Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1889

1889-1

TURUL

A MAGYAR HERALDIKAI és GENEALOGIAI TÁRSASÁG KÖZLÖNYE

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIacute;ZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ TITKÁR

HETEDIK KÖTET

1889-DIK ÉVI FOLYAM

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MDCCCLXXXIX.

1A NAGYBESENYŐI BESSENYEY CSALÁD.
(Két pecsétrajzzal.)

A nagybesenyői Bessenyeyek arról a Besenyőről származnak, mely Heves vármegyében, a Tarna-járásban ma népes község, és a hozzátartozó Tepély pusztával együtt a múlt század közepéig a család tulajdona volt.
Ez a Besenyő, miként ismeretes, úgy beszélő helynév mivolta, valamint az okiratok tanúsága szerint besenyő telep; már a zástyi apátság XI. századi alapító levelében «puteum bissenorum» ... «ad sepulturas Bissenorum» kifejezésekkel meghatárolt földterületet eme helyen találta fel az oknyomozó buvárlat._{1 Századok. 1870. 434. 1.}*
Ez a körülmény, és az, hogy a tárgyalásunk alá vett család több ősi javai, névszerint Farnos, Domándháza, Vécs és Sév (a mai Szőke puszta) Heves vármegyében, és pedig nagyobb részt Besenyő helység körül feküdtek, valamint továbbá az, hogy az említett Domándháza a XIII. században Buger-Besenyőnek neveztetett,_{2 Kandra. Adatok. II. füzet.}* végre hogy a régi Csanád vármegyében is volt a családnak birtoka: önként előtérbe tolja azt a kérdést, valjon nem hozható-e összefüggésbe a nagybesenyői Bessenyey család a hadviselő besenyőkkel, a kik Heves vármegyének délkeleti részét, úgy Csanád vármegyének egy nagy területét nagyobb telepekben megszállották? Valjon a család neve egyszersmind nem a besenyő népfajt jelzi-e, vagy csak a hasonnevű birtokra vezethető vissza?
E tekintetben vannak némi jelenségek; ugyanis az okiratok következő nyomokat szolgáltatnak.
1436-ban Bessenyey László birtokpert indított az Izsákai család több tagja ellen; Izsáka, Thanchkereke, Chekehyda, Orod, Aka, Ösvény, Szerep, Bakonyszeg, Martonteleke, Keme és Udvari birtokok iránt, mely perben azt vitatta, hogy ő az Izsákiakkal ugyanegy törzstől ered, kik magokat a Szoárd nemből származó András comestől, a ki Wéch unokájának Bodon-nak volt a fia, eredeztetik.
Bessenyey László vérségi összeköttetésének bizonyítására a választott birák előtt két láda oklevelet mutatott fel, melyeknek csak egy kis töredéke foglaltatott be, a további nyomozás nagy kárára, a reánk maradt itéletlevélbe «pergamen és papiros szűke miatt»._{1 Orsz. ltár. D1. 1148.}*
Eme bemutatott oklevelek alapján az említett választott bírák itélt dologként kimondották, hogy Bessenyey László ugyancsak Wéch másik unokájától, Miklóstól származott, és így a Szoárd nemzetségből való eredetét, illetőleg követelésének jogos voltát elismerték.
Az említett oklevelekből elhagyva a czélunkra nem tartozókat, a következő leszármazás tűnik ki:

Wech unokái; Bodon (Izsáki ág).; Miklós comes 1283 1285; Zoárd 1283. 1288.; Domokos 1349.; Lőrincz magnus de Besenyő 1351.; László 1394.; Miklós 1394.; László 1432. 1436.;

Ez okiratok azt is tanusítják, hogy Bessenyey László nagyapja; Laurentius magnus de Besenyő, borsodmegyei vala.
Annálfogva is, hogy úgy az itt említett, mint más számos oklevélben, a Szoárd nemzetség tagjai, atyjok megnevezését elhallgatva, Wéch unokájától származottakúl említtetnek, méltán tarthatjuk Wéchet a Szoárd nemzetség legkiválóbb tagjának, úgyszólván alapítójának, ki, minthogy unokái a XIII. század végéről említtetnek: a tatárjárást jóval előző időben élhetett, fiával Bodon-nal egyetemben.
A mai Heves vármegyében, a régi Pata megye területén, Borsodmegye és a besenyő telepek szomszédságában, ott találjuk Vécs és Bodon helységeket. Úgy látszik, hogy a miként a Szoárd nemzetségbeli Izsáka a mai Zsáka helységre nevét örökűl hagyta,_{1 Bunyitay: Nagyváradi püsp.}* úgy Vécs és Bodon helységekre is a Szoárd nemzetség első ismert törzse Wech és annak fia: Bodon ütötték nemzetségük bélyegét.
Érdekes további fejtegetésre szolgáltathatna alkalmat, hogy Béla király névtelen jegyzője, ki Heves vármegyét oly jól ismerte, Szoárd és Kadicha által hódoltatja meg e vidéket, valamint az is, hogy a Szoárd nemzetség XIII. századbeli tagjai közt «Kadycha de genere Zoard» oklevelesen mint Mauritius comes fia előfordúl, egy comes Lőrincz pedig «de Kadycha» említtetik._{2 Orsz. ltár. D1. 1148.}*
Nem lehet e helyütt a Szoárd nemzetséggel tüzetesebben foglalkoznom; de czélomhoz képest még meg kell említenem, hogy azon kívül, miszerint e nemzetségből egyik ág a borsodmegyei Besenyőről alkot családot, ugyanez az ág a többek közt Dancsházát is birja Biharban, mely hajdan Besenyőnek neveztetett,_{1 Haan. Békés vármegye hajdana. I. 262. 1.}* a másik ág pedig Fudi-Vásárhelynek, szintén Biharban, kölcsönzött előnevet, hasonlóképen besenyő telep közelében birt, ott levén a biharmegyei egyik Besenyő, a Szoárd nemzetségnek a karvai nemeseket megalkotó ágával Komárommegyében és a Csallóközben ott találkozunk, hol szintén besenyők tartózkodásáról értesülünk.
Sőt Erdélyben is nyoma van a Szoárd nemzetségnek. A kolozsmonostori konvent iratai_{2 Bessenyey család levéltárának múlt századi kivonata nálam.}* tanúsítják, hogy 1438-ban Bessenyey László a Miklós fia, tehát ugyanaz, a ki fent érintett birtokpert indította, Szoárd Miklóssal pert folytatott némely, az erdélyi részekben feküdt ingatlanok iránt._{3 U. o.}*
Erdélyben találjuk ismét a Szoárd nembeli Wechre és Bodonra emlékeztető Vécs várát és ahhoz nem messze Bodon községet körülvéve besenyő telepek által, melyeknek emlékét a Háromszékbeli, a besztercze-naszódmegyei Besenyő, úgy a kis-küküllömegyei Búzás-Besenyő stb. helységek maig fentartották.
A Szoárd nemzetségnek a besenyő telepekkel való ilyetén találkozása aligha puszta véletlen, hanem valószinűleg annak a kifolyása, hogy maga a Szoárd nemzetség is a besenyő fajhoz tartozott.
A kapcsolatot tehát a nagybesenyői Bessenyey család és a Szoárd nemzetség közt az jelelné, hogy a Szoárd genusból, a fentebb előadottak szerint, származottnak elismert Bessenyey László nagyatyja «Laurentius magnus de Besenyő» borsodmegyeinek neveztetik e megyében levő Besenyőről: a XIV. században, és még későbben is a nagybesenyőiek származási helye Besenyő, szintén Borsodmegyében feküdt; továbbá hogy a Szoárd nemzetség által birt egyéb birtokok közül nem egy van olyan, jelesen Maga helység Szabolcsban, a Nagybaj mellett fekvő Gyarak Biharban és főleg a hevesmegyei Vécs, melyet a nagybesenyői Bessenyey család birt, részben – Gyarakon – ma is bir.
De minthogy az a kérdés, hogy bebizonyítható-e a többször említett Szoárd nembeli Bessenyey László rokonsága a nagybesenyői Bessenyey család nemzedékrendjén jelentkezőkkel: oklevelek hiányában teljes biztossággal el nem dönthető, valamint a birokszerzés többféle czímen fordúlhat elő, ugyanazért csakis mint valószínűséget lehet állítanom a nagybesenyői Bessenyeieknek a Szoárd nemzetségből való kiválását.
Nem lehet felemlítetlenűl hagynom egyébiránt, hogy az 1455. évi május 19-én kelt abban az oklevélben, mely nagybesenyői Bessenyey Mihály alnádor és Terpesi Miklós között a hevesmegyei Terpesre nézve létrejött kölcsönös öröklést tárgyazza,_{1 Családi iratok.}* a nevezett Bessenyey Mihály magát Terpesi Miklóssal egy ágból eredőnek nyilvánítja.
Minthogy a Terpesi név nyilvánvalólag birtokból származott vezetéknév: a hevesmegyei Terpest pedig már a XIV. században az Abaffy családbeliek birták,_{2 Nagy Iván. Magy. Csal. Pótlékkötet.}* kik az Aba nemzetségből származtatnak, ebből az látszik folyni, hogy a nagy-besenyőiek szintén Aba nembeliek, és hogy talán a Szoárd nemzetség, mely előadásom szerint Heves vármegyében épen az Aba nemzetség által elfoglalt ős Pata megyei területen nyomoztatott – tulajdonképen nem volna egyéb mint az Aba nemzetségnek egy hatalmas kiágazása.
Említettem, hogy a nagybesenyői Bessenyey család a régi Csanádban is birtokos volt: Besenyőn.
A további nyom tehát, mely e családot a hadviselő besenyőkhöz vezethetné, az volna: hogy innen, és nem a hevesmegyei Besenyőről vette nagybesenyői előnevét._{3 A nagybesenyői előnévvel a Pozsonymegyében megtelepült galánthai Bessenyey család tagjai is éltek, sőt még a XVI. században Nagy-Besenyőhöz jogot is formáltak. A XVIII. század végén a két család egymással atyafiságos érintkezésben állott, azonban oklevelesen összetartozásuk ki nem mutatható.}*
Ismeretes ugyanis, hogy az ős Csanádmegyében feküdt Besenyő hivatott Nagybesenyőnek; az itteni nemesek örökadományba nyertek nagy kiterjedésű földeket és több falukat: jelesűl Besenyő, Sáp, Domevár, Veres, Dob, Kocha, Tompa-Valkány, Hegyes-Valkány és Vég-Valkány nevűeket még Károly királytól, és eme birtokaikon Lajos király által 1369-ben, Zsigmond által 1390-ben, Ulászló által 1495-ben kiadott oltalomlevelek alapján szép szabadsággal éltek._{1 Jerney. Keleti utazás.}*
A család iratai között van a váradi káptalannak egy 1617-ki kiadványa, mely a nagybesenyői nemeseknek eddig nem ismert kiváltságát tartalmazza újabb átiratban, a mely kiváltságot nevezett nemeseknek Zsigmond király 1435-ben Pozsonyban (feria sexta proxima ante festum Beatorum Philippi et Jacobi Apost.) adott, és melynek eredetijét a káptalan előtt Bessenyey János mutatta fel.
Ez a kiváltság-levél kiveszi a nagybesenyői nemes besenyőket «conditione Bissenatus eorum requirente» minden más birák hatalma alól; kijelenti abban Zsigmond, hogy különb-különbféle birák eleibe való idézéssel ne terheltessenek, meghagyja tehát a nádornak, országbirájának, Csanád vármegye fő- és alispánjának, úgy az ország összes biróságainak, hogy nevezett besenyők felett ne biráskodjanak, mert az azok elleni panaszokat ő maga fogja elintézni._{2 Családi iratok közt, nálam.}*
Ámde ez a nyom is csak feltevési értékkel bírván, valószínűbbnek mutatkozik, hogy a név, mint az előnév, a tárgyalásunk alatti családnál, a hevesmegyei Besenyő birtoktól keletkezett, mely a XVII. századi családi oklevelekben már sűrűn említtetik mint Nagy-Besenyő.
Czímerlevelét a nagybesenyői Bessenyey család 1452. évben, Bécsben, Borbála ünnepén kapta V. Lászlótól. Minthogy a czímer a Siebmacher-féle gyűjteményben némi eltéréssel közöltetett, adom annak részletes leirását: «balra dőlt pajzs, szegletén megkoronázott sisakból egy kar-vassal és keztyűvel felövedzett, egyenesen fennálló emberi egész kar és kéz, mely a könyök és kéz között a kézszáron egy nyíllal keresztűl van úgy szúrva, hogy mind a két felől vér folyni látszik; a beszorított kéz pedig egy egyenes pallost tart, melynek felső éle a közepén alól, a hegye felé értvén, véres. Alól a pajzsban kék mezőben, ugyanolyan jobb kéz pallossal és nyíllal szemléltetik; a pajzst pedig mind a két oldalról kék és fehér lemniscusok futják körűl.»_{1 E czímer-levél eredetiben ma nem található; leírását az itt szó szerint adott alakban a családi oklevelek múlt században készült már említett kivonata tartalmazza. E leírás hitelességéhez azért sem férhet szó, mert egyezik a berczeli ref. templomon látható 1634-ki czímerrel, de különben is a család századokon át ezzel a czímerrel élt. Pecsétein ugyan, miként ezt a mellékelt rajzok mutatják, a czímer kétféle változatban fordúl elő, mennyiben az egyiken a kar könyöklő, másikon pedig kinyujtott oszlopszerű helyzetben van.}

_{B. Boldizsár pecsétje 1651. évből.}

_{Pecsét 1838. évből.}*
Elsők, kik oklevelesen a család fészkéről előfordúlnak: 1291-ben Gergely kácsi apátúr által, egyházának Buger-Besenyő eladását tartalmazó oklevélben neveztetnek meg._{2 Kandra. Adatok. II. füz. 366–69. ll.}*
Ezek: Lőrincz, úgynevezett Churka, Péter és Demeter fiaival; továbbá Benedek; végre István, Ivacinus és Miklós fiaival.
Az erre vonatkozó oklevél az egri káptalan 1380-ki átiratában maradt fen, mely transumptum Sághi Mihály és Ferencz, valamint Vratarics János és Polgár Boldizsár kérelmére ugyancsak az egri káptalan által 1714. évben ismét hiteles könyvbe beiratott._{3 U. o.}*
Emez adat nem hagy fent kétséget az iránt, hogy a nevezett Lőrincz (dictus Churka) és társai a nagybesenyői család tagjaiul tekintendők.
Ugyanis az oklevél szerint ezek mind «de Besenyő» megjelöléssel említtetnek, kik a Besenyővel szomszédos Buger-Besenyő eladásába beleegyeznek.
Buger-Besenyő a mai Dormándházával ugyanazonos helység, ennek egy harmadrészét pedig a nagybesenyői Bessenyey család adta el, mint ősi jószágát 1696-ban Sághy Pálnak és nejének Horváth Borbálának, úgy ezek gyermekeinek, ezek között az érintett oklevelet felmutató Sághy Mihálynak és társainak. Ezek jogutódjai által átiratott okirat tehát csakis az eladó Bessenyey családtól juthatott a bemutatók kezeihez az ő szerzett joguk oltalmazására, viszont az eladók gyökös jogának bizonyítására szolgálhatott egyéb okiratokkal.
Igaz ugyan, hogy Dormándháza a XIV. és XV. században a Dormándházy család birtokában is találtatik; de ez még nem czáfolja meg, hogy nem volt a Bessenyey család birtoka. Dormándháza megszerzése a Bessenyey család által mikor történt, okiratok hiányában ki nem mutatható; a Dormándházyak itteni birtoklása akként is magyarázható, hogy a Dormándházának nevet adó Dormánd a Bessenyey családból kiválva, új családot alkotott, a mi a XIV. században gyakori eset volt.
A Besenyőn fenmaradt régi oklevelek,_{1 Közölte Kandra: Eger czímű lap 1885. évi folyamában.}* melyek mint alantabb kimutatjuk, ugyancsak a nagybesenyői Bessenyey családtól jutottak a besenyői közbirtokossághoz, az említett Lőrincz és társai birtokviszonyait és összeköttetését még jobban megvilágosítják.
Ezekből tudjuk, hogy 1322-ben Lőrincz az egri káptalan előtt Besenyő földnek negyed részét és a beltelkek felét, a szent kereszt tiszteletére állított kápolna fele jussával együtt 12 márkáért eladta erdőtelki Márk fia Márk comesnek.
Az erről szóló oklevél, egybevetve az előbb közölt adattal a következő nemzedékrendet szolgáltatja:

Bessenyey István 1291; Lőrincz 1291. 1322.; Miklós 1291.; Ivahun (Ivacinus).; Kozma.; Péter.; Demeter 1291.; István.; János.

A családfán a nemzedékrendet csakis a XIV. század elején élhetett Bessenyey Márkkal kezdhetem meg; mert a Bugár-Besenyő eladásánál fentebb felsorolt családtagok és a most említett Márk között a kapcsolat ez idáig nem volt helyrehozható.

I. Márk; I. Miklós 1373.; I. Imre 1373–1395.; I. János 1395.; II. János 1395.; I. Egyed 1395.; II. Miklós 1395.; I. László 1395. 1403. Chazt nyeri adományul Hevesben.; I. Demjén 1395.; I.István 1395.; I. Balázs 1395.; II. Imre 1395.; II. Márk 1395.; III. Miklós 1464. I. Mihálylyal együtt pallosjogot kap.; Benedek (neje Dorothea, a ki 1489-ben Czeczei Lőrinczné).; I. Mihály alnádor 1459–1478., czímert kap 1452., pallosjogot 1464. (neje Margaretha de Ludas).; Petronella (férje Nenkei lászló 1485-ben özv.); II. István 1485–1527. (bodrogi).; III. János 1455–1479.; IV. István 1527. (neje Rozsályi Kún Ilona).; I. Lampert 1455–1472.; I. Barnabás 1455.; I. György 1455–1505. (neje Berczeli Helena); II. Mihály 1527–1571. (neje 1. Spáczay Dorottya 2. Rédey Ágota).; III. István 1527. (neje Margit); Dorottya 1502–1505 (férje Bod László).; II. Lampert 1546–1561. (neje Wethéssy Erzsébet); Gergely 1546–1559; IV: Miklós 1546–1559; Krisztina 1557. (férje Szaniszlófi Báthory Imre).; Anna 1597. (férje Dengelegi János).; II. György 1572–1600. miles Agriensis (neje 1. Rákóczy Katalin 2. Dengelegi Anna).; I. Mátyás 1597.; Dorottya (férje Ibrányi Pál).; V. István 1583–1600. elesett a miriszlói ütközetben 1600. szept. 18. (neje Possa Erzsébet).; Krisztina (férje ifj. Balassy Ferencz).; III. Mihály 1557–1610. ecsedi porkoláb, majd az ecsedi lovas sereg vezére (neje Wesselényi Katalin).; Borbála (férje 1. Polyák János 2. Toldalagi Balázs.); Juliánna (férje Szücs N.).; Anna (férje Gersey László).; I. Boldizsár 1592. török rab.; I. András 1592–1595. török rab.; IV. Mihály 1592–1628. (neje Eőry Borbála).; Anna 1613. (férje Weér György).; II. Boldizsár 1599–1652. (neje 1. Bay Sára 2. Bárczay Borbála).; IV. János 1613.; Anna 1630–1634. (férje Babay Tamás).;VI. István 1630–1673. felkelő főnök (neje 1. Kovács Borbála 2. Kosuth Anna).; Borbála 1634–1638. (férje Tibay András). Dorottya 1634–1675.; Klára 1652. (férje Szentléleki Giczey Gábor).; V. Mihály 1652–1695. szabolcsi alispán, Wesselényi összeesküvés részese, bujdosó, konstantinápolyi kiküldött (neje Gávay Anna); Sophia 1651.; VII. István 1668. mint kiskoru halt el.; I. Zsigmond 1714. Tököly, majd Rákóczy udvarmestere, közben 1703. szabolcsi alispán, végre kurucz lovas ezredes. Besenyőt, Tepély pusztával együtt eladja. 1698. (neje Lövey Klára).; V. János 1687.; Anna 1687. (férje Weér György, kolozsvári alkapitány); Sára.; II. László elesik a trencséni ütközetben 1708.; Anna 1698. (férje Balogh Miklós).; II. Zsigmond 1698. † 1786. január 31-én szabolcsi szolgabiró, majd táblabiró (neje Ilosvay Mária).; Klára (férje Gyulay János).; III. László 1722–1781. (neje Dombrády Anna).; Juliánna; † 1789. jul. 13. (férje Rakovszky Sámuel).; VI. Mihály testőr (meghalt Fekete-Tóthon mag nélkül).; III. Zsigmond (neje Csoma Klára).; VIII. István (neje Lövey Zsófia).; III. Boldizsár testőr.; Sándor testőr.; Mária (férje Csoma József).; III. György † 1811. testőr, költő.; Pál (neje Lövey Charitás).; I. József (neje Dringó Mária).; Erzsébet 1757. (férje Orosz Sámuel).; VI. János 1761.; Anna 1767 † 1859.; Zsuzsánna 1759.; II. András 1760. (neje Lőrinczy Borbála).; I. Ábrahám 1762.; Borbála 1770–1810.; IX. István 1795–1806.; IV. György 1776. † 1859. szept. 14. (neje Szabó Lidia).; Helena (férje Guti Fülöp Lajos).; Zsófia (férje Lipcsei József).; IV. Boldizsár lakott Fekete-Tóthon (neje 1. Lasztóczi Anna 2. ......).; III. András (neje Vida Krisztina).; I. Farkas 1815. † 1877. márcz. 13. (neje Bessenyey Ottilia).; Anna sz. 1817. (férje Széll Sámuel) él. 1871. óta özvegy.; Klára † 1836.; Teréz 1823. (férje Haranghy Bálint) él Derecskén.; VII. Mihály 1825. (neje Jancsó Julia) él Gyarakon.; II. József él Simontornyán.; IV. László él Gáván. (neje Hegyessy Lujza).; Ottilia † 1857. (férje Bessenyey Farkas).; Emil †.; Elemér 1868. él.; Zoltán 1871. él.; Ákos †.;

Innen kezdve az oklevelesen összeállított nemzedékrenden megszakítás nélkül soroltatnak elő a család tagjai, nem mindegyik ugyan, mert arra nézve, hogy a család minden tagját ismerhessem, a beszerzett adatok még mindig hézagosak; ennek főként oka az, hogy a családnál kevés számú okirat maradt fenn._{1 Lásd «Bessenyey György levéltára» czímű czikkemet, Pesti Napló 1871. évi 267. számában, melyben az Akademia figyelmét a költő levéltár-maradványára felhivtam. Ennek folytán Imre Sándor közvetítésével az Akadémia kézirattárába jutott több, a Bessenyey családra vonatkozó oklevél. (Akad. Ért. 1872.) Ezekhez azonban, minthogy a kézirattárban feltalálhatók nem voltak, sajnálatomra eddig nem juthattam. Bessenyey György levéltár maradványából, mely Debreczenben a Rakovszky-ház pallására került, ma már semmi sincs, vandal kezek elégették.}*
1373-ban Márk fia Miklós, testvére Imre beleegyezésével elzálogosítja egész besenyői részbirtokát 12 frtért az egri káptalannak.
1382-ben Márk fia Imre bizonyos besenyői birtokra vonatkozó okiratról másolatot kér kiadatni az egri káptalantól._{2 Kandra: Idézett közleménye.}*
1395-ben találkozunk az említett Imre és annak 10 fiúgyermekével, az egri káptalan egy kiadványában,_{3 Orsz. ltár. Curiai oszt. Bessenyey Zsigmond-féle periratok.}* a hol is az foglaltatik, hogy István de Besenye dictus Burján feleségének Helenának Besenyő helységben való leányági illetőségének egyharmadát nevezett Burján unokája Ágota asszony, a ki Kis-Demjénben való lakos Mátyás felesége volt, negyven arany forintért eladta Bessenyey Imre fiának Jánosnak és többi testvéreinek két nővére jogai fentartásával.
Imre és gyermekei személyisége – egynek kivételével – homályban marad, mert többi adat róluk nem áll rendelkezésre.
Imre fia László emelkedik ki első a családból. Erről oklevelesen tudjuk, hogy midőn a szicziliai királyt Lászlót, a pártos főpapok és főurak ellenkirálylyá kikiáltván, az bejött 1403. szeptember elején Magyarországba s a papságtól vezetett nép mindenütt lelkesedéssel fogadta, Lászlónk Zsigmond pártjára állott és hathatósan közreműködött a pártosok megfékezésében. Még ugyanazon évben kelt oklevéllel sietett Zsigmond király László hűségét megjutalmazni, a pártütés körűl tanúsított érdemei kiemelése mellett neki adományozván az ugyanezen alkalommal hűtlenségbe esett Cházi Gergely és Andrástól elvett Cház helységet Hevesujvármegyében._{1 Jászói conv. levéltár.}*
Valószínűleg ugyanegy személy volt Lászlónk azzal a Bessenyey Lászlóval, ki Zsigmond király uralkodása alatt 1421-ről koronaőrnek említtetik._{2 Hevenessy. Geneal. Lehoczky. Stemm.}*
Fiát Mihályt már 1459-ben guthi Ország Mihály nádor mellett mint alnádort találjuk, mely tisztséget 1478-ig, tehát halála napjáig viselte, mert 1478. éven túl már mint «néhai» említtetik. Már előbb, V. László alatt ki kellett tüntetnie magát, mert ez adományozott részére, Bécsben 1452. évben Borbála ünnepén, czímerlevelet.
A törvényben igen jártasnak jellemeztetik, a mi nem is lehetett máskép, nem viselhetvén különben oly hosszú ideig törvényalkalmazói fontos tisztséget az igazságos Mátyás király alatt._{3 Budai. Polg. Lex. I. k. 392–93. ll.}*
Hogy Hunyady Mátyásnak kedvelt embere volt, azt több királyi tény tanúsítja.
Már 1464. évben úgy neki, mint unokatestvérének, a János fia Miklósnak minden birtokaiba, akármelyik vármegyében legyenek azok, pallosjogot adományozott Mátyás király._{4 Említett elenchus.}*
Ezen kívül több jószág adományozásában is részesítette az érdemet jutalmazni szerető Mátyás. Iacute;gy nyert adományt alnádorunk 1461-ben november 30-án kelt oklevéllel a Terpesi Miklós Hevesmegyében fekvő terpesi és széki javaira, melyekre a beiktatás ellenmondás nélkül történt. Homo regius volt Szederjesi György, mint szomszédok jelen voltak Thary György, Báthori Miklós és Bessenyey Pál özvegye Heléna._{5 Egri kápt. és Családi iratok.}*
1464-ben új adományt kapott Sev nevű helység egy harmad részére Hevesmegyében. (Ez a Sev ugyanazonos a mai Szőke pusztával.) Említésre méltó, hogy e birtokot már Zeuke (Szőke) néven birta a család, egy más okirat szerint szintén a XV. század közepén,_{6 Orsz. ltár NRA. fasc. 17. Nro. 42.}* és mégis egy XVIII. században folyamatba tett perben az ugyanazonosság kérdését bizonyító tanúk tudni vélték, sőt határozottan állították, hogy a Szőke név egy hasonnevű durva embertől származik, ki előbb Farnoson lakott, de rossz magaviselete miatt a farnosiak közt nem maradhatván, elvonta magát a sevi földre és annak hátas részét megülte._{1 Orsz. ltár.}*
1467-ben (Bude, feria secunda proxima post dominicam Oculi) adományt nyert Tepély pusztára a maga és Farmosiak részére, kiknek részét, később vagy magához váltotta, vagy megosztozott velök,_{2 Kandra: Idézett közleménye.}* mert még ugyanez évben egymaga vezettetett be Tepély birtokába.
1472-ben Sánthamérai György magvaszakadtával ennek Méra, Vakméra és Egyházasméra hevesmegyei helységekben levő birtokát kapta adományúl._{3 Családi iratok.}*
De nem csak királya, hanem közvetlen felettese Guthi Ország Mihály nádor is kitüntette Mihályunkat, érdemeit nagy dicséretekkel kiemelvén, 1460 április 3-án úgy maga, mint Losonczi Albert és felesége, valamint ezek leánya: Anna részére tett hasznos szolgálataiért megjutalmazza két kerékre épített vizimalommal, mely Gyöngyös városában, a Gyöngyös folyón, Solmos utczában volt építve,_{4 Kaprinai II. 573–55. ll.}* és abban az időben nem csekély értéket képviselt.
Daczára annak, hogy alnádori tisztet viselt Mihály úr, még sem szabadúlhatott meg ő sem attól, hogy a birákat busítsa.
Már 1467-ben a Heves városa mellett több napokig tartott nádori gyűlésen kénytelen volt Besenyő birtokának háboríthatlanságát biztosítani és vizsgálatot kérni az iránt, hogy Besenyő régtől fogva mindenkor az ő családjáé és elődjeié volt; a mi megtörténvén, a gyűlés előkelői részéről esküvel pecsételt vizsgálat adatai nyomán a nádor, Besenyei Márk déd unokái, élükön alnádorunknak, Besenyőhöz való birtokjogát kimondotta._{5 Kandra. Idézett közleménye.}*
Sok baja volt mint bői birtokosnak (Tisza-Beő), a szomszédos Kenderesi nemesekkel, ezek közt különösen Kenderesi Balázszsal, ki földjeit elfoglalta, kaszálóiról a szénát elhordatta._{6 Károlyi ltár.}* Ősi fészkét Besenyőt az ahhoz tartozó Szőllőstelke prćdiummal, Rédei János, Bodonházi Bodon László, Fyzes Benedek és Dersi Benedek, a nánai várnagy 1475-ben elfoglalták, és a csak kevéssel előbb adományba nyert Egyházasméra, Zentmártonméra és Vakméra helységekbeli birtokaira pedig Szőllősi László és Fogacsi Bánó György tett erőszakosan kezet._{1 Családi iratok közt. Eredeti.}*
Az ekként való erőszakoskodások miatt indított perek végbefejezését Mihály úr nem érte meg, mint mondók, 1478-ban meghalt s adat van arra, hogy eme egyenetlenségeket fiai rendezték.
Alnádorunk neje szintén hevesmegyei volt, a Ludasi Mihály leánya Margit, ki 1505-ben már nem élt._{2 Orsz. ltár. Curiai oszt. említett per.}* Házasságából öt fia: János, Lampert, Barnabás, György és István, egy leánya: Dorottya maradt, ki Bod Lászlóhoz ment férjhez.
Benedek, Mihály alnádor testvére 1466-ban jelen volt a leleszi convent előtt, midőn Domahidy János a Károlyiak ellen indított hatalmaskodási perben esküt tett, ő is több nemes társával Domahidy János igaza mellett megesküdött._{3 Károlyi okl. II. 377–83. 1.}*
Szabolcsmegyében lakott, de birtokai voltak a csanádmegyei Kovácsházán, Bekénfalván, Arad vármegyében Hodoson, Bodrogon, Köblösön és Szt.-Demeteren is.
1469–70-ben Kállay Jánossal perel csanádi birtokainak elfoglalása miatt, majd 1478-ban Kállay Andrással és Péterrel folytat pert a Napkorhoz tartozó bizonyos rét iránt._{4 Kállay cs. ltára.}*
Nejét csak keresztnevén ismerjük, Dorottyának hívták, 1489-ben mint Czeczey Lőrinczné jő elő._{5 Jászói conv. ltára.}*
Mihály úrnak egyetlen nővére: Petronella ismeretes, a ki Nenkei László neje volt. Annyit tudunk róla, hogy 1485-ben már mint özvegyet tilalmazza Nenkei Péter a saját, úgy testvérei Sebestyén, György és Károly nevében Zemplén vármegyei Golop helységbeli részbirtokának Pohárnok István részére leendő eladásától._{6 U. o.}*
Benedeknek, úgy látszik csak egy fia maradt, István, ki aradmegyei birtokáról Bodrogról bodroginak hivatott. Valószinűleg ez az István az, ki Ferdinánd királyt 1527-ben Budán üdvözölte._{1 Buday. Lex. I. 393.}*
Visszatérve Mihály alnádor gyermekeire: az okiratok hézagossága miatt nem ismerjük ugyan közelebbi személyes körülményeiket, de abból az adatból, hogy János és György mint kir. emberek jelen voltak 1459-ben szt.-péterszegi olasz Angelónak szatmármegyei Apáti birtokába való beigtatásánál, az látszik ki, hogy tekintélyes állásban lehettek._{2 Károlyi oklt. II. 323.}*
A reájok vonatkozólag fenmaradt oklevelek csakis birtokviszonyaikról szólanak, ebből értesülünk, hogy atyjok halála után mindjárt 1478-ban János és György végét szakították – mint említők – annak az egyenetlenségnek, mely Szőllősi László és az ő atyjok Bessenyey Mihály között Szentmártonméra, Vakméra és Felsőméra iránt felmerült; Szőllősi Lászlóval és ennek fiaival Ambrussal és Sándorral kiegyezkedtek._{3 Orsz. ltár. D1. 18035.}*
Ugyancsak már 1479-ben rendezték a Sev helységhez való birtokjogukat. Sóvári Soós Pétertől – ki nevezett helység egyharmad részét birta – ezt a részt, valamint Tepélybeli részjószágát 80 arany forinton megvették._{4 Teleki XII. 91–94.}*
János a következő 1480. évben Gechei György nejétől Abádi Borbálától 2000 arany frt erejéig zálogba vette Abád, Mező-Szt-György máskép Pály, Zent Imreh más néven Kőláb, Nagyiván, Szt-Jakab, Szt-Kozmadamján, Kis Igar, Szőllős, Gyama, Cserőköz, Szt-Miklós, Petry, Kagymad hevesmegyei helységekben levő javait; de ugyanazokat ugyanabban az évben Szőllősi Györgynek 1000 arany forintért hasonlag zálogba adta._{5 Orsz. ltár. D1. 18341.}*
György és Tarczay Nagy Demeterné Ludasi Katalin, a ki úgy látszik György anyjának Ludasi Margitnak nővére volt, 1505-ben bevezettetnek a Békés vármegyében levő ecsegi, úgy a Hevesben fekvő kenderesi, bői, fogacsi részbirtokokba, valamint Ivánka és Csókás prćdiumokba, mely bevezetésnek Ludasi János és András ellentmondott._{6 Jászói conv. S. B. 17. Ez adatot érthette félre Haán, midőn Ecsegbe a Ludasi családból származott Bessenyey György beigtatásáról emlékezik. (Békésmegye Hajdana I. 164. 1.)}*
Lampert úgylátszik mag nélkül halt el, valamint Barnabás és István is.
Jánosnak nejét nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy fia István Rozsályi Kún Ilonát, a Rozsályi Kún Jakab leányát birta nőül s ettől Lampert, Gergely és Miklós fiai származtak, kik ellen 1546-ban Csomaközi Lőrincz és testvérei osztályos pert folytattak._{1 Orsz. ltár.}* Lampert neje Wetéssy Erzsébet volt, a Péter leánya._{2 Károlyi ltár 58. fiók 49.}*
I. György Berczeli Helenát vette nőűl s ezzel kapta a szabolcsmegyei berczeli javakat._{3 Családi iratok.}*
I. György ágából csakis II. Mihályt tüntetik fel okleveleink. A XVI. század legelején születhetett. 1571-ben már nem élt. 1570. évben kelt végrendeletében_{4 Rédey cs. ltár.}* írva hagyta ugyan, hogy «Bécsbe hová járt», de élettörténetére vonatkozó egyéb adataink nincsenek. Kétszer nősült. Első felesége Spáczay Dorottya, a Spáczay Boldizsár és Káthay Margit leánya volt. Minthogy Spáczay Boldizsár 1527-ben Eger vár porkolábja volt – valószínű, hogy a mohácsi vész után II. Mihály is Egerbe huzódott s ott ismerkedett meg Dorottyával, kivel Spáczán Alsó-, Felső-Korompán és a Káthay jogon: Nagy-Kágyán (Biharmegyében) szép birtokot kapott. Második neje Rédei Ágota volt, a Rédei László leánya, kit mint már Czompor Gergely özvegyét élemedettebb korában vett nőűl. Rédei Ágota a varaszói birtokból kapott hozományt, míg neki két telket Berczelen, tizet pedig Besenyőn (Hevesben) kötött le férje hitbérül.
Három leánya: Krisztina, Anna, Borbála és négy fia: György, Mátyás, István és Mihály maradt, kik közül tudjuk, hogy Krisztina, Anna, György, Mátyás és István Spáczay Dorottyától származott.
II. Mihály berczeli udvarháza messze vidéken ismeretes lehetett, leányai is példás nevelésben részesülhettek, mert háztűznézőbe előkelő családok sarjadékai közül keresték fel s jelentkeztek vőlegényekül. Iacute;gy Krisztinát Szaniszlófi Báthory Imre vezette oltárhoz, Annával Dengelegi János lakodalmazott, a legkisebbik leányt Borbálát elébb Polyák János bucsesdi birtokos, később Toldalagi Balázs nevezte hitvestársának._{1 Családi iratok.}*
A fiúk közűl hárommal a hadi pályán találkozunk.
Vegyük őket sorba.
II. György valószinűség szerint Eger várában nőtt fel. Már mint tekintélyes embert látjuk 1578-ban Egerben, midőn Melleg Boldizsár csanádi püspök és Recsky László adóssági ügye elintézésében részt vesz._{2 Károlyi okltár III. 411. 1.}* 1580. ápril 19-én Ernest főherczeg Bátori Annától dupliczai Horváth Boldizsár nejétől származott árvafiúk részére őt rendelte egyik gondnokúl, megfosztván az elébbi gondnokot, Dóczy Kelement e tisztétől, minthogy az árvák javait vesztegette._{3 Csal. iratok.}* 1583-ban pedig mint fogott biró Bajony Zsófiának Pásztohy Jánostól született gyermekei közt a Pásztohy jószágban osztályt tesz._{4 Károlyi okltár III. 431. 1.}*
E tekintélyét nem családi összeköttetéseinek, hanem személyes tulajdonainak köszönheté, melyek az akkori kor fiai szemében őt a végbeli vitézek példánya gyanánt tüntetheték fel.
Nem űzött politikát, hanem ott volt, a hol törökverésre alkalma lehetett. Mint egri vitéz rendszerint Egerben tartózkodott, de nyoma van annak, hogy Csáktornyára is fellátogatott a Tahiakkal, Zrinyihez._{5 Családi iratok.}* Kereste a hírt, nevet személyes bátorságával, erre az eszközt nem válogatta; nem kimélte saját faját sem, mert adat van reá, hogy Debreczenbe is be-becsapott._{6 Taar István debreczeni polgár házának Bessenyey György által való feldúlása miatt panasz az erdélyi és magyarországi biztosok előtt tárgyaltatott 1597. Orsz. ltár.}*
A fősúlyt arra fektette, mint akkori vitéz társai a legtöbbnyire, hogy mentül több zsákmányt és foglyot nyerjen, kik jó váltságdíjt adjanak.
Egerből folyton nyugtalanította a szolnoki és füleki törököt. A török defterek is megemlékeznek egy ily Szolnok elleni kicsapásáról, emlékezetűl hagyván, hogy az «Egerből Szolnok ellen gonosz szándékkal vonuló Bese György lator cselebasinak Ramazán Ferhád esztergomi volt lovas ellent állott» és ennek alapján vitézsége jutalmáúl Kisujszállást és több helységet 10800 akcse évi jövedelemmel timárba kapta._{1 Velics-Kammerer. Török defterek. I. 389.}*
Az egri őrségnek a szolnoki végek elleni eme kicsapásai az 1592. évben mind sűrűbbek lőnek, ezekben György úr nem csak maga vett élénk részt, hanem fiait Boldizsárt és Andrást magával vitte. Ő maga szerencsétlenűl nem járt soha, de 1592-ben, egy ily összetüzés alkalmával, elfogták a törökök fiát, Boldizsárt.
Többen voltak már ekkor a szolnoki vár tömlöczében az egri várbeli őrség tagjai közűl. Boldizsár úrfit a mögötte becsapódott vasajtón belől ismerősök csoportja vette körül. Ott találta Zay Andrást, Bodó Istvánt, Bory Pált, Molnár Boldizsárt, Németh Jánost, Csoknyay Benedeket, Reimundus Reninger vallon vitézt és több másokat._{2 Ezek levele B. Györgyhöz. Eredeti nálam.}*
A mennyibe beletalálta nehéz helyzetébe magát Boldizsár úrfi, annyira felháborodott érzékeny veszteségén György úr. Meg kellett torolnia, hogy ennyire sziven találta a kontyos. Szemet szemért gondolta, és a közelebbi egyik kicsapásnál annyira kedvezett neki a szerencse, hogy sikerült elfognia a szolnoki vajdának Ibrahimnak fiát Halult.
Megkezdődtek aztán a kicserélési tárgyalások. György úr attól tartott, noha a vajda fia volt kezeiben, hogy még ráadásúl sarczot kell fizetnie. Úgy látszik, másfelől a török urak akadályt gördítettek a kicserélés elé, legalább ez tűnik ki a vajdának eredetiben fenmaradt 1592. május 6. kelt leveléből, melyben Bessenyey Györgyhöz írja «én az kegyelmed hitlevelére is elbocsátanám egy ideig, de sok felől rágják fülemet, még hogy úgy is kibocsátom, neheztelnek reám az urak.» Bizonyára örültek rajta, hogy az őket szorosan háborgató «cselebasi» fia hatalmukba kerűlt.
A vajda ennek daczára kinyilvánítván, hogy ha két kővára volna is a fiúnak, a maga részéről fel nem üti sarczát, hanem «fő fejet szabadítson», addig is «míg az Isten elhozza az óráját» György úr hitlevelére 12 napi tartamra kibocsátotta Boldizsár úrfit, erősen kikötve, hogy Egernél tovább ne menjen._{3 Eredeti csal. iratok közt.}*
Hazament tehát Boldizsár úrfi szüleihez, de csak azért, hogy azok fájdalmát növelje. A 12 nap elteltével visszatért, a mi bizonyos a szolnoki rabság szintén eredetiben meglevő 1592. évi julius 24-én irott leveléből, mely szerint, minthogy a kicserélési akadályok még mindig fenforogtak, a fentebb említett szolnoki rabok, Zay András és társai értesítik György urat, hogy kezesek lettek Boldizsárért három hónapig, és rabtársuk Pelley János által az egri főkapitány kezébe küldötték, úgy, hogy «ez jövendő vasárnap, azaz julius 26-án kezdetik el Boldizsárnak az napja,» «Az kegyelmed becsületesen irott hitlevelét megtartjuk az napig – írják tovább – úgy hogy az napra vagy ő maga Boldizsár személye szerint, vagy Halul itt bent leszen.»_{1 Eredeti csal. iratok közt.}*
Kérik egyszersmind György urat viszontszolgáltatásképen, hogy egy szegény megnyomorodott régi rab éjjel-nappal sír és könyörög, hogy egy némü-némü hitetlen rabért, Nagy Gáspárért kibocsátanák, kit Debreczenben hallanak hogy csavarog s ki miatt Kis Lőrincz nagy nyomorúságban vagyon.
Ez alkalmat felhasználva Horvát János Szolnokban fogva tartott vitéz is, hogy a hazatérő Boldizsártól külön levelet intézzen György úrhoz megszabadíthatása iránt «melyben – György úrnak – módja vagyon». Igéri Horvát, hogy miatta egy mákszemnyi kárt sem vall, hivatkozik Tahy István, Tahy Gábor urakra, kik – ha György úr Csáktornyára megy – s azok történet szerint ott lesznek Zrínyi urammal – az ő személye iránt bő felvilágosítást nyújthatnak. A többit elmondja Boldizsár szóval._{2 Horvát János levele B. Györgyhöz. Eredeti nálam.}*
Tehát Boldizsár úrfi másod ízben hagyta el a szolnoki tömlöczöt.
Még most sem véglegesen. A török húzta-halasztotta az ügy kiegyenlítését, míg letelt a három hónap, mely ideig a «szolnoki rabság» kezességet vállalt a fiúért.
Már 1592. évi november hó 11-én, tehát a három hónap letelte után kevéssel, a szolnoki vár tömlöczében találjuk ismét Boldizsár úrfit, honnan e napról keltezve atyjához, rabságából keserves levelet küldött._{3 Eredeti nálam.}* György úr mint becsületes magyar vitéz, pontosan megtartotta hitlevelét. Pedig atyai szívének, bármennyire elkérgesedett is az a hosszú harczi élet folyása alatt, nagy kínjába kerűlhetett Boldizsárt fogságába visszavitetni, mert ez idő alatt másik fiát: Andrást is elfogta a török és ugyancsak Szolnok várába szállította._{1 Családi iratok.}*
Mit tehetett mást keservében a vén sas: kettőztetett erélylyel folytatta a szolnoki végek elleni kiütéseit; mert alig hihette többé, hogy két Bessenyey fiú levén a török kezében, az egy Halulért kiadja mind a kettőt, midőn biztatása daczára egyért sem akarta elfogadni.
A mennyire nehezen szívelte György úr gyermekeinek fogságban létét, annyira türelmetlenkedve várta Ibrahim vajda neje, Halul anyja, rab fiának szabadúlását.
Anyai szívének gyöngéd nyiladozása árad felénk abból a levélből, melyet a fiáért sóvárgó török asszony mondott tollba a magyarúl tudó török iró deáknak, s melyet egész terjedelmében nem tartok érdektelennek ide igtatni.
«Becsületes vitéz apám uram, szolgálatomat irom kegdnek, mint jó akarattal való apám uramnak.
Kivánom, hogy az Úr isten sokáig éltesse kegdet kis fiával Mihókkal, és az több rab fiaidot szabadítsa meg ő szent felsége hamar való napon és tisztességes módon.
Az te kegmed szolgáló leánya ennek előtte is irtam vala kegmednek egy levelet, kire csak választ sem tőn kegd, sem irás, sem penig izenet által, kinek mi legyen az oka, nem tudom. Én mit vétettem kegdnek? Ha az én vitéz urammal háborog, isten látja szívemet, éjjel-nappal bánkódom az ti kegtek háborúságán, sőt kgd rab fiainak rabságukat gyakor való könyhullatásommal keserűlem és táplálásokról még ez ideig gondot viseltem. Boldizsárt immár házunknál tartjuk, jóllehet bégnél még volt, titkon nem hagytam éhezni és az nemes bég, uram akaratja ellen vitette volt tömlöczihez, ez okáért, mert tudta Boldizsárnak urammal való végezését, azért vitette volt tömlöczéhez; de ott is mi rabunk volt, és most immár szemem előtt gondját viselem. Az mi én rajtam áll, kegyd se tartsa jobb állapotban szegény árva rabot, sőt te kegd ne hagyja el kegdtől szakadt szerelmes rab fiadat, mert sem az kegd fia, sem az szegény rab Halul meg nem szabadúlhat, ha kegtek meg nem engeszteli magatok között való haragot. Alkudjék meg kegd urammal, hiszen az kegd fia Boldizsár meg tudja szolgálni kegdnek vele való jótéteményit, az istenért és kérem kegdt, birjon kegd az haragval, mert csak kár, kegdnek ennekutána is azt kell cselekedni, az én vitéz urammal velem egyetemben kegdnek szolgálni akarunk, mint apánknak, nem jó embernek haragot űzni, halandó az üdő. Kegd írjon uramnak és előbbeli atyafiságunk_{1 Úgy hiszem, csak keleti képes kifejezés.}* jó kezdetit bizonyítsa meg kegtek, szegény rabok is szabadúlhassanak, semmi haszon az ő nyomorúságokban. Szóval bővebben megérti kegd az én jó akaratomat. Erről kegdtől választ várok.
Az Isten sok áldott esztendeig áldja és tartsa meg kegdet szerencsés jó egészségben és minden javaiban.
Zolnokban, szent András nap előtt való szerdán, secundum vetus calendarium anno 1592.
Kegd szolgáló leánya: Ibrahim Wajdané.»
Midőn az iródeák e levelet bevégezte, utána iratta meg a szegény anya: «Valami pomagránát és narancsot is küldtem kegdnek és a szegény rabnak, azt sem tudom, megadták-e kegdnek, írja meg azt is.»_{2 Külczím: Böcsöletes vitéz Beseney György uramnak, mint jó akarattal való apámnak adassék. (Török gyűrűpecsét nyoma, szakadozott eredetije nálam.)}*
Mint említők, Boldizsár úrfi atyjának keserves levelet írt a tömlöczből, melyet Csoknyay Benedek rabtársa vitt el György úrhoz 1592. évi november 11-én.
Úgy látszik, hogy e levél irása a Halul iránt aggodó Ibrahim vajdáné befolyásának eredménye volt s eszközűl akart szolgálni arra, hogy György úrra hatást gyakoroljon, mert abban nemcsak kínos tömlöczben létét festi Boldizsár, hanem azt is megírja, hogy a bég kijelentené, miszerint «ha a bőrét aranynyal megtöltenék is, de soha meg nem szabadúl, ha Halulnak holta történik».
Minthogy mindkét fiát nem tudta kicserélni, kénytelen volt György úr a vajdával utoljára is akként egyezkedni, hogy Halul és Boldizsár kölcsönösen kicseréltessenek. Szegény András még 1595-ben is a szolnoki tömlöczben volt; innen írt könyörgő levelet apjának, és kedveskedett akkori nagy ujsággal «szegény asszony-anyjának, valami kevés riskásával»._{1 Eredetije nálam.}* Valószínűleg nem is szabadúlt ki András úrfi soha, mert 1595. évi június hó 6-án kelt levelében Lutfi szolnoki vajda harmadfél ezer forintban, tehát oly magas árban szabta meg a váltságot, hogy azt az akkori viszonyok között György úr megfizetni képes nem lehetett._{2 Eredetije nálam.}*
Ez időben György úr a történeti nevezetességű Ungnád-féle házban lakott; de e miatt az a kellemetlenség érte, hogy az egri volt főkapitány hátrahagyott özvegye Losonczy Anna most már Forgách Simonné 1591-ben Heves és Külső Szolnok alispánja Széky Pál és birótársai előtt perbe fogta Pasztohy Gergely és Bodi Menyhérttel úgy Ketzer Zsuzsánnával egyetemben a miatt, hogy az ő Eger városában levő kőházát, nemesi curiáját erőszakkal elfoglalták._{3 Eredetije nálam.}*
E per nemcsak a felperes kiváló történeti személyiségénél, de annálfogva is érdekes, mert adatokat nyújt Eger helytörténetéhez s az egri végbeli élet eddig nem ismert mozzanatát tárja fel.
Az említett ház a periratok szerint a Szt-Miklós utczájában, a hasonnevű szentről nevezett, lerombolt kolostor helyén építtetett Ungnád Kristóf által Losonczy Anna atyai örökségéből.
A perben felperest Losonczy Annát Bácsmegyei Balázs deák képviselte, míg alperesekért Meleticz György ügyvéd jelent meg, a ki védelműl előterjesztette, hogy erőszakos elfoglalás egyátalán fent nem forog, hanem Ungnád Kristóf mint egri főkapitány eme tisztsége alatt az egri őrség zsoldját nem levén képes fizetni, erre a végre Ketzer Zsuzsánnától özv. Basó Mihálynétól 500 frtot vett fel kölcsön s ennek biztosítására lekötötte a kir. kincstárra néző Sajó-Hidvég helységet, mely annakelőtte Basó Mihálynak és nejének Ketzer Zsuzsánnak ezer frtban inscribálva volt; Pasztohy Gergelytől pedig hasonlag az egri őrség zsoldjának kifizetésére 1300 frtot kölcsönzött, és emez összegre zálogúl adta a kir. kincstárnak Békés vármegyében fekvő Szénás nevű birtokát, mindkét birtokot azonban oly feltétellel, hogyha azoknak békés birtoklásában háborgattatnának: jogosítva legyenek Ungnád Kristófnak bárhol fekvő javaiból hasonértéküeket elfoglalni.
A védelem felmutatta az erre vonatkozó okiratokat, valamint azt is bizonyította, hogy békésen nem birhatták a zálogba adott javakat, mert az ellen Báthori István országbiró tiltakozott.
Losonczy Anna részéről ellenvettetett, hogy az ügy ilyen állásában is az ő atyai örökségéből épített házat nem volt jogosítva alperesek egyike sem elfoglalni.
A biróság ez érvelésnek nem adott helyet, és Losonczy Annát keresetével elutasította.
György urat Eger várának 1596-ki ostroma még ott találta. Az ostrom leírásával e helyen nem foglalkozhatván, csak a vár feladására vonatkozó és Bessenyey György személyéval kapcsolatban levő adatokat emeljük ki. A várban – a történetírók egyező értelme szerint – ez ostrom alatt több vallon és német volt, mint magyar. Ezeknek is nagyobb része az alsó vár megvételekor elvesze._{1 Illésházy feljegyzései 30, 31. 1.}* «Az idegen nemzet megrettene az várban – írja Illésházy – és pártot ütének, rátámadván kapitányokra: szót adának az törököknek, kapitányok akaratja nélkül, hogy hitre ők a várat megadják.» A lázongást Nyári és Terskó parancsnokok nem tudták elfojtani, hiába léptek fel erélyesen, majd fogták esdeklésre a dolgot: a lázongás mind nagyobb mérvet öltött; s átragadt a magyarokra is, kik közűl Balog Mihály a vár falába tört résre lépvén, az ellenséggel alkudozni kezdett. A török a fal alá gyűlt és a szultán és pasák nevében igérte a podgyászszal való szabad elvonulást. A lázongó őrség ekkor, parancsnokai mellőzésével, Kerskát a cseh hadnagyot, és Bessenyey György hadnagyot két káptalani pappal, Paczona Márton és Gyöngyösi Mátéval kiküldé a török császárhoz, hogy a feladás iránt szerződjenek. Ezeknek rögtön aranyos, a szultán aláírásával ellátott hitlevél adatott, s a török a várat elfoglalta, s a hitlevél ellenére Nyáry Pált, Bárczay Jánost és egyéb főnépeket fogva vivé el; a vallonokat, németeket inkább levágatá, a magyarokat nem öleté, inkább rabbá tevé.
Bessenyey György azonban még a táborból menekült._{1 Illésházy id. m. Istvánfi XXX. 696. 1.}*
György urat, Szamosközy akként tünteti föl, mint a ki egyik oka volt az őrség lázadásának.
Ez itéletnek értéke, a többi egykorú irók feljegyzései alapján, csak is arra szállítható le, hogy György úr akkor, midőn az őrség túlnyomórésze az «idegen nemzet» teljességgel megtagadta az engedelmességet, belátva a további védelem lehetetlenségét, kénytelen-kelletlen beleegyezett a vár feladásába, s a törökkel való alkuvásnál a szerepet valószínűleg azért vállalta el, hogy a török előtt jól ismert személye az alku megkötésénél nyomatékúl szolgáljon. Vagy talán szíve legmélyén egy húr rezdűlt meg a szolnoki tömlöczben nyomorgó András fia iránt?
Eger eleste után szabolcsmegyei birtokára, Berczelre vonúlt a vén vitéz, s ott élte le agg napjait.
1597-ben Zokoly Miklós és Herczeg Ferencz előtt megosztozott testvérével Mihálylyal az addig osztatlanúl volt atyai és anyai birtokon. Gazdálkodással és a mi zajhoz szokott lényétől el nem maradhatott: perlekedéssel töltötte idejét. Perelte rokonait.
Nem sokáig élvezhette a visszavonúltság nyugodalmát, 1600-ban már haláláról értesít Paczoth Ferencz szabolcsi alispán._{2 Eredeti nálam.}*
Jellemző, hogy halála után hagyatékában egy török rab találtatott, valami szegény szabó._{3 U. o.}*
Kétszer nősült, első neje Rákóczy Katalin, második Dengelegi Anna volt. Említett gyermekein kívül ágazatát a nemzedékrend tünteti elő.
István, a György úr testvére, a Báthoryak oldalához állott, kikkel nénje Krisztina, Szaniszlófi Báthory Imréné után, atyafiságban volt. Szolgálatát már Báthory István alatt kezdette, a mit tanúsít az, hogy ez által nagykágyai birtokában_{4 Bessenyey Mihály, István atyja már 1552-ben bir 5 telket Nagy-Kágyán, Biharban. Bielek: Majores Hung.}* Varsón 1582 okt. 20. kelt adománylevéllel megerősíttetett. Oláh-Csesztvét, és a kutyfalvai részbirtokot hűséges szolgálataiért kapta.
Báthory Endre alatt, midőn Mihály vajda Erdélybe lopódzott, szintén a fejedelem oldala mellett találjuk Bessenyey Istvánt, ekkor már mint kipróbált tekintélyes egyénre a nagyszebeni csatánál (1599 okt. 28.) a harmadik hadtest – a tartalék – vezénylete bizatott, Mindszenti Benedekkel és több társaival._{1 Szamosközy és Szádeczky: Mihály vajda 61. 1.}*
Mikor pedig Mihály vajda Moldovába ment volt és Szamosközy szerint «az fü-fü nemesek közül harminczat Havasalföldébe küldött az okáért, hogyha Moldvába valami gonosz szerencse találná: ott az nemesség zálog volna neki»,_{2 Szamosközy. IV. 117. 1.}* a harmincz főnemes között Bessenyey István is ott volt.
Öt hónap múlva megszabadúlván Mihály vajda keze alól, ismét Báthory Endréhez csatlakozva, részt vett az 1600 sept. 18-kán vívott miriszlói döntő ütközetben, valószínűleg ismét mint valamelyik hadtest vezénylője.
Az egykorú irók feljegyezték, mily vitézűl harczoltak az erdélyiek. «A mint Mihály vajda lőtette az magyarokat, úgy állottak, mint az kőszikla, hogy csak nézni is szörnyű dolog volt», írja Szamosközí. «De kevés kárt tett a vajda a lövéssel – veszi át a szót Enyedi Pál krónikás. – Egy főembernek Bessenyey Istvánnak a fejét találák taraczkkal – meghala.»
Sírját nem jelöli emlék, de épen minthogy a miriszlói hős személy-ugyanazonossága kérdésessé tétetett: emlék legyen e nehány sor fölötte. A Bercsényi család történetének kitünő irója ugyanis valószinűnek mondja,_{3 Thaly: Bercsényi család, I. 36. 1.}* hogy az Enyedi Pál említett adata nem Bessenyey Istvánra, hanem Bercsényi Istvánra vonatkozik, s a két név sajtó- vagy tollhibából felcseréltetett. A felcserélést kizártnak kell tartanunk az által, mert más egykorú történetiró: Szamosközy két ízben is szerepelteti Mihály vajda idejében – mint láttuk – Bessenyey Istvánt mindenütt határozottan Bessenyeynek írva, ellenben Bercsényi István Mihály vajda idejéből Szamosközy által egyszer sem említtetik. Bizonyos tehát, hogy az Enyedi Pál Bessenyey Istvánja, és a Szamosközy által említett Bessenyey István ugyanazon személy s a két kézből jövő feljegyzés egymást egészíti ki. Minthogy Bessenyey Istvánnak mint említém Erdélyben Kutyfalván is volt részbírtoka, minthogy Bercsényi István Kutfalván birt és lakott: a további tévedések elkerülése végett arra is reá kell mutatnom, hogy Kutyfalva nem torzitás Kutfalva névből mint Thaly állítja,_{1 Thaly: Bercsényi család. I. 36. 1.}* hanem két külön helység, Kutyfalva van Alsó-Fehérmegyében a marosujvári járásban, Kutfalva pedig ugyancsak Alsó-Fehérmegyében, de a kisenyedi járásban._{2 Lipszky. Repert.}*
Visszatérve Bessenyey Istvánra, mielőtt a nagy Báthory István megerősítette vala nagykágyai birtokában, e miatt szegénynek sok baja volt. El akarták tőle perelni Horvát Menyhért és Nagyőszi Klára gerlei Ábránfi István özvegye.
Az ezek részére 1580 évi május 1-én kivett tanúvallomásokból nem érdektelen megemlítenem, hogy ekkor a bizonyítandó kérdés a körül forgott, volt-e Verbőczi Istvánnak és Tordai Györgynek Bihar vármegyében Nagykágyán valaha birtokuk csak egy óráig is._{3 A felperesek és Bessenyey István közti rokonsági fokot mutatja e tábla:}

_{Hodosi Jákó György; Katalin (Kátai Mihályné).; Jakab.; Erzsébet.; Mihály.; Margit (Spáczai Boldizsárné).; Ferencz.;Tordai Zsigmond.; Katalin (Nagyőszi Benedekné).; Dorka (Bessenyey Mihályné).; Erzsébet (Vetési Antalné).; Krisztina (Bátory Imréné).; Anna (Dengelegi Jánosné).; György.; Mátyás.; István.; Mihály.; Borbála.; Anna (Dupliczai Horváth Boldizsárné).; Menyhért.}

*
A kihallgatott 30 tanú átaljában azt vallotta, hogy Verbőczy Istvánt magát és gyermekeit Imrét és Orsolyát, mind Tordai Györgyöt jól ismerték, de ezek Nagykágyán nem birtak soha. Spáczay Menyhért tanú vallomásában közérdekű, hogy emlékezett arról, miszerint Czibak Imre, Péter pappal vette meg Gyulát; egy másik tanú pedig azt érintette meg, hogy Pázmán Péter (a bibornok nagyapja) Nagykágyán halt meg._{4 Családi iratok.}*
Bessenyey István neje Possa Erzsébet_{1 Torma József geneal. szerint neje volt Sarmasági Mária. Lehetséges, hogy ez másod neje volt.}* volt; csak egy leány származott e házasságból: Krisztina, ki Balassy Ferencz tanácsúr fiához, ifj. Balassy Ferenczhez, Udvarhelyszék kapitányához ment férjhez. 1619-ben már nem élt. És minthogy fia legifjabb Balassy Ferencz is meghalt: Oláh-Csesztve és Kutyfalva apáról származott birtokai elidegenítése ellen az oldalági rokonok a gyulafehérvári káptalan előtt tiltakoztak._{2 Gyulafehérvári kápt. Prot. Joann. Debreczeni fol. 293, 295. 1.}*
A harmadik testvér, ki a hadi pályát választá: III. Mihály volt. Ő az ecsedi Báthoryak szárnyai alatt nőtt fel. 1591-ben mint a Báthory István cserepi várának prefectusát találjuk,_{3 Csal. iratok.}* de már kevéssel később úgy a következő évben (1592) Egerben van, hol egyik tanú Nyáry Mihály, a Nyáry Pál fia végrendelkezésénél._{4 Századok. 1870. 486. 1.}* 1596-ban újból Cserép vára védelmét bizta reá Báthory, de azt Eger elestével, kénytelen volt Mihály úr odahagyni._{5 Istvánfi.}*
Báthory István különösen kedvelte; tanúsítja nemcsak az a levele, melyet 1591-ben hozzá írt Egerbe, s melyben atyafiságos szeretettel vigasztalja azon, közelebbről meg nem jelölt, bántalomért, mely az egri vár főkapitánya részéről Mihályunkat érte,_{6 Csal. iratok.}* hanem azok az adományok is, melyekkel kitüntette.
1598-ban inscribálta neki Szabolcsmegyében egész Vencsellőt, majd Timár helyéget 2 ezer frtban._{7 Ugyanott és orsz. ltár.}*
Személyes vonzalmát az is tanúsítja, hogy megajándékozta egy szép mivű, tojás alakú, tömör ezüst serleggel, mely még III. Mihály unokái előtt is nagy becsben tartatott és el nem idegeníthetőnek jelentetett ki az osztály alkalmával._{8 V. Mihály és Giczey Gáborné osztály-levele 1652-ről. Eredeti.}*
Báthory Gábor szintén elismerte érdemeit, melyeket mint az ecsedi várbeli lovasság vezére szerzett; 1608-ban Rakamaz helységet adta neki; de ennek békés birtokába nem léphetett, mert Thurzó György azon a czímem, hogy az a tokaji vár tartozékát képezi, és mint ilyen onnan el nem szakítható, a beigtatásnál ellenmondott._{1 Orsz. ltár N. R. A. fasc. 916.}*
Különben III. Mihály szerző ember volt; Spáczay Ferencztől, ki Olgyay György vérdíja megfizetésében marasztaltatván, szorúlt helyzetben volt, 1589-ben a hevesmegyei Zsadány helység negyed részét megszerezte, s így az egész Zsadánynak birtokosává levén, ősi birtokát szépen kikerekítette, a mi által pótolta azt a nagy veszteséget, hogy a török beütése óta csanádmegyei birtokait épen nem, vagy nagyon jelentéktelen részben hasznosíthatta._{2 Zsadányt a Bessenyey család a XVII. század végeig birta. 1698-ban adta el Bessenyey Zsigmond, Rákóczy későbbi ezredese, Cselőháza egész pusztával együtt Almási Jánosnak és neje Deák Juditnak, valamint Mihályi Pál deáknak «Császár és koronás királyunk ő Felsége magyar rendén levő vitézek egyik Colonellusának» és neje Almási Ágnesnek «3000 magyar forintokért». Eme vétel folytán képezte aztán a vett birtok az Almási családnak zsadányi előnevét. (Orsz. ltár. 4–348.)}*
III. Mihály neje Wesselényi Katalin volt, a Wesselényi Farkas és Segnei Dorka leánya, ki a Wesselényi családnak nevetadó nógrádmegyei Veselény pusztát apai ágról, anyairól pedig örökölte a sárosmegyei budaméri curiát és hozzá tartozó telkeket._{3 Nagy Iván. XII. k. 158. 1. volt még Katalinnak egy húga is: Sára, kivel a Wesselényi családfa bővül, mert Deák Farkas nem ismerte. Lásd W. család őseiről cz. értekezését. (Csal. iratok nálam.)}*
III. Mihály már 1610-ben nem élt.
Fitestvére volt még Mátyás, kiről csak annyit tudunk, hogy leánya Dorottya Ibrányi Pálnál volt férjnél, és vejével kölcsönös túlélés esetére 1587-ben végrendelkezett._{4 Csal. iratok és egri kápt. ltár.}*
Vejét ő élte túl, s az említett végrendelet következtében Ibrányi Ferencz és közötte támadt egyenetlenségeket Szabolcsmegye alispánja Vay Péter és Dengeleghy Miklós 1594-ben akként intézték el, hogy Bessenyey Mátyás a neki hagyottakból átad Ibrányi Ferencznek tiz tehenet, 2 kanczalovat, az eszlári és löki, a jánosi és ibrányi vetést, egy viselet szablyát, egy kocsit, egy pánczélt, a szakállosokat, egy hosszú puskát; ellenben minden ezeken kívül találtató marhák, disznók, vetések, asztagok, tehenek, juhok, ökrök, ménes, ezüst, arany, készpénz, fehérruhák, öltözetek, rab, daru, pávák, bor, tál, tányér, vas és rézeszközök, Bessenyey Mátyáséi legyenek._{4 Nemz. Múz. Ibrányi ltár. Ibrányi Ferencz a János fia volt, Miklós unokája.}*
Visszatérve III. Mihály ágára, egy leánya: Anna, és két fia: Boldizsár és János maradt.
Az özvegy Wesselényi Katával még kétszer találkozunk, 1610. április 30. a leleszi káptalan előtt, hol magával vivén fiát, Boldizsárt, bizonyíttatni kérte, hogy az 11 éves légyen; és ugyanazon év folyamán, midőn zemplénmegyei zombori szőllőjét eladta. 1614-ben már nem élhetett, mert ekkor fiának, II. Boldizsárnak, gondnoka id. Dengeleghi Miklós volt._{2 Orsz. ltár. N. R. A. 1706. Nro. 8.}*
A két fiú Kolozsvárott tanúlt, innen írnak nénjökhöz Annához, Weér Györgynéhez, 1613 sept. 7-én, hogy «a kapitányság jövedelméből 2 övet küldjön nekik, valamint némely keszkenők is igen kivántatnának.»_{3 Eredeti nálam.}*
Ez adatot azért említem fel, mert ennek az Annának volt a leánya Weér Judit, ki a nagy Teleki Mihály felesége lett._{4 Vesd össze: Tört. Tár. 1885. 401 s köv. 1.}*
II. Boldizsárról, habár fiához V. Mihályhoz írt leveleiből értesülünk arról, hogy az «1651. telet Bécsben töltötte sok haszontalan keresésben, mulatásban»,_{5 Eredeti nálam.}* s emez adatból az látszik is, hogy valószínűleg közügyekben kellett ez alkalommal fáradoznia, bővebb megvilágosítás nélkül szerepléséről nem szólhatunk, csakis birtokviszonyaira nézve említjük fel, hogy gyámja Dengeleghi Miklós 1615-ben a Rakamaz iránt gr. Thurzó Györgygyel – ki mint láttuk, III. Mihály beigtatásának ellent mondott, – peregyességet kötött a leleszi káptalan előtt, mely szerint Thurzó 1500 frtot lefizetvén, ő a további perlekedéstől elállott._{6 Orsz. ltár.}*
Vencsellő inscriptionalis summáját pedig Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony a Boldizsárunk által 1649. ápril 7-én kiállított nyugta szerint kifizetvén, eme jószágot vissza kellett bocsátania._{7 U. o.}*
Elesett tehát II. Boldizsár az atyjának adományozott szép terjedelmű javaktól, de ezt helyrepótolta némileg az által, hogy két ízben is tehetős családból házasodván, első nejével Bay Sárával, kinek apja Bay Gáspár, anyja pedig a Recsky György hevesi alispán unokája Katalin volt,_{1 A Recsky-Bay-féle összeköttetést mutatja e tábla:}

_{Recsky György hevesi alispán 1588. Kátai Borbála.; Zsigmond.; György 1. Rédei Borbála 2. Tegzes Klára. Második nőtől.; Katalin Bay Gáspárné.; György.; János Váradi Zsuzsánna.; Sára Bessenyey Boldizsár.; Ádám.; Zsigmond.; Zsuzsánna.; Borbála Nagy Andrásné.}

_{A Bay család ez ága Kenézlői előnevet viselt és Szabolcsmegyében volt birtokos. Bay János – Bessenyey Boldizsár sógora – 1651. évi pecsétnyomatán levő czímer azonos a Siebmacher-Cseörgheő-féle czímergyűjteményben Bay II. alatt közlöttel: hármas halomból kiemelkedő pánczélos férfi, nyakán keresztül szúrott zászlóval.}* valamint második feleségével Bárczay Borbálával szép javakat kapott, úgy hogy midőn Boldizsár 1652. év vége felé meghalt, nem számítva a török miatt még mindig számba nem vehető csanádi javait, következő helyeken birt: Recsk, Dobfenék, Derecske, Péterfalú, Belesér, Kökényes, Sáros, Domaháza, Budamér, Besenyő, Tepély, Süly, Terpes, Kér (Abauj), Nagykágya, Zombor, Szegi, Kisfalud (Zemplén), Paszab, Kenézlő és Berczel (Szabolcs).
II. Boldizsár vallásos buzgóságát bizonyítja, hogy ő építtette újra a romlatag berczeli templomot s öntetett bele harangot, melynek emlékét a templom falába illesztett, czímerével ellátott felirat ma is fentartja._{2 Ballagi, Testőrség Tört. 421. 1.}*
Gyermeke három maradt, Klára, kit szentléleki Giczey Gábor vette nőűl, a hires gömöri alispán Giczey Farkas unokája, és Zsófia, ki úgylátszik gyermekkorában meghalt, végre egyetlen fia: V. Mihály.
Klárának férje Giczey Gábor, épen úgy mint nagyatyja Farkas, Gömörmegye alispánja volt 1680–1683-ban, és 1687 folyamán szintén fogságba hurczoltatott Eperjesre, onnan azonban csakhamar kiszabadult._{1 Nagy Iván. IV. 1405. Minthogy ez alapvető munkában a Giczey család leszármazása nem tüntettetik ki, világosításúl a családi iratok alapján készült táblát igtatom ide:}

_{Giczey Farkas, gömöri alispán.; András.; Gábor, alispán Bessenyey Klára.; Zsigmond, Rákóczy főlovászmestere.}

*
Klárát Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony kegyeivel tüntette ki, mint férjéről, Giczey Gáborról való atyjafiát._{2 Ez atyafiságot tanúsítja serkei Lorántfi Mihály végrendeletének következő tétele: «az édes anyámrúl Horti Erzsébetrül a mely jószág maradt volt, annak felét osztály szerént a Giczey Farkas fiai elvették és birják.» (Egykorú másolat nálam.)}* Már 1655-ben neki és férjének adományozta a gávai és encsencsi azokat a részbirtokokat, melyeket előzőleg királydaróczi Debreczeni Györgytől 1000 frtban magokhoz váltottak._{3 Orsz. ltár. N. R. A. 762. Nro 8.}*
Fia Zsigmond nevessé tette magát, mint II. Rákóczy Ferencz főlovászmestere.
V. Mihály valószínűleg a szabolcsmegyei Berczelhez, szülőföldjéhez, igen közel levő Sárospatakon nyerte kiképeztetését; hogy alaposan képzett és megyéjében köztiszteletben állott férfiu volt, tanúsítja az, hogy már 1658-ban mint szabolcsi alispánt találjuk, mely előkelő állást több éven keresztül viselte, minthogy a családi iratok szerint alispánúl jön elő 1660, 1662, 1663, sőt 1666. évben is.
Szabolcsmegyében tehát, állásánál fogva is, egyik központját képezte V. Mihály az ottani tekintélyes nemességnek.
A Wesselényi-Frangepan-Zrinyi-féle összeesküvési pernek szálai, mint általánosan ismeretes, elnyúltak Szabolcsmegyébe s azok közűl, kik e pörbe bevonattak, Szabolcsmegyéből feles számmal vannak, többek közt nem egy olyan, a ki birtokos társa, rokona volt V. Mihálynak. Rákóczy Ferencz – írja nagy művében tudós Paulerünk_{4 Pauler. Wesselényi összeesküvése. II. 257. 1.}* – abban az irányban is kihallgattatott, hogy milyen ügyben járt Erdélyben Bessenyey Mihály? Tehát a vád részéről sem tekintetett közönséges szereplőnek.
Mihályunkat 1671 ápril 6-ra, a húsvét utáni első terminusra idézték meg Gyulafi László és több tiszántúli társaival. Közülök egy sem jelent meg s ennélfogva mint makacsokra kimondatott a fej- és jószágvesztés büntetése._{1 Pauler. Wesselényi összeesküvése. II. 312. 1.}*
E helyütt kell felemlítenünk, hogy ugyanezen összeesküvésnél találkozunk egy másik Bessenyeyvel, t. i. Istvánnal, ki az egri vitéz Bessenyey Györgynek, a szolnoki vajdáné levelében is említett Mihók-(Mihály)-tól származott fia volt, kinek Volfgang Frigyes cs. tábornok Rózsahegyről 1672 október 6-án a megyékhez intézett rendeletében fejeért ezer tallért igért jutalmúl, azzal a kijelentéssel, hogy a ki elevenen fogja el, két annyi díjat kap._{2 Győri Tört. és rég. füz. III. 343. 1.}*
Ennek az Istvánnak első neje volt Kovács Borbála._{3 Ő adta férjével együtt a berczeli ref. egyháznak azt az ezüst poharat, melyet Ballagi Aladár M. Testőrség Története cz. művében felemlít. 421. 1.}* 1645 után vette nőűl Kosuth Annát, kitől származott István fia kiskorában elhalván, ágazatának magva szakadt.
Nyakas jellemét visszatükrözi, még 1668. évi márcz. 1-én tett végrendelete, melynek utolsó pontjában nejének Kosuth Annának meghagyja, hogy kis fiát isteni félelemben, de pápisták között soha se neveltesse._{4 Csal. iratok és orsz. ltár.}*
Vele az említett körrendelet után többé nem találkozunk.
V. Mihály, kiről előbb volt szó, a haza, vallás elnyomott szabadságáért harczoló bujdosó magyarokhoz csatolta magát és Erdélybe ment.
Már 1672 september 16-án Kővárott találjuk, a honnan tudósítja sógorát Gávai Miklóst: «két–három ezeren harmad nap alatt Szathmár alá szállunk»;_{5 Orsz. ltár.}* a miből bizonyos, hogy Telekinek Szathmár ellen intézett hadi műveletében részt vett.
A bujdosó nemesek között nem utolsó szerepet játszott. Ott látjuk nevét majd minden ünnepélyes okiraton az elsők között, melyet a bujdosó rendek Apafi fejedelemnek adtak._{6 Deák F. Bujdosók levéltára.}*
1677 július 9-én Radnóton, és kevéssel utóbb július 19-én Tótiban kelt ily ünnepélyes nyilatkozat szerint őt és Szepesi Pált bizták meg az Erdélyen kívül volt bujdosó rendek, hogy assecurálják Apafit, «miszerint ő nagyságához és az nemes hazához való hűségüket megtartják, és a velük kiküldendő tanácsúr hívét Teleki Mihályt nagy becsülettel veszik és mindenekben ő neki engedelmeskednek».
A Teleki nejéhez, Weér Judithoz való atyafisága megmagyarázza, hogy Bessenyey Mihály Teleki pártján állott, és a bujdosók között, még alispánsága alatt szerzett, s azóta fentartott népszerűségével igyekezett Teleki terveit előmozdítani.
Erre annál nagyobb oka volt, mert bujdosása alatt megkétszereződött emez atyafiság, mennyiben leányát Annát, Weér Judit testvére Weér György vette nőűl, ki kolozsvári alkapitányságot viselt már 1665-ben, és első neje Pongrácz Mária vala._{1 Torma József genealogiája. Vesd össze: Tört. Tár 1885. 401. és köv. ll.}*
Nem lehet feladatunk a bujdosók történetét e helyütt tovább követnünk, csak azt említjük meg, hogy Bessenyey Mihály két ízben, először 1677, illetőleg 1678-ban Kubinyi megvakulása következtében, azután 1681-ben Ruszkai Andrással együtt volt a török portán a bujdosó rendek ügyének konstantinápolyi szószólója, kiket 1682. évi márczius 17-én kelt levelükben hívtak vissza, hogy Gálfi Ferencz és Székely László által helyettesíttessenek._{2 Mon. Hung. Hist. II. oszt. 18. köt. 96. 1. és Török m. kori Tört. Eml. VI. 223. 1.}*
Valószínű, hogy nem érkezett még vissza konstantinápolyi követségéből Bessenyey Mihály, midőn Tököly megkoronáztatása utáni napon Szepesy Pál és társai Tökölyhez csatlakoztak, de az bizonyos, hogy ő nem pártolt át Tökölyhez, hanem végig Teleki hive maradt.
Róla az említett összeköttetésénél fogva sem lehet mást feltételezni. De különben ezt irott adat is mutatja. Midőn Tököly a török fogságból megszabadúlt és pártját ismét újabb erőre emelni törekedett: Bessenyey Mihály Apafi fejedelem környezetében volt, sőt a fejedelmet Fogaras várába követte. Innen írja 1687 júl. 4-én fiához Zsigmondhoz:
«az én keserves bujdosásomban az én istenem már alkalmasint megáldott vala az én kicsiny sorsomhoz képest megnyugvásomra alkalmas helyen levén, de ezelőtt mintegy másfél hónappal csak igen reménytelen jövénk ki Kolozsvárrúl, anyáddal, sok szép majorságom, mely nékem annyi Bogárteleken (t. i. otthon) nem volt, elveszett, s elprédálták, a városon is minden portékám ott maradott, magunk elsőben Szebenbe mentünk, ott egy hétig alig voltunk, a mlgs Fejedelemmel ide Fogarasba jöttünk, leányommal Vér Györgynével, fiammal Jánossal ... itt rettenetes költséggel élünk.»_{1 Orsz. ltár. Eredeti.}*
Bujdosását még keserűbbé tette, hogy leánya Weér Györgyné csakhamar özvegyen maradt, és nemsokára el is halt. Legalább 1690-ben már mint özvegyet említi a szép fiatal asszonyt a jó öreg Cserei, – és ha neki hihetünk – özvegységét a szintén özvegységre jutott Apafi fejedelem akarta megvigasztalni, de hogy nőűl vehesse: annak Teleki Mihály gátot vetett._{2 Cserei Hist. 195. 1.}*
Árváit a szép özvegynek az öreg «méltóságos asszony» Weér Judit vette szárnyai alá és 1697-ben Losonczi Bánffi Pál, Hatházi Balku Pál, Kabos Mihály, Szentjóbi György és Ujhelyi Ferencz előtt tétetett osztályt az általa híven megőrzött apai és anyai ingó javaik felett._{3 Tört. Tár. 1885. 401. s köv. ll.}*
Bessenyey Mihályt is mennyire istápolta Weér Judit: kitünik onnak, hogy a Weér család birtokaiban adott neki gazdálkodásra földet: Kodorban és egyebütt.
Teleki Mihály halála után is el-ellátogatott az öreg bujdosó a rendi gyűlésekre, de nagyobb politikai szereplést nem vitt.
Agg korában különös szenvedélye az Erdélyben akkortájban lábra kapott agarászat vala; ha labanczot nem kergethetett: űzte paripáján a nyulat. Örömmel írja fiának 1694. szept. 30. «nekem egy jó barátom az szamosujvári commendáns igen fű három agarat igért, hanem ha isten kiviszen, Ibrányi uramnak teljesítem régi kivánságát kettejével; már magamnak is szép agárkölykeim nevekednek Kodorban s Polyánban, csak esztendő múlva is agaras ember leszek, osztozzatok azzal is»._{4 Csal. iratok közt nálam. Eredeti.}*
Mikor és hol végezte be hányatott életét Bessenyey Mihály, visszajuthatott-e szülőföldjére, hova vágyakozott, vagy bujdosása helyén, Erdély hantjai takarják, nem tudhatjuk.
Neje Gávay Anna volt, a Gávay János és Sándor Anna leánya, kivel már 1657-ben összekelve találjuk. Anyjáról megjegyezzük, hogy apja Sándor Mihály, anyja Kende Margit volt, ki később (1606-ban) Károlyi Mihály neje lőn._{1 Csal. iratok közt nálam. Eredeti.}*
Fia, úgy leánya is kettő maradt, Zsigmond és János; Anna – kiről szólottunk, és Sára. Ez utóbbiról közelebbi adatok hiányzanak. János együtt bujdosott apjával, későbbi sorsát homály födi.
I. Zsigmond a XVII. század közepe táján születhetett és gondos nevelésben részesült, Kolozsvárott is tanúlt. Atyját követve már ifjanta kuruczczá lett, de a Tököly pártjára állott és Tökölynek udvarmestere volt, ki reá még élete utolsó napjaiban is jól emlékezett és Nicomediából 1705-ben levelére válaszadással tisztelte meg._{2 Tököly Naplói. Kiad. Thaly. 1868. 377–8. 1.}*
De fegyverrel és csapat élén is szolgálta Tökölyt. 1683–1685 jobbadán Kisvárdában tartózkodott, innen hívta őt segítségűl a kállai kapitány Nagy András, midőn 1684 ápril. 8. körűl a szathmári és ecsedi labanczok tizenegy zászlóval reá támadának, és itt érte 1685 évi május 19 táján az a szerencsétlenség, hogy a labanczok elleni kiütés alkalmával Zsigmondunk kezében a puska elszakadozván, mint az egykorú jelentésben foglaltatik «az por és puska csője igen megvesztegette ő kegyelme kezét»._{3 Török m. kori Áll. oktár VI. 344. és 416. VII. 38–9. 1.}*
1687-ben őt is elfogatta Caraffa és Eperjesre hurczoltatta; de rabsága rövid idejű volt, mert már ugyanazon év július 4. kelt levelében atyja örvendez fia szerencsés megszabadúlásán._{4 Orsz. ltár.}*
Úgy látszik, hogy Tököly szerencsecsillagát nem követte tovább, csak annak a török által való elfogatásaig, azután félre huzódott szabolcsmegyei magányába, Berczelre.
Csakugyan atyja V. Mihály bujdosásából 1693–1695. években ide írja hozzá leveleit.
1703. év elején már ismét a közélet terén találjuk; és pedig mint Szabolcsmegye egyik alispánját._{1 Rákóczy-tár I. 68. 1.}* Első volt azok között, kik Rákóczyhoz csatlakoztak; előbb nem fegyveresen ugyan, hanem mint Tökölynél hajdan, udvarmesteri állásban,_{2 U. o. 280. 1.}* s már 1704-ben, bizonyára tekintettel előbbi szolgálataira, érdemeiért a tokaji hegyek között nagy darab szőllőt kapott adományba Rákóczytól._{3 Nálam. Eredeti.}* 1705 elején újra visszament vármegyéje élére, de csak azért, hogy a nagyváradi vár körülzárolására sereget szervezzen, s rövid idő múltán mint lovas ezeres kapitány vezeti is eme hadműveletet._{4 Károlyi ltár.}*
1706-ban az Almás völgyét védelmezte Erdélyben, de leszáguldozott lovasaival Abrudbányára és Zalatnára is,_{5 U. o.}* 1708-ban a ráczok elleni operátióban vett részt; 1709-ben Kerepes és Hatvan közt táboroz, majd bevonúl Hatvanra, 1710 végén Szabolcsban Ecseden van, honnan sóhajtva írja szeretett generálisának Károlyinak deczember 21-ről: «csak szintén utójára ne maradnék az igaz confśderátusok közzűl.»_{6 U. o.}*
Nem volt katonai tehetség, fegyvertényeket nem vitt véghez: de a mint csak tőle telt: hűséggel, önzetlenűl, öreg és beteges volta daczára teljes odaadással szolgálta végig a szabadságharcz ügyét.
Tábori élete alatt szeretett jó asztalt tartani, főbb tiszteit mindig maga körűl gyűjtvén; de seregében példás fegyelmet gyakorolt, a miért Rákóczy is elismeréssel adózott neki;_{7 Rákóczy-tár.}* nagy szigorúságáért, a mint maga írja, elnevezték «ármás kapitánynak»._{8 Levelei, gr. Károlyi ltár.}*
Levelei jó ízű magyar irályáról tanúskodnak s duzzadnak a népies szólamoktól.
Az öreg kurucz a szathmári békét nem sokáig élte túl: 1714-ben már nem volt életben.
Nem csak maga, hanem fia László is lelkesedéssel követte Rákóczít. A gyermekifju mint compániás kapitány vett részt a szerencsétlen trencséni ütközetben. Aszalay Ferencz fejedelmi titkárnak Berthóti Ferencz kassai viczegenerálishoz 1708. aug. 8-ról intézett levele_{1 Thaly K. t. barátom szives közleménye.}* szerint ott is lelte a csatamezőn halálát.
I. Zsigmond neje Lövey Klára volt; Anna és Klára és Zsigmond gyermekei maradtak. Annát Balogh Miklós vette nőül. Klára Gyulai Jánosné lett.
II. Zsigmond élete pályája szűk körre szorítkozott. 1732-ben Szabolcsmegye szolgabirája volt. 1741-ben az akkor Károlyi Sándor által felállított Haller gyalog regement kapitányává neveztetett ki,_{2 Eredeti levele a gr. Károlyi ltárban.}* majd mint táblabiró szolgálta megyéjét.
Nehéz gondokat örökölt atyjáról, ki a hosszú szabadságharcz alatt gazdasági ügyeit teljesen elhanyagolta. Ősi birtokai nagy részben elzálogosítva, örökbevallásokkal terhelve, részint nagyapja V. Mihály hűtlensége bélyegén eladományozva voltak. Aztán a neoaquistica commissióval is meg kellett küzdenie.
Családjának utolsó férfi sarja volt.
De mintha a gondviselés azt akarta volna, hogy fordított czímer ne álljon felette, midőn több mint 90 évi küzdelmes élet után 1786. január 31-én a berczeli templom alatti családi sírbolt befogadja: neje Ilosvay Mária_{3 Apja Ilosvay Bálint, anyja Ignéczy Krisztina. Lásd Nagy Iván. V. 131. 1.}* nyolcz fiú- és két leánygyermeket ajándékozott neki.
A fiúk mind magas termetűek és rendkívüli testi erejűek voltak.
A szabolcsi Berczelen maig is Vas-Bessenyeyeknek emlegetik őket és roppant erejükről egész kis mondakör keletkezett, mely az irodalomba is átment._{4 Vas. Ujság 1855. évf.}*
A gyermekekkel bőven megáldott apának most már kétszeresen kellett anyagi gondokkal küzködnie, s habár nejével Ilosvay Máriával Beregmegyében szép javakat kapott, kénytelen volt végleg eladni a családnak nevet adó Besenyőt és Tepélyt, melyet már 1698-ban apja I. Zsigmond Eger városában lakó öreg Szabó Andrásnak, feleségének Illyés Annának és fiainak bevallott volt, és a nevezettek utódaival névszerint Szabó Sándor, Szabó Zsigmond, Szabó Miklós, Mlinkó József és Tóth Pállal 1751. évi márczius 5-én megköttetett az adás-vételi szerződés, melynek erejénél fogva a Szabó familia még 8000 frtot lefizetvén, Besenyő helység és Tepély puszta birtokába jutott._{1 Orsz. ltár. Curiai oszt. 4–453. Ez adás-vétel magyarázza meg, miképen kerültek a fent említett, az «Eger» czímű lapban közölt, oklevelek, a Szabó család kezéhez, illetőleg a jelenlegi besenyői közbirtokosság tulajdonába.}*
A birtokviszonyok taglalását elhagyva, térjünk vissza II. Zsigmond gyermekeihez.
A leányok egyike Juliánna tudományos voltáról volt nevezetes kortársai előtt, miként ezt gr. Vay László «Német Hívség» cz. munkájában feljegyezte. Egyszerű, de szintén tudományosan művelt ref. paphoz, Rakovszky Sámuelhez ment férjhez; fia volt Rakovszky Dániel, Debreczen városnak e század elején hírneves főbirája, unokája pedig Rakovszky Sámuel az 1848/9-iki honvéd huszár-ezredes._{2 Életére vonatkozó adatokat lásd Szinnyei: Komárom cz. művében.}*
A nyolcz fiú közűl egy: László a Vetési ezred zászlótartójaként végig harczolta az olaszországi hadjáratot, bármulatot keltve óriás termetével;_{3 Eredeti levelei nálam.}* négy a magyar testőrség felállításakor egymást követve testőr lett: Mihály, Boldizsár, Sándor és György; Sándor a bajor örökösödési háborúban mint dragonyos kapitány vett részt és nyugalomba vonulva «Milton» magyarratételével próbálkozott meg; végre – kiről először kellett volna szólanunk – György, a költő-bölcsész, mint irodalmunk egyik úttörője tette halhatatlanná nevét.
Élettörténete adatait tehát mellőzve, csupán ezek némi pótlására szorítkozunk.
Műveiben emlékezett Olaszországban tett utazásáról; de emez utazás ideje nem tünvén ki, az okon, mert 1775-ben külön munkája Bessenyey Györgynek nem jelent meg, Toldy Ferencz azt véli, hogy az említett olaszországi utazás 1775. évben történt._{4 Toldy: Költészet kézi könyve 1855. I. 359. 1.}*
A családi iratok erre nézve felvilágosítást nyujtanak. Bessenyey György a pármai herczegasszony, Amália, Bécsből való hazautazásakor 1768 november havában, mint testőr, az említett herczegasszony kiséretébe rendeltetvén, ez alkalommal volt Olaszországban, honnan a következő tavaszon Velenczén át tért vissza.
Bécsből Pusztakovácsiba, Biharmegyébe való elköltözése idejét Bessenyey Györgynek életírói 1784-re teszik._{1 Toldy: Költészet kézi könyve 1855. 1. 606. 1.}* E tekintetben érdekes, és eddig nem ismert részletet tartalmaz Rakovszky Dániel, az említett debreczeni főbiró, feljegyzése: «Bessenyey György úr – írja Rakovszky – Bécsből Berczelre Szabolcs vármegyébe 1782 lejött lakni, és Berczelen még akkor életben levő nagy uramatyám és nagyasszony anyám házoknál (t. i. szüleinél) lakott; azt pedig, hogy ezen időtájban jött le Bessenyey György úr Bécsből Berczelre lakni, onnan tudom, hogy azon négy pej lovon és katonai társzekéren, mely holmiaért Bessenyey György úrnak és magáért Pestre a «Medve» czímű vendégfogadóhoz felment Gáváról, én egészen Isaszegig mentem Bessenyey Boldizsár urambátyámmal (György testvérbátyja) és a kocsissal, kit Gönczi Istvánnak hívtak .... Bessenyey György úr Berczelre lejővén lakni, egynehány esztendőkig lakott ott, és a mint magamat reflectálom, 1785. esztendőben jött lakni a biharmegyei jószágba Pusztakovácsiba.»_{2 Nálam eredeti.}*
Bessenyey György testvérével Sándorral, féltékeny szeretettel csüggött családja múltján, s midőn Bécsben Kollártól még oly kalandos adatokat nyert, hogy András király alatt Spanyolországból hazánkba jött Simon gróftól származott gróf Nagymartoniak voltak az ő elei, és Kollár azzal is kecsegtette, hogy nem csak a deductiót arragoniai Simonig kidolgozná, hanem azt is kimutatná, hogy az általok birt sok dominiumok miképen mentek a mások kezére:_{3 Csal. iratok.}* mindinkább elfogta a vágy, hogy ne csak családjának tapasztalt anyagi hátramenetelét gátolja, hanem felemelésén munkálkodjék.
Míg testvére Sándor kir. parancsolatokat eszközölt, hogy a káptalanokban őrzött vagyonjogi okiratokat fáradhatlanúl kutassa és gyűjtse egybe, addig György élemedett atyját birta reá, hogy az örökbevallásokkal terhelt javak visszaszerzése iránt pereket kezdjen; különösen Besenyő eladását fájlalta_{4 Besenyő tekintélyes birtok is volt, 1868. évi kimutatás szerint 4708 hold szántóföld, 1639 hold rét, 905 hold legelő és 19 hold nádas volt benne. Heves és K.-Szolnok. Leirása. Eger, 1868. 97. 1.}* és pedig azon az okon, mert ennek 1751-ben történt elidegenítésekor ő és Sándor, úgy Pál testvérei kiskorúak levén, az eladás róluk nélkülök történt.
Majd a gyakorlati térre lépett, hogy tervei megvalósítására anyagi segélyeszközöket ő is szerezhessen. Bécsben 1781. évi október hó 1-én kelt szerződés szavai szerint «nemes és nztes, Tokajban űlő Kefala János urammal asszú szőllő borokkal kereskedésbe állott.»_{1 Csal. iratok.}*
1781 november 14-én vette át az első szállítmányt: hét átalag fő tokaji asszú szőllő bort és hat gönczi hordó máslást, mint nyugtatójában maga elismeri.
Ám Györgyünk e vállalata nem sikerült, mert a borok árát 2748 Rfrtot sem tudta kifizetni, arról már 1783 aug. 10-én Berczelen állított ki albát.
1782 márczius 21-én tudósítja atyját, hogy Sándorral együtt gazdaságot akarnak kezdeni, mely tervbe elaggott atyja, ki a család osztatlan javain eddig tervszerűtlenűl gazdálkodott, és pazarló László fiának befolyása alatt állott, ennek nem sokkal előbb történt elhalálozásával beleegyezett, és a birtokok feletti rendelkezést György fiának engedte át._{2 E javak felett az osztály csakhamar megtörtént, a Boldizsár és György osztályrészéről hiteles kimutatás maradt fent 1784 év junius 19-ről, melyet Szabolcsmegye jegyzője Strankay János állított ki, e szerint 1. Fekete-Tóth, Kávásd, Gyarak, Dalom és Györös jövedelme. Erdőbér 600 frt. Hamuhuta 400 frt. Dézsmabúza, kukoricza 100 frt. Taxa 50 frt. Korcsma 50 frt. Egyházasok taxái 20 frt. Majorság 100 frt. 2. Kovácsi pusztának jövedelme, melynek substratuma áll 300 köböl alá való gyep földből és 200 szekér szénát termő kaszálóból. Vetésből jövő termés 800 köböl 1000 frt. Kétszáz szekér széna 400 frt. Hatvan fejős juhnak a haszna 20 frt. 3. Berczeli jószág jövedelme. Esztendeig való majorság ideértvén a jobbágyok taxáit és dézmáit: 300 frt. A malom hoz be 300 köblöt: 300 frt. Korcsma-arenda 160 frt. 4. Ilosvai jószág jövedelme 3 3jobbágy és ez curia appertinentiájával 200 frt. 5. Ingó jószág: marha 40 db, sertés 300 db, juh 80 db, ló 10 db. 6. Jobbágy és taxás Szabolcs, Bihar és Bereg vármegyékben vagynak in summa 134. E kimutatást azt is kitünteti, hogy Bessenyey Györgynek ez időben évi 586 frt nyugdíja volt.}*
Berczeli, majd pusztakovácsii remetesége alatt sem adta fel kedvencz eszméjét Bessenyey György, melyet családja felemelése iránt testvérével Sándorral együtt táplált.
Sághy Mihály – előbb hevesi alispán, később itélőmester, majd báró – 1791 ápril 26-án Bessenyey Sándor felszólítása folytán, hajlandónak nyilatkozik, hogy a Bessenyey familia felemelése tekintetében minden törvényes módokkal közreműködik, s azt a tervet adta: hogy a megindítandó és a folyamatban levő birtokperekre való költségeket egészen ő és fia, Ignácz, fogja adni, a kikeresendő jószágokon fekvő investitiókat is mind ők fizetik, a perekre való felvigyázás az ő gondja leend, azonban Szőke puszta (Sevhalom) adassék neki által._{1 A Hevesmegyében fekvő ezt a pusztát, mely mint láttuk még az alnádor Bessenyey Mihály idejétől fogva volt a családé, már Bessenyey Györgynek emez ajánlatot előzőleg sikerült fele részben visszaperelni, fele azonban az egri káptalan birtokában maradt.}*
Bessenyey György azonban emez ajánlatot nem fogadván el: a befolyásos, de kapzsi pártfogó közreműködése nem is érvényesűlt.
Az 1811. év tavasza a költő-bölcsészt őseihez szólította el; családbeliei javát czélozó végrendelete_{1 Lásd: «Bessenyey György végrendelete» cz. czikkemet. Reform 1872. évf. 341. sz.}* tanúsítja, hogyha nem sikerült is neki, a mi felől ábrándozott: visszaszerezni az elődjei által elidegenített birtokokat, de szigorú gazdálkodási elvei mégis lehetővé tették nemcsak azt, hogy az atyjától átvett javakat föntartotta, hanem azokat, különösen a sévhalmi (Szőke) puszta iránt indított birtokper megnyerése által, tekintélyesen gyarapította.
Ismeretes, hogy Bessenyey György utódokat nem hagyott; testvérei közűl csakis László, Zsigmond és István vezette tovább ágazatát, kiknek tagjai közűl maig is többen vannak életben, mint ezt a családfa előtünteti; ezek egyikének, Bessenyey László gávai birtokos úrnak, nem mulaszthatom el nyilvánosan köszönetem kifejezni az általa kegyelettel megőrzött családi iratok részemre való szives átengedéseért, mely által vált csak lehetségessé vázlatos ismertetésem összeállítása.

SZÉLL FARKAS.

A KASSAI DOM SZENTSÉGHÁZÁN LÉVŐ CZIacute;MEREK.

(Egy tábla melléklettel.)
A heraldikának kétségtelenűl becses forrásai: a levéltárak pergamenjeiről függő pecsétek. Ezek mentették meg az utókor részére sok, már századokkal előtt kihalt családunk czímerét, ismertették meg most élő régi családokét ősi eredetiségében és szépségében.
Azonban a mily hitelesek és fontosak e függő pecsétek czímerei, épen oly hiányosak is. Megösmerkedünk általuk a czímerek heraldikusan szép alakjaival, de szinei előttünk ismeretlenek maradnak. Azon csekély színjelzés, mely itt-ott középkori pecséteinken a damaszkolás által mutatkozik, mely a szín ellenében a fémet jelezte – minthogy e korban színt csak a legritkább esetben damaszkoltak – semmi előnyt nem nyújt, valamely czímer színeinek meghatározására. A külföld e tekintetben sokkal szerencsésebb, ő nekik vannak régi festett czímercodexeik már a XIII. század végétől kezdve, holott nálunk a legrégibb festett czímerkönyv a XVI. s legtöbbje már a XVIII. századból származik. – Mi egy-egy portól lepett színes epitaphiumot valamely templom falán, az üvegfestményeket székesegyházaink ablakain, kihalt családok czímereivel történt czímerbővítéseket fontos kútforrásokúl tekintünk s használunk fel hazai heraldikánkra nézve. Ily körülmények között örömmel kell üdvözölnünk a kassai szentségház czímereit, ezen XV. századbeli érczbe vésett czímer-codexet, mely a heraldikának, ha nem is már fénykorából, de mindenesetre jó korszakából, öt országos s hatósági czímer mellett 12 főrangú családunk czímerével és annak színeivel ismertet meg bennünket.
A szentségház keletre nyíló ajtaján öt czímer van, három egy sorban felül, kettő alúl, a többi oldalon: 4–4, kettő felül, kettő alúl, összesen 17.
Az ajtón, a főhelyen balról (heraldice jobbról) első pajzs:
1. Az ország czímere, fehér s veressel hétszer osztott. Az osztás számait tekintve megfelel ma elfogadott ország-czímerünknek, melyben – bár általánosan nyolczpólyásnak mondatik, – tulajdonképen egy pólya sincs, mert csak páros osztási vonalak képeznek pólyákat, páratlanok csak osztásokat.
2. A mellette következő ezüst czímerpajzsban kettős farkú koronás természetes színű oroszlán ágaskodik. E czímert mint a sorrendben másodikat kétségtelenűl Csehország czímerének kell tartanunk, daczára hibás szinezésének. – Ez annyival szembe ötlőbb, mert a szentségház ajtaján utolsó helyen álló összetett országos czímerben, Csehországé egészen helyes színezéssel látható.
3. Kassa városának czímere: kék pajzsfőben három arany liliom, alúl fehér s veressel hétszer osztott.
Kassa sz. kir. város czímere színeire is teljesen egyezik azzal, melyet Nagy Lajos 1369-ben s Zsigmond király 1423-ban adományozott a városnak._{1 Archivum Civ. Cassov. Secretum. C. Insignia Nr. 2. Fel. Magy. Múzeum évk. IV. 40.}* Az V. Lászlótól adományozott (1453) csak az osztások színeinek sorrendjében tér el, a mennyiben ez veres s fehérrel hétszer osztott.
4. Szlavonia czímere kék pajzsban, balharánt szökő nyest.
5. Az ország czímere Mátyás korában: négyelt pajzs, közép pajzszsal, melynek kék mezejében arany faágon fekete holló, csőrében gyűrűt tart. 1. Fehér s veressel hétszer osztott; 2. veresben zöld hármas halmon álló ezüst patriarchakereszt; 3. kékben három (2–1) koronás arany oroszlánfő; 4. veresben koronás, kettős farkú ezüst oroszlán.
Ezek után következnek a főúri magán czímerek, még pedig a déli oldalon felül:
6. Perényi czímer, kék pajzsban liliomos koronán, terpesztett lábbal álló, balra néző, kiterjesztett szárnyú, hosszú farkú, feketén fegyverzett fekete madár alak, hosszú szakállú emberfejjel. E czímer egyikét képezi azon torzított variansoknak,_{2 Perényi Péter abauji főispán köriratos pecsétjén, a gyöngyösi czímeres albumban (L. Turul VI. 177.), s a most használt bárói czímer 1–4. mezejében.}* melyek az ősi czímer alak meg nem értése következtében álltak elő, s főfontossága abban rejlik, hogy a színezett Perényi czímerek számát egygyel szaporítja, s az azoknál elfogadott színezést igazolja.
7. A déli oldalon a felső sorban második czímer: kék pajzsban_{1 Ezen czímerpajzs színe a szentségházon tulajdonképen zöld, de e színeltérés valószínűleg egy múltszázadbeli újítás alkalmával történt átfestés eredménye, mely alól az eredeti kék szín, több helyen előtünik.}* arany leveles koronából emelkedő sastollas barna kalpagú, hosszú hajú és szakállú, fedetlen nyakú, veres ruhás férfi alak. – E czímer főalakja, a koronából növekvő férfialak: hasonlít a Palóczy család czímerének főalakjához, Palóczy Imre Mátyás király kedvencz főpohárnok-mesterének czímere is helyén volna e főúri czímerek sorozatában. De a Palóczy czímer fő-typusai mégis hiányzanak e szentségház czímeréről. Az alak itt oldalt, amott szemben áll; itt fiatal, erőteljes, amott hosszú szakállú agg; itt fejét tollas kalpag fedi, ott ó német módra nyirott hosszú haja fedetlen; ott jobbjával szakállát markolja, baljában kapcsos könyvet tart, itt inkább előtünő (hervorbrechend) az alak helyzete, s kezei nem látszanak. Ily erős eltérések mellett nehéz e czímert a Palóczyakénak határozni, csupán reá mutattunk, megfejtését a jövő kutatásoknak tartva fenn.
8. A Szentgyörgyi s Bazini grófok czímere: kék pajzsban hatágú arany csillag. – Ez tehát a Szentgyörgyi grófok czímerének szinezésére nézve, a harmadik változat. Egyik Nagy Iván után: négyelt pajzs, 1–4. aranyban hatágú veres csillag, másik Wisgrill után: kék pajzsban aranynyal s veressel jobb haránt osztott hatágú csillag. – E színes osztás a csillagon okvetetlen megvolt, mert ez szentgyörgyi Tamás 1394. évi pecsétének vésetén,_{2 E pecsét vésetét figyelemmel vizsgálva, úgy látszik, mintha e czímerpajzs jobb haránt osztott volna s a hatágú csillag egyik szarvával az osztási vonalat követve az osztások szerint változtatja színeit.}* de sőt Szentgyörgyi és Bazini György gróf szentgyörgyi sírkövének czímerében is világosan kivehető.
9. A déli oldalon alúl az utolsó czímer a Butkay családé: kék pajzsban czölöpösen álló arany állkapocs, balra álló s felfelé hajló három foggal, – a pajzs felső sarkaiban jobbról ezüst befelé fordúlt holdsarlótól, balról hatágú arany csillagtól kisérve. E czímeralak, mint tudjuk, a Guthkeled-nemzetség három oldalékéből fokozatosan torzúlt; annyiban feltünő, hogy e czímer ez alakban itt előfordúl, mert kútfőink 1496-ról emlegetik a Butkayak, Keszegek, Sándorok, Ráskayak és Málczayak czímerbővítését, midőn Ulászló azt kék mezőben egy arany csillaggal bővíté._{1 Siebmacher. 92. 1. 73. tábla. Nagy Iván II. 266 Szirmay Not. Com. Zempl. hist.73.}* – Ezen látszólagos ellenmondás úgy egyeztethető össze, hogy ha ezen idézett oklevél valóban létezett, vagy létezik is, az nem czímerbővítő, hanem czímermegerősítő oklevél lehet vagy lehetett, mert mint látjuk a Butkayak már Mátyás korában is ugyanazon czímert használták.

A KASSAI DÓM SZENTSÉGHÁZÁN LÉVŐ CZIacute;MREK.

A nyugati oldalon felül első
10. A Drugeth czímer. Egy arany szegélyzetű – három arany ékpólyával (Sparren) rakott – kék pólya által osztott, veres pajzs, melyben felül négy, alúl három fekete rigó látható.
Ez a homonnai Drugeth család czímere, mely úgy a pajzs alakot, mint a sisakdíszt s annak színeit tekintve, temérdek változatban maradt reánk. – Minthogy térszűke nem engedi, hogy a külföldi czímer-emlékekre is kiterjeszkedjem (L. Hampel. «Századok» 1881. 133., 207), itt csak a magyarországiakra szorítkozom. – Ezek egynémely variansai következők:
a) Legrégibb ezek között a Drugeth Fülöp nádor lovaspecsétje 1324-ből,_{2 Drugeth Fülöp nádor szepesi és abauji főispán Visolyban 1324. április 6-án kelt kiadványáról –A kövecsesi Dancs család levéltárában. – Archćologiai Értesítő XI. 185.}* hol a ló nyakára és oldalára illesztett két czímerpajzsban, kétféleképen látjuk a Drugeth czímert ábrázolva: a ló nyakán lévő háromszög pajzs, pólyával osztott, felül (rongált lévén a pecsét) csak az első, alól három csonka rigó, – a ló oldalára illesztett pajzsban a pólya felett három, alól egy rigó látható.
b) Drugeth János nádor és kunok birájának pecsétje 1332-ből,_{3 Máriássy levéltár Markusfalván. «Századok» 1875. 57.}* hol a pólya már három tojásdad csattal rakott, s alúl a 3 rigó két sorban áll (2–1).
c) Az előbbihez teljesen hasonló Drugeth Vilmos nádor s kunok birájának pecsétje 1337-ből._{1 Máriássy levéltár. «Századok» 1875. 58.}*
d) Drugeth I. Miklós országbiró pecsétjén 1354-ből,_{2 Arch. Ért. XIII. 185. Siebm. 146. 115. stb.}* a czímeralak az előbbiekkel egyező, de már itt sisakdíszt is látunk, mely két szarv között, hat szegletű csat, mindenik szegletére egyszárú kereszt illesztve.
e) Az ungvári várkastély egyik kapuzata felett levő kőczímeren alúl a három rigó «alapon áll», mi a czímerpajzs idétlen alakjából is következhetett, s a rigók csonkasága is megszünt (1600).
f) Drugeth János országbiró (1641–42) pecsétjén a pajzs pólyáján öt, négyszögletű csattal rakott, alúl a három rigó «alapon» áll. Sisakdísz: nyitott szárny, melynek mindenikére a pajzsalak van illesztve, de itt a pólyára rakott csatok száma 4–4._{3 Eredetije gyűjteményemben.}*
g) Drugeth János pecsétje 1600._{4 Siebm. 146., 115. tb. Ungvári levéltár.}* Négyelt pajzs balharántpólyával, mely három tojásdad csattal rakott; 1–4 három rigó, 2–3 üres és damaszkolt.
A Drugeth czímer színeire nézve útba igazítanak:
h) A sz. Mária Congregatio Albumában Ungváron_{5 L. Turul. III. 42.}* a Drugeth-czímer pajzsa veres, a pólya zöld, aranynyal szegélyzett, rajta a csatok aranyosak, alúl a három rigó zöld alapon áll. A sisakdísz nyitott fekete sasszárnyára illesztett czímeralak mezeje arany.
i) A Széchy Györgyné Homonnay Mária epitaphiumán († 1643.) a radványi kastélyban_{6 L. Turul. III. 84.}* a pajzs színe arany, a pólyáé veres, a csatok aranyosak. A sisakdísz nyitott sasszárny, egyik fekete, másik veres, amaz. 3 arany csattal rakott veres pólya, erre négy rigóval rakott arany pólya van illesztve; takarók: fekete-arany, veres-arany.
k) A gr. Zichy Edmund tulajdonában levő czímeralbumban (1649)_{Turul VI. 23.}* a Drugeth György czímerpajzsa veres s ezüstben háromszor osztott, s így az eredeti pólya színe ezüst, róla a csatok hiányzanak.
E különféle változatokat egybevetve, a Drugeth czímert túlnyomólag egy-három csattal rakott pólyával osztott pajzs képezi, felül négy, alúl három rigóval.
A szentségházon levő Drugeth czímer a rigók száma és elhelyezésére nézve azzal teljesen egyezik, csupán a pólyánál tér el, még pedig nagyon lényegesen, bár ez eltérés mint nem okadatolható, minden valószínűség mellett, az eredeti czímeralak fel nem ismeréséből származhatott.
Az általam eddig ismert s itt felsorolt színezett Drugeth czímerek száma négy; ezek között a pajzs színe háromnál veres (ezek egyike a tulajdonos által alájegyzett), s egynél arany, a rigók mindenütt feketék, s már seholsem csonkák, a pólya a szentségházén kék, az ungvárin zöld, a Zichy-félén ezüst, a radványin arany. Erre nézve látható a legnagyobb eltérés.
11. Garay czímer.Kék pajzsban czölöpösen állított hétszer csavarodó csipkés-hátú kígyó, szájában arany ország-almát tart, reá illesztett kereszttel. E czímeren főképen az figyelemre méltó, hogy a kígyó fejéről hiányzik a korona, mely a Garay nemzetség czímerének egyik jellemző attributumát képezi.
12. A következő czímer: veres pajzsban zöld hármas halmon álló ezüst patriarcha-kereszt. E czímert a szentségházon való elhelyezése határozza meg. Ha az, az első 1–5. sz. alatt leírt czímerek között foglalna helyet, vagy ha a mester a sorrendben hatodiknak helyezte volna el, oly szándékkal, hogy azzal a következő főuri czímerek sorát nyissa meg, nem tarthattuk volna részének, melyet mestere az 1-ső, 2-dik s 4-dik számoknak megfelelőleg külön pajzsba foglalt. De így a nyugati oldal alsó sorába – az ország czímereitől távol s nem is előkelő helyre – helyezve: e sorrend mintegy rávezet bennünket, hogy e patriarcha keresztes czímert az Ákos nemből származó pelsőczi Bebek családénak tartsuk. Ez egyik fontos momentuma e szentségház czímereinek, mert általa ismét egy előkelő főúri család czímereinek színével (bár csak a pajzsalakot illetőleg) ismerkedünk meg.
Ezen Bebek czímerben – miként a krasznahorkai ágyúk egyikén is –a patriarcha-kereszt hármas halomra illesztve fordúl elő.
13. A következő czímer: kék pajzsban leveles arany koronából növekvő koronás, veres ruhás női alak, melynek karjait kiterjesztett ezüst szárnyak képezik. – Mielőtt e czímer meghatározásáról szólanék, egy tévedésemet kell helyre igazítanom, melyet a «Turul» múlt (1888. IV.) füzetében a Bebek czímer leirásánál követtem el, midőn a színek meghatározásánál ezen czímert hoztam fel kútfőül.
E tévedésre több körűlmény vezetett. Először a kassai dom, újítás alatt lévén, a bejuthatás meg van nehezítve, s a czímerek elhelyezését a szentségházon valóságban nem láthattam, másodszor azon nézet vezérelt, hogy a felvidéken hatalmas, Gömör, Tornában roppant birtokokat biró Bebek nemzetségnek, melynek tagjai mindig az ország zászlósai között foglaltak helyet – czímere, e főúri czímerek sorozatából nem hiányozhatott; harmadszor, miután a sorrendet nem ismertem, a 12. sz. alatt leírt czímert, mely úgy alakjára, mint színezésére nézve teljesen egyezik az ország czímerével, valósággal is annak tartottam, s végül tudtam, hogy e 13. sz. czímer pajzsában egy eltorzított czímeralakkal van dolgunk, melynél a mester félreértésből szárnyas nőalakot alkotott. E női alak szárnyai csk oly könnyen alakulhattak a Bebek sisaskdísz halaiból, mint a Forgách czímer befelé fordított holdsarlóiból. – Miután azonban az ezt megelőző czímerben felismertük a Bebekekét, ezen szárnyas női alakban a Forgách család czímer alakját kell keresnünk. A Forgách család már a II. Lajos által adományozott czímer előtt is, azzal nagyrészben egyező czímert használt,_{1 A Forgách czímerre vonatkozólag Mocsáry Nógrádmegye IV. 36. megjegyzi (Bél, Mednyánszky s Hormayr után), hogy az eredetileg fél farkas volt. «Arma gessit in clypeo cerulei coloris, lupum album umbilicotenus erectum», mit ő a bécsi képes krónika nyomán inkább vadászkutyának tart, minthogy a család a Hunt-Páznán nemből származott. A család mostani czímerének eredetéről beszéli, hogy a koronás női alak Mária királynő, ki Forgách Balázsnak, II. Károly megölésénél szerzett érdemeiért megengedte, hogy képét czímerében hordhassa s a két holdsarló a czímerben, a királyné két hű emberét Garay Miklóst és Forgách Balázst jelképezi. E czímer-mondákat, bár legtöbb esetben minden alapot nélkülöznek, de ezért nem tartom teljesen mellőzendőnek, mert sokszor (talán ez esetben is) útba igazítanak annak okára nézve, hogy egyes – oklevelek nyomán biztosan – gyökeres nemzetségekből származó családok a nemzetség ismert czímerétől teljesen eltérőt használnak. – Hog a családi tarditiók, czímer-alkotásnál alapúl szolgálhattak, mutatja a Fáyak, Irinyiek stb. czímere, kiknek ősei bizonyosan nem viseltek ilyen szövevényes harczi jeleneteket pajzsaikon.}* mint azt Forgách Péter 1413-ki s Forgách János 1441-ki pecsétein láthatjuk._{1 Mocsáry Nógrád ism. IV. 129. 1.}* Péter pecsétjén hosszú hajú női törzs látható, koronához hasonló föveggel, tetején kettős toll forgóval, mely mellé baloldalt két kisebb toll is van szúrva, kisérve két oldalt két befelé fordúlt holdsarlótól; Jánosén (1441) női törzs, koronához hasonló föveggel fején, reá tűzött kereszttel, kétoldalt szintén két befelé fordúlt holdsarlótól kisérve. Ezen nagy holdsarlóktól kisért czímeralaknál elég volt egy homályos pecsétlenyomat, hogy a festőt tévútra vezesse, s megalkossa az alak vállán a nyitott szárnyakat. – E pecséteken a korona, melyből a női alak kinő, nem látható, de, hogy az nem az 1525-ben adományozott, épen a szentségházon levő czímer bizonyítja, mely azt korban körülbelül félszázaddal megelőzte.
Az ujabb czímer-variansoknál a veres ruhás női alak meztelenül, csipőre illesztett karokkal ábrázoltatik, a koronára néhol kereszt van illesztve, másutt a jobbról kisérő ezüst félhold helyett hatágú arany csillag jelenik meg.
14. A Szapolyai czímer. Kék pajzsban zöld hármas halomból növekvő ezüst farkas, felül jobbról, befelé fordúlt ezüst holdsarlótól kisérve. – A Szapolyai czímer reánk maradt nagyszámú változatait mellőzve, e helyen csupán Csergheő Géza t. barátom néhány sorát idézem: «Hogy a Szapolyai-féle két czímer-állat (Wappenthier) közül melyik régibb, az egyszervú-e vagy a farkas? Az még mostan biztosan meg nem állapítható, csupán annyi kétségtelen, hogy a farkas – mint Szapolyai czímerrész, legyen bár korábbi vagy későbbi, fontosabb szerepet játszik amannál, minthogy ott, hol a Szapolyay-ak egyszerű czímert használnak, csaknem kizárólag a farkast látjuk alkalmazva.»_{2 Csergheő «Kritikai észrevételek» stb. «Turul» V. 136.}* Csergheő e szavait czímerünk is igazolja. A színek egyeznek az eddig ismert Szapolyay czímer-színekkel._{3 Lást a markusfalvi templomban lévő epitaphiumot.}* A balról kisérő arany csillag hiányzik.
15. Kék pajzsban arany oroszlán, felül jobbról befelé fordúlt ezüst holdsarlótól kisérve. E czímert meghatározni ez idő szerint nem tudom, valamint a következőt sem, mely
16. Kék pajzsban, sarkával lefelé fordúlt (lebegő) arany keretű, fehérrel koczkázott, veres négyzeten álló fekete szárnyú és farkú madár (szarka). E czímer az országos ötvösműkiállításon a nyitrai egyházmegye által kiállított XV. századbeli kelyhen is látható volt sisakdíszével együtt, melyen a pajzsalak ismétlődik. Hogy melyik családé volt? azt ezuttal meg nem határozhatom. Ez a jövő kutatások vívmányáúl marad fenn s felfedezése a magyar heraldikára nézve első rangú fontosságú lesz. Hogy e czímer alatt egyik legelőkelőbb, ha talán nem is magyar eredetű, családunk czímere lappang, az kétségtelen, mutatja az, hogy a nyitrai kelyhen a Frangepánok czímerével jön elő s szentségházunkon egyikét képezi azon korban legkiválóbb 12 családunk czímereinek. A nyitrai kehely s a kassai szentségház czímere egymást egészítik ki, amott a sisak díszét, itt színeit ismerjük meg, s e két forrás után a czímert teljesen összeállítva, csak tulajdonosát kell felfedeznünk, hogy hazai heraldikánk egy kiváló adattal gazdagabb legyen._{* Ez érdekes czímerre nézve Csontosi János t. tagtársunktól a következő felvilágosítást kaptuk: «Ezen czímer, melyet az 1882-iki ötvösmű-kiállítás katalogusa (72. 1.) tévesen mond Corvin Jánosnénak, a monoszlai Csupor családé, a mint erről a Danica Hirska czímű horvát folyóirat 1863-iki évfolyama tanúskodik, hol a horvát-szlavon bánok XIII–XVI. századi pecséteinek rajzai közt mint Csupor Pál szlavon bán 1411. évi pecsétje jelen alakjában előfordúl. De így találjuk a monoszlai Csuporok pecsétjein is az országos levéltárban, még pedig az említett Csupor Pálnak mint kőrösi ispánnak (1408–1412.) s utóbb szlavon bánnak (1412–1415.) oklevelein (MODL 35339, 34772, 35251, 32952, 35379, 35383 stb. sz. okl.) Azt hiszszük, hogy ezzel a czímert kétségtelen bizonyossággal a monoszlai Csupor családénak ismertük föl.» – Megemlítjük még, hogy a XV. század második felében, a szentségház készítése idejében kiváló tagja volt a családnak Csupor Demeter knini (1442–1465), utóbb zágrábi (1465–1466) s végül győri püspök (1466–1480).
Szerk.}*
17. Az utolsó czímer a guthi Országh családé. Egy felső jobb sarokból induló, öt oldalú, széles, rövidített jobb oldali arany ékvágással ezüst s veresben osztott pajzs. E czímer teljesen egyezik a Wagner_{1 Decades IV. fig. 8.}* s utána Nagy Iván_{2 Nagy Iván. VIII. 284.}* által közölt guthi Országh Mihály nádor 1482. évi pecsétével s azon XVI. század elejéről származó kelyhen levő czímerrel, mely br. Révay adománya útján jutott a Nemzeti Múzeumba._{3 Arch. Ért. XIV. 14.}* Genealogusaink az ujabb időben a guthi Országh családot a Guthkeled nemből származtatják. Nem tudom, oklevéli kutatások, vagy czímerhasonlóság alapján? Az előbbeni esetben természetesen az czáfolhatatlan ténynyé válik, míg az utóbbi esetben csak két czímer futólagos megtekintésénél észlelhető hasonlatosság vezet félre. Igaz, heroldkép a Guthkeled s az Országh czímer is, csakhogy a Guthkeled czímer veres pajzsában a három ezüst (jobb vagy bal) oldal-ék képezi a heroldképet, míg az Országh czímerében az ékvágás a heroldkép, mely a pajzsot két színben osztja, s míg a Guthkeled genus nagyszámú czímer-változatainál mindenütt teljes éket használnak, addig az Országh család kevés számú czímermaradványainál szintén következetesen nem teljes éket találunk. Az Országh család czímer színeit sem ismertük eddig, ezzel is szentségházunk ismertet meg először.
Ezzel befejeztük szentségházunk czímereinek sorozatát. Hogy mily fontos e czímersorozat hazai heraldikánkra nézve, az eléggé kitünt az elmondottakból. Megismerjük általa a Bebekek, Országhok czímereinek eddig még ismeretlen színeit; ez egyik kútforrásunk a Perényi czímer színeire s ez igazolja a Szapolyay czímer színeinek helyességét, s bár a czímeralakok technikája itt-ott nem eléggé heraldikus, némelyiknél, talán meg nem értés következtében, önkényes, de a színezés tekintetében – mely itt a legfontosabb – teljesen hitelesnek bizonyúl. E hitelesség fő bizonyítványa az, hogy mindazon czímereknél, melyeknek színeit már más források után ismertük (az egy Csehország czímerét kivéve), sehol eltérés nem mutatkozik. E körülmény a kassai dom szentségházán levő czímersorozatot első rangú hazai heraldikai kútfővé emeli.

CSOMA JÓZSEF.

A BERÉNYI CSALÁD CZIacute;MERES LEVELE 1431.ÉVBŐL.

(Színes czímerképpel.)
Törzsökös régi nemesi családaink száma napról-napra csökken; az első honfoglalók unokái mindinkább kevesbednek, s az is nagy dolog, ha egy család az Árpád királyok idejéig tudja felvinni őseit.
Múlt év nyarán temették a karancsberényi gróf Berényi család utolsó férfisarját, s a magyar főúri családok aranykönyve ismét szegényebb lett egy névvel. Gróf Berényi Ferenczczel, ki 1888. május 29-én halt meg, egyik legrégibb családunk nemzedékrendje zárúl be, melynek elődeit a XIII. század elején keresi a családi hagyomány, s melynek első oklevelekből ismert ősei mint nógrádi várjobbágyok még V. István és IV. László királyok alatt szerzik meg családjuk részére a nemesi jogokat és kiváltságokat.
Az utolsó Berényi gróf, mintha nemzetsége közeli végét sejtette volna, a családi levéltárat a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában helyezte el örök letéteményként, hogy midőn az ősi nemzetség immár csak nevében él, a gazdag levéltár szolgáljon méltó emlékeűl egykori virágzó múltjának.
A levéltár a mohácsi vész előtti korból aránylag kevés oklevelet tartalmaz, de e kevesek között bírja azt, a mi a családi reliquiák legbecsesebbjei közé tartozik mindenha: a család XV. századbeli czímerlevelét. A tudományos szempontoktól eltekintve, melyek középkori ármálisaink minél teljesebb számban ismertetését a heraldika egyik fő feladatává teszik, folyóiratunk a magvaszakadt grófi család emléke iránt való tartozását is véli leróhatni, midőn ez érdekes oklevelet e helyütt bemutatja.
A Berényiek czímeres levele Zsigmond királytól származik. Berényi Kakas László fia, János szerzi meg a család kétszázados nemességéhez annak küljelét, s a király minden különös ajánlat nélkül, proprio motu adja meg azt a Rozgonyiak útján is jól ismert vitéznek, kinek kitüntetésében atyja László s testvérei, István ó-budai kanonok és Balázs is osztozkodnak.

A BERÉNYI CSALÁD CZIacute;MERE 1431. évből.

Az oklevél Nürnbergben, 1431. évi szent Gergely napján: márczius 12-én kelt; szövege következő:

Sigismundus de gracia Romanorum rex semper augustus ac Hungariae, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris, presencium noticiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni cesaree aut regie maiestatis, velud a sole radii, nobilitates alie legitimo iure procedunt, et omnium, nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia maiestate sic dependent, quod non sit dare alicuius generositatis insignie (így), quod a gremio non proveniat cesaree vel regie charitatis. Sane ad universorum tam presencium, quam futurorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Johannes filius Ladizlai dicti Kakas de Beren, familiaris fidelium nostrorum dilectorum magnificorum Stephani et Georgii de Rozgon Posoniensis, Nitriensis et de Komaron comitatuum comitum, in nostre serenitatis, accedens presenciam, propositis et declaratis suis fidelibus serviciis per ipsum maiestati nostre exhibitis et impensis, hec arma seu nobilitatis insignia, in presencium scilicet literarum capite, depicta, a nostra maiestate sibi ipsi ac patri et fratribus suis infrascriptis ipsorumque heredibus ex nostra regia liberalitate dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos attentis et consideratis fidelitatibus et fidelium serviciorum gratuitis meritis annotati Iohannis filii Ladizlai, quibus ipse maiestati nostre in nonnullis nostris agendis et expedicionibus iuxta sue possibilitatis exigenciam studuit eoque fervencius et diligencius in antea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum graciis senciet fore decoratos, prescripta arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presencium literarum nostrarum depicta et arte pictoria figurata ac distinccius expressata prefato Iohanni et per eum annotato Ladizlao Kakas patri, ac honorabili viro Stephano canonico ecclesie Veterisbudensis et Blasio, filiis prefati Ladizlai Kakas de predicta Beren, fratribus scilicet eiusdem Iohannis carnalibus, ipsorumque Iohannis, Ladizlai et Blasii heredibus et posteritatibus natis et nascituris universis animo deliberato et ex certa nostre maiestatis sciencia dedimus, donavimus et contulimus, imo ex habundanciori plentitudine specialis nostre gracie proprio motu concedimus et presentibus elargimur, ut ipsi eorundemque Iohannis, Ladizlai et Blasii heredes ac posteritates universe predicta arma more aliorum armis huiusmodi utencium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis et aliis omnibus exerciciis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, annulis, cortinis, velis, papilionibus, domibus et generaliter quarumlibet rerum et expedicionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo gestare, eisdemque uti, frui et guadere valeant atque possint, quodque ipsi et eorum quilibet cunctaque ipsorum Iohannis, Ladizlai et Blasii posteritas eisdem graciis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gracie antidoto exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum, in antea solidetur intencio, quanto se largiori favore regio preventos conspiciunt et munere graciarum. In cuius rei memoriam prepetuam presentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas, prefatis Iohanni filio Ladislai aliisque prescriptis duximus concedendas. Datum in civitate nostra imperiali Newrumberga vocata, in festo beati Gregorii pape, anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo quarto, Romanorum vero vigesimo primo et Bohemie undecimo.
(Hártyán, vörös selyem zsinórról függő pecséttel.)
Az oklevél, mint látjuk, puszta czímeradományozást tartalmaz, aminthogy a kétszáz év óta nemesi jogokat élvező családnak sem nemességadományozásra, sem annak megújítására nem volt szüksége; s miután a czímert a szövegben nem írja le, mint az e korbeli czímerlevelek legtöbbje, csonka ármálisnak tekintendő. Az adományozott czímer rajzát rendes helyén, az oklevél élén találjuk, kétféle zölddel és világos-sárgával keretelt táblán, melynek rózsaszín alapját ezüst arabeszkek díszítik. A czímer balra dőlt pajzs arany (illetőleg sárga) mezején ezüst koronából kiemelkedő balra fordúlt fekete mókust ábrázol, mely első lábaival mogyorót szorít szájához; a pajzs felső bal sarkában hatágú ezüst (vagy arany?) csillag látható. Az ezüst sisakon az oromdísz a pajzsalakot ismétli valamivel nagyobb méretekben; a czímertakaró színei mindkét felől: fekete és arany (sárga).
A czímerhez heraldikai szempontból kevés megjegyzésünk van. Szerkesztése elég ügyes; a czímer-motívum egyszerű s mégsem közönséges – az evet aránylag a ritkább heraldikai állatok közé tartozik – s a színek összeállítása helyes érzékre vall: fémre máz van alkalmazva, (hogy az aranyat itt egyszerűen a sárga szín pótolja, azon aligha fog valaki megütközni) – s minthogy a mező arany, a czímer-motívumban előfordúló fémtárgynál: a koronánál a festő igen ügyesen az ezüstöt alkalmazza. A czímertakaró a czímer két főrészének, a mezőnek és a czímeralaknak színeit kölcsönzi, a mivel a czímer szerkesztője a heraldika oly szabályának tesz eleget, melyet egyébként nagyon ritkán szoktak tiszteletben tartani.
A czímerrajz kivitelére nézve, mely meglehetős gyarló s a Zsigmondkori többi czímerek jelesebbjeit el nem éri, megjegyezzük, hogy különösen a szintén Nürnbergben s alig pár hóval később kelt Tarkasis-féle czímernél_{1 Turul.1884. 156. 1.}* a keret arabeszkjei nagyon emlékeztetnek a Berényi czímer táblájának díszítésére, olyanformán, mintha ugyanazon mintáról egy ügyes és egy kevésbé gyakorlott festő vett volna másolatot. Ezt a jelenséget azért kívánjuk hangsúlyozni, mert épen az egykorú czímerlevelek idő és hely szerinti összehasonlítása alapján remélhető régi magyar heraldikánk ama fontos kérdésének eldöntése, hogy a Zsigmond király utazásai alatt kiadott czímereket a vándorló királyi udvar rendes czímerfestői, vagy pedig külföldi erők termékének kell-e tekintenünk?
A Berényi család genealogiáját már századunk elején többen tették tanulmányaik tárgyává, így Lehóczky, a Stemmatographia szerzője, és Mocsáry Antal «Nógrád vármegye ismerete» czímű helyrajzi művében. Az ő adataikat értékesíti Nagy Iván is a család leszármazási táblájának összeállításánál._{2 II. k. 16. 1.}* Ez a családfa azonban a mohácsi vész előtti nemzedékeket illetőleg úgy genealogiai, mint életrajzi adatai tekintetében igen kevés igényt tarthat a hitelességre, a mi annál különösebb, miután Mocsárynak saját nyilatkozata szerint volt módjában a családi levéltár adatait használhatni. A levéltár középkori anyagának futólagos ismerete is elégséges annak konstatálására, mily könnyű szerrel jártak el régi genealogusaink e családfa szerkesztésénél; s báró Radvánszky Béla, a kinek már 1875-ben alkalma nyilt az akkor még Bodokon levő családi levéltárban behatóbb tanulmányokat tenni, nem késett az adatok alapján a Nagy Ivánnál közölt családfa nagyobb tévedéseit kiigazítani._{3 Századok. 1875. 702. 1.}* Tőle tudtuk meg, hogy az 1231 körül élt, s Mocsáry által a család első ismert őseül a családfa élére állított Berényi Mihály és a nógrád vármegyei Berényiek között a kapcsot semmi okleveles adat nem bizonyítja, s hogy az első ős, kinek emlékét a családi oklevelek megőrizték, Bertalan (Batholomeus de villa Beryn) nógrádi várjobbágy, a ki a XIII. század első felében élt. E Bertalannak három fia van: Ders, Köncséd és Jób, mindhárman István ifjabb király állhatatos hívei. Ders a görög császár ellen viselt hadjáratban életét veszti; az életben maradt két testvért aztán bátyjuk és maguk hű szolgálataiért az ifju király 1266-ban a várjobbágyi állapotból kiemelve, nemesi kiváltságokkal ruházta fel. Ugyane kitüntetés éri pár évvel később, 1274-ben, a család egy másik sarjadékát, Berényi Decsk fiát Andrást, ki Győr vára visszavételénél tette magát érdemessé IV. László király kegyére.
A régi családfa szerkesztői mindjárt e pontnál azt a hibát követik el, hogy ezt a Decsket azonosnak tartják a görög földön elesett Ders vitézzel – holott maga a későbbi bárói diploma is két külömböző személyként említi őket – s Decsk fia Andráshoz hozzák le a család maig virágzott ágát, kissé naiv időszámítással az ő fiává tevén az 1431-ben élő Berényi Kakas Lászlót, a czímerszerző János atyját. A chronologiai baklövésről nem is szólva, a családi oklevelek mit sem tudnak az Andrásról való leszármazásról; ellenben igen érdekes adatokat találunk bennök egyéb filiatiókról, miknek a régi családfán nincs nyomuk. Ezek szerint Berényi Jóbnak, XIII. század végén Miklós fia élt, s egy leánya, ki bizonyos Dacianushoz ment nőül. S velük egyidejüleg más ága is virágzik a családnak Berényi Simon és Zoltán testvérekben, kiknek atyjáról az idősb Simonról csak annyit tudunk, hogy Jóbbal osztályos atyafi, helyét azonban a családfán nem vagyunk képesek kijelölni. 1299-ben e három Berényi: Miklós, Simon és Zoltán az egri káptalan előtt egyességre lépnek, hogy öröklött birtokait, melyeket atyáik közösen birtak, ezentúl is osztatlanúl hagyják. Simonnak, kit egy oklevél «Istenuetethe» melléknévvel említ, fia Mihály 1349-ben Berényi Lászlóval, Károly fiával (a ki gyaníthatólag Berényi Miklóstól veszi eredetét) épen e családi jószágok ügyében tárgyal a nádor itélőszéke előtt.
A családfa első ágairól ezek szerint a következő képet nyerjük:

Bertalan; Ders.; Köncséd 1266.; Jób 1266.; ? Simon.; Miklós 1299.; Károly.; László 1349.; Simon dictus Istenuetethe 1299.; Zoltán 1299.; Mihály 1349.; Decsk; András 1274.

A XIV. század közepén a fonal megszakad, s a családi levéltár külömben is meglehetős szűkszavú adatai teljesen elhallgatnak. A hézag 1431-ig tart, a czímerszerzők nemzedékeig:

Berényi Kakas László; János.; István óbudai kanonok.; Balázs.

a hol az okleveles adatok ismét lényegesen elütnek a régi családfa adatairól. Ez ugyanis László fiaiul ifjabb Lászlót, Balázst és János budai kanonokat említi, sőt tovább megy, midőn az állítólagos II. László fiául bizonyos szintén igen kétes létezésü Simont téve, ettől származtatja le a XV. század végén élt Berényi Ferenczet, holott egy 1524-iki oklevél Ferencz atyjául Berényi Mihályt nevezi meg.
Berényi Ferencznek Köbölkuthy Erzsébettől születet fia Berényi András, kitől a családfát szakadatlan sorban vezethetni le egész napjainkig. Ő az első Berényi, ki a közéletben nevezetesebb szerepet játszik, s a mohácsi vészt követő pártharczok alatt előbb mint János király, majd Ferdinánd híve, jelentékeny vagyonra s befolyásra tesz szert, s nemzetsége felvirágzásának új időszakát nyitja meg. A család ez időtől fogva mindinkább gyarapodik gazdagságban és rangban; virágzásának igen érdekes képét nyújtja Komáromy András báró Berényi Györgyről írt értekezésében._{1 Századok, 1885. 126. s köv. 1.}* Berényi András unokája, György 1655-ben báróságot szerez családjának, s két nemzedékkel később egyszerre két Berényi emelkedik grófi rangra: 1700 körűl Imre, a trencséni ág őse, s 1720-ban György, kitől az ifjabb ág veszi eredetét.
A bárói oklevél és Berényi György grófi diplomája csak most, a család fiágának kihaltával kerültek a Múzeumban őrzött családi levéltárba. Az előbbi czímerújítást nem tartalmaz, s reánk nézve csak annyiban bír érdekkel, a mennyiben lehetővé teszi a báróság szerzésének idejéről forgalomban levő hibás adatokat helyreigazíthatni. A Nemzetségi Zsebkönyv a régi genealogusok adatai nyomán 1642-ből keltezi a bárói oklevelet,_{1 I. rész, I. kötet 44. 1.}* a Siebmacher-féle czímerkönyv adatai 1642. és 1693. évek között ingadoznak._{2 Der Adel von Ungarn stb. 57. 1.}* Legközelebb jár az igazsághoz Komáromy András, a ki idézett czikkében 1656 február 4-ét adja a diploma keltéűl. De ő is hibázik több mint félévet: a bárói diplomát III. Ferdinánd 1655. július 29-én írta alá s 1656. június 23-án lett az Nyitra vármegye közgyűlésén kihirdetve.
A grófi diplomák közűl Imréét nem ismerjük s így keltét sem határozhatjuk meg; az ifjabb ág diplomája Bécsben, 1720. április 5-én kelt s báró Berényi György, neje báró Ujfalussy Klára és gyermekei: Tamás, András, Zsigmond, György és József, Judit, Borbála és Erzsébet részére van kiadva. Ez már heraldikai szempontból is érdekes, a mennyiben a grófi czímer leirását tartalmazza annak csinos kivitelű képével együtt.
Az oklevél idevágó részét, az első és egyetlen hivatalos leirást, mely a család czímeréről fent maradt, a következőkben adjuk:

«Scutum.. militare erectum, flavi coloris, in cuius fundo supra coronam argenteam sciurus naturaliter depictus, cauda ad tergum, elevata, anterioribus pedibus nucem avellanam tenere ac oppositam sibi sexagonam rutilantem stellam intueri et ad sinistram scuti partem conversus esse visitur. Scuto demum incumbentem galeam militarem argenteam, regio diademate, alium sciurum inferiori per omnia similem proferente, ornatam; a summitate vero sive cono galeć laciniis seu lemniscis ab utrinque aureis et nigris in scuti extremitates sese placide diffundentibus»... stb.
E leirás szerint a grófi czímer mindenben megegyezik a család 1431-iki nemesi czímerével. A használat azonban az egyes részleteknél ingadozást mutat: a korona néhol arany – így adja ezt Siebmacher is – de legtöbb az eltérés a csillagnál, melyet hol hat, hol nyolcz ággal, s váltakozva ezüst, arany vagy fekete színnel rajzolnak. Idővel az egész czímerkép megfordúl s az eredetileg balra néző mókus jobbfelé fordúlva jelenik meg. Majd a Quo non ascendam büszke jelszava járúl kiegészítésűl a czímerhez, melynek eredetéről kissé bajos volna beszámolnunk. E változott czímert használták a Berényi grófok pecséteiken s egyébütt széltében egész napjainkig, mignem gróf Berényi Ferencz koporsója felett a megfordított czímerpajzs jelzi az egykor virágzó főúri nemzetség kihaltát.

Dr. SCHÖNHERR GYULA.

MICZ BÁN ÉS A BOCSKAY, SOÓS STB. CSALÁDOK SZÁRMAZÁSA.

Történelmünknek egyik, mondhatni mesés alakja Micz bán. Mint Toldy Miklós, ma is él a nép emlékezetében, s kivált Zemplénben, a szép Bodrogközön, egész mondakört fűznek nevéhez. E vidéknek valóságos hőse, kivel kapcsolatban kell állnia mulhatatlanúl mindannak, a mi ott feltünő vagy épen rendkívüli.
Ott van a karcsai egyház, mely a jáki hires bazilikával együtt a kései román styl alkotása, csakhogy ennél szerényebb, egyszerűbb kiállítással; de mert e stíllel járó szokatlan alakokat, szörnyeket a nép ma már nem érti: csak csodálkozni tud rajtok, s a csodálatos mű keletkezését kinek is tulajdoníthatná másnak, mint Micz bánnak?
Karcsáról nem messze, a Kárpátok egyik legvégső kiágazásának csúcsán emelkednek a kövesdi vár romjai. A még mindig magas és szokatlan alakú falak a mint ott, az alföldi síkság kezdetén felmagaslanak, megkapó látványt nyujtnak nappal is, hát még holdvilágos éjjelen! E várat is, a népmonda szerint, csak Micz bán építhette, s annak falai között adta volna elő magát az a megható történet az egy anyától egyszerre született hét fiugyermekről, kiknek atyjok ki lehetett volna más, mint ismét Micz bán?
Gyermekkoromban hallottam először a történetet épen a kövesdi vár alatt. És azóta elégszer volt alkalmam újra és újra találkozni vele, mert alig van könyv, még a legkomolyabbakat sem véve ki, hol az helyet ne nyert volna, mihelyt annak felvételére megvolt az alkalom.
Iacute;gy szinte nehezen esik ilyen szép, költői történetet megzavarnom ama száraz kijelentéssel, hogy volt ugyan egy apának nem hét, hanem hat fia, kik ugyanannyi jeles családot alapítottak; de azok nem a kövesdi várban, nem is egyszerre születtek, és épen nem Micz bán fiai voltak.
Mikor, mi okból keletkezett Micz bán egyivásu hét fiának mondája? azt ma már alig lehetne biztosan kimutatni. Csak sejthetjük, hogy Bocskay Istvánnak nevezetes férfiuvá, fejedelemmé létele szolgáltatott rá alkalmat. A felfogás, hogy rendkívüli férfiak nem származhatnak közönséges halandók módjára, legalább is oly régi, mint Romulus és Remus anyafarkasa. Annyi bizonyos, hogy a kérdéses monda Bocskay István fejedelem korában, s az ő nevével kapcsolatosan tűnik fel.
Először Bocskay Gábor sírirata említi, ki 1616-ban húnyt el s a kolosmegyei Egeres községben lelte sírját,_{1 «Hic genus a Micz-Ban simone trahebat avitum,
Cuius septena prole erat aucta domus
Sex iubet exponi Coniux, quos forte ferenti
Obvius it Micz-Ban, res patefacta fuit.
Infantes Micz-Ban famulis melioribus usus,
Caute clam timida Coniuge curat ali.
Atque ubi creverunt numeros auxere suorum.
Ex his Bocskaius Vir pius ortus erat.»
Szirmay A.: Notitia topogr. Comitatus Zemplén. 69. 1.}* hol a Micz bán-féle monda szintén ismeretes._{2 Kőváry L.: Erdély nevezetesebb családai. 49. 1.}*
Ugyanazt vésték szóról-szóra egy másik Bocskay, Miklós sírkövére, ki kevéssel utóbb, 1621-ben, a zemplénmegyei Szerdahelyen, Kövesd szomszédságában temettetett el._{3 Szirmay A.: i. h.}*
Egy harmadik sírirat, a Sóvári Soós Györgyé, ki 1617-ben a sárosmegyei Sóváron lelte halálát, szintén említi a Micz bántól való származást, és csak annyiban tér el, hogy a hét fiu együttes születéséről hallgat._{4 Budai F.: Polgári lexicon. II. 446. 1.}*
Legrészletesebben adja elő a dolgot ugyanezen korban Alvinczy Péter, ki Károlyi Zsuzsánna, Bethlen Gábor fejedelem hitvese felett 1622-ben tartott halotti predikácziójában következőleg szól: «El igen elöve volt egy gróf Simon Micz bán, kinek házastársa magtalan volt. Ehez megyen alamizsna-kérni egy szegény aszszonyi állat, ki egy méhhel három magzatokat szült vala, kit a grófné igen megpirongatván, tisztátalan asszonynak monda, mivelhogy lehetetlen volna, hogy egy férjétől egyszersmind három magzatokat fogadhasson valaki, melyért a gróf igen megdorgálá az asszonyt (nejét). De ihon az Istennek csudálatos itéleti; ottan hamar fogada az asszony méhébe, és midőn a szülésnek napjai eltöltenek volna, szüle hét magzatokat. Melyet midőn látott volna, megijede, jutván eszébe, mit mondott vala az három gyermekü asszonyi állatnak; és egyiket kiválasztván, hatát egy rocskába avagy dézsába rakatván, fejére parancsolta egy öreg asszonynak, hogy elvivén, elveszesse. Ez időtájban jött lova hátán a gróf mezőről, és előtalálván a vén asszonyt, kérdi, mit viszen? és midőn egyenesen nem felelne, lova hátáról leszállván, meglátja, és a dolgot, miben legyen, megértvén, élete vesztése alatt meghagyja a vén asszonynak, hogy a gyermekeket elveszetteknek mondja lenni, és így mindeniknek külön dajkát fogadván, felnevelteté. Midőn felserdültek volna, az minémű ruházatban jártatják vala a háznál felnevekedett gyermeket, a többinek is a gróf szintén olyan ruhát szabat, és midőn ebédlenének, azokat is udvarhoz felviteti, és egyenlők és hasonlók lévén, az otthon felnevelthez, nagyon gyönyörködik a grófasszony bennök. Kérdi a gróf: ha ki oly szép gyermecskét megöletne, mit érdemlene? Felel: egyátalában halálnak fia volna. Mond a gróf: te vagy az asszonyi állat, a ki ezeket elveszteni parancsoltad volt. Melyről megemlékezvén az asszony, lábaihoz borul az úrnak, és úgy kér kegyelmet fejének. Ezektől, felnevekedések után, hét nemzetség származott, t. i. Csapy, Bocskay, Szörtey, Soós, Ráskay, Eszenyi, Kövesdy»._{1 Budai F.: Polgári lexicon. II. 443–444. ll.}*
Budai Ferencz azt mondja, hogy Alvinczy «régi levelekből beszél így»; de maga Alvinczy egészen mással okolja meg előadását. «Ha valaki – úgymond – ez historiában kételkednék, ebből elhiheti, hogy ez historia egy elökötőre mind fel vagyon hímmel varrva, mely csak nem régen költ ki Ecsedvárából».
Az «előkötő» szót Szirmay Antal már női kötényre egészíti ki,_{1 Notitia topogr. Comit. Zemplén. 68. 1.}* s lehet, hogy igaza van; de az sem lehetetlen, hogy Alvinczy csupán «antipendium»-ot értett, a mi különösen azon megjegyzésnél fogva, hogy az «csak nem régen költ ki Ecsedvárából», valószinűbb is.
A váradi káptalan 1557-ben, végpusztulása küszöbén, egyházi ruhái és szerelvényei közől, akkori becslés szerint, ötvenezer forint értékűt szállíttatott át megmentés végett Ecsedvárába._{2 Bunyitay V.: A váradi püspökség tört. III. 68. s. köv. ll.}* Egy félszázad múlva Forgách Ferencz esztergomi bibornokérsek értesülvén az ecsedi vár ama kincseiről, de hihetőleg Báthory István országbiró ama végrendeleti intézkedéséről is, hogy a birtokában levő egyházi szerek megégettessenek, nehogy még valaha bálványozásra használtassanak: ajánlatot tőn II. Mátyás királynak az ecsedi letétemény megvételére. Ekkor a királyi kincstár meghagyta a bibornok testvérének gr. Forgách Zsigmond kassai kapitánynak, hogy a szóban levő egyházi szerelvényeket leltároztassa s vitesse Kassára. A leltározás Ecsedvárában 1615. febr. 1-én megtörtént, s a középkori szövő- és himző-iparnak annyi kincse, mint a fenmaradt leltárakból látható, 1617 márcz. 7-én már Kassán, épen Alvinczy Péter lakhelyén volt._{3 A váradi püspökség története. III. 70. 1.}*
Ezen egyházi ruhák között antipendium is, azaz olyan függönyféle szövet, melyet az oltár elé szoktak akasztani, nagyobb számmal van felsorolva. S a ki tudja, hogy az ilyen antipendiumokra gyakran egész szentirási vagy legendai jeleneteket szoktak felhimezni, azonnal sejtendi, hogy Alvinczy is olyan antipendiumot láthatott, melyen a hét Machabeus, vagy Szent-Sinforosa hét fiával, avagy, és leghamarabb, az Úrvacsora volt kihímezve. Ez utolsóra látszik mutatni előadásának az a kifejezése: «midőn ebédlenének». Alvinczy korában a kath. isteni tisztelet tárgyai s azok mély értelmű vonatkozásai a tiszai részeken már feledésbe mentek s egészen önkényes magyarázatoknak adtak helyet. Példa rá épen a kassai dóm ormán álló három kőszobor. Az Alvinczy korában megjelent Ungarischer Simplicissimus szerint a három szobor már három óriás király, kik a felett vetekednek, hogy melyik tudja áthajítani a kezében levő buzogánynyal vagy kővel a templomot? pedig a három szobor, mint azt azelőtt nagyon jól tudták, nem óriások, hanem szent királyaink: István, Imre, László, kezökben kormánybottal s országalmával. De még újabban is a biharmegyei Siter község egyházáról s annak falképeiről világgá eresztették a hírt, hogy az régi pogány templom, s képei Astarte és Bél tiszteletére vonatkoznak; holott egyszerű románkori egyház, bibliai s legendás tárgyú képekkel._{1 Rómer F. F.: Régi falképek Magyarországon 136–137. ll.}*
Különben is, a ki mit keres, mindenütt azt látja. Alvinczy korában a Micz bán-féle monda, mint az idézet sűrű síriratok mutatják, széltében foglalkoztatá a kedélyeket, mondhatni, a levegőben volt; nem csoda, ha Alvinczy sem menekülhetett hatásától.
De legyen bár, hogy Alvinczy csakugyan női kötényt látott, vajjon a kötényt nem varrhatták-e épen úgy valamely antipendium vagy más Ecsedből kelt egyházi ruha szövetéből, mint ahogy számtalan esetet tudunk rá, hogy a nők értékesebb ruháikat az egyházaknak adták egyenesen azzal a kikötéssel, hogy azokból oltáröltözetet vagy más papi ruhát készítsenek. És ha mingyárt a Micz bán-monda fel is lett volna valamelyes női kötényre hímezve: vajjon e hímzés szolgálhat-e kielégítő forrásul oly eseményre nézve, mely azelőtt több, mint három századdal történt volna meg, s melyről a Bocskay fejedelem koránál régibb történetíróink mit sem tudnak? Az 1579-ben elhúnyt, s a zemplénmegyei Gál-Szécsen eltemetett Bocskay András sírverse is hallgat róla._{2 Szirmay A.: Notitia topogr. Cot. Zemplén. 277. 1.}*
Szamosközy István Történeti Maradványaiban az 1604-ik évre, «Bocskay István genealogiája» czím alatt találjuk először egész terjedelmében ezt a mondát._{3 Magyar történelmi emlékek. Irók. XXX. kötet. Kiadta Szilágyi Sándor. IV. 239–240. ll.}* S aligha tévedünk, őt, a fejedelmi udvari történetírót tartva e monda első világgá bocsátójának. Valószínű, hogy ő előtte is, mint Toldy Miklós első költője, Ilosvai előtt, egy régebbi népmonda lebegett; csakhogy Szamosközy az ő történetírói buzgalmában nagyon is komolyan vette azt s való esemény gyanánt dolgozta fel. Igaz, hogy dolgozata egész a legújabb korig csak kéziratban maradt; de hogy a «genealogiák» ne közötte volna fejedelmi szóval, s anak ép oly számos, mint befolyásos atyafiságával: az nem hihető. Azok számára, mintegy mondva készült.
Csak egy a feltünő a dologban, hogy t. i. a hét fiu atyja Szamosközy szerint: Simonit (így) bán; ellenben a síriratokon: Mich-Bán Simon agy Simon Mich-Bán; Alvinczynél és másolóinál pedig már egyszerűen: Mitz bán. Ebből úgy látszik, hog a hét fiu népmondája eredetileg Micz bánról szólott és a Bocskay, Soós stb. családok törzsatyja, Simon is ismeretes volt; de miután Szamosközy azt a népmondát eme törzsatyával összekötötte, az illetők nem hagyták ott azt a hangzatos, sőt fényes Micz bán nevet sem: összekötötték azt az ismeretes ősnek egyszerűbb nevével, mely utóbb lassan-lassan feledésbe is ment.
Történeti emlékeink szerint a Bocskay s az azzal rokon nemzetségek törzsatyja nem Micz bán, nem is épen Simonit, hanem Simon comes.
Az erdélyi káptalannak egy 1280-iki oklevele említi név szerint Simon comes hat fiát, mint zempléni birtokosokat; nevezetesen Kövesd urait._{1 Fejér Gy.: Codex dipl. V. 3, 52. 1. – VIII. 2, 294. 1.}* Károly királynak pedig egy 1321-iki levelében ugyanazok a fiúk, mint már családos emberek, s a szintén zemplénmegyei Patak, Ujhely stb. birtokosai fordulnak elő._{2 U. o.}* Nevök mindkét oklevélben ugyanaz, t. i. 1. Baxa, 2. Tamás, 3. György, 4. Detre, 5. Simon és 6. Dénes, kiknek mindenikétől egy-egy jeles nemzetség származott, t. i. a Bocskay, Sóvári Soós stb._{3 Nagy Iván: Magyarország családai. II. 128. 1.}* Nem lesz talán érdektelen mellesleg itt megemlíteni, hogy a sátoralja-ujhelyi határon ma is van egy Baksi nevű malom, mely talán épen a hajdan újhelyi birtokos testvérek elsejétől, Baxa vagy Baksától vette nevét épen úgy, mint szintén ugyanott egy másik, Hartai nevű malom hasonlóképen egyik régi birtokosának, Hartay Gábor zempléni híres alispánnak őrzi emlékét. Vagy az sem lehetetlen, hogy ama Baksi-malom nevének eredete még régibb keletű, mert Simon comes és fiai a Boksa vagy Baksa nemből származtak._{1 Fejér Gy.: Codex dipl. VIII. 4. 253–4. jegyz. és 521. ll.}* És ez a származás választja el teljesen Simon comest és utódait Micz bántól.Történeti forrásaink két Micz bánt említenek. Az egyik a híres Bánk bán kortársa volt; 1212-ben viselte a báni méltóságot._{2 Fejér Gy.: i. m. III. 1. 116. 1.}* Egyéb körülményei a távolság ködében vesznek el. Mindössze még annyit tudunk meg róla egy 1268-iki oklevélből, hogy volt egy fia s hogy az a Bökény nemből származott._{3 Wenzel G.: Árpádkori új okmánytár. VIII. 215–216. ll.}*
A másik Micz bán csaknem egy egész századdal későbben élt, s a mi fő, a történeti emlékeinkben is oly nagy pusztítást tett tatárjárás után. Pályája teljesen meg is világítható.
Először 1314-ben találkozunk vele. Neve tulajdonképen Mihály, de mert atyja is ezt a nevet viselte, őt megkülönböztetésül, kicsinyítve, Mikchnek, vagy még rövidebben, Micz-nek nevezték.
Mint Károly király leghívebbjeinek egyike, vérét hullatja, életét veti koczkára koronás uráért, a miért azután vagyonában s tisztségeiben egyre emelkedik. 1317-ben sárosi főispán, pár év múlva egyszersmind zempléni is; utóbb országbiró, majd a királyné tárnoka; végre 1325-ben tótországi bán s Somogy és Sopron vármegyék főispánja. A történeti forrásainkban előforduló «Micz bán pénze»_{4 Monumenta Vaticana Hung. Ser. I. Tom. I. 403. és 435. ll.}* is e korból származik.
Birtokai, melyek közől leginkább a saját szerzeményei ismeretesek, Pest-, Bihar-, Zala-, Sáros- és Zemplénmegyében estek. Az ő szerzeménye volt a zalamegyei Peleske vára is, melytől, és nem a szatmármegyei Peleskétől vette nevét Peleskei Eördögh István,_{1 Szirmay A.: Szatmár vármegye esmérete. II. 232. 1.}* ki az 1397-iki küzdelmek egyik vezérférfia s Micz bán eddig ismeretlen unokája volt.
Micz bán 1342-ben még él, s még akkor is bán, de két év múlva már más viseli báni méltóságát,_{2 Fejér Gy.: Codex dipl. IX. I. 154. 1.}* egy 1346-iki oklevélben pedig mint «néhai» említtetik.
Fiait, valamint testvéreit, egytől egyig ismerjük, s ezek mindnyájan egészen különböző egyéniségek Simon comes fiaitól. Egészen más a nem is, a melyből származtak, mert míg Simon comes a Baksa, Micz bán az Ákos nem törzsfájának hajtása.
Simon comes neve mellé, s általában, a Bocskay, Soós stb. családok nemzedékrendébe tehát ez a Micz bán neve sem jöhet komolyan. Annál jogosabban igényelheti megillető helyét Micz bán következő, XIV-ik századi családfája:

Mihály comes de genere Ákos_{3 Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. I. 340, 411. II. 36, 71, 117, 178, 211, 102. – IV. 73, 263, 577–8. – Zala vármegye története. Oklevéltár. I. 182, 472, 530, 594. – Fejér Gy.: Cod. dipl. IX. I, 56. – IX. 5, 609. – Monumenta Vaticana Hung. Series I. Tom. III. 83. 1.}*; Ákos 1314.; Mykch 1314–1342. † 1346 előtt.; Elek 1314.; Lóránd 1341–1348.; Miklós.; László 1382.; István 1341. kir. apród 1346–1358. főispán.; Ákos «Magnus»? 1341. kir. apród 1358.; László 1341. kir. apród.; Miklós.; Ákos 1382.; Mykch 1390.; István 1382.; Peleskei Eördögh István 1397.; László 1382.; Mykch 1382.

BUNYITAY VINCZE.

34MAGYAR SIRKÖVEK.

Telegdy István sírköve.

(Egy rajzzal.)
E sírkő Bunyitay Vincze jeles munkájának a «Nagyváradi püspökség történetének» III. kötetében már ismertetve és kiadva volt. Újból ismertetésére az ott közölt szakszerű leírás mellett is két ok vezetett. Egyik: hogy jelesebb sírköveinknek a «Turul» s «Archćologiai értesítő» hasábjain lassanként lehetőleg teljes sorrendjét adjuk, másik: hogy ezen sírkövön látható Telegdy czímert s annak változatait kissé bővebben részletezzem.
«Telegd központja a Csanád nemzetség úgynevezett erdőháti birtokainak. Egyháza csúcsíves. Ez egyház a Csanád nemzetség ősrokona Sz. István király tiszteletére épült a XVI. század első éveiben, mikor Telegedy István volt az egyház kegyura s annak építője is.»_{1 Bunyitay: Nagyváradi püspökség III. 431.}*
Ezen egyház szentélyének déli falába egy 1.78 mtr. magas és 0.76 széles veres márvány sírkő-lap van befalazva, melynek kimagasló keretén lapidaris betükkel vésve, a legenda következő:

STEPHANVS THELEGDI REGIS DEINDE REGNI HVNGARIE THESAVRARIUS EXTERNIS REGIBUS NO TVS, CHARVSQUE, HOC SAXVM PERPETVA SIBI, POSTERISQUE SVIS QUIETE POSVIT. AO 15..

«Az évszám nem teljes, az egyes és tizes számok hiányzanak, a mint az nem egyszer előfordúl oly emlékköveknél, melyeket az illetők még életökben készíttettek, oly reménynyel, hogy halálok évét a hálás utódok majd kivésetik. Ez emlékkövet is a rajta megnevezett Telegdi István még éltében elkészíttette, de 1514 előtt, mert akkor már áldozatúl esett a pórlázadásnak.»_{2 U. o.}*
A mélyített s minden irányban jól betöltött képes mező közepét egy mindkét oldalt bekanyarodó s alább kidomborodó, a XVI. század ízlésének megfelelő czímerpajzs foglalja el. A pajzsban egy kiterjesztett szárnyú madár fekszik, ezen, másik – repülésre kész – ragadozó madár áll, mely csőrét az alant fekvő fejébe vágja.
A felső madár helyzete és kivitele sikerűlt míg az alsóé egészben hibázott. Ezen úszóhártyákkal ellátott lábú madárnak, a földön fekve, a földhöz lenyomva kellett volna ábrázoltatnia, a helyett az mint teljesen élettelen, kinyúlt, merev lábakkal, kitekert nyakkal, mintegy hátával a pajzsra felszegezve látszik lenni. Feltünő ezen hiba, különösen ezen sírkövön, melyen a többi részletek ügyes, szabályos, sőt mondhatnók, díszes kivitele ügyes mesterről tanúskodik. E hiba a sisakdíszen is ismétlődik. Itt az alsó madár nyaka nincs kicsavarva, de a felső madár csőrét – nem mint a pajzsalakban: fejébe, – hanem annak nyakába vágja, miáltal a mester önkényesen egy újabb heraldikai hibát követ el, a mennyiben itt a sisakdísznek, mely a pajzsalak ismétlése, ezzel minden kis részletében szigorúan egyeznie kell.
A sisak és sisakdísz helyére egész szokatlanúl és heraldice helytelenűl szt. Mihály arkangyal kissé zömök, de eléggé plasticus alakja van helyezve. Szárnya kiterjesztett, hosszú haja vállaira omlik, termetét gazdag redőzetű bő ruha takarja egész kilátszó lába fejéig, emelt jobbjában pallost tart, vízirányosan feje fölött, baljának középső ujjával mérleget emel, melynek serpenyőiben egyfelől az ember lelke, másfelől a gonosz szellem jelképei vannak ültetve.
Sz. Mihály arkangyal jelenlétét a pajzsban megmagyarázza a sz. Mihály-rend nyakláncza a pajzs körül. E rendet XI. Lajos franczia király alapította. Jelvényei: fehér zománczú nyolcz hegyű kereszt, sarkain 4 arany liliommal, a kereszt közepére illesztett medaillonban sz. Mihály képe látható e körirattal: «Immensi tremor oceani». A nyakláncz arany kapcsokkal összefűzött ezüst kagylókból áll. Sírkövünkön csupán e nyakláncz látható.
A csőrsisak, mely a heraldikai szabályok ellenére a pajzs alá van helyezve, úgy alakjára, mint arányára nézve a pajzshoz kielégítő, bár kissé nagy, reá illesztve sisakdíszűl a pajzsalak ismétlődik. Tetejéről két ágban többszörös kanyarúlatokban takarók indúlnak felfelé, díszes, könnyed, levél- s arabeszkszerű ornamentatióival ügyesen töltve ki a képes mező üres felületét, de épen ezen kissé túlságos mértékben alkalmazott ornamentalis rendeltetése következtében teljesen elvesztve – mint takaró – eredeti jellegét.
A heraldika szabályaival homlokegyenest ellenkezik azon két ízléstelen és nehézkes arabeszkszerű díszítés is, mely a pajzs felső karimájából indúlva ki, az arkangyal szárnyai alatt tölti ki a tért.
A benyomás, melyet e sírkő első tekintetre tesz ránk, mindenesetre kedvező s ezt leginkább az egyes részletek szabatos kidolgozása idézi elő, tovább vizsgálva e részletek bizarr elhelyezése lép előtérbe s bizonyos túlterheltség lesz észrevehető, melyet leginkább Mihály arkangyal alakja idéz elő.
Befejezésűl a tárgyrokonság miatt, még a reánk maradt hitelesebb Telegedy-czímer-változatokat sorolom elő. Ezek következők: 1. A Wagner «Collectaneáiban»_{1 Decas III. fig. 9.}* közölt: Rostos sisakra illesztett, repűlésre kész, ragadozó madár, mely egy másik, alatta (hátán) fekvő, nem ragadozó madarat, fegyvereivel (csőrével s karmaival) leverni igyekszik.
Itt az a kérdés merűl fel: ha valjon ez, eredetileg is pajzsalak volt-e, vagy csak mint sisakpecsét, később foglaltatott pajzsba (mint ez hazai heraldikánkban gyakran előfordúl) s ezáltal sisakdíszből lett pajzsalakká?
E kérdés megfejtése a Telegdyek czímerkérdésére vonatkozólag, első rangú fontosságú volna, mert ha be tudnók bizonyítani azt, hogy a Wagner által közölt sisakot a reáillesztett madarakkal, e család több tagja, rég időktől pajzsalakúl használta, ezáltal egy támpontot nyernénk a Csanád nemzetség genus czímerére nézve, melyből a Telegdyek származtak. Tamás esztergomi érsek (a Csanád nemből) 1368. évi pecsétén levő czímerekben, egy csöbör-sisak látható, reá illesztett madárral.
2. A tárgyalt sírkövünkön levő czímer: pajzsalak, mint a fentebbi, csakhogy az alsó madár nem hátán, hanem oldalán fekszik.
3. Telegdy Gáspár, kezdőbetükkel ellátott czímeres pecséte, 1611-ből,_{2 Kölcsei Kende levéltár.}* melyen a pajzsalak egyezik a 2. sz. a. tárgyalt czímerével; sisakdísz: növekvő koronás oroszlán, előre nyújtott első karmai között, leveles koronát tart.
4. Az elébbihez teljesen, hasonló pecsétet használ Telegdy Anna 1624-ben,_{3 Ifj. Kubinyi Miklós gyűjteménye.}* az eltérés annyi, hogy az oroszlán egyfarkú és nem koronás, a koronát jobb első karmában tartja. Ugyancsak Telegdy Annának egy 1631-iki czímeres pecsétjén,_{1 Rajcsányi czímermásolatai az országos levéltárban.}* az oroszlán kettős farkú s a koronát mindkét első karmában tartja.
Ezen reánk maradt czímerváltozatokból láthatjuk, hogy a Telegdyek, a XVII. század elejétől kezdve – állandó pajzsalak mellett – sisakdíszűl, csaknem kivétel nélkül: növekvő (koronás) két farkú (néhol egyfarkú) oroszlánt első karmai között (vagy csak az egyikben) leveles koronát tartva használtak.
Hogy miként? Mily alapon? S mikor vették fel ez oroszlános sisakdíszt? S az egész család átvette-e azt, vagy egy része megmaradt a Telegdy István által használt mellett? Ezt mai napon meg nem határozhatjuk. Könnyen lehető, hogy Telegdy Mihály ága az ifjabb, megkülönböztetésűl vette fel, István ága, az idősebbel szemben, minthogy Gáspár is, Anna is, az ifjabb ágból származtak.
Ily sisakdísz-cserék a heraldikában mindenütt előfordúlnak s legtöbbször annak fénykorában s leginkább az idősb s ifjabb ágak megkülönböztetésére szolgálnak. Gyakran vették fel a feleség vagy az anya czímerének sisakdíszét, sőt a sz. Christofori Bruderschaftsbuch említ egy esetet, hol két testvér, kölcsönösen felcseréli sisakdíszét. Ismerünk egyébként három oly esetet is, mikor a sisakdíszt megvették, illetőleg eladták. Az előbbi esetre már mi is hoztunk fel példát,_{2 Pribék László sírköve. Arch. Ért. 1887.}* midőn a Villei Pribékek elébb – egyik ősanyjuk után – egész czímerüket elhagyva, a Tibay családét veszik fel, utóbb ennek sisakdíszét ismét felcserélik, az anyai ágon rokon Szerencsy család oroszlános sisakdíszével. Bocatius nemesítése alkalmával, czímerébe sisakdíszűl, átvette nejének, egy eperjesi Belsy leánynak sisakdíszét._{3 A sisakdísz-változásoknak, csaknem kivétel nélkül megvolt a maga oka és alapja, kivált előkelőbb családoknál, s ezek többnyire fejedelmi jóváhagyással erősíttettek meg. E változtatások száma – ha eltekitjük a czímerbővítéseket s rangemeléseket – koránt sem volt oly nagy, mint azt a látszat után gondolnók, mert azon eltéréseket, melyek a czímertulajdonos, vagy a pecsétvéső értelmetlenségéből származtak – ezek sorába fel nem vehetjük. – Ezért nem állhat fenn azok véleménye, kik a magyar nemzetségi czímerekre azért nem fektetnek súlyt, mert azok gyakran változtak. E vélemény ősi heraldikánkban való járatlanságról s kutatási vágy hiányáról tanúskodik.}*
5. Végűl azon Telegdy czímerváltozatot említem meg, mely egy Kis-Várdán levő, 1635-ből származó, veres márvány sírkőre vésett kettős czímer egyikét képezi. Ez bedeghi Nyáry Isvánné, azon Telegdy Anna czímere, kinek előbb már két pecsétét említettem.
E sírkövön a czímeralak hasonlít az elébb felsoroltakhoz, csakhogy az alsó madár nem hátán fekszik, hanem természetes alapon vagy sziklán áll. Sisakdísz: növekvő kettős farkú koronás oroszlán emelt jobbjában leveles koronát, előre nyújtott baljában mérleget tart._{1 Kettős farka egyikének bojtja felfelé áll, s ennek alkotása oly sajátszerű, hogy azt első tekintetre, farkára illesztett koronának tarthatnók.}*
E czímer főérdekességét sisakdísze képezi, mint harmadik varians, mely mindhárom, e nemzetség egy és ugyanazon, – még pedig előkelő – tagjára vonatkozik.
Ha nem ismernők Telegdy István sírkövét, aligha tudnók megmagyarázni, a mérleg jelentését az oroszlán karmaiban, de így a kegyelet – melylyel a család a borzasztó halállal kimúlt királyi kincstartó Telegdy István emléke iránt viseltetett – mintegy rávezet magyarázatára s azt azon mérlegnek kell tartanunk, melyet sírkövünkön sz. Mihály arkangyal tart, a czímerpajzs felett.

CSERGHEŐ GÉZA.

HOGY KELL KIEJTENÜNK AZ UTOLSÓ MAGYAR FEJEDELEM NEVÉT?

Napjainkban szokássá vált az ősmagyar neveknek keresztnevekül való használása. Az ily Árpád, Zsolt, Szabolcs stb. nevek között alig nyerte meg egy is jobban a közönség tetszését, mint az utolsó magyar fejedelem neve. Gondoljunk csak a tömérdek Gézára! Nem is csoda, hiszen már őseink előtt is oly kedves volt e név, hogy a miatt elhagyták keresztény nevüket és ezt használták. Szent László testvéréről p. o. tudjuk, hogy Magnusnak is hivták s minden bizonynyal ez volt a keresztségben kapott neve, ám ő mégis inkább a magyar nevet használta.
De mennyi zavar és eltérés van e különben kedvelt név kiirásánál és kiejtésénél. Már a közéletben is Géza, Geiza, Geyza három alakban használják. Történetíróink közűl azok, kik általános történetet írtak, szintén e három alak közűl válogattak. Ki használta így, ki amúgy? azt fölösleges volna mind fölsorolni. Azonban azok, kik az első, magyar századokkal foglalkoztak, kénytelenek voltak belátni, hogy a Géza, Geiza, Geyza közűl egy sem felel meg a valóságnak. Régi krónikáink és okleveleink oly határozottan ellentmondanak az ilyen kimondásnak és kiírásnak, hogy akaratlanúl is hozzá kellett fogniok valami másféle kiejtés megállapításához, olyanhoz t. i., a mely inkább megfelelne az oklevelek kiírásának. Nevezetesen Szabó Károly e névre vonatkozólag a következőleg okoskodik: «Legrégibb íróink, Béla király névtelen jegyzője és Chartuicius, e nevet Geysa, Geisa, Kézai Geicha, Túróczi Geysa és Geycha alakban adják. Egykorú oklevélben Geche alak is jön elő. A XII. századi Kinnamos byzanti írónak Geitzas és Iatzas, a magyar szent korona feliratán Gewbitz, a nyugati íróknál Guotso, Guotsco, Joitsco, Jonotsa és Dewix leírással fordúl elő e név. Mind e leírások többé-kevésbé eltérő hangoztatásából annyit bizonyosan állíthatunk, hogy e magyar névben a gy és cs hang szerepelt, s az újabb korban íróink által használt Geiza, Géza vagy Gyéza kiejtés, annyival inkább a teljesen helytelen Győző név, az eredeti kiejtésnek, mely hazai íróink és okleveleink adatai nyomán csak Gyeicsa vagy utánhangzó nélkül Gyeics lehetett, meg nem felel.»_{1 Emlékiratok a magyar keresztyénség első századából. Pest, 1869, 5. 1.}*
Némi változtatással Szabó kiírását követi Knauz is, állandóan Gyeycsanak írván e nevet;_{2 Monumenta eccl. Strigoniensis I. k.}* de Pesty Frigyes_{3 Magyaroszág helynevei I. k. 53, 54. stb. ll.}* és más íróink ma, Szabó felszólalása is, megmaradnak a legáltalánosabban elterjedt Géza mellett.
Hogy a Szabó Károlytól szóba hozott kiejtésmód, épúgy mint a köznapi, nem felel meg a valóságnak, vagyis inkább a magyar nyelv mostani kiejtésének, azt egy egyszerű dolog fölemlítésével igazolhatjuk, azzal t. i., hogy nincsen Gyeics vagy Gyeicsa helynevünk. Már pedig azt egész bátorsággal állíthatjuk: Lehetetlen, hogy az a név, melyet az Árpád-ház tagjai közűl négyen is viseltek, s a mely őseinknél oly kedves volt,_{4 Mások is használták e nevet. Fejér: Cod. Dipl. IV. I. 191. Anjoukori okmánytár I. k. 452.}* helyneveinkben meg ne maradt volna. Hisz csak egy Solt fejedelmünk volt s nevének emlékét mégis három helynév_{1 Pest-, Csongrád- és Torontálmegyében. A csongrád- és torontálmegyei községek már elpusztultak.}* tartotta fönn.
Géza és Gyejcsa helyett tehát mást kell keresnünk.
Ebben a kutatásban aztán nem az írók, kiváltképen nem a külföldi írók kiírásmódját kell irányadóúl vennünk, mert, ha tudatlanoktól és járatlanoktól kérünk útmutatást, akkor czélt nem érhetünk; hanem okleveleink írásmódját kell tekintetbe vennünk és pedig csak az eredeti oklevelekét, mert a másolatokba már hiba csúszhatott be.
A kérdéses nevű utolsó, magyar fejedelemtől, úgy szintén egy ilynevű királyunktól eredeti oklevél nem maradt ránk. Egy ilynevű királyunk pénzein azonban e név «Geuca» alakban fordul elő.
Második ilynevű királyunktól azonban több eredeti oklevél jutott el korunkra, s ezekhez hozzácsatolhatjuk még az ő fiainak III. Istvánnak és III. Bélának okleveleit is, mert ezek atyjuk nevét megkülönböztetés végett több helyt fölemlítik s bizonyára tudták azt is, miként kell azt kiejteni.
Az ezen oklevelekben előforduló, s legnagyobbrészt Barnabás és Bicen királyi jegyzőktől_{2 V. ö. Fejérpataky: A királyi kanczellária az Árpádok korában 90, 91 ll.}* használt kiírásmódok közűl legjellemzőbb az, a mely a király, a maga nemében egyetlen ólompecsétes oklevélben fordul elő: Geythsa._{3 Knauz i. m. I. k. 110. 1.}* Ehhez legközelebb áll III. Istvánnak Pázmánfia Farkas részére adott okleveléé, a melyben: Stephanus filius Geytse olvasható._{4 U. o. 119. 1.}* Ugyancsak III. Istvánnak 1166-iki levelében Stephanus filius Gechet találunk._{5 Hazai okmánytár V. k. I. 1.}* III. Béla 1188-iki és 1194-iki okleveleinek kiírása is meglehetősen megközelítik az előbbieket: ebben ugyanis «Bela secundi Geisce filius»_{6 Knauz i. m. 137. Wenzel. Árpádkori új okmánytár XI. k. 56. 1.}* olvasható.
Ezen jellemzőbb kiírásmódokon kívül használják még eredetiben fenmaradt okleveleink (ismételjük, hogy csak ezeket veszszük tekintetbe) a következő alakokat: Geyssa-t háromszor,_{7 Knauz i. m. I. k. 116. 1. Wenzel. Árp. új okmt. XI. k. 45. 1. Zichy cs. okm. I. k. 2. 1.}* Geysa-t tizszer_{8 Wenzel. Árp. új okm. I. k. 56, 57, 60, 62, 66, 76. ll. XI. k. 47, 55. ll. Knauz i. m. I. k. 110, 131. ll.}* és Geiza-t háromszor._{9 Wenzel. I. k. 58, 60. Knauz i. m. I. k. 107. 1. A Fejér által közölt oklevelek kiírás-módját, noha azok a mi nézetünket erősen támogatják, nem vettem tekintetbe, mert azok másolása megbízhatatlan.}*
Ugyanezen királyunk pénzein Geuca, pecsétein Geisa olvasható._{1 Knauz i. m. I. k. V. tábla.}*
Ezen egyszerű, statistikai fölsorolásból is mindjárt kitetszik az, hogy a Géza-féle kiejtés elvetendő, mert az eredeti oklevelek 23 eset közűl csak 3-szor írják Geiza alakban e nevet, pedig, mint láthatjuk, lett volna betűjök a kiírásra.
Foglaljok most betűnként ezt a hét-nyolcz-féle kiírásmódot.
Az első betű minden kiírásmódban a G. E betűt a XII. és XIII. században a «g» és «gy» hangok jelzésére használják. Itt melyiket jelenti? Szabó K., mint láttuk, a «gy» mellett van. De mi azt véljük, hogy itt e névnél szükségtelen a G betű lágyítására gondolnunk; s a G betű valósággal a «g» hangot jelzi. Bizonyítjuk ezt a) azzal, hogy eredeti oklevél a G betű helyett egyszer sem ír J-t; már pedig, ha a kérdéses név első betűjét őseink gy-nek ejtették volna, akkor annak a kiírásában épen úgy használták volna a «j»-t is, mint használták a Gyula és Győr nevek kiírásában. Tudjuk ugyanis, hogy ezeket sokszor Jula_{2 Knauz i. m. I. k. 232, 242, 246. ll.}* és Jeur_{3 Wenzel. II. k. 306, 307, XII. k. 613, 624. ll.}* alakban olvashatjuk. Bizonyítjuk b) azzal, hogy a Váradi Regestrum már ismeri és használja a «gy» betűt, de a Gecha és Geysa nevek kiírásánál nem._{4 L. a 108, 214, 347. sz. okleveleket.}* Végre c) azzal, hogy okleveleink nem ugyan a királyok neveit, de más szintén e nevet viselő magyarokét Guecha-nak írják._{5 Wenzel. I. k. 172, Anjoukori okm. I. k. 452. ll.}* Már pedig helyneveink révén kimutathatjuk, hogy a G után akkor tettek régi íróink u betűt, ha azt nem gy-nek, hanem g-nek kell kimondanunk. Pl. 1232-ben egy falut Guest-nak írnak, ma Geszte (Nyitram.)_{6 Knauz i. m. I. k. 286. 1.}* 1206-iki oklevélben egy barsmegyei falu Guerla-nak van írva, ma Gerle puszta._{7 U. o. 184. 1.}* Még a XIV. században is előfordul, hogy egy veszprémmegyei falut 1319-iki oklevél «Gueche»-nek ír,_{8 Anjoukori okm. I. k. 526. 1.}* ma pedi ezt Gecsenek hívjuk. Hogy Gerzencze gyakran van Guerzence-nek írva, azt bizonyítani is fölösleges. Azt hiszszük, ezekkel eléggé igazolva van abbeli állításunk, hogy a kérdéses név első betűjét nem kell Gy-re lágyítanunk, hanem G-nek kell kimondanunk.
A második betű mindenütt «e». Ennek hangoztatásáról nem lehet kétség.
A harmadik betű 23 eset közűl 15-ször «y». Ennélfogva a máskor előforduló «i» betűt csak az «y» pótolójának tarthatjuk; az egyszer előforduló «u» betűt, mert csak a pénzeken fordul elő, annak tulajdoníthatjuk, hogy a pénzen nem volt helye az «y» szárának. – Ennek az «y»-nak a régi magyar nevekben olyan szerepe van, mint a Névtelen és a Váradi Regestrum által annyira használt u-nak; ha a régi magyarok valamiképen ki is ejtették, később a kiejtésben egészen elkopott. Tehát ajakszellet vala, a melyet a mai magyar kiejtés elhagyott. A Névtelen-nek «Topulucea, Oundunec, Bulsuu, Vsubuu» stb. szavaiban az u mind ilyen, ma már kikopott, elhagyott ajakszellet volt. Ilyennek kell vennünk ezt az y-t is. Erre nézve bizonyságúl idézhetem a következő helyneveket. 1181-ben előfordul Heney most Henye zalamegyei falu._{1 Wenzel I. k. 77.}* 1240-ben a pannonhalmi apátság Chuntey nevű birtokot szerez, ennek nevét ma Csente-nek ejtjük._{2 U. o. II. k. 110. 1.}* Egy 1294-iki oklevél Keysyg falut említ, s első pillanatra majdnem Kőszegnek olvashatnánk, de az oklevél e falut a börzsönyi erdő mellé teszi, világos tehát, hogy a nógrádmegyei Keszeg faluról szól;_{3 U. o. X. k. 159. 1.}* az y itt elkopott. Személyneveknél is előfordul az ilyen fölösleges vagy később elkopott y. Megesik pl. hogy okleveleink Balla-t Barlay-nak, Keledet Keleyd-nek írják.
Hogy a Geytsa név kiírásaiban előforduló y-tilyen, elkopott ajak-szelletnek tekintsük, arra ez analogián kívül feljogosít bennünket az, hogy maguk az egykorú oklevelek is többször elhagyták, mint szükségtelent. Iacute;gy III. István 1166-iki levele egyszerűen Gecha-t ír,_{4 Hazai okmánytár. V. k. I. 1.}* a váradi regestrum két izben használja az y nélkül szűkölködő Gecha-kiírást,_{5 108-ik oklevél.}* egy pannonhalmi jobbágynak neve szintén csak Gecha-nak van írva._{6 Wenzel. II. k. 15. 1.}* Egy 1236-iki oklevél a barsmegyei főispánt több izben egyszerűen «Gecha»-nak nevezi._{7 Hazai okmánytár VI. k. 31, 32, 33. ll.}*
A negyedik betű az, mely legtöbb s eltérőbb módon van írva; ths, ts, ch, sc, ss, s, z alakok váltakoznak egymással. De a három elsőről ki ne látná, hogy az nem mást akar jelölni, mint a cs hangot? Hiszen, ha tekintetbe veszszük, hogy az oklevelek t betűje a c-vel teljesen egyenlő, akkor a két első chs, cs-t is vehetjük, tehát mai cs betűnkkel teljesen egyenlőnek. Bátran elfogadhatjuk, el is kell fogadnunk azt is, hogy e név negyedik, illetőleg az y-t jogosan elhagyva, harmadik betűjét cs-nek ejtették őseink, s úgy kell nekünk is kiejtenünk. Csak az az egy elfogadható oka van e sokféle változatnak, hogy a cs hangot mindenféleképen próbálták kiírni, s mivel ilyet a latinban nem találtak, az ilyen megközelítő vagy körülíró kiírásmódhoz folyamodtak királyi jegyzőink.
Az egy cseppet sem ejthet bennünket zavarba, hogy e harmadik, illetőleg negyedik betű a legtöbb esetben (23 közűl 13-szor) ss vagy s. Mert számtalan helynévből kimutathatjuk, hogy a tatárjárás előtt íróink rendesen az s betűt használták cs hang jelzésére. Ott van először is a Névtelen, a ki Saak-nak írja Csákot, Sepelnek Csepelt, Zobulsu-nak Szabolcsot, Trusun-nak Trencsént, Gemelsen-nek Gyümölcsényt._{1 Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 20, 31, 33, 36.}* Ott van a váradi regestrum, a mely Sugunak írja Csögöt (Szilágymegye), Sunad-nak Csanádot, és a szó közepén is s-t használva Vansud-nak írja Váncsod-ot._{2 276, 75, 270. sz. okl.}* Ott vannak okleveleink, a melyeken a mai Csornát Surna,_{3 Wenzel i. m. II. k. 75. 1.}* Családot Sulad,_{4 Knauz i. m. I. k. 108. 1.}* Bulcsot Bulsu_{5 U. o. I. k. 186. 1.}* alakban olvashatjuk.
Az ötödik, illetőleg negyedik betű az a. Ezt Szabó Károly elhagyható utánhangzónak tekinti. Azonban helyneveink nem igazolják ezen fölfogást. A Névtelen és a Váradi regestrum által annyiszor használt u valóban utánhangzó, s később a kiejtésben kiírásban egyarán elmaradt, de a-ra nézve Zulta = Solt néven kívül egyéb bizonyságot felhozni nem lehet; ez pedig egymagában nem is elég, és mert csak egy író, nem oklevél hozza föl, nem is döntő.
Hanem más valamit, és tán érdekesebbet mondanak helyneveink erről az a betűről. Azt, hogy valahányszor a magyar nyelv hangtani törvénye úgy kivánta, vagyis a megelőző e, i, ő magánhangzók után idővel ő maga is e-re változott át. Számtalan példával igazolhatnók ezt, de elég lesz a következők fölemlítése. 1181-ben egy veszprémmegyei falut Merita-nak ír_{6 Wenzel. I. k. 77. 1.}* az oklevél s az most Merite puszta; a régi Debrenta-nak_{7 Szintén Veszprémmegyében 1240-ben. II. k. 112. 1.}* írt falu most Döbrönte, Scemera_{8 Komárommegyében 1210-ben. Knauz i. m. I. k. 195. 1.}* most Szemere, Enezka_{9 Wenzel. VIII. k. 173. 1.}* most Enyiczke. A kéttagú helynevekben is épen így változott át az utolsó a betű idővel e-re. Pl. 1093-ban egy komárommegyei birtok neve Dinna,_{1 U. o. I. k. 131. 1.}* ma dinnye. 1229-ben egy somogymegyei falut Keccha-nak írnak_{2 U. o. VI. k. 471. 1.}* ma Köttse; 1261-iki oklevél egy csallóközi falút ma Tehna-nak ír,_{Hazai oklevéltár. 204, 214, 221, 325. számú oklevelek.} * ma ennek neve Tönye. Egy 1311-iki oklevél párjával is adja a példát: «Geberyan monustura, Thepa, Derechka» falvakat emleget,_{4 Zichy család okmánytára. I. k. 133. 1.}* ma pedig Gáborján, Tépe, Derecske azoknak neve.
Mivel pedig a Geythsa névben is a megelőző magánhangzó nem más, mint e, azért az utolsó «a» betűnek a magyar nyelv törvényei szerint e névben is e-re kellett változnia.
Elhagyva már most a Geythsa névben a fölösleges y-t, és az utolsó «a» betűt e-re változtatva, előáll a névnek mai alakja: Gecse.
Hogy aztán ez az alak valóban megfelel a régi magyar Geythsanak, semmi sem bizonyíthatja ékesebben, mint az, hogy ma is van három falu hazánkban, mely e nevet viseli, az egyik Beregmegyében (de még lenn a síkságon Vári, Csoma mellett), aztán Abauj- és Veszprémmegyében. Sőt mint családnév is több helyen él magyar vidéken, pl. Furtán Biharmegyében, és Pestmegyében Tápió-Györgyén.
Ha talán eddigi okoskodásom nem lett volna elég meggyőző, hivatkozom a Hazai oklevéltár e tekintetben nevezetes okleveleire. Egy Gecsehalma nevű sárosmegyei helyről szólanak azok; de hova tovább közelednek az oklevelek keltei a XVI. századhoz, annál egyszerűbb lesz az első Geychehalma kiírása és utoljára Gechehalma lesz belőle_{5 Hazai oklevéltár, 204, 214, 221, 325. számú oklevelek.}* világos jeléül annak, hogy a Geycha nem más mint Geche.
Hagyjuk el tehát az alaptalan, idegenszerű Gézát vagy Geizát; s a helyett írjuk és mondjuk utolsó fejedelmünket Gecse vezérnek; Szent-László testvérét I. Gecse, Vak Béla fiát II. Gecse királynak.

DR. KARÁCSONYI JÁNOS.

GRÓF BERCSÉNYI IVADÉKOK FRANCZIAORSZÁGBAN.

A Turul 1885-iki évfolyamában közlém a már kihúnyt, de halhatatlan emlékezetben élő Székesi gróf Bercsényi család nemzedékrendjét , úgy a mint azt a család monographiájának I. kötetéhez összeállítám. Az utolsó gróf Bercsényi (V. László) atyjánál Ferencz Antal grófnál és anyjánál Santo-Domingo Adelaide grófnőnél a táblázaton csillag alatt megjegyzém, hogy az ősi hazába visszatért Lászlón kívül «állítólag még három leánygyermekük volt, kikkel a grófnő, férjének (Párisból) Bécsbe menekülésekor Hollandiában élt.» Neveiket a fenmaradt hézagos családi iratokból, úgy más forrásokból, szorgos kutatások után sem sikerűlt megtudnom; kénytelen voltam idézett jegyzetemet ezzel zárni be: «Ott haltak-e el? és mikor? – többé semmi nyomuk».
Azonban ebben meg nem nyugodván, azóta is folyton nyomoztam e Bercsényi nő-sarjakat Francziaországban; mi lett belőlök? hagytak-e utódokat? kik ezek, és élnek-e még ma? S hála a szerencsés véletlennek egy részről, és – a franczia aristocrata körökkel összeköttetésben álló – két t. barátom érdeklődése és szives közvetítésének más részről: ma már igenlő, sőt teljesen kimerítő választ adhatok a föntebbi kérdésekre. Az utolsó fiivadék gr. Bercsényi V. Lászlónak testvérnénjétől Magdolna Valentina grófnőtől – mint most már a keresztnevét is tudjuk – férje gróf D’Hennezel Emánuel után született utódok ma is élnek Francziaországban, és pedig a legfényesebb aristocraticus neveket viselik. Előttünk fekszik a legújabb nemzedékekig leágazó táblázat, mely a családi irományokból készűlt, s adatainak hitelességéhez kétség nem fér. Közöljük tehát ezt, mielőtt a még elmondandókat hozzája csatolnók; és mivel most már a Bercsényi maréchal (IV. László gróf) leányairól is bővebb tudomásunk van: a táblázatot ezek nevei s születési éveivel is kiegészítjük.

Comte Ladislas Bercheny (Bercsényi) magnat de Hongrie, maréchal de France. szül. 1689. aug. 3. Eperjesen, mh. 1778. Lunéville-ben (Anne-Cathčde Wiet-Girard, mh. 1766.); Madeleine, szül. 1730. jul. 22-én Lusanczy várkastélyukban (D’Oudenard grófné?) –; Catherine Françoise, sz. Lusancyban, 1731. oct. 4. 1748. óta cistercita apácza Flandriában, Flinesben, 1757 a király XV. Lajos által a rend fejedelemnőjévé kinevezve.; Maria Anne, sous le nom de Courcelles, szül. 1733. nov. 21. Lusancyban. (D’Oudenard grófné?); Nicolas François, szül. Lusancyban, 1736. nov. 26., mh. 1762. febr. 9-én Hannoverben, mint huszárezredes. (Agnes-Victoire de Berthelot, Baronesse de Baye.) †; François Antoine, szül. 1744. jan. 17. Lunévilleben. Huszárezredes, majd lovas tábornok. Mh. 1809. Magyarországban. (Adelaide [Prudence, Thérese] Comtesse de Santo-Domingo, épousé en 1777.); Valentine Madeleine, Comtesse de Bercheny, épousé en 1796. Emmanuel Comte d’Hennesel.; Ladislas, dernier rejeton de sa race. (Szül. 1781. oct. 13. Párisban. Mh. 1835. nov. 28. Kassán. Huszáralezredes. Nőtelen.) †; Antoinette Gasparine, Comtesse d’Hennezel, que l’on appelalt Isaure. Épousé en 1821. Paul de Chastenet, Marquis de Puységur, a cette epoque Lieutenant-Colonel de 4-čme regiment de Hussards.; Clémence, Comtesse d’Hennezel, épousé en 1827. Stanislas Comte de Maupeon.; Maurice de Chastenet Marquis de Puységur, né 1825. † 1879. Colonel du 9-čme Dragons. Épousé en 1852, Louise Le Roy de St. Arnaud, fille du Maréchal de France.; Gaspard de Chastenet, Comte de Puységur, né 1830. † 1875. Épousé en 1866, Antoinette de Beauffort.; Marie de Chastenet de Puységur. Mariée ŕ Armand Comte de Revel du Perron.; Valérie, Comtesse de Maupeon, épousé en 1852. Anselme Comte de Mailly Chálon.; René, Comte de Maupeon. Mort ŕ l’école navale.; Eugénie de Chastenet de Puységur. Mariée en 1875. ŕ Roger Pelissier de Téligonde.; Madeleine de Chastenet de Puységur. Mariée en 1879. ŕ Comte de Lorgeril.; Isaure de Chastenet de Puységur.; Pauline.; Helene.; Hugues de Revel. Marié en 1880. ŕ Sophie Bergasse du Petite Thouars.; Paul de Revel, prętre; Ludovic de Revel, lieutenant d’artillerie.; Valentine de Revel.; Etienette de Revel; Pierre Pelissier de Téligonde 1875.; Louise. 1877.; Mariette. 1878.; Blanche 1879.; Charles 1882.; Raoul 1884.; Maurice 1886.; Yvonne de Lorgeril1881.; Renée de Lorgeril. 1882.; Christian de Lorgeril. 1885.; Humbert de Mailly Châlon. Mariée en 1886. ŕ Renée de Morell.; Jeanne de Mailly. Mariée en 1874. ŕ Conrad Comte de Maleissye.; Jacqueline de Mailly. Mariée en 1883. ŕ Stanislaw Comte de Gontant Biron.; Amicie de Mailly. Mariée en 1888. ŕ Jacques Comte de Gontaut Biron.; Anselme de Mailly.; Charles de Maleissye.; Madeleine de Maleissye.; Roger de Gontaut Biron.

Iacute;me az egész 1888-ig levezetett táblázat.
A gr. Bercsényi László franczia marsall gyermekeire vonatkozó adatokról megjegyezzük, hogy azokat M. Aubert lotharingiai és du bari udvari és állami ügyésznek «Le Politique Vertueux» czímű, 1762-ben Nancyban megjelent, Bercsényinek ajánlott és a maréchal arczképével s családi czímerével díszeskedő – ma már fölöttébb ritka – könyvéből merítők. E könyv hosszú bevezetése ugyanis a híres maréchalnak dícsteljes életét tartalmazza Aubert tollából, pontosan felsorolva családi viszonyait is, kétségbe vonhatatlanúl magának a tábornagynak – vagy nejének – közlései szerint. E nálunk teljesen ismeretlen – bevezetéseért rendkívül becses – könyvről monographiánk I. kötetének megjelenésekor még nem volt tudomásunk; azóta sikerűlt Nancyból megszereznünk.
A mi most már a nemzedékrendnek gróf Bercsényi Ferencz Antaltól leágazó részét illeti: annak oly csodálatos módon jutottunk birtokába, hogy méltó róla megemlékezni. A franczaiországi Bercsényi utódokról több évig eredménytelenűl nyomozódván, 1887-ben Nemeskéri Kiss Pál országgyűlési képviselő társamat – mint a ki Párisban született és ott előkelő rokoni összeköttetésekkel bír, – egyik párisi útja alkalmából fölkértem: tudakozódjék franczia aristocrata körökben a gróf Bercsényi-leszármazásról; mert lehetetlennek tartom, hogy Francziaország nagynevű marsallja vérségi kapcsolatainak emlékezete ott kiveszett volna már! Kiss Pál barátom azután visszatérve, a következő válaszszal örvendeztetett meg: Párisban lakó nővére jól emlékszik a következő epizódra. Az 1870-es évek közepe táján, 1875-ben, vagy valamivel utána történt, hogy atyjuk, Kiss Miklós honvédezredesnek egyik párisi barátja, egy igen előkelő arczvonásokkal és modorral bíró, daliás alakú franczia lovasezredest mutatott be házuknál. Az ezredes már őszbe csavarodott, 50–60 év közötti férfi volt: Puységur őrgróf, tagja a híres Chastenet-Puységur családnak, mely Francziaországnak több maréchalt, tengernagyot, tábornokot, diplomatát, püspököt és egypár jeles írót is adott._{1 L. M. M: Firmin Didot frčres: «Nouvelle Biographie Générale». tome 41. Paris, 1862.}* Beszélgetés után Kiss Miklós leánya zongorához ülvén, nehány darabot eljátszott vendégeiknek, – s befejezésűl rázendíté a Rákóczi-indulót.
E dallam hallatára a franczia ezredes vére felforrott; el volt ragadtatva a még sohasem hallott zenedarab lázas tüzétől, classicus szépségeitől; s föllelkesűlve mondá, hogy ő ily vérig, velőkig ható, ily lelkesítő harczi indulót életében soha sem hallott. Kérte annak hangjegyeit, hogy ezredének zenekarával betaníttassa; s megkérdezé: miféle darab ez? – A Rákóczi-induló!..... hangzott a válasz. «Most értem már, – szólt marquis Puységur, – miért hevített úgy föl engemet; hiszen az én nagyanyám Bercsényi grófnő volt!....»
Az ezredes büszke vala ezen magyarvérű származására, s a Rákóczi és Bercsényi nevek közötti elválaszthatlan történelmi kapcsolatot ismerte. Iacute;me a Rákóczi-indulónak csodálatos hatása a kuruczok késő unokáinak vérére, – még ha ez már franczia vérré vált is! Mert Puységur őrgróf csakugyan nem tudta: miféle dallamot játszanak előtte; öntudatlanúl buzdúlt föl az ereiben pezsgő magyar vér, e varázshangok hallattára.
Kiss Miklósék azután 1887-ben, kértemre, tudakozódni kezdtek egykori érdekes vendégük után; de csak arról értesűlhettek, hogy az ezredes az 1870-es évek vége felé meghalt. (Ezen derék ezredes a nemzedékrendi táblázaton látható Puységur-Chastenet Móricz őrgróf volt, a 9-ik számú franczia dragonyos-ezred parancsnoka, a ki – mint látjuk – 1879-ben húnyt el.)
Tehát a lappangó Bercsényi-genealogiának – a Rákóczi-induló vezetett a nyomára. Mert odavezetett. A Puységur név nekem elég volt, hogy most már ezen irányban indítsam meg nyomozásaimat, – s a siker nem maradt el. 1888 elején ezen ügyben magyar történelmi társulatunk elnöke, gr. Szécsen Antal úr nagyreményű fiához gr. Szécsen Miklós, akkor párisi osztrák-magyar nagykövetségi titkár úrhoz fordulék, kérvén őt: szíveskednék fölkeresni valamelyik Párisban lakó Puységur marquis-t, s tudakozódjék a Bercsényi-leszármazás és családi irományok iránt. A nemes gróf szerencsésen járt el, s már 1888 május 11-iki levelében tudósított, hogy bemutattatá magát «egy özvegy Puységur grófnőnek, a ki jól emlékezik, hogy boldogúlt férjének nagyanyja Bercsényi-leány volt, – «Berzeni», mint francziásan mondják, – és hogy a Puységur családban ezen alliance-ra mindig sokat tartottak.»
Ezen úrnő véletlenűl épen az említett Puységur Móricz özvegye: Louise Le Roy de Saint-Arnaud asszony vala, St. Arnaud maréchal leánya. Ő volt aztán oly szíves megígérni, hogy a francziaországi gr. Bercsényi-ivadékok nemzedékrendét a családi iratokból összeállíttatja s czéljaimra megküldi. Ezen iratok azonban más Puységur őrgrófnál – s részben a vérség egyéb ágainál – őriztetvén, azok egybegyűjtésére s a legújabb adatokkal kiegészítésére nem kevés fáradság és idő kellett. Mindazáltal a lelkes őrgrófné mindezeken túltévén magát, a genealogiai táblázatot elkészíttette, s gr. Szécsen Miklós útján már a m. évi augustus havában kezeimhez küldötte.
Mint ezen táblázatból kitűnik: a Bercsényi-vér Francziaországban most is él női ágon, és számos nagyon előkelő családnak, – a Chastenet-Puységur őrgrófoknak, a Pélissier-knek (ez is maréchal-i család), a Lorgeril, a Revel du Perron, a Maupeon, a Mailly de Châlon, a Maileissye és a Gontaut de Biron grófoknak – tagjaiban virágzik, s kivált a Pnységurok büszkén őrzik emlékezetét.

THALY KÁLMÁN.

42A DALMADI DALMADY-CSALÁD LESZÁRMAZÁSA._{* Kivonat a család két tagja, Dalmady Győző és Dalmady Sándor által készített s csak néhány példányban sokszorosított családtörténetből.}*
(Első közlemény.)

A dalmadi Dalmady-család Hont vármegye régi családjainak egyike, hol hajdan a család nevét adó Dalmad helységet birta.
A helység e néven: «Villa Dalmad» már 1138-ban II. Béla király idejében előfordúl a dömösi szent Margit prépostság adomány-levelében, melylyel a király a prépostság alapítását, atyjának Álmos herczegnek művét befejezi és adományokkal gazdagítja. Egyike azon falvaknak, melyek a prépostság fentartásához élelmezéssel vagy személyes szolgálatokkal járulni tartoztak. Mint szolgálmányos helység minő viszonyban állt a prépostsághoz és előbbi uraihoz, nehéz megállapítani. Még az is kérdés, királyi szabadbirtok volt-e, melyre nézve a király adományozási jogát törvény nem korlátozta, vagy várbirtok? Annak meg épen semmi nyoma, családi birtok volt-e? s mint ilyen a Dalmady-családnak mikép és mikor adhatott nevet?
A helység neve száz év múlva, 1265-ben merűl fel ismét IV. Béla király alatt azon adomány-levélben, melylyel a király a premontreiek sághi monostorának a tatárjárás alatt elveszett alapító-levelét megújítja s a régi határokat megerősíti. A megújításra Márton bánnak, a monostor alapítójának özvegye kéri fel a királyt s felajánlja Dalmad nevű földjét is, egyszersmind elősorolja a határos helységeket. Más adatok szerint a premontreiek számára a prépostságot a Hunt-Pázmán nemzetség alapította 1268-ban s V. István király 1270-ben a prépostság egyéb kiváltságaival azon adomány-levelet is helyben hagyja, melylyel a Pázmán-nemből származó Márton bán, Hontmegyében fekvő néhány faluját s ezek közt Dalmadot ezen prépostságnak ajándékozza. Ezen adatok a magánbirtoklás mellett szólnak, de csak a Hunt-Pázmán nemből eredő Márton bán birtoklásáról. Övé volt-e az egész helység, vagy annak csak egy része, nem tudható. A Dalmady-család birtoklása ép oly bizonytalan mint előbb.
A legrégibb adat a családról III. András utolsó árpádházi király idejéből, 1290–1294-ből való, midőn a család egyik őse Dalmady István, mint comes és honti várjobbágy fordúl elő a honti várispánságban. Mint királyi ember (homo regius) határjárásoknál és beiktatásoknál több alkalommal szerepel. Iacute;gy a mondott évek egyikében királyi küldetést nyer Szúdi András Kovarszeg nevű, Béla király által adományozott földjének határjárására. Neve: «Comes Stefanus de Dalmad, jobbagio castri Hont.» Szerzők a «comes» czím és «jobbagio castri» kitétel után nem bizonyosak, várispán volt-e, vagy csak várnemes? Pesty Frigyes «Várispánságok története» czímű munkájára támaszkodva azt hiszik, több volt közönséges várnemesnél s a comes czímet azért viselte. Idézik a munka azon részeit, melyek példákkal bizonyítják, hogy a várispáni hivatalt várjobbágyok vagy várnemesek is viselték s ekkor a comes czím épen oly körülirással jelent meg nevök mellett, mint Dalmady Istvánnál. De lehetett helyettes comes vagy curialis comes (udvarbiró) is, a kikből a XIII. század végén a vicecomes (megyei alispán) keletkezett.
Dalmady Istvánról más adatok is vannak. Ezek is comes névvel említik s főkép azért érdekesek, hogy Dalmad helységgel is összekapcsolják, hol birtokos volt. Ilyen az esztergomi keresztesek conventjének 1300-ban kelt oklevele a sághi prépostság és a család közt épen Dalmadra nézve fenforgó vitás birtokkérdés békés elintézéséről. Dalmady István ez oklevél szerint a maga és fiai Máté, Tamás és János nevében a nyitrai káptalan részéről kiállított oklevelekkel a convent előtt megjelenvén kijelenti, hogy ő és fiai, a sághi prépostság Dalmad néven nevezett birtokára és egy rétre, mely ugyanezen birtokhoz tartozott és a prépostság, valamint az ő és fiai birtokán létező erdőben feküdt, jogot formáltak. Minthogy azonban a prépost e miatt őket törvényes úton megtámadni akarja, ő és fiai a prépost panaszától tartva, másfelől a prépost pörét igazságosnak itélve, nehogy a jövő életben még lelküknek is kárát vallják, a kérdéses birtokhoz és réthez való minden jogukról lemondanak s minden rájuk vonatkozó irataikat érvényteleneknek nyilvánítják. Valjon a prépostságnak Dalmad néven nevezett birtoka az egész helységből, vagy annak csak egy részéből állt-e? Azon körülmény, hogy a rét a család birtokában levő erdőben feküdt és az erdő a birtoktól külön említtetik, részbirtokra enged következtetni.
Érdekes azon adat is 1300-ból, melyet az esztergomi káptalan tartott fenn Márton barsi nemes várjobbágy földjének eladásáról szóló bizonyítványában. Az okmány tudomásúl adja, hogy Márton bán, örökrészűl nyert birtokának felét, mely a Garam mellett Bars helység lakosainak földjei mellett fekszik, összes járandóságaival Bálint comesnek, nemes nádasi Buguzlaus fiának, most Csák mester oponchi várkapitányának (nunc castellano magistri Chaak de Oponch), a ki helyett atyai nagybátyja Dalmady István comes jelent meg személyesen, birtokul és tulajdonul átadta. Az okmány a család rokonsági viszonyaira vet világot. Megismerkedünk István testvérével, kit azonban az okmány nem mond comesnek, hanem csak nemesnek, és unokaöcscsével Bálint comessel Csák mester várkapitányával. Valószínűvé teszi az okmány azt is, hogy Nádas, mely határos falu Dalmaddal s melynek nevét Buguzlaus előnév gyanánt használta, szintén családi birtok volt.
Dalmady István a család legrégibb ismert ősének három fia volt: Máté, Tamás és János, de csak Tamás ága ismeretes, a másik kettő nyomtalanúl tűnik el.
Tamás neve előfordul Péter honti főispán és a megyei nemes birák 1312-ben kiállított tanúvallási bizonyítványában Palásthy Leustach fia, Iván ellen, kit lórablással vádoltak. Az okmány annál érdekesebb, mert majd valamennyi akkori előkelőbb hontmegyei családot megnevez. A tanúk – köztük Dalmady Tamás – vallják, hogy Iván, Lypto comes és fiai lovait rablómódon elvitte s azáltal nekik 10 márka kárt okozott. 1335-ben Töttös mester jogi képviselője azon egyezség megkötésénél, melyet ez Sembery Simon fia Márton comessel kötött a bágyoni birtokra nézve. Ugyanez évben királyi küldött András fiának Péternek Peszek és Patvarcz nevű hont- és nógrádmegyei birtokain eszközlendő határjáráshoz, de a melynél már helyettese Tavarnicus Lőrincz vett részt.
Három fia: István, János és Gergely közűl János és Gergely, atyjuk kötelező nyilatkozata alapján a dalmadi birtokból a nádasi Móth-családnak igért 4 ekealja földre nézve 1345-ben akként egyezkednek, hogy a Móth-család az említett 4 ekealja földből Tamás fiainak jutó részt a dalmadi birtokból kiadni készeknek nyilatkoznak. Tamás fiai a kérdéses földdarabot Dalmad és Magyarad határai közt, régi országos szokás szerint esküt mondva a föld felett, megmutatták Móth Lukácsnak s királyi mérték szerint ki is mérették, úgy hogy egy ekealja 150 hold földet tett. Kikötötték egyszersmind, hogy az egyezséget és rendet megzavaró fél az egyezséget tartó és elfogadó fél ellenében párbajvívásban marasztaltassék el.
1346-ban István a maga és testvérei nevében Péter mesterrel, a sághi prépost képviselőjével abban egyezik meg, hogy a prépost és a testvérek jobbágyai és szolgái által egymás irányában elkövetett kártételek és jogtalanságok és az előterjesztendő összes panaszok, kérdések és cselekmények fölött 8 nemes férfiból álló választott biróság itéljen, mely Esztergomban üljön össze s melynek itéletét elfogadni mindkét rész köteles.
I. Lajos királynak egy parancslevele 1356-ból Dalmady István esetével foglalkozik, kit Dénes tiszt megsértett. A király rendeli, hogy Lőrincz comes fiának László mesternek Dénes tisztje ellen, Dalmady Tamás fia István megsértéseért Dalmadon tartott vizsgálat iratai az esztergomi káptalanban tétessenek le. Miből áll a sértés, nem tudni.
Gergely a sághi convent 1375-ben kelt oklevele szerint zálogba veszi Bory Péternek s leányainak Boriban Hontmegyében fekvő birtokrészeit 10 márka dénárért, minden márkára 10 penzát számítva; Mihály, Borfői Lőrincz fia pedig azon kötelezettséget vállalja, hogy érettük a zálogösszeget megfizeti, ha Gergelyt a zálogbirtokban megvédeni nem tudnák, vagy a zálogösszeget vissza nem fizethetnék.
Gergelyről szól az esztergomi káptalannak 1383-ban kelt s János esztergomi érseki helytartóhoz intézett jelentése, mely előadja, hogy Zselízi Been fia Miklós, kinek neje Keche aszszony volt, elhalt s Miklós javait most Zselízi Wesszős fia Tamás mester birtokolja, Gergely azonban a nevezett nő hitbérét és hozományát Miklós javaiból és pedig a zselízi, ágói, martondi és nyíri részbirtokokból kiadatni kivánja. Tamás mester a követelt hitbért és hozományt kiadni késznek nyilatkozott s a birtokok becslése elrendeltetett, de midőn a becslést teljesíteni akarták, Tamás mester őket attól eltiltotta, miért is a káptalani küldött neki meghagyta, hogy az érseki helytartó birói széke előtt megjelenni tartsa kötelességének. Említi még Gergelyt István nádor okmánya 1388-ból, mely a nádor és az esztergomi káptalan birtokaival határos hontmegyei Udvarnok és Darázs, továbbá Felső- és Közép-Darázs helységek határjárásával Gergelyt bízza meg. Két okmány foglalkozik még vele. Az egyik szerint 1394-ben Kanizsay János esztergomi érsek, a barsmegyei Cseke nevű birtokot, Csekey György egyház-nemes magvaszakadta következtében néki s örököseinek adományozza. A másik okmány 1368-ból arról értesít, hogy tompafalvi Móth György halála folytán Petry András fia György, fivérével Antallal felkéri és megkapja a dupapécsi, tompafalvi, magyardi, nádasi, szúdi hontmegyei és csehi nyitramegyei részbirtokokat; az iktatásnak azonban Móth György örökösei s mások – köztük Gergely, Dalmady Tamás fia – ellent mondanak.
A család tagjai ez időben általában mint előkelő birtokos nemesek szerepelnek Hontmegyében. Birtokaik Dalmad, Nádas, Magyarad, Bori és más hontmegyei helységekben oszlottak el, de kiterjedtek Bars és Nyitra megyékre is. Gergely gyermekei Keche és Mihály, ezé Gergely és Heléna.
Mihályt Ilsvai Leustach nádor 1395-iki levele említi, melyben róla mint Kaplai János comes és volt udvarbiró érdekében elrendelt határjárás egyik nádori küldöttjéről van szó.
Özvegye az esztergomi érseki helytartó egy rendelete szerint 1412-ben még él. E rendelet Csuda, máskép Széchéni Frank vajda fiának Lászlónak birtokait kivánja felbecsültetni, hogy azokból Demjén Lőrincz özvegyének Dorottyának és Dalmady Mihály özvegyének Apollóniának hozomány, hitbér és leánynegyed czímén megitélt követelései kiszolgáltassanak. Ha ez a megintéstől számított 15 nap alatt nem történnék meg, a szomszédos egyházak: Egeg, Szemeréd és Szechen helységek lelkészei által egyházilag kihirdetendő.
Dalmady Mihály gyermekei felett szerzők szerint nehéz eligazodni. Csak az bizonyos, hogy fia Gergely volt, kinek nevét, Mihálytól való származását, életének egy-két mozzanatával kapcsolatban több okmány fentartotta. Leánya Heléna, már csak mint Gergely testvére mellékesen említtetik. Az okmányok jóval később Miklóst léptetik fel s ezt is Mihály fiának mondják.
Gergely 1411-ben a sághi prépostság nádasi részbirtokát és pedig a szúdi, maróthi, dalmadi és litasi birtokokkal határos részt, a prépostság felszólítására és a nádor intő parancsára visszaadja. Gergelylyel és a sághi prépostsággal foglalkozik Gara Miklós nádornak Budán 1422-ben kelt ítélet levele is Egyházas-Dalmad és Nádas birtokok cseréjéről és a csere megerősítéséről.
Dalmady Gergely életében a család további leszármazása tekintetéből nevezetes szerepet játszik azon adat, melyet a garammelletti szentbenedeki convent egy 1579-iki átirata nyújt 1422-ből. Ez arról értesít, hogy Gergely, Mihály fia, 1422-ben Zsigmond beleegyezésével testvérré fogadja Thúry Mihályt, János fiát és ennek hitvesét saját nővérét, minden jogaiba, kivéve Nádason a sághi egyház földjét. Ebből azt következtetik szerzők, hogy Gergely a családnak Mihály ágán utolsó férfi sarjadéka volt. Ezt szem előtt tartva, a család további leszármazása az örökbefogadott s a családba beházasodott Thúry Mihály ágán következik, hol azután Miklóssal, Thúry Mihály fiával találkozunk, ki eddigi család nevéhez «de Kis-Thúr» felveszi az új családi nevet is «de Dalmad».
A család tehát az ismert adatok szerint nem Dalmady Mihálytól, hanem a Gergely által testvérré fogadott kisthúri Thúry Mihálytól származik le tovább fiával Miklóssal, ki mint literatus fordúl elő az okmányokban. Egy adat szerint lévai várnagy volt. Ez arról nevezetes, hogy a maga és Margit, Zsófia s Anna leányai számára új adománylevelet kér és nyer Mátyás királytól 1464-ben Dalmad és Darázs hontmegyei helységekre, melyeknek már elődjei is békés birtokában voltak. Miklós beiktatása még ugyanezen évben megtörtént ellenmondás nélkül. Királyi emberekül kijeleltettek az adománylevélben Túri János, Bory István, Bory János, Litassy János, ezek távollétében pedig Királyfia Péter. Miklósnak figyermeke nem maradt, csak 3 leánya. A család e szerint Miklós ágában kihalt volna. Ipolyi A. püspök azt hiszi a Dalmady-családról öszszeállított s kéziratban levő jegyzeteiben, melyeket a szerzőknek rendelkezésére bocsájtott, hogy Miklósnak 1464 után, az új adományt követő években fia született, kinek nevét nem tudja, s majd Anonymusnak mondja, majd Sebestyén gondolja s ettől a hasonnevű fiútól származnék le egyenes ágon a család. De ez kétes. Valószínűbb, hogy Sebestyén, ki a XV. század végén 1485-ben jelen meg, egyik mellékág sarjadéka, mely valamelyik közös őstől, István comes valamelyik fiától vagy unokájától ered, de nem lehet meghatározni, melyikből. E részben fontos a következő okmány.
A leányok egyike Margit, Horhy Péterné a sághi convent részére 1508-ban kiállított nyugtató levél szerint fiaival és leányaival megjelenik a garam-sz.-benedeki convent előtt s kijelenti, hogy férje nemes Horhy Péter és első férje dalmadi Horváth János, az előbbi években némely okleveleket, melyek Dalmad birtoklási jogaira vonatkoztak, több más birtokokat illető iratokkal biztosabb megőrzés végett s sághi convent levéltárában letéteményeztek s valami szekrénybe helyeztek. Ezen iratokat idő multával Imre prépost idejében Dalmady Sebestyén és Miklós, az említett dalmadi Horváth János fia, továbbá ő maga, a sághi conventben felkeresték, a mondott ládában fel is találták, átvizsgálták, a tökéletesen épségben talált iratokat ugyanott egy más szekrénybe áthelyezték és azt bezárva és pecsétjeikkel megjelelve, megőrzés végett újra letéteményezték és hátrahagyták. Ezen levelekre neki és gyermekeinek szükségük lévén, ők azokat II. Ulászló király parancsoló levele és engedélye alapján az említett ládából sértetlenűl kivették. Ők tehát a sághi egyház conventjét a szóban levő s minden tekintetben épségben megőrzött iratok további őrizetétől felmentették, és visszavételük iránt megnyugtatták. Ez okmányhoz, mely a család birtokában hiteles kiadmányban megvan, a genealogia szerzői a következő megjegyzéseket fűzik: «Végig menve a Dalmady Miklós leányaival kapcsolatos töredékes adatokon, a Dalmady Margitra vonatkozók nevezetes eredményre vezetnek. Látjuk azokból hogy az adományos Dalmady Miklóssal a család fiága egészen nem halt ki. A garammelletti szentbenedeki convent 1508-ból fenmaradt oklevele szerint életben van Dalmady Sebestyén, Margit egyik leányának Juliannának férje és Dalmady Pál, Margit másik leányának Agathának férje, kikkel személyesen jelen meg a sághi conventben a családi iratok átvétele végett. Ugyanazon okirat szerint megjelent ott több évvel előbb Imre prépost idejében nemes Dalmady Sebestyén is, kit az iratokat átvizsgálta, újra letéteményezte és a káptalanban hátrahagyta. Világos, hogy e két Dalmady Sebestyén két különböző személy s a családi leszármazás rendjét kettőjök közűl nem a Julianna férjével, hanem azon Sebestyénnel kell újra összekötni, ki az okirat nemes Dalmady Sebestyénnek mond. Erre vezet fellépésük különböző ideje, mely nemes Dalmady Sebestyénnél jóval korosabbnak gyaníttatja. De kérdés, kitől származott nemes Dalmady Sebestyén, kiről egyebet nem tudunk, mint hogy a sághi conventben régebben letett családi iratokat időközben átvizsgálta, más szekrénybe áttétette s ott újra hátrahagyta. Testvérje volt-e Dalmady Margitnak, ki ez alkalommal szintén megjelent vele? Beláthatlan homály előtt állunk, melyben elvesznek a nyomok. Ipolyi Arnold püspök a Dalmady-család leszármazásáról összeállított kéziratban levő vázlatában így okoskodik: «Dalmady deák Miklós impetrálja a régi család birtokára a nova donatiot Mátyástól 1464-ben, hogy leányainak is biztosítsa az ősi birtokot, miután három leánya volt már, de még fia nem, ki később született.» A fiú nevét nem tudja biztosan meghatározni. Anonymusnak mondja, majd meg Sebestyénnek gondolja s a később előjövő Sebestyént, vagyis Horhy Julianna férjét ezen Anonymus fiának tartja. A kérdés azonban evvel nincs megoldva, a homály tovább is megmarad. A feltevés, hogy az adományos Miklósnak utólag fia született volna s a családi genealogiát ez vinné tovább, alig hihető. Szellemes ötlet, mely csak pillanatra világít s még nagyobb homályban hagy. Nem találjuk sem a családi oklevelek jegyzékében, illetőleg az 1469-iki inquisitoriák extractusában, mely Miklós halála után is csak a három leányt említi, sem a régi családi iratoknak letéteményezéséről és visszavételéről 1508-ban kelt nyugtató levélben, mely egy szóval sem árulja el, hogy a sághi conventnél Dalmady Margit társaságában megfordúló nemes Dalmady Sebestyén fia volna Miklósnak vagy testvére volna Margitnak. Mindent összevetve nemes Dalmady Sebestyént valamelyik mellékág sarjadékának kell tartanunk, mely valamelyik közös őssel kétségkívül összefügg, de az összefüggés ezen őssel ez idő szerint ki nem mutatható. Ismeretlen maradt, vagy nyomtalanúl eltünt az okmányokban. Felvihető Dalmady Tamásig, kinek fiai, a mint a genealogia kezdetén láttuk: István, Gergely, és János voltak, kik a XV. század második felében éltek, kik közűl azonban István és János ága, utódok megemlítése nélkül nyomtalanúl tünik el szemeink elől.»
A további genealogia élére tehát nemes Dalmady Sebestyén jut. Fia, mint Ipolyi véli s a fennebbi adat mutatja, Dalmady Sebestyén, kinek neje Horhy Julianna. Innen a genealogiában mint ifjabb Dalmady Sebestyén szerepel.
Ifjabb Sebestyénről kevés adatot találunk. Egyik az esztergomi káptalan jelentése 1497-ről, Istvánnak a pilisi, szántói és apátmaróthi egyházak apátjának Hontmegyében fekvő birtokaiban teljesített határjárásról, melynek Fyssy János, Demsend Pál, Hyppolit esztergomi érsek, néhai lévai Vajdafi János fia Zsigmond, Bory Simon, Horhy Péter, Dalmady Sebestyén s mások ellenmondanak; 1505-ben Dalmady Pállal zálog czímén beiktattatik Theszéry Péter és Deméndy Mátyás újfalusi birtokrészeibe Barsmegyében. Előfordúl még Pállal a fentebb ismertetett nyugtató levélben. Pállal vagy unokatestvéri vagy sógorsági viszonyban állhatott.
(A leszármazási táblákat a jövő füzet közli.)

KÖNYVISMERTETÉS.

A magyar királyság és társországainak czímerei.

140 nevezetesebb város és helység czímere, valamint az országos czímerek és nemzeti színek gyűjteménye. Bécs, 1887, Schroll Antal és társa műkiadók, I, Getreidemarkt 18. 4-rét, czímlap és 6 lap színezett czímerrel. Ára 6 frt, kemény kötésben.
A fennebbi művet, mint a czímlap tanusítja: Böss C., bécsi czímerészeti műintézeti tulajdonos, Hrachowina C., cs. kir. műipar-iskolai tanár, Dachenhausen Sándor, a cs. kir. heraldikai társaság levelező tagja, Schulmeister V., ötvös műszaki iskolai tanító, Göhre A. és Brandlmeyer G., czímerészeti rajzoló, mindmegannyian Bécsben, készítették.
Csak örvendenünk kellene, ha külföldön s jelesűl Bécsben, velünk s hazánk ügyeivel foglalkoznak; lehetetlen azonban épen bécsi kiadóknál nem rosszallanunk, ha hasonló vállalatnál ők, kik e tekintetben a külföldiek közűl a legkedvezőbb helyzetben vannak, a magyar szakférfiakat mellőzik s legalább ez úton nem iparkodnak a téves tanokat és hibákat a lehető minimumra redukálni. Ennek tulajdonítjuk azt, hogy a műbe két, vagy legalább egy sarkalatos hiba csúszott be, mert rosszhiszeműséget nincs elegendő okunk feltételeznünk.
Az első hiba az, hogy az ötödik lapon első helyen bemutatott ismeretes koczkás czímer, mint Horvátországé van feltüntetve, a második pedig az, hogy a horvátországi nyestes czímer ugyane lapon mint Szlavonia czímere mutattatik be, holott épen megfordítva áll a dolog. E mellett azután az a következetlenség szúr szemet, hogy a vörös-fehér koczkás czímer daczára Horvátország zászlójának színeiűl a vörös-fehér-kék, Szlavonia vörös-ezüst-kék színű czímerpajzsa mellett zászlójának színeiűl a kék-fehér van jelezve. A valóság az, hogy a Szlavoniának nevezett Pozsega, Szerém és Verőcze vármegyék, mint azt Bottka Tivadar már rég kimutatta s Pesty Frigyes újabban is kiemelte, Magyarországhoz tartoznak s mint ilyenek külön czímerrel nem bírnak; továbbá, hogy a valódi Szlavónia (Körös, Varasd és Zágráb vármegye) czímere a vörös-fehér koczkás pajzs; végül, hogy a nyestes czímer által jelképezett ország (a régi Török-Horvátország) a magyar szent korona mai területén kívül esik. De ha már Horvátország czímerét felvették s felveendőnek tartották, nem volt szabad Dalmácziáét sem elhagyni, főleg, mikor Erdélyét, a mely most már valóban csak voltnak tekinthető, kiadták.
Helytelen az is, hogy előbb a szorosabb értelemben vett magyarországi czímerek az erdélyiek nélkül, azután a horvátországiak és szlavoniaiak (5. lap), végül az erdélyiek (6. lap) adatnak, mert Erdély ma már csak geografiai fogalom s nem politikai.
A mi egyébként a kiállítást illeti, azt feltétlenűl dicsérnünk kell; a rajzok tetszetősek, a színezés élénk. S azt is meg kell vallani, hogy a czímerképek és a színezés a magyarországi városoknál valószínűen kifogástalan. Valószínűen, mert a Lencsó Mihály János által tervezett és rajzolt, Armbruster által kőre vésett s Pesten a harminczas évek vége felé megjelent, báró Bémer László egri székesegyházi kanonoknak stb. ajánlott czímergyűjtemény a fennebbi műben közöltekétől Bártfa, Beszterczebánya, Eperjes, Esztergom, Kassa, Körmöcz, Modor, Pécs, Rust, Szakolcza, Szathmár-Németi, Szeged, Temesvár, Trencsén, Ujvidék és Zombornál egyben-másban eltér ugyan, de a többinél megegyez. Lencsónál ugyanis Bártfánál az alsó mezőben vörös-fehér a sorrend, Beszterczebányánál fehér-vörös, Esztergomnál a szívpajzs vörös-fehér, Kassánál a középső mező végig vörös-fehér, noha balfelében félsas látható, Modornál a bal mező vörös 3 fehér gerendával, Rustnál a pajzs lábában fehér-vörös, Debreczennél a báránytartotta zászló vörös-fehér-vörös s ugyanilyen Trencsénnél; Eperjesnél 1-ben van a jobbra, 4-ben a balra tekintő oroszlán, 2-ben és 3-ban az alapszín vörös; Kassánál a félsas ezüstös; Szakolczánál a kettős kereszt alsó keresztfája a rövidebb, Szathmár-Németinél a két pálmafa virágtalan, Temesvárnál a felső bal mező kék, a torony fehér, Zombornál a várkapuban nincsenek vitézek. Lényeges eltérés van még Esztergomnál a vár rajzában, Körmöcznél, Pécsnél, Szeged és Ujvidéknél.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megitélhessem a kettő közűl, melyik az alaposabb mű? de kifogásolhatónak tartom még Kecskemét városa czímerét, a mely ezüst mezőben hármas zöld halmon barnás-szürkés ágaskodó kecskét ábrázol. Ez vörös mezőben hármas zöld halmon ágaskodó kecske; «sem magasság, sem mélység vissza nem rettent» jelmondattal. E czímer a város érdemes monografusa Hornyik János utasítása szerint készült 1872-ben, a kecskeméti kiállítás alkalmával s e kérdésben nálánál, ki a város levéltárát egészben átbúvárolta s annak történetét tövéről hegyére ismerte, illetékesbnek mást alig lehet tartani.

DR. BELICZAY JÓNÁS.

A magyar királyi országos levéltár diplomatikai osztályában őrzött pecsétek mutatója.

Tizenkét fénynyomatú táblával, kiadja az országos levéltár. Budapest, 1889. 4-r. IV, 38. 1. és 12 tábla.
Pecséttani irodalmunk igen becses munkával gyarapodott az országos levéltár legutolsó kiadványában, mely – a nemesi levelek jegyzékének méltó folytatásaként – a levéltár mohácsi vész előtti anyagán található pecséteknek adja kimerítő betűrendes jegyzékét. Ez anyag – a levéltár ú. n. diplomatikai osztálya – 35802 oklevelet számlál s pecsétkészlete megközelíti a tízezret. A jegyzék, melyet dr. Csánky Dezső készített, 2000-nél több egyéntől és testülettől sorol fel pecséteket; ez összegben az egyházi személyek és hatóságok 579 s a vármegyék, illetve megyei tisztviselők 560, számmal szerepelnek. A magyar királyi pecsétek tekintélyes számmal vannak képviselve: Kálmántól 1, Imrétől egész III. Endréig 212, Venczeltől 3, Ottótól 1 pecsétet sorol fel a lajstrom; Róbert Károly pecsétjeinek száma 152, I. Lajosé 215; Mária 31, Zsigmond 484, Albert 47, I. Ulászló 23, V. László 69, Mátyás 526, II. Ulászló 290 és II. Lajos király 184 pecséttel járúlnak a létszám növeléséhez. A királynék közűl Mária IV. Béla neje, Erzsébet V. István neje, szicziliai Izabella, Fenena, továbbá a két Erzsébet, Károly és Lajos királyok hitvesei, Borbála, Erzsébet Albert neje, Beatrix és Mária II. Lajos neje pecsétei vannak a jegyzékben felsorolva, mely azonkívül Béla tót-, horvát- és dalmátországi herczeg, István herczeg, I. Károly fia, Károly durrazzoi herczeg, Hedvig lengyel királynő, nápolyi László és Korvin János pecséteiről is tesz említést. Vannak még pecsétek mintegy 300 országnagytól – zászlós urak s főispánoktól stb. – s a szabad királyi és bányavárosok legtöbbjétől. Mindezeknél a pecsétek különböző fajai, nagyobb és kisebb stb. pecsétek között nincsen különbség téve, a mi főleg a királyi pecséteknél egy kissé kényelmetlen, de ez a csekély hiány teljesen elvész, szemben azzal a nagy és fárasztó munkával, melyet a lajstrom szerkesztőjének végeznie kellett, midőn a 35000-nyi oklevél-anyag pecsét-készletét jegyzékbe vette. Ez óriási munkával Csánky Dezső így is valóban megbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazai sphragistikának, rég nélkülözött vezérkönyvet adva a szakemberek kezébe, melynek útmutatása mellett szabadon mozoghatnak ezentúl ott, a hol eddig csak tapogatózniok lehetett. Csánky jegyzéke valóságos alapvető munka; segélyével számtalan czímertani és genealogiai kérdés várhatja közeli megoldását, s talán nem alaptalan ama reményünk, hogy mint a Tagányi Károly-féle nemeslevél-jegyzékkel történt, a példa itt is követőkre fog találni s más levéltárak is sietni fognak pecsétanyagukat ily módon hozzáférhetővé tenni. A mi, ha valósul, minden szónál ékesebben fogja dicsérni e munka jelességét.
A 38 lapra terjedő mutatóhoz 12 tábla van mellékelve, mely 52 függőpecsét fénynyomatát közli, «hogy az érdeklődők» – a füzethez írt hivatalos előszó szavai szerint –«a nevezetesebb pecsétekről megtekintésük nélkül is némi tájékozást szerezhessenek.» A táblák egy pár királyi pecséten kívül jobbára zászlósurak pecséteiből vannak összeállítva; középkori történetünk nevezetesebb családainak nagyobb része: az Alsáni, Báthori, Bebek, Cillei, Czudar, Drugeth, Frangepán, Garai, Geréb, Hunyadi, Kanisay, Konth, Maróti, Országh, Pálóczi, Perényi, Stibor, Szapolyai, Széchenyi, Szécsi, Szentgyörgyi, Ujlaki stb. nemzetségek legkiválóbb tagjai szerepelnek itt pecséteikkel, melyek nagy része mostanig ismeretlen volt. Az egyháznagyokat Hédervári László egri püspök (1465), a városi rendet Ó-Buda (1427), Pest (1483) és Varasd (1499) királyi városok képviselik. Mindezek öszszeállításánál a figyelem főleg arra volt irányítva, hogy a szebb munkáju és jól konzervált pecsétek kerüljenek a sorozatba. A kivitel szépen sikerült, dicséretére válik Klösz György műtermének, s a fénynyomat, melylyel e téren ezúttal először tettek nálunk nagyobb kísérletet, kiválóan alkalmasnak bizonyult a pecsétek reprodukálására, úgy hogy az orsz. levéltár kiadványát ez oldalról is úgy üdvözölhetjük, mint a mely nagy lépéssel vitte előre a magyar pecséttan eddig meglehetősen elhanyagolt ügyét.
A füzetet, mely minden könyvkereskedésben kapható, ismételten, a lehető legmelegebben ajánljuk a szakemberek figyelmébe.

SCH. GY.

VEGYES.

Amadé (Omode) nádorok.

A szíves figyelem, melyre Karácsonyi János dr. «Philippus de Sancto Geroldo» czímű felszólalásomat méltatta,_{1 Lásd Turul VI. 40, 140.}* és melyért neki e helyen is köszönetemet nyilvánítom, bátorít újabb felszólalásra.
Fraknói (akkor még Frankl) Vilmos «A nádori és országbirói hivatal» czímű művéhez csatolt Magyarország nádorai és k. helytartóinak Czeh kéziratából korrendileg szerkesztett névsora, mely ma már, mióta annyi ezer okirat látott napvilágot, szintén hiányossá és tökéletlenné vált ugyan, de melynek adatai, a mennyire ellenőrízni alkalmam volt, megbízhatók, – 1285-től 1311-ig tizenkilenczszer tüntet föl Omode (Amadé) nevű nádort.
Eddig azt hittem, hogy ezen Amadé nádor mindannyiszor nem más, hanem az Aba nemzetségből származott Dávid gróf fia, mint magát nevezé,_{1 Katona, Hist. crit. VIII, 114.}* s ezt annál inkább, minthogy egyik elődje (1280–1281), Finta nádor, testvérbátyja volt, az 1311-ik év pedig, mikor utószor fordúl elő Amadé nádor, az ő halálozási éve.
Jelenleg azonban módosúlt nézetem. (Meglehet, másoké már régebben; csakhogy én erről távol a központtól, szerény könyvtáramra szorítkozva, nem tudok.)
Csák Mátéval foglalkozó tanúlmányomban, ugyanis, miután teljes nyugodtsággal meghalattam a rozgonyi mezőn, 1312-ben a föntebbi Aba Amadé nádor Miklós nevű fiát, nem csekély megdöbbenésemre, 1323 június 24-én újra találkozom bizonyos Miklóssal, ki magát Amadé nádor fiául adja ki, még pedig oly hiteles helyen, mint a zalavári convent._{2 Anjoukori Okmt. II. 77.}*
Kutatok utána; hát csakugyan úgy találom hogy ő a «nagyságos Amadé» fia, de nem az Aba nemzetségből, hanem a Gútkeled nemzetségből való Lindvai Amadéé._{3 Anjoukori Okmt. I. 415.}* Csakhamar szorosabb ismeretségére jutok a jeles férfiúnak, és hitelesen megtudom, hogy ő azon tiszteletre méltó párt egyik főtagja, mely a Dunán túl a garázda Német-Ujváriakat leverte; a szerb Uros ellen is vitézül küzdött; egy féltuczat német főurat, kik a Német-Ujváriak segélyére az országba jöttek, elfogott; Csák Máté halála után, be se várva a királyt, annak «földjébe» ütött, és sebtében négy várat bevett;_{4 Anjoukori Okmt. II. 69.}* aztán Szlavonország bánja lett, s a napjainkban férfiágon kihalt Várkonyi Amadé grófi család őse.
Mindez érdekes dolog volt reám nézve akkor, de érdekesebb a mire aztán eszméltem, hogy hisz ennek következtében legalább is kétféle Amadé (Omode) nádort kell megkülönböztetnünk: egyet a Gut-Keledek, mást az Abák nemzetségéből.
Érdekes tanulmány volna meghatározni, melyik Amadé mikor nádorkodott? De mivel tisztelettel alulírt főleg az Anjoukor tanulmányozását tűzte ki immár rövid élete czéljául; e kitűzött czéljától eltérni, s az Árpádok korszaka tömkelegébe elbukni, a mennyiben nem okvetlenűl szükséges, a helyes munka-beosztás tekintetéből is vonakodik: tisztelettel kéri az Árpád-korszakkal foglalkozó tagtársakat, hogy e kérdést figyelmen kívül hagyni ne méltóztassanak.

PÓR ANTAL.

Három czímeres nemeslevél.

(Három czímerrajzzal.)
Történeti és régészeti kutatásaim közben rendszerint kiterjesztem figyelmemet a czímeres nemeslevelekre is. Ily alkalommal különböző helyeken kerűlt kezembe az alább bemutatandó három nemeslevél, melyeket azonnal siettem bemutatni a heraldikai társulatban is.
Ismertetésüket, keltjük sorrendjében a következőkben adom:
1. Balás, máskép Székely Mihálynak czímeres nemeslevele Rudolf királytól (kelt Prágában 1587 július 30-án), melylyel őt, «ki különben is nemes szülőktől származott s nemességnek örvendett,» a korona s a kereszténység érdekei iránt tanúsított odaadó buzgalmáért, János, Márton és Bertalan nevű testvéreivel, valamint Czikó Borbála nevű édesanyjával egyetemben Magyarország nemeseinek sorába emeli, illetőleg régi nemességét megerősíti.
A czímer az armálisban üresen volt hagyva s később, úgy látszik a múlt század elején, ügyetlen rajzoló által, durván festetett le a leirás után. Maga a czímer következő: A pajzs vörös mezejében hármas zöld halmon egész pánczélos lovag áll, jobbjában kivont kardot villogtatva, a sisakdísz jobbra ágaskodó, növekvő fehér ló; a takaró vörös-ezüst, vörös-arany.

A nemeslevél aláirásai: Rudolphus, Petrus episcopus Zagrabiensis és Tiburtius Himelreich.
Eredetije Szentgyörgyi Lajos m. kir. honvédelmi miniszteri osztálytanácsos családi levelei között van.
A nemesi levélre vezetett záradék magyarázza meg, hogy miként kerűlt az a Szentgyörgyi család birtokába. Kihirdettetett ugyan is Szatmár vármegyének Zsarolyánban 1711 nov. 2-án tartott közgyűlésén Szentgyörgyi Józsefnek, mint a bentírtak törvényes és kétségtelen örökösének és utódjának kérésére. Hogy mi módon lőn a Balás, vagy másként Székely családnak örökösévé a Szentgyörgyi család, ismét ezen utóbbi család iratainak áttekintéséből tudjuk meg. Szentgyörgyi Józsefnek ugyanis neje Csögi vagy Csighy Borbála volt, a ki több szatmármegyei községben bírt ősi nemes birtokokat s így a többek között Berében is egy nemesi curiát. E birtokoknak Csögi Borbálára, a Balás, máskép Székely család útján kellett szállaniok, mert midőn férje Szentgyörgyi József ezen curiát adómentessé akarja tenni, a Balás, vagy Székely család itt bemutatott armálisát hirdette ki annak bizonyítására, hogy az a curia régi időktől fogva családi nemes birtok. Mindenesetre érdekes volna, ha több adat lehetségessé tenné e három család viszonyának megállapítását.
Maga Szentgyörgyi József kiterjedt családjának tekintélyes tagja volt s neje után is vagyonos ember. 1697-ben, illetőleg ez év márcz. 1-étől 1698 június 1-ig az ecsedi uradalom gondnoka volt. Aspermont gróf ugyanazon év szept. 22-én írja neki: jó püspöki újbort mentül többet és küldje sürgősen Zboróra. Rákóczy Julia és férje Ferdinánd Gobert aspermonti gróf 1700-ban adják ki részére a felmentéséről szóló bizonyítványt.
A család birtokában levő iratokból a következő leszármazás állapítható meg:

Csöghi Gergely.; István.; II. István.; Boldizsár (neje Katona Sára).; Pál † 1694. (Szatmáry Kata).; II. Pál † 1723. (Székely Mária).; Magdolna.; Szentgyörgyi József György neje Borbála. (†1712–1725 közt).; III. Pál.; Ferencz. (Katona Sára).; Sára.; Paula; József (1742-ben már nem élt).; Sándor (Török Klára).; Gergely.; IV. Pál.; Krisztina (1791. már nem élt).; József (Baróti Krisztina).; II. Sándor.; László.; Sámuel.; Zsuzsánna.; Lajos.; Miklós.; II. László.; Zsigmond.; Antal.; II. Miklós.; Imre.; Pál.; Sámuel.; Sándor.; József.; Lajos.; Zsigmond.

2. Miskolczi Her György nemeslevele, Bocskay István erdélyi fejedelemtől (kelt Kassán 1606 április 17-én), melylyel őt Magyarországban, különböző helyeken és időben szerzett érdemeiért Magyarország és Erdély nemesei sorába emeli.
Az érdekes nemeslevél szövege a következő:

Nos Stephanus, dei gratia Hungarić Transylvanićque princeps et Siculorum comes et cetera. Memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos, cum ad nonnullorum fidelium dominorum consiliariorum nostrorum singularem intercessionem, nobis propterea factam, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelis nostri nobilis Georgii Her de Miskolcz, quć ipse nobis et regno nostro Hungarić pro locorum et temporum diversitate fideliter et summa cum animi sui promtitudine exhibuit et impendit, ac infuturum quoque exhibiturus et impensurus est. Ob id ergo tum vero ex liberalitate et munificentia nostra, qua omnes de nobis, et regnis nostris bene meritos ac virtutis studiosos antecessorum nostrorum exemplo prosequi, eisque certa virtutum monumenta, quć ad maiora eos incitare possint decernere consuevimus: eundem igitur Georgium Her, de speciali gratia nostra, et potestatis nostrć plenitudine ex statu et conditione plebea et ignobili, in qua natus est, et hactenus extitit, eximendum, ac, in cśtum et numerum verorum regni nostri Ungarić et Transilvanić nobilium annumerandum, aggregandum, cooptandum, et ascribendum duximus, prout annumeramus, aggregamus, cooptamus et ascribimus per prćsentes, decernentes expresse, út a modo deinceps idem Georgius Her ipsiusque hćredes et posteritates utriusque sexus universć pro veris et indubitatis nobilibus habeantur, et reputentur. In signum autem huiusmodi verć et perfectć nobilitatis eorum hćc arma, seu nobilitatis insignia: scutum videlicet militare erectum cślestini coloris, cuius fundum cespes viridis occupat, super quo ciconia naturalibus pennis depicta, sinistro pede innixa, dextro autem serpentem, quasi vivum recenter arreptum, sursum porrigere cernitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium, gemmis atque unionibus varigatum, ex quo manus qućdam eminere et pugionem nudum, spicamque frumenti grano refertam, ac racemum botri comprimere visitur. Ex cono autem galeć lacinić, sive lemnisci, a dextra flavi et cśrulei, a sinistra vero partibus albi et rubri colorum, utrinque defluentes, oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant, prout hćc omnia in capite sive principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato, et ex certa scientia liberalitateque nostra prćfato Georgio Her, ipsiusque hćredibus, et posteritatibus utriusque sexus universis, clementer dedimus, donavimus, et contulimus. Annuentes et concedentes, ut ipsi prćscripta arma, seu nobilitatis insignia, more aliorum verorum, et insignitorum nobilium, armis utentium, ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis quibusvis exercitiis, nobilitaribus et militaribus, nec non sigillis, vexillis, cortinis, velis, annulis, auleis, domibus, clypeis, tentoriis, sepulchrisque, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merć et sincerć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis, cuiuscunque status, conditionis, dignitatis et prćeminentić homines existant, dici, teneri, nominari et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, libertatibus, immunitatibus, et prćrogativis, quibus cśteri veri et nati, ac indubitati nobiles et militares homines prćdicti regni nostri Ungarić et Transylvanić quomodocunque de iure vel vel consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas, pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas, memorato Georgio Her, ipsiusque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concoedendas. Datum in libera civitate nostra Cassoviensi, decima septima die mensis Aprilis, anno Domini millesimo sexcentesimo sexto. Stephanus m. p. Kathay m. p. cancellarius. Georgius Kereszturi secretarius.
Senyei Péter alispán által kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén Miskolczon 1606 deczember 10-én. Érdekes, hogy a nemeslevél kihirdetésekor már sem a fejedelem, sem cancellárja nem voltak életben. Bocskay 1606 november 29-én közhiedelem szerint a Kátay Mihály által kevert méreg-italtól halt meg, Kátayt pedig e gyanú miatt a hajdúk konczolták fel.
A czímer maga a következő: a pajzsban kék mezőben, zöld réten gólya áll, mely fölemelt jobb lábában tekergődző kigyót szorít; a sisakdísz: kardot, szőllőfürtöt és búzakalászt tartó kéz; a sisaktakaró jobbra kék-arany, balra ezüst-vörös. Az egész czímer arany virágokkal ékített zöld keretbe van foglalva, melynek háttere lilaszín alapon aranynyal damaszkolt. Általában az egész czímerlevél igen díszesen van kiállítva, a kezdőbetűk renaissance modorban gazdagon kifestvék magyar motivumú virágokkal.

Eredetije czikkíró gyűjteményében. Rendkívül érdekes, hogy nyolcz nappal később, vagyis 1606 április hó 25-én Bocskay ugyancsak miskolczi előnévvel egy Miskolczon lakozó másik Herr nevű embert, nevezetesen Jánost, szintén, mint fentebb Györgyöt, a nem nemesi rendből emelvén fel, nemesíti meg s neki egészen más czímert adományoz, melyben hármas sziklán dámvad ugrik._{1 Siebmacher-Csergheő II. füzet, 182. tábla 234. lap.}* Ezen armális_{2 Csoma József gyűjteményében.}* ide vonatkozó szövegéből és czímerleírásából idézzük a következőket:

«Tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelis nostri nobilis Joannis Herr de Miskolcz, sub capitaneatu egregii Joannis Nagy militans, quć ipse nobis et afflictissimć patrić nostrć in asservanda et vindicanda antiqua libertate eius, non minus utiliter, quam laudabiliter exhibuit et impendit, ac in futurum quoque exhibiturus et impensurus est».

«Scutum videlicet militare cślestini coloris, cuius fundum tres prćcipites rupes occupant, quarum super unam a parte sinistra dama quadam naturali suo colore depicta, posterioribus pedibus stare, anterioribus autem elevatis, fugam eripienti similis collo sagitta traiecta esse cerniitur, supra scutum, galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium, gemmis atque unionibus exornatum. Ex cono autem galeć tenić sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes utramque scuti partem pulcherrime ambiunt et exornant, prout hćc omnia in capite sive principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur.»
Ez a nemeslevél is Miskolczon, Borsodmegye közgyűlésén hirdettetett ki Senyey Péter alispán által 1606 július 9-én.
A két család közös armálisában csak az a különbség mutatkozik, hogy az első egy, a második pedig két r-rel írja nevét. Miskolczon azonban csak egy Her volt s az a XVI. század második felétől kezdve, a múlt évtizedig, a midőn e család kihalt, felváltva egy, majd két r-rel írja nevét, – e különbségnek tehát jelentőséget nem tulajdoníthatunk.
Maga a Her család pedig mindvégig kiváló helyet foglalt el, s szerepet játszott Miskolcz város polgárai között. Iacute;gy 1585-ben Her György és Balás mészárosok nagyobb birtokosok. Ugyan ez a Her György 1595-ben Miskolcz város főbirája, 1598-ban pedig ugyancsak ő a daróczi Tiboldok egy jobbágyát és Lőrincz deákot becsülteti ki a maga javára, a Pecze mellett, a Fábián bérczen fekvő irtványokból. Ugyan ez évben említtetik Her Jósa is mint birtokos polgár._{3 Annales Miskolcz város levéltárában. I. k.}* A György név, úgy látszik, traditionalis név volt e családban, mert 1705-ben ismét találkozunk Her György-gyel, a ki ez év október 20-án a városi csapattal egyetemben Rákóczy táborába Ónodra megy mustrára, onnan pedig a rakamazi táborba küldetik, hol sebet kap._{1 Miskolcz város levéltárában. Rákócziánumok.}* A család legutolsó tagja volt, a kiben ki is halt, Vadnai Lajos legfőbb itélőszéki biró neje, Vadnai Károly ösmert írónk édesanyja.
3. Hoffmann György czímeres nemeslevele II. Leopoldtól (kelt Pozsonyban 1791 június hó 3-án), melyben a nevezett Antal György, Ferencz Kelemen és Nep. János, továbbá Terézia, Johanna, Katalin és Karolina nevű gyermekei, valamint felesége Luthspech Helenával egyetemben magyar nemességre emeltetnek.
Hoffmann György a bányaművelés a kincstári bányák kezelése és a geologia tudományos fejlesztése körűl szerzett érdemeket, melyeket az armális következőkben emel ki:

«– Georgius Hoffmann fodinarum Saskensium, principalis urbarii, quć idem vestigia maiorum suorum rem montanam excolentium imitando, ac inde a principio iuventutis suć animum ad scientias metallurgicas adiiciendo, utilemque per id publico operam navando prćstitit, fidem porro ac fidelitatem suam ea prćprimis occasione probavit, cum videlicet anno millesimo septingentesimo octuagesimo octavo hoste in ditiones caesareo regias excursiones iteratis vicibus faciente, ipse posthabitis bonis propriis ćrariala metalla, opporam, locum quippe securum occasione propria transposuit, sed et alias etiam pro quarumvis circumstantiarum ratione» etc.
A czímerlevél díszes könyvalakban van kiállítva s vörös bársonyba kötve. Egész első lapját elfoglalja a szépes festett czímerkép, mely díszes márványcsarnokot ábrázol, vörös bársony függönyökkel s szép tájékra nyíló kilátással. Fent Magyarország, az oldalokon pedig Dalmátia, Horvátország, Szlavonia és Bosznia czímerei vannak alkalmazva. Elől a czímer előtt babérkoszorút tartó nemtő ül. Maga a középen álló czímer a következő: A vízszintesen egyenetlenűl osztott pajzs alsó nagyobbik mezejében domb emelkedik, tetején bánya üreggel, mely felett két bányász felhuzó-gépet hajt. A felső keskenyebb kék mezőben nap és hold ragyog. A siakdísz három arany, kék és ezüst strucz toll, a sisaktakaró arany-kék és vörös-ezüst.
Az armális kihirdettetett 1792 ápril 18-án Temes vármegyében s ugyanazon szept. 20-án Krassómegyében.

Eredetije a család birtokában Budapesten. Van ezenkívül még több más Hoffmann család, a melyek azonban más ágakhoz tartoznak s más czímerekkel is bírnak.
Nagy Iván leír egyet,_{1 Nagy Iván 5. k. 128. lap.}* mely szintén Györgynek adatott, s úgy látszik, hogy ugyanazonos a miénkkel. Siebmacher szintén kiad egyet,_{2 Siebmacher-Csergheő. II. f. 185. t. 240. lap.}* a melyet azonban már Ferencz király adományoz 1797-ben Hoffmann Györgynek. Ez ugyanazonos a mi czímerünkkel s úgy látszik csak megújítása volt a most tárgyalt armálisnak, a mi Györgyünk fia II. György részére.
Mindezekkel, a midőn családunk czímereinek és leszármazásának történetéhez adalékokkal kivántunk járulni, egyszersmind reméljük, hogy ösztönzésül is szolgálunk arra, miszerint a casládaink birtokában levő eredeti czímeres nemeslevelek minél számosabban küldessenek be társulatunkhoz, hol azok mindenkor azon méltánylással fogadtatnak, a melylyel a történettudomány a nemzeti múlt emlékeit becsülni szokta.

DR. SZENDREI JÁNOS

52TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi január hó 31-ére hirdetett és Rudolf trónörökös halála által okozott országos gyász miatt elhalasztott választmányi ülését Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt február hó 28-án tartotta meg.
A felolvasások sorát Bunyitay Vincze vál. tagnak «Micz bán és a Bocskay, Soós stb. családok származása» czímű dolgozata nyitotta meg, melyet dr. Schönherr Gyula tagtársunk olvasott fel. A tetszéssel fogadott értekezést folyóiratunk jelen füzete közli. Ezután dr. Szombathy Ignácz olvasta fel a «Vecse-böröllő-izsákfai Vecsey családról» írt dolgozatát, melyet egyik közelebbi füzetünkben közlünk.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, az elnök kegyeletes szavakkal emlékezett meg gr. Lázár Miklós vál. tagnak f. évi január hó 7-én bekövetkezett haláláról. A választmány a veszteség fölött érzett fájdalmát jegyzőkönyvileg fejezi ki.
Ezután a titkár előterjeszté a pénztárnok kimutatását az elmúlt évről, mely a következő:

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság pénztári állása az 1888. év végén.

Bevétel.
Pénztári maradvány 1887. évről 488 frt 32 kr.
Értékpapirok kamatai 336 „ 50 „
Alapítványok befizetése 790 „ – „
Alapítványi kamatok 190 „ – „
Pártoló tagdíjak 1700 „ – „
Évdíjak 1098 „ 50 „
A Turul egyes füzeteinek eladásából 39 „ – „
Összesen 4642 frt 32 kr.
Kiadás.
Személyi, irodai stb. költségek 692 frt 35 kr.
A Turul költségei:
Nyomda 1398 frt 87 kr.
Metszetek, rajzok, színnyomatok 638 „ 98 „
Utánvételi expediálás 44 „ 65 „
Iacute;rói tiszteletdíjak 659 „ 95 „
Összesen 2742 frt 45 kr.
Tőkésítés 716 „ 32 „
A Turul első
évfolyamainak visszavétele 35 „ 70 „
A Nemzetségi Zsebkönyv
czéljaira félretéve 180 „ – „
Összesen 4366 frt 82 kr.
Készpénz maradvány 275 frt 50 kr.
A társaság vagyona:
Értékpapirokban 7000 frt – krt.
Rendes alapító levelekben 2600 „ – „
Alapítólevelek nélkül
fizetett kamatok tőkéje 1600 „ – „
Készpénz 275 „ 50 „
Összesen 11475 frt 50 kr.
Budapest, 1888 deczember hó 31-én.

Czanyuga József s. k.
pénztárnok.

E kimutatás felolvastatván, Szinnyei József vál. tag a pénztárvizsgáló-bizottság nevében a következő jelentést terjesztette a választmány elé:
Tisztelt választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság által alulirottak az 1888. évi pénztári kezelés megvizsgálására és a pénztári állás kimutatására kiküldetvén, feladatunkat f. évi január 30-án teljesítettük, és a társulat pénztári könyvének minden egyes tételét megvizsgálván, az utalványokkal és egyéb mellékletekkel összehasonlítottuk.
A számadásokat hibátlanoknak, a kiadásokat az utalványokkal összhangzóknak, s egyátaljában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztári állapot 1888 decz. 31-én:
4642 frt 32 kr. bevételt
4366 „ 82 „ kiadást
és így 275 frt 50 kr. pénztári maradványt mutat.
A társaság actualis vagyona 1888 végén: (L. előbb.)
A 275 frt 50 kr. készpénz maradványra nézve indítványunk, hogy az a folyó év számlájára irassék.
Mindezeknél fogva indítványozzuk, hogy a mélyen tisztelt elnökség Czanyuga József pénztárnok úr részére a szokásos évi fölmentést kiszolgáltatni méltóztassék.
Végül a titkár által említett napon tartott ülésünkben bemutatott 1889. évi költségvetés tételeit, melyek 3659 frt 50 kr. bevétellel szemben 3316 frt kiadást tüntetnek föl, szerencsénk van a t. választmánynak pártolólag ajánlani.
Szinnyei József s. k. Csontosi János s. k. Nagy Gyula s. k.
mint a pénztárvizsgáló-bizottság tagjai.
A jelentés tudomásúl vétetvén, a pénztárnoknak az évi fölmentés kiadatni határoztatott, s egyuttal a pénztárvizsgáló-bizottságnak fáradságos munkájáért köszönet mondatott.
A jelentéssel kapcsolatban Csontosi János vál. tag indítványt tett, hogy azon alapító tagok, kik az eddigi felszólítások daczára alapítványaikat sem be nem fizették, sem pedig azokról kötelezvényeket ki nem állíttottak, erre újból felszólíttassanak. A titkár indítványára elhatároztatott, kéressék fel az elnökség, hogy az említett alapítóknál társadalmi úton hatna oda, hogy az alapszabályok ez iránt való intézkedéseinek elég tétessék.
Ezután a titkár előterjeszté a társaság folyó évre szóló költségvetését, mely a következő:
Bevétel.
1. Pénztári maradvány 1888. évről 275 frt 50 kr.
2. A társaság tulajdonát képező
6900 frtnyi értékpapir 5% kamatja 345 „ – „
3. A társaság tulajdonát képező
100 frtos nyeremény
kölcsön-kötvény 4% kamatja 4 „ – „
4. Alapítványok (4200 frtnyi,
és pedig 2600 frt kötelezvényekben,
1600 frt azok nélkül) 5% kamatja 210 „ – „
5. 170 pártoló tag tagdíja 1700 „ – „
6. 220 évdíjas tag tagdíja 1100 „ – „
(A tagoknál az 1888. évi tényleges befizetést véve alapúl.)
7. A Turul egyes füzeteinek
eladásából várható 25 „ – „
Összesen 3659 frt 50 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok
(titkár, pénztárnok) 500 frt – kr.
2. Iacute;rói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 „ – „
3. Nyomdai költség 1200 „ – „
4. Színnyomatok készítése 400 „ – „
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 250 „ – „
6. Expeditio költségei
(utánvétellel való expediálás) 80 „ – „
7. Irodai átalány a titkárnak 40 „ – „
8. Pénzbeszedési díjak, szolgák bére, újévi ajándékok, másolatok stb. 150 „ – „
Összesen 3316 frt – kr.
Előirányzott maradvány 343 „ –„
A költségvetés elfogadtatván, a Nemzetségi Zsebkönyv számadásainak megvizsgálására, mihelyest a könyvárusi leszámolás megtörtént, a számadás-vizsgáló bizottság kéretett meg.
Ezután a titkár előterjeszté a következő tagajánlásokat: Alapító tagúl 200 frtnyi alapítványnyal: Az árvai közbirtokossági uradalom Árva-Váralján (ajánlja ifj. Kubinyi Miklós). Pártoló tagokúl: br. Steiger Albert Szeptencz-Ujfalun, gr. Karátsonyi Jenő Budapesten (aj. a titkár). Évdíjas tagokúl: A m. kir. 5-ik honvéd féldandár tiszti könyvtára Szegeden; Ghyczy Imre Csendes pusztán; Bartosságh Imre megyei főjegyző Pécsett; Várossy Gyula kanonok Kalocsán (aj. a titkár); Téglásy József Korláton, Meczner József Korláton, Hedry Lőrincz Kassán (aj. Csoma József). Az ajánlottak megválasztattak.
A folyó évi nagygyűlés idejére nézve határoztatott, hogy az október havában tartassék; tárgyai felől pedig a szeptemberben tartandó vál. ülésen történjék előterjesztés.
Végűl felolvastatott Kecskés Dezső lev. tagnak az elnökséghez és választmányhoz intézett levele, melyben levelező taggá történt választásáért köszönetet mond. Tudomásúl szolgál.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Csontosi János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

Gróf Lázár Miklós.
(1819–1889.)

Igazgató-választmányunk az év első napjaiban súlyos veszteséget szenvedett. A hazai történet-tudománynak hivatott munkása és áldozatkész pártfogója, gr. Lázár Miklós f. évi január hó 7-én Kolozsvárott elköltözött az élők sorából. Hajlott kora, távoli lakása és hosszú ideig tartott betegsége nem engedték meg, hogy társulatunk ügyeinek vezetésében személyesen részt vegyen; de a távolból is élénken érdeklődött társulatunk sorsa iránt, mely alakulásakor sietett őt igazgató-választmánya tagjai közé iktatni; és folyóiratunkat nem egyszer gazdagította genealogiai dolgozatokkal, melyek több bonyodalmat hoztak tisztába és sok homályt derítettek föl.
Folyóiratunkban a következő dolgozatai láttak napvilágot: «Egy oklevél Nagy Iván: A Losoncziak és Bánffyak nemzedékrendje czímű közleményéhez» – «A két Laczk család eredete» – «Járai Péter alvajda és maradékai» a Turul 1884. évi és «A Kelneki család nemzedékrendje» az 1885-ik évi folyamaiban. Különös előszeretettel foglalkozott régi erdélyi családok nemzedékrendjével, folyton búvárolta az erdélyi Múzeumegylet birtokában levő gr. Kemény József és Mike Sándor-féle oklevél-másolatokat és genealogiai följegyzéseket s belőlök tömérdek jegyzetet készített. Szerénysége gátolta abban, hogy tanulmányai eredményét a nagy közönség használatára nagyobb mérvben közzétegye, de tanácscsal, útbaigazítással szívesen szolgált minden hozzáfordulónak.
Legelső közzétett munkája is a genealogia köréből van véve. 1858-ban kiadta gr. Kemény Józsefnek a Lázár családról írt értekezését, megtoldva saját jegyzeteivel és pótlásaival.
Gr. Lázár Miklós magának dolgozott, gyönyörűségből és lelki szükségből. Csak kevés munkáját bocsájtotta ki közhasználatra. 1881-ben kiadta a «Székely ispánok és alispánok a mohácsi vészig» czímű művét, oklevelek alapján összeállítván azoknak lehető teljes sorozatát. Hasonló természetű az «Erdély főispánjai 1540–1711» czímű nagy dolgozata, melyet a Századok 1887. évi folyama kezdett közölni, s melynek teljes megjelentét az érdemes szerző nem érhette meg. Úgy ezen munkája, valamint kéziratban sajtókészen hátrahagyott dolgozata «Székely főkapitányok és főkirálybírák» telve van becsesebbnél becsesebb genealogiai adatokkal Erdély összes kiváló családjairól.
Áldozatkészségét és a történet-tudomány iránti igaz lelkesedését a legszebben hirdeti azon nemes tette, hogy mint a székely történelmi pályadíjra felügyelő bizottság elnöke a «Székely Oklevéltár» két első megjelent kötetének kiadási költségeit több mint fele részben sajátjából fedezte.
Életrajzi adataiból felemlítjük a következőket: Gr. Lázár Miklós, gr. Lázár Pál és gr. Bethlen Terézia fia, 1819 máj. 26-án született Nagy-Szebenben. Atyját alig féléves korában, 1820. febr. 29-én elvesztvén, fölneveltetésének gondja anyja vállaira nehezült. Tanulmányait befejezvén, kormány-hivatalt vállalt s a volt erdélyi főkormányszéknél fogalmazóságig vitte. Hivatalát ott hagyván, a magán életbe vonúlt és egészen történelmi tanulmányainak és családjának élt. Kétszer nősült: első neje br. Splény Mária 1845 sept. 21-én meghalván, tizennégy év múlva házasságra lépett Matskási Klárával. Kimultát hosszas betegeskedés előzte meg, míg nem a halál f. évi jan. 7-én szenvedéseinek véget vetett. Özvegye és leánya, özv. gr. Bethlen Jánosné siratják halálát. Áldás emlékére!

A Leövey család nemzedékrendjéhez.

Folyóiratunk megelőző füzetében közöltük a Leövey család 1453. évi czímeres levelét, az adományozott czímer színes képével együtt. A kisérő szövegben megemlékeztünk azon családtagokról, kikről a Nagy Ivánnál közölt családfát megnyitó Gergely korát megelőzőleg a családi iratokban emlitést találtunk; és megemlékeztünk arról, hogy a czímernyerők és az említett Gergely közt a leszármazásban hézag van, melyet az előttünk ismert adatokból kitölteni képesek nem vagyunk.
Leövey Sándor úr, kinek a családi oklevelek felhasználását köszönhetjük, szíves volt megküldeni Szilágyi István tagtársunknak jegyzeteit, melyekből e hézag nemcsak teljesen kitölthető s a család leszármazása napjainkig lehozható, hanem a családfa a czímerszerzők nagyatyjáig, tehát a XIV. századig felvihető.
Ezek szerint a leszármazás a következő:

Leövei I. Pál.; I. Péter 1401–1412. 1413. kir. ember.; I. Antal 1453. czímert kap.; I. Mihály 1453. czímert kap.; I. Gergely 1453.; Benedek 1453. ugyanő (?) 1466–1484. boszniai püspök.; II. Mihály 1451–1453.; II. Péter 1453.; I. György 1453.; I. László 1453.; Pál (?) 1484–1495.; III. Mihály 1484–1501.; II. Antal 1517–1518. † 1527 előtt.; II. György 1551–1575. szabolcsi alispán 1570–1573. (Ilosvay Zsuzsánna 1571.); Erzsébet 1559. (Lónyay György).; Margit 1573–1574. (1. Apagyi Farkas, 2. Csűry András 1573.); II. Gergely 1591–1619. (Mokcsay Klára.) L. a család leszármazását tőle napjainkig Nagy Ivánnál.; Veronika 1593. (Megyeri János).

E leszármazás és a család ez idei történetének megvilágítására álljanak itt az előbbi közleményben említetteken kívül a következő oklevél-kivonatok:
1401. Kisvárdai Domokos fiai: Mihály, Miklós és Pelbárt hatalmaskodási ügyben (Tatártelke és Kis-várda iránt) törvényes kihallgatást tétetnek I. Péter ellen, a ki Leövey I. Pál-nak a fia.
1412. Leövey I. Péter, I. Pál-nak fia, meginteti Leövey Lászlót és ennek fiait: Pétert, Kelement és Balázst, hogy a Lövőre vonatkozó családi okiratokat, melyek őt is illetik, neki adják ki.
1453. Leövey I. Gergely birtokba iktatást végeztet a maga, atyja I. Antal és osztályos testvérei részére új adomány alapján, Lövő és Csomak-Lövő helységekbe Szabolcsmegyében.
1517. Leövey II. Antal-nak, II. Péter fiának és Kis-Gúthi Péter fiának, Istvánnak részére a leleszi convent bizonyos oklevélről hiteles másolatát ád ki.
1518. Leövey II. Antal egy részjószágát Jákón Szabolcsmegyében Pethry Lőrincznek 20 frtért zálogba adja.
1527. Leövey II. Antal özvegyét bizonyos ügyben Kállay Lökös János megidézteti.
1561. Leövey II. György Székely Dávid és László magvaszakadta következtében Székely szabolcsmegyei birtokba beiktattatik.
1563. Leövey II. György-nek birtoka van a zemplénmegyei Endesben.
1570. Leövey II. Antal fiának, II. György szabolcsi alispánnak kiadatási parancs adatik némely oklevelek visszaszolgáltatása végett, melyeknél fogva atyja II. Antal a szabolcsmegyei Réw birtokot Kenderessy Jánosnak zálogba adta volt.
1571. Leövey II. György és neje Ilosvay Zsuzsánna ügyvédet vallanak.
– Leövey II. György leánynegyedet ad estvérének Erzsébet-nek, Lónyay György nejének a lövői birtokból.
1573. Leövey II. György Szabolcsmegye alispánja egy puszta udvarát és vele fél sessio földjét zálogba adja leányának Margit-nak, előbb Apagyi Farkas, most Csűry András nejének.
1591. Pethry Magdolna, Eöry Pál neje, összes apai ősi birtokát Lövő-Petriben Leövey II. Gergely-nek és nejének Mokcsay Klárának 400 forintért zálogba adja.
1593. Leövey II. Gergely néhai II. György leányának Veroniká-nak, Megyery János nejének nyugtatványt ad az iránt, hogy az atyjuk után maradt összes ingóságokat neki visszaadta.
1600. Leövey Gergely 50 frt visszafizetéssel cserét tesz Pethry Györgygyel Lövő-Petriben egy földre nézve, melyért Beregmegyében mást ad. Ezután «de Lövő Petri» írja magát. (Ezt az előnevet használja Leövey III. Gergely munkácsi főkapitány is 1651. évben.) – Ugyanő bírja Endest.
Ezen, jobbára a leleszi convent levéltárából vett adatok teljesen indokolttá teszik a föntebbi táblázatot; s habár még mindig vannak oly családtagok, kiket a leszármazási sorrendbe beiktatni nem tudunk, de a nyert felvilágosító adatok alapján most már a család nemzedékrendje napjainktól a XIV. századig második feléig megszakítás nélkül felvihatő.

F. L.

SZAKIRODALOM.

A gr. Zichy család okmánytárának

ötödik kötete, mely gr. Zichy Ferencz a nemzetség seniorának és id. gr. Zichy Nep. Jánosnak elismerésre méltó áldozatkészségéből, Nagy Imre kitünő szerkesztésében lát napvilágot, a múlt év utolsó napjaiban kikerűlt a sajtó alól; s ezzel a tíz év óta szünetelő nagybecsű kiadvány folytatása újból megindúlt, s mint az előszóból és a kiadást közvetítő Tört. Társulatnak egyik közelebbi ülésén felolvasott titkári jelentésből értesülünk, a további kötetek megjelenése és biztosítva van. A most megjelent kötet 1396–1409. évekből 504 oklevelet foglal magában; mily gazdag e családi levéltár, mutatja azon körülmény, hogy a mondott tizennégy évi időszakból közel ezer darab oklevelet őriz; s a szerkesztőnek ugyancsak meg kellett válogatnia az anyagot, hogy a kiadvány előre haladhasson. A Zichy család levéltára régóta ismeretes arról, hogy alig van az országnak megyéje s az illető kornak nevezetesebb családja, melyre nézve az oklevelekben felvilágosítást ne találnánk; bebizonyították ezt az oklevéltár eddig megjelent kötetei, melyekhez érdekesség és változatosság tekintetében a mostani méltán csatlakozik. A jelen kötet okleveleinek legnagyobb része a báthmonostori Tőttös családra vonatkozik. Ezen kívül nagyobb számmal találunk adatokat a zelizi Vesszős és Kisvárdai családokra. Köztörténeti fontosságú okleveleket is fölös számmal találunk e kötetben, melynek részletesebb ismertetésére még visszatérünk. Mennél több kötet lát e nagybecsű kiadványból napvilágot, annál inkább érezhetővé lesz az, hogy az eddigi öt kötetbe foglalt gazdag anyag használhatóságát egy index még jobban előmozdítaná; s ezért azon óhajtást fejezzük ki, vajha a nemes grófi család az eddigi kötetek anyagát felölelő tárgy- és névmutató kiadását eddig tanusított áldozatkészségével lehetővé tenné.

A Siebmacher-féle magyar czímeres könyvnek

legközelebb megjelent 14-ik füzete a Kiss-Kovácsy családokat foglalja magában. A gyűjtemény részletességét mutatja az, hogy pl. 47 Kiss, 10 Komáromy és 45 Kovács családot sorol fel, s így legalább némi támpontot nyújt azonos nevű családaink czímereinek megállapításánál, melyek eddig úgy genealogiai mint heraldikai szempontból számos zavarnak voltak okozói. A jelen füzetben kevesebb 1526 előtt adományozott czímerrel találkozunk, mint a megelőzőkben. Ilyenek: a Kisfaludy család 1419-ben adományozott czímeres levele, melyet néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Múzeumban letéteményezett családi levéltár eredetijéről folyóiratunk is közölt. Az egyik Komjáthy család állítólag 1415-ben nyerte czímerét Zsigmond királytól; a czímeres levél holléte azonban ismeretlen. Az egyik Komlóssy család, a hazai Farkas és delnei Kakas családokkal egyetemben nyeri czímerét 1418. évben; az oklevél eredetije Jászón van. A nevezetesebb történelmi szerepet vitt családok közűl a következőkkel találkozunk a jelen füzetben: Kisvárday, Klobusiczky, Koháry, Kollonich, Kornis stb. Némely családnál igen bő czímertani vagy genealogiai kitéréseket és magyarázatokat találunk. Iacute;gy pl. a cseleji Kolosy családnál, melynek múltja a többi családhoz arányítva igen bőven adatik elő. A horti és rigyiczai Kovách családnál igen bő kitérést olvasunk azon érdekes heraldikai kérdésről, hogy az valamely családnak armálisában a festett czímer elüt a szövegbeli leirástól, melyik formának adandó elsőség; a szerkesztő, méltányolva ugyan a szövegbeli czímerleirás jogi erejét, mint gyakorlati téren álló heraldikus, annak nyújtja az elsőséget, melyet a család tényleg használt; s ez jobbára a festett czímer. Az ily kitérések mindenesetre változatossá teszik a szöveget s a száraz lajstromozásba egy kis életet adnak. Örvendenünk kell, hogy a becses vállalat füzetei ily rövid időközökben követik egymást s hogy az egész gyűjtemény nem sokára teljesen rendelkezésünkre áll.

A Bay család leszármazásához.

A Századok f. évi januári füzetében Bay Ilona tagtársunk «A ludányi Bay-ak beregvármegyei ágáról» czím alatt érdekes adatokat közöl a család leszármazásához és egyes tagjainak viselt dolgairól. A család ősi fészke a nógrádmegyei Ludány volt, honnan Barnabás 1453-ban Beregmegyébe szakadván, megalapítója lőn a beregi ágnak, melynek leszármazása napjainkig lehozható. A többi közt felemlíti Bay Ignácznak 1549. évben I. Ferdinánd királytól nyert czímeres levelét, mely szerint a család czímere: kék mezőben nyilt leveles arany koronából balra fordúlt kinövő fehér egyszarvú, lábaiban három rózsaszálat tartva; sisakdísz: a pajzsalak. Minthogy a Siebmacher-féle czímeres gyűjtemény a Bay-czímerről nem emlékezik meg, e régi családnak czímerét szükségesnek véltük itt felemlíteni, annyival is inkább, mert folyóiratunk múlt füzetében a biharvármegyei levéltárban őrzött czímeres levelek közt említés történt Bay Péternek 1638. évben nyert czímeréről, kiről azonban a t. írónő azt mondja, hogy a Bay-ak családfáján nem fordúl elő s valószinűleg a család győri, borsodi vagy szabolcsi nem pedig beregi ágának volt tagja. Ez ágak összefüggéséről azonban még hiányoznak az adatok. Fölemlítendőnek tartjuk, hogy Bay Ilona úrnő, ki meleg érdeklődéssel viseltetik a történelmi tudományok iránt, nagy fáradsággal összeállította a Surányi, Csarnavodai és a tőlök eredt Bay család leszármazási tábláját, melynek közzététele családtörténelmünk érdekében felette óhajtandó.

A berlini Herold a M. Nemzetségi Zsebkönyvről.

Társulatunk kiadványáról a Berlinben megjelenő «Der deutsche Herold» egyik legújabb füzete dr. Wertner Mór tollából igen méltányló ismertetést közölt, melynek annyiból örvendhetünk, hogy a külföld tudomást vesz a társulatunk által nagy anyagi áldozattal közzétett úttörő munkáról. Az ismertetés jó tanácsokkal is szolgál a jövőben megjelenendő kötetekre nézve, melyek közűl nehány (pl. hogy a birtokoknál, lakóhelyeknél a megyék is kitétessenek, hogy a családtagok igazi polgári állása mondassék meg) mindenesetre követésre méltó, bár legtöbb esetben, kivált ha az utóbbit tudta, azt a megjelent kötet úgy is megtette. De nem írhatjuk alá az ismertető azon kivánságát, hogy pl. czélszerűbb volna a genealogiai részt családfa formában közölni; ilyesmi a Zsebkönyv alakjában technikailag kivihetetlen; valamint a történelmi részben is fölöslegesnek tartjuk a pontos forrás-idézést, mely egy családtani értekezésnek lehet feladata, de nem a Zsebkönyv terjedelmében közzétett kiadványnak, mely a családtörténetből úgy is csak a legfontosabb, a családra nézve döntő momentumok felemlítésére szorítkozik. – Az ismertetésnek kétségtelenűl meg lesz az az eredménye, hogy a sok helyt csalhatatlannak tartott gothai Almanach tudomást vesz a Zsebkönyv létezéséről, és a magyar főrangú családok nemzedékeit nem közli azokkal az évek óta meggyökerezett hibákkal telten, melyekben a legújabb 1889-iki kötetek is bővelkednek.

Bresslau H. oklevéltana.

Múlt füzetünkben említettük, hogy Harry Bresslau berlini egyetemi tanárnak általnos oklevéltanából, mely kivált Német- és Olaszország diplomatikájával foglalkozik, az első kötet első fele elhagyta a sajtót; azóta megjelent a befejező része is s így a teljes első kötet (XXIV és 992 1.) előttünk fekszik. Ezzel be van fejezve az általános rész. A két kötetre tervezett munka második kötete a pápák, német és olasz királyok specialis diplomatikáját fogja tartalmazni. Az általános rész 19 fejezetben a következőkről szól: alapfogalmak és definitiók, az oklevéltan története, oklevelek részei és nemei, oklevelek fenntartása és többszörösítése, levéltárak, a római császárok és pápák kanczelláriájának személyei, az olasz, frank és német királyok és császárok kanczelláriája, egyéb kanczelláriák és oklevélírók Német- és Olaszországban, az oklevelek mint jogi bizonyítékok a középkorban, az oklevelek nyelve, az oklevélminták, formulák, megelőző oklevelek, acták, az utánzás és a minta közötti viszony, kérelmek és megelőző tárgyalások, oklevél-adás, közbenjárók, tanúk, keltezés, oklevelek anyaga, oklevél-írás, megpecsételés. E fejezetekben a szerző felöleli az egész birodalmat s minden kérdést a tudomány mai állása szerint világít meg; sok esetben, eléggé fel nem derített kérdéseknél önálló kutatásokat tesz. Kétségtelenűl hasznos, igen elismerésre méltó munkát végzett s a tudomány színvonalán álló általános diplomatikát nyújtott; azonban rövidebbre szabott fejezetek, pl. a pápai és német diplomatikának, melyek önálló fejlődést tüntetnek föl, úgy a kanczellária, mint az oklevelek nemei, szövegezése, kiállítása stb. tekintetében, külön önálló részekben történő taglalása, az egybegyűjtött óriási anyagnak könnyebb áttekinthetését, és a becses munka használhatóságát csak előmozdították volna.

1889-2

57A NAGY-MARTONIAK.

SZOPORI NAGY IMRÉNEK AJÁNLVA._{1 A Nagy-Martoniak történetét Nagy Imre is megírta évek előtt és kiadta a Győri történeti és régészeti füzetek IV. kötetében. Minthogy adatainkat mindketten első sorban a Nagy-Martoniaknak előbb a bécsi udvari levéltárban őrzött, és Fejér György által részben kiadott okirataiból merítettük, kutatásaink eredményére nézve is egészben véve meg kellett egyeznünk. Azonban nem hiányzanak szétváló nézeteink sem. Előnyömet, hogy munkám húsz évvel később készült s így valamicskével több anyaggal rendelkeztem, igyekeztem kihasználni. Egyébiránt Nagy Imre szorgalmas munkájának nagy hasznát vettem. A miért, de történetirodalmi nagy érdemei elismeréseül is tisztelettel neki ajánlom ez értekezésemet.}*

I.

Kezdetben fölváltva Bajótiaknak és Martoniaknak, aztán hosszabb ideig Nagy-Martoniaknak, végre Fraknóiaknak hitták magokat.
Voltaképen pedig Spanyolországból, Aragoniából származtak.
Midőn III. Béla király fia, Imre király 1198-ban feleségül vette II. Alfons aragon király és kastiliai Sancha leányát, Konstancziát, – úgy beszéli Kézai Simon, a koríró, – elkisérték a fejedelmi menyasszonyt új hazájába Simon és Bertram grófok, a Martoniak ősei. A nevezett grófok kivándorlásának oka, a kedvező alkalmon kívül – úgy mondják – az volt, hogy folytonos viszálkodásban éltek bizonyos «nagy gróffal», kit elvégre is haddal megtámadtak, elfogtak és megöltek. Ez erőszakos tettök által, noha ügyök egyébként igazságos vala, ellenségeskedést vontak magokra, mi őket kiköltözködésre birta.
Különben becsületes vitézek és előkelő nemzetségből valók voltak. Nemzetségök sast szokott pajzsán viselni, melyet használni más grófok és vitézek Spanyolországban nem bátorkodnak vala. Ők e kiváltságot a király és vitézek községének végzéséből azért kapták, mert a tunisi szultán seregét, mely Majorka és Minorka szigeteket hajóhaddal szállotta meg, megverték s e szigeteket visszafoglalták. Előbbi czímerök pusztán veres mező volt, minden reá rajzolt alak nélkül.
Imre király örömmel fogadta az érkezőket és terjedelmes jószágokkal adományozá meg őket Magyarország különböző részeiben. Mivel pedig a szóban forgó nemzetség fővára Spanyolországban Bajót nevet viselt, azért az említett grófok is legelső szállásokat Nyergedszeg (ma Nyerges-Ujfalu, Esztergom vármegyében) vidékén Bajótnak nevezték.
Elhozta Kontanczia királyné magával Simon és Bertram grófok Tota nevű nővérét is. Oly gyönyörű leányt, hogy az időben párja is alig akadt a világon, ki midőn Benedek herczeggel Konrád fiával házasságra kelt, Martonfalvával együtt más ajándékokat is kapott Imre királytól és Kostanczia királynétól._{1 M. Florianus, Fontes domestici II. 95.}*
Kézai Simon mester mintegy nyolczvan évvel később élt, mint a dolgok, melyeket elbeszél, megtörténtek, s így könnyen megeshetett, hogy egyben-másban téves tudósítások után indult. Eltekintve a spanyol eseményektől, melyekből egy kétségbe vonhatatlanúl igaz, hogy tudniillik Simon nemzetsége sast viselt czímerében, birjuk Imre királynak 1202-ben kelt, jeles alakú levelét, mely szintén azt vallja, hogy Tota asszony Kostanczia királynéval jött Magyarországba; hogy itt nőül ment Benedek «vajdá»-hoz, ki neki Marton nevű falvát, melyet ő épen Imre királytól kapott, nemkülönben Bajótot hitbérűl (pro dote) adta, és arra kérte a királyt, hogy ez adományt jóváhagyásával megerősítse. A király nemcsak készséggel teljesítette e kérést, de a királyné óhajtására annál többet tett, amennyiben megengedte, hogy a nevezett két helység minden adótól mentes és nemes Tota asszony által bárkinek: egyháznak, rokonainak vagy idegeneknek elajándékozható, sőt eladható legyen._{1 Fejér, CD. III. I, 318. V. ö. Tört. Tár IX. 5. 1.}*
Nem épen lehetetlen az sem, hogy Benedek vajda vőlegényi kedvezésből a menyasszonyának szánt helységek egyikét Bajótnak nevezte el; efféle helynévcsere az időben se volt szokatlan. De hogy Simon és Bertram grófok már ez időben, Konstanczia királyné megérkeztével Magyarországban megtelepedtek, az valótlan: elsőben is azért, mert a föntebb idézett oklevélben az mondatik Totáról, hogy elhagyván szüleit, testvéreit és rokonait, (tehát egymaga) követte Konstancziát Magyarországba; aztán a dubniczi és vele rokon koriratok úgy tudják, hogy a nevezett grófok II. Endre király korában jöttek az országba;_{2 M. Florianus, Fontes domestici III. 37.}* de magának II. Endre királynak leveléből is azt olvassuk, hogy Simon gróf (Bertramról szó sincs) Aragoniából, hol nemes és tekintélyes rokonsága lakik, nem szükségből vagy kénytelenségből, hanem a király, II. Endre kegyességének hirétől vonzatván, látogatni jött őt (no meg talán Tota asszonyt is) Magyarországba. Ez alkalommal kölcsönösen megszivelték egymást. Miután, ugyanis Endre király megismerte eddigi készségeiből Simon gróf jelleme nemességét, kéréseivel és ajándékaival maradásra késztette. Simon gróf engedett a király szavának és örökös szállóhelyet kért tőle a maga, a vele jött és jövendő rokonai számára. A király tehát fölvevén Simont az ország főnemesei közé (inter alios barones), neki adta Röjtökőri (Rahtukeuri) nevű földtért az ott szedetni szokott vámmal együtt, s annak birtokába beigtatni rendelte. (1223.)_{1 Fejér, CD. III. 1, 393.}*
Feküdt pedig Röjtökőri_{2 Röviddel utóbb a Röjtökőr alak használatosb.}* Sopron vármegyében, Sopron fölött, a mai pecsenyédi határban,_{3 Nagy Imre, Századok V. 372.}* Bessenyő (ma: Pecsenyéd), Telek (ma: Uj-Telek), Földvár,_{4 A lajta-szent-miklósi határ Wart nevű dűlője melletti erdőben egy földvár nyomai maig is megvannak. (Nagy Imre, Győri tört. és régészeti füzetek. IV, 99.)}* Ekca (Ikka, Zillingdorf?) helységek közt, a Sár vagyis Lajta vize mellett az osztrák határon. Birtokával az ország végeinek ótalma a németek ellen volt összekötve.
Háboríthatatlan azonban már Simon se birhatta a király adományát, mert bizonyos Theha zsidó annak Ausztria felé fekvő legnagyobb részét magának követelte azon állítólagos privilegium alapján, melyet ugyancsak II. Endre királytól kapott, és melynek alapján a mondott földtért el is foglalta. – II. Endre király, kihez Simon e miatt panaszosan fordult, háromszor is felszólította a zsidót jogigénye és emlegetett privilegiuma bemutatására; de a zsidó csak nem jelent meg. A király tehát őt is, állítólagos privilegiumát is hazugnak és hamisnak jelentvén ki, Simont röjtökőribe újolag beigtatta. (1228.)_{5 Fejér, VIII. 2, 140.}*
Azonban Theha zsidó követelése még se lehetett teljesen alaptalan, mert IV. Béla király egyideig szükségesnek látta, hogy kárát pótolja, midőn az esztergom-vármegyei Csenkét, melyet II. Endre király szintén Simon grófnak adott volt, Theha zsidónak engedte át.
Miközben Simon gróf II. Endre király kedvezését nagy mértékben kiérdemelte, addig Benedek «herczeg» a Korlát_{6 Konrád, Korrád, Korlád, Korlát egy név.}* fia, Tota asszony férje, noha előbb vitézségének és hűségének kitünő jelét adta volt, azt elvesztette, számüzetett és összes birtokaitól megfosztatott. Ekkor idegen kézre kerültek a bajóti és martoni birtokok is, hanem csak rövid időre. Mert Tota asszony, ki Imre király halála és Konstanczia királyné távozta_{7 Konstanczia 1209. augusztusban II. Frigyes német császár neje lett. Meghalt 1222. junius 23.}* után is megmaradt a királyi udvarban, nem követte férjét sem a számkivetésbe, hanem II. Endre király nejének nemes és tisztes szolgálatával mutatta meg hűségét, – visszakövetelte jószágait, s Endre király méltányosnak találta részint jó szó, részint csere útján újból megszerezni azokat és törvényes birtokosának, Tota asszonynak visszaadni. (1221.)_{1 Fejér, CD. III. 1, 316.}* Iacute;gy maradt meg Marton (a későbbi Nagy-Marton) és Bajót továbbra is a család birtokában, daczára annak, hogy a hűtlen Aján fiai 1230-ban pörrel támadták meg Simon grófot (Bertramról még mindig nincs szó) Marton birtokáért. Úgy kell lenni, hogy tota asszony ekkor már nem élt és Martont Simonra hagyta, ki ellen azon jogon, hogy Marton örökös birtokuk, indítottak pert Aján fiai. De a király nemcsak Simonnak itélte oda a per tárgyát képző Martont, hanem a felpereseket patvarkodásban is elmarasztaltatta._{2 Fejér, CD. III. 2, 207.}*
Aligha csalódunk állítván, hogy Bertram vagy Bertrand még akkor nem volt Magyarországon, mert se Röjtökőri adományozásánál, sem ez imént előadott pörben, se másutt 1241 előtt említés felőle nem történik. Ő sokkal fiatalabb is lehetett Simonnál, kit mintegy harmincz évvel túlélt.
A bőkezű vendégszeretetet, melyet Magyarországon tapasztalni szerencsések valának, Simon és az időközben megérkezett Bertrand hű és hasznos szolgálataikkal iparkodtak meghálálni. Már II. Endre korában tüntek ki sokféle jó szolgálataikkal._{3 «Multiplicia servitia fidelium.. Simonis et Bertrandi comitum, quć.. Andreć.. regi.. necnon regno.. laudabiliter impenderunt», úgymond IV. Béla király 1243-ban.}* Midőn pedig a tatárok pusztították az országot, akkor mutatták ki főleg vitézi voltukat. Előbb valamelyik mezei ütközetben csaptak össze velök, aztán az esztergomi várba vetették magokat, melyet daczára annak, hogy a város magát megadni kényszerült, «számos faristárjok» segítségével férfiasan megvédtek._{4 Lásd IV. Béla király két rendbeli oklevelét Fejérnél CD. IV. I, 272, 274, és Rogerius mester siralmas éneke 40. fejezetét: «cum multis balistariis». Balistarius, a hadi vetőgépeket kezelő katonák régi magyar neve faristár vagy falistár lehetett. Felistál és Alistál nevű helységek maig is vannak Pozsony vármegyében; hajdan kétségkívül «terra balistariorum» valának. Egy 1337-ben kelt oklevél (Fejér, CD. VIII. 4, 144) említ Faristár nevű helységet, mely Gyurikovics Mátyás ezrint a mai csallóközi Bruck. Az Anjouk. Okmt. I, 51. szintén említ «particulam terrć Faristár vocatam» Pozsony vármegyében.}*
A király visszaérkezvén a dalmát részekről, hova a tatárok elől meneküle, nagy hálával magasztalta a Martoni grófok jeles tetteit, és azonnal visszaadta Simonnak az esztergom-vármegyei Csenkét a hozzá tartozó szigettel együtt és megerősítette őt Röjtökőri birtokában._{1 Fejér, CD. VI. 1, 277.}* Szolgálatát is újra igénylette, a mennyiben elküldötte külföldi követségekbe, nevezet szerint Bertalan pécsi püspökkel IV. Incze pápához, segélyért esdeklendő._{2 Koller, Hist. Eppatus Quinqueeccl. II. 121.}* És az időben terhes szolgálatnál egyéb nem lehetett, midőn harminczkét ekényi elhagyott földekkel, a mosonmegyei Gadundorffal, a sopronmegyei Zolontával, Puczinnal és a komárommegyei, vágközi Keszővel ajándékozta meg Simon és Bertrand grófokat IV. Béla._{3 Fejér, CD. IV. 1, 275.}* Mert e vidéket újra kellett népesíteni, fölszerelni és a művelésre alkalmassá tenni.
«Nemes Martoni Bertrand gróf»_{4 «Comes Bertrandus nobilis de villa Mortun».}* utóbb is kimutatta vitézségét, főleg az ország határainak védelmében. Részt vett a németújhelyi ütközetben (1246. junius 15.) Babenbergi frigyes ellen, hol ez életét vesztette, viszont Bertrand gróf fogságba került, melyben sokat szenvedett. IV. Béla király hivének érdemeit és szenvedéseit három sopron-vármegyei Család nevű helységgel jutalmazta._{5 Fejér CD. IV. 2, 227. IV. 3, 306.}*
Már előbb megnősült Bertrand gróf, s elvette néhai Salamon bán, még előbb Batiz gróf özvegyét._{6 Árpádkori új Okmt. VII. 166.}* Ezt hítták-e Erzsébetnek, vagy talán már második felesége volt ez Erzsébet? nem tudjuk. A mit tudunk, hogy egyik leányát, Annát Gerlosoki nevű úr, a másikat az Osl nembeli Osl mester vette nőül, kinek ismét két fiát ismerjük: Oslt és Péter.
Bertrand gróf szerző ember is volt, a menynyiben megvette a sopronmegyei Puginát,_{7 Pagonyt, Bessenyő, Heren és Telek helységek szomszédságában 16 márkáért vette meg nehány soproni várjobbágytól. (Fejér, CD. IV. 3, 301.)}* és nagy kort érhetett, mert noha csak 1272-ig történik felőle névszerinti emlékezés, azon körülmény, hogy Nagy-Martoni Simon és Mihály grófok csak 1302-ben elégítették ki imént nevezett özvegyét hitbére, – és leányait leánynegyedi illetőségeik czímén,_{1 Fejér, CD. VIII. 1, 113.}* arra enged következtetni, hogy Bertrand gróf alighanem megérte a XIV. század hajnalát, de egyszersmind arra is, hogy fiutódot nem hagyott maga után.
Ellenben Simon, ki felől 1243 után szakadnak meg már tudósításaink, két fiat hagyott maga után: Simont, kit e néven II-nak fogunk nevezni, és Mihályt.
Simon tehát a Nagy-Martoni grófi család magyarországi őse, ki utána a családfa harmadfél századon át, vagyis a nemzetség magszakadtáig így alakult:

Tota 1198–1221. férje Korlátfia Benedek herczeg; I. Simon 1223–1243.; Bertrand 1241–1272. neje Erzsébet 1244–1302.; II. Simon 1277–1318.; Mihály 1277–1304. neje osztrák leány. 1289.; Anna 1362. Gerlosoki özvegye.; N. 1302. Osli Osl neje.; Klára 1329. férje Köcski Sándor országbiró; I. Pál 1301–49. 1. neje Erzsébet. 2. neje Puchaim Erzsébet 1343.; Lőrincz 1301–42. neje Horsundorfer Margit 1325–1342.; I. János 129*–1307.; I. Bertalan 1312.; András 1320.; Dénes 1324–25.; I. Miklós 1301–25. neje Cheyawei Margit 1325.; Osl.; Péter.; György †; Katalin (?) 1362. férje Imre, főlovászmester, István bán fia.; II. Bertalan 1342–43.; III. Miklós 1339–81.; II. Miklós 1332–1374.; II. Pál 1374–1400. neje Bazini Anna 1387–1395.; Johanna 1377. férje Móriczhidai János, Simon bán fia.; II.János 1377–1400.; III. Pál 1400–1437. neje Potendorfi Anna 1437–1453.; IV. Miklós 1400.; Vilmos 1433–1465.; Margit 1437–1447.; Valpurgis 1437–1447.; IV. utószülött Pál 1438. †;

II.

Vegyük sorra a családfa egyes ágait.
A második nemzedék, II. Simon és Mihály grófok, tekintélyes_{2 Botka Tivadar szerint (Győri tört. és rég. füzetek IV. 282.) II. Simon 1272-ben Bars vármegye ispánja volt. Botka szava nyomatékos ugyan, de bebizonyítva e tételét nem találjuk. A Nagy-Martoniak tekintélyéről tanúskodik, hogy a viszályt Wolfló soproni biró és a Muzslai testvérek közt ők simították el. II. Simon gróf kezességet vállalt a Muzslaiak által két év alatt fizetendő összegekre nézve. Ha időközben meghalna, e kezességet áthárítja «in comitem Michaelem, fratrem nostrum». E kezeslevelét így kezdi: «Nos Symon comes».(Hazai Okmt. IV, 69.)}* és szerző emberek voltak. Megvették a sopronmegyei Kövesdet és pedig akkor igen tetemes összegen: 300 márka tiszta ezüstön; Bogyoszlót vagyis a mai Német-Kereszturt, Gorbolnokot, Zillingtali hét telket, Peter-Németit, Sikremset (?) és a Német-Ujváriaktól a Sár melletti két Ikkát._{3 Fejér, CD. V. 3, 375. VIII. 1, 71, 72, 103, 104, 145. – Hazai Okmt. V. 71. Mind e vásárlások 1287 és 1302 közt történtek. Hogy Nagy-Martoni Simon fia Mihályunk-e, kinek IV. Béla Garigfeu helységet adja 1263-ban, ki azt 1266-ban meg eladja: meghatározni nem tudjuk. (Tkalčić, Monum. hist. eppatus Zagrab. I. 128, 130. – Árpádk. új Okmt. XI. 525, 556.)}*
A Német-Ujváriak szomszédai, rokonai, sőt barátai_{1 Nagy-Martoni II. Simon és Mihály mint tanuk szerepelnek a Német-Ujvári Miklós nádor által kiállított egyik levélen, hol ez őket «chari nostri»-nak nevezi. (Fejér, CD. VIII. 5, 468.)}* levén, igen valószínű, hogy azon zavaros időben, melyet V. István vetekedése atyjával támasztott, valamint Kún László szerencsétlen uralkodása alatt is ezekkel tartottak._{2 1277-ben megerősíti és átírja ugyan IV. László király IV. Bélának Csenkéről szóló, 1243. évi adományos levelét Simon és Mihály grófok, a Simon fiai részére, de érdemeiket nem, csak kérésök igazságos voltát említi. (Fejér, CD. V. 2, 393.)}* Minek meg is adták az árát. Mert mikoron, 1289 április végén Albert osztrák és stájer herczeg Magyarországba tört, hogy a «ragadozó farkasokat», kik tartományait annyiszor pusztították, megfenyítse, az első csapás a Nagy-Martoniakat érte. Az osztrákok legelőbb Nagy-Martont vették ostrom alá. Az őrség bizva a Német-Ujváriak segélyébe tizenegy napig kitartott. Ekkor meg is érkezett Iván bán, de várat fölmentenie nem sikerült, minthogy támadását az ellenség visszaverte. Nagy-Martoni Mihály tehát, kinek neje osztrák lány volt, Taufert Hugo osztrák úr közbenjárására oly feltétel alatt adta föl a várat, hogy az őrség, minden vagyonával szabadon elvonulhasson._{1 A stajer Otaker rímes krónikája Peznél, Scriptt. rer. Austr. III. 267–271. ll. és a Hagen-féle krónika ugyanott, I. 1101. 1.}*
III. Endre uralkodása alatt, épen úgy mint a Német-Újváriak, a Nagy-Martoniak is hol jó, hol feszes viszonyban állottak a koronához. Midőn III. Endre király uralkodása elején a magyar határszéleket Albert osztrák herczegtől visszakövetelte, és követelésének súlyt adandó haddal támadta meg Ausztriát, a Nagy-Martoniak vele voltak, vele egyéb, «mind közönséges, mind részleges hadba szállások» alkalmával. A miért a király megerősítette őket Röjtökőr birtokában, sőt a Suslan (ma Schadendorf) nevű földtért is nekik adta, mert meg kellett nyugodniok abban, hogy Martonvára a haimburgi békekötés értelmében lerontassék, a minthogy csakugyan földig romboltatott._{2 Fejér, CD. VI. 1, 293. – Árpádkori új Okmt. X. 333.}*
De a békekötés föltételeit csak oly nehezen tűrhették, talán zabolátlankodtak is miatta, mint a Német-Ujváriak. Ez volt az oka – úgy látszik – a miért III. Endre király Röjtökőrt tőlök elidegeníteni akarta. Azonban a Nagy-Martoniak siettek hűségöket megmutatni és megjelentek az 1299. évi pesti országgyűlésen;_{3 «In generali parlamento domini regis in Pest celebrato.»}* felmutatták leveleiket, melyek mellett Röjtökőrt birják, mire aztán a király az egyházi és világi főurak tanácsára meghagyta azt nekik, de birtoklevelöket újra nem erősítette meg, hanem csak az ország főurai állítottak ki bizonyságlevelet a történtekről._{4 De dato 1299. julius 14. Fejérnél, CD. VI. 2, 228.}*
Az Árpádok fiágának magva szakadtával valószinűleg a Venczel, később az Ottó pártjához szegődtek Nagy-Marton urai, ebben is a Német-Ujváriak nyomdokain járván. Legalább azon anjoupárti főurak ékes sorában, kik Pozsonyban 1304. augusztus 14-én Rudolf osztrák herczeggel szövetséget kötöttek, aztán a cseh hadjáratban részt vettek, épúgy nem találkozunk nevökkel, mint nem Esztergom ostrománál és bevételénél, noha Pozsonyhoz Nagy-Marton, Esztergomhoz Bajót egyaránt közel esik. A rozgonyi csata hősei közt is hiába keressük őket.
Csak miután Károly királynak sikerült a dunántúli részek jobb elemeit, a Nádasd, Osl, Gutkeled nembelieket, s a Köcskieket a Német-Ujváriaktól elvonni és pártjára hódítani, találkozunk a Nagy-Martoniakkal is a király táborában.
Birtokai elpusztítása, jószágaik elhamvasztása lett azért jutalmok a Német-Ujváriak részéről._{1 Fejér, CD. VIII. 2, 241.}* Tartózkodások Sopronmegyében tűrhetetlenné vált; levonultak tehát bajóti uradalmokba, melytől magokat ez időtájt sürűbben Bajótiaknak nevezgették.
A második nemzedék ekkor már lelépett a szintérről. Mihály gróffal 1303 után nem találkozunk; Simon gróf 1318-ban ugyan még Győr vármegye ispánjául jő elő, de a következő évben már csak mint «néhai» említtetik._{2 U. o. 198, 199.}* – Nyomukba a harmadik nemzedék lép; II. Simon gyermekei: Klára, I. Pál és Lőrincz; Mihály fiai: . János, I. Bertalan, András, Dénes és I. Miklós.
«Bajóti Klára, Simon gróf leánya, Pál és Lőrincz mesterek nővére» Köcski Sándornak, a jeles országbirónak volt neje, és lett 1328 elején özvegye._{3 Hazai Okmt. I. 155. Köcski Sándornak egy fia maradt: György, ki atyja végrendeletének végrehajtója, tehát atyja halálakor nagykorú volt. Ennek – úgy látszik – Klára mostohája vala, egyszer azért, mert Klárával szemben nem neveztetik az ő, hanem csak Köcski Sándor fiának; aztán mert Klára férje halálakor java korában levő asszony lehetett, minthogy feltételezik róla, hogy még egyszer férjhez mehet; végre Köcski Sándor tíz évvel halála előtt a Nagy-Martoniakhoz arányítva szegény ember, mindössze szent-mártoni várnagy volt. Ekkor tehát alig vehette el a főrangú Nagy-Martoniak leányát. Egyébiránt Klárának száz márkát hagyott férje és jószágai egyikét özvegyi székül.}*
I. Jánosról csak kétszer történik említés: egyszer a XIII. század végén, midőn tanuvallomást tesz az esztergomi káptalan részére az esztergomi polgárok ellen;_{1 Knauz, Monum. eccl. Strigon. II. 474. – Árpádk. új Okmt. X, 106.}* másszor 1307-ben, mikora Halifa fiai péli (ma Péliföld-Szent-Kereszt, Bajót mellett) birtokrészöket eladják «Bajóti Jánosnak, a Mihály gróf fiának és Bajóti Pálnak a Simon gróf fiának»._{2 Anjoukori okmt. I. 124.}* Feleségéről, maradékáról nincs említés.
I. Bertalan, a Mihály fia 1312-ben szintén együtt említtetik I. Pállal, a későbbi országbiróval._{3 Fejér, CD. VIII. 1, 469. megveszik a magok és testvéreik nevében Bideskuti Márton suslani részbirtokát 100 márkáért.}*
Mihály fia Andrást vagyis Endurlt, miként valószinűleg német anyja szólítgatása után nevezték a királyi apródot, édes testvérével Nikullal, vagyis I. Miklóssal, nemkülönben unokatestvéreivel a Simon fia I. Pállal és Lőrinczczel 1320-ban együtt és első helyen említi Károly király, midőn vitézségök jutalmául átengedi nekik a kövesdi királyi vámot és a sopronmegyei Pomogyot._{4 Fejér, CD. VIII. 2, 241, 246.}* De már 1324-ben nem őt, hanem testvére, a most nevezett Nikul mellett, Dénest emeli ki vitézi szolgálatáért a király, melynek jutalma ez alkalommal a németek által az ország határa megszakításával bitorolt Alramus nevű földtér volt a Sár folyó mellett._{5 U. o. 536.}*
Mindezen Nagy-Martoni testvéreknek: Jánosnak, Bertalannak, Andrásnak és Dénesnek nem maradtak gyermekeik; csak az ötödiknek, I. Miklósnak maradt egy fia: II. Miklós – Cheyawei Ottó német úrnak Margit nevű leányától, kit 1325 körül vett I. Miklós feleségül. A jótállást az asszonynak «osztrák szokás» szerint fizetendő hitbéreért, illetve özvegytartási díjáért ekkor már csak Dénes vállalta el, mert a többi testvérek – úgy látszik – már nem éltek._{6 Fejér, CD. VIII. 2, 652: I. Miklós nőül vevén «nobilem dominam Margaretam, filiam domini Ottonis de Cheyawe in Teutonia dote et dotalitiis mediantibus consuetudine terrć Austrić exigente». A miért leköti neki birtokrészeit Ikkán, Kövesden és Bessenyőn 80 talentum bécsi denár évi jövedelem erejéig. Ha ő, a férj, előbb meghalna és örökösök nélkül, akkor rokonai a lekötött jószágrészeket megválthatják 800 talentumon. Ez volt a házasság osztrák módra. Míg a magyar nő mindig hozott a házhoz, példát erre magok a Nagy-Martoni leányok fognak szolgáltatni; addig a német nő csak vitt, és búsásan sokat, a háztól. Az osztrák urak leányaikkal valóságos vásárt ütöttek. Eléggé drasticus példája az ilyennek a kötés, mely mellett Laczfi István erdélyi vajda néhai Puchaim Henrik leányát, Ágnest, Nagy-Martoni Pál országbiró sógornéját feleségül kapta. István vajda 1000 márka finom ezüstöt avagy 2000 bécsi talentumot (hat pensát számítva egy talentumra) igér a leányért. Puchaim Albert és János, a menyasszony rokonai, készpénzt követelnek s ennek megszerzésére két heti időt engednek a vajdának. Ha fizet és a mely napon fizethet, megtörténik az egybekelés. («Cum virgine Agnete coniacendo aliqualis commixtio.» A Puchaimok a mondott kötés teljesítése napján «tenentur virginem Agnetem assignare et apponere per copulam carnalem»). E kötést az evangeliumra és keresztre tett eskü által erősítik és pecsétjeikkel hitelesítik mint tanuk Comes Paulus de Mćrteinsdorf (az országbiró) és Piligramus Strćun. (Fejér, CD. IX. 1, 448.)}*
Nagyon megdöbbentő lehetett a Nagy-Martoniakra mondott fivérek halála, mert ugyancsak 1325-ben nősült meg Lőrincz is, a Simon-ág egyik sarja és feleségűl vette néha Horsundorfer Volfing, a történetünkben jó emléket hagyott főúr leányát Margitot._{1 Fejér, CD. VIII. 2, 605.}*
Lőrincz gróf vitéz férfiú volt. Neki és testvérének köszönte Károly király, hogy míg ő Uros szerb király támadásait visszaverte és Macsó várát bevette, ők Német-Ujvári András ellen Győr és Sopron városokat megvédelmezték, és mikor a Német-Ujváriak hivására némely osztrák főurak segítségökre jöttek, ezek megverésében is részök volt._{2 U. o. 199.}* – Midőn pedig Károly király az oláh Basarab ellen indult, ama szerencsétlen hadjáratban Lőrincz gróf is vitéz részt vett, de része volt a szerencsétlenségben is, a mennyiben ez alkalommal balkeze gyógyíthatatlanúl megsebesült._{3 U. o. 625.}* Mely jeles tettekért nemcsak többféle, alább felsorolandó adományban részesítette őt a király, de kinevezte pankotai várkapitánynak és zarándi vármegye-ispánnak. – 1342. évi juliusban már nem élt, özvegyet, két fiút és egy leányt hagyván hátra._{4 U. o. 599 és IX. 3, 315.}*
Valamint a Nagy-Martoniak e harmadik nemzedéke jelességre nézve kivált valamennyi többi nemzedék közől, úgy magából e harmadik nemzedék sorából kimagaslott I. Pál, az országbiró, e nagytehetségű férfiú, ki nemcsak családjának volt fénye és legfőbb gyarapítója, de érdemei az ország törvényes állapotának helyreállításában is nagyok._{1 Külön tanulmányt készülök – ha Isten segít – Pál országbiróról írni, a miért e helyt országos érdemeit csak röviden érintem.}*
Neve eddig ismert történeti adatainkban legelőbb 1301-ben fordul elő,_{2 Fejér, CD. VIII. 1, 72. Hogy 1291-ben és 1299-ben győri, soproni és mosonyi vármegye-ispán volt, mint Ráth Károly állítja az Új M. Múzeum 1853. évi folyamában (V. ö. Győri tört. és régész. füzetek I. köt. 109. 1.), kétségbe vonom. A Fejér CD. VI. 1, 130. és VI. 2, 230. említtetik ugyan Pál nevű főispán, de hogy ez a Nagy-Martoni Pál, az idézett helyekből kideríteni nem lehet.}* aztán előfordul 1307-ben, 1312., 1318., 1319., 1320., 1221-ben többnyire vagy jószágvásárlásoknál, vagy adományos leveleken, melyek által a király őt hűséges vitézi szolgálataiért jutalmazza._{3 Fejér, CD. VIII. 1, 469, 470. 2, 198, 199, 241, 246, 213.}* – 1322-ben hatalmaskodása említtetik, melylyel Bajótról a közel fekvő Lábatlant megtámadta és kifosztotta._{4 Anjoukori Okmt. II. 15.}* Mi volt oka e hatalmaskodásnak, közelebbről nem tudjuk. De aligha más, mint megtorlása valamely hasonló túlkapásnak, mi ama pártos világban szinte mindennapos vala. Értesülünk ugyanis, Károly király által, hogy Csák Máté Bajótot elfoglalta, és ugyancsak Pál országbirótól magától, hogy (a Csák nemzetségből való) Márk fia István és ennek fia Péter tömérdek kárt okozott a Nagy-Martoniaknak főleg az által, hogy Bajót várát szétdulatta._{5 Knauz. Monum. eccl. Strigon. II. 737. – Fejér, CD. VIII. 3, 601.}* – De hogy Pál gróf az országbiróság előtt hivatalt viselt, arról eleddig nem értesülünk. Azon nagyfontosságú szövetségi oklevelen is, melynek erejével Károly király 1323-ban az osztrák herczegekkel frigyet köt, az elsőrendű magyar főurak közt, kik e kötés megtartásáért szavatosságot vállaltak, Nagy-Martoni Pál neve olvasható ugyan, azonban hogy valamely országos tisztet viselt volna, nincs megemlítve._{6 Kurz, Österr. u. Friedrich d. Schönen, 467. 1. – Ez oklevelen neve egyszerűen így van írva: «Paulus de Mertensdorf», míg egy német levelen, melyet ő maga állított ki, ekként nevezi magát: «Ich Graff Paul von Merteinstorf». (Duellius Hist. Ord. Teut. P. III. c. III, p. 83. nro XVI. Fejérnél CD. VIII. 4, 663.)}* – Jelen volt 1328 elején testvérével Lőrinczczel együtt, midőn Köcski Sándor halála után nővérét, özvegy Köcski Sándornét kielégítik; ott sincs valamely hivatala megemlítve, hanem egyszerűen Pál mesternek, Bajóti Simon fiának neveztetik a király által._{1 Hazai Okmt. I. 156.}* Pedig ekkor legalább is ki volt már szemelve a királyi udvar birájának vagyis országbirónak,_{2 Először, mint ilyen 1328. márczius 23-án fordul elő az Anjoukori Okmánytár II. kötete 355. lapján.}* mely magas hivatalát az ország javára 1349. évi junius közepéig viselte.
Károly király mind haláláig megbizott Pál országbiró hűségében; fiában pedig, Lajos királyban, ha lehet, még növekedett e bizalom, a mennyiben Vitus baráttal a nyitrai püspökkel őt állította a fényes küldöttség élére, mely Avignonban, a pápai consistoriumban, 1344. évi januárius 19-én, az egyházi és világi jogból oly meggyőzőleg fejtette ki Endre királyfinak jogát a siciliai koronára, miszerint a pápa megigérte, hogy Endrét királynak czímeztetni, fölkenetni és megkoronáztatni fogja._{3 Theiner, Monum. Hung. I. 664.}* – János, a küküllei főesperes ugyan még azt is tudja, hogy e kedvezményt 44000 márkáért eszközölte ki ama követség, és hogy Lajos király nagy megütközéssel hallotta, hogy a jogot, mely Isten s az igazság szerint megillette Endrét, pénzen kell megvásárolnia; mégis, nehogy királyi fensége fösvénységgel, követei pedig hazugsággal vádoltassanak, szétküldötte végrehajtóit minden megyébe, a király és a királyné városaiba, kik az utolsó denárig behajtották ez összeget és biztos követek által átszolgáltatták a pápai kamarának._{4 Chronicon Budense Podhradczkynál, 274. lap. – Hogy e második követségben Pál országbiró szintén részt vett, hozzávethető Erzsébet királyné 1345. évi május 1. kelt leveléből, melylyel bizonyos pör elhalasztását elrendeli, «ad quindenas diei reversionis comitis Pauli de curia romana». (Hazai Okmt. I. 190.) – Valamint Pál országbirónak év nélkül kelt leveléből, melyben megkéri István, királyi tárnokmestert, hogy egyik, vele Avignonba utazandó belső szolgájának 24 darab ökrét, melyeket Tót Lőrincz ok nélkül elhajtatott, szerezze vissza. (Anjouk. Okmt. V. 164.)}*
Mindvégig azonban Nagy-Martoni Pál gróf a királyi udvar kegyét nem élvezte. Lajos király, ugyanis, megfosztotta őt 1349 közepe felé az országbirói méltóságtól s azt Szécsenyi Tamásra, előbb erdélyi vajdára ruházta._{1 Az új országbiró ezt maga mondja: «medio tempore ipso domino rege honore iudicatus curić suć ab ipso comite Paulo ablato, nostram personam sublimante.» Zichy-Okmt. II. 406.}* Okát e rendszabálynak nem ismerjük; de irigykedésre sőt méltatlankodásra_{2 Anjouk. Okmt. V. 44. Miklós nádor által 1347. ápr. 30. tartott közgyűlésen Győr vármegye tisztviselői jelentik, hogy Nagy-Martoni Pál által «tempore potentie... tributariam exactionem... factam.»}* elég okot adott Pál országbiró, ki felette jövedelmes hivatalát huszonegy évig viselvén, – mint látni fogjuk, –tömérdek gazdagságra tett szert, és nem mindig kifogástalan módon. Pedig fiutóda nem maradt, noha kétszer is nősült. Mind a két feleségét Erzsébetnek hítták. A második, kit 1343 elején vett el, néhai Lihtenbergi Puchaim Henrik leánya és előbbi feleségének negyedfokú rokona volt._{3 Nagy-Martoni Pál 1344. évi, avignoni követsége alkalmával a szent-székhez folyamodott a maga és neje: «Elizabet de Lihtenberg Saltburgensis diocesis» nevében, hogy a pápa utólagosan dispensálja őket a negyedfokú rokonság akadálya alól, melyet nem ismerve kötöttek házasságot. (A vatikáni levéltárban, Supplicationes Clementis VI. an. II. parte II. fol. 209. t.) Vesd össze Lajos király levelével, hol megengedi Pál országbírónak, hogy néhai Henrici Puhamar˙ leányát nőül vehesse, «cum ipsius nuptić celebratio et conthoralis coniugium ex nostra benevola admissione existat.» (Fejér, CD. IX. 1, 92.)}*
Minthogy pedig időközben Lőrincz grófnak II. Bertalan nevű fia is elhúnyt, 1346-ban már csak két termő rügye volt a Nagy-Martoniak főúri családfájának: II. Miklós, a Mihályági hasonnevű atyának, – és III. Miklós a Simonági Lőrincznek fia.
E két Miklóssal jelent meg Pál országbiró az esztergomi káptalan előtt, hogy az osztályt köztök a nemzetségi javakban megejtse. Az elv, mely az országbirót ez osztályban vezérelte, az volt, hogy a régibb szerzemények a két unokatestvér közt közösek maradjanak; az ő, az országbiró szerzeményei azonban kizárólag III. Miklósnak, édes testvére fiának jussanak. Kivételt képezett a kétes természetű Kabold vára a hozzá tartozó Veperddel és Péter-Németivel, melyeket noha tényleg az országbiró saját emberségéből, nagy költséggel szerzett meg a családnak, minthogy névleg mégis régibb eredetű családi birtokok valának, – szeretettel felosztotta azokat mindkét Miklós közt.
Mivel pedig ez osztályos levél, melyet az esztergomi káptalan 1346. évi julius hava 8. napján állított ki,_{1 Fejér, CD. IX. 1, 407–411.}* felsorolja a Nagy-Martoniak öszszes birtokait névszerint, alkalmasint esik e helyt a Nagy-Martoniak birtokviszonyait részletesen előadni.
A régibb szerzemények a következők: 1. Röjtökőr az ott régidőtől szedetni szokott úti vámmal._{2 Hogy Röjtökőrt II. András király adta szállóul föntebb előadtuk, a hol a kútfőket is idéztük.}* 2. Ábrám-Kéthida._{3 Másként Ábrámos, melyet Károly király 1324-ben adott a Nagy-Martoniaknak (Fejér, CD. VIII. 2, 536.)}* 3. Kövesd szintén az úti vámmal._{4 A mai Millendorf. Kövesdet Arnold mestertől vették meg II. Simon és Mihály 300 márka ezüstön 1287-ben. (Fejér, CD. V. 3, 375. V. ö. Ugyanott, VIII. 1, 143.) 1320-ban Károly király adta a Nagy-Martoniaknak a kövesdi vámot. (Fejér, CD. VIII. 2, 241. IX. 1, 82.)}* 4. Heren (Hirm.)._{5 Hereni István sopronmegyei birtokait, köztök Herent Lőrincz grófnak elzálogosítja. (Fejér, CD. VIII. 3, 75. 1.)}* 5. Siklósd ma: Sieglos. 6. Nagy-Marton_{6 Mint juthatott Nagy-Marton a családra, tudjuk. Pál országbiró nagyította templomát és alapította plebániáját. (Vatikáni levéltár. L. ily czímű értekezésemet: Kálmán, győri püspök, Századok, XXIII, 382.)}* 7. Fraknó vár és váralja._{7 Hogy Fraknó várát a Nagy-Martoniak építették, kétséget nem szenved. Főtornya, donjonja, egyik legalsó helyiségének zárkövét maig is, mint Thaly Kálmán felfödözte és Könyöki tanár lerajzolta, a Nagymartoniak czímere, a sas diszíti. Építették valószinűleg azután, hogy Martonvárát le kellett rombolniok, tehát a XIII. század végén. Ők építették ott a templomot is. VIII. Bonifácius pápa 1304-ben bucsút engedett mindazoknak, kik a fraknói templom építése költségeihez járultak. (Fejér, CD. IX. 7, 71.)}* 8. Vyzum (Rétfalu?). 9. Sandorf (talán Suslan) a mai Schattendorf._{8 Miként jutott a Nagy-Martoniakra? 1. Fejér, CD. VI. 2, 128. VIII. 1, 469.}* –Az eddig elősorolt helységek Sopron vármegye felső részében voltak: 10. Bogyoszló másként Keresztur_{9 Bogyoszlót részben II. Simon és Mihály vették meg Prágai Marcel fiaitól 1288-ban. (Hazai Okmánytár V. 71.) Részben Szántói Harapától és testvéreitől 1299-ben (Árpádkori új Okmt. X. 353.)}*és 11. Család._{10 Család Bertrand gróf hagyatéka (Fejér, CD. IV. 2, 227. VIII. 1, 113.)}*
A Nagy-Martoniak Esztergom vármegyei birtokai: 12. Kesző._{1 L. föntebb és Fejér, CD. IV. 1, 275.}* 13. Bajtót, melyről már beszéltünk. 14. Ujfalu, előbb Nyerged-Szeg, ma Nyerges-Ujfalu a Dunamentén. 15. Pél, ma Péliföld-Szentkereszt._{2 I. János és I. Pál szerzeménye. (Anjouk. Okmt. I. 124.)}* 16. Csenke._{3 Csenkét II. Andrástól kapta I. Simon. E helység birtoklási fázisait előadtuk.}*
A Nógrád vármegyei birtokok: 17. Mohora._{4 Pál országbiró Mohorát Lipót fia Paskának adja át benépesítés végett 1332-ben. (Fejér, CD. IX. 7, 736.)}* 18. Oroszd. (Oroszi.)
Ezen régebben szerzett birtokokhoz sorolta még Pál országbiró: 19. Kabold várát az ott szedetni szokott úti vámmal,_{5 II. Simon elsőben az osztrákoktól vette meg, aztán elfoglalták valószinűleg a Német-Ujváriak; 1319-ben Károly király visszaadja I. Pálnak és Lőrincznek. (Fejér, CD. VIII. 2, 199, 428.) Csák Péter lemond jogáról Kaboldra. (Fejér, CD. VIII. 3, 601.)}* továbbá 20. Veperét_{6 Vepurnak is iratik, ma Veperd, Wepersdorf.}* és 21. Péter-Németit._{7 Előbb zálogba birták, aztán örökáron, 200 márkáért vették meg II. Simon és Mihály. (Fejér, CD. VIII. 1, 103–4.)}*
Újabb, Pál országbíró által szerzett birtokok: 22. Pomogy_{8 Károly király elveszi némely hűtlen Biki nemesektől és Nagy-Martoni I. Pál, Lőrincz, András és Miklósnak adja. (Fejér, CD. VIII. 2, 246. 449.) Később birtoklása kérdésessé válhatott, de Lajos királytól újólag Pál országbírónak adatott. (L. Fejér, CD. VIII. 1, 71. IX. 1, 82.)}* a Fertő folyó mellett, a mai Czillingtál vidékén. 23. Széleskút (Breitenbrunn)._{9 Királyi adomány Pál országbíró részére, melynek eléggé botrányos történetét 1. Fejér, CD. VIII. 3, 604. 607. 612. VIII. 5, 599.}* 24. Feukas (Stepke fia) összes birtokai Vas vármegyében, melyeket Károly királytól kapott az országbíró. 25. Pordány._{10 Vétel útján került Pál országbíró és Lőrincz zarándi főispán birtokába. (Fejér, CD. VIII. 5, 89. V. ö. VIII. 4, 225. 314–316.)}* 26. Dorog. 27. Teuful a Seley folyó mellett, melyet ma Vulkának hínak._{11 Fejérnél: Theseul (CD. VIII. 4, 89.)}* 28. Höflein._{12 Osl Margit adta 1312-ben Pál országbírónak (Fejér, CD. VIII. 1, 470. V. ö. VII. 2, 254. VIII. 1, 24. 471.), miből hosszantartó pör lett.}* 29. Szerdahely (a mai Stodra vagy Stettera Sopron felett.)_{13 I. Pál előbb zálogba, aztán 500 márka örök áron vette meg az Osloktól 1318-ban. (Fejér, CD. VIII. 2, 198. 312.)}* 30. Morócz (ma Márcz).
Mind e helyek Sopron vármegyében feküsznek. – Pál országbíró Pozsony vármegyei szerzeményei: 31. Stemeth (Szemet, a Csallóközben). 32. Sárfő. 33. Csataj._{1 Az esztergomi káptalan 1337-ben arról tesz tanúbizonyosságot, hogy Pál országbírót bizonyos, őt illető bírság fejében beiktatta Bogárfia Márton fiának, ifjabb Gergelynek Csataj és Sárfő nevű birtokaiba. (Anjoukori Okmt. III, 406.}* 34. Kizey (Kerzi?). 35. Csánok._{2 Csánok a pozsonyi várjobbágyoké volt 1256-ban és Modor szomszédságában feküdt. (Árpádkori új Okmt. II, 270. XII. 644. V. ö. Hazai Okmt. I, 190.) Ma Senkvicz fekszik helyén.}* 36. Nyárasd.
Somogy vármegyében voltak: 37. Iharos._{3 80 márkáért vette meg Pál országbíró Eddi Miklóstól. (Fejér, IX. 1, 198.)}* 38. Miháld._{4 Pál országbíró 100 márkán és összes őt illető bírságok elengedése árán szerezte meg Miháld, Bük és Keleviz nevű birtokokat Somogyban Koronczói Istvántól. (Anjouk. Okmt. II, 600. – Fejér, IX. 1, 61.) – Bakoczai Egyed Miháld nevű somogy-váremegyei birtokát eladja Nagy-Martoni Pál országbirónak 600 márkán. (Anjouk. Okmt. II, 579.)}* 39. Bogán.
Zala vármegyében: 40. Rokolyán._{5 Károly király adományozza Pál országbírónak és testvérének Lőrincznek a kihalt Rezneki Herbort összes zalamegyei birtokait 1337-ben. (Fejér, CD. VIII. 4, 229.)}*
Szabolcs vármegyében: 41. Bolcs. 42. Szent-Lélek.
Végre Komárom vármegyében: 43. Althy. 44. Ruol._{6 Feltűnő, hogy az országbíró Ikkát, Zillingdorfot nem említi meg birtokai közt. Valószínűleg nejének hagyta, valaminthogy Ikkát a Pucheimok később is bírták még. (Teleki, Hunyadiak kora. VI, 40.)}*
Hogy ez osztozkodás a rövidséget szenvedett I. Miklós fia II. Miklósnak tetszését nem nyerte meg, könnyen elképzelhetjük. Jellemző azonban unokatestvére, Lőrincz fia III. Miklós könnyelmű jószívűsége, melylyel nagybátyjának, Pál országbírónak, röviddel aztán, hogy országos méltóságától megfosztatott, bekövetkezett halálával, a pozsonyi káptalan előtt 1351. június 23-án megegyezett abban, hogy a nagybátyja által imént vázolt osztályos levél semmisnek nyilváníttassék és helyébe mindkét Miklós által létrejött azon egyesség tétessék, hogy javaikat közösen bírják, és ha valamelyikök örökösök nélkül halna meg, annak részét az őt túlélő, vagy utódai örököljék._{7 Fejér, CD. IX. 2, 107.}*

66III.

I. Pálban, az országbíróban a Nagy-Martoniak nemzetsége tetőpontját érte el. Ő legtöbbre vitte. Ő az egyedűli, ki nemzetsége tagjai közől elsőrendű országos méltóságot viselt, az ország sorsa rendezésébe hatalmasan befolyt és akkora gazdagságra tett szert, milyennel a két század múlva a Nagy-Martoniak örökébe lépett Esterházyak világra szóló vagyona vetekedhetett csak.
I. Pál halála után a negyedik nemzedék, II. és III. Miklós, vagy miként ők magokat nevezték: a két Nikl alatt a nagyság, tekintély, hatalom és gazdagság rohamosan alászállott.
Oka e hanyatlásnak, mint minden pusztulásé az vala, hogy az utódok megtagadták múltjokat; hűtlenek lettek a hazához, mely őseiket szeretettel fogadta, nagyra becsűlte és magasra emelte. Ott a osztrák határon, a hol birtokaik főtömege hosszan elterűlt és rendesenlaktak, sok alkalmok kínálkozott a külfölddel érintkezniök, s ők nem tudtak ellen állani a külföldieskedés kisértésének.
Mintha csak korunk elzüllött vagy elzüllendő nagyjainak példáját látnók bennök!
Büszke, de szegény német leányokat vettek feleségűl; ezeknek «osztrák módra» nagy jegyajándékokat biztosítottak; gyermekeiket németeknek nevelték; sógoraik és rokonaik, az osztrák és stájer urak társaságába vegyűltek; köztök, hogy a magyar uraságokat megmutassák, derűre, borúra költekeztek; ez úton «keresztény és zsidó» uzsorások hálójába kerűltek; a hazafiakkal gyűlölködtek és perlekedtek; tönkre jutottak; végre minden fekvőségök idegen kézre ment át (mint ezt a következőkben látni fogjuk).
A két Nagy-Martoni Miklós, ifjú gavallér urak, nagy név és birtok örökösei levén, úgy kezdették meg nyilvános életöket, mint a kik eddig nem szereztek semmit, s azt hiszik, hogy örökölt dús vagyonuk kimeríthetetlen. Midőn Lajos király leendő sógornéja, István herczeg menyasszonya, Bajor Lajos római császár Anna nevű leánya elé küldé országa nehány nagyját, a két Miklós saját pazar költségén követte díszes küldöttséget Passauba (1350.). Ugyanezen lakadalmas szolgálatot végezték röviddel utóbb is, midőn Lajos király rokona, István bosnya király nővére, Mária herczegnő ment feleségűl Helseneer úrhoz._{1 Másutt (Fejér, CD. IX. 2, 218.) Helphstayrnak van írva e név.}* Ekkor is feleségestűl, nagy kisérettel vettek részt a nászútban, szintén Passauig kisérvén a menyasszonyt. De III. vagyis a Lőrinczfia Miklós vitézi szolgálatot is végzett, 1351. év tavaszán szép számú magyar fegyveres néppel vevén részt Lajos király litvai hadjáratán, e szeszélyes vállalatban, melyet János, a hőbörtös cseh király indítványozott._{2 Anjoukori Okmt. V, 576.}*
E nagyzó életnek az lett a következése, hogy tömérdek adósságba verte magát a két Nagy-Martoni. III. Miklós azon ezer talentumot, melyeket nővérének, Katalinnak, hozományaképen készpénzben, atyjától és Pál országbírótól kezéhez kapott, az utolsó dénárig elköltötte. És midőn a leány Imréhez, a királyi lovászok mesteréhez feleségűl méne, kénytelen volt Pordányt és a kövesdi vám felét zálogba adni az új házaspárnak._{3 Fejér, CD. IX. 3, 315.}* De ezen, akkor csaknem fejedelmi kincs nem volt elég III. Miklós pazarlásai födözésére: még Izrael nevű pozsonyi zsidótól is kölcsön vett hetven talentumot, s úgy látszik, nagy uzsorás kamatra; mert midőn rokonai, Csornai János és Benedek mesterek ez adósságát kifizeték, nagy hálálkodva megismerte, hogy «édes testvérekként» segítettek rajta, noha a Csornaiak is biztosítékúl leköttették III. Miklós esztergomvármegyei birtokait._{4 U. o. CD. IX. 2, 218.}* Hanem azért e kellemetlenségek nem térítették észre a pazarlót. Nem sokkal később úgy látjuk, hogy Ikrényt Győr vármegyében a Kanizsayaknak és Széleskút jövedelmét is kényszerítve volt zálogba vetni._{5 U. o. CD. IX. 3, 383.}* És hozzá vethetjük, hogy ez eseteknek folytatása is következett.
Unokatestvére példáját botorúl követte a Miklós fia II. Miklós is, ki magát megkülönböztetésűl «magyar Miklós»-nak hítta, míg a másik magát tüntetőleg «német»-nek nevezte._{6 «Wir Graf Niclas von Merteinsdorf der Teutsch» így kezdé leveleit. (Fejér, CD. IX. 4, 650.)}* Azonban úgy tetszik, ez utóbbi se volt különb német a «magyar»-nál; legalább a közönség nem tudta megkülönböztetni, és nem ritkán összetévesztette őket, és hol az egyiket, hol a másikat czímezte «német»-nek._{1 Példák Nagy Imrénél, Győri tört. és régész. füzetek, IV, 276.}* Tehát ezen Miklóstól is birunk különb-különb kötelezőket, melyek arról tanúskodnak, hogy hol az egyik, hol a másik zsidótól vett föl kölcsönt. 500 font dénáron kezdette, de utóbb 12 fontnál nem becsűlték többre hitelét._{2 1363-ban «500 phunt phennig wienner müncz... von Steuzzen den iuden cze Wyenn» vett kölcsön; 1374-ben pedig «Hintz, Smerlein, Euerlein den Juden Eysacks sun ze Odenburch» 12 fontot hiteleznek neki. (Fejér, CD. IX. 3, 383. IX. 4, 652.)}*
A király ugyan iparkodott segíteni rajtok. Nagy-Martonnak hetivásárt engedett; megvette visegrádi, immár nélkülözhető házokat, úgy tetszik, esztergomvármegyei birtokaikat is, mert midőn Zsigmond király 1388-ban Nyerges-Újfalút, Bajótot, Csenkét és Pélt az esztergami érsekségnek adományozá, ezek – úgymond – már régen vannak a király kezén._{3 «Apud manus regias ab antiquo habitas.» – A beiktatásnál se találkozott senki, ki ellenmondott volna. (Fejér, CD. IX. 2, 311. 382. X. 1, 454. 461. 499. X. 2, 264.)}* Sőt mintha ez időben kerűltek volna a többi, Sopron vármegyén és szomszédságán kívűl fekvő javaik is új birtokosok kezébe – legalább nagy részint, mert említés felőlök ezentúl alig történik.
Ez elzüllött existentiának másik rossz következménye az volt, hogy a Nagy-Martoniak számos ellensége, kiket talán Pál országbíró mértéket nem tartott birvágya megkárosított, pert indítottak ellenök, és nem egy birtokukat elfoglalták. A király kezdetben itt is segélyökre sietett.
Mindazon, habár törvényszerű rendelkezéseket, melyeket 1352. évi április 26. napjáig ellenök végrehajtottak, megsemmisítette, elrendelvén: ha kinek panasza van a Nagy-Martoniak ellen, az kezdje meg újra a király, illetve a nádor vagy országbíró előtt perét, sőt a győrmegyei Ikrényt, melyet Kónya mester elfoglalt, rövid úton visszavétette; azonképen a sopronmegyei Egeredet, melyet Köcski Kacsó Tamás elfoglalva tartott, egyszerűen visszafoglalta. Azonban hatalomszóval az elzüllendő nemzetség hanyatlását meggátolni nem lehetett. Egyik per a másikat érte. A Nagy-Martoniak vagy nem jelentek meg a kiírt határnapra, és e miatt bírságokban marasztalták el őket, vagy erőszakoskodással akarták ellenfeleiket megfélemlíteni;_{1 Fejér, CD. IX. 2, 462. 609. IX. 3, 678. – Anjoukori Okmt. V, 597. – Hazai Okmt. II, 120. III, 182.}* minek következménye az lett, hogy Bebek István országbíró Nagy-Martoni Lőrincz fia Miklóst hatalmaskodás miatt, melyet Ostfi János ellen elkövetett, összes javai elvesztésére ítélte; ezeket fölbecsültetni és elkoboztatni rendelte, kivevén ha a rokonságból az érdeklettek azokat magokhoz váltani akarnák._{2 Fejér, CD. IX. 7, 525. – Volt viszályok a Nagy-Martoniaknak a Szent-Györgyi grófokkal is, melynek kiegyenlítésére Bajor Otto herczeg Magyarországban járt. (Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung. 1888. évf. 590. 1.)}*
Hogyan és miként menekűlt e hinárból a «német» Miklós? nem tudjuk; de aligha tévedünk gyanítván, hogy Albert osztrák herczeg segélyével, mely segélynek a Nagy-Martoni részéről – hazaárúlás volt az ára. Fönmaradt, ugyanis, a «német» Miklós egy levele, melyben a maga, fia és minden maradéka nevében kötelezi magát, hogy «szeretett és kegyelmes urának, Albert osztrák herczegnek» Fraknó várával és minden hatalmával szolgálatra áll – mindenki ellen, kivéve a magyar királyt. Ha azonban Albert herczeg netán hadat izenne Lajos magyar királynak, akkor ő nem segíti a magyar királyt;_{3 Sollen wir in dem Kriege still sitzen.»}* azon esetre, ha Lajos király elhúnyna, a Nagy-Martoni és fia híven szolgálandják Albert herczeget – senkit se véve ki – minden ember fia ellen. Egyébiránt nem szerződik Lajos királylyal se, nem kötelezi le magát neki se, hanem csak az ő osztrák urának tudtával és akaratjával. Sőt felségi jogot engedett az osztrák herczegnek saját magyarországi jószágain, midőn felhatalmazta «urát», az osztrák herczeget és «minden övéit», hogy a rablókat, kik Ausztriában kárt okoztak, a Nagy-Martoniak magyarországi birtokain üldözhessék, elfoghassák, vagyonukban és éltökben megbüntethessék._{4 Fejér, CD. IX. 4, 650. IX. 5, 236. – A tanúk, kik e honárúló kötelezőkön kezeskednek: Graf Iban von Pernstein, Herr Rudolf von Stadegg és Herr Haygenreich von Meissav.}*
Hanem már e hazaárúláson szerzett pártfogás se birta a Nagy-Martoniakat, – kik kezdék immár magokat vároktól, melyben rendesen laktak, Fraknói grófoknak nevezni, – lábra állítani. Birtokaiknak, még a sopronmegyeieknek is legtöbbjét «keresztény és zsidó hitelezőik» zálogjogon birták. Családi tanácsot ültek tehát: a «német» Miklós, fia Pál és unokaöcscse János, a «magyar» Miklós, ki – úgy tetszik – már nem élt, fia, és a győri káptalan előtt 1378-ban fölhatalmazták és megkérték sógorukat, a «német» Miklós leányát, hogy minden zálogban levő birtokukat kiválthassák és birhassák, sőt másoknak újra zálogba adhassák._{1 Fejér, CD. IX. 5, 280.}*
Ime ezen kétségbeesett állapotra jutott a kevesebb, mint harmincz év előtt teljes virágjában pompázott nemzetség, midőn immár ötödik nemzedékbe lépett előtérbe: II. Pál, a III. Miklós fia, Johanna, ugyanannak leánya és Móriczhidai János felesége_{2 E Móriczhidai család némely viselt dolgait lásd Rómer Flóristól a Győri tört. és régészeti füzetek II. kötetében és Fejérnél, CD. X. 8, 379.}* és II. János, vulgo Jensul, II. Miklós fia.
Ezen Fraknói Jensul első ténye, melylyel a történet terén találkozunk, az volt, hogy Aszszonyfai Ostfi János moróczi (márczi) és egeredi (wandorfi) jobbágyait megtámadta és kifosztotta (1379.)._{3 Hazai Okmt. II, 138. III. 205.}* Fraknói II. Pál grófot is, kit ezer vörös forint fizetéssel udvari tisztjei (Hofgesinde) közé fogadott (1385.), meginti Zsigmond király, hogy ugyanazon Ostfi János szerdahelyi birtokát, melyet unokafivérével, János gróffal szövetkezve elfoglalt és elfoglalva tart, adja vissza,és ha valamilyen kresete van ellen, azt törvényes úton keresse._{4 Fejér, X. 1, 227. X. 8, 217.}*
Látjuk tehát, hogy a fiúk atyáik nyomdokain jártak a hatalmaskodásban úgy, mint egyebekben.
Fraknói II. Pál gróf megnősűlt és elvette a szintén elnémetesedett Bazini János gróf leányát a hirhedett Sebős unokáját; kilenczszáz font bécsi denárt móringolt neki és lekötötte ennek fejében Schadendorfot, a mai Somfalőt Drawstarffal (Traisdorf, másként Trauensdorf, magyarúl Darázsfalva) együtt._{5 «Graf Pawl graf Niclas sun ze dem Vorchtenstain.. han meiner Hausfrawn, Frau Annen graf Hensen tochter des Zavisch von Pössing 900 phunt wiener Pfennig ze rechten Morgab versag» etc. Tanui: Albrecht von Potendorf és Hans von Schadendorf. (Fejér, CD. X. 1, 396.)}*
Ezen új sógorsággal járt, hogy Fraknói Pál és János grófok Szent-György Péterrel egyetemben jót állottak 500 font bécsi dénárért, mely összeget Bazini Sebős özvegye és fiai tartoztak fizetni Potendorfi Frigyesnek nászhozományúl (Haymste), a melylyel Bazini Sebős gróf leányát feleségűl vette._{1 Fejér, CD. X. 1, 312.}*
Pedig magok is hitelre szorúltak, mi kitetszik abból, hogy Pál gróf egy telket adott zálogba tizennyolcz font bécsi dénárért bizonyos Lintzer János gazdának,_{2 «den Gnecht Hannsen den Lintzer und Frau Ursula seiner Hausfrau» és leköti minden birtokát «daz wir haben in Ostereich, in Steier, in Ungarn.» (Fejér, CD. X. 3, 91. X. 8, 274.)}* mely aránylag csekély összegért lekötötte összes fekvőségeit.
Mégis úgy látszik, mintha II. Pál gróf,_{3 «Magister Paulus, dictus Groff, filius Nikkel de Fraknow», így czímezi őt a vasvári káptalan.}* azóta hogy megnősűlt jobb gazda lett. Erre mutat, hogy Agyagosi Antalnak sopronmgyei Nagy-Heflán (Heufling) nevű birtoka háromnegyed-részét, – azonképen a Wolfart fiainak egy negyedét ugyanott megvette. Sőt örökölt is Pothly Angela után, ki leánynegyedi birtokrészeit Martonban (Merth), Potlin és Bideskúton, merő atyafiságos indulatból neki engedte át._{4 Fejér, CD. X. 1, 315. 319. 422. X. 2, 149. – Érdekes az indokolás, melylyel Agyagosi Antal birtokát II.Pál grófnak elörökíti: «pro illis magnis rerum quantitatibus et usurarum speciebus, quibus ipse (Antal t. i.) quamplures possessionarias portiones suas in diversis temporibus retroactis quibusdam duobus iudeis Smerel et Ewal vocatis olim in civitate Suproniensi, nunc vero in regno Austriae in civitate Uyhel appellata commorantibus, obligasset, et idem Paulus.. ab eisdem iudeis, ne in maius dampnum et periculum ammisionis ceterarum..incurrere posset.. de gravamine prćdictć pignoris redemisset.. Universć etiam literć super inpignoratione.. confectć.. quć per praedictos iudeos fraudulenter reservatae.. prorsus viribus (cariturć)» etc.}*
Ezen Pál a XV. századot már nem érte meg, de két fiút hagyott maga után: III. Pált és IV. Miklóst, kiknek a föntebb érintett II. János Fraknó várában, betegágyán, 1400. febr. 19-én kelt levelében elzálogosította – mint írja – «szükségből» Fraknóvár és tartozékai felét, melyek az ő vagyonát képezték, továbbá mindazon birtokait, melyek «keresztényeknél és zsidóknál» vannak elzálogosítva vagy másként elidegenítve – 2000 font bécsi denárért._{1 Fejér, X. 2, 809.}* János fiának tehát, Fraknói Vilmos grófnak nem sokja maradhatott atyja után._{2 S e kevésből is elvesztette Vilmos gróf 1424-ben Athynai Zsigmond ellenében meg nem jelenés miatt Lánzsér vára és tartozékai két részét. (Teleki, Hunyadiak kora, VI, 40.)}*
E hatodik nemzedékről, mely szereplését a XV. századdal kezdette meg, nem sokat jelentenek eddig kiadott történeti emlékeink. IV. Miklósról épen csak annyit tudunk, hogy létezett._{3 Bonfin (Rerum Hungaricarum decas III. liber X.) említi, hogy Frigyes császárt pártolta Mátyás király ellenében bizonyos Grafnitzer. Liszty János veszprémi püspök így javítja ki e nevet: «Graf Nickel, qui alias Graffenecker dictus, arcem Lanser possidebat.» (Kovachich, Scriptt. Minor. I, 336.) Ha ugyan e nevezet alatt nem IV. Miklós lappang?}* – Ellenben III. Pál gróf valóságos kalandornak tűnik föl, midőn 1430 körűl azt állította, hogy Carrarai Marsilius évek előtt neki ajándékozta az állítólag a salzburgi érsekséghez tartozó Glaneck-várat és sanct-veithi vámot Karinthiában, melyekért – mi jogon? nincs említve – kárpótlást kért a salzburgi érsektől. Hasztalan adta a salzburgi érsek írásban, hogy se Glaneck, se a sanct-veithi vám soha sem tartozott birtokához; arra sem emlékezik, hogy akár a Carrarainak, akár a Fraknóinak valamivel is tartoznék: Pál gróf és czimborái tőrt vetettek az érsekség tisztjeinek, és azokat megkárosítani iparkodtak. Zsigmond császár és király tehát, ki elé a salzburgi érsek panaszszal járúlt, igen röstellette a dolgot, és megintette Pált, hagyjon békét az érseknek, ha nem akar hűtlenségbe keveredni és minden jószágától megfosztatni. Ha pedig panasza van az érsek ellen, ám láttasson törvényt róla._{4 Fejér, X. 8, 326.}*
Pál grófnak 1437. tavaszán történt haláláról szintén Zsigmond király leveléből értesűlünk, ki nehézkesen visszahagyott özvegye, Potendorfi Anna és két gyönge korú leánya, Margit és Valpurgis iránti könyörűletességből elhalasztja az Ostfi János és László által az elhúnyt gróf ellen folyamatban levő pert Nagy-Höfling miatt._{5 Hazai Okmt. II, 266. III, 371.}* E pörnek további halasztások után végre békés kiegyezés vetett végett. Az Ostfiak 1438. jun. 1-én lemondottak nyolczszáz arany forintért igényeikről Nagy-Höflingre, és átengedték e birtokot néhai Fraknói Pál_{1 «Paulus Growff.»}* özvegyének, Anna asszonynak és szülötteinek: a kisded Pál gyermeknek, Margit és Valpurgis leányoknak._{2 Fejér, XI. 35. 37. – Hazai Okmt. II, 284.}*
Tehát, mint íme értesűlünk, fiú volt III. Pál gróf méhben hagyott gyermeke. Hanem ezen IV. Pál sokáig nem élhetett, mert nagybátyja, Fraknói Vilmos gróf mint felperes örökösödési pert indított Fraknói III. Pál özvegye és leányai ellen az alapon, hogy Pál fiutódok nélkűl halván el, az általa bizonyos egyesség mellett bírt Fraknó őt illeti. Mivel pedig Hédervári Lőrincz nádor Fraknói Vilmos grófot az egész fraknói és kaboldi uradalombirtokába visszahelyezé, kétséget nem szenved, hogy a Nagy-Martoniak II. Simontól leszármazott ága kihalt._{3 Győri tört. és régészeti füzetek, IV, 281. – E per ítélete szövegébe a Vilmos gróf által bemutatott német períratok föl nem vétettek «propter ignota idiomata.» Tagjai voltak ez ítéletet hozó bíróságnak: György esztergomi érsek, Kelemen győri, Mátyás váczi püspökök, Hédervári Lőrincz nádor és Báthory István országbíró.}*
Vilmos gróf nem sokáig bírta a neki odaítélt birtokot, mert Fraknó, Kabold és Lanzsér várait minden tartozékaikkal együtt Albert osztrák herczegnek adta zálogba. Albert herczeg a Nagy-Martoni leányok, Margit és Valpurgis jogait is magához váltotta, kik neki az imént nevezett várakat szintén átengedték. Viszont Albert herczeg a pozsonyi káptalan előtt arra kötelezte magát, hogy a leányok mindegyikének kiházasításúl egyszer mindenkorra kétezer arany forintot ad, vagy pedig évi kétszáz arany forint jövedelmet biztosít._{4 Teleki, Hunyadiak kora, X, 155. 221.}*
Miután pedig a leányok anyja 1453-ban elhala, IV. Frigyes római császár, kire időközben e birtokok átszármaztak, utasította Sopron városát, hogy az özvegy irományait őrizet alá vétesse és ki ne adja senkinek._{5 Hazai Okmt. IV. 371.}* Ez úton kerűltek ez iratok, melyekből e vázlatot nagyobb részben merítettük, a bécsi udvari levéltárba és osztoztak annak viszontagságaiban; honnan aztán egy részök a magyar országos levéltárba jutott.
Az 1463. évben a IV. Frigyes császár és Hunyadi Mátyás magyar király közt létrejött békekötés első pontja pedig azt rendeli, hogy Fraknó és Kabold várak tartozékaikkal együtt maradjanak a császár kezén halálaig. Halála után a magyar király negyvenezer arany forinton visszaválthassa azokat. Azonban már 1488-ban visszakerűltek a magyar szent koronára._{1 Teleki, Hunyadiak kora, VI, 32. XI, 65. V. ö. Szalay, Magyarország tört. III, 196. – Hazai Okmt. V, 272.}*

PÓR ANTAL.

FORGÁCH IMRE NAPLÓJA.

Az országos levéltárban egy eredetileg a XVI. század közepéről származó s 29 negyedrét lapra terjedő kéziratot találtam, mely úgy tartalmánál, mint írója egyéniségénél fogva egyaránt érdekes._{1 «Fasti memorabiles per Magnificum olim dominum Emericum Forgách de Ghymes etc. conscripti ab anno 1552 usque ad annum 1580.» Orsz. Levéltár Actor. Thurz. Fasc. 7 nr. 35. Az időtartam, mint alább látni fogjuk, helytelenűl van kitüntetve, mert azelső bejegyzés éve 1545.}*
Az író, a ki máskülönben a családi napló szerkesztésén kívűl is szerzett némi jogot erre a névre, ősrégi, országos hírű, különösen pedig a XVI. századtól kezdve nagy szerepet vivő nemzetség sarja: ghymesi báró Forgách Imre.
A kézirat tartalmát genealogiai följegyzések képezik s ezek a Thurzó, Forgách, Zrinyi, Székely, Perényi stb. nemzetségeknek az íróval egykorú, vagy pedig őt közelebbről érdeklő ivadékaival foglalkoznak ugyan csaknem kizárólag, helylyel-közzel eddigelé ösmeretlen, vagy a már ösmerteket kiegészítő adatokat szolgáltatva, mindamellett egy pár tudósításuknál fogva, nem pusztán család-, de általános történeti szempontból is igazán becsesek s a többek között a magyarországi reformatio terjesztőinek egyik legérdekesebb alakja, Huszár Gál élete, különösen pedig halálának körülményeire is teljes világosságot derítenek.
Forgách Imre, ghymesi Forgách Zsigmond előbb Ferdinánd kincstárnoka, később János király híve és albisi Zólyomi Kata legkisebbik fia, saját vallomása szerint az 1580. év végén életének negyvenegyedik esztendejében járván,_{2 «Anno 1580 14. decembris cum agerem annum ćtatis XLI... uxor vero mea 34» etc. etc.}* 1539–40-ben születhetett.
Életviszonyainak felderítésével eddigelé alig foglalkozott valaki. Mocsáry Nógrád vármegyéről irott monographiájában, a Forgách család leszármazását közölvén, megemlékezik ugyan róla is, de közelebbről csak harmadik házassága érdekli őt, mely a Forgách nemzetséget koronás főkkel hozta összeköttetésbe;_{1 Erre különben maga Forgách Imre is igen büszke volt s örömest emlegeti Kata Szidónia szász herczegnő őseit a római német császárok sorában.}* utána Nagy Iván mond el róla egyet-mást, a többek között azt is, hogy gyermekei nem maradtak,_{2 Nagy Iván: Magyarország családai IV. 206. 1.}* azonban Deák Farkas rábizonyítja, hogy Forgách Zsuzsánna atyja volt és hogy nevezett leányát Révay Ferenczhez adta feleségűl. – Mindezekről naplója is bizonyságot tesz s ha még nehány esztendeig él, emlékezetnek okáért azt is följegyezheti, hogy szerelmes Zsuzsánnáját Bakics Péter megszöktette, ezt azonban a sok keserűséggel látogatott apa már nem érte meg, s így egyedűl Deák Farkas könyvében olvashatjuk meg ezt az érzékeny történetet._{3 Magyar tört. Életrajzok. Forgách Zsuzsánna. Irta Deák Farkas.}*
Hogy Forgách Imréről oly keveset tudunk, ennek egyszerű oka van. Testvérbátyjainak messze földre elhangzó zajos szereplése mellett, az ő szerény bár előkelő alakja homályban marad, s minthogy nem öltözködött a tőlük kölcsönzött fénybe, nem is igen siettek őt észrevenni, nem törődött vele senki, úgyannyira, hogy még a család történetírója sem vette magának azt a fáradságot, hogy életkörülményeit kutassa, lombtalan ágnak tüntetve őt fel a nyolczszázados törzsökön.
Idősebb testvérbátyja Forgách Simon I. Ferdinándnak jeles hadvezére, rettenhetetlen vitéz katona volt, s hőstetteinek messze földön keresni kellett párját. Ferencz a fiatalabb, történetíró, váradi püspök, kitűnő szónok s nagyszabású államférfi volt, elébb Ferdinándnak nagy befolyású tanácsosa, s midőn Magyarországból sértett önérzete, az új király részéről történt mellőztetése s ebből folyólag nagy törekvéseinek sikertelensége, kiköltözésre kényszerítették: Báthory István kanczellárja s az erdélyi fejedelemségnek leghatalmasabb oszlopa lett, magasabb eszményekért küzdő genialis ember, ki hazáját forrón szereti, s jóllehet maga politikai pártállásában szenvedélyes, a nemzet jobbjainak osztatlan tiszteletét bírja.
Forgách Imre sokkal kisebb körben, kevesebb feltűnéssel munkálkodott, bár tagadhatatlanúl inkább szemlélődő philosoph mint a tettek embere volt, de hazája és nemzete iránt való kötelességét ő is kifogástalanúl teljesítette. – A magas műveltségű s tudományosan képzett váradi püspöknek bizonyára volt gondja öcscse neveltetésére, Simon vitéz pedig a hadi életben lehetett mestere is, követésre méltó példát mutatva neki egész életével.
Járt külföldön is, valószínűleg német egyetemeket látogatva és innen magyarázható meg, hogy a protestantismust követte és gyermekeit ebben a hitben neveltette. – Nagyon jellemző amaz időkre nézve, hogy testvérbátyja, kivel a legjobb egyetértésben élt, váradi püspök volt, maga pedig várai- és udvarházaiban protestáns prćdikátoroknak nyújtott menedéket; tudjuk azonban, hogy Erdélybe költözködése után Forgách Ferencz is házasodni készűlt,_{1 Századok 1880. évf. 755. 1. Dr. Károlyi Árpád. Új adat Forgách Ferencz a történetíró életéhez.}* bárha ő erre a pápától nyervén engedélyt, nem szakított végkép a katholicismussal, mint öcscse, a ki végrendeletében is erős protestánsnak vallja magát._{2 Gr. Forgách család levéltára a n. múzeumban.}*
Forgách Imre,Thallóczy állítása szerint, külföldön való tartózkodása alatt megismerkedett a hirhedt Heraclides Jakab kalandorral, s midőn a geniális görög az 1560. év folyamán Zay Ferncz kassai kapitány által szorgalmaztatá ügyét az udvarnál, hogy Ferdinánd a moldvai vajdaságba segítse őt, állítólag épen Imre lett volna az, ki a még akkor nagy befolyású Forgách Ferencz püspök figyelmét fölhívta s jó akaratát megnyerte volna a kalandor részére, és az ő föllépésének köszönhető, hogy Ferdinánd végre is actióba lépett mellette, a fényes igéretek által megvesztegetett Zay pedig megszerezte neki a pünkösdi királyság dicsőségét._{1 Thallóczy Lajos: Csömöri Zay Ferencz. 127 s. kk. ll.}* Bár mint legyen is a dolog, Forgách Imre közbenjárását és pártfogását nagyon jelentéktelennek tartjuk ebben, mert alig vehető föl, hogy a váradi püspökhöz hasonló diplomata egy ily nagy fontosságú kérdésben, egy külföldi tanúlmányaiból csak most hazaérkező 20 esztendős diák által befolyásoltatta volna magát, mert Forgách Imre 1560-ban még nem volt egyéb, és téved Thallóczy, midőn őt Trencsén vármegye főispánjának tartja._{2 Thallóczy id. m. 127. 1. Forgách csak 1583-ban szerezte meg Trencsén várát s vele együtt a megye főispánságát is.}*
A mondott esztendőben azonban testvérei érdemeiért őt is báróságra emeli Ferdinánd_{3 Forgách Ferencz, Comment. hung. Hist. XVI. a Függelékben. Eredetije a n. múzeumban levő gr. Forgách levéltárban.}* s az ifjú zászlós úrnak legelső kötelessége volt fegyvert ragadva, méltóvá tenni magát e kitüntetésre. – A korszak hadi vállalataiban ettől kezdve tevékeny részt vett s midőn Ferdinánd halála után rövid idő múlva a törökkel kötött béke is felbomlott, Imre 1565-ben kétszáz magyar lovast vezényelt._{4 Forgách Comment. Akademia kiadása.}*
A hadi lárma azonban az 1568. február 17-én lérejött drinápolyi békével egyelőre szünetelvén, ő is elérkezettnek hitte az időt arra, hogy végre feleség után nézzen, mert már harmincz felé közeledett. Az ezzel járó vesződségtől azonban a kor bevett szokása szerint, megkimélték őt jóakaró atyafiai, talán épen maga Simon vitéz, a ki üres óráiban, mikor törököt nem verhetett, örömest segítségére volt az égieknek a házasságkötések nehéz munkájában, gondja lévén arra is, hogy a «János fia» pártján álló vagy jószágaiban megfogyatkozott főember leányára ne vesse szemét az effélékben még tapasztalatlan öcscse.
Választása néha Perényi Mihály Zemplén vármegyei főispán és királyi pohárnokmesternek kevendi báró Székely Katalintól született Erzsébet nevű árvaleánykájára esett. Ezzel bizony meg is lehetett elégedve akárki fia, mert Perényi Mihály, ki Munkács vára alatt egy ágyúgolyótól találtatva már 1557-ben meghalt, sok szép ős jószágot hagyott leányaira, de a menyasszony édes anyja is igen értékes özvegy vala s nagyatyja a vagyonszerzési szenvedélyéről ösmeretes Székely Lukács, Ormosd várának ura, nagy becsületben állott az udvarnál Ferdinánd alatt szerzett érdemeinél fogva. – A sógorság ellen sem lehetett semmi kifogás, mindnyájan előkelő nagybirtokú főnemesek voltak.
Hogy a fiatalok sohasem látták egymást s a menyasszony még nem töltötte be életének 14-ik esztendejét, abban bizony semmi rendkívűlit nem találtak 1569-ben. Valószínűleg úgy okoskodtak, hogy lesz majd elég idejük egy hosszú életen keresztűl megismerniök egymást, a fiatalság pedig olyan hiba, a mit az ember napról-napra jóvá tesz.
Hogy azonban az atyafiság sürgette-e az egybekelést, vagy talán maga a vőlegény is türelmetlenkedett már? bajos volna eldönteni s elég az hozzá, hogy 1569. január 9-én megvolt a kézfogó a zétényi kastélyban, s ugyanazon a napon lakadalmat tartottak ott, folytatva a Perényiek ősi birtokán Nagy-Idán,_{1 Anno Domini 1569 die vero nona Januarii conjugem meam pientissimam atque amantissimam Magn. Elisabet de Perén... desponsatam, quidem mihi ante nuptiarum celebrationem, ac nunquam ante a me visam, duxi in uxorem legitimam.}* hová ez alkalommal, mint rendesen történni szokott, a környékbeli főurak és nemesek nagy számmal sereglettek.
Forgách Imre gyermekfeleségével egyideig a nagy-idai kastélyban lakott, s itt született 1571. deczember 1-én első fia Mihály. Ezután rövid idő múlva átköltözött az ifjú pár a Forgách nemzetségi ősi Ghymes várába, melyet a testvérek uradalmaival együtt osztatlanúl birtokoltak s néha közösen is laktak.
Ez alatt költözhetett a reformatio terjesztése, különösen nagyhatású szónoklatai miatt oly kérlelhetetlenűl üldözött Huszár Gál Komjátira, a hol aztán Forgách Imre pártfogása következtében nyugalomban töltheté napjait, sőt mint tudjuk, nyomdát is állított Komjátiban.
Forgách Imre nemcsak buzgó pártofogója, de tisztelő barátja is volt a maga korában apostoli hírben álló tudós férfiúnak s a vele való folytonos érintkezés és hit-dolgok felett folyó társalgás még jobban megerősítették Forgáchot a protestáns vallásban, s ez idő alatt született gyermekeit is Huszár Gál által keresztelteté meg. A tudós prćdikátor azonban pár esztendő múlva Pápára költözködött, s mint e gyülekezet pásztora halt meg 1575. október 23-án._{1 L. alább.}*
A gyermekekben azonban nem sok öröme telt a szülőknek, mert az anya éretlen korának megvoltak a maga káros következményei s nemcsak a gyermekek haltak el egymásután kisded korukban, de 1575. julius 3-án Perényi Erzsébet is megvált az élettől, épen annak tavaszán, 19 éves korában.
Forgách Imre nagy keserűséggel jegyzi fel ugyan naplójában, hogy ifjú társában lelkének felét s fejének ékességét veszítette el, mindamellett sokkal fiatalabb volt még, mintsem búsözvegységben tölthette volna el hátralevő napjait.
Most azonban már nem volt szüksége közbenjárókra! Bicse várának fiatal úrnője, ki csak nem rég tette le a gyászfátyolt bethlenfalvi Thurzó Ferencz után s kit már Forgách élemedett férje, az egykori nyitrai püspök oldalánál is ösmerhetett, nagymértékben megnyerte tetszését, s miután a viruló özvegy – nem volt több 25 esztendősnél – sem fogadta hidegen a minden tekintetben hozzá illő férfi udvarlását: 1576. junius 24-én megtartották a fényes lakadalmat s gróf Zrinyi Katalin a szigetvári hős leánya, Forgách Imrében nem csak szerető férjet, de első házasságából született gyermekei részére második atyát, tisztalelkű becsületes gondviselőt is talált._{2 L. erre vonatkozólag ifj. Kubinyi Miklós munkáját: Thurzó György nádor levelei nejéhez stb. A bevezető életrajzban.}*
Felesége óhajtására ezután Forgách átköltözködött Bicse várába, megosztván Zrinyi Katalinnal egy nő vállára, kiváltképen a rosszakaratú Thurzó atyafiság miatt, súlyosan nehezedő gyámi teendőket. Különösen sok gondot okozott neki a roppant kiterjedésű jószágok igazgatásán kívűl mostoha gyermekeinek s köztük a már 10 esztendős Györgynek, Magyarország későbbi hírneves nádorának neveltetése, főleg a család szaporodása után, úgy, hogy bár műveltsége és tanúlmányainál fogva maga is képes lett volna ugyan a gyermekeket oktatni, de nagy elfoglaltsága akadályozta őt ebben s oly nevelő után kellett néznie, kinek vezetése alatt György úrfi születéséhez s a világban elfoglalandó állásához méltóan fejlődhessék.
Nem lehetetlen, hogy ha Huszár Gál még életben van, választása épen erre esik, de a tudós férfiú, mint már említettük, az országosan dühöngő pestis áldozata lett, a bicsei protestáns prćdikátor Berger Péter pedig úgy látszik nem volt alkalmas erre a czélra. – Nem ment tehát oly könynyen a dolog, mint teszem fel napjainkban, midőn a nagybirtokú aristokratia mellett a középsorsú ember is kiváló neveltetésben részesítheti gyermekeit, és Forgách Imrének minden bizonynyal sokat kellett fáradnia, a míg oly nevelőre tett szert, a minővel abban az időben széles Magyarországon kevesen dicsekedhettek, s a ki Thurzó Györgyöt, egykorú illetékes bírálók véleménye szerint, fejedelmi sarjakhoz is méltó nevelésben részesítette._{1 L. Thurzó György nádor leveleit id. h.}*
E férfiú Eccardus Kristóf bölcsész és orvostudor volt, ki Szászországból valószínűleg Forgách Imre egyenes meghívására jött hazánkba s könnyen hihető, hogy már külföldi tartózkodása alatt ösmerte őt Forgách, vagy valamelyik vele összeköttetésben álló német tudós ajánlotta._{2 Ilynemű összeköttetései mellett több adat bizonyít, p. o. Commer is, Heraclides történetírója, neki ajánlotta Wittembergben megjelent munkáját.}* Akármint legyen a dolog, elég az hozzá, hogy Eccárd, György úrfi nevelésének befejezte után is megmaradt Forgách Imre udvarában, mint annak barátja és házi orvosa._{3 L. alább.}*
Időközben Zrinyi Katalin, Mária majd Ilona nevű leánygyermekekkel örvendezteté meg férjét, de örömük csak akkor lett teljessé, midőn 1580. deczember 14-én első fiuk született, kit Forgách nagyhírű vitéz bátyja tiszteletére Simonnak kereszteltetett.
A leányok szépen növekedtek s számuk elég gyorsan szaporodott, a fiúgyermekekhez azonban nem volt szerencséje a szülőknek, mert pár év múlva az egyetlen Simont is elvesztették. Az úr adta, az úr vette el, áldassék szent neve érte, sóhajt fel naplójában 1585. junius 12-én Forgách, mikor az isteni gondviselésbe vetett hite, fájdalmát már kissé enyhítette.
Mert ebben az esztendőben kettős csapást mért reá a gondviselés, egyetlen fia után alig két hétre 1585. ápril 26-án szeretett hitvestársát is elveszítette.
1585. márczius 11-én már borús sejtelmek vették körűl Zrinyi Katalint. Férje mint Trencsénvármegye főispánja hivatalos dolgaiban távol levén, a leggyöngédebb szavakban kéri őt, hogy siessen haza mentűl elébb, mert már napról-napra «nehezebb.»
«Szívvel ajánlom kgdnek az holtomig való szolgálatomat, és az én tiszta szívből való szerelmemet, mint szerelmes szívem lelkem, én édes egyetlen egy uramnak» írja Bicséről keltezett levelében, ismételten kérve férjét, hogy ha szereti őt, hát ne késsék sokáig._{1 Deák Farkas: Magyar hölgyek levelei.}*
Alig múlt el egy hónap s a kis Simon, ki még a levél írásakor egészséges volt, ápril 13-án meghalt. E váratlan csapás roppant befolyással volt az anya szenvedő állapotára, ki miután egy leánygyermeknek életet adott, 38 éves korában bánatos férjét másodszor is özvegygyé tette._{2 Forgách alig talál szavakat fájdalma kiöntésére s határtalanúl magasztalja elhúnyt hitvesét. Ebből azonban bőven kijutott Perényi Erzsébetnek is, még inkább pedig a harmadik feleségnek.}*
Olvasva azon sorokat, melyeket Forgách Imre naplója ide vonatkozó részben elhúnyt felesége emlékezetének szentel, első pillanatban szinte csodálkozunk rajta, hogy az ennyire lesújtott s már ötvenhez közeledő férfi újabb házasság kötésére szánta magát.
Pedig jól meggondolva a dolgot nincs okunk ezen csodálkozni, mert a mint első felesége halála után szíve sugallatát követve nősűlt, úgy most a józan ész tanácsára hallgatott, mely azt követelte, hogy kisded leánykáinak anyát adjon.
Legkevésbé sem lehet feladatom elhatározását bővebben indokolni s annak helyes vagy helytelen volta felett ítéletet mondani, mert utóvégre is megházasodni minden nőtlen embernek jogában állott 300 évvel ezelőtt ép úgy mint ma, Forgách Imre ez elvitázhatlan jogához pedig még a kötelességérzet is járúlt, és hogy nem utolsó kérőnek tartották 45 éves korában sem, eléggé bizonyítja, hogy harmadik felesége Kata Szidónia tescheni herczegnő, Ágost szász választófejedelem unokahuga lett.
Hogy jutott eszébe e különben nem nagyravágyó s eléggé visszavonúltan élő magyar főúrnak idegen földről s pláne uralkodóházból választani magának hitvestársat, arról hallgatnak az emlékek; még legvalószínűbb az a föltevés, hogy az említett szászországi tudós Dr. Eccardus Kristóf befolyásolta őt e tekintetben, ki még hazájában ösmerhette a herczegnőt s minden jót remélt e frigytől, mely urát koronás főkkel hozta összeköttetésbe.
Imre úr azonban, mikor már megerősödött elhatározásában, nem vágott bele mint mondani szokás «Hű bele Balázs!» módjára, mert bölcsen kellett tudnia, hogy bármilyen jólhangzott is nálunk országszerte a Forgách név, a külföldön még sem lehetett oly nagy nimbusa, hogy a szász választófejedelem, egyszerű föllépésére minden habozás nélkül odaigérje huga kezét egy előtte ösmeretlen magyar főembernek, ha mindjárt Forgáchnak hívták is!
Báthory István lengyel királyhoz fordúlt tehát, hogy mint közelről való atyjafia vesse közbe magát ez ügyben s eszközölje ki számára a herczegnő kezét.
A lengyel király, ki Forgách Imre édes anyjának elsőfokú unokatestvére volt,_{1 Rokon ági összeköttetésüket a következő táblázat mutatja (Mocsáry: Nógrád vármegye IV. 169. 1.):}

_{Telegdy István (Bebek Margit).; Katalin (somlyai Báthory István erdélyi vajda).; Eufrosina (albesi Zólyomy László). Báthory István lengyel király; Zólyomy Kata (ghymesi Forgách Zsigmond); Forgách Imre.}

* szivesen hajlott kérésére s 1585. szeptember 4-én kelt levelében Ágost szász választófejedelemtől ünnepélyesen megkérte Kata Szidónia szász herczegnő kezét öcscse számára, elmondván levelében, hogy Forgách, ki már két ízben volt nős, javakorában lévő férfi, neki rokona s Magyarországon előkelő főember.
Báthory fellépése nem tévesztette el hatását, s a szász választó készséggel nyilvánította a maga beleegyezését, természetesen azon föltétel alatt, ha maga az érdekelt sem idegenkedik az összeköttetéstől és ha a hitbérre nézve megegyezhetnek.
A lengyel király azonban ugyanakkor, midőn a választó fejedelemhez írt, Kata Szidónia herczegnőnél is elvégezte már levele által kérői tisztét_{1 E leveleket kiadta Mocsáry: Nógrád vármegye esmértetése IV. k. 178. kk. ll.}* és Forgách ily körülmények között haladéktalanúl útnak indította követét Eccard Kristófot, hogy kedvező válasz esetében a herczegnővel jegyet is váltson.
A dolog tehát igen gyorsan fejlődött. 1585. szeptember 26-án Forgách nagy hálaadással jegyzi naplójába, hogy követe a herczegné jegygyűrűvel már visszaérkezett s a házasság a következő év folyamán meg is történt, a fejedelmi menyasszonyhoz illendő pompával._{2 Mocsáry id. m.}*
De boldogságuk, a mennyiben ezt a szót házaséletük jellemzésére Forgách följegyzései alapján joggal alkalmazhatjuk, – nagyon rövid ideig tartott, mert a herczegnő 1589-ben Ghymes várában örökre lehúnyta szemét s a nagy fájdalomtól megtört Forgáchnak, mint ezt naplójában olvassuk, nem volt annyi ereje, hogy e gyászesetet sajátkezűleg jegyezze föl. Iródeákjára bízta, a ki elég hanyagúl teljesítette feladatát,_{3 A halálozásnak sem évét, sem napját föl nem jegyezte, s e tekintetben Deák Farkas tanúságtételén sem okúlhatunk, kinek értesűlése szerint Forgách Imre 1587. elején tartotta kézfogóját herczeg Lauenburg (így) Szidóniával, de már 1588. julius 25-én azt írja Forgách Ferencz a történetíró Simon bátyjának Bicséről, hogy Forgách Imre nejének Siléziában történt elhalálozása miatt vigasztalhatatlan (Deák Farkas id. m. 16. 1. jegyzet). Nem is említve, hogy e levél már tartalmánál fogva hamis, mert a herczegnő Ghymes várában halt meg, meg nem foghatjuk, miként láthatta Deák Farkas Forgách Ferencz történetírónak 1588. julius 25-én keltezett levelét, mikor Forgách Ferencz történetíró 1577. január 19-én már meghalt. Mindamellett én utána néztem a n. múzeum levéltárában, a honnan állítólag közölte, de kutatásaim sikertelenek maradtak. – A levél keltezésének esetleges hibás olvasása sem deríti föl előttünk a nagy ellentmondás okát, mert hiszen Forgách Ferencz halála és testvéröcscsének Kata Szidónia herczegnővel történt egybekelése között legalább is 10 esztendő folyt le s így azt a levelet semmiképen sem írhatta a váradi püspök, de hogy ki írta annak egyedül a jó Isten a megmondhatója!}* maga pedig búbánatnak adván fejét, nem gondolt többé új házasságra, hanem leányai gondviselését Zay Péter özvegye poltári Sós Klárára bízván,_{4 Deák Farkas id. m.}* eltemetkezett könyvei közé, a családi napló folytatását is abban hagyva. Egyetlen egyszer nyitotta még fel e sok szomorúságra emlékeztető könyvet, hogy első szülött Mária leányának mennyegzőjét följegyezze, kit 1596. január 25-én (az ó-naptár szerint) Révay Péternek a későbbi hírneves koronaőrnek adott feleségűl.
1598. április 1-én Zsuzsánna leányát is eljegyezte Révay Ferencz, ezt azonban a lakadalom után maga a vő jegyezte be a családi naplóba, mert Forgách Imrét úgy látszik már nem érdekelte semmi és rövid idő múlva ezután az 1599. év folyamán meg is halt._{1 Révay Ferencz írja a naplóban reá vonatkozólag «anno 1599 vitam cum morte commutavit.»}* Halálának idejét és körűlményeit közelebbről meg nem határozhatjuk, mert a följegyzéseknek itt vége szakad, anélkül, hogy az ő emlékezetét ezen a helyen megörökítette volna valaki. Utolsó fennmaradt levelében Révay Ferencznek ad a házaséletre vonatkozó bölcs tanácsokat_{2 1598. május 7-én. Deák Farkas id. m. 17. 1.}* s hogy e részben alig lehetett volna valaki nálánál illetékesebb, azt hiszszük, nem szükséges bizonyítani.
A Forgách nemzetség leszármazási tábláján Imre következetesen gyermektelennek van feltüntetve s ezt Nagy Iván, ki jobbára Mocsáry adatait használta, még azzal is tetézi, hogy leányait a másik ágon álló Forgách Péternek tulajdonítja. – Minthogy azonban gersei Pethő Orsolyától ennek is származtak gyermekei, a legnagyobb zavar mutatkozik a családfán, minélfogva nem tartjuk feleslegesnek, minden további tévedések elkerűlése czéljából, a következő táblázatot állítani össze, megjegyezvén, hogy e tekintetben kizárólag a napló adataira szorítkozunk:

Forgách Zsigmond (Zólyomy Kata).; Simon I. Nagy Iván munkáját.; Ferencz váradi püspök megh. 1577 január 19.; Pál †1578 febr. 12.; Imre aranysarkantyus vitéz, Trencsén vármegye főispánja 1540–1599. (1. Perényi Erzsébet 1555–1575. 2. gróf Zrinyi Katalin 1548–85. 3. Kata Szidonia szász herczegnő † 1589.);
Első nejétől: Mihály 1571–1572.; Judit 1573–1574.; Kristóf 1574–13 óráig él.; Imre 1875. 3 óráig él.; Második nejétől: Mária sz. 1577 márcz. 31.; Ilona szül. 1578 febr. 25.; Simon 1580–85.; Zsuzsánna 1582. jan. 1.; Dorottya 1584–85.; Juliánna 1586. ápril 26.

Egybefűzni a följegyzésekben elszórt más genealogiai adatokat, ez alkalommal nem tartom szükségesnek. Használja fel, egészítse ki azokat, vagy pótoljon velök hézagot, kiki tetszése szerint.
Meg kell azonban említenem, hogy az egyes följegyzések legalább a családi naplónak általam használt példányában nem következnek időrendben egymásután, és nem kizárólag Forgách Imre kezétől származnak.
Hogy ki és mikor kezdette meg annak vezetését? nem nehéz dolog eldöntenünk; a legelső bejegyzés ugyanis az 1545. évet viseli homlokán, alá pedig a Forgách Imre neve van írva. – Ha tudjuk, hogy ő ebben az időben öt esztendős gyermek volt, nem szükséges bizonyítgatnunk, hogy e bejegyzés jóval későbben keletkezett, még pedig a legtöbb valószínűséggel 1576 után, a mikor Forgách, Thurzó Ferencz özvegyét nőűl vette, mert első felesége életében, a vele közelebbi összeköttetésben sem álló Zrinyi és Thurzó családok benső viszonyait nem állott érdekében ennyire figyelemmel kisérni.
Azt a föltevést pedig, hogy a Thurzók vagy Zrinyiek lettek volna e családi naplónak első birtokosai, lerontja az a körűlmény is, hogy az 1548-iki bejegyzés alatt a Perényi Mihály nevét olvassuk, kinek Erzsébet leányát Forgách Imre 1569-ben nőűl vette. Ha most meggondoljuk, hogy Mihály úr 1557-ben, tehát leánya lakadalma előtt 12 évvel már meghalt s így az a föltevés, hogy talán Forgách Imre családi naplójába iktatta be utólagosan saját gyermekeinek és atyjafiainak születésrendjét, – magától összeomlik: arra a következtetésre jutunk, hogy e följegyzéseket ő kezdette meg, még pedig szükségképen 1557 előtt, és Forgách utána örökölte a könyvet s tőle kapott kedvet a följegyzések folytatására.
Ebből egyszersmind az is világos, hogy Forgách legjobb esetben is csak 1569 óta vezethette a naplót, és minden tőle származó bejegyzés az 1569. esztendőnél hamarább nem keletkezhetett, a Zrinyi és Thurzó nemzetségekre vonatkozók pedig, daczára hogy jóval régibb eseményeket foglalnak magukban, mint említettük, épenséggel 1576 után lettek abba beiktatva.
Ezek szerint tehát a napló 1545-től 1598-ig történt családi eseményeket tartalmaz. Vezetését pedig valószínűleg 1548-ban, de mindenesetre 1557 előtt kezdette meg Perényi Mihály, 1569-től 1596-ig folytatta Forgách Imre, és bevégezte azt a XVI. század utolsó évében, vagy a XVII. elején Révay Ferencz, de ha szinte volt is rövid ideig az ő kezében, kétségtelen, hogy ismét visszakerült a Forgách család levéltárába, s arról a szintén közelről érdekelt Thurzók is másolatot készíttettek.

* * *

1545. szeptember 14-én született a világra gróf Zrinyi Miklósnak, ki a török szultán Szolimán által ostromlott Szigetvár védelmében a hazáért vitézűl meghalt, gróf Frangepán Katalintól János nevű fia.
1546. február 11-én született gróf Zrinyi Miklós és Frangepán Katalin leánya Ilona, előbb guthi Országh Kristóf országbíró felesége, kitől gyermekei nem származván, másodszor Balassa István Detrekő és Tapolcsán várak urához ment férjhez, s ettől származott Menyhért nevű fia.
1548. ápril 30-án született gróf Zrinyi Miklós és Frangepán Katalin leánya, Katalin, előbb Thurzó Ferencz, később Forgách Imre hitestársa.
1548. ápril 21-én d. e. 10–11 óra között született Perényi Ferencz fia örgy. (Perényi Mihály feljegyzése.)
1551. márczius 5-én Perényi Mihályné Hagnin Katalin meghalt Bécsben._{1 Ennek halála után az 1552. év pünkösd harmadnapján tartotta lakadalmát Ormosd várában Székely Lukács leányával, Katával, kitől itt felsorolt gyermekei származtak. Szalay Á.: Négyszáz magyar levél. 92. 1.}* (Perényi Mihály feljegyzése.)
1552. deczember 11-én született Perényi Ferencznek nagy-idai várában Ferencz fia. (Perényi Mihály feljegyzése.)
1553-ban született pelsőczi Bebek Györgynek, Margit nevű leánya Krasznahorka várában. (Perényi Mihály feljegyzése.)
1553-ban Perényi Ferencznek Nagy-Ida várában egy Zsófia nevű leánya született. (Perényi Mihály feljegyzése.)
1554. augusztus 17-én született Perényi Mihály leánya Magdolna. (Perényi Mihály feljegyzése.)
1555. aug. 14-én született Perényi Mihály leánya Erzsébet. (P. M. jegyzése.)
1557. deczember 25-én Perényi Mihály Munkács vára alatt meghalt.
1558. szept. 8-án született néhai Perényi Mihály Zemplén vármegyei főispán és királyi pohárnokmesternek Borbála nevű posthuma leánya.
1565. október 13-án született Léthava várában Bethlenfalvi Thurzó Ferencz leánya Anna._{2 «privigna mea optima elegansque virgo» mondja felőle Forgách. Világos tehát, hogy a bejegyzés 1576 után eszközöltetett.}*
1567. szeptember 2-ára virradólag született ugyanott Thurzó Ferencz fia György.
1569. január 9-én tartotta lakadalmát ghymesi báró Forách Imre aranysarkantyús vitéz, Perényi Erzsébettel, néhai Perényi Mihály és kevendi Székely Katalin leányával a zétényi és folytatólag a nagy-idai kastélyban.
1670. október 31-én született Thurzó Ferencznek Léthava várában Orsolya leánya.
1571. november 3-án született Thurzó Ferencznek Katalin nevű leánya.
1571. deczember 1-én született Nagy-Idán Forgách Imrének Perényi Erzsébettől első fia Mihály. Meghalt 1572. október 9.
1573. február 26-án született Ghymes várában Forgách Imrének Judit leánya, kit márczius 11-én Huszár Gál komjáti prćdikátor keresztelt meg. Meghalt 1574. márczius 8-án.
1574. szeptember 9-én született és kereszteltetett meg Czeglédy János prćdikátor által Forgách Imre Kristóf nevű fia. Élt 13 órát.
1575. február 8-án halt meg Ormosd várában Perényi Erzsébet nagyatyja Székely Lukács 71 éves korában. Eltemettetett az atyja által ugyanott épített kolostor kriptájában.
1575. márczius 8-án halt meg Nyaláb várában Perényi István.
1575. ápril 2-án született Czobor Imrének Perényi Borbálától Mihály nevű fia Sassinban.
1575. junius 25-én született Forgách Imrének hasonlóképen Imre nevű fia. Élt 3 órát.
1575. julius 3-án Forgách Imréné Perényi Erzsébet meghalt Nagy-Idán, eltemettetett az ottani templom sírboltjába.
1575. október 23-án, azaz az általa megjövendőlt napon Huszár Gál pápai prćdikátor meghalt pestisben._{1 L. erre vonatkozólag: Hol és mikor halt meg Huszár Gál? cz. közleményemet. Magyar Könyvszemle 1888. évf.}*
1576. junius 24-én tartotta lakadalmát Forgách Imre Bicse várában Thurzó Ferencz özvegyével gróf Zrinyi Katalinnal.
Jelen voltak a következő atyafi főrendek: Forgách Simon, Krusich János, Balassa János, Balassa István, Révay Mihály, Révay Ferencz, Dóczy Gábor, Forgách Péter, Telekessy István, Ówáry Gáspár, Forgách Miklós és mások.
1576. julius 24-én született Bajnóczon, Thurzó Elek fia: Szaniszló.
1576. november 20-án meghalt pestisben Péchy Gáspár a classikus nyelvekben jártas tudós férfiú, Forgách Imre sógora.
1577. márczius 30-én született Bicse várában Forgách Imrének Zrinyi Katalintól Mária nevű leánya. Megkereszteltetett ápril 12-én Pongrácz Gáspár és felesége Szunyogh Zsófia, Madachány Pál Trencsén vármegyei alispán, Sembery Boldizsár, és Budetini Szunyogh Raphael, mint keresztkomák jelenlétében.
1577. január 19-én ghymesi Forgách Ferencz Imre testvérbátyja Páduában meghalt._{1 A váradi püspök és történetíró halálára vonatkozó eme följegyzés már régóta ösmeretes Mocsáry id. m. után, Toldy Ferencz Forgách életrajzában (Monumenta Hung. hist. tom. XVI.) már föl is használja ezt, mint fentebb láttuk azonban Deák Farkas nem tartja hitelesnek, különben nem mondaná a történetírót még 1588-ban is élőnek.}*
1578. február 12-én Forgách Pál Komjátiban meghalt, ki nőtlen ember lévén, jószágát testvérei Forgách Simonra és Imrére hagyta.
1578. február 25-én született Bicse várában Forgách Imre leánya Ilona, kit márczius 11-én keresztelt meg Berger Péter bicsei prćdikátor; Pongrácz Miklós, budetini Szunyogh Raphael, neczpáli Just András és felesége Mérey Anna, valamint Ochkay Jánosné peleskei Eördegh Orsolya asszony, mint keresztkomák jelenlétében.
1579. május 23-án Forgách Imre mostoha leányát Thurzó Annát Forgách Simon ajánlatára Perényi Györgynek eljegyezte.
1580. deczember 14-én született Forgách Imrének Bicse várában Simon nevű fia. – Keresztkomák voltak: Ostrosich András Illava várának ura, feleségével Sárkándy N. asszonynyal, és Madachány Pál Trencsén vármegye alispánja.
1582. január 1-én született Forgách Imrének Zsuzsánna leánya Bicse várában. Megkereszteltetett Berger bicsei prćdikátor által, Szunyogh János Budetin várának ura, Felső-Kubinyi Jakab és Ocskay Jánosné Eördegh Orsolya asszony «faemina lectissima»mint keresztkomák jelenlétében.
1582. «Ez mai napon vette ki az Úr Isten Forgách Pétert ez világból, az Forgách Miklós apját Pereszlént, az maga házában, kinek az Úr Isten legyen kegyelmes.»
1583. január 5-én született Forgách Imrének Bicse várában Judith leánya. A keresztelőn komák voltak: Just András a királyi tábla assessorja, Owcharskói Eördegh Orsolya, és Kubinyi Jakabné Beniczky Borbála asszony.
1583. február 23-án Forgách Imre Rudolf király adománya alapján Trencsén vármegye főispáni székébe ünnepélyesen beigtattatott és ezen a napon a kamarai kiküldöttek Trencsén vár birodalmába is bevezették._{2 Tudvalevő dolog, hogy Trencsén vár birtokával együtt járt a főispánság, és Forgách csak 1583-ban szerezte azt meg, nem pedig 1560-ban mint Thallóczynál olvassuk; utána Illésházy István lett annak örökös birtokosa.}*
1583. junius 28-án Forgách Imre főispáni hivatalában megerősíttetvén, az esküt Trencsén vármegye rendei előtt letette.
1584. február 6-án Forgách Imrének Bicse várában Dorottya nevű leánya született. Keresztkomák voltak: Nádasdy Ferencz, Tamás nádor fia és peleskei Eördegh Orsolya asszony. Meghalt 1585. május 7-én.
1584. márczius 13-án Forgách Péterné gersei Petheő Orsolya Pereszlénben meghalt.
1585. ápril 13-án Forgách Imre egyetlen fia Simon meghalt Bicsén, eltemettetett Rajecz városban.
1585. ápril 26-án Forgách Imréné gróf Zrinyi Katalin, miután Juliánna nevű leányának éltet adott, Bicse várában meghalt. Eltemettetett Rajeczen.
Kesergő férje_{1 A följegyzés alá következőképen írta nevét: Emericus Forgach mćrens ac lugens scripsit.}* sírkövére a következő sorokat vésette:
«Catharinć meć svavissimć: Emericus Forgách:
Hic pietatis honos hćc sunt pia dona mariti
Cui multum CATARINA fui dilecta ZERINI
Ergo video FORGACH, quć nam pius hicmihi conjunx:
Jam quoque post obitum monumenta dicavit amoris.»
1585. szeptember 26-án Dr. Eccardus Kristóf Forgách Imre udvari orvosa_{2 «Excellentissimus doctor... meus medicus.»}* követségéből megérkezvén, ura számára Kata Szidónia szász herczegnőtől jegygyűrűt hozott.
Év és nap nélkül: Kata Szidónia szász herczegnő Forgách Imre hitvestársa Ghymes várában meghalt. Eltemettetett Tessenben._{3 Érdemesnek tartom az erre vonatkozó feljegyzést egész terjedelmében ide iktatni:
«Illustrissima Sidonia Catharina dei gratia Saxonić, Angarić, Westphalić ac Teschiniensis Ducissa. Mauritii Caroli quinti Imperatoris mallei ex germana sorore, atque Augusti Electorum potentissimorum neptis, paternum genus ducens recta linea a maximis romanorum imperatoribus, Lothario, Henrico Aucupe, Ottone primo, secundo et tertio. Emerici Forgách Comitis Trinchiniensis et Liberi Baronis in Ghymes, divi Stephani Polonić Regis propinqui Conjunx vitć ipsi marito charior, vitam cum morte commutavit, in Castro Hungariae Ghymes. Anno: (üres hely) Tessinii sepulta. Cujus anima Deo vivit, vivat, vivatque.»}*
1596. január 25-én (az ó-naptár szerint) tartotta lakadalmát Révay Péter Forgách Imre és gróf Zrinyi Katalin első szülött leányával, Máriával,Forgáchnak morvaországi Brunó várában.
1598. ápril 1-én Révay Ferencz eljegyezte Forgách Imre és gr. Zrinyi Katalin leányát Zsuzsannát, Nyitrán.
1598-ban tartotta lakadalmát Révay Ferencz Forgách Zsuzsánnával, Forgách Zsigmond nógrádi főispánnak (a Simon vitéz fia) Tapolcsán városában._{4 Különös, hogy nem az örömapa birtokán tartatott a lakadalom, és így téved Deák Farkas, midőn a Komjátiról kirobogó kocsikról beszél; pedig kétségtelen, hogy Forgách Imre még akkor életben volt, és a betegeskedés sem igen szokott ilyenkor akadály lenni.}*
Ezek után kevés mondani valóm van hátra.
A följegyzések eredeti példányát a nemzeti múzeumban őrzött gróf Forgách család levéltárában hasztalanúl kerestem, sőt úgy látszik, hogy már Mocsáry is csak töredékesen ösmerte, máskülönben alaposabban állította volna össze nemzedékrendjüket. Dr. Szádeczky Lajos azonban a Forgách grófok kemenczei és csákányi levéltárát az 1887-ik év tavaszán átvizsgálván, erről írott és a «Századok» 1887. évi 6-ik füzetében közzé tett jelentésében Forgách Imre naplójáról is megemlékezik, mint a melynek «kevés szavú rövid feljegyzéseiben egy főúri család megható regénye tárúl fel előttünk» (i. h.). Ennek tartalma, Forgách Imre gyermekeinek születési és halálozási rendje, s midőn a kemenczei levéltárral együtt a n. múzeumba kerűlt, volt alkalmam azt közelebbről megtekinteni, s megyőződni arról, hogy az eredetinek csak igen rövid kivonata és kizárólag Forgách Imre családi ügyeivel foglalkozik. Ezt különben már czíme is elárúlja s a «Liberorum d. Emerici Forgách diarium natalium series», összesen 8 lapra terjed és 17 bejegyzést foglal magában, s köztük van a Forgách Ferencz történetíró halálára vonatkozó is. Kétségtelen tehát, hogy Mocsáry ezt használta. – Szádeczky egész terjedelmében közölte a kis diariumot, melynek adatait valaki jóval későbben jegyezgette össze az általunk ösmertetett naplóból, az idő, név és hely pontos meghatározásán kívűl egyébre ki nem terjeszkedve._{1 N. múzeum gr. Forgách levéltár fasc. A. nr. 440.}*
Talán mondani is felesleges, hogy Forgách Imrének most ösmertetett naplója egyetlen magyar bejegyzésen kívűl, egészen latinul van szerkesztve. Némelyek az eredeti szövegnek is vehetik hasznát, én azonban csak a lényeg, a tartalom közlésére szorítkoztam ez alkalommal, nem fordítást, mely néha a bőbeszédű eredeti után igen hosszúra terjedne, de rövid kivonatokat nyújtva, a genealogiai adatok pontos felsorolásával.
Nevek és dátumokról lévén szó, hitelességükből azt hiszem ez által semmit sem veszítettek.

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

POGÁNY MIKLÓS CZIacute;MERLEVELE 1447. ÉVBŐL.

(Színes czímerképpel.)

I.

Johannes de Hwnyad regni Hungarie gubernator tibi circumspecto Nicolao Pogan civi civitatis Thordensis salutem et omnis boni continuum incrementum. A claro lumine troni principis velud a sole radii nobilitates ligitimo iure procedunt, et omnium nobilitatuminsignia a principe sic dependeret liberalitate, út non sit dare alicuius generositatis insignie, quod a gremio non proveniat principis claritatis. Sane attentis et consideratis tuis fidelitatibus, quibus tu sub locorum et temporum varietate iuxta tue possibilitatis exigentiam cum sumpme fidelitatis constantia et sollicitudine indefessa sacra regni Hungarie corone et expost nobis studuisti, eoque ferventius et diligentius in antea studebis complacere, quo te et tuos singularibus honoribus et gratiis a nobis conspexeris fore insignitos, tibi tuisque heredibus et posteritatibus universis hec arma et nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium literarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et depicta ac distinctius expressata, animo deliberato, et ex certa nostra scientia auctoritate nostre gubernationis dedimus, donavimus et contulimus, imo damus, donamus et conferimus de plenitudine specialis gratie, condecimus et presentibus elargimur, ut tu tuique heredes et posteritates universe predicta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium armis similiter utentium a modo in antea et in posterum ubique locis, in preliis videlicet et hastiludiis, duellis, torneamentis et aliis omnibus atque singulis exercitiis nobilibus scilicet et militaribus, nec non sigillis, anulis, torquis, velis, papilionibus sive tentoriis et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et nobilitatis sincere titulo, quali vos a quibuslibet conditionis, dignitatis et preeminentie atque status hominibus dici, nominari ac reputari, gerere, gestare ac omnibus et singulis generis (így) honorum et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles et clientes regni Hungarie similiter armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, uti, frui et gaudere atque potiri valeatis, gaudeatis itaque de tali singulari et specialis gratie antidoto et merito exultetis, ac ampliori studio ad honorem nostrum vestra deinceps et in antea solidetur intentio, quanto vos largiori favore nostro preventos conspicitis et omne (így) gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presents literas nostras pendentis sigilli nostri quo uti gubernator regni Hungarie utimur, munimine roboratas duximus concedendas. Datum in Themeswar, feria sexta proxima ante festum beati Galli confessoris, anno domini millesimo quadringentesimo quadragesimo septimo.
Iacute;gy szól az oklevél, melynek hártyára irott eredetijét a gr. Bethlen család letéte gyanánt a M. Nemzeti Múzeum levéltára őrzi. Függő pecsétje, mely a Hunyadi János köriratos czímerét veres viaszba nyomva ábrázolá, már nincs meg._{1 Ez az a pecsét, mely a «pendens sigillum nostrum, quo uti gubernator regni Hungarić utimur» stb. alatt értendő. Pajzsát, melyben ágon álló holló, gyűrű nélkül, feje mögött félhold látható, – angyal tartja. Körirata: S. Johannis D. Huniad regni Hu(n)garie gubernator(is) etc. (V. ö. 1446-ból: Orsz. Levéltár. D1. 13936; 1447-ből: D1. 33127.)}*
A czímer magyar szokás szerint az oklevélnek felső jobb sarkán, diplomatikus kifejezés szerint: az oklevél kezdeténél vagy fejénél_{2 In principio seu capite literarum...}* foglal helyet. Külön leirását azonban nem tartották szükségesnek az oklevél szövegében is közölni.
A vörös mezejű tárcsa-pajzsban 3 hármas boglárú koronából_{3 Ennek a koronának – itt mellesleg megvallom – nem tudok ezuttal különös fontosságot tulajdonítani. Mert mint a czímerkép szerves része és nem mint csupán a sisak különös dísze jelenik meg. S másfelől úgy tűnik föl előttem, hogy ennek a koronának a ragyogását kevésbé emelte az a körülmény, hogy a kitől eredt, a kormányzó szintén csak czímerében s ott is csak később viselte a koronát és nem a fején. (Ámbár még ott sem viselte, mert Hunyadi V. Lászlótól nyert megbővített czímerét sohasem használta.)}* előtűnő, balra néző természetes színű pelikán mutatkozik, a pajzs felső jobb sarkára helyezett természetes színű csőr-sisak fölött hasonló oromdísz, a korona aljából leomló, fel s alá lengő, sárgás-fehér_{4 Lehet mondani, hogy a pelikán színének felel meg.}* bélésű vörös takarófoszlányokkal.
A pajzs azonban, melynek jobb és felső oldala (árnyékolással) vastagabbnak van rajzolva s alúl a tárcsa-pajzsoktól eltérőleg kicsucsosodik, – kissé balra dől, s felső baloldalán a szokottnál merészebben előrenyúló csúcsban végződik. Ebbe tartja előre nyakát a pelikán, kissé jobbra térve el a pajzs tengelyétől, mi heraldikai szempontból kétségtelen hibája a különben jól tervezett czímerképnek. Helyesebb a testtartás az oromdísz pelikánjánál, mely hátraszegezvén fejét, csőrét merészebben fölemeli, mi által azonban előtűnő teste valamivel megkisebbedik. Különben e helyen már a keret közelsége is kényszeríté a festőt, hogy a sisak fölé alacsonyabb maradat rajzoljon.

POGÁNY MIKLÓSNAK HUNYADI JÁNOS KORMÁNYZÓTÓL 1447. ÉVBEN NYERT CZIacute;MERE.

Az egész czímerkép arany táblán nyugszik, melynek a korona színét viselő világos-sárga arabeszkjei előkelő ízlésre és a diszítő rajzban is jártas czímerfestőre vallanak. Keret gyanánt egyszerű széles zöld csík veszi körűl, melyben egymástól csekély távolságra a jobb és alsó oldalon sárga-zöld, a bal és felső oldalon zöld-sárga vonalok futnak végig._{1 Az eredeti szerint. Másolatunkon e vonalak barnás ezüst színe eltér az eredetinek sötét-zöld színétől.}*
A színek elhelyezése ha nem is mintaszerű, de ízléses és a heraldika főszabályait föltűnőbben nem sérti. A színre fém elve ugyan nincs szigorúan megtartva, de a koronának sárgára festésével a középkori heraldika általában meg szokott elégedni, a fémnek az oromdísz (arany alapon nyugvó) koronájánál pedig egyáltalában nem lehetett volna már helye. S bizonyára, hogy e fenyegető hibát elkerűlje, választotta a festő a sárga színt a koronához. A készen levő arany alapra arany-koronát már nem festhetett._{2 Az eredetin megállapítható, hogy – a képet megrajzolván – előbb az arany-alapot készítette el a czímerfestő s csak aztán fogott a színek felrakásához.}* A pelikán színe pedig mint természetes szín, bármely alapszínen jogosúlt.
Növeli az egész kép heraldikai és festői harmoniáját a takaró és bélése színeinek a pajzs és a pelikán színeivel való megegyezése, az arabeszkek játékának a foszlányok lengéséhez alkalmazkodása s még tökéletesebbé teszi az összes élénk színeknek a ragyogó fém-alapra való helyezése.
E benyomást azonban az eredeti czímerlevél némileg mérsékli. A minek első sorban természetesen ez oklevélnek tisztes korával járó törődöttsége és kopott volta az oka. Ezenkívül a színek sem teljesen azonosak a mellékelt másolatéval. A korona színe az eredetin valamivel sárgább, bár még mindig elég világos; a vörös pedig halaványabb, hogy úgy mondjam: fakóbb.
Végűl a pelikán a takaró-béléssel együtt azt a különös tüneményt mutatják, hogy először a pelikán természetes színét viselték s csak később – talán heraldikus kifogásra – lettek tiszta fehér színnel bevonva, mely azonban ma már félig-meddig lekopván, az avúlt meszelés kétes benyomását kelti. Színes másolatunk ezt a körűlményt nem is sejti, de úgy vélem híven reprodukálni egyátalában lehetetlen is.
Lényeges a különbség az arany-alapnál is. Másolatunk sima fehér papirra nyomott festéke, habár csak bronz, mégis tetszetősebb az eredetinek kissé durva hártyára (tojásfehérjével) ragasztott arany-lemezénél, mely azonkívűl idő folytán kissé össze is töredezett. Azonban mivel tiszta, lemez-arany, ha nem is egyöntetű, de ragyogóbb s mélyebb ügyes utánzatunknál.
Nagyságra nézve a Berényi családnak a Turulban is közzétett_{1 1889. I. füzet. Különben a két czímer közt más rokon vonást (a korona, a szőnyeg-diszítés) is találhatunk.}* czímerével egyezik meg legjobban.

II.

Armálisokat paraszt-származású vagy (még inkább) birtokos nemes embereknek osztogattak a kései középkorban, – az állam fejei: a koronás királyok. A tordai Pogány Miklós esete tudtunkra az első, hogy városi polgárt ér e kitüntetés, az állam fejétől ugyan, a ki azonban nem koronás király.
E két körűlmény találkozása első pillanatra érdekessé teszi czímerlevelünket, s kiemeli eddig felkutatott társainak ékes sorozatából.
Tudjuk, Zsigmond király kezdé nálunk – külföldi mintára – sűrűbben adományozni az érdem-jutalmazás emez olcsóbb fajtáját. Azonban a czímer sohasem gyökeredzett nálunk a nemesi társadalom mélyebb szervezetében, miként a hűbéri és lovagi élet szabályos formái közé szorúlt nyugoton. Fölvehette és viselhette – valamint nevét – bármely birtokos nemes a czímert is, mely szintén megkülönböztette másoktól s jelölé eredetét, rokonságát. És valóban a régi czímereknek ma is ez legfőbb hasznuk a történettudományban: a genealogiák útmutatói, próbakövei. Jelentősebb, hogy úgy mondjuk: hivatalos szerepet csak az oklevelek pecsétein viseltek, a nélkül azonban, hogy egyes magános czímerpecsétek végleges kötelező erejét a törvény valaha elismerte volna._{1 Tripart. II. 13. 4.}*
A királyi szentesítés azonban, valamint a fejedelmi kegy részesévé tette a czímer tuajdonosát, magát a czímert is az előkelőség nimbusával ruházta föl. Ez úton ugyanabban a korszakban, mely a kisebb nemesség és általában a közép-osztályok politikai szerepének kezdetét látta, – válik önálló becsűvé a nemesi czímer is, mely idáig csak egyszerű folyománya volt a földbirtokon alapúlt magyar nemességnek. Eddig a birtoknak királyi adománya ruházott föl az összes nemesi jogokkal, közte esetleg a czímerválasztás és viselés jogával is; most már egyedűl a czímeres levél is nemessé tehetett. Azonban csak ha ezt határozottan kifejezé, úgy hogy a nemesség királyi adományához tulajdonkép czímerre nem is volt szükség, s viszont egyedűl a czímer nem nemesített meg semmiféle polgárt vagy parasztot._{2 Bizonyára így kell értenünk a Hármaskönyv ama tételét: «Nam armorum collatio, simpliciter facta, non nobilitat quempiam. Cum etiam civium et plebeorum hominum multi habent armorum insignia, per Principem donata, per hćc tamen in numerum nobilium non computantur.» (P. I. T. 6. §. 1. Vesd össze a T. 6. bevezető soraival.)}*
Kétségtelen, hogy a czímer-levelek eme nagyobb divatja óta a czímerek értéke és jelentősége a köztudatban általában s azok előtt is meggyarapodott, a kik az egyszerű czímereslevélre már nem voltak rászorúlva. Erről tanúskodnak a feltünedező czímerbővítések, a sisakot ékítő koronák, a pajzsot övező sárkányok, melyek már a czímer előkelőségének fokozását czélozzák s így a czímerlevél-cultus fejlődését is jelzik. E czélra szolgáló különös, állandó hatóság vagy kötelező szabály után azonban hasztalan kutatnánk, legfeljebb az udvari czímerrajzoló kérdését vethetjük föl. A korszak végén Verbőczy egyátalán nem ismeri el a nemesi czímer jogi szükségességét. A fő, a lényeg, a miről a törvénynek beszélni érdemes e kései középkorban s a miről szakadatlan beszél is: a birtokadomány.
Egyedűl ez méltó jutalma a katonai és politikai érdemeknek. E józan felfogás a magyar jellemből foly, mely önérzetes, becsületre, méltóságra vágyik ugyan, de pusztán a külsőségeket csak elfajúltában bálványozza s a társadalmi boldogulás alapjáúl is a közügy szolgálatában szerzett érdemeket tekinti.
Amaz józan, jogász felfogás lengi át a Hunyadi János kormányzóvá választásakor alkotott decretumot is. Legfontosabb dolognak tartják a rendek a kormányzónak a birtokadományozásra nézve adott jogkörét részletezni és körűlírni, korlátozván őt 32 sessióra, a király utólagos megerősítése mellett. A királyi hatalom többi ágairól semmi szó, beleértették ebbe a pragraphusba: «Item eligent...unum gubernatorem.» Csak nagyjából jelzik a saját pecsétjökről szóló czikkekben, hogy az ellenőrzés jogát nem engedik ki kezökből.
Mint csekélyebbet, a czímer-adományozás jogát is beleértették abba a hatalomkörbe, melyet a kormányzó a király nevében gyakorolt. «Auctoritate nostrć gubernationis» adja 1447-ben Pogány Miklós tordai polgárnak a mi oklevelünket, 1448-ban pedig Berekszói Péter nemesnek egy szintén díszes armálist._{1 Fejérpataky László szerkesztő barátom volt szives felkutatni s már jelen czikkem kiegészítéseűl közölni velem. Ez oklevél az erdélyi múzeum-egylet ritka kincse. – ezenkívül Schönherr Gyula úr figyelmeztetett egy harmadik oklevélre, melyet a Karagyena-féle nemesi jegyzék mint a Földesyek armálisát az 1449. évhez jelez a váradi káptalan levéltárából. Utóbbi ha nem egyszerű protocollaris átirat, szintén eredhet a kormányzótól.}*
Jellemző, hogy mindkét adományos erdélyi, személyes híve és szolgája (régi értelemben) a kormányzónak, mint voltak Zsigmond királynak a Csapiak, Barocz-ok, Mogyiak, Csontos-ok, Kisfaludiak, zágrábi Dabiak stb., kiket czímerleveleivel kitüntetett. E vidéken viselte Hunyadi első főtiszteit (a szörényi bánságot s az erdélyi vajdaságot), e tájon: Erdélyen kívűl Magyarország délkeleti kisebb felében terűltek el hatalmas uradalmai, innen újonczozta legelszántabb híveit, e vidék népét ismerte tehát személyes tapasztalásból legjobban, s emelete magával mint hatalma biztos támaszát – csodálatos s mégis oly egyszerű pályáján. Tömegesen hozta át az e részekben letelepűlt oláhságot is a nemesség kötelékébe, főleg Hunyad- és Temesmegyében, kijebb tolva ez által a magyar nemesi társadalom biztos határait az ország déli legszélsőbb határvonaláig._{2 A Forgách cs. levéltárában (elhelyezve 1487. évszám a.) maradt fönn egy oklevél, melylyel Hunyadi, I. Ulászló király engedelmével csoportosan veszi ki 1444-ben Zsidóvár hatósága alól az e vár tartozékaiban élő kenézeket, mint a kik őt a török elleni hadjárataiban szolgálták. A nagy fontosságú oklevél mintegy 20 családot sorol föl, kik részben most lépnek át ily módon a birtokos magyar nemesek sorába. (A többire nézve 1. Századok 1887. évf. 8. füz.)}*
Birtok-adomány-levelei is nagyrészt e vidékre szólnak, északibb tájakon s a Dunántúl szembetűnően kevesebb a szerepe, hatalma, szerencséje. Iacute;gy midőn az idegen Kasói Jodokot, Végles urát a magyar nemességgel felruházzák, e különben is jelentősebb tényről a kormányzó, Dénes bibornok, Garai László nádor, Ujlaki Miklós és Rozgonyi János erd. vajdák, és Pálóczi László országbíró, mint országnagyok neve és pecsétei alatt állítják ki az egyszerű nemesi levelet 1451-ben._{1 Justh cs. levéltára a Nemz. Múzeumban.}*
Egy erdélyi polgárra nézve azonban elég lehetett a kormányzó adomány-levele is.
Pogány Miklós élete pályájáról sok apró részletet nem mondhatunk. Magának a czímerlevélnek sablonjaiból alig böngészhetnénk ki valamit, ha segítségünkre nem jönne némely más oklevél, szintén a gr. Bethlen-család gazdag levéltárából, – a Pogányok leveles-ládájának töredékei. A Miklós egyik hatod-ízi leányági unokája Váradi Borbála ugyanis Bethlen Jánoshoz ment férjhez s a tőle származó fiúk révén juthattak ez iratok a Bethlenek levéltárába, a Pogány-család egyetlen évszámot tartalmazó (XVII. századi eredetű) genealogiájával együtt, melyet bár kritikailag kellően méltányolni nem tudunk, a jövendő kutatás számára közzétenni szintén kötelességünknek tartottunk._{3 E genealogia hitelességét egyszerűen kétségbe vonni nincs jogunk. Bizonyára valamely perhez állították össze. Ezúttal csak annyit mondhatok, hogy a Bethlen-családnak Tagányi Károly barátom által a Torma-féle gyűjteményből velem közölt nagy családfáján genealogiánk Bethlenjeit nem sikerűlt megtalálnom. Nagy Iván ellenben (II. 85. 1.) Jánost († 1678.) ismeri, mint a kinek első neje csakugyan Váradi Borbála volt. Ezeknek gyermekeit azonban már másként sorolja föl, de közűlök Miklóst († 1642.), Pált, Borbálát ő is megnevezi. A további levéltári kutatások feladata leend e részleteknek történelmi igazolása s e kérdés eldöntése, melyre mi ezúttal csak rámutathatunk.}*

Pogány István (1407); Miklós czímerszerző 1444–1466. neje Orsolya.; Tamás neje czegei Vas (Domonkos leánya) Erzsébet; Ilona férje bágyoni Hadnagy Balázs; Dorottya férje Csegezi Imre; Katalin férje Várfalvi Balázs; János neje Boér Margit.; Erzsébet férje (tordai) Fejér, másként Pogány Lukács.; Anna férje (tordai) Nagy Máté.; Felsősövényfalvi Nagy Gáspárné.; Felsősövényfalvi Nagy Boldizsár.; Klára férje Székely Tamás.; György.; János.; Csegezi Jánosné.; Gergely.; Miklós †; Imre.; Borbála férje Szabó István.; János.; Borbála férje Gyulai Gáspár.; Ilona férje Vernes János.; János neje Székely Erzsébet.; Anna férje Thúri Mihály.; Szabó (deák) János.; János neje Szalai Katalin.; Mihály †; Borbála férje Váradi Miklós.; borbála férje Bethlen János.; Katalin 1. férje Szászvárosi (deák) András. 2. férje Boér István.; Anna férje Tamás (deák).; Anna férje (kolozsvári) Hertely János.; Borbála férje (enyedi) János (deák).; Anna «nunc vivens».; Miklós.; Pál.; Borbála.; János †; György †; Mihály †;

E szerint Miklósnak István volt az atyja, a ki 1407-ben is élt. Ha családfánk ez adata hitelre méltó, Miklóst már nem képzelhetjük ifjú embernek a XV. század 40-es éveiben. Alakja 1444-ben bukkan föl előttünk, mint érdemes, becsűlt tordai polgáré, kinek e város előljárósága ünnepélyesen adományoz egy a város határában levő halas-tavat vagy víztartót, «meg lévén győződve, hogy ebből az adományból a városnak inkább haszna mint kára lesz.»_{1 Mennyire értékesnek tartá Pogány ez új birtokát, mutatja az, hogy 1446-ban (a király nevében) a kormányzóval, 1453-ban és 1457-ben pedig V. László királylyal, mint a város uraival ismételve is megerősítteté.}*
Egyebet azonban még nem hallunk felőle. 1447-ben ismerjük meg őt közelebbről. A rá vonatkozó összes fontosabb iratok ebből az évből valók, ennek vége hozta meg czímeres-levelét is.
Ekkor már a tordai királyi sókamarai hivatal élén áll mint kamarás,_{2 Camerarius. E tiszt az erdélyi sókamara- vagy általában kamara-ispánnak (comes camerarum) volt alárendelve.}* Szindi Imre szinténTorda városi polgárral együtt. E tisztében gondos, lelkiismeretes, szorgalmas ember, – a kormányzó szavai szerint, kinek ebbeli dícsérete fölűlemelkedik az oklevél-formulák megszokott színtelen sablonjain. Közönséges látvány a középkorban, hogy egy-egy városi polgár – a mint ma mondanók – közgazdasági téren szerez érdemeket. Az azonban ritkább eset, hogy magyar ember tűnjék föl e pályán._{1 Ezek közé tartozik ebből az időből pl. Kovács István budai polgár, 1468-ban: «comes camerarum reg. de Dees et Zek», ki szintén szerzett kir. adományúl nemesi birtokokat. (Kol. mon. prot.) Idegent már többet említhetnénk. Ilyenek pl. az oklevelek irásmódja szerint: «de Rassys Pero nobilis camerarius sal. reg. de Vyzakna» 1439-ből; «Angelus Italicus de Florencia Camerarius, 1442-ből; «Paulus fil. condam Pape Maninii alias camerarius Maramorosien» 1467-ből stb. Utóbbiak szintén birtak nemesi jószágokat. (U. o.)}* E felötlő körűlményt Torda városnak, ez elsőrangú sóbánya-telepnek tiszta magyar lakossága fejti meg, melynek előkelő polgárai: a Balogok, Szindiek, Csákányok, Szabók, Mézesek, Szőkék, Szőcsök, Pecsétesek stb., kimagaslóbb tipusa pedig ez időben: Pogány Miklós._{2 1446-ból: Orsz. Levéltár D1. 30314. 1485-ből és 1492-ből: Kol. mon. protoc.}*
S a kormányzó, maga is nagy szerző és jó gazda, szivesen méltányolta ez oly férfiú működését, ki a középkori államgazdaság amaz egyik főágának jövedelmezőségét buzgósága által fokozni tudta, s ez által nehéz hadjárataihoz a szükséges anyagi eszközöket biztosabban, bővebben szolgáltatá._{1 Az oklevelek szavai illetve értelme szerint.}*
Ezenkívűl Pogány Miklós – Szindi Imrével együtt – 1500 aranyat kölcsön is adott a kormányzónak, szintén eme közczélra: hadjáratai költségeire. S végűl – ritka, csaknem példátlan látvány – egyszerű polgár létére részt vesz magokban a harczokban is: a Vaskapunál vívott hires csatában s a havaselvi és a Balkán-félszigeti hosszú hadjáratokban s társával Szindivel együtt «vérének hullásával» is szolgálja urát és hazáját.
Ezzel a legméltóbb jutalomra: a magyar nemesi birtokra és czímerre is bővebben érdemesíté magát. S a kormányzó, ki valódi nagy emberek módjára nemcsak fölfelé követelte és méltányolta a hívséget és háládatosságot, hanem lefelé gyakorolni is kötelességének tartá, – egymásután részelteté Pogányt érdemei jutalmában._{2 Elválhatatlant társa az említett Szindi Imre sókamarás. Utóbbinak csak a czímerlevelét nem ismerjük, melyet természetesen nem kaphatott már közösen Pogánynyal. De valószínűnek látszik, hogy utóbbival egyidőben ő is szerzett armálist a kormányzótól. Különben 1447. okt. 12. óta fele Tatárlaka révén e nélkül is nemesnek tekinthette magát.}*
Február 19-én, főleg a sókamaránál kifejtett hasznos működéseért, tordai házát – a melyben lakott – a hozzátartozó malmokkal, szőlőkkel és szántóföldekkel örökre szabaddá teszi a királyi rendes és rendkívüli census és ajándék alól, elrendelvén, hogy a város évi adójából e réven évenkint 4 forintot vonjanak le. Árpil 11-én pedig a kölcsönzött 1500 forintért a Küküllővárhoz tartozó Tatárlaka falut – e vártól elkülönítvén – adja neki zálogba._{3 Statutio a kolozsmonostori konvent által: 1447. szept. 29. datum a. – A mandatum statutorium, hátán a megtörtént beiktatás följegyzésével, az Orsz. Levéltárban is megvan: D1. 27661.}* E zálogot a következő évben Váczon kelt levelükben az országnagyok is megerősítették._{1 Junius 12-én.}* Végre október 12-én Temesváron örök adományúl ruházza rá Tatárlakát,_{2 Már «új adomány»-ul. Az első adomány alatt bizonyára a zálogot értette a kanczellária. Statutio az erd. káptalan által: 1447. okt. 12., a nov. 1-én kelt oklevél szerint.}* melylyel, immár mint nemesi birtokkal, együtt járt a magyar nemesség is; másnap pedig ez adományát a nemesi czímerlevéllel diszíti föl.
Pogány Miklós sokáig élt még ezután. S az okiratokban, melyek róla szólnak, rendszerint «nobilis et circumspectus» czímmel illetik. Csak Mátyás királynak az adóelengedést megerősítő leveléből felejtették ki a – nobilist. (1459.) V. László azonban 1453-ban, midőn a ház-adómentességről szóló levelet átirja, az oklevél régi szövegéhez a nemesi szabadságnak azt a sarkalatos pontját is csatolja, hogy: kivéve a bűnügyeket, semmi okért se lehessen bárkit is letartóztatni ez adómentes házban és udvarán._{3 A Tordalaka adományára vonatkozó diplomának (valamint az armalisnak) királyi megerősítését hiába keressük a Pogány család fönmaradt iratai közt.}*
1466-ban találkozunk utoljára nemes tordai Pogány Miklóssal. A kolozsmonostori konventben személyesen irat át egy levelet, melynek tartalmáról azonban a konvent jegyzője nem tartá érdemesnekmegemlékezni._{4 Kol. mon. protocollum. 1466. fol. 7.}*
Közvetetlen utódja – genealogiánk szerint – Tamás volt, kinek unokájában Miklósban már kihalt_{5 Számításom szerint 1550–1560. körűl.}* a család fiága. Leányunokáiban azonban több nemesnek és (Torda, Kolozsvár és Enyed városi) polgárnak adott feleséget és anyát.

DR. CSÁNKI DEZSŐ.

A VECSE-BÖRÖLLŐ-IZSÁKFAI VECSEY-CSALÁD.

(Egy czímerrajzzal.)
Már Mátyás király korában a Vecsey család a veszprémmegyei Vecse helység birtokosa volt, és ugyanezen király statutiót elrendelt leirata következtében 1476-ban Pápa mellett levő Böröllő pusztán nyert birtokrészeket. A veszprémi káptalan levéltárában őrzött eredeti okmány erre vonatkozó része magyar fordításban így szól:

«Mátyás Isten kegyelméből Magyarország, Csehország stb. királya, híveinknek a veszprémi egyház káptalanának üdvöt és kegyelmet. Előadatik nekünk híveink nemes Vechey János (Joannes de Veche), valamint neje Anasztázia urnő személyében: mikép ők Veszprémmegyébe kebelezett Böröllő (Berelleu) birtok egyik nemesi curiájának uralmába, valamint a Tapolcza folyón levő, Pápa mezőváros határában keletről Csondor malmaival, nyugatról a porvai remete testvérek földével szomszédos malom egyenes és egyenlő felének negyedrésze tulajdonába – – – jogos czím alatt belépni kívánván stb. Miről hűségteknek erősen parancsolva meghagyjuk, hogy bizonyításra alkalmas hiteles emberteket küldjétek ki, a kinek jelenlétében Kovachi János vagy Gergely, avagy kovácsi Beukey Pál vagy János, valamint Achady Illés vagy gerseni Józsa Bálint a többiek távollétében, saját emberünk a mondott Böröllő birtok színére, következéskép a föntírt nemesi curiába és az említett folyóra épített malom felének negyedrészébe, ugyanazon birtok valamennyi szomszédai és határosai törvényes meghívása után ott megjelenvén, azok tulajdonába az említett Vecsey Jánost és nejét Anasztázia úrnőt vezesse be, és jelentse ki, hogy ők azokat minden hasznaikkal és tartozékaikkal együtt mindennemű azokat illető joggal örök időre bírják, ha nem lenne ellenmondás; ha pedig netalán ellenmondók találkoznának, idézze meg őket a nevezett felkérők ellen a mi személyes jelenlétünk elé, az ő ellenmondásuk illetékes okának előadása végett. És ezekután a bevezetés és statutio sorát a netáni ellenmondók és idézettek, úgy az előző statutióban résztvett szomszédok és határosok neveivel, a kirendelt uradalommal együtt, személyünk jelenléte képviselőjének hűségesen megírjátok. Kelt Budán boldog Barnabás apostol ünnepét közvetlenűl megelőző csütörtökön az úr ezer négyszáz hetvenhatodik évében.»
Ezen iktatási parancs következtében megjelent Böröllőn kovácsi Beőkey János mint a király embere és Sándory Tamás kanonok mint a veszprémi káptalan embere, boldog keresztelő János születés-ünnepe előtti vasárnapon, és ekkor a birtokba vezetés előtt Börölley Antal fia Bálint a statutiónak ellenmondott, ki erre a király embere által a király jelenlét-képviselője elé idéztetett boldog Jakab apostol ünnepének nyolczadára. – A per három évig folyt a kir. curia előtt, midőn kitűnvén, hogy Börölley Miklós fia Benedek a peres nemestelket és malomrészt Vecsey Jánosnak és nejének a győri káptalan előtt jogosan ajándékozta: Börölley Antal fia Bálint tehát, saját fiai Mátyás, Lukács, Tamás és Móricz nevében is, a peres birtokot végleg átengedte Vecsey János és neje Anasztázia, valamint Ágota és Krisztina tulajdonába 1479-ben. Valószínűleg házasság erősítette meg a Börölley fiúk és Vecsey leányok között a békét.
Vecsey János fiaival továbbra is Vecsén lakott két leányának 1480-ban Böröllőre költözése után is; de az ő halálévét és örökösének nevét nem ismerjük. A mohácsi vész után a török uralom 1552-ben Veszprémmegyére is kiterjeszkedvén, a család böröllői birtokára, innen Győrmegyébe költözött át, hol Vecsey Simon, mint közbirtokos, díjat fizetett az 1583-iki országgyűlésre küldött Póky Ambrus és Marczaltőy követek költségeihez._{1 A győrmegyei jegyzőkönyv így szól: 1583. Sabbatho post Conversionem B. Pauli Apli. Ad generalem dietam Posoniensem ad primum diem m. Martii expediendum deputati sunt Egregius Dnus Ambrosius Poky vicecomes et Georgius Marczalthewy. – Iisdem et Nobiles Possessionati debent dare: Illmus Dnus Hedervary fl. 3, Custos fl. 1 1/2, Cantor fl. 1 1/2, Prćpositus Sti Salvatoris fl. 1 1/2, Amade fl. 1 1/2, Gaspar Darabos denarios 50, Martinus Thury d. 50, Marczalthewy si personaliter non aderit fl. 11/2, Dewreczky d. 50, Wytzay d. 50, Georgius Alswky d. 50, Lucas Baroth d. 50, Reolandus Bawswny d. 50, Sithkey d. 50, Joannes Goszthony d. 50, Georgius Zichy d. 32, Nicolaus Wagassy d. 50, Georgius Zarka d. 50, Ludovicus Thwlok d. 50, Michael Poky d. 50, Jacobus Oshfy d. 50, Michael et Thomas Osthffy fl. 1, Emericus Parnos d. 50, Melchior Koronczay d. 50, Stephanus Enessey et Egidius Pothyondy d. 50, Moniales de Moriczhida fl. 1, Simon Wechey, Blasius Kysfaludy et Balthasar Niczky d. 50, Balthasar Gewrffy fl. 1, Balthasar Mesterhazy d. 50, Paulus Racz fl. 11/2, Moniales de Pathas fl. 1, Dewrsfy d. 50, Relicta Cristophori Nadasdy d. 50; – Nobiles vero unius sessionis singuli eorum denarios 32.}* Miután 1594-ben Győr vára és megyéje keleti része szintén török uralom alá jutott, a család Vasmegyében Izsákfán szerzett nemesi birtokot.
Itt ismét ismeretlen előttünk Vecsey Simon halálozási éve és öröklő fia neve; de az okmányokból kitűnik, hogy 1666 körűl már életben voltak: Vecsey Gergely, ennek fiai János és Mihály testvérek, kik közől Vecsey Gergely Izsákfán lakott és életének végső éveiben pörösködni kényszerűlvén, 1689-ben Vasmegye törvényszékén pörét megnyerte. Ennek fia Vecsey János Vecsén lakott, 1686-ban Budavár ostrománál Veszprémmegye nemessége zászlója alatt küzdött, később megyei esküdt volt; mintegy 66 éves korában maga és Izsákfán lakó testvéröcscse Mihály számára Veszprémmegye 1733. márczius 16-án Pápán tartott közgyűlésén nemesi bizonyságlevelet vett ki._{2 A veszprémi 1733-iki nemesi bizonyítvány szavai: Eotum Nobilis Joannes senior Vecsey septuagenario major (qui et ipse pro sua persona ut nobilis sub vexillo huiusce Comitatus Nobilium obsidioni Budensi interfuit) suo et fratris sui congenerationalis Michaelis similiter Vecsey pro nunc in possessione Isákfalva I. Cottui Castriferrei existente residentis nominibus – produxisset primum authenticas litteras Venerabilis Capituli E. Veszprimiensis Testimoniales anno 1479. emanatas super eo, quod occasione peragendć statutionis per Joannem olim Vecsey certć curić et portionis molendinaris – in prćdio Böröllő impetratć omnino hocce Cottu Veszprimiensi existente – Prćterea certas quoque Adjudicatorias e Sedria attacti I. Cottus Castriferrei de Anno 1689. pro parte et ad instantiam Gregorii condam Vecsey patris utpote huiusce producentis – memoratus producens seu Instans notabili tempore Jurassoratum quoque huiusce Comitatus gessisset, quodve antenati ejusdem Regestro Nobilium Cottus istius antiquiori nominanter inserti reperiantur.}*
Ezen idősb Vecsey Mihály tartá fön a családot Izsákfán, ki a veszprémi bizonyságlevél alapján Vasmegye 1733. és 1735-iki nemesi összeírásába fölvétetett; később pedig a királyhoz is fölterjesztésben részesűlt, melyre 1756. máj. 6-án azon királyi határozat érkezett, hogy nemességének további bizonyítása alól fölmentetik. Ezt a pozsonyi helytartótanács 1762-ben tudatta Vasmegyével._{1 Vasmegye 1762. szept. 5. Szombathelyen tartott közgyűlésén jegyzőkönyvbe vétetett: In continuationem eorum, quć Consilium hoc Locumtenentiale Regium circa laborem Investigationis Nobilium per Prćattactas Dominationes Vestras huic submissum, in conformitate eatenus interventć Benignć Resolutionis Regić Anno 1756. sub 6-a Maii intimavit: In Isákfalva: Quod Vecsey Michaelem adulteriorem, conexionis cum iis, ad quos provocat, probam, remittendus etc. Datum ex Consilio Regio Locumtenentiali Posonii die 15-a Aprilis 1762. celebrato. Prćattactarum Dominationum Vestrarum ad officia paratissimi: Comes Paulus Balassa mp. Ladislaus Balogh mp. Joannes Hlavács. Lectum et extradatum per Ladislaum Mikos I. Cottus Vicenotarium mp. (L. S.)}*
Ennek fia szintén Mihály volt a család további folytatója; testvérei Ferencz, István és János magtalanúl haltak el; csupán nővére Éva volt nőág alapítója Vörös Mihály férjével, ki azonban neje halála után új házasságra lépett Kethelyi Évával és ennek gyermekeit is részesité első neje birtokaiban; ebből hosszantartó per származott.
Ezen ifjabb Vecsey Mihály 1740 körűl házasságra lépett Jankó Ádám vönöczki közbirtokos Judit leányával, kitől 1748. ápril 15-én László, utána Sándor fia és három leánya született; de az atya már 1755. ápril 15-én meghalt. Néhány év múlva az elhúnytnak testvérei kérelmezék a királyi elismerést, melyre a helytartótanács 1764. jan. 3-ról válaszolt, mely Vasmegye 1764. máj. 2-án Szombathelyen tartott közgyűlésén hirdettetett ki, miszerint Izsákfán Vecsey Ferencz, István és János valódi és kétségtelen nemesekűl királyilag is elismertettek._{2 Ezen királyi elismerés a M. Nemzetségi Zsebkönyvben tévesen czímeres nemeslevél gyanánt említtetik, melynek szövege így szól: Super Investigationem Nobilitatis diversarum Familiarum per Prćattactas Dominationes Vestras peractam et submissam, Sua Sacra Cćsareo-Regia Majestas, in continuationem priorum, sequentem benignam impertiri dignata est Resolutionem Cćsareo-Regiam, et quidem quos pro veris et indubitatis Regni Nobilibus agnoscendos esse clementer resolvit, sunt ordine sequentes: – In Isákfa Franciscus, Stephanus et Joannes Vecsey cum Condivisionalibus suis etc. Datum ex Consilio R. L. Hungarico Posonii, die 30. Januarii Anno Domini 1764 celebrato. Prćattactarum Dominationum Vestrarum ad officia paratissimi Comes Paulus Balassa mp. Ladislaus Balogh mp. Joannes Hlavács mp. – Lectum et extradatum per Ladislaum Mikos Incl. Cottus Vicenotarium mp. (L. S.)}*
Vecsey Mihály gyermekei korán árvaságra jutván, nevelésüket anyjuk Jankó Judit folytatá. A két fiú László és Sándor a nagykorúságot elérvén, az első mint kir. táblai esküdt jegyző, a második mint az atyai birtokok kezelője, Vasmegyétől 1768. nov. 7-én nemesi bizonyságlevelet vettek ki. László mint ügyvéd jó hírre vergődvén, gr. Esterházy Károly egri püspök által 1772-ben a püspöki és családi jogügyek igazgatójává neveztetett ki, és Egerbe tevén át lakását, itt ugyanazon év szept. 9-ikén Hevesmegyétől nemesi bizonyságlevelet vett ki. Ezután nőűl vette Torkos Jozefát, kinek fehérmegyei Daj és Pötöle pusztákon volt nemesi öröksége; végre Tolnamegyében is Németi-Szentpéteren birtokot szerezvén, nemességét Veszprém, Vas, Heves, Fehér és Tolna megyékben is kihirdetteté. Gr. Esterházy Károly halála (1799) után az egri püspökség érsekségre emeltetvén, Vecsey László nyugalmaztatott; de 1807-ben kelt végrendeletével még tetemes vagyont hagyott öt fiának és egyetlen leányának.
Testvéröcscse Vecsey Sándor Izsákfalván maradván, 1782. jul. 12-ikén testvéreivel megosztozott: a Vas és Veszprém megyékben levő távolabbi birtokokat nővéreinek juttatá, magának Izsákfán a központot tartván meg: Éva özvegy Lipóth Istvánné Vönöczkre (északra), Julianna Bognár Józsefné Vecsére (keletre), Erzsébet Horváth Mihályné Vidra (Vecse közelébe) tereltetett. Sándor az osztozás után az Egerben lakó László testvérbátyjának izsákfai birtokát is kezelte, utóbb pedig azt testvéries alku szerint megvette. Igy szép vagyonra tevén szert, gondosan nevelé egyetlen fiát Pétert, ki utóbb a katonai pályán tábornokságig fölvitte, és 1809. május 21-én Aspern mellett dandárát hősies csatára vezérelve elesett. Benne kihalt az izsákfalvi fiág.
A Vecsey család most élő tagjai mindnyájan Vecsey László egri püspöki jogügyek igazgatójától származnak:
Az első fiú János komáromi térhadnagy nejével Nagy Klárával a bárói ágat alapította, melyről alább szólunk.
A második gyermek Anna hajadonkép halt meg.
A harmadik gyermek József cs. kir. százados, neje Csernovics Antonia, kinek egyetlen leánya Ida, Volnhofer Gyula cs. kir. századoshoz menvén nőűl, a tekintélyes Volnhofer család egyik törzsanyjává lett.
A három utolsó fiú: László, Ferencz és Károly alapították a most élő nemesi ágat, kiknek családjaikról most együttesen és a bárói ágat megelőzőleg szólunk.
A nemesi fiág három családra oszlik:
1. Vecsey László negyedik gyermeke László atyja kivánatára mint első éves jogász az iskolát elhagyván, a család birtokait kezelte és rendesen Csányon lakott; nőűl vevén Hamar Margitot, két fia és egy leánya született: Zsiga, kinek Gábor Anna nejétől Erzsébet leánya van; László, Laczkovics Emma nejétől Aladár fiát nyerte; Jozefa Pauliny Pál férjétől Béla fiát szülte.
2. Vecsey László utolsóelőtti fia Ferencz ügyvéd és csányi közbirtokos volt, neje Csernovics Jozefa egy fiú és egy leány anyjává lett: a fiú Albert Hamar Máriát vette nőűl, ki neki két fiút szült; de férjét már 1860-ban a halál elragadván, Eperjessy Edével lépett új házasságra, kitől gyermeke nem lett és nem sokára ő másodszor is özvegygyé lőn. Az első fiú Tivadar festőművész, ki első neje Lósy Beatrix után szintén festőművésznőt vett nőűl Szombathy Fannyt; gyermekei az első nőtől István, a másodiktól Edith és Alice. A második fiú Lajos m. kir. honvédminiszteriumi katonai hivatalnok; első neje Dolinay Ida, kitől Flóra, Valeria és Lajos gyermekei születtek; második neje Szentkirályi Margit, kitől Sarolta leánykája csecsemő korában meghalt. – Albert nővére Flóra, Torkos Sándor kir. mérnök neje volt, ki 1858-ban meghalván, Aurél fiát hagyta maga után; de már ez is meghalt.
3. Vecsey László utolsó fia Károly kezdetben egyházmegyei hivatalnok, később Hevesmegye levéltárnoka volt, neje Radics Teréz egy fiút és egy leányt szült neki. A fiú József, Györffy Rozáliától két fiút és egy leányt nyert: Dezső, Nógrádmegye mérnöke, Oroszy Mária nejétől Ferencz fiuk született; Miklós, pénzügyminiszteri titkár, neje Szathmáry Mária József fiát szülte; Berta férjhez ment Konkoly Dezsőhöz, ennek halála után pedig Bedekovics Istvánhoz, de egyik férjétől sem maradt gyermeke.
Hogy az egész család tagjait ismerhessük, még Vecsey László harmadik gyermekének József századosnak Csernovics Antonia nejétől származott nőági utódait kell bemutatnunk. Leányuk Vecsey Ida Volnhofer Gyula századoshoz menvén nőűl, szülte: Volnhofer Gabrielát, Szalay László nejét, kiktől Szalay Szeréna és Gyula születtek; továbbá Volnhofer Emil honvédőrnagyot, kinek Jekelfalussy Kornélia nejétől Volnhofer Emil és Kornélia gyermekeik vannak; végre Volnhofer Bertát, Petes Kálmán nejét, kinek gyermekei Petes Endre, Zsolt és Ilona.
A bárói ág Vecsey László egri püspöki jogügyek igazgatójának elsőszülött fiától Jánostól származik.
Vecsey János Egerben született 1777. febr. 18-án; fiatal korában Blankenstein lovas ezredében katonáskodván, hamar hadnagygyá lett; de utóbb betegeskedni kezdvén, nyugalmasabb életmódot óhajtott, és így Komáromban térhadnagygyá neveztetett ki. Nőűl vevén Nagy Klárát, ettől egyetlen fia József született, kit nagy gonddal kezdett nevelni; de a halál őt hamar elragadá.
Vecsey József-Alajos, vecse-böröllő-izsákfai Vecsey János komáromi térhadnagy és Nagy Klára egyetlen fia, korán árvaságra jutván, Vecsey Ferencz nagybátyja gyámsága alá került; utóbb édes anyja új házasságra lépvén Tomaselly ezredessel, minthogy ettől sem lett uj gyermeke, a mostoha atya is nagy szeretettel nevelte a gyermeket. Igy kitűnő katonai nevelést nyervén, ezen pályán oly nagy előmeneteleket tett, hogy utóbb tábornokká, kamarássá, altábornagygyá, belső titkos tanácsossá emelkedett föl. Különösen a boszniai hadjáratban 1878. szept. 21-én Senkovič-Badin mellett a harczot oly kiváló gonddal és ügyességgel vezérelte, hogy a csatát fényes győzelemmel fejezte be. Ezért 1879. május 2-án a Mária-Terézia rend vitézévé neveztetett és ugyanez év aug. 27-én bárói rangra emeltetett. Nejétől, Kopetzky Friderikától, kivel 1855-ben lépett házasságra, hét gyermeke születet; de közőlük Gyula, Imre és Rudolf még gyermekkorukban elhaltak. Utoljára Buda várában hadtest-parancsnok-helyettes volt; de néhány havi itt működése után saját kérelmére mint táborszernagy nyugalmaztatott 1888-ban. Életben levő gyermekei:
Ernő, született 1859. jun. 19-én, cs. kir. főhadnagy a 3. sz. dragonyos-ezredben.
Emil, született 1863. márcz. 20-án, cs. kir. főhadnagy a 18. sz. gyalog-ezredben.
Gusztáv, született 1866. okt. 23-án, most végzi felsőbb tanúlmányait.
Friderika, még hajadon.
Ezek után szóljunk még röviden a Vecsey család előnevéről és czímeréről.
Az előadottakból kitűnik, hogy a család legrégibb birtoka veszprémmegyei Vecse helységben volt és legrégibb őse Joannes de Vecse (Vecsey János) névvel fordúl elő Mátyás király 1476. évi okmányában. Midőn a család Pápa melletti Böröllő pusztán nyert birtokot, a szerző ős Joannes de Veche et Berelleu (vecsei és böröllői Vecsey János) névvel írta magát 1480 után. Végre 1666. év táján az akkori ős már így írta magát: Gregorius de Veche, Berelleu et Csákfa (vecsei, böröllői és izsákfai Vecsey Gergely). Minthogy azonban eme három birtok már részint leányágra, részint idegen kézre ment át, és így az előnév a más Vecsey családoktól való megkülönböztetésűl szolgál, legczélszerűbb azt így írni: vecse-böröllő-izsákfai Vecsey család.

A család czímerének leírása ez:
Négyelt pajzs: 1. kék mezőben ezüst liliom; 2. és 3. vörös mezőben ágaskodó arany oroszlán, fölemelt jobbjában arany markolatú kivont kardot tart; 4. arany mezőben nyolczágú kék csillag. Sisakdísz: egy ezüst-kékkel és egy arany-vörössel vágott szárny között jobbra néző ezüst egyszarvú. A bárói czímerben pajzstartók: két arany oroszlán._{1 Az itt említett Vecsey család czímere a hagyomány szerint következő változásokon ment át: Mátyás király idejében csak Vecsén levén a család birtoka, a czímer egységes pajzson az oroszlán alakját mutatta a villogó karddal; de 1480-ban a böröllői birtokot is megszerezvén, a családi czímer pajzsa ketté szeletett, balról az oroszlánt, jobbról a fehér liliomot tüntetvén fel; végre Győr török kézre kerűlése (1594) után a család a törökmentes Vasmegyében izsákfai birtokát is megszerezvén, a czímer pajzsa négy részre osztatott és az alsó balnegyedbe a kék csillag vétetett fel. A bárói czímer a nemesitől csak abban különbözik, hogy az egész czímert (foszlányok helyett) két oroszlán tartja.}*
A család leszármazási táblája a következő:

Vecsey János (Joannes de Veche) neje Anasztázia Veszprémmegyei Vecsén 1476. 1479.; Ágota és Krisztina Böröllőn 1480.; János Vecsén (1526).; János Böröllőn (1552).; Vecsey Simon Győrmegyében birtokos 1583. (1594).; Simon (1630).; Vecsey Gergely Izsákfán (1666). 1689. pört nyert.; Mihály (Izsákfán) 1733–35. Vasmegyei n. összeírás. 1765–62. Mich. Vecsey adulterior.; János (Vecsén) 1686. Budavár ostrománál. 1733. Veszprémm. közgyűlésén.; Mihály † 1755. (Jankó Judit Vönöczkről).; Ferencz 1764.; István 1764.; János 1764.; Éva (Vörös Mihály) (2-ik n. Kethelyi Éva).; László (Egerben) püsp. jogügyek igazgatója. (Torkos Jozefa 1775). Veszpr., Vas, Heves, Fehér, Tolna m. kih.; Sándor (Izsákfalván) 1768. Vasmegyétől n. b. 1782. Osztálylevél.; Péter tábornok † 1809.; Éva (Vönöczkön) özv. Lipóth Istvánné 1782. osztály.; Julianna (Vecsén) Bognár Józsefné 1782.; Erzsébet (Vidon) Horváth Mihályné 1782.; János Komáromban térhadnagy (Nagy Klára) (2-ik f. Tomaselly ezredes).; Anna †; József cs. kir. százados (Csernovics Antonia).; László gazdatiszt Csányon (Hamar Margit).; Ferencz ügyvéd, birtokos Csányon (Csernovics Jozefa).; Károly Heves m. levéltárnoka (Radics Terézia).; Vecsey Jozsef báró szül. Komáromban 1822. máj. 23., nyugalm. táborszernagy 1888. (Kopetzky Friderika).; Ida (Volnhofer Gyula cs. kir. százados).; Zsiga (Gábor Anna).; Erzse.; László (Laczkovics Emma).; Aladár.; Jozefa (Pauliny Pál).; Albert †1858. (Hamar Mária) 2. f. Eperjessy Ede †; Flóra (Torkos S. kir. mérnök).; József (Győrffy Rozália).; Mária (Aranyosi József). †; Gyula †; Ernő főhdn. sz. 1859.; Imre †; Emil főhdn. 1863.; Rudolf †; Gusztáv 1866.; Friderika.; Tivadar (1. Lósy Beatrix) (2. Szombathy Fanny).; Lajos (1. Dolinay Ida) (2. Szentkirályi Margit).; Dezső m. mérnök (Oroszy Mária).; Miklós p. m. titkár (Szathmáry Mária).; Berta (1. Konkoly Dezső) (2. Bedekovich István). †; 1. István.; 2. Edit. †; Alice.; 1. Flora.; Valeria.; Lajos.; 2. Sarolta. †; Ferencz.; József.

DR. SZOMBATHY IGNÁCZ.

88A DALMADI DALMADY-CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Második és befejező közlemény._{* Hibaigazítás. A jelen dolgozat első közleményében (Turul f. évi I. füzet 45. 1. első hasáb 14. sor) «Dalmady Sebestyénnél» helyett «Dalmady Sebestyént» olvasandó.
Szerk.}*)

Ifju Sebestyénnek két fiával találkozunk a genealogiában: Andrással és Gáspárral. Amarról az első adat 1546-ból való. E szerint ítéletet kap Dalmady Tamással 4 jobbágy telekre Darázson és egyre Dalmadon, melyek azelőtt Tarrody Tamás birtokában voltak mint zálogok. Egy másik adat ugyanazon évből «végrehajtó levél» nevet visel Tarrody Tamás és neje Zsófia ellen Dalmady András, Gáspár és Tamás birtokügyében. András 1549-ben adományt nyer Várday Pál esztergomi érsek és királyi helytartótól Palásthoffer Mátyás megszakadása következtében azon nemesi házra és telekre és az ezzel járó jogokra, melyek Bezenye helységben Mosonmegyében léteznek. Az adomány birtokába be is helyeztetik. András viszonyát Várday esztergomi érsekhez megvilágítja I. Ferdinánd király levele a pozsonyi kamarához 1550-ben, mely őt mint az érsek egyik szolgálattévő tisztjét nevezi meg. A király azon felmerült panasz következtében, hogy András s mások fizetéseiket nem kapták meg, rendeli, hogy az érsekség jövedelmeiből úgy fizessék őket mint az érsek életében. Úgy látszik hű tisztje volt az érseknek, kit követett útjában, midőn a török Esztergomot 1543-ban elfoglalta s az érsek a főkáptalannal Pozsonyba s innét Nagy-Szombatba menekült. Az adomány szolgálatainak lehetett jutalma.
Valamivel később 1560–1567 közt a tudós és két rendbeli törökországi követjárásáról is ismert Verancsics Antal esztergomi érsek tisztjei közt foglal helyet. Előfordúl mint adományos 1565-ben is, a pozsonyi káptalannak Oláh Miklós esztergomi érsekhez intézett jelentésében. E szerint Bogáthi Nagyváthi Ferenczczel és Badicz Jánossal adományúl kapja a pozsonymegyei Kis-Jolka, Nagy-Jolka és Hegy nevű helységekben mindazon birtokrészeket és Pozsonymegyében mindazon javakat és birtokjogokat, melyek kis-jolkai Czirják, máskép Alch Mátyás, nagy-jolkai Ágoston Péter és hegyi Hegyi István tulajdonához tartoztak s melyekből őket Oláh Miklós érsek hűtlenség bűne miatt örököseikkel együtt megfosztotta.
1570-ben fiával Sylvesterrel Dalmadon levő nemesi udvartelküket és Dalmadon, Darázson, Horhiban Hontmegyében levő összes birtokrészeiket zálogba adják Sembery Boldizsárnak 150 frtért a kiváltás idejéig. Az egyezkedések a birtokok felett meg-megújulnak. Iacute;gy Ipolyi A. püspök adata szerint Hontmegye törvényszékének 1571-ben Selmeczbányán tartott üléséből bizonyíttatik, hogy nemes Domaniky András személyesen, nemes Dalmady András pedig pozsonyi megbizottja Varsányi Tamás által egyezségre léptek bizonyos dalmadi birtok iránt.
1574-ben a pozsonyi káptalan előtt nemességét igazolja. Itt kimutatja, hogy nemcsak ő volt már valódi magyar nemes, ki Dalmadon Hontmegyében levő nemesi jószágán udvartelket bírt, hanem nagybátyja Dalmady Tamás is azonképen valódi birtokosa volt a szóban levő udvarteleknek, melyet azonban később ő (András), midőn a törökök Esztergomot elfoglalták, elhagyni kényszerűlt. Azon körülmény, hogy itt Tamás András nagybátyjának mondatik, azért feltünő, mert Dalmady Tamás a szerzők szerint egyike a dobrovniki Dalmadyaknak, kik Dalmady László fiai voltak, Dobrovnik trencsénmegyei helységet bírták és külön ághoz tartoztak. Ha Tamás csakugyan nagybátyja Andrásnak, akkor atyjának Sebestyénnek testvére lévén, vagy ő származott idősb Dalmady Sebestyén ágától, a mi azon adattal, hogy Dalmady László fia volt, ellentétben áll, vagy idősb Dalmady Sebestyén is a trencséni külön ág sarja volt, mire azonban ez idő szerint nincsenek adatok.
Andrásnak sok baja volt birtokai miatt Sembery Boldizsárral és a Tharrodyakkal, kik leányágon szintén a Dalmadyakhoz tartoztak. Hánytvetett élet tükröződik le a rá vonatkozó adatokból. Esztergomban, Pozsonyban, Nagy-Szombatban, Nyitrán, Bécsben telik életének nagy része. A családi birtokokat más megyékben újakkal gyarapítja, szükséget mégis gyakran lát, sőt az ősi birtokokat is csak nehezen és bajjal tartja meg. A «de Dalmad» családi előnév nála alakúl át rendes vezetéknévvé: Dalmady. Ága Sylvester fiában úgy látszik kihalt.
Gáspár fivéréről s Katalin nővéréről, ki férjével Domaniky Pállal Zólyomba költözik, kevés adat szól. Gáspár Boriban telepszik meg s egy adat szerint 1590-ben osztozik ott Bory Mihálylyal. A Sebestyén ágat ő vinné tovább s több jel arra mutat, hogy ősatyja a bori Dalmadyaknak.
A Sebestyén ággal egy időben új ág jelenik meg, melylyel párhuzamosan virágzik, míg utóbb a századvégén csak ez marad felszinen s viszi tovább a család leszármazását. A Dalmadyak új ága, mint Rajcsányi genealogiája mondja. nove linea Dalmadyana, II. Ulászló és II. Lajos királyok korában bontakozik ki ismeretlenségéből Dalmady Tamással, Kelemennel, Balázszsal és Mihálylyal néhai Dalmady László fiaival és István unokáival, kik II. Ulászló királytól donatiót, II. Lajostól pedig 1519-ben új adományt kapnak Dobrovnik trencsénmegyei helység felerészére. Innen ez ágat szerzők a dobrovniki Dalmadyak ágának nevezik. Mikép függ össze ez ág a hontmegyei Dalmadyakkal, vagyis az eredeti törzszsel? nem lehet kimutatni. Ipolyi Dalmady Tamás fiaitól Istvántól és Jánostól származtatja, kik a XIV. század közepén éltek, de ez csak hozzávetés és a nevek azonosságán alapszik.
E dobrovniki Dalmadyaknak a hontmegyei Dalmadyakkal való vérségi kapcsolatát és Dalmadról az ősi fészekből való származását egyébiránt mi sem bizonyítja jobban, mint ezen helységgel való állandó összeköttetésük. Áll ez különösen Tamásra nézve, ki a Dalmady Andrásra vonatkozó adatokban nem egyszer fordúl elő Andrással kapcsolatban közös családi vagy birtokügyekben. Ez a közösség az érdekekben a többinél is mutatkozik, különösen Kelemennél, ki Gáspárral, András fitestvérével jut nem egyszer hasonló viszonyba. Iacute;gy a két ág közt alig van más különbség, mint hogy az egyik Dalmadra vagy a Dalmad körűl fekvő helységekre szorítkozik ősi birtokaival, míg a másik Trencsénmegyébe Dobrovnik helységbe is kiterjeszti birtoklását.
A négy testvér közül Tamás és Kelemen válnak ki. Amaz 1505-ben a bécsi egyetem hallgatója, később Selmeczbánya város ügyésze s magánosoknak, mint Bagi Mihálynak s Báthori András Szatmár és Szabolcs megyék főispánjának igaz és törvényes képviselője. 1548-ban Balázs és Mihály testvéreivel a dobrovniki kuriát eladja, mi ellen Szukorov István családja és Dalmady Kelemen özvegye tiltakoznak. Selmeczbánya várossal vitt levelezéséből több latin nyelven írt levele maradt fenn s őriztetik a Nemz. Múzeumban az 1531–1552. közti időszakból. Nevét «literatus» jelzővel említik többször az iratok.
Kelement Domaniky Pál Dalmady Katalin férje 1546-ban megölte Domaniky Balázs javai miatt támadt ellenkezés következtében. Kelemen megöltésének per lett a következménye, melyet Sembery Boldizsár és Dalmady Gáspár indítottak a gyilkos ellen. Ipolyi A. adata szerint a per 1579 táján megújíttatott s a királyi táblához felterjesztetett. Kelemen neje Litassy Erzsébet, Litassy Tamás leánya volt, kinek kezei közt özvegysége alatt a felhozott adatok szerint tekintélyes családi vagyon halmozódott fel. A leszármazást öt gyermeke közűl Mátyás viszi tovább.
Balázs és Mihály a másik két testvérrel kapcsolatban fordulnak elő az okmányokban.
Kelemen gyermekei közül Mátyás jut önállásra s visz szerepet. A genealogia szerint «Mátyással» új stadiumba lép a család leszármazása, melyhez az alapot atyjának a Litassy családba való beházasodása, jelentékeny új birtokok szerzése s befolyásos összeköttetések adják meg s fejlődési irányát is ezen új viszonyok jelölik meg. A családi név újra kilép Hontmegye határaiból s Trencsénmegyében, majd Bars-, Nyitra- és Nógrádmegyében, később pedig más megyékben is ismeretessé válik maig felismerhető nyomokkal s létezésének s virágzásának azon megyékben most is ápolt s a genealogia által fentartott emlékeivel.»
Mátyás 1548-ban jő elő s ekkor még kiskorú lehetett János testvérével együtt, ki valószínűleg elhalt, mert más adatokban nem fordúl elő. Ipolyitól nyert adat Mátyást 1578-ban zsolnai harminczad-tisztnek mondja, ki bizonyos ügyben reversalist ad a királyi kamarának. Meddig maradt ezen állásban, nem tudni. Neje Csúzy Zsófia, puszta-szentmihályi Csúzy Tamás leánya, ki gazdag hozománynyal gyarapítá a férj vagyonát s nagyban hozzájárult, hogy a család jólétben és tekintélyben azon kor legjobb s legismertebb családjai közé emelkedjék.
Mátyás gyermekei István és Erzsébet, kikről számos adatot gyűjtöttek össze a szerzők. A két testvér közt 1615-ben teljesített osztályos egyesség szerint a család vagyona Dalmaddal együtt – mely Erzsébetnek jutott s így leányágra szállt – 25 helységben és pusztán oszlik meg ez időben. A szerzőknél levő családi levéltár legrégibb eredeti okmánya. 1616-ból Istvánnal függ össze. István Nyitramegye táblabirája volt s kétszer nősült. Első neje Szerémi (Syrmiensis) Jusztina, a második Borssy Anna, Borssy György és Bessenyey Magdolna leánya. Istvántól bírja a család a legrégibb pecsétczímert is 1615-ből.
István testvére Erzsébet 1597–1600 közt Viddfy Kristóf özvegye volt; 1604-ben azonban már mint Kasza Pálné fordul elő, de csakhamar ismét özvegységre jut, mivel férjét Palásthy Tamás meggyilkolja. A szentbenedeki convent egy 1638-iki adata szerint Kasza Pál magvaszakadtával Palásthon és Gárdonban levő javaiba, melyeket Dalmady Erzsébet özvegye birt, beiktatják Rudnay Lászlót ellenmondás mellett.
István gyermekei közűl ifjabb István és Sándor válnak ki. István a két Rákóczy György főkamarása; 1648-ban svédországi követe Krisztina svéd királynőnél, majd követ a nádornál. A Wesselényi-féle összesküvésben való részvétel miatt vád alatt volt, de felmentetett.
Sándor a heidelbergi választó fejedelem egyik dragonyos regimentjének főstrázsamestere és udvari «cavallier»-je volt, a mint maga magát megnevezi. Buda visszavivása alatt 1686-ban Koháry dandárában találjuk. Szerzők kétségbe vonják Sándornak azon Dalmady Sándorral való azonosságát, kiről a Török-Magyarkori Okmánytárban 1671-ben az egyik vezérbasához és Olajbéghez intézett levelek közlése alkalmából szó van, s kiről az mondatik, hogy érsek-ujvári pribék volt, majd pedig Pauler Gyulánál a «Wesselényi-féle összeesküvés» czímű műben az, hogy 1668 körül lett pribékké, s hogy Sahin Ibrahim nevet vett fel, s később szeretett volna hazajönni. Ez a Dalmady Sándor más lehetett, nem a genealogia Sándora, mert ha igaz volna mindaz, ami róla mondatik, nem maradhattak volna 1671-ből eredeti levelei a család kezében, melyeket itthon írt, s nem futhatott volna meg oly pályát, a milyet fokozatos emelkedéséről tanúskodó többi levelei fentartottak.
Kelemen ága vagyonos nagy családokba (Litassy, Csúzy, Szulyovszky, Borssy, Bessenyey, Armpruszter, Baranyai) beházasodások által és egyébként is politikai, diplomatikai és hadi szerepléseivel kiváló áldásra tett szert, míg a leányok új nevezetes és virágzásra jutott családok ősanyjaivá válnak. Ipolyi püspök adata szerint a család dús birtokai, melyek közt az ősi Dalmadnak már 1400 előtt régen birtokában volt, kiterjedtek ez időben Hont-, Bars-, Nyitramegyékre és tán más megyékre is. Egy birtokjegyzék a család javait a XVII. század végéről névszerint elszámlálja, E szerint a család Bács-Bodrog-, Nyitra-, Pozsony-, Komárom-, Bars- és Trencsénmegyében 48 falut és pusztát vagy ezekben részt bírt volna. A XVII. század végén ez ág is kihalt. Leányágon a Lipthayak, Horváthyak, Dúlók, Palásthyak, Szmrecsányiak, Stummerek függnek össze vele.
Ott, hol Ipolyi A. püspök a Dalmady-család leszármazásáról összeállított s a genealogiában többször idézett jegyzeteiben és Nagy Iván a «Magyarország családai» czímű ismert munkájában a család nemzedékrendjének tovább vitelében az adatokból kifogy, s történeti feljegyzések nem pótolják a hiányt, a család birtokában levő oklevelek és genealogiai feljegyzések a XVII. század közepén a bori dalmadi Dalmadyak ágához vezetnek, mely ágon egy eredeti okirat szerint 1673-ban öreg Dalmady János jön elő, kinek atyja legöregebb Dalmady János volt a XVII. század első felében. Szerzők a család további leszármazását ezektől biztosan vezetik le a mai napig. E részben a családi genealogiák, oklevelek, főkép pedig Hontmegyének 1801. ápr. 16-án kiállított nemesi bizonyságlevele határozott útbaigazítást nyújtanak. A bori ág a Sebestyén-ág folytatása ifjú Sebestyén egyik fiától Gáspártól, kiről fennebb mondtuk, hogy 1590-ben osztozott Bory Mihálylyal. Úgy látszik Boriban lakott, a Bory-családba beházasodott s ott birtokos volt. De az adatok hézagosak s az összekötő ízek ma még ki nem mutathatók.
Dalmady János utódai közül Miklós, Mihály és Pál tűnnek ki, kik 1730-ban ellentmondanak Rajcsányi Ádám adományának és beiktatásának Dalmadra nézve. Az adomány Pálffy Miklós nádortól származott s a család fiágának kihalására volt alapítva. Ellentmondásukat az adományos által megindított perben igazolták is, a Sebestyén-ággal kötve össze magukat s kimutatva, hogy Dalmady Sebestyéntől a Dalmadyak fiágából származnak. RajcsányiÁdám adománya ennek következtében erejét és hatályát vesztette. Dalmad ekkor legnagyobb részt leányági osztályosok birtokában volt, de maguk az ellentmondók is birták egy részét zálog czímén.
Miklós, az ellentmondók egyike, két ágon viszi tovább a család leszármazását. ifjabb Miklós és János ágán. Ifjabb Miklóstól származik András, ettől Sámuel, ettől pedig a genealogia szerzői. Sámuel Boriból Komárommegyébe költözött s fiai is ott születtek, a János ágában leszármazók ma is Boriban laknak.
A család leszármazásában, a mint e vázlat is mutatja, két helyen látszik hézag: a Sebestyén-ágnál, melyet sem Dalmady Miklóssal, az adományossal, sem valamely közös őssel, sem az egyidejűleg kibontakozó dobrovniki Dalmadyak ágával határozottan összekötni nem lehet, és a bori Dalmadyak ágánál, mely a Rajcsányiper adatai szerint a Sebestyén-ág sarjadéka, de kétséges, ki volt névszerint a Sebestyén-ágból legöregebb Dalmady János apja vagy nagyapja. A valószínűség Gáspár mellett szól, de lehetett más is. Minderre csak újabb adatok felelhetnek.
A családot illető levelek az országos levéltáron, az esztergomi, pozsonyi és nyitrai káptalanok levéltárain kívül legnagyobb részt a Garam melletti szenbenedeki convent levéltárában őriztetnek. Ha ez utóbbi hozzá férhetőbb lesz, a család történetének és leszármazásának eme hézagai kipótolhatók. A családot érdeklő okmányok az egyes leányági rokon családoknál, kivált az adományos Miklós egyik leányától Zsófiától Tharrody Tamás nejétől származó Bisztriczky és Sántha családoknál lappanghatnak nagyobb számmal.
A Dalmadyak családi czímeréről a munka 120. lapján ezeket olvassuk: «Dalmady Istvántól 1615-ből bírjuk a legrégibb czímert, melyet ismerünk. Futólag említettük ezt már Dalmady Miklósnál Dalmad és Darázs hontmegyei helységek új adománya alkalmával, nem tartva lehetetlennek, hogy ez is de novo adományoztatott Mátyás által. Erre azonban adataink nincsenek. Az mégis bizonyosnak látszik, hogy Dalmady István az általa használt s tőle ránk maradt czímert maga nem szerezte, ez ismét apjától Kelementől örökölte, ez pedig mint a Dalmadyakat illető közös családi jelvényt az akkor élő többi Dalmadyakkal együtt használta, akár Miklóstól vették azok azt át, akár Dalmady Sebestyén ágától. Mindkettőhöz elég közel állottak úgy a vérségi kapcsolat, mint a kor tekintetében, melyben éltek. Legalább nincs nyoma, hogy a czímert István elődei: Mátyás vagy Kelemen szerezték volna. Ez tehát Dalmadra vezet vissza, a család bölcsőjéhez, hol mint közös jelvény a nemzetség szétszórt tagjait mint egy törzs hajtásait külsőleg is összetartotta.» A kérdéses czímert Siebmacher czímerkönyve is hozza s ismerteti.
E czímer azonban ifjú Dalmady Istvánnál némi változáson megy át. Erről a 154. lapon ezeket olvassuk: «Dalmady Istvántól is birunk egy pecsétet azon levelek egyikén, melyeket I. Rákóczy György megbizásából váltott Keviczky János kassai főbiróval 1646-ban. E pecséten István czímere: pajzs, alúl félgömb alakban hajolva, a pajzs szélességében négy pólya, a pajzs fölött sisak, ezen sas vagy sólyom kiterjesztett szárnyakkal. A czímer körül a név: Stephanus Dalmady. E czímer az apa, Dalmady Istvánnak 1615-ből fenmaradt fent említett czímerével sokban megegyez, de a négy pólya eltérést mutat. A régi czímerben ennek helyét, mint láttuk, kivont kardot tartó pánczélos kar foglalja el. Az eltérést nem tudjuk megmagyarázni. Alkalmasint nem az eredeti családi czímerrel, hanem Istvánnak utólag készített, önmaga által összeállított saját czímerével van dolgunk. Ilyen változtatást mások is tettek czímerükön. Megerősít e nézetünkben István öcscsének Sándornak később előkerülő pecsétje s azon levő czímere, melyben szintén a kardot tartó pánczélos kart látjuk, egyezőleg az apa 1615-iki czímerével. Miért kellett Istvánnak épen a négy pólyát, Magyarország czímerének egyik jelképét felvennie czímerébe – még kevésbé tudjuk eldönteni.»
Ismertetik még a szerzők Dalmady Sándor czímerét is az Ipolyi püspök és a család birtokában levő eredeti levelek pecsétjei alapján. Ez megegyez az apa idősb Dalmady István czímerével. Végül bemutatják nagybátyjuk Dalmady András pecsétczímerét 1828-ból egy eredeti osztálylevélről. Erről a 280. lapon ezt írják: «Visszatérve az 1828-ban kelt eredeti példányban meglevő osztálylevélre, ott találjuk rajta a fitestvérek pecsétjeit is. Különös, hogy a pecsétek czímerei nemcsak egymástól, hanem a Dalmady István után 1615-ből fenmaradt pecsétczímertől is nagyon eltérnek. Legközelebb áll ez utóbbihoz András pecsétje, kardot tartó pánczélos karral, de ez nem a vértben van, hanem a korona felett a sólyom vagy sas helyén, míg a vértben András nevének kezdő betűi láthatók. A másik két testvér pecsétjén még annyi sincs. Jele, hogy a családi czímernek a régi családi levelekre fektetett nagy súly s a nemesség fentartására és kimutatására irányzott nagy gond daczára atyjukkal idősb Dalmady Andrással együtt nem tulajdonítottak jelentőséget, úgy látszik, mellékes dolognak tekintették, talán nem is foglalkoztak vele.
Mindezen pecsétczímereket rajzban is bemutatják a munka elején.
A család hitfelekezeti állásáról is találunk feljegyzést ifjú Dalmady István életénél, ki a tiszavidéki reformátusok főembere volt 1669-ben. Ez így szól: «Ő az első, kit vallása szerint is ismerünk. Valószínű, hogy atyja, idősb Dalmady István és nagyatyja Dalmady Mátyás és szép apja Dalmady Kelemen is, vagyis az egész ágazat, melyből származott, a református hitet vallotta, annak első elterjedésétől s az új egyházi felekezetek megalakulásától kezdve, melynek színhelye a mint tudjuk a felvidék volt, mindjárt a mohácsi vész után I. Ferdinánd magán uralkodásának végén. A Dalmadyak új ága, az úgynevezett dobrovniki Dalmadynak, Tamás, Kelemen, Balázs és Mihály együtt és egyszerre vehették fel az új hitet, mely aztán gyökeret vert a család körében, a Dalmady Sebestyén ágát kivéve, mely kihaltáig katholikus maradt, a mint erről Dalmady András élete tanúskodik, ki katholikus főpapok mellett viselt csaknem állandóan tisztséget, sőt ha nem csal a sejtés, hogy Sebestyén mester a székesfehérvári majd soproni keresztes rendfőnök is ez ágból származott, benne előkelő papot is adott az egyháznak. Valószínű azonban, hogy az új hit a Sebestyénág körében is elterjedt. A bori Dalmadyak ugyanis reformátusok voltak s legnagyobb részben ma is azok.»
A munka megirására, a mint a 361 és 377–380. lapokon olvassuk, a heraldikai és genealogiai társaság «Nemzetségi zsebkönyv» czímű vállalatának megindítása adott alkalmat 1886 végén, de az adatok régóta gyűlnek az apa leveles ládájában talált családi iratok adatainak kiegészítésére. Az anyag azonban csak 1886 óta vált ily teljessé tovább eszközölt kutatások által. Mai alakjában a mű oly teljes, a milyen csak lehet, s ha itt-ott kiegészítésre szorúl is, azt, a mit nyújt, teljes hűségben nyújtja, s így a jövő számára elég jó alapot képez. Czélja a szerzők kijelentése szerint nem más, mint a családra s egyes tagjainak élettörténetére vonatkozó fenmaradt adatok könnyen áttekintése és a későbbi generatio számára fentartása, hogy az a család eredeti bölcsőjétől el ne szakadjon, azt könnyebben feltalálja s az ősökkel magát összekapcsolja. Ép azért csakis tíz példányban nyomatták a családtagok számára, a mint már említettük.
A család leszármazását mutató táblázatok a következők:
I. tábla.

N.; Comes Stephanus de Dalmad. 1290–1300. Honti várnemes (jobbagio castri Hont). Mint ilyen határjárásoknál és beiktatásoknál többször királyi küldött (homo regius).; Buguzlaus de Nádas. 1300.; Máté. 1300.; Tamás. 1300–1335. Birtokos nemes Hontmegyében. Procurator. Róbert Károly király alatt királyi küldött.; János. 1300.; Comes Valentinus. Csák mester oponchi várának kapitánya. 1300.; István. 1346–1356.; János. 1345. 1392-ben nem él. Neje Szelényi vagy Palásthy leány.; Gergely 1345–1398. 1388-ban nádori küldött. 1394-ben adományt nyer Cseke birtokra nézve Barsmegyében.; Keche. Zselizi Been Miklós neje. 1388-ban nem él.; Mihály. 1395. Ez évben nádori küldött. 1412-ben nem él. Özvegye Csuda, máskép Zechen Apollónia.; Gergely. 1411–1445. Testvérré fogadja Helena nővére férjét kisthúri Thóry Mihályt 1422-ben. Ugyanekkor nádasdi birtokrészét cserébe adja Egyházas-Dalmadért a sághi conventnek.; Helena. Férje literatus kisthúri Thúri Mihály. 1422.; Miklós, literatus. Felveszi a Dalmady nevet. Lévai várnagy. 1464-ben Mátyás királytól Dalmad és Darázs helységekre új adományt nyer. 1469-ben nem él. Neje Anna, mások szerint Jakchi Anna.; Margit 1464-ben hajadon. 1. Horváth János 1485. 2. Horhy Péter 1508.; Zsófia 1464-ben hajadon. 1. Darázsy András 1469. 2. Tharrody Mihály 1500. A háromy leány (Margit, Zsófia, Anna) egyikétől származik Ipolyi püspök szerint a Dancs-család.; Anna 1464-ben hajadon.; Horhy Demjén. 1508–1512.; Horhy Dorottya. Zsemberi Piry Bertalanné 1508.; Horhy Agatha, Dalmady Pálné 1505–1508.; Horhy Juliánna, Dalmady Sebestyénné. 1508.; Horhy Hedvig, Pomothy Lászlóné.

II. tábla.

Nemes Dalmady Sebestyén. 1485.; Ifjabb Sebestyén (ki az I. táblán). Neje Horhy Juliánna. 1505–1519.; András. 1546–1579. Várday Pál és Verancsics Antal esztergomi érsekek házkormányzója. 1549-ben adományt nyer Bezenye helységre és 1565-ben Kis- és Nagy-Jolka és Hegy helységekre nézve. (Mosony és Pozsony m.); Gáspár. 1546–1592.; Katalin. Domaniky Pálné Zólyommegyében. 1600-ban mint özvegy említtetik.;Sylvester. 1570–1581.; Dorottya, Drázsa Györgyné1596. 1611-ben már özvegy.

III. tábla.

István.; László. 1519-ben nem él.; Tamás, literatus.1505–1553. Selmeczbánya város ügyésze. Eredeti levelei vannak a M. Nemz. Muzeumban.; Kelemen 1546-ban megöli Domaniky Pál, Dalmady Katalin férje. Neje Litassy Erzsébet.; Balázs 1552–1560.; Mihály 1601-ben él.; E négy testvér a 16-ik század elején a trencsénmegyei Dobrovnik helység felére II. Ulászló királytól adományt, 1519-ben pedig II. Lajos királytól új adományt nyert.; Hedvig 1548.; Helén. Szúdi Albertné. 1548-ban özvegy.; Mártha. 1548.; János. 1548.; Mátyás. 1548–1593. Zsolnai harminczadtiszt. Neje pusztaszentmihályi Csúzy Zsófia.; Anna. Barbel Jánosné. 1552–1560.; Menyhért. Neje Velkényei Magdolna. 1602.; István. 1593–1638. Nyitramegye táblabirája. Neje 1. Syrmiensis vagy Szulyovszky Jusztina. 2. Borssy Anna. Ez 1681-ben még életben van, ekkor Litassy Pálné.; Erzsébet. 1597–1638. Viddfy Kristófné. 1597-ben özvegy. 1604-ben Kasza Pálné. Ipolyi szerint a Horváthyak egyik ősanyja.; Magdolna. 1602.; István az első házasságból. 1645–81. 1648-ban I. Rákóczi Gy. követe Krisztina svéd királynőnél; 1658-ban II. Rákóczy Gy. követe a nádornál. Főkamarás a két fejedelemnél. Neje: 1. Bessenyei Anna. 2. Armpruszter Mária.; János az első házasságból. 1647-ben kiskoru, 1653-ban nem él.; Mihály a 2-ik házasságból. 1647–71. Egresdy Zsuzsanna.; Sándor a 2-ik házasságból. 1647–1691. Semptei lovas hadnagy, később őrnagy, utóbb bajai kapitány, majd Pest város tanácsosa. Neje Baranyai Judit.; Mátyás a 2-ik házasságból. 1647-ben kiskoru, 1653-ban nem él.; Erzsébet a 2-ik házasságból.; Zsófia a 2-ik házasságból. 1647–1652. Lipthay György lévai várkapitány neje, kitől a Lipthayak bárói ága származik.; Anna Mária a 2-ik házasságból; szül. 1634., megh. 1709. Dúló Gergely neje, kitől Ipolyi szerint a Dúlók, Palásthyak, Szmrecsányiak és Stummerek származnak.; Zsófia a 2-ik házasságból. Jakabfalvy Andrásné.; István 1681-ben nem él.;

IV. tábla.
A bori Dalmadyak ága.

Legöregebb Dalmady János, él a 17. század első felében; neje Kinisi, máskép Galambos Anna, Galambos István és Lestár Dorottya leánya.; János (öreg). 1673. Neje Beke Zsuzsanna.; Pál. 1673–1730. 1730-ban ellentmond Rajcsányi Ádám beiktatásának Dalmadra nézve.; Ilona. Báthy Istvánné.; Anna.; Katalin. Szabó Istvánné.; János (ifju). 1673–1703. Sál Anna.; Mihály. 1719–1740. 1730-ban ellentmond Rajcsányi Ádám beiktatásának Dalmadra nézve. Neje Kósa Judit.; Miklós. 1730-ban ellentmond Rajcsányi Ádám beiktatásának Dalmadra nézve. Neje kiskéri Nagy Sára.; Katalin. 1781–1810. Móritz Mihályné.; Judit. Baghiné.; Erzsébet. Kopaszné.; Mária 1707–1747. Horváth Jánosné.; Pál † 1777. Neje Zsigmond Erzsébet.; Mihály. Neje Horváth Ilona.; Judit 1774-ben Pomothy Istvánné.; ifj. Miklós 1692–1788. Neje Pomothy Erzsébet.; Mihály 1726–1771. Pernye Sára.; János, szül. 1726. okt. 27.megh. 1753. v. 1754. Demény Erzsébet.; János ágán a közbeeső izek elhagyásával ma jelentkeznek:; Judit. 1762-ben Horváth Mihályné.; Kelemen sz. 1758.; Erzsébet. sz. 1755. 1. Farkas András, 2. Pomothy Sándor.; András, sz.1754 jan. 14. † 1825. jul. 5. Bobor Éva.; Éva. Molnár Györgyné. 1763.; György, Lidia, kiskorukban haltak el.; Mihály, katona 1801.; Sára 1740–1800. 1. Pernye Pál, 2. Szemerédi János.; Erzsébet 1755–1814.; Zsuzsanna. 1757–1779. 1. Sipos Andr., 2. Kontz Andr.; István 1759.; Kata. 1764–1781. 1. Hóra János. 2. Tóth Mihály.; Lajos, sz. 1831. Zalai Borbála. Bori (Hontmegye).; Izabella, szül. 1844. Nagy Pálné.; Vinczenczia, sz.1849. Deáky Józsefné.; Erzsébet sz.1783. Demény Istvánné.; András, sz. 1788. † 1858. Tornya Helén.; Mária sz. 1790. Szabó Andrásné.; Miklós, sz. 1791. † 1846. Kulifay Eszter.; Juliánna, sz. 1802. † 1846. Dalmady Istvánné.; Sámuel sz. 1805 jul. 22. † 1875. márcz. 25. 1. Menyhárt Ágnes, 2. Jankó Erzsébet.; Sándor sz. 1857. Pestmegyei tázlári jegyző. Neje Nagy Ida.; Miklós, sz.1859.; Lajos, sz. 1860.; József, sz. 1862.; Vilma, sz. 1866.; Béla, sz. 1873.; Karolin, sz. 1825. Csonthó Istvánné.; Amália, sz.1828. Pétery Lajosné Nagy-Salió.; Győző, sz. 1836. febr. 11. Köz- és váltóügyvéd. Pestmegyei árvaszéki elnök. A Kisfaludy-társaság tagja. Budapest. Neje Hajós Rózsa.; Borcsa, Bukovinszky Sándorné; szül. 1837 decz. 8. Naszvad (Komárom m.); Eleonóra sz. 1839. † 1878.; Fanni, Peredi Jánosné; sz. 1845 febr. 9. Első férje Mihalik Pál. Imely (Komárom m.).; Sándor, sz. 1848 febr. 12. Köz- és váltóügyvéd. Pestmegyei árvaszéki ülnök. Budapest. Neje Jamniczky Irma.; Rózsa, sz. 1870 febr. 1.; Ödön, sz.1874.szept. 14.; Mártha, sz. 1882. febr. 9.; Zoltán, sz.1880. márcz. 17.; Irén,sz. 1882. jul. 26.

94MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT?_{* A t. czikkiró úr óhaja szerint változatlanúl közöljük a jelen dolgozatot, melynek befejezését – folyóiratunk csekély terjedelme és a közlendők nagy halmaza miatt – kénytelenek vagyunk jövő füzetünkre halasztani. Előre jelezhetjük, hogy az általa védett oklevélközlési elvekkel egyet nem értünk, s hogy alkalmunk lesz a dolgozat befejezte után e folyóirat álláspontját az oklevélkiadás kérdésében kifejteni.
Szerk.}*
(Első közlemény.)

Történelmi emlékeim második kötetét a Turul múlt évi 4-ik füzetében megbirálás alá vette ismert tudósunk, Majláth Béla, a N. Múzeum könyvtárának őre, ki mint néhai Horvát István a nagy diplomaticus hivatalbeli utóda a birálói tollat hévvel forgatja.
Ezen birálat oklevél-gyűjteményemben különféle fogyatkozásokat fedez fel s végre azt mondja, hogy «publicatióink terén határozott visszaesést képez». Ezen két szót «határozott visszaesés» jónak látta az érdemes biráló vastagon aláhúzni, pedig ily kemény elitélés akkor is eléggé szembe ötlik, ha nincs dőlt betűkkel kinyomatva, – nekem legalább úgy tetszik. S miért lett oklevél-gyűjteményem ily kemény szavakkal lesújtva. Azért, mert ú. m. okleveleim szövegének közlésében nem vettem figyelembe azon elveket, melyek a Századok 1879. évi folyamában (223–238. és 320–335. ll.) két névtelenűl megjelent czikkben ki lettek fejtve.
Birálaton, ha még oly keményen hangzik is az, minden nyomtatásban megjelent munkának át kell esnie, – tehát oklevél-gyűjteményem sem kerülhette el ezen sorsot, s e miatt felszólalni nem volna helyén, ha nem foglaltatnának a birálatban alaptalan állítások s nem vettetnének fel elvi kérdések, melyeknek megvitatása diplomatikánk érdekében szükségesnek látszik, annyival inkább, mivel az oklevelek közzétételénél követendő elvekre nézve nálunk egészen ellentétes álláspontok észlelhetők, az eszmék tisztázása tehát kivánatos.
Lássuk először is, hogy mik foglaltatnak a Századok idézett czikkeiben?
Az elsőben (223–238. ll.) a névtelen czikkíró ismerteti a Nagy Imre által szerkesztett s a M. T. Akadémia által kiadott Anjoukori okmánytár I. kötetét, valamint a Nagy Imre, Nagy Iván és Véghelyi Dezső által szerkesztett gr. Zichy okmánytár IV. kötetét, azokat a bennök foglalt történelmi adatok bősége és jelentősége szerint méltatva, – a másodikban (320–335. ll.) ugyanazon névtelen czikkíró megrója a nevezett két okmánytár szerkesztése körül észlelt mulasztásokat és hiányokat, nevezetesen hogy az előszóban a szerkesztők nem terjeszkedtek ki az okmánytáraikban előjövő érdekes kérdések fejtegetésére, hogy az oklevelek szövegében néhol olvasási és másolati hibák rejlenek, hogy a rövidítések és siglák nincsenek mindenütt feloldva, hogy az oklevelek pontozása (interpunctió) helyenként hiányos, hogy a szerkesztők nem követve a külföldön érvényre jutott közlési modort, betűhíven közlik az oklevelek szövegét, hogy az Anjoukori okmánytár okleveleinek keltei több helyütt hibásan lettek feloldva, a Zichy-okmánytárban pedig az okmányok kelteinek napjai ki nem irattak stb. Ezen felfedett fogyatkozások ellenében czikkíró több figyelemre és követésre méltó dolgot ajánl az oklevélkiadók figyelmébe, hogy t. i. oldják fel teljesen az oklevelek szövegében előforduló rövidítéseket és siglákat; hogy ne kövessék az oklevelek eredeti és gyakran értelem-rontó pontozását, hanem éljenek az értelemnek megfelelő pontozással; hogy a könnyebb áttekinthetés czéljából ne hagyják meg az oklevelek szövegében előforduló nagy kezdőbetűket kivétel nélkül, hanem csupán az önálló mondatok, valamint a hely- és személynevek bekezdéseinél; hogy az oklevelek szövegében válaszszák el egymástól a külön tartozó szavakat s kössék össze az együvé tartozókat stb. Végre, a szavak helyesirására nézve ajánlja a névtelen czikkiró, hogy az oklevél-kiadók a mostani modor helyett, mely a szavak betűhív visszaadásához ragaszkodik, a külföld példájára, a szabatos latin helyesirás szabályai szerint változtassák át az oklevelek szavait, kivéve a hely- és személyneveket, valamint a latin szövegben előjövő idegen s különösen a magyar szavakat stb.
Mily eredménye lett a névtelen czikkíró ezen felszólalásának? követték-e föntebbi tanácsait oklevél-kiadóink?
Nézzük először is a m. történelmi társulat által kiadott Hazai Oklevéltárat, mely közvetlenűl ama névtelen czikkek megjelenése után látott napvilágot. Szerkesztették Nagy Imre, Deák Farkas és Nagy Gyula s közöltek benne okleveleket Fejérpataky László, Géresy Kálmán, Károlyi Árpád, Szabó Károly, Véghelyi Dezső s m. Ezen oklevéltárban az oklevelek egészen betűhíven vannak közölve, oly annyira, hogy a névtelen czikkíró sem a kezdőbetűkre, sem a helyesirásra vonatkozó ajánlásai figyelembe nem vétettek.
Előttünk fekszenek továbbá az1879. év óta megjelent többi hazai oklevéltárak, ú. m. az esztergomi főegyháznak Knauz Nándor által szerkesztett Emlékei, az Ipolyi Arnold, Nagy Imre és Véghelyi Dezső által szerkesztett Hazai Okmánytár VII. kötete, a M. T. Akadémia által kiadott s Nagy Imre által szerkesztett Anjoukori okmánytárnak II., III., IV. és V. kötetei, a Zala vármegyei okmánytár I. kötete és a Károlyi és Sztáray grófi családok okmánytárai.
Az elsőkben. ú. m. a Hazai okmánytár VII. kötetében s az esztergomi főegyház Monumentáiban még a teljes betűhív modort látjuk érvényesítve, a többiekben azonban a szerkesztők már a legnagyobb rendszertelenség terére léptek. A szerkesztési modor, melyet követtek, illetőleg a helyesirási tekintetben követett eljárás nem felel meg teljesen sem a betűhív, sem pedig a humanisták által igényelt modornak, hanem mindkettőnek zagyvalékát tünteti fel. Az egyik nagy engedményt gondol a humanistáknak tehetni, ha az oklevelek szövegében az u betűt v betűvel s ezt viszont u betűvel cseréli fel; a másik pedig már a tökéletesség netovábbját véli elértnek, ha ezenfelűl a t betűt i betű előtt néhol, a humanisták kivánalma szerint t betűvel írja, máshol azonban, hol a kiejtésben -nek hangzik, meghagyja az eredeti szövegben létező c betűt; az ae betű helyett pedig általánosan meghagyják az eredeti szöveg e betűjét.
Ezen kicsinyes szőrszálhasogatásokban, melyek így összezavarva semmi tudományos értékkel nem bírnak, ismerjük fel azon színvonalat, melyen újabb oklevél-kiadásaink nagyobbrészt állanak s mely, habár a külföldön használatban volna is, tudományosnak épen nem nevezhető.
Kitűnik ezen rendszertelenségből, hogy oklevél-kiadóink nagyobb és kiváló része még folyton idegenkedik az oklevelek közzétételénél a humanisták modorának elfogadásától s csak habozva hagyja el lépésről-lépésre az eddig követett és jónak talált betűhív modort.
És ez a dolog természetében rejlik.
Birunk nagyszabású kútfőgyűjteménynyel, melynek kiadása a humanisták modorában lett eszközölve s mely e mellett a legnagyobb mértékben megbízhatlan – értem Fejér Gy. Codex diplomaticus-át, – mivel ennek összeállítói a diplomatikai hűségre semmi súlyt nem fektetve, a szöveget nem csupán helyesírási, de irályi és kritikai tekintetben is úgy tekintették, melyen belátásuk szerint javíthatnak és változtathatnak. Mikor tehát 25 évvel ezelőtt diplomaticusaink kis, de lelkes csoportja – melyhez Nagy Imre, Pesty Frigyes, Ráth Károly, Véghelyi Dezső s mások tartozának, – feladatúl tűzte ki magának a nagy számmal kiadatlanúl heverő okleveles kincsek kiadását, az iránt mindnyájan megegyezének, hogy a Fejér Gy. Codex diplomaticus-ában érvényre jutott modor – mely rossznak bizonyúlt, – elvetendő s helyében a szigorú betűhív modor követendő.
Nos, a történetiróinknak nem volt okuk megbánni, hogy a nevezett kiadók fáradozásai folytán azóta megjelent kútfőgyűjtemények hosszú sora ily modorban lett kiadva – mert az ezekben nyújtott kútfői készlet a hibátlan olvasás és tökéletesen hű közlés következtében oly biztos anyagot szolgáltat a történelemnek, hogy annak irányában a bizalmatlanság előre ki van zárva.
Mert mi legyen czélja a történelmi kútfők, tehát az oklevelek kiadásának? Nem egyéb, mint hogy ez oly híven legyen az eredetiek után eszközölve, hogy a történetíró teljes bizalommal fordulhasson ahhoz s meg lehessen győződve, hogy a benne foglalt adatok magokban az eredeti kútfőkben valóságosan és épp oly alakban megvannak.
Az ilyetén hű kiadáshoz első fő kellék, mint ezt a Századok idézett névtelen czikkírója helyesen kiemeli, a helyes és hibátlan olvasás, – hozzá tehetjük másik két fő kellék gyanánt, hogy a hibátlanúl és helyesen elolvasott eredeti szöveg épp oly hibátlanúl és híven másoltassék le, a pontos másolat pedig épp oly pontosan és híven tétessék közzé.
A pontos és hű kiadás eszközlésére pedig legalkalmasabbnak mutatkozik a betűhív modor, mert ez nyújt legtöbb biztosítékot arra nézve, hogy a kiadó az eredeti szövegben mit sem változtatott. És éppen, ha a történetbúvár az illető kútfőket nem csupán saját tanulmányainak elősegítése, hanem közzétételük által a meglévő történelmi kútfői készlet meggazdagítása czéljából gyűjti, tehát ha kútfő-kiadással foglalkozik – kell bírnia elég önmegtagadással, hogy az eredeti szöveget ne tekintse oly anyagnak, melyet belátása szerint idomíthat, hanem olyannak, a melyet, mint magának a történelemnek ős-eredeti szövegét híven, minden mez nélkül visszaadni kötelessége s melynek bármily csekély részét önkényesen megváltoztatni, kijavítani, megtoldani, vagy kihagyni, avagy más hasonértelmű szavakkal felcserélni nem szabad. Mert azzal, a mit a kútfő eredeti szövegén önkényesen megváltoztat, a történetirást hamisítja meg, a mit a kútfő szövegéhez toldólag hozzátesz, az lehet minden egyéb, csak nem kútfő; a mit belőle kihágy, attól a történetirást fosztja meg, a hasonértelmű szavak felcserélése által pedig könnyen oly árnyalat csúszik az értelembe, mely az eredeti kútfő szerkesztőjének szándékával nem egyezik.
Azt nem akarom állítani, hogy a humanisták modora, vagyis a szabatos latin helyesirás alkalmazása mellett hű és pontos kiadás nem volna lehetséges. Ámde ezen kiadási modor magában rejti a pontatlanság veszélyének csiráját.
Tudjuk, hogy a régi latin oklevelek nem csupán a helyesirási tekintetben, hanem irályuknál és mondatszerkezeteiknél fogva is gyarló fogalmazványok. Ha tehát a szöveget a szabatos latin helyesirás szabályai szerint átalakítjuk; az irály és mondatszerkezet gyarlósága még jobban fog szembe tünni s ezen körülménye nem csekély kisértésbe fogja a kiadót hozni, hogy javítói szerepét az irály és mondatszerkezeti hiányok kiigazítására is terjeszsze ki – ezen esetben pedig oda jutnánk, a hova Fejér Gy. Codex diplomaticus-ának másolói jutottak, kik még a szokatlan s előttük érthetetlennek feltünő személy- és helyneveken is változtattak s létre hoztak oly kútfőgyűjteményt, mely megbízhatóság és pontosság tekintetében semmi kezességet nem nyújt. Ez volna az igazi visszaesés, melyet minden áron el kell kerülnünk.
Miért kelljen tehát ezen veszélyesnek igérkező közlési modort oklevél-kiadásainknál elfogadnunk? Azért – felelik a túlsó oldalról – mert ez a külföldön általánosan alkalmazásba vétetett s mert ezen közlési modor, habár fáradságosabb a szerkesztőkre, de háladatosabb a feldolgozókra nézve.
Azt irányadóul nem fogadhatjuk el, hogy a külföldön e tekintetben mi a szokás – mert azon túl vagyunk, hogy utánozzunk mindent, a mi külföldi, csak azért, mert külföldi. Ezen vitás kérdésben eligazodhatunk a külföld példájának figyelembe vétele nélkül is, ha elfogulatlanúl és tárgyilagosan s egymás véleményének meghallgatása mellett megválasztjuk azt a modort, mely a legczélszerűbbnek bizonyúl.
A második érv sem meggyőző.
A XVI. és XVII. századbeli, magyar nyelven irott okleveleknél inkább megállhat ezen érv, mivel azoknak helyesirása tudvalevőleg az elolvasást fölötte nehezíti, ennélfogva az olvasó érdeke megkivánja, hogy a szöveg az eredeti kiejtés megjelölése mellett, a mostani helyesirás szerint alakíttassék át.
De a XIII. és XIV. századbeli latin oklevelekkel nem így van. Az akkori helyesirás nem torzítja el annyira a szavakat, hogy azokat az olvasó legott megérteni képes nem volna. A ki latinul tud, az könnyen rá fog jönni, hogy pl. calumpmia: calumnia-t, assumpmentes: assummentes-t, hostenduntur: ostendunturt, sollempmia: sollemnia-t, nichil: nihil-t stb. jelent. A történészek, mint szakférfiak a latin nyelv ismeretét nem nélkülözhetik s a diplomatikának, mint segédtudománynak alapelveit is kell annyira ismerniök, hogy a betűhíven közölt latin oklevél szövegét nehézség nélkül megérthetik. Legfölebb azon laicusokra nézve, kiket, ha ae betű helyett e-,t t betű helyett c-t, avagy v betű helyett u-t látnak, összes latin nyelvismeretük cserben hagy – szolgálhatna könnyebbségűl, ha a régi helyesirás átalakíttatnék a szabatos latin helyesirás szabályai szerint, de ezek közől vajmi kevesen vesznek kezökbe okmánytárat s ha vesznek is, a haszon, mi ezáltal történelmünk ügyét éri, sokkal kisebb, mint a kár, mely reá háramlik, ha e miatt oklevél-kiadásaink hátráltatást szenvednek.
Mert kétségtelen, hogy a szöveg ily átalakítása az oklevél másolójának amúgy is fáradságos munkáját megnehezíti, ilykép nem csupán a rövidítések feloldásával s a rossz, olykor alig olvasható, hanyag irás kibetűzésével kelletvén megküzdenie, de ezenfelűl a megfejtett szöveget még a szabatos latin helyesirás szabályai szerint át is alakítnia. Azon idő alatt pedig, míg ezzel vesződik, más oklevél lemásolásával is elkészülhetett volna, s hogy ezt nem tehette, az történelmünkre nézve veszteséget nem képez. Oklevélkiadásoknál az idő nem pénz ugyan, de a történelem nyeresége.
Nem mindenütt vannak a lemásolandó s kiadandó oklevelek oly biztosságban elhelyezve, mint az országos levéltárban, a N. Múzeumban vagy más tudományos intézetek kéziratgyűjteményeiben, melyekben bármikor feltalálhatók az oklevelek. Vannak levéltárak, melyeknek okleveles kincseihez ma még hozzáférhetünk, de ha a kedvező alkalmat elmulasztjuk, azokat senki többé fel nem fogja találni, mert vagy a rossz gondozás miatt egyenkint elpusztulnak, vagy jó pénzért külföldre vándorolnak s történelmünkre nézve minden esetre elvesznek. Ismertem levéltárat, még pedig családomhoz közel állót, melynek összes oklevelei, becses hártyák, függő pecsétekkel, mielőtt megmentethettek volna, egyenkint a tűzpadra vándoroltak.
Mindaddig tehát, míg kiadatlan oklevelek halmaza vár még a hazában mindenfelé másolóra és kiadóra, az oklevél kiadás épp oly fontos történelmünkre nézve, mint a feldolgozó történetirás – mert míg összes okleveles kincsünk át nem tekinthető, tökéletes és teljes történetirásról, olyanról, mely a nemzeti élet minden mozzanatairól a századok során át számot tudjon adni, nálunk szó nem lehet. S minthogy ez időben a kiadatlan oklevelek száma hazánkban még mindig nagyobb, mint sokan hiszik, történelmünknek úgy vélem, nagyobb szolgálatot tennénk, ha mindnyájan, oklevél-kiadók és birálók, diplomatikusok és történészek, a kik okleveleket olvasni tudunk, vállvetve hozzá látnánk ezen még ismeretlen kútfői anyag közzétételéhez, mintsem ha túlságos követelések támasztása által az oklevél-kiadások megnehezítéséhez járulunk. Szolgáljon e tekintetben a m. történelmi társulat által kiadott Hazai Oklevéltár egyetlen kötete serkentésűl arra, hogy diplomatikusaink és történészeink egyesülten azon egyetlen kötethez további számos kötetet sorakoztassanak, becses tárházat emelvén azokban a történelmi kútfők és adatok számára.
Iacute;me, elősoroltam azon okokat, melyek az oklevelek közzétételénél a betűhív modorhoz való ragaszkodást teszik kivánatossá. Mindazáltal azon esetben, ha diplomatikusaink többsége a két közlési modor közűl a humanistákét találná helyesbnek és elfogadandónak, részemről az egyöntetűség czéljából nem fogok egymagam kivételt képezni. Ehhez azonban szükséges, hogy diplomatikusaink s különösen oklevél-kiadóink – a kiket az ügy első sorban érdekel, erre nézve közös megállapodásra jussanak s a M. T. Akadémiának történelmi bizottsága volna leginkább hivatva arra, hogy az oklevelek kiadása körűl követendő eljárásra nézve megállapodásra jusson, mely minden irányban erkölcsileg kötelező erővel bírjon, hogy végre oklevél-kiadók és birálók közt szent legyen a békesség.
De bármelyike is a közlési modoroknak jut ily úton érvényre, a következetesség elve megkivánja, hogy minden további ingadozások és megszorítások mellőzve legyenek, hogy t. i. ha a betűhív modort tartjuk midenben szorosan az eredeti szöveg helyesirásához, ellenben ha a humanisták modora fogadtatik el, akkor alakítsuk át a szöveget teljesen a latin szabatos helyesirásnak szabályai szerint és ne hagyja meg az e betűt ae helyett, sem a c betűt t helyett, ott, a hol ez kiejtve c-nek hangzik stb., mert ily kivételek által a rendszertelenség továbbra is fentartatnék oklevél-kiadásaink terén s ezek magukban véve kicsinyes szőrszálhasogatások, melyek tudományos értékkel nem bírnak.
A többit, a mit a Századok névtelen czikkirója a helyesirási modoron kívül, a nagy kezdőbetűk használatának megszorítására, az értelemnek megfelelő pontozásra, a rövidítések és siglák teljes feloldására, az össze nem tartozó szavak különválasztására, az előszó, úgy szintén a név- és tárgyjegyzék szerkesztésére, az «így» vagy «sic» szócska használatára nézve ajánl, elfogadhatjuk mint helyeset és követésre méltót. Az sem szeved kétséget, hogy az oklevelek kelteinek feloldása és kiírása, valamint az okmánytáraknak latin tartalomjegyzékkel való ellátása hozzájárúl az illető gyűjteményes kiadás becsének emeléséhez, csakhogy ezáltal az oklevél-kiadó teendői ismét tetemesen szaporodnak, az oklevelek kelteinek meghatározásánál pedig nélkülözhetlen föltétel, hogy a feloldás helyesen eszközöltessék, mert ha hibás a kiszámítás, mint a birálatok okmánytáraink nem egyikének keltezéseiről kimutatták, akkor czélszerűbb, ha nincsenek a keltek napjai kiírva – mert így legalább a történetiró nem vezettetik tévútra, ha a kiírt napkelteket, mint helyeseket, használatba veszi.

KUBINYI FERENCZ.

VEGYES.

Gyulay Balázs czímeres levele.
(Egy czímerrajzzal.)

Báthory Zsigmond erdélyi vajda 1591 febr. 3-án Gyulay Balázst tanácsosai, de különösen a nagy befolyású Geszthy Ferencz ajánlatára, Magyarország és Erdély nemeseinek sorába emelte.
Bár Geszthyről, ki testestűl lelkestűl katona s az erdélyi török-ellenes párt leghatalmasabb szószólója volt, hajlandó az ember föltenni, hogy ez alkalommal is a hadi vitézség megjutalmaztatásáért vetette közbe magát a fejedelemnél: egy tekintet az armális levélbe meggyőzhet bennünket arról, hogy itt egészen más érdemekről van szó és Gyulay Balázs nem karddal, de sokkal békésebb eszközökkel küzdötte fel magát a nemzet kiváltságosai sorába.
Erre mutat különben maga az adományozott czímer is, mindenekfelett pedig annak leírása, melyet méltónak tartunk a szó szerint való közlésre:

«In signum autem huiusmodi verć et perfectae nobilitatis eorum hćc arma seu nobilitatis insignia; scutum videlicet triangulare rubri coloris, quod spacio quodam ceu fascia cćrulei coloris transversim in duas equales partes dividitur, id vero Chrysii fluvii nota est. In superiori deinde scuti parte flos candidus, et in inferiori illi e regione respondens rosa similiter candida, istius Blasii candoris, probaeque mentis certissima indicia est depicta»etc._{1 Az armális Gyulafejérváron adatott ki. Aláírták: Sigismundus Báthory m. p., Wollfgangus Kovachóczi m. p. cancellarius. Megvan az országos levéltárban is Kolozsmonostori Conv. L. Reg. 168.}*
Ez a czímer tehát, melynek az eredeti armálisról vett hű képe rajzunkon szemlélhető, tagadhatlanúl igen érdekes.
Megtudjuk a leírásból először is azt, hogy a fehér liliom és a rózsa Gyulay Balázs becsületességét és jámbor erkölcseit symbolizálja; a pajzs veres mezejét haránt metsző kékes színű pólya pedig a Körös folyót jelképezi, némi vonatkozással, mint alább kitünik, a nemességszerző származása helyére.
De jellemző mindenekfelett az a körülmény, hogy a sisak és annak kiegészitő részei: a sisaktakarók (foszlányok), a korona, melynek elmaradása ebben a korban már kivételes s végre az oromdísz teljesen hiányoznak, úgy hogy a czímer rendes alkotó részeiből csak a pajzs van meg, a mi pedig elég szokatlan nálunk s magában is érdekessé teszi a heraldikus előtt Gyulay Balázs armálisát.

A mi a nemességszerző személyét illeti, bár a becsületesség és jámbor erkölcsök amaz idők szelleméhez képest, magukban véve nem igen képezhettek jogczímet ily kitüntetésre, de tagadhatlanúl igen illendők valának Balázs úr fiatalsága és társadalmi állásához, lévén ő Geszthy Ferencznek komornyika, a mi akkor olyan kamarás- és titkár-féle hivatal volt, viselőit nem tekintették ugyan szolgáknak, de a vitézlő rend mégis előbbre valónak tartotta magát náluk.
Legtöbbnyire bizonyos műveltséggel bíró, iskolázott emberek voltak, gyakran szegény jobbágy fiúk, néha azonban jódómú nemes szülők gyermekei, és úgy nevelkedtek fel egy-egy hatalmas főúr udvarában, akár csak az apródok vagy a néha igen előkelő származású «belső inaskák».
Gyulay Balázs is gyermekségétől fogva híven szolgálta Geszthy Ferenczet s minthogy a főúr feleségétől elkülönzött, vagyis inkább az szökött meg tőle, valóságos gyermeki ragaszkodást tanúsított ura iránt, és úgyszólván családjának tagjává vállott. – Ki is jelenti Geszthy végrendeletében, hogy «Baláskót» számadással az ő halála után senki ne fáraszsza, mert az nem számadó szolga.
De a főúr nem elégedett meg azzal, hogy nemességet szerzett hű komornyikájának, bárha ez is roppant előny volt abban a korban és az életben való boldogulhatásnak csaknem legelső feltétele. Más módon is gondoskodott felőle, hogy ha már egyszer kardot kötött Balázs vitéz, ne nézze őt le minden jött-ment drabant és legyen hová lehajtania fejét öreg napjaira.
Megemlékezvén tehát 1593. június 11-én kelt végrendeletében Balázs hűségéről, ki «főképen az én hosszú és nagy betegségömbe oly nagy vigyázattal, szorgalmatossággal fáradott körülem magát nem kimélvén..hogy ha édes fiam lett volna is, többet tülle nem kivánhattam volna»:_{1 Báró Radvánszky. Magyar család élet III. k. 145. 1.}* 80 gira ezüstöt, négy lovat, kocsit, lóra való ezüstös szerszámokat, ezüst pallóst, öltöző ruhákat sb. hagyományozott neki, nagy tisztességgel felépítvén őt a vitézi életre, mindezekfelett pedig egy nemes udvarházat a Jófőn, meghagyván Bocskay Istvánnak, hogy a hozzátartozó leveleket halála után adja kezébe.
Geszthy Ferencz rövid idő múlva ezután meghalt, végrendeletét kijelentett akaratához képest Bocskay István csak Balázs jelenlétében bonthatta fel, ki őszintén megsirathatta jó urát, de nem volt oka kétségbe esni sorsa felett, mert megélhetett tisztességesen a saját emberségéből is.
Merre vitte jó szerencséje, nem tudjuk, de 1608. május 28-án Báthory Gábor erdélyi fejedelem a Zámbó Balázs kapitánysága alatt vitézkedő váradi Gyulai Balás-nak czímert adományozván, azt kell hinnünk, hogy itt a mi Balázsunk forog szóban.
Igaz ugyan, hogy neki már volt nemes levele, de hát az igen gyakori jelenség abban a korban, hogy két, sőt három ízben is megnemesítenek egy és ugyanazon embert. Sohase tiltakozott ellene, mert így legalább védve volt minden eshetőségre; és ha másnak tetszett, miért ne fogadta volna el éppen Gyulay Balázs!
A «váradi» prćdicatum sem lephet meg bennünket, mert a Báthory Zsigmond-féle czímer Körös folyója a legnagyobb valószínűséggel Gyulay Balázsnak váradi származására vonatkozik, a mit megerősít az is, hogy Balázs utódjai 300 esztendő múlva is a «nagyváradi» nemesi előnevet használják.
Tudnunk kell azt is, hogy Geszthy Ferencz melegen ajánlotta «Baláskót» Bocskay István pártfogásába, s míg «István király» uralkodott Erdélyben, ő nem is igen sokat gondolt armálisával, különben is birtokos nemes ember lévén, talán szükségesnek sem tartotta kihirdettetni azt. Akár volt oka megbánni akár sem ezt a mulasztását, annyi bizonyos, hogy örömmel fogadhatta Báthory Gábor 1608-ik armálisát, mely egyszersmind Váradon a Szombathely-utczában álló házát is szabaddá tette._{1 Orsz. Ltár. Gyulafehérvári kápt. Lib. Reg. 5. 170.}*
Elfogadván tehát azon, véleményem szerint különben teljesen indokolt föltevés, hogy a két Gyulay Balázs egy és ugyanazon személy, látjuk ebből, hogy a becsületes és jámbor erkölcsű Balázs, hadi dicsőség után is sóvárgott. – Ha Geszthy Ferencz udvarában szinte el is mulasztotta volna, még elég fiatal volt arra, hogy rövid idő alatt megtanulja a kardforgatást, a mint illett az egy hozzá hasonló nemes emberhez, ki ünnepnapokon ezüstös szablyát, ezüstös sarkantyút viselhetett és ha épen kedve tartotta, ezüst lánczos féken tánczoltathatta paripáját.
A hadi lárma csillapodtával azonban megtért tüzelője mellé, s megházasodván, ide s tova 300 esztendő óta virágzó családot alapított, melynek egyik kiváló tagja, nagyváradi Gyulai Pál főrendiházi tag és egyetemi tanár, ma is kegyelettel őrzi armális levelét.

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

Két czímer a XVII. századból.

(Két czímerrajzzal.)
A f. év január havában egy ezüst pohár s egy nagyobb ezüst serleg jutott a M. N. Múzeum érem- és régiségtárának tulajdonába, melyeknek művészeti becse ugyan nem emelkedik fölűl a közönségesen, de a reájok vésett czímerek szempontjából mégis megérdemlik a figyelmet. A heraldika különösen ama korból, melyből e tárgyak származnak, oly soknemű és bőséges forrásokkal rendelkezik még hazánkban is, hogy az e nemű czímerábrázolásokat, mint rendesen igenhiányosokat és megbízhatatlanokat tán a legutólsó helyre helyezi; mégis tagadhatlan jogosultsággal bírnak akkor midőn eddig még ismeretlen vagy határozatlan czímerekről adnak hírt s ha hiányos és tökéletlen módon is, felhívják a figyelmet vagy kiinduló pontot nyújtanak a további kutatásra.
Tudomásom szerint ily szolgálatot tesz az említett két czímeres edény is, melyeknek czímerábrázolatait bemutatni tehát nem fölösleges.
A XVII. század második feléből származó, czápás díszítésű, részben aranyozott, ezüst pohár előlapján az itt mellékelt czímert találjuk bevésve. A sokszögű kikanyarított és hornyolt vért mezejében stilizált levélkoronán könyöklő, jobbra fordult, vértezett, kardot tartó kar látható. A vértet öt pántú, szemközt álló sisak fedi, melynek oromdíszeűl a vértbeli teljes czímeralak szolgál. Jobbról-balról foszladék, melynek háttéri közét vízszintes vonalú árnyalás tölti ki. Az egész czímer ovál alakú szalagkeretbe van foglalva, melyből kívül-belűl stilizált levelek hajtanak ki. A keret szalagján pedig e tulajdonost jelző felirat:

G.(enerosus) D.(ominus) Joh.(annes) SZENT-
PETERI. Inc. (liti) Cotts (Comitatus) de Sar
Subst.(itutus) Jur.(atus) Notar.(ius) Ao (Anno)
d.(omini) 1681.

E felirat minden kétséget eloszlat az iránt, hogy a czímer Szentpéteri Jánosnak, Sárosmegye hites aljegyzőjének a czímere; egészen másként állunk azonban azzal a kérdéssel, hogy miféle Szentpéteri család sarja e János. Nagy Iván_{1 Magyarország családai 10. kötet, 663. 664. 1.}* a románfalvi, sajó-szentpéteri és zalathnai Szentpéteryeket és egy Szentpéteri családot ismer, melyet 1760-ban Mária Terézia nemesített meg. Mindezek közűl ő csak a Mária Terézia által adományozott czímert ismeri,_{2 U. o. 664. 1.}* ez azonban a most közlöttel semmi nemű rokonságot sem mutat.
Genealogiai úton poharunk tulajdonosát csak a kihalt románfalviak nemzedékrendjébe iktathatnók be, bár ide is csak valószínűséggel; a mennyiben a XVII. század második felében egyetlen ismeretes Szentpéteri családfán sem találunk Jánost, csak az említett románfalvi családban, melynek utolsó sarja János (III-ik) 1656-ban gyermek s ha korát ekkor 5 évesnek veszszük, úgy 1681-ben 30 éves korában lehetett Sárosmegye hites aljegyzője. Ennek azonban ellent mond egy Bethlen Gábor által 1621-ben Szentpéteri György és Lukács részére adományozott armalis,_{3 Orsz. ltár.}* melyben a nevezetteknek, kiknek illetősége nincs az armalisban kitéve, czímerűl: kékmezőben pánczélos könyöklő kar, kezében kardot tartva, adatik. Ezen armalis, mely a czímeralak lényegére nézve megegyez poharunk czímerével, mindenesetre inkább arra látszik mutatni, hogy Jánosunk is e család sarja, mely erdélyi nemes, és vagy Györgynek, vagy Lukácsnak fia volt. Erdélyi nemes Szentpéteri családul pedig a már említettek közűl csak a zalathnait tekintjük, melynek czímerét sem Nagy Iván nem ismeri, sem eddig sehol közölve nem lett, s így a valószinűség a mellett szól, hogy poharunk a zalathnai Szentpéteriek czímerét viseli.
A mi a czímer előállítási módját illeti, első sorban mint ékítmény van az felfogva és kezelve s így a szorosan heraldikai momentumokra alig fordíttatott figyelem, mégis oly annyira magán viseli korának általános bélyegét és különös heraldikai ízlését, hogy alig érezzük szükségét a számokkal való kormeghatározásnak. Compositiójának összbenyomása a renaissance hatását teszi, mely hazánkban jóval tovább tart, mint nyugaton s valószinűleg szász ötvös mintakönyve után készült, mert a német renaissance heraldikáját jellemző minden ismérv markans vonásokban nyilvánúl rajra. Az ovális keret, a czímeralak és foszladék szorított előállítása, a nyomott fejű, hosszú és vékony nyakú sisak, mely egyáltalán nem felel meg a fej és nyak közti természetes arányoknak, mind a sajátos német renaissance-heraldika jellemzői. Hiányzik azonban belőle azon heraldikai pedanteria, melytől a külföldi heraldika még a renaissanceban sem igen tér el, mely azonban hazánkban éppen nincs meg. Erre vall a pántos sisak elhelyezése, mely öt pántjával szembe és nem arczélra fordulva áll. A pedanteria eme hiánya adja meg neki a hazai jelleget, melyre a készítő ötvös valószínűleg nálunk tett szert, ha ugyan fel nem teszszük, a mi szintén valószinűnek látszik, hogy magát a czímert egy neki adott minta után véste. Színjelzésről természetesen szó sincs s így nem igen ellenőrizhetjük az ugyanazonosságot a Bethlen Gábor által adományozott czímerrel, azt hiszszük azonban, hogy nem mentünk a merész következtetések terére, mikor ennek hiányában is ugyanazonosnak fogadtuk el, a minek valószinűségét még azon körülmény sem dönti meg, hogy czímerünk egész jellege szerint az ú. n. katonai chablon-czímerek osztályába sorozandó.
A másik czímerábrázolás, melyet itt bebemutatunk, a Harinnai Farkas család czímere, mely egy nagyobb, preme körűl aranyozott és vésett stilizált levél-guirlanddal díszített s a XVII. század első feléből származó ezüst serlegről van véve, s mely a perem guirlandjának záró tagját képezi. Mint felirata mondja, 1634-ben Harinnai Christina tulajdonát képezte. – Harinnai Farkas Christina negyedik gyermeke volt (I.) Jánosnak és Perusich Annának_{1 Nagy Iván: Magyarország családai 5. k. 54. 55. 1. Ki kell itt igazítanom azon valószinűleg sajtóhiba folytán előállott ellentmondást, mely Nagy Iván idézett helyén a családfa (54. lap) adata és az 54. lapon adott részletes leírás közt van. A családfa u. i. H. Christina első férjeül Balásy Demetert, míg a részletes leírás szent-demeteri Balásy Ferenczet említi, s azt hiszem, ez utóbbi a helyes, minthogy az említett Balásy családnak egyetlen Demeter nevű tagja sem ismeretes, míg maga N. I. említett munkája I. k. 113. és 114. lapján két Ferenczet ismer. A hiba bizonynyal a családi előnév és a keresztnév felcserélése folytán állott elő. – Hogy a két Ferencz közűl melyik volt Christina férje, bajos eldönteni. Az öregebb u. i. 1605-ben már nagyon aggnak mondatik s tán éppen agg volta okozza Christina kora özvegységét; az ifjabb még 1635-ben is udvarhelyi főkapitány és főlovászmester, s ha ez volt Christina férje, úgy még akkor, mikor e serleg készült, nem jutott özvegységre. (L. u. o.)}* s előbb Balásy Ferencznek, majd Huszár Mátyásnak volt neje. Családja egyike a legrégibb és legelőkelőbb erdélyi nemesi családoknak, a miről azon körülmény is tanúskodik, hogy vannak genealogusok, kik a család őseül, bár tévesen, Farkas Tamás (1320 t.) erdélyi vajdát állítják föl._{1 U. o. 53. 1.}* Ennek daczára czímere mindeddig tudtommal sehol közöltetett.

A most bemutatott czímerkép hullámos pólyából kiemelkedő, jobbra fordult, koronás, hármas farkú oroszlánt mutat. Színjelzés híjában lehetetlen csak hozzávetőleg is reconstruálni színeit s azért ezúttal a további kutatás számára kell azt fenntartanunk, stiljéről azonban sokkal határozottabban szólhatunk. A czímertani szempontok ez ábrázolásnál még sokkal inkább áldozatúl estek a díszítményeiknek, mint az előbb ismertetett Szentpéteri-czímernél; úgy annyira, hogy ha a szoros heraldikai mértéket alkalmazzuk, ábrázolásunk czímernek el sem fogatható. A czímer egyik lényeges alkatelemét t. i. a vértet u. i. teljesen nélkülözi, mert a levélkoszorú, melybe keretelve van az alak, ilyenűl el nem fogadható; azonban e mulasztás oly annyira meg van fejtve nemcsak a díszítményűl való felfogás, hanem a művészi stil iránya által is, hogy azon egyáltalán nem csodálkozhatunk.
Czímerábrázolásunk u. i. épp úgy mint az előbb ismertetett a renaissance egyik valóban jellegzetes szüleménye, csakhogy amaz a német, ez az olasz iskola befolyását mutatja. – Az olasz renaissance a czímerek hadi jellegét legjobban megtagadja s legteljesebben emeli érvényre a díszítményi alkatelemet. Festonokkal keretelt, vagy át-meg átfont, vagy pedig allegorikus alakok által hordott vagy körülvett czímerelőállításainál a czímerek úgy szólván csak azon szempontnak szolgálnak, hogy valamely díszítménycsoportnak központot adjanak, melyhez alkalmazkodjék annak egész tagolása, sőt arra sem hiányoznak példák, hogy maga a czímer egészen másodrangú tagoló szerepet játszik. Ily általános irány mellett valóban nem csodálkozhatunk hogy e téren a XVII. század első felében nálunk már oly szabadság uralkodik, hogy egy compositiónál maga a vért is áldozatúl eshetik a beosztásnak, mert valóban csak ennek esett áldozataúl czímerünkön, hol az ötvösművész a kerek koszorún belűl akarta elhelyezni még a tulajdonos nevét és az évszámot is.
A czímeralak felfogása, daczára annak, hogy a szőrzet és körmök minden kinálkozó részlete ki vannak használva a diszítménynek kedvező stilizálása érdekében, beállítása és tagjainak valóságra törekvő előadása tekintetében mégis határozottan naturalisztikus. – A keretet képező koszorú különösen érdekes azon tagosítási mód által, mely a legjobb minták ismeretére vall. E levélkoszorúkat, vagy guirlandokat a legjobb renaissance az által tagolja, hogy a füzéreket egymással szemközt menő levelekkel állítja egymás mellé. Szép példáját mutatja ennek a páviai karthausi kolostor terracotta friese._{1 Müntz, Histoire de l’art p. la renaissance.}* Naturalisztikusabb azon tagolási mód, mely az egyes füzéreket háttal fordítva füzi össze s a tagolás helyét még szalaggal is megjelöli. Koszorúnk tervezője mind a két tagolási módot igen öntudatosan használja, a mennyiben két-két füzérből kötött két félkoszorút helyez szemközt egymásnak s ez által nyeri az ízléssel tagolt, négy részre osztott koszorú-keretet, melyben arányosan helyezi el a félkörű feliratot, az évszámot és czímeralakot.
A bemutatott két czímerábrázolás tehát, mint látjuk s mint természetes is, nem nyújt ugyan teljesen és minden részletében biztos értesítést ama két nemes család czímeréről, melyekre felirataikkal utalnak, de tán még sem egészen értéktelenek hazánk nemes családainak czímerstatisztikája tekintetében s úgy hiszszük, elég érdekes képviselői en miniature két különböző és mégis egy forrásból fakadó művészeti iránynak.

DR. POSTA BÉLA.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi április hó 25-én Nagy Imre elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen dr. Komáromy András vál. tag felolvasta Forgách Imre naplójáról írt dolgozatát, mely jelen füzetünkben olvasható. Ezután a titkár mutatta be Pór Antal tagtársunknak a Nagymartoniakról szóló értekezését, mely szintén jelen füzetünkben lát napvilágot.
Melczer István tagtársunk ezután Szőllősy Sámuelnek 1697. évi czímeres levelét ismertette az eredetinek bemutatásával; ez eddigelé ismeretlen családról elmondott adatai kivonatosan a következők:

* * *

A bemutatott czímereslevelet Szőllősy Sámuel részére I. Lipót király 1697. június 20-án Bécsben állította ki, s ugyanazon esztendőben julius 20-án Abaujvármegye közgyűlésén kihirdettetett.
Az okirat szövegében előadatik, hogy az adományozott mint erdélyi, előbb saját hazájának, később Magyarországba átköltözvén, ezen országnak és fejedelmének is hasznos szolgálatokat tett, s hogy több erdélyi nemesek hitelt érdemlő bizonysága szerint valódi és kétségtelen nemesi származású levén, csak is az idők viszontagsága miatt nélkülözi a czímerlevelet; minél fogva megerősíttetik eddigi nemessége, valamint meg nem nevezett neje, s mindkét ágú gyermekei s utódjai részére is, kiknek vele együtt következő czímer adományoztatik: katonai fennálló, égszínű pajzs, melynek alját zöld pázsit foglalja el; a pajzs területén pedig vas ketreczbe zárt sárkány viaskodik, az ott szintén elzárt oroszlánnal, ezek mindegyike természetes színekkel van lefestve. A mondott oroszlán jobb oldalt, a balról álló sárkányt már-már legyőzni látszik, alant néhány széttépett kígyó. Az oroszlán egyik lábával a sárkány felső, másikával annak alsó állát szétfeszíti. A ketrecz körűl következő írás olvasható: «Absolute vincendum, aut moriendum est» (feltétlenűl győzni, vagy halni kell). A pajzsra nyilt katonai sisak van helyezve, s ennek tetején gyöngyökkel és kövekkel kirakott ékes királyi korona van; e felett az oroszlán oldaláról író toll, a sárkányéról kivont kard van keresztezve. A sisaktakaró innen fehér-veresen, amonnan sárga-kéken foly le. A leírt czímer a hártyára kiállított okiraton elég csinosan ki is van fejtve.
Ezen czímeres oklevél csak azért mutattatik fel, mert Nagy Iván X. kötet 851. s köv. lapjain ezen Szőllősy Sámuelt vagy családját nem említi.
Bővebb adatok nem nyújthatók. Ezen okirat a családi levéltárba sógorság révén került. A bemutató nagyanyja is Szőllősy Terézia volt, de ez más családnak tagja, mert ennek ősei Barsmegyéből származtak.
Ez utóbbinak családját sem említi Nagy Iván, holott bemutatónak szépatyja több ideig Borsodmegye szolgabirája, ennek fia Szőllősy Ferencz pedig a XVIII. század végén hosszú éveken át diósgyőri kamarai praefectus volt, ezekre nézve tehát a borsodmegyei levéltárban kétségen kívül találhatók adatok. – Ezek szintúgy mint leszármazottjaik mindig csak az egyszerű Szőllősy névvel éltek, holott a nemesi levél őseiknek Patro de Zeóleós név alatt adatott.
A most érintett czímeres nemeslevél csak a garamszentbenedeki convent 1767. évi hiteles átiratában van meg a levéltárban. Az eredetit Rudolf király adományozta Patro de Zeóleós Andrásnak, neje Priskának, fiai János és Lászlónak, valamint testvérei Patro Egyed s Istvánnak 1583. szept. 27-én, s ez 1585. virágvasárnap előtti csütörtökön Bars vármegyének Kistapolcsánban tartott közgyűlésén ki lett hirdetve.
Nagy Iván a Patro de Zeóleós családot sem említi.
Ezen csupán csak Szőllősy névvel élt családnak a Patro de Zeoleós adományozottaktól való leszármazását mutatja az, hogy a nemesi levélben leírt czímert folytonosan használta, s az a Szőllősy Ferencz által épített sajó-örösi templomon Borsodmegyében, s annak oltárán mai napig látható.
Ezen czímer leírása következő: Fennálló aranyszínű katonapajzs, melyben egy violaszínbe öltözött magyar katona felegyenesedve áll, bal kezét csipőjére támasztva; jobbjában pedig kivont kardot emel. A pajzson nyugvó katonai zárt sisakon felüli királyi koronából az előbbihez mindenben hasonló, kiemelkedő férfi látszik. A foszlányok arany és violaszinűek.
Mindezek Nagy Iván becses munkájának kiegészítése végett adattak elő, miután 1863 óta sok levéltár nyilt meg; a Szőllősy nevezet pedig oly bortermelő országban mint a miénk, el van terjedve, ennélfogva a nevezett szerzőnek, adatai hiányában, mindenikről tudomása még nem lehetett.

* * *

Végűl dr. Komáromy András vál. tag mutatta be eredetiben Gyulay Balázsnak 1591. évi és a Nagyidai Kulcsár és Fodor családoknak 1627. évi czímeres leveleit, melyek közűl az elsőnek ismertetését jelen füzetünk közli.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenté a következő tagajánlásokat: Pártoló tagúl id. Lónyay Sándor Vásáros-Náményben (ajánlja Helley János); évdíjas tagokúl: csepei Zoltán Elek honvéd huszárezredes és honvéd lovassági felügyelő Budapesten (aj. Soós Elemér), Lippich Gusztáv ügyvéd Szolnokon, Elek Salamon városi tanácsos Szolnokon és Jamniczky Lajos építész Budapesten (aj. Széll Farkas). Az ajánlottak megválasztattak.
A pénztárnok kimutatása szerint a pénztári állás április hó 25-én a következő:
Bevétel 858 frt 50 kr.
Kiadás 550 „ 98 „
Készpénz 307 frt 52 kr.
Ezután a titkár jelenti, hogy Pfeifer Ferdinand budapesti könyvárussal a leszámolás a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv árúba bocsátott példányairól megtörtént. Az eredmény az, hogy eladatott 230 példány, melyeknek ára fejében 40% könyvárusi százalék levonása után 690 frt a társaság pénztárába befizettetett. A választmány határozatához képest ez összeg részben a nyomdai számla törlesztésére fordítandó.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Komáromy András vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

Czímerkészítés a képviselőházban.

Hoitsy Pál orsz. gyül. képviselő a képviselőház f. é. május 7-én tartott ülésén azon kérdést vetette fel, miért használ némely állami intézet, sőt az állami számvevőszék is hamis szerkezetű állami czímert, mely kérdés megtételére az indította, hogy nem tudta megmagyarázni magának, mikép foglal helyet a főszámvevőszék nyomtatványain használt czímereken a kétfejű sas.
Wekerle pénzügyminiszter rögtön megadta e kérdésre a választ s ezen felül a Bud. Corr. is közölte a szükségesnek látszó felvilágosításokat, de olvasóink a nélkül is tisztában vannak azzal, hogy mit tartsanak a félelmes madár felől, mely nemcsak Fiume czimerében szerepel, de hazai heraldikánkban is kedvelt alak, mit azt a Pongrácz és Széchy családok czímerei is bizonyítják, hogy egyebeket ne említsünk; bennünket tehát a dolognak ez az oldala kevésbé érdekel. Sokkal közelebbről érint a félhivatalos közleménynek azon része, mely azt igéri, hogy a czímerkérdés legközelebb törvényhozási úton fog végleg rendeztetni és pedig azon véleményes tervezetek alapján, melyeket a M. T. Akadémia, az országos levéltár és a heraldikai társulat adott.
Őszintén örvendünk e biztató igéretnek, mely remélhetőleg véget fog vetni azon valóban kissé túlságos tájékozatlanságnak, mely országos czímerünkkel szemben még, a mint Hoitsy képviselő úr nyilatkozatából láttuk, legmíveltebb köreinkben is uralkodik: de a mennyire örvendünk e megoldásnak, épp úgy óhajtjuk, hogy az minden tekintetben, tehát czímertani leírás tekintetében is helyes és kifogástalan legyen s minthogy a dolog most actuálissá vált, el nem mulaszthatjuk hangsúlyozni, mint az folyóiratunk hasábjain már egyszer kiemeltetett, hogy ama három tervezet, melyeket az alkotandó czímertörvény alapforrásául említ a Bud. Corr., bár lényegükben tökéletesen megfelelnek a történelmi hűségnek, czímertani leírás tekintetében egy ugyanazon hibában szenvednek. Egybehangzólag mondja u. i. mind a három, hogy országos czímerünk hasított pajzsának jobb oldalát nyolc, fölváltva vörös-ezüst pólya vagy csikolat foglalja el.
Czímertani leírásnak ez így meg nem állhat. Minden czímernek két lényeges alkateleme van, mely nélkül nem képzelhető, ú. m. a mező és az abba írt akár herold-, akár közönséges alak, már pedig ha országos czímerünk jobb oldalát csikolat foglalja el, hol marad akkor a mező? Arról tehát szó sem lehet, hogy mind a nyolcz sáv pólya lenne, már csak ez okból is, de meg aztán nyolcz ily sáv csak úgy képzelhető, ha a vértnek ez oldalát 7, azaz páratlan számú osztóvonal tagolja, pedig, mint tudjuk, pólyákat csak páros számú osztóvonalok adnak. A leírás tehát mindenesetre hibás és vagy a pólya száma szállítandó le négyre s akkor a leírás úgy hangzanék, hogy a vért jobboldalát vörös mezőben négy ezüst pólya képezi s ez esetben a tervezetek lényegében is történnék változás, a mennyiben ehhez nyolcz osztóvonalra lenne szükség, mely kilencz (nem heraldikai tekintetben vett) sávot eredményezne, a mire kútfőink szintén számos példát szolgáltatnak; – vagy pedig a pólya kitételt kell elejteni s ez esetben a tervezeteknek lényegbeli megváltoztatása nem szükséges, de a leírás (heraldikai műnyelven) akkor csak így szólhat: a vért jobboldala vörös-ezüsttel hétszer szelt.
Mindezeknél fogva kivánatosnak tartanók, hogy a heraldikai társulat egy utólagos beadványban forduljon az erre hivatott miniszteriumhoz, melyben e hibát még idejekorán, a törvényhozási intézkedés előtt helyre igazítsa.

–PA.

Rómer Flóris.
(1815–1889.)

Igazgató-választmányunk tagjaiból a folyó évben már a másodikat gyászoljuk. Gróf Lázár Miklóst, a buzgó és lelkes főurat, a magyar régiség-tudomány egyik megalapítója, Rómer Flóris Ferencz követte a sírba. Alig pár hónap leforgása alatt a hazai archćologia két úttörőjét vesztettük el. Henszlmann Imre volt az első, kinek a kassai domról a negyvenes években kiadott műve megmutatta az útat a régiségtan tudományos, a kor színvonalán álló művelésére; míg ő elméletileg vetette meg az új tudomány alapját, addig Rómer ügybuzgósággal, teljes odaadással hívta fel a figyelmet úgy irodalmi, mint kivált társadalmi téren a hazai régiségekre, és ezekből tömérdeket mentett meg a végelpusztulástól.
Változatos és mozgalmas élete pályájából kiemeljük a következő adatokat:
Rómer Flóris 1815-ben született Pozsonyban, hol szülei jó módú polgárok voltak. Tizenöt éves korában a benczések közé lépett. Egész lelkesedéssel adta magát a tanári pályára; a római klasszikusok mellett kivált a mennyiségtan, utóbb a természetrajz volt kedves tantárgya. Mint pannonhalmi tanárnak kiváló alkalma nyilt a főapátság gazdag levéltárával megismerkednie, s e nyolczszázados multnak emlékei az ifju tanárnak fogékony lelkét természetszerűleg a történelem és az oklevéltan művelésére terelték. Összeköttetésbe lépett Horvát Istvánnal, kinek megbizásából az apátság 1001-ik évi alapító oklevelének hasonmását a Tudományos Gyűjtemény részére elkészíté. E nagyfontosságú oklevélnek első teljes szövegét a Tud. Gyűjt. 1836. évi folyamában Rómer másolata után vésték réztáblára.
Ekkor kezdé meg irodalmi működését, buzgón írván dolgozatokat hazai és külföldi folyóiratokba.
Törekvését a pannonhalmi könyvtárnokságra és az oklevéltan tanszékére nem érhette el. Győrött, majd Pannonhalmán tanárkodott, természetrajzot, vegytant adván elő; utóbb a természettan tanárának nevezték ki Pozsonyba, hol teljesen neki adta magát tudományos ismeretei bővítésének. Bejárta többször az országot, buzdítva, tanulva, s ezáltal széleskörű ismeretekre, tapasztalásra tett szert, melyek későbbi munkáiban élénk nyomot hagytak.
A szabadságharczban mint utász-kapitány vett részt, s ezért a josephstadti várban őrízték foglyúl 1854-ig. Kiszabadúlván, hosszú ideig élt visszavonulva Bakonybélen, majd tanárkodva több helyen; tanárságának emlékét mindenütt, Pápán, Győrött, Zirczen, Pannonhalmán, egy-egy általa épített múzeum hirdeti.
A hatvanas években a pesti kir. gymnasium igazgatójává lett, majd elérte vágyait, s a Nemz. Múzeum érem- és régiségtárához őrnek s az egyetemen a régiségtan tanárának nevezték ki. Ebből az időből valók legbecsesebb művei, melyek közűl kivált egyet emelünk ki: a Műrégészeti Kalauzt, mely mai napig is nélkülözhetetlen annak, ki a régiségtan alapvonalaival óhajt megismerkedni.
Tevékenysége ebben az időben érte el tetőpontját; számos vidéki történelmi és régészeti egylet és múzeum neki köszöni létezését. A központban lakván, alkalma nyilt megismerkedni a tudományos körökkel s a tudományszerető ifjabb nemzedékkel, melynek körében a legjobban érezte magát. A hol tehetséget, törekvést, hivatottságot látott, ott nem szünt meg szóval és tettel buzdítani az illetőt; s való igaz, hogy a fiatalabb archćologusok az ő tanácsainak és támogatásának sokat köszönhetnek.
Ipolyi püspök átvévén őt a világi papságba, előbb jánosii apáttá lett, majd a tudomány terén szerzett örök érdemeinek egyházi téren is elnyerte jutalmát 1878-ban, a nagyváradi «stallum literarium» által.
Az Akadémia 1860-ban levelező, 1871-ben rendes tagjai sorába iktatta. Alapítója és buzgó terjesztője volt a történelmi, régészeti, heraldikai társulatoknak; általában nem volt senki, ki a tudomány ügyét, áldozatokkal is, önzetlenebbűl szolgálta volna az elhúnytnál. Nem volt tudományos mozgalom a történelem és segédtudományainak terén, melynek ő első pártolói, leglelkesebb hívei közé ne tartozott volna.
Utolsó éveit betegeskedésben töltötte, de súlyos baja daczára folyton gyűjtötte az anyagot Zalamegye történetéhez, melynek megírására több kiváló történetírónkkal szövetkezett. – A folyó év márcz. 18-án döntötte őt a halál sírjába.
Nem terjeszkedhetünk ki nagyszámú műveinek felsorolására. Nevét örök időkre fenn fogja tartani a hazai régiségtudomány, mely benne, s az imént elhúnyt Henszlmann Imrében alapítóját, fáradhatatlan művelőjét és terjesztőjét gyászolja.

Az Árpádkori új Okmánytár névmutatója.

Wenzel Gusztáv a becses oklevélgyűjtemény érdemes kiadója, ki 1860-tól 1874-ig tizenkét kötetben összegyűjtve közzétette a Fejér György Codex diplomaticusának megjelente óta ismeretessé vált Árpádkori oklevélanyagot, e nagy mű könnyű használatához nélkülözhetetlen kulcscsal, egy betűrendes tárgy- és névmutatóval adós maradt. A nagyérdemű tudóst a hazai történelem és jogtudomány terén kifejtett működése elvonta az index-készítés fáradságos és sok időt emésztő munkájától. A hiány, történelmi kutatásaink fejlődésével egyre érezhetőbbé vált; s a tudományos Akadémia történelmi bizottsága a közóhajtásnak vélt megfelelhetni, midőn Kovács Nándor tagtársunkat, kinek neve újabb oklevéltáraink olvasói előtt ismeretes, az elmaradt névmutató elkészítésével megbízta. A több éven át nagy fáradsággal, szakértelemmel és pontossággal készített index a napokban kikerült a sajtó alól s egy VIII. és 861 lapra terjedő testes kötetben a történelem művelőinek rendelkezésére áll.
Maga az index az oklevelek nyelvén, latinúl van szerkesztve; berendezése igen világos. A tizenkét kötet minden tulajdonneve megtalálható szoros betűrendben; eltérő névalakoknál megvan a szükséges utalás. Kimondhatatlan a haszon, mely a pontos és a minutiositásig megbízható névmutatóból a történetírásra s kivált a hazai genealogiára háramlik. A munka általános beosztás tekintetében követte a Czinár Mór által Fejér György oklevéltárához készített indexet, mely szintén a tud. Akadémia megbizásából készült. De míg a Czinár-féle névmutató, a szerkesztés egyöntetűségének hiánya, az oklevelekben előforduló tulajdonnevek gyakori elhagyása miatt sokszor elégtelennek bizonyúl, addig a most megjelent kötethez, miként számos példából meggyőződtünk, mindig eredménynyel fordulhatunk. Emeli az index becsét az, hogy a szerkesztő a gyűjteménynek nemcsak Árpádkori okleveleire terjeszkedett ki, hanem felölelte a megemlített későbbkori okleveleket is, s így a tizenkét kötet anyagáról teljesen megbízható képet nyújtott.
A kötetet az egyházi és világi méltóságok viselőinek (a káptalani tagokig, illetőleg a fő- és várispánokig) összeállított névsora fejezi be. Ez összeállítás nagy munkájával, melyben a szerkesztő a lelkiismeretességet a szükséges kritikával párosítá, a kötet tudományos értékben sokat nyert, és a magyar archontogia ismeretét egy lépéssel előbbre vitte. Vajha a buzgó szerkesztő vállalkoznék arra is, hogy a magyar egyházi és világi méltóságok viselőinek névsorát egész a mohácsi vészig összeállítaná, mire hivatottságát a jelen kötettel fényesen kimutatta. Ajánljuk a kötetet, melynek ára 5 frt., a történelem kedvelőinek figyelmébe.

Hibaigazítás.

A gr. Berényi-család.A Turul legutóbbi füzetében Dr. Schönherr Gyula a Berényieknek Zsigmond királytól nyert czímerét ismertetvén, a grófi családot fiágon kihaltnak mondja. Ez állítás, mint Reviczky Bertalan csejthei plébános úrtól értesülünk, tévedésen alapszik. Az 1886-ban Fiuméban elhúnyt gr. Berényi Leonak ugyanis van egy János nevű fia, ki 1873-ban született; anyja Berghoffer Paula, gr. Berényi Leo özvegye, ki jelenleg fiával együtt Fiuméban lakik. Iacute;gy tehát a grófi család, melynek két leány tagja (gr. Vécsey Ágost özvegye gr. Berényi Gizella Vágújhelyen és Reviczky Alfrédné gr. Berényi Janka Beczkón) van még életben, fiágon sem halt ki.

Szerk.

1889-3

105AZ ERDŐDI-CZIacute;MER.

(Két színes czímerképpel.)

Négy század óta virágzó főúri nemzetség emelkedésének első lépcsőfokait jelezi a két czímer, melyeknek színes hasonmását látja e helyen az olvasó.
A középkor állami és társadalmi életének szervezete határozottan arisztokratikus volt; de az arisztokratia sorompói könnyen megnyíltak mindazok előtt, kik tehetségeik és tett szolgálataik által a nép tömegéből kiemelkedtek.
Erre a katonai és udvari szolgálat mellett, főleg az egyházi pálya is bő alkalmat nyújtott.
Egyházi férfiaknak köszöni az Erdődy-család is megalapítását.
A szatmármegyei Erdődön, a Drágfiak birtokán, a XV. század elején, igénytelen jobbágy volt Bakócz Ferencz.
Több figyermeke közűl az elsőszülött, Bálint pappá lett, és Országh Mihály királyi főudvarmesternél mint udvari káplán nyert alkalmazást; majd ennek pártfogása által, a titeli prépostságot nyerte adományúl.
A mikor ezen előkelő javadalom birtokába lépett, legelső gondjaihoz tartozott: nemesi czímerre tenni szert, melylyel bandériumának lobogóit ékesíthesse, és egyúttal családját a jobbágy osztályból a nemesség körébe emelni föl.
Mátyás király 1459. szeptember 3-án állította ki a nemesség és czímer adományozásáról szóló oklevelet, melynek eredeti példányát az Erdődy grófok galgóczi levéltára mai napig megőrzötte, és melynek élén az adományozott czímer színes rajza látható, kezdetleges művészi kivitelben.
Szétterjesztett széles szárnyakkal biró angyal ötszögletű pajzsot tart, melynek sötétkék mezejében veres félkerékből félszarvas emelkedik ki, homlokán arany kereszttel. A pajzst írásszalag futja körűl, és azon a következő írás áll:

(Fr. Bálint, a czímeradományozást kieszközlő pérpost neve). Az angyalt és czímerpajzsot arany napból leömlő aranysugarak környezik.
Az oklevél szövege a következő:

Mathias dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. Vobis domino Valentino nato Francisci Bakolcz dicti de Erdewd, ville comitatus Zathmariensis, preposito ecclesie Thituliensis et speciali capellano fidelis nostri magnifici Michaelis Orzag de Guth dicti regni nostri palatini, salutem gratiamque nostram et omne bonum. A claro lumine troni excellentissime regie maiestatis, velut e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab excellentissima regia maiestate sic dependent, ita ut non sit alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat excellentissime regie claritatis. Sane attendentes multiplicia merita vestrarum probitatum, quibus vos nobis et regno nostro ac sacre corone eiusdem regni nostri Hungarie sub temporum et locorum diversitate diligentibus studiis vestro pro posse obsequentissime gratum et acceptum reddidistis ac in futurum eo ferventius et diligentius reddere anhelatis, quo vos et vestros singularibus honorum gratiis sentietis fore decoratos, vobis et per vos Nicolao, Thome et Joanni fratribus vestris, eorumdemque fratrum vestrorum heredibus et posteritatibus universis ad usum armorum in perpetuum hec arma seu nobilitatis insignia seu signum armature, que in principio sew capite presentium literarum nostrarum suis apropriatis coloribus arte pictoria figurata, designata, seu depicta sunt, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et dontulimus, ac ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut vos fratresque vestri eorumque heredes ac posteritates universe pretacta arma sew nobilitatis insignia, more aliorum armis huiusmodi utentium, a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis et aliis omnibus exercitiis nobilibus et militaribus, necnon in sigillis, annulis, cortinis, velis, papilionibus sive tentoriis, domibus et generaliter in quarumlibet rerumet expeditionum generibus, sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscumque conditionis, preeminentie, status, gradus vel dignitatis existant, harum notitiam habituris insignitos dici, nominari et teneri volumus, ac etiam reputari, gestare ac omnibus et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres nobilesque et clientes regni nostri, armis huiusmodi utentes, quomodolibet de iure vel consvetudine freti sunt et gavisi, gaudere et frui valeatis atque possint, de talique singularis et specialis gratie antidoto merito exultetis et tanto ampliori studio ad honorem regalis dignitatis vestra in antea solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio preventos conspicitis et munere gratiarum, harum notrarum literarum, quibus secretum sigillum nostrum, quo ut rex Hungarie utimur, est appensum, vigore et testimonio mediante. Datum Bude, feria secunda proxima post festum beati Egidi abbatis, anno domini millesimo quadringentessimo quinquagesimo nono.
Bálint prépost három fivére közől, kikre a nemesség adományozásának kedvezései kiterjeszkedtek, az egyik Tamás szintén egyházi pályára lépett és 1486. őszén győri püspökké lett, egyúttal Mátyás király udvaránál befolyásos állást foglalt el. Ezt arra is felhasználta, hogy maga és családja számára a nemesség és czímer adományozásáról szóló új királyi oklevelet eszközöljön ki, mely a következőképen hangzik:

Nos Mathias dei gratia Hungarie, Bohemieque rex, necnon dux Austrie, memorie commendamus tenore presentium significantes quibus expedit universis, quod nos respectum habentes ad fidelitatem et plurima servitiorum merita fidelis nostri reverendi in Christo patris domini Thome episcopi ecclesie Jauriensis secretarii et consiliarii nostri etc., que ipse maiestati nostre et sacra regni nostri corone cum summa fide et fidelitate, omnibus in rebus nostris, eiusdemque regni nostri, cure et fidei sue creditis et commissis, non fideliter solum, sed etiam utiliter ac prudentissime exhibere curavit; ac tametsi, ab initio eius, huiusmodi fidem, integritatem et diligentiam in nonnullis rebus, quas ei committebamus, plane experiebamur; verumtamen posteaquan sibi secreta nostra committere et consequenter eiusdem ad consilia rerum nostrarum et regni nostri, ac ad maxima quo-que adhibere cepissemus, dum plane experti sumus eius fidelitatem, cum summa sapientia coniunctam, maximo nobis usui exstitisse, eiusque officiosa obsequia, plurimum et nobis et regno nostro utilitatis attulisse. Quare ut eius virtutum et laborum memoria in fratribus quo-que et consanguineis suis perenniter elucescat, animo deliberato et ex certa nostra scientia et regia nostra munificentia eosdem fratres ac consanguineos suos, videlicet Nicolaum et Valentinum Bakocz dictos de Erdewd, item Petrum et Paulum eiusdem Nicolai, nec non Thobiam et Johannem quondam Johannis similiter Bakocz filios, a statu et conditione ignobilitatis, cui obnoxii, utpote qui ab ignobilibus nati fuere eximentes, in veros nobiles duximus creandos et perficiendos, et nihilominus priora illa arma et nobilitatis insignia, videlicet medium cervum ex rota media erectum et prominentem, alias per nos eidem domino apiscopo, fratribusque suis memoratis, donata et concessa, esse duximus de novo et ex novo conferenda. Imo creamus, perficimus et conferimus ac numero et cetui aliorum verorum nobilium regni nostri annumeramus, applicamus at adnectimus presentium per vigorem, annuentes et concedentes eisdem ipsorumque heredibus et posteritatibus universis utriusque sexus, ut ipsi, eorumque heredes et posteritates universe huiusmodi arma seu nobilitatis insignia, more aliorum nobilium regni nostri armis utentium, a modo deinceps ubique in preliis, hastiludiis et in omnibus exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon annulis, velis, tentoriis et generaliter in quibuslibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo ferre, gestare, omnibusque et singulis privilegiis, honoribus, gratiis, libertatibus et immunitatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri Hungarie, armis utentes, quomodolibet consuetudine vel de iure uti, frui et gaudere valeant atque possint, harum nostrarum sigillo nostro impendenti munitarum vigore et testimonio literarum mediante. Datum in arce civitatis nostre Viennensis, in festo Epiphaniarum domini, anno eiusdem millesimo quadringentesimo octagesimo nono, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo primo, Bohemie vero vigesimo._{1 E két oklevél szövegét Botka Tivadar a Századok1875. évi folyamában közölte.}*

A BAKÓCZ CSALÁD CZIacute;MERE
1459. évből.

A BAKÓCZ CSALÁD CZIacute;MERE
1486. évből.

Ezen oklevélben szintén lefestve látható a czímer. Ez a mellett, hogy ügyesebb festőnek műve, az előbbitől több tekintetben különbözik. A pajzsot tartó angyal eltünt és helyette a pajzs fölött sisak emelkedik. Hasonlóképen elmaradt a pajzs körűl futó irásszalag. A pajzs sima kék alapján itt fehér virágdíszítmény tűnik elénk. A szarvas sötét testszíne világosabb, természethívebb. A szarvas fejét ékesítő arany kereszt-jelvény elmaradt. A félkerék vörös színét arany helyettesíti.
Az oklevél szövegében a nemességben részesűlő családnak számosabb tagjai vannak felsorolva, úgymint: Tamás két testvére Bálint és Miklós, az utóbbinek fiai Péter és Pál, valamint az elhúnyt harmadik testvérének, Jánosnak fiai Tóbiás és János.
Mindkét oklevélben a Bakócz család névhez a származás helye után az Erdődi melléknév (dictus de Erdewd) csatoltatik, melylyel Tamás püspök, mint királyi titkár, az oklevelet ellenjegyezve kizárólag élt. (Thomas de Erdewd.)
Teljesen megmagyarázhatatlan, hogy a két oklevél egyikében sem említtetik az ötödik testvér Ferencz, a ki az első czímadományozás idejében már élt, a második czímer-levél kiállításakor pedig már kanonok és királyi titkár volt.
Erdődi Tamás püspök, később primás, nem elégedett meg azzal, hogy testvérei és ezeknek fiaik nemesi rangra emeltettek; előkelő állást igyekezett nekik szerezni. A mint kielégíthetetlen bírvágy által ösztönözve, mesés arányokban gyarapítja magánvagyonát, jogczímeinek osztályrészesévé teszi családjának tagjait, a menynyiben a királyi adománylevelekbe, a birtokvásárlásokról és zálogosításokról szóló okiratokba a maga neve mellé testvérei és unokaöcscseinek neveit iktattatja; majd a királytól kieszközölt végrendelkezési joggal élve, rokonaira hagyja szerzett birtokainak legnagyobb részét. Egyúttal hatalmas állását fölhasználva, rokonait az ország legelőkelőbb családjaival hozta, házasságok útján, rokoni összeköttetésbe._{1 Erről bővebben szól e sorok írójának «Bakócz Tamás birtokszerzeményei» czímű dolgozata a «Századok» 1888. évfolyamában.}*
Unokaöcscsei között, Bakócz Miklósnak fia Erdődi Péter volt az ő kedvencze. Ő róla gondoskodott legbőkezűbben. Néki adta át Vasmegyében: Monyorókerék, Körmend és Vörösvár; Körösmegyében: Monoszló, Szarvaskő és Dianvára; Varasdmegyében Császárvára nevezetű várakat, az ezekhez tartozó nagy kiterjedésű uradalmakkal. És így az ország leggazdagabb főurainak sorába emelte. Tőle származik le az Erdődy grófok virágzó nemzetsége, mely az ősi birtokok nagy részét és a czímert mai napig megtartotta.
Ezen czímert hazánk egy másik kiváló családja is átkölcsönzé.
Ugyanis Pálffi Pál, ki Erdődi Klárát vette nőűl, a XVI. század első felében átvette nejének családjától úgy az Erdődi melléknevet, mint az Erdődi czímert is, míg a Héderváriak és Kontok ősi czímereit, melyekkel azelőtt éltek, a czímerpajzsból kiemelkedő zászlókra illesztette. A mit a tőle leszármazó nemzetségnek herczegi és grófi ágai mind megtartottak.

FRAKNÓI VILMOS.

108A NAGY-IDAI CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.

(Egy czímerrajzzal.)
E család alapítója Nagy-Idai Kulcsár Mihály, ki 1627. ápril 14-én Bethlen István Máramaros vármegye örökös főispánja s erdélyi gubernátor ajánlatára mint Huszt várának kulcsára Bethlen Gábor fejedelem által czímeres nemességre emeltetett._{1 Nagy Iván alig pár sorban emlékezik meg erről a családról, elmondván Szirmay Antal monographiája után, hogy a Nagyidayak Zemplén vármegye nemesei között fordulnak elő. Azt hiszem, szükségtelen indokolnom e történelmi jelentőségre bár nem emelkedett, de a megyei életben kiválóan szereplő család nemzedék-rendjének összeállítását, melynek hitelessége mellett Nagy-Idai Ferencz Ugocsa vármegyei földbirtokos tulajdonát képező eredeti oklevelek tanúskodnak. – Véleményem szerint igen kivánatos, hogy az úgynevezett historiai családok mellett, a kisebb jelentőségűek múltja is mennél nagyobb számban föl legyen derítve, a naív, hagyományokon alapuló téves nézetek helyreigazításával, a családtani kérdéseket gyakran megoldhatlanná tévő homály és zürzavar eloszlatásával.}*
A Kulcsár nevet azonban csak a nemességszerző viselte és nem lehet kétségünk a felett, hogy nem őseitől örökölte, hanem csupán foglalkozásáról ragadt reá, a minthogy utódai sohasem is éltek azzal, sőt maga Mihály úr is híven ragaszkodott a Nagy-Idai névhez, jóllehet armális levelében_{2 Ezzel az armálissal rajta kívűl rokona (valószínűleg unokaöcscse = ex sorore frater) Fodor István is megnemesített. A czímer leírása így hangzik: «scutum videlicet militare cślestini coloris in cuius campo sive area super cespitem viridem diversi generis flosculis ornatum leo quidam naturali colore suo depictus, ore patulo, linguaque exerta, micantibus oculis fasciculoque clavium collo ex torque aurea dependente, posterioribus stare, anteriori vero dextro clavem sursum tenere, sinistro autem pedibus ense nudo circa cuspidem comprehenso immitti conspicitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium gemmis et unionibus variegatum, ex quo leo dimidius alias inferiori per omnia similis eminet.»
Kihirdettetett Máramaros vármegyének 1627. november 23-án Sziget városában tartott közgyűlésén, a mikor Kricsfalvi Sztoyka Ferencz alispán, Bölöni másképen Nagy Mihály, Kotecz János, ifj. Rednik János, Bencze Péter pedig szolgabírák voltak.}* inkább prćdicatum gyanánt szerepel az, valószínűleg származáshelyét jelentvén. Ennek oka pedig a jó hangzáson kívűl, valószínűleg a családban mai napig is élő azon hagyomány lehetett, mely ősibb származást, nemes elődöket igényelt, kik a Nagy-Idai nevet már azelőtt fölemelték az ismeretlenség homályából, mielőtt a huszti vár kulcsára személyes érdemeinél fogva a nemzet kiváltságosainak sorába lépett.
Iacute;gy történt tehát, hogy midőn Mihály úr régi tisztségét letévén, öreg Bethlen Istvánnak huszti udvarbírája lett, foglalkozása nem indokolván többé a «Kulcsár» elnevezését, csakhamar feledésbe is ment az, mielőtt – mint ez hasonló esetekben rendesen történni szokott – a köz szokás örökségűl szállította volna az utódokra.
Az ős Nagy-Idai név tehát már a nemességszerző életében visszafoglalta régi jogait, s elég jól hangzott arra, hogy más kedvező körűlmények mellett, rövid idő alatt előkelő vagyonos családokkal hozza összeköttetésbe viselőit.
Az adományozott czímer azonban örökössé tette az egykori kulcsár emlékezetét, mert az égszínkék hadi vért virágokkal ékesített, zöld mezejében ágaskodó természetes színű oroszlán, míg első jobblábával magasra emelve tart egy kulcsot, ballábával egy markolatánál fogva földhöz támasztott meztelen pallos hegyét markolja s hogy a czímerkép annál tökéletesebb legyen, az oroszlán nyakába akasztott arany lánczon egész csomag kulcs függ. Ugyan ezen oroszlán szemlélhető felső testében, tehát növekedőleg a zárt hadi sisak koronáján is. Látni való tehát, hogy a «claviger arcis Hustiensis»eléggé élethűen van symbolizálva.

A huszti udvarbíróság, míg egyfelől kétségtelenűl jövedelmező állás volt abban az időben, s I. Mihály életében meglehetős vagyont gyűjtött, addig másfelől szoros összeköttetésbe hozta családját a Bethlenekkel, mely összeköttetés aztán megnyitotta maradékainak az emelkedéshez vezető utakat.
A huszti vár és uradalma öreg Bethlen István halála után fia és veje gróf Rhédey Ferencz birtokába ment által, a ki apósa után a máramarosi örökös főispánságot viselte haláláig s egyideig erdélyi fejedelem volt. – A leopoldi diploma után is többször találunk Bethleneket a főispáni széken s bár jószágaik e vármegyékben idők múltával megfogyatkoztak, de hatalmuk, befolyásuk széles körű maradt ezután is.
A Nagy-Idai utódok mindenkor a legbizodalmasabb viszonyban éltek a Bethlen családdal s míg ez a körűlmény társadalmi állásukat legalább is a vármegye határai között tagadhatlanúl jelentékenyebbé tette, a közügyek terén való szereplésüket elősegítette, addig a változott viszonyok között egyszer-másszor nekik is nyilt alkalmuk leróni némileg a hálát, melylyel a huszti udvarbíró maradékai Bethlen István vérének tartoztak.
Mert a gubernátor a mellett, hogy Gábor fejedelemtől armálist szerzett hűséges kulcsárjának, más eszközökkel is elősegítette annak boldogulását, módot nyújtván neki a vagyongyűjtésre. – Mihály úr gyarapította is lassanként vagyonát; így 1732. november 21-én Haydu Péter özvegyétől megvásárolt egy puszta örökséget Huszton, melynek kelet felőli szomszédja a Lakócz patak, nyugat felőli pedig Csyzmazia András háza volt._{1 Családi irományok. Megjegyzem, hogy a Nagy-Idai család leszármazásánál kizárólag innen merítettem adataimat, s így nem tartom szükségesnek arra ismételten hivatkozni.}* Midőn pedig nem sokkal utóbb ismét egy házat szerzett Huszt városában, Bethlen István 1638 június 16-án kelt adomány-levelében minden jobbágyi teher és adózás alól fölmentvén azt, neki és két ágon lévő maradékainak azzal a kikötéssel inscribálta, «hogy mi ellenünkben mást ne szolgáljon, korcsománkra bort ne kezdgyen s jobbágyunkat vármegye törvénynyel ne fárassza».Ezt az adományt 1639. november 28-án Rákóczy György erdélyi fejedelem is megerősítette, s a telken épített nemes udvarházat, melynek szomszédjai egyfelől a már említett Lakócz patak, másfelől Kőkép nevűutcza volt, a legújabb időkig birtokolta a Nagy-Idai család máramaros-vármegyei ágazata.
Legjobban gyarapította azonban Mihály úr vagyonát házassága által, a mennyiben felesége Sztoyka Kata nemcsak a vármegye egyik legelőkelőbb családjából származott_{1 A Sztoyka család, melynek egy ága később báróságot is nyert, századok óta a legfőbb tisztségeket viselte Máramaros megyében.}* de mint az iratok tanúsítják, szép értéket is vitt urához, s midőn özvegyen maradva 1653-ban javai egy részét gyermekei között felosztotta, a viszonyokhoz képest már gazdagnak mondhatjuk a Nagy-Idai családot, mely alig pár évtized alatt némileg alárendelt állapotából, Máramaros vármegye legelőkelőbb birtokosai közé emelkedett.
Mikor halt meg a nemesség-szerző I. Mihály? – arról az oklevelek nem világosítanak fel bennünket, csak annyi bizonyos, hogy halála 1653 előtt történt. Sztoyka Katától három gyermeke származott: Anna, Pápai Istvánné, Erzsébet, Meleg Mártonné s egy fia, István, kiről alább szólandunk.
Mielőtt azonban a nemzedék-rend részletesebb ismertetéséhez fognánk, szükségesnek látjuk annak könnyebb áttekintése czéljából, a leszármazási táblát ide igtatni.
I. tábla.

Nagy-Idai Kulcsár Mihály. Huszt várának kulcsára, 1627-ben ármálist nyer, 1638-ban huszti udvarbiró, † 1653. Sztoyka Kata.; Anna 1653. (Pápai Istvánné).; I. István 1653–1705. Zöldi Anna.; Erzsébet 1653. (Meleg Mártonné).; II. Mihály 1689-ben Apaffy mellett harczol. Máramaros vármegye szolgabirája 1711-ben testvéreivel osztozik. Lipcsey Rebeka megh. 1748. (Máramarosi ágazat).; Anna megh. 1737. (Vajda Mihályné).; I. Ferencz (L. a II. táblán).; I. Sámuel 1711-ben testvéreivel osztozik, él még 1728-ban. Kölcsei Kende Klára.; Zsófia. (Uray Zsigmondné).; Éva. (Kölcsey Ferenczné).; Juliánna. (Peley Istvánné).; I. László Máramaros vármegye táblabirája, majd szolgabiró, megh. 1778. Rozsy Erzsébet.; Krisztina (Kodra Máténé).; Erzsébet (Ujhelyi Péterné).; III. Mihály (Ilosvay Zsuzsánna).; II. Ferencz. 1741-ben a fölkelő nemességnél zászlótartó 1. Leövey Éva. 2. Guthy Anna. (Szathmári ágazat.); II. Sámuel. Kadét † 1762.; II. László 1744-ben Máramaros vármegye táblabirája megh. 1791. Csebi Pogány Borbála.; Éva (Olvasztó Mikl.); Juliánna (Hetey Imréné).; Zsuzsánna †; Krisztina (Szilágyi Andr.); III. Ferencz Kölcsey Mária.; György 1791. 1. Kölcsey Borbála. 2. Kulin Juliánna.; Anna (Lelovics József).; Erzsébet †; III. Sámuel Máramaros vmegye főjegyzője, szül. 1779 † 1836. 1. Maróthy Zsófia. 2. Szőllősy Borbála.; III. László Máramaros vármegye főszámv. 1810-ben fhadn. † 1839-ben.; József † Csillag Klára.; Sándor † Detrik Johanna.; Mária † (Jeney Lászlóné); Zsuzsánna † (Benkő Ferenczné).; Amália † (Szük József péterfalvi pap †).; Eszter. (Szőllősy Károlyné).; Menyhért él Budapesten (Darvay Erzsébet).;

II. tábla.

I. Ferencz (ki az I. táblán). 1689-ben Apaffy táborában harczol 1695-ben Máramaros vármegye táblabirája. 1705-ben II. Rákóczy Ferencz fejedelem főkonyhamestere. Meghalt 1711 körül. Jászberényi Borbála.; Zsuzsánna 1. Kormos Lászlóné. 2. Kőszegi Györgyné.; II. István 1699-ben Máramaros és Ugocsa vármegyék táblabirája. 1726-ban Máramarosban szolgabiró. 1743-ban Ugocsa vármegyébe Verbőczre költözködik. Meghalt 1760 körűl. 1. Dralepozkai Horváth Kata. 2. Sarolyáni Márton Klára.; III. István Ugocsa vármegye táblabirája. Született 1720 körűl. Meghalt 1808-ban. 1. Adorjányi Ráthonyi Mária 2. Somossy Borbála.; Mária (Dienes Zsigmondné).; Juliánna. (Jármy Sándorné.); Mária (Kölcsey Sámuelné).; IV: Ferencz szül. 1780 † 1844-ben Ugocsa vármegye tiszti főügyésze. Csebi Pogány Juliánna † 1847.; Erzsébet (Hunyady Sámuelné).; Juliánna †1854. (Pólcsy Gáspárné.); V. Ferencz szül. 1818-ban Ugocsa vármegye volt tiszti főügyésze, lakik Verbőczön. 1. Károve Amália meghalt 1851-ben 2. Lekcsei Sulyok Izabella.; Zsuzsánna † 1873. (Dobsa Ferenczné).; Bóra szül. 1860. (Bay Károlyné).; I. Zsigmond szül. 1867.; VI. Ferencz szül. 1871.

A nemesség-szerző egyetlen fiának I. Istvánnak emlékezetét az 1653-iki osztályon kívűl, még alig egy pár oklevél tartotta fenn.
Egyetlen fiú lévén, szüleinek minden őstől maradt javait örökölte s így kétségtelenűl vagyonos ember volt, de a közéletben nem szerepelt, vármegye-tisztséget tudtunkra nem viselt. Állandóan Huszton lakott, s az erdélyi zavarok, majd a XVII. század derekán kitört háború idején élemedett ember lévén, maga azokban tevékeny részt nem is vett, de helyzeténél, birtokviszonyainál fogva Apaffy pártjához tartozott s két felnőtt fia harczolt a fejedelem zászlója alatt.
Élt még 1705-ben s öreg kora daczára életerős ember volt, mert míg fiai a Rákóczy-mozgalomhoz csatlakozva, távol valának, maga vezette a huszti gazdaságot. 1711-ben már özvegye a dézsi származású Zöldys Anna gyermekeit osztoztatja, 3 fiú és egy Anna nevű leány maradt utána, ki Vajda Mihályhoz ment férjhez.
A fiúk közűl Mihály a máramarosi, Ferencz pedig, illetőleg ennek fia, István, az ugocsai ágazat alapítója lett, a harmadik:
I. Sámuel az 1711-iki osztály-levélben említtetik először, a mikor már a Rákóczy-forradalmat végig harczolva, a szathmári békekötés után, mint legfiatalabb fiú az ősi curián Huszton telepedett le. Nem állapíthatjuk meg, mikor halt meg, csakhogy 1728 után már nincs nyoma az oklevelekben. Felesége a törzsökös Kölcsey Kende család nemes sarja, Klára volt, kitől származott három leányát előkelő nemesek vették nőűl, ú. m. Juliannát Peley István, Évát Kölcsey Ferencz, Zsófiát pedig Uray Zsigmond.
A két idősebb testvér közűl:
II. Mihály Apaffy fejedelem mellett harczolt, ki 1689-ben engedélyt adott neki és Ferencz öcscsének, hogy huszti házukat meglátogathassák. A kurucz világban Máramaros vármegye bereznai járásának szolgabírája volt, de hivatalát 1710-ben már nem viselte. Felesége Lipcsey Rebeka kezével szép jószágok birtokába jutott s előkelő összeköttetései kiváló helyet biztosítottak utódjainak Máramaros vármegye közéletében. 1728-ban már nincs az élők között s három fiú és két leány gyermeke édes anyjuk akaratából minden javain osztoznak. A leányok tekintélyes, vagyonos nemesekhez mentek nőűl, Erzsébet Ujhelyi Péter, Krisztina Kodra Máté felesége lett. Fiai voltak: Mihály és László.
III. Mihály életkörűlményeiről alig tudunk valamit, s az iratokból alig állapítható meg egyéb, mint hogy felesége Ilosvay Zsuzsanna volt, kitől két leánya maradt, Julianna Hetey Imréné, Krisztina Szilágyi Andrásné.
I. László Huszton lakott s Máramaros vármegyének táblabírája volt. Az országos pestis idején 1744-ben egészségügyi biztos, később pedig szolgabíró lett. Mint a hozzá intézett levelek tanúsítják, a megye közéletében jelentékeny tényezőnek tartották. Felesége Rozsy Erzsébet volt, kitől két fia Sámuel és László s egy leánya Éva Olvasztó Miklósné származott.
II. Sámuel 1737-ben született s 1760-ban a Bécsben székelő Eszterházy-ezredben mint kadét szolgált, de betegeskedése miatt 1762-ben onnan elbocsáttatván, rövid idő múlva meg is halt nőtlenűl.
II. László ki 1778-ban leánytestvérével választott bíróság előtt osztozik, csebi Pogány Borbálát vette nőűl s Huszton tartá lakását. Annyit tudunk felőle, hogy testvérének máramarosi javait magához váltván, s különben is jól házasodva, igen vagyonos emberré lett, de nincs nyoma, hogy a nyilvános életben is szerepelt volna; 1791-ben halt meg.
Kénytelenek vagyunk e helyen bevallani, hogy a rendelkezésünkre álló adatok a Nagy-Idai család máramarosi ágazatának szereplésére s egyes tagjainak birtokviszonyaira nézve csak igen hézagosan tudósítanak bennünket s legtöbb esetben be kell érnünk azzal, ha belőlük az ízről-ízre való leszármazást hitelesen constatálhatjuk.
II. Lászlónak két fia maradt ú. m.
III. László, ki 1810-ben a felkelő nemességnél főhadnagy volt, később Máramaros vármegye főszámvevője lett s 1839-ben halt meg. Feleségétől, Chernel Krisztinától gyermekei nem származtak.
III. Sámuel született 1779-ben s Máramaros vármegyének főszolgabírája, majd főjegyzője volt. Meghalt 1836-ban. Kétszer nősült; első házassága Maróthy Zsuzsannával magtalan maradt; második feleségétől Szőllősy Borbálától származott gyermekei közűl;
Eszter Szőllősy Károlyhoz ment nőűl.
I. Menyhért Budapesten lakik s jelenleg a Nagy-Idai család máramarosi ágazatának egyetlen férfi tagja, mert feleségétől Darvay Erzsébettől gyermekei nem származtak.
Hátra van még ezen a vonalon II. Mihálynak Lipcsey Rebekától származott
II. Ferencz nevű fia, kinek utódjai azonban jobbára Szathmár vármegyében éltek s a családnak tulajdonképen harmadik ágazatát képezik. Maga Ferencz még Huszton lakott s a Mária Terézia királyasszony védelmére felkelő megyei nemességnek 1741-ben zászlótartója volt. Kétszer nősűlt s első feleségétől, Leövey Évától csak egy Anna nevű leánya származott, ki Lelovics Józsefhez ment nőűl. Második felesége Guthy Anna volt, s ettől két fiú gyermeke maradt. Nevezetesen:
I. György, ki 1791-ben történt halálakor sem Kölcsey Borbálától, sem Kulin Juliannától nem hagyott hátra utódokat.
III. Ferencz, kinek Kölcsey Máriától József, Sándor és Mária nevű gyermekei származtak.
Mária Jeney Lászlóhoz ment nőűl.
I. József Szathmár vármegyében Kölcsében lakott. Csillagh Klárától született Zsuzsanna leánya Benkő Ferencz felesége lett.
I. Sándor, hasonlóképen kölcsei birtokos Detrik Johannától egyetlen leány-utódot hagyott maga után, Amáliát, kinek férje Szűk József mint péterfalvi reform. pap halt meg.
Bennük a Nagy-Idai család szathmármegyei ágazata elenyészett.
Térjünk most át a nemzetség jelenleg is virágzó Ugocsa vármegyei vonalára, melynek törzsatyja, jóllehet csak fia költözött állandóan Ugocsába, mint már említettük is, I. Istvánnak Zöldy Annától születet fia:
I. Ferencz volt, ki 1689-ben Apaffy mellett harczolt, majd II. Rákóczy Ferenczhez csatlakozva, mint főkonyhamestere_{1 «In anno 1705. I-a januarii kezdetik esztenteje nemzetes és vitézlő Nagy Idai Ferencz uramnak kegyelmes uram ő nsga főkonyha mesterének, esztendeig lészen fizetése kész pénz háromszáz rhénes forintja fl. 300, angliai posztója 6 rőf m. 6. Datum Léva városában ut supra. Kegyelmes urunk ő nagysága udvari fő hofmestere Ottlyk György mpr. (p. h.)» Eredetije Nagy-Idai Ferencz birtokában Verbőczön.}* a fejedelmet minden hadakozásában hűségesen követte, megosztván azzal a tábori élet viszontagságait.
1705. július 19-én tudósítja atyját az érsekujvári táborból, hogy a német a Csallóközben van s ha Isten engedi, megharczolnak vele. «Most is gyakran által usztatnak a mieink, strázsájukat levágják, sokszor elevenen is elhozzák», kéri továbbá, hogy a gyermekeket járassa szorgalmatosan iskolába, mert igen aggódik miattok.
Jellemzi a család tagjait mindenek felett az a kiváló gond, a mit gyermekeik nevelésére fordítottak. A férfiak csaknem kivétel nélkül tudományosan képzettek voltak s az újabb korban, habár nem is használták mindig, kevésnél hiányzott az ügyvédi oklevél. De úgy volt ez a régibb időkben is, mikor pedig az általános műveltség bizony szűk körre szorítkozott s nemritkán a főurak váraiban is idegen vala.
Kétségtelenűl neveltetésüknek, de némi részben talán a vérükben rejlő hajlamoknak is tulajdonítható, hogy bizonyos józan értelem, következetesség és gyakorlatias gondolkozásmód nyilvánúl minden tetteikben. Sok tekintetben igénytelen, feltűnésre nem vágyó s a maguk körében kitartással, zajtalanúl munkálkodó emberek voltak; komoly törekvésűek ifjú korukban, takarékosak, vagyonszerzők, midőn családot alapítanak.
Házasságkötéseiknél is nyilvánulnak egyéniségük e jellemző vonásai, s úgyszólván fiúról-fiúra szálló hagyományos elv volt közöttük, ha nem is mindig gazdag, de tekintélyes előkelő családokba házasodni. Maga a nemességszerző adott erre nézve követendő példát az utódoknak, kik aztán Kölcsey, Pogány, Kende, Ráthonyi, Somossy, Leövey, Maróthi leányokat vettek nőűl, előnyös összeköttetéseket szerezve ez által maguk és maradékaik számára. Nem mondhatjuk azonban, hogy e tekintetben kizárólag az érdek lett volna reájuk nézve irányadó, de érzületüket legtöbb esetben szerencsésen össze tudták egyeztetni elveikkel._{1 Hogy házasságkötéseik s a leányok férjhez adásánál mennyire körültekintők, óvatosak voltak, kitűnően jellemzi az a levél, melyet Nagy-Idai Ferencz 1705. július 19-én a Rákóczy táborából írt atyjához, hogy megóvja hugát egy – véleménye szerint – szerencsétlen lépéstől: «Az hugom asszony iránt írhatom kigyelmednek, hogy csak Ráthonyi János uramnak adjuk, nem másnak, mivel ő kigyelme csak egyedűl vagyon, anyja is igen emberséges asszony vagyon, ha ott jól nem tartják, sehol őtet az édes hugomat jobban nem tartják; hallom ugyan, hogy Ujhelyi Ferencz uram mondotta, hogy magáénak teszi, de az közzé az had közzé nem örömest adnám, hogy látnám kínos életét. Példa Széchenyi Mihályné, miket nem költ az a négy egytestvér öreg asszony reája; ha az mi atyafiságunk kell az édes hugom asszonynak, most lássa meg, mert bizony nem játék, miket mi akarunk.»}*
Ferenczet 1706-ban még Rákóczy oldalánál találjuk, de ezután nyomtalanúl tűnik el szemeink elől; valószínűleg rövid idő múlva talán még atyja előtt meghalt, mert a többször említett 1711-iki osztálykor már csupán özvegye és gyermekei szerepelnek. Felesége Jászberényi István és bölsei Buday Klára leánya Borbála volt, kinek hozományát Bereg, Ugocsa, Szathmár és Máramaros vármegyei tekintélyes jószágok képezték. Ettől két gyermeke származott, ú. m.
Zsuzsanna előbb Kormos László, azután Kőszegi György hitvese és
II. István, kiben a Nagy-Idai család jellemző tulajdonságai: intelligentia, vagyonszerzési hajlam és képesség, takarékosság tevékenységgel, józanság gyakorlatias felfogással párosulva a legszerencsésebb módon egyesűltek.
Atyja halála után egy ideig Huszton tartózkodott s itt vette nőűl dralepszkai Horváth Miklós és Lipcsey Éva leányát Katát, kinek vagyona az övével egyesűlve, István úr egyike lett Máramaros vármegye legtekintélyesebb s leggazdagabb nemeseinek.
Már 1699-ben Máramaros és Ugocsa vármegyék táblabírája volt; 1726-ban főszolgabíróságot viselt, de kiterjedt jószágai annyi gondot okoztak neki, hogy a közélettől nem sokára visszavonúlt s midőn felesége halála után Harasztkereki Farkas László huszti prćfectus fiatal özvegyével sarolyáni Márton Klárával második házasságra lépett, hogy birtokait annál könnyebben kezelhesse, kiköltözött Máramarosból s 1743-ban Ugocsa vármegyébe Verbőczre tette át lakását.
Sarolyáni Márton Péter, kinek ősei már a XV. század elején Szathmár vármegye előkelő vagyonos nemesei közé tartoztak, abban az időben Ugocsában lakott, szorgalmatos gondot viselvén az elei által elzálogosított családi jószágok visszaváltására. – Leányágon az ősrégi, már az Árpádok alatt szereplő Sásváry és Egressy családok ivadéka lévén, ezek elharácsolt jószágait igyekezett vissza szerezgetni s 1740 körűl történt halálakor egyetlen leányával együtt e feladatot is Nagy-Idai Istvánra hagyta, ki dícséretes búzgósággal hozzá látott ugyan a dologhoz, de ez már a változott viszonyokhoz képest korántsem ment oly könnyen, mint Márton Péter uram idejében, a ki különben is prototypusa volt a körmös és ragadozó acquisitoroknak._{1 A parázna személyek üldözése is egyik jövedelmi forrását képezte Márton Péter uramnak, s nem csekély azok száma, kik általa «vétekben» találtatván, néha fiúról-fiúra örökös jobbágyságra adták magukat, hogy a büntetéstől szabaduljanak s legjobb esetben is két-három évi szolgaság árán szerezték vissza szabadságukat, de voltak olyanok is, kik minden jószágukat átengedték fejváltságukban. – Valóságos szenvedélylyel űzte a jó úr erkölcsbírói tisztét, ha szinte nem is volt belőle haszna, s hónapokig lesett egy-egy gyanús személyre, míg végre fülön csíphette és határtalan öröme volt akkor, mint egy tanúvallomási jegyzőkönyv bizonyítja, midőn elvált első feleségét minden kétséget kizáró helyzetben találva, vasra verethette.}* Nagy-Idai István is értett a vagyonszerzéshez, de sokkal humanusabb eszközökkel dolgozott mint apósa. Volt készpénze, adott kölcsön megszorúlt embereknek, de nem igyekezett kizsákmányolni azok helyzetét, szerzett szépen zálogos javakat, de mindig a legtisztességesebb módon gyarapította őstűl maradt vagyonát._{2 Hogy nem üzérkedett pénzével, bizonyítja az is, hogy egy alkalommal gróf Bethlen József Máramaros vármegye főispánja folyamodott hozzá nyomasztó anyagi viszonyai között: «Az isten kgdnek szép értéket adott, írja 1740. júl. 18-án, azért az isten nevében kérem, minthogy most már annyira jutottam, hogy bizony a mindennapi szánkba való kenyér vételre is nincsen költségem, csak most Krisztina napra is (felesége b. Kemény Krisztina volt) nem tudom mivel veszek kenyeret, melyre nézve kérem az Isten nevében kegyelmedet, jusson eszébe kgdnek az is, hogy gyermekségétől fogva micsoda jóakarója voltam én kgdnek, adjon kgd nekem novemberig 200 frtot kölcsön, vagy ha kettőt nem adhatna is kgd, bár csak százat stb.» Nagy-Idai teljesítette kérését, de két-három esztendő is elmúlt a nélkül, hogy visszakapta volna pénzét s mikor 1743 okt. 20-án b. Kemény Krisztina urának végtisztességére hívja meg, még várakozásra kéri levelében, évek múltával a főispán fia tesz igéreteket, hogy megfizeti. Nagy-Idai sohasem zaklatta pörrel s a be nem váltott kötelezvényt ma is őrzi kis unokája.}*
1760 körűl történt haláláig folytonosan szerezgetve, egyetlen fiára gazdag örökség nézett. Ugocsa vármegyében közhivatalt a táblabíróságon kívűl nem viselt s a fennmaradt oklevelek jobbára csak sűrű birtokvásárlásairól tesznek tanúságot. Hiába való pereket nem kezdett s fiát a rászálló örökségen kívűl gondos nevelésben is részesítette, második házasságából származott leányait pedig még életében jól adta férjhez: Máriát Dienes Zsigmond, Juliannát Jármy Sándor vette nőűl. Horváth Katától származott egyetlen fia:
III. István, ki minden körűlmények egybevetésével 1720–1725 között született, s Ugocsa vármegyének táblabírája volt, örökölte atyjától a szerzési hajlamokat és megbecsűlte, gyarapította vagyonát. Kétszer házasodott; adorjányi Ráthonyi Máriától származott Mária leányát kölcsei Kölcsey Sámuel, Erzsébetet pedig, kinek atyja az Abák ősnemzetségéből származó Somossy-család sarjadéka, Borbála volt, Hunyadi Sámuel vette nőűl. Ez utóbbitól még egyetlen fia született:
IV. Ferencz (szül. 1780.), ki 1801-ben hites ügyvéd, később Ugocsa vármegyének tiszti főügyésze volt s meghalt 1854-ben. Nejétől csebi Pogány Juliannától származott gyermekei közűl Julianna (megh. 1844) Polchy Gáspárné, Zsuzsanna (megh. 1873) Dobsa Ferenczné lett s fia
V. Ferencz szül. 1818-ban, 1840-ben hites ügyvéd, majd atyjához hasonlóan Ugocsa vármegyének főügyésze lett. Jelenleg a közügyektől visszavonúlva verbőczi birtokán él. Első felesége Károve Amália (megh. 1851), kitől gyermekei nem származtak, második felesége lekcsei Sulyok Izabella, kitől két fia I. Zsigmond és VI. Ferencz s egy leánya Bora, Bay Károlyné született, mint ez táblázatunkon látható.
Ezzel a Nagy-Idai család leszármazását nyolcz nemzedéken keresztül kimerítettem, pótolva némileg ez által családtani könyveinknek néhol igen is érezhető hiányait s igyekezvén betölteni azon hézagokat, melyek szükségképen előállanak ott, hol egy egész társaság szorgalmas munkásságot igénylő feladatot, egyes – bár lankadatlan buzgalmú – szakemberek végeztek.

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

RÉNOLD NÁDOR ÉS IVADÉKA.

Rénold_{1 Neve ily alakban is előkerűl: Reynold, Reinald, Renolt.}* nádor egyike azoknak, kikkel a történetírás eddigelé keveset foglalkozott. Pedig nem volt jelentéktelen ember magában sem; még inkább megérdemli azonban figyelmünket mint a hírneves Rozgonyi család őse és alapítója.
Ha szófukar kútfőink meg nem tévesztének, ismerjük Rénold nádor atyját, sőt nagyatyját is. De nem sokat nyertünk e felfedezésünkkel, mert mindketten kevésbé jelentékeny emberek valának. Nagyatyját Bertold-nak hítták, atyját Rénold-nak. Ez utóbbi 1221-ben mint királyi ember – homo regius – 1240-ben Csák Ugrin, kalocsai érsek tiszttartójáúl (procurator) említtetik._{2 Árpádk. új Okmt. VI. 160. VII. 107.}*
Birtoka Esztergom vármegyében feküdt és Bozteh (Bazteh, Boztih vagy Boztuh) néven fordúl elő. Úgy vélem, a mai fehér-vármegyei Vasztil puszta Csabdi szomszédságában. Innét nevezték magukat Rénold, az atya, fiai és unokái valamennyien mindaddig, míg egyik ágok, a László-ág, melynek Abaúj-megyében Rozgony jutott osztályrészűl, a Rozgonyi nevet vette föl.
Bozteh, az ősi fészek későbbi szerzemények által székhelye lett ugyan egy nagy uradalomnak, melynek részei Esztergom-, Fehér- és Pest-vármegyében terűltek el; de az időben, mikoron Rénold atya fiai, számszerint négyen: András, Károly, László és Rénold növekedének, a XIII. század derekán, nem nyújtott elég táplálékot ezek – ambitiójának.
Andrást, úgy látszik, a korra idősbbet, honn hagyták tehát, hogy a gazdaságnak viselje gondját; hárman pedig elszegődtek szolgálni, szerencsét próbálni nagy urak udvarába.
Károly és László, a jeles horvát bánnak, a Gút-Keled nemzetségből való Istvánnak állottak szolgálatába. Jutalmok a Dráva mellékén elterűlő birtok lett, melyet előbb Gurbisa, később Zeme földének, utóbb Szombathelynek híttak. E jutalmat már István bán halála után ennek fiaitól: Miklóstól, a királyi étekfogók «kanczellár»-jától és Ivakintól, Béla királyfi, Szlavonia herczege főpinczemesterétől 1263-ban kapták._{1 Árpádk. új Okmt. VIII. 58. V. ö. VIII. 355. – Hogy ez István bán nem a Subicsok nemzetségéből való, mint régibb és újabb történetíróink (Lucius, Du-Fresne, Nagy Iván, Salamon Ferencz) hitték, hanem Gut-Keled, az iránt kétségben nem lehetünk. (Lásd a Hazai Okmánytárban VII. 43. közlött okiratot és István bán többször közzétett czímeres pecsétjét.) Fia pedig, az Ivachinus, pincernarum magister Belć ducis – úgy sejtjük – egy személy a hirhedt «Pektári Joákim»-mal, mire árpádistáink szíves figyelmét irányozni bátorkodnánk, ha ugyan észrevételünkkel el nem késtünk volna.}*
Boztehi Károlynak és Lászlónak fiai aligha maradtak, mit nemcsak onnét következtetünk, mert említés rólunk nem történik, hanem mert említett drávamelléki birtokuk a Rénold nádor maradékára szállott.
Ezen Rénoldra, a hasonnevű atyának – úgy tetszik – legkisebb fiára különben is a legfényesebb szerencse várt. Ő csaknem egykorú lévén IV. Béla királynak 1239. októberben született fiával, a későbbi V. István királylyal, a királyi udvarba kerűlt, mint a királyfi apródja és játszótársa. A királyfi nagyon megszívelte apródját, ki őt, immár Stiria herczegét, minden hadjáratában, Németországba, Karintiába és Csehországba elkísérte, hűsége és vitézsége által magát kitüntette.
Mily benső volt a két ifjú közti viszony, kimutatta István herczeg azzal, hogy megkérte Rénold számára a Buzád nemzetségből való Arnold fia Ponit gróf leányát feleségűl, mert – úgymond – azt óhajtaná, hogy a két vitéz férfiú ez atyafiságos kötelék által még hívebben tartson hozzá. Azonban csaknem kudarczot vallott. Ponit gróf azt felelte, hogy Rénold szegény legényke ahhoz, hogy leánya számára illő hitbért birna lekötni. István herczeg tehát, nehogy násznagyi fáradsága kárba veszszen, maga gondoskodott kellő hitbérről, midőn Söjtör (Zalam.) és Csesztnói (Csesztreg?) falvakat adta Rénold-nak és feleségének, még pedig oly kikötéssel, hogy ha e házasságból örökösök nem születnének, Söjtör és Csesztnói Ponit grófra és ivadékára maradjon._{1 Hazai Okmt. II. 5. – IV. Béla király 1259. május 17-én megerősítette fia ez adományát. – Ugy látszik, e házasságból örökösök csakugyan nem maradtak, mert Rénold fiai birtokai közt a nevezett két helyet hiába keressük.}*
V. István ez első adományát több más követte, mert miután Stajerország Magyarország számára elveszett, István herczeg pedig Erdélyt kapta kárpótlásúl, Rénold mester már «tisztességes fegyveres csapatával»_{2 «Cum honesta et armata familia», mond V. István király.}* csatlakozott István harczias vállalataihoz, a mit aligha tehetett volna, ha az ifjabb király a módot meg nem adja vala hozzá. Rénold részt vett Görögország (Bizancz) ellen indított hadjáratban, azonképen mind az öt bolgár hadjáratban; kettőben, melyeket István maga vezetett, és háromban, melyeket vezérei által intézett. Dicsőséges hadjáratok voltak ezek, melyek arra késztették a bolgár fejedelmet, hogy Magyarország fönhatóságát elismerje. A magyar királyok ez időtől fogva czímezik magokat Bolgárország királyainak is.
Midőn pedig, mint István király mondja, szüleitől «soha meg nem érdemlett» üldözést szenvedett, Rénold sok inségben és bajban híven kitartott mellette. Az ilsvaszegi (izsaszegi) sorsdöntő ütközetben is Rénold volt egyike azoknak, kik Német-Ujvári Henrik bánra, a királyi hadak vezérére törtek. Rénold a király szeme láttára lándzsájával kiemelte őt nyergéből s ekkép fogolylyá tette. Nem történhetett ez nagyobb küzdelem nélkűl, minthogy Rénold balszemét vesztette és kegyetlen sebeket vett ez alkalommal.
V. István király hű embere jutalmazásáúl rábízta fia, László herczeg gondozását, kinevezvén őt annak udvarmesteréűl._{3 Dapiferorum magister, ki mint ilyen a mai udvarmesteri hivatalt végezte.}*
Továbbá megtette őt a királyi lovászok és Szabolcs-vármegye ispánjának. Neki adta az abauj-vármegyei Rozgonyt, Básföldét és Lapos-Patakot minden hozzá tartozókkal, szabolcs-vármegyei Tuzsért és Bodonföldét, nem különben a zemplén-vármegyei Csicsvát a lengyel határon, tartozékaival: Hosszúmezővel, Visnyóval és egyebekkel, a mint azokat Rosztizló herczeg birta volt. Ez alkalommal megerősítette régibb adományai: Szelencze (Szaláncz Abaujban) és Szokola birtokában is._{1 Árpádk. új Okmt. XII. 12. 18.}*
Azon zavaros időben, melyet Kún László uralkodásának nevezünk, nemcsak megtartotta Rénold mester országos méltóságát, mint a királyi étekfogók mestere és Szolga-Győr ispánja_{2 Kubinyi: Diplomatarium Hontense, I. 14. és egyebütt; de 1275-ben nem fordúl elő az ország főméltóságai közt. (Hazai Okmt. VII. 157. 159.)}*, hanem a nádorságig vitte. 1289. szept. 9-én IV. László király czímezi őt nádornak, ugyanazon hónap 30-án a szepesi káptalan._{3 Árpádk. új Okmt. XII. 479. 482.}* A Czeh-féle nádori névsor szerint 1290. augusztus után szintén Rénold volt a nádor;_{4 Frankl: A nádori és országbírói hivatal, 159. 1.}* tehát III. Endre király uralkodása alatt is viselte a nádori méltóságot, valaminthogy III. Endre híve maradt azután is, mert mint volt nádor Petne Péterrel és bizonyos Jakab gróffal egyetemben a király megbízásából Zemplén vármegyében biráskodott._{5 «Judices in comitatu de Zemplin per dominum regem constituti.» (Árpádk. új Okmt. V. 59.)}* A kilenczvenes évek közepén halt meg. Aba Amadé nádor Gönczön, 1296. szept. 15-én kelt levelében róla már mint néhairól emlékezik._{6 Árpádk. új Okmt. X. 217.}*
Két feleségéről tudunk._{7 Az egyik az imént említett Buzád Ponit leánya; a másik – úgy gyanítom – Lipóczi és Nekcsei Demeter, királyi tárnokmester nővére, vagy legalább közel rokona volt. Gyanítom pedig onnét, mert Demeter tárnokmester védte Rénold nádor özvegyének és két leányának, az időben margit-szigeti apáczáknak jogait hozományára, illetve leánynegyedi jussokra. Hasonló minőségben járt el utóbb Gelet fia Miklós, ugyancsak Demeter tárnokmester veje. (Anjouk. Okmt. II. 246. 478.) Ily követelések érvényesítése első sorban a rokonokat illette. Különben Rénold nádor zempléni birtokai egy része Lipóczvár szomszédságában feküdt. (Fejér, CD. VIII, 3. 237.)}* Fiai, kikről emlékezés történik, következők: Salamon, Dénes, László, Gyula és Péter. Leányai egyikét, a ki özvegy anyjával a zárdába vonúlt, Anná-nak hítták, a másik neve ismeretlen.
Mielőtt e gyermekeket sorba vennők, elmondjuk Andrásnak, Rénold nádor testvérének és fiainak végzetét.
András jól gazdálkodott Boztehen. Testvérei s a viszonyok által segíttetve, kisebb-nagyobb szerzeményekkel gyarapította a közös birtokot. Kezdett ellene a szomszédok féltékenysége ébredezni, minek egyik jelét látjuk abban, hogy Bajnai Péter eltiltja őt, «Beztuhi Andrást» és fiait Bajna vételétől és elfoglalásától._{1 Árpádk. új Okmt. X. 130.}* De azért Bajna (Esztergom vármegyében) több más fekvőséggel (Saras, Vigmoon) András kezére kerűlt. – Leányairól is jól gondoskodott. Aglent-et előbb Miklós, a Katpán nemzetségből vette feleségűl, a kinek a frigyből Imre nevű fia született;_{2 Fejér, CD. VII. 3. III. 147.}* azután Oroszvári Csama. András úr ekkor még élt és jelen volt az ünnepségnél, midőn Aglent asszony rabszolgálója leányát a pozsonyi káptalan előtt Isten nevében szabadon bocsátotta. Jelen volt ez alkalommal András úr másik leánya is, Kene asszony, Oroszvári Tamás felesége (1293)._{3 Árpádk. új Okmt. V. 89.}*
Atyjok halála után a fiúk eltértek a becsület útjáról s azon országos rablókhoz csatlakoztak, kik a XIII. század végén s a XIV. elején törvénytelenségeik által a hazát a végromlás szélére juttatták.
Nevezetesen Boztehi András fia Miklós a Vech unokaöcscsét Zoárdot «rabló módjára» 400 márkáig megkárosította, míg özvegy anyja és testvérei: András, János és Beke pártolása által (ratione hospitalitatis) bűnrészeseivé lettek. Hasztalan idézte meg őket III. Endre király ismét és ismét udvarbírája törvényszéke elé: megjelenni konokúl vonakodtak, a miért makacsságban összesen tizennyolcz birság erejéig elmarasztaltattak. Az ítéletet az esztergomi keresztes vitézek hajtották végre, néhai Boztehi András birtokait elkobozván s a kárvallott Zoárdnak adván át, kit azokba törvényesen be is vezettek._{4 Árpádk. új Okmt. X. 391. 393. 408.}*
Hogy azután András fiai fölhagytak volna az erőszakoskodással, alig képzelhető; hisz nem kell felednünk, hogy Csák Máté korabeli dolgokat beszélünk el, kivel András fiai egy húron pendűltek. De elvégre is a törvényesség győzött és se Bajna, se Vigmoon nem képezi tárgyát a Renold ivadéka osztozkodásának, sem András fiai nincsenek az osztozkodók közt. Mi lett belőlük? annak se jutottunk nyomára. Valószínűleg elvesztek, elzüllöttek a párttusák közben. Csakis egyről közűlök, Andrásról, hallunk teljes negyvenkét év múltán valamit. Miután az osztozkodás Rénold nádor fiai és unokái közt már bevégzett ténynyé vált, 1342. évi szeptember 1-én, tehát már I. Károly király halála után, kielégítik Rozgonyi László fia Péter és János fia László rokonukat, András fia Andrást, kivel eddig osztatlan állapotban (iure communi et indivisionarie) valának, a zemplén-megyei Dobodellel és husz márka dénárral. András és fia teljesen beérte ez aránytalanúl kicsi osztályrészszel,_{1 Anjouk. Okmt. IV. 242.}* mely a mondottak után inkább alamizsna, mint törvényes tartozásképen jutott nekik.
Ellenben Rénold nádor többi fia híven szított az Anjou-párthoz. Gyuláról, példáúl, tudjuk, hogy Károly Róbert király csehországi hadjáratában részt vett. Nevezetesen Katonbánya (Kuttenberg) ostrománál jelen volt (1304.), és alighanem elveszett, vagy legalább is fogságba kerűlt volna, mert a kirohanó ellenség már lováról levetette, ha szolgái más lóra nem segítik; a miért meg is jutalmazta őket._{2 Anjouk. Okmt. I. 190.}*
László fiai: Boztehi Péter és János, a későbbi Rozgonyiak is nagy szolgálatot tettek Károly királynak, midőn Csicsva várát a lengyel határon a király hűtelenei ellen védték egy teljes évig és jó sikerrel, noha várnagyjok, Peres Miklós balkezét, négy atyjafia pedig életét hagyta ott._{3 Ugyanott I. 405–9.}*
Általában véve Rénold nádor ivadéka, nevezet szerint az imént említett Gyula és Péter I. Károly király nagyon buzgó párthívei lehettek, minthogy a király szükségesnek találta fölmenteni őket mindazon kártevések feleletterhe alól,_{4 «Pretextu universorum damnorum, nocumentorum, destructionum villarum, confractionum ecclesiarum.»}* melyeket az az Amadéfiak, Kopasz nádor és Petne fia Péter lázadásaik idején «a király szolgálatában» elkövettek és megtiltani az ország főbiráinak, hogy – az emberölés és birtokfoglalás kivételével – törvényt látni merészeljenek fölöttük._{1 Anjouk. Okmt. III. 154.}*
Később is részt vesznek ők a király hadjáratában. Iacute;gy értesűlünk, hogy László fia, Péter és János fia László, kik már mind sűrűbben kezdik magokat Rozgonyiaknak nevezni, hamarosan szállanak a királyi hadba (1337). Részt vesznek 1340-ben Druget Vilmos nádorral a ruthén hadjáratban. 1347-ben Olaszországban táboroznak._{2 U. o. III. 362. IV. 26. V. 143.}*
Magok közt is patvarkodik, az igaz, Rénold nádor ivadéka;_{3 U. o. III. 5.}* de ezen, enyém és tied fölött viselt harcznak határt szabott az 1339-ben megejtett végleges osztozás._{4 U. o. III. 553.}*
Az osztozkodók valának: Salamonnak, Dénesnek és Lászlónak maradéka: János, Pál és Gergely, a Salamon fiai; Lambert, a Dénes fia, Lambertfi János és Desk, a Dénes unokái; Péter, a László fia és Jánosfi László, a László unokája._{5 Gyulának, Rénold nádor vitéz fiának örökösei, t. i. fiörökösei nem maradtak; egy Anna nevű leányát ismerjük, ki 1325-ben margit-szigeti apácza. (Anjouk. Okmt. III. 206. 229. 235.) – Hogy Péternek, kit Amadé nádor 1296-ban Gyulával együtt nevez Rénold nádor fiának (Áprádkori új Okmt. X. 217. 223.), akár felesége, akár gyermekei voltak volna, arról nincs emlékezés.}*
Az osztozkodás tárgyát öt uradalom képezte: Csicsva, Rozgony, Szombathely,_{6 «Prope civitatem Kaproncha, in banatu totius Sclavonić, circa fluvium Drave.» Tehát e Szombathely a már említett Szemefölde «inter Dravam et Plutyicham», melyet Rénold nádor fivérei, Károly és László Gutkeled István szlavon bánnak tett szolgálataikért kaptak. Ezen birtok miatt 1325-ben Rénold fia László két leánya: Margit, Szalaszegi László özvegye és Klára, a Dampninchai Chamaz gróf felesége vetekedtek. – Mindketten leánynegyedi illetőségük fejében követelték Szombathelyt, mely elvégre is Margitnak maradt. (Anjouk. Okmt. III. 170. v. ö. IV. 41. 70.)}* Mány és Tuzsér.
A mányi uradalomhoz tartozának az (akkor) Esztergom vármegyében (ma Fehér megyében) fekvő: Bozteh, Gyarmat, Füzes, Kulud (ma Kuldó), Szent-Márton-Mány és Kápatelek, másként Egyházas-Kápa; Pest vármegyében: Zsidód (másként Zsidó-Egyháza), Apatelek, Görgeteg, Bod, Kéza és Bebech; Fehér vármegyében: Sorul. A csicsvavári uradalom Zemplénben, a rozgonyi Abaújban, a tuzséri a Tisza mellett Szabolcs vármegyében, melyet akkor nem ritkán Nyirvár-megyének is neveztek, feküdt.
A Salamon- és Dénes-ágnak együtt jutott a nagyterjedelmű mányi uradalom, melynek birtokosai azután is megtartották a Boztehi előnevet. A többi uradalmak a László-ágnak jutottak, melynek tagjai a Kassa közelében fekvő Rozgonyban telepűlvén meg,_{1 Anjouk. Okmt. V. 284.}* Rozgonyi-aknak nevezték magokat; ők tehát a hazánk történetében előkelő szerepet játszott Rozgonyiak közvetlen ősei.
A Rénold nádor ivadékának ezen, 1339. május 15-ikén megejtett osztozkodása, miután annak némely föltételeit előbb betölték, 1341 szeptember 25-én újra megerősíttetett és végrehajtatott._{2 Anjouk. Okmt. IV. 135.}* Az erről kiállított okiratban előszámlált családtagok teszik lehetővé a következő családfa összeállítását:

Bertold.; Rénold de villa Boztyh 1221-ben homo regius, 1240-ben a kalocsai érsek procuratora.; Károly 1263. †; László 1263. †; Rénold nádor 1259–1291. 1. neje: Buzádi Ponit leánya 2. neje: Demeter tárnokmester növére (?), utóbb apácza.; András 1293.; Salamon 1274–1291.; Dénes 1274.; László 1274–1291.;Gyula 1296–1304.; Anna apácza. 1325.; Péter 1296.; N. és Anna 1326. apáczák.; János 1339–1344. homo regius.; Pál 1339–1341.; Gergely.; Lambert 1339–1341.; László. 1341.; János †1316.; Péter. 1316–1342.; Miklós †1366.; Klára 1335. 1335-ben Dampninchai Chamaz gróf neje 1340-ben özvegye.; Margit, Szalaszegi Pál özvegye 1335.; Péter 1333–1341.; Miklós 1341. Gál 1341. György 1341.; András 1341. de Bozteh.; Mihály 1341. de Bozteh.; Miklós. 1341.de Bozteh.; László 1339. de Bozteh; Péter. 1341. de Bozteh; Desk.1339. de Bozteh; László 1341. de Bozteh; János 1339. de Bozteh.; László 1316-ban gyermek, 1366-ban de Rozgony.; Anna Vörös Jánosné 1366. de Rozgony; János. 1342. Lőrincz. 1336–1341. Miklós 1341. de Rozgony; László 1366.; István 1366.; Simon (a későbbi országbiró) 1366. de Rozgony; Barnabás. 1341.; Mihály 1341. de Bozteh.; János 1341.; Miklós 1300.; András 1300–1342.; János 1342.;Beke 1293–1300.; Aglent, férjei: 1. Katpán János 2. Oroszvári Csama. 1293.; Kene, férje: Oroszvári Tamás.;

PÓR ANTAL.

A KÁTA NEMZETSÉG CZIacute;MERE.

(Egy pecsétrajzzal.)
Körülbelűl egy évvel ezelőtt, az országos levéltárban tett egyik látogatásom alkalmával dr. Csánki Dezső egy köriratos pecsétet volt szíves mutatni 1439-ből. E pecsét jó stilje, kiváló technikája, mely előkelő tulajdonosra enged következtetni, de főkép a rajta ábrázolt sajátságos czímerkép által teljesen felköltötte érdeklődésemet.
E czímeralak a pajzsban s a sisakon egyaránt: egy hat küllős kerék. – Tulajdonosa Kátay Jakab egri vicarius, az országos levéltár 13,368 számú oklevelére zöld pecsétviaszba van nyomva s eléggé jó állapotban maradt fenn.
Ez egyszerű, de jellemző czímeralak t. i. annak első használata, régi korra vall s megjegyzem, hogy a kerék, különösen önállóan, kiséret nélkül ritka a magyar heraldikában.

Kevéssel utóbb az országos levéltár lymbusában több példányban egy másik pecsétet találtam, mely úgy a paizsalakra, mint a sisakdíszre nézve teljesen egyezik az előbbivel. – Ez is köriratos, 1643-ból kelt, piros viaszba van nyomva s tulajdonosa csegekátai Kátay Ferencz._{1 Siebmacher. 292 1. 220. tb.}*
E leletek után a kerekes Kátay czímerre nagyobb figyelmet fordítottam, – mert ezáltal teljes és kétségtelen heraldikai bizonyítékot nyertem arra nézve, hogy a Kátay család 1439 óta – sőt hihetőleg még régibb időktől, – a kerekes czímert használva virágzott,_{2 Nagy Iván: Magyarország családai VI. 122–123. lapján szól e családról, előnév és czímer említése nélkül.}* s csak 1670-ben Kátay Ferenczczel halt ki,_{3 U. o.}* s hogy Kátay s a csegekátai Kátay család, mely utóbbi leszármazását a XIV. század első évtizedeire is felviszi_{4 Turul: V. 1887. 162.}* s még – a kerekes czímert viselve, 1643-ban is él, s melyet Komáromy András minden valószínűséggel a «Káta» nemzetségből származtat, – egy s ugyanazon család._{5 Azon Kátay család, melyet Szirmay Not. top. C. Zempl. 113 említ, mint a mely e század elején ott él, (ezt Komáromy is említi a fent jelzett értekezésében,) valószínűleg egy a még Nagy-Kálóban most is élő debreczeni Kátai másként Kathi családdal, mely 1617-ben nyert czímert. E czímer, mely teljesen elüt az említettektől, Siebmacher gyűjteményben a 292. lapon 220. táblán van közölve.}*
A műemlékek országos bizottságának rajzai közt az elhunyt dr. Henszlmann Imre egy czímerre tett figyelmessé. – Ez veres pajzsban hat küllős arany kereket ábrázol. Ezen czímer a márkusfalvi templom egyik epitaphiumára van festve, melynek körirata: «Arma generosć dominć Lucić de Zcambai coniugis quondam egregii domini Stefani Mariassy supremi capitanei de Scepus».
E kereket feltüntető czímer a «Zcambai» család után való kutatásra buzdított. – Nagy Ivánnál sem Zcambai, sem Szkambai családot nem találtam önállólag tárgyalva, de a «Máriássy» család alatt megtaláltam az epitaphiumban jelzett Luciát, Máriássy István szepesi és sárosi várkapitány és alispán nejét. – Ezen Máriássy 1504-ben nyert czímert és 1506-ban halt el.
Valamivel sikeresebbek voltak más oldalról tett kutatásaim. – A «Szepesmegyei történelmi társulat Évkönyveiben»_{I. évf.}* s a «Századokban»_{2 1872. 664.}* rájöttem, hogy ezen Zcambai család csáholyi előnevet használt s hogy a Máriássyak márkusfalvi levéltárában sok oklevél van, mely a Máriássy, Cháholyi és Melith családok összeköttetéseiről szól.
Hogy a Melith családnak a Csáholyiakkal való összeköttetése által minő szerep jutott a Káta nemzetség czímerkérdésében, arról később szólok, most visszatérek azon tényre, hogy a Zcambai család «csáholyi» előnevet használt. – Ez képezi a harmadik lánczszemet bizonyítékunkban. – Mert azt nem lehet csupán véletlenségnek tekintenünk, hogy a Csáholyi nevet, – egy oly család nevét, mely kétségtelen a Káta nemzetségből származik,_{3 Fejér cod. dipl. Tom. II. vol. II. p. 403; Tom. IV. vol. II. p. 518. Tom. V. vol. I. p. 156.}* egy másik család használja – habár csak előnévűl, – mely család teljesen ugyanazon czímert viseli, ez harmadik családdal, mely régi időktől fogva nemcsak a Kátay névvel él, de a Csáholyi családdal együtt a Káta nemzetségből származik.
Harmadszor látjuk tehát a kerekes czímert, mint összekötő kapcsot három oly családnál, melyeknek eredetét a Káta nemzetségnél kell keresnünk.
A brebiri Melith család czímere koronán álló szárnyas koronás angyal, néhol koronás szűz emelt jobbjában leveles koronát tart, leeresztett balját egy hat küllős kereken nyugtatja.
Habár az emberek s állatok által tartott kerekek nem gyakoriak a magyar heraldikában, azonban minden esetre gyakoriabbak, mint csupán a «kerék önállóan» s a Melith czímerben levő kerék is csak akkor lesz előttünk fontossá, ha figyelembe veszszük e család leszármazását, birtokviszonyait, s ha felvetjük azon kérdést, hogy a Melithek, mikor s ki által vették fel a leírt czímert, vagy hogy mindig ugyanezen czímert használták-e?
A Káta nemzetségből származó csáholy-monostori Csáholyi Anna és Kata voltak Csáholyi Imre ágának egyedüli maradékai, kik királyi jóváhagyás mellett fiúsíttattak._{1 Szirmay: Szathmármegye ismertetése. II. III.}* – Anna, másodszor Melith I. Györgyhöz ment férjhez, ki 1547–1580 körűl élt. E házasságból származtak: István, Pál, Péter és György._{2 Nagy Iván VII. 4. 12.}* Ezen Pál és György után maradtak fel czímerek és pecsétek, valamint Melith Kata, Csáholyi Anna, unokája után.
Ismerve a Káta czímert, a Melith és Csáholyi összeköttetést, önkénytelenűl azon kérdés merűl fel előttünk: az angyaltól tartott kerék nem a Melith György Csáholyi Annával történt házassága s a Csáholyi birtokok fiúsítása után kegyeletből, az utolsó Csáholyi örökösnő emlékezetére került-e a Melith czímerbe, mint mellékjegy, mint bővítés?
Nem szokatlan a magyar heraldikában a kerék elhelyezése sem a Melith czímerben. Az átvett czímerrészleteket gyakran helyezték nálunk emberi alakok kezeibe, állatok karmaiba, sőt ily emberi s állati alakokat, tisztán e czélra újonnan is felvettek czímerükbe.
Az általunk felvetett kérdés még azon esetben is szemünk előtt lebegne, ha nem tudnók, hogy a legrégibb általunk ismert Melith czímerben nincs kerék. – Brebiri Melith Vid abaúji alispán 1608-dik évből származó kezdőbetűkkel ellátott czímeres pecsétje egy sasszárnyat ábrázol._{3 Szathmári-Király levéltár. – Csoma József közlése után.}*
Tehát e czímer teljesen azonos a Subich és az ettől származó Zrínyi család czímerével. – E két család eredetileg egy nyitott szárnyat viselt czímerében. E körülmény ismét érdekes fejtegetésekre vezetne, minthogy a Subichok s a Zrínyiek szintén Brebirből származnak, azonban ez nem tartozván értekezésünk keretébe, ezúttal mellőzzük, – fontosabb volna reánk nézve kikutatni azt, hogy Melith Videt hová helyezzük el a családfán? s hogy Melith Györgynek mi volt czímere, mielőtt Cháholyi Annával egybe kelt? – Bár miként legyen is, a kereket a czímerben ezúttal negyedszer állapíthatjuk meg, oly család czímeréűl, mely – habár csak leányágon – a Káta nemzetségből származik.
Ha a következőket közvetlen a Zcambai családról és a czímerről tett fejtegetésem után mondtam volna el, bár tulajdonképen oda illik, elébe vágtam volna a «Káta» czímerkérdés fokozatos tisztázásának, mely fő czélja jelen értekezésemnek.
Nagy Iván sokszor jelzett művét forgatva, a «Csáholyi» (Chaholy) név_{1 III. 62.}* alatt következőket találtam: A XV. század első évtizedeiben a csáholy-monostori Csáholyi családból I. Pál, II. János és I. László testvérek éltek. I. Pál ága a már említett ősunokákkal Annával és Katharinával elenyészik; II. János vonala, a ki 1429-ben új adományt nyer, több ágon, több nemzedéken át virágzik; I. László a legifjabb testvér nőűl vette nagy-mihályi Jákófi Margitot s fiai között volt egy Sebestyén nevű s ennek egy leánya Lucia, kinek férje Máriássy István volt.
Ezen Lucia nem lehet más, mint csáholyi Zcambai Lucia, Máriássy Istvánné, kinek emlékét a márkusfalvi templomban levő epitaphium tartotta fenn s így egyenes ivadéka volt a Káta nemzetségből származó csáholy-monostori Csáholyi családnak. Ez által első feltevésem alaposnak bizonyúlt s magyarázatra talált a Zcambai család «Csáholyi» előneve és czímere is. Hogy a «Zcambai» név honnan származott? ennek megfejtése későbbi kutatásokra marad, talán az említett három testvér közől a legifjabb vette fel e nevet valamely birtokától, megkülönböztetésűl a többi ágaktól, s ez által új családot alapítva?
Miként fentebb jeleztem: a Nagy Iván által közzétett Csáholyi leszármazás megmagyarázza a Zcambai család czímeralakját. Ez állításomat mint biztosat ismételhetem, miután ismerem a Csáholyi család egyik tagjának, jól fentartott, kezdőbetűkkel ellátott czímeres pecsétjét. Az oklevél, melyre ütve van, még az illető teljes, névaláírásával is el van látva.
E czímeres pecsét felfedezése sem járt nehézségek nélkül. Ezen kérdéses oklevél volt az egyetlen az országos levéltárban, melyen még használható Csáholyi czímert felfedezni reméltem. Megtekintve az oklevelet, a többi aláírások mellett, mindenütt ott találtam az illető pecsétjét többé-kevésbé használható állapotban, csak a Csáholyi név mellett állt az egykori pecsét helye üresen. Többszörösen megvizsgálva ez oklevelet, csalódottan várakozásomban, vissza akartam azt helyezni borítékába, midőn e boríték egyik sarka feltűnő vastagnak tetszett. Belé nyúlva e sarokba, a sokat keresett, de helyéről levált Csáholyi pecsétet húztam ki abból, kezdőbetűkkel s a világosan kivehető hat-küllős kerékkel. A pecsétet dr. Csánki előbbi helyére azonnal visszaragasztotta.
Ez volt kutatásaimban az ötödik, a leghatározottabb s fontosabb adat, részint mert teljes heraldikai bizonyítékot nyújtott arra nézve, hogy a «Káta» nemzetségből származó csáholy-monosori Csáholyi család czímere hat küllős kerék volt, részben mert az általa nyert positiv támpontról tekintve minden előbbi feltevéseink – vagy legalább azok nagyobbrésze, gyanítások helyett tényekké váltak. Az említett czímeres pecsét tulajdonosa: Csáholyi Ferencz (II. Péter fia a középső ágazatról?) 1526-ból s az országos levéltár diplomatikai osztályában 2456. sz. a. van.
Ugyancsak az országos levéltár diplomatikai osztályában az 15795-dik számú oklevelen találjuk a Káta nemzetségből származó Charnavodai Egyed czímeres pecsétjét. Itt nincsenek kezdőbetűk, névaláírás sincs a pecsét mellett, régi okleveleken az sem feltétlenűl biztos, hogy felűl a nevek s alúl a pecsétek sorrendje pontosan megvan-e tartva? Mégis jogosítva érzem magamat ez oklevélen a Charnavodai czímer meghatározására, mert míg a czímeres pecsétek között csak egyet találunk, melyen hat küllős kerék látható, addig az ott felsorolt családok közűl oklevelileg csakis a Charnavodai származik a Káta nemzetségből.
Ez volt a hatodik és utolsó lánczszem sorozatunkban.
Miután ezzel kitűzött feladatomat megoldottnak tekintem, legyen szabad ezen a heraldika s sphragistica segélyével elért eredményeket a következőkben röviden összegeznem:
1. Annak bebizonyítása, hogy a már a XIV. században virágzó s még a XVII. században is élő csegekátai Kátai s azon Kátai család, melyből Jakab egri vicarius (1439) származott, egy család s egy czímert használ.
2. Annak bebizonyítása, hogy a csáholyi Zcambai család, a «Káta» nemzetségből származó csáholy-monostori Csáholyi családnak egy ifjabb ágát képezte, s azzal egy czímert használt, mely ismét a csegekátai Kátai családéval egyezik.
3. Valószínű feltevése annak, hogy a brebiri Melithek – miként legrégibb czímerük mutatja – a Subichok és Zrínyiekkel egy törzsből származtak, s hogy a kereket későbbi czímerükbe a Csáholyi családdal való összeköttetéseik következtében utólagosan vették fel.
4. Végűl annak bebizonyítása, hogy a Káta nemzetségből származó Csarnavodai család czímere ugyanaz, a mi a Csáholyiaké, a csáholyi Zcambaiaké és a csegekátai Kátayaké.
Ezen tisztán heraldikai bizonyítékok által is kitűnik, hogy a csegekátai Kátay család is a Káta nemzetségből származik, de kitűnik egyszersmind az is, hogy három (illetőleg négy), kétségtelenűl ezen nemzetségből származó család, közös kötelék s ismertető jegy gyanánt, évszázadokon át változatlanúl egy és ugyanazon czímerrel él, mely csak is a Káta nemzetség ősi czímere lehetett, a hat küllős kerék. – Ha végre a csegekátai Kátayak pecsétjéről s a Zcambaiak czímeréről ez ősi czímert reconstruálni akarjuk, leírása következő lesz: Veres pajzsban hat küllős arany kerék; sisakdísz; a pajzsalak; takarók; (kétségtelenűl) mindkét oldalt veres-arany. – S ezzel megismertük egy ősrégi nemzetség czímerének nemcsak alakját, hanem a mit eddig ismert nemzetségi czímereinknél felderíteni még nem sikerűlt – színeit is.

CSERGHEŐ GÉZA.

122KÖZLEMÉNYEK SZEPES VÁRMEGYE LEVÉLTÁRÁBÓL.

I. SZEPESMEGYE ŐSGYÖKERES CSALÁDAI.

Nem érdektelen, és könnyen is teljesíthető feladat lenne: a megyei levéltárakban meglevő bőséges adatok alapján, az ország valamennyi ősgyökeres – radicalis – nemes családainak névsorát összeállítani. Ha e névsor alapos, megbízható és hiteles volna, úgy megösmernők benne azon nemzetségeket, melyek tagjai ma-holnap ezer éves fenállását ünneplő hazánk alkotásánál talán főtényezőként működtek közre, vagy melyek legalább történetünk legrégibb idejétől fogva, nemzetünk zömét képezték, s melyekből kerűltek ki, a sorsára befolyással levő, habár nem is mindig a történelem évkönyveiben nevökkel fenmaradt, de ott szereplő és az állam s nemzetiségünk eszméjét képviselő elemek.
Ezen névsor megalapítása pedig azért nem volna valami nehéz, vagy sok akadályba ütköző, minthogy a III. Károly királyunk által 1723. ápril 10-én elrendelt «generalis nobilium investigatio» során, a törvényhatóságok – mennyire én tudom – mielőtt a nemesi jogczímek vizsgálatához fogtak volna, első sorban megalapították azon családok névsorát, mely családok mint köztudomás szerint való, és minden kétséget kizáró módon, az illető megyék területén királyi adomány alapján nyert, vagy épen még a honfoglalás idejéből eredő birtokokkal bírtak, és melyek nemesi jogczímei tehát oly meggyökerezettek (radicales), kifogástalanok és közismeretűek voltak, hogy azokhoz kétely nem is férhetett, s hogy ennek következtében az e családokhoz tartozók, a nemesi vizsgálat vagy bizonyítás terhe alól felmentetteknek tekintettek.
Szepes vármegye közönsége 1732. október 2-án tartott közgyűléséből terjesztette fel az investigatio, később helybe is hagyott, nagy munkálatát. – A felterjesztésnek a radicalis családokra vonatkozó szövege következőleg szól: «Quod nos ad conformitatem et exigentiam – – – regio mandato radicatae novissimae intimationis, revisionem investigationemque universorum nobilium in gremio huiusce nostri comitatus de praesenti residentium; exceptis nonnullis ad calcem specialim annexis gremialibus antiquis familiis tamquam per possessionem et dominium bonorum antenatis suis per divos olim Hungariae reges in comitatu isthoc benigne collatorum, testantibus id ipsum authenticis comitatus istius prothocollis, semper usque huc pro veris et indubiis nobilibus agnitisetc. etc. s miután egyidejűleg az akkor Szepesben élő armalis nemes családok közűl száztizenegynek nemesi jogczímét vizsgálat után beigazoltnak elösmerte, munkálatának végén radicalis családoknak a következőket nyilvánítja, u. m.: 1. a berzeviczei és kakaslomniczi Berzeviczy, 2. draveczi Draveczky, 3. topporczi és görgői Görgey, 4. Horváth-Kissevith †, 5. gradeczi Horváth-Stansith †, 6. margit- és jekelfalvi Jekelfalussy, 7. korotnoki Korotnoky †, 8. markus- és batizfalvi Máriássy, 9. petróczi Szakács, 10. Réthy-Nemessányi, 11. svábóczi és tótfalvi Sváby, 12. dobai Székely, és 13. csepánfalvi Teöke-családokat, melyek közűl a kereszttel jelzettek már ki is haltak.
Midőn a szepesmegyei radicalis kis számú családoknak e névsorát itt közzé tenném, azt óhajtanám, hogy többi kartársaim is utánoznának, és hoznák napvilágra megyéjük hason kimutatásait, mi által úgy vélem a «Turul» egy érdekes rovattal szaporodhatnék, és pedig egy oly tárgyú rovattal, mely heraldikai folyóiratunk keretébe úgy beleillik, mint más alig.

II. CZIacute;MERES NEMES LEVELEK SZEPESMEGYE LEVÉLTÁRÁBAN.

Több megyei levéltárnok az őrízetére bízott levéltárban található nemesi czímeres levelek közzétételével, mint tudom, a nagy közönség által is szívesen fogadott munkát teljesített. Ezen indok talán, de még inkább e folyóirat t. szerkesztőjének tett igéretem bírtak e példa követésére. Ennek teljesítésében közzé teszem én is a Szepes vármegye levéltárában őrzött valamennyi czímeres nemesi levélnek jegyzékét, melynek érdekét azzal igyekeztem még növelni, hogy közleményembe foglaltam az adományozott czímerek pontos, heraldikai leírását is. Magától értetődik, hogy itt csakis azon nemeslevelekről van szó, melyek eredetiben vannak a levéltárban, nem pedig azon nagy számúakról, melyeket vagy kihirdetésök vagy az investigatio alkalmával teljes szövegű és hiteles másolatokban mutattak be.
Igy a megyei levéltárban őrzött czímeres nemeslevelek következők:
1. Ab-Hortis család nemeslevele, adományoztatott II. Ferdinánd által Abhortis Keresztély Ágost orvostudor részére Bécsben 1631. február 6-án.
Czímer: Az álló pajzs ezüst mezejében vörös kerítésű kertecske (horticulus), melynek közepében egy zöld fenyűfa látható. A koronás nyilt sisakon fekete ökörszarvak között zöld fenyűfa emelkedik. Takaró: vörös-arany.
2. Almássy (filiczi) család nemeslevele, adományoztatott Rudolf által Almássy Imre részére, egy filiczi részbirtok és curiával együtt. Pozsony, 1582. február 19-én. A birtokba való beigtatás 1590. junius 16-án történt. Az armális kihirdetése Lőcsén 1582. augusztus 7-én.
Czímer: Kék mezejű pajzs, melynek alján levő zöld hármas halomból egy jobbra néző, nyilat tartó griffmadár nő. Sisakdísz: ugyan az a nyilat tartó kinövő griff. Takaró: arany-kék.
3. Belsy (eperjesi) család nemeslevele, adományoztatott Belsy János részére I. Ferdinánd által Bécsben 1555. deczember 1-én.
Czímer: Fehér haránt-gerenda által rézsút kettéválasztott pajzs, melynek felső kék mezejében egy jobbra haladó tigris látható, míg az alsó szintén kék mező üres. A fehér gerenda közepén arany liliom, felette és alatta egy-egy piros rózsa látható. Sisakdísz: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös elefánt agyar között arany liliom. Takaró: balról ezüst-vörös, jobbról arany-kék.
Kihirdettetett Szepesmegye Lőcsén 1569. november 2-án tartott közgyűlésén.
4. Bocatius család nemeslevele, adom. Rudolf által B. János részére Prágában 1598. augusztus 9-én.
Czímer: kék mezejű álló pajzs jobb oldalán álló, vörös magyar ruhába öltözött férfiú kalapjáról egy zöld ágat ragad meg. – A pajzson koronás nyilt sisak, melyen két zászlós dárda között arany liliom látható; – e dárdák zászlóinak színe: a balon kék, a jobbikon fekete. Takaró: jobbról arany-fekete, balról ezüst-kék.
Kihirdettetett: Abaúj vármegye közgyűlésén 1603. okt. 12-én.
5. Brezovith családnak Rudolf által 1601-ben adományozott nemeslevele, melynek szövege teljesen olvashatlan, és a czímer rajta szintén egészen elmosódott, csak annyi látható nagy nehezen, hogy rézsút osztott vörös és fehér mezejű pajzsán egy jobb felé fordult griff volt a czímeralak.
6. Cornides család nemes levele, adom. III. Károly által Cornides Márton és veje Topperczer Jakabnak Bécsben 1722. deczember 5-én.
Czímer: Kék mezejű álló pajzs, melynek alján levő zöld dombon egy fehér, jobbra néző, csőrében zöld ágat tartó galamb látható. A pajzson rostélyos sisak, rajta ugyan az a jobbra néző, ágat tartó galamb. Takaró: mindkét oldalon vörös-ezüst.
7. Furar család nemeslevele, adományoztatott I. Lipót által Bécsben 1676. junius 3-án Furar Dánielnek.
Czímer: A pajzs kék mezejének zöld alapján egy nyitott szárnyú balra lépő egész pelikán, nyitott csőrrel. A pajzs felső szögletében jobbra félhold, balra arany csillag. Sisakdísz: a pelikán. Takaró: balra arany-kék, jobbra ezüst-vörös.
8. Galgóczy családnak, névszerint G. Gergelynek II. Ferdinánd által Bécsben 1625. február 13-án adományozott czímeres nemeslevele. Kihirdetve Komáromban 1625. feria quarta proxima post dominicam sanctć Trinitatis.
Czímer: Álló pajzs, melynek kék mezejű alján levő hármas zöld dombon egy jobbra ágaskodó, kettős farkú oroszlán látható. Sisakdísz: két kiterjesztett, felében kékre és feketére festett sasszárny. Takaró: jobbról ezüst-vörös, balról ezüst-kék.
9. Györkey Gáspár részére II. Ferdinánd által Bécsben 1633. ápril 20-án adományozott czímeres nemeslevél. Kihirdetve Lőcsén 1635. junius 28-án.
Czímer: Kék mezejű álló pajzs, melynek alján egy jobb felé mászó egész vörös rák fekszik, – a pajzs felső jobbik szögletében arany félhold, a bal szögletben pedig arany csillag. A nyitott koronás sisakból egy magas ruhába öltözött ifjú nő ki, kinek balkezében vaspatkó, jobb kezében pedig három virágú liliomszál látható. Takaró: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
10. Hofman Lajosnak, I. Lipót által Pozsonyban 1659. nov. 12-én adományozott czímeres levele.
Czímer: Álló pajzs kék mezejében, három csúcsú sziklából egy fölkelő, és a pajzsot sugaraival betöltő nap nő. A pajzs koronás zárt sisakjából természetes színű egyszarvú (monoceros) nő ki. Takaró: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
11. Hornlak családnak nemeslevele, adományoztatott Hornlak Kristóf ófalvi harminczadosnak Mária Terézia által Bécsben 1765. okt. 8-án. Kihirdetve Szepesmegye Lőcsén 1766. junius 16-án tartott közgyűlésén.
Czímer: Hosszában kétfelé osztott álló pajzs jobb vörös mezejében fehér hármas domb középső kimagasló csúcsán egy balfelé irányzott, kardot tartó pánczélos kar nyugszik; – bal kék mezejében pedig egy jobbra haladó, jobb első lábában liliomszálat tartó arany griff látható. Sisakdísz: két – a mezők színeit váltakozva mutató – elefánt-agyar között, az előbbihez hasonló, liliomot tartó növő arany griff. Takaró: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
12. Kézmárszky család nemeslevele, adományoztatott K. Györgynek III. Ferdinánd által Pozsonyban 1649. május 8-án.
Czímer: Álló pajzs, melynek kék mezejét egy fölfelé álló oszlop (sursum erecta columna), mellette mindkét oldalán egy-egy fehér liliom foglalja el. Sisakdísz: egy kinövő, fiait vérével etető ezüst színű pelikán. Takaró: ezüst-kék.
13. Lenczovicz Györgynek I. Lipót által Bécsben 1666. deczember 14-én adományozott nemeslevél.
Czímer: Az egyenesen álló pajzs kék mezejében egy fészkében ülő, három fiát mellének vérével tápláló pelikán, felette arany csillag. Sisakdísz: két sasszárny között a czímerben előforduló pelikán. Takaró: balra arany-kék, jobbra ezüst-vörös.
14. Montsko család nemeslevele, adományoztatott Mária Terézia által Montsko Szaniszló részére Bécsben 1746. szeptember 11-én. Kihirdetve Lőcsén 1747. február 20-án.
Czímer: Álló kék mezejű pajzs, melynek «Fidelis» felírással ellátott füves alapján, egy nyíllal átlőtt balfelé futó fehér szarvas látható, mely nyilat a pajzs jobb oldalán felhőkben mutatkozó ívet feszítő kar látszik kilőni. A pajzson koronás, rostélyozott sisakból kinövő vörös magyar ruházatú, ívén nyilat feszítő férfi alak. Takaró: jobbról ezüst-kék, balról arany-vörös.
15. Nagy alias Pozbay Istvánnak, II. Mátyás által Pozsonyban 1613. február 2-án adományozott nemeslevél, melynek szövegében nincs leírva, hanem csak hivatkozással a rajzra van említve a következő.
Czímer: Az álló pajzs kék mezejében egy vörös öltönyű katona, ki jobbjában kardot, baljában egy levágott főt tart üstökénél, bal felső szegletében ezüst félhold látható. Sisakdísz: a kinövő, vörös ruhás, kardot és levágott fejet tartó katona. Takaró: vörös-kék.
16. Pauer de Jannaburg család magyar nemeslevele, mely Jannaburgi Pauer György osztrák nemesnek és vejének Grossbreitner Jeromosnak I. Lipót által 1683. május 1-én adományoztatott. Kihirdettetett 1683. julius 1-én Nyitra vármegye Vágújhelyen tartott közgyűlésén.
Czímer: Négyfelé osztott pajzs, melynek jobb felső és bal alsó fehér mezejében egy ausztriai pórruhába öltözött, kalapos, jobb kezében ekevasat tartó férfiú (vir rusticano austriaco indutus habitu) – a bal felső és jobb alsó fekete mezőkben egy-egy sárga, kétágú farkú oroszlán nő ki. A felső oroszlán jobbra, az alsó balra néz. A pajzs közepén egy kis fehér pajzs, melyen kétfejű fekete sas, mellén L betűvel látható. Sisakdísz: két kiterjesztett arany-sárga színű szárnyak között ugyan az a kétfejű sas, mely a czímer középső kis pajzsán. Takaró: jobbról arany-fekete, balról ezüst-vörös.
17. Parscht Bálintnak, Rudolf által Prágában 1588. szept. 10-én adományozott nemeslevele.
Czímer: Közepén ketté osztott pajzs, melynek alsó arany mezejében egy fekete pólya, a felső vörös mezőben egy növekedő fehér kos előre terjesztett két lábával látható. Sisakdísz: ugyan az a növekedő fehér kos. Takaró: balról arany-fekete, jobbról fehér-vörös.
18. Pietschke János részére, I. Lipót által Bécsben 1700. junius 25-én adományozott nemeslevél. Kihirdetve Lőcsén 1700. aug. 18-án.
Czímer: Álló, rézsút ketté osztott pajzs, melynek alsó vörös mezejében vashorgony, felső kék mezejében pedig egy ezüst, két zöldlevelű szőlőfürt látható. Sisakdísz: növő fekete ló. Takaró: jobbra arany-kék, balra ezüst-vörös.
19. Prihradny (breznói) család nemeslevele, adományoztatott Prihradny Guido, Arthur, Oszkár és Ernő részére I. Ferencz József által 1883. bőjtmáshava 15-én.
Czímer: Álló vért, széles kék vonal által félszögesen jobbra átvágva, melyen négy arany méh fölfelé repűl; a felső bal mezőben fekete fogaskerék függ és az alsó jobb mezőben zöld pászittalapon színezett barnás négyszög kövekből épített torony áll, fekete kapuval s két ablakkal. A vért felső szélén koronázott nyilt lovagsisak nyugszik, jobbra és balra kék-arany sisaktakarókkal; a sisak koronájából vörös nyelvű arany oroszlán nő ki, mely jobb markában a bányászat keresztbe tett jelvényeit tartja. A vért alatti arany szalagban fekete betűkkel a «honesto obdura» jelmondat van írva.
20. Richthauzer család nemeslevele, adományoztatott R. Miklós Jeromos részére I. Lipót által Bécsben 1658. julius 9-én.
Czímer: Négy részre osztott álló pajzs, melynek felső jobb ezüst mezejében egy mérleg, alsó bal, szintén négy részre osztott ezüst mezejében pedig: egy sárga rózsa, egy fehér patakocska (fluviolus), egy zöld levél és egy építészeti háromszög láthatók. A felső bal arany mezőben egy kiterjesztett szárnyú fekete sas, – alsó jobb fekete mezejében egy arany griff nő ki. – A pajzson koronás két nyitott sisak nyugszik, melynek elseje az emberi szerencsét jelképező, szárnyas gömbön álló szűzet, – a második fekete, kiterjesztett szárnyú sast visel mint sisakdíszt. Takaró: jobbra arany-kék, balra arany-fekete.
21. Roxer család nemeslevele, adományoztatott Roxer Pál késmárki senatornak III. Károly által, Pozsonyban 1712. julius 1-én. Kihirdettetett az 1712. okt. 6-án Késmárkon tartott szepesmegyei közgyűlésen.
Czímer: Hosszában ketté osztott pajzs jobb kék mezejében ezüst horgony áll egyenest, a bal sárga mezőben pedig egy jobb lábában követ tartó természetes színű darú. Sisakdísz: a jobb lábában követ tartó darú. Takaró: jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.
22. Sander János lőcsei senator részére, II. Ferdinánd által Bécsben 1622. okt. 10-én adományozott czímeres nemeslevél.
Czímer: Kék mezejű álló pajzs, melynek alját zöld hármas domb, és azon egy kétfarkú, kiterjesztett szárnyú, jobb első lábában fehér rózsát tartó, jobbra ágaskodó griff foglalja el. Sisakdísz: egy három fehér rózsát tartó, kinövő kétfarkú oroszlán. Takaró: jobbról fehér-vörös, balról kék-sárga.
23. Scheierman Mártonnak, Lipót által Laxenburgban 1662. ápril 6-i kelttel adományozott czímeres nemeslevele.
Czímer: Az álló pajzs alját egy zöld mező foglalja el, mely egy felszántott szántóföld által ketté van osztva. A pajzson nyugvó koronás nyilt sisakból egy pánczélos, koronás, aranyszárnyas angyalalakú ifjú nő ki, ki jobb kezében sarlót, baljában öt búzakalászt tart. Takaró: arany-kék.
24. Theophily, alias Wallendorffy család nemeslevele, adományoztatott Prágában 1595. május 12-én Wallendorffy Márton részére. Kihirdetve Szepesmegye 1596. feria quinta proxima post festum visitationis b. Mariae tartott közgyűlésén.
Czímer: Álló, vízszintes vonal által kétfelé osztott pajzs. Alsó fehér mezejében fél aranycsillag, felső kék mezejében fehér liliom. Sisakdísz: az előbbihez hasonló fél csillag és rajta fehér liliom. Takaró: jobbról fehér-arany, balról vörös-kék.
25. Topperczer család nemeslevele, lásd Cornides 6. szám.
26. Wyfalussy, újabb írásmód szerint: Újfalussy család nemes levele, adom. Wyfalussy Benedek részére II. Ferdinánd által Bécsben 1635. julius 6-án.
Czímer: Álló pajzs kék mezejében gyümölcsökkel megrakott körtefa, melynek tetején egy természetes színű, csőrében fekete kalapot tartó holló áll. A pajzson nyilt sisak, azon egy jobb felé helyezett, vörös ujjas, kivont kardot tartó kar. Takaró: jobbról kék-vörös, balról ezüst-vörös.

SVÁBY FRIGYES.

RITKA PECSÉTKÖLCSÖNZÉSI ESET A XV. SZÁZADBÓL.

(Három pecsétrajzzal.)
Az oklevelek megpecsételésének első és a dolog természetéből folyó feltétele, hogy az az oklevél kiállítójának tulajdon pecsétjével történjék, nincs mindig megtartva s a középkori pecséttan nem utolsó érdekességei közé tartoznak az idegen pecséttel való élés gyakori esetei.
Az idegen pecsét használata rendesen háromféle okból történik: vagy nem volt joga az illetőnek saját pecséttel élhetnie, vagy ha volt, azt még nem vette igénybe, vagy végre, s ez a leggyakoribb eset, saját hiteles pecsétje véletlenűl épen nem volt kéznél.
A magyar sphragistikában elég sűrűen találkozunk az idegen pecséttel való élés eseteivel, még pedig magánosoknál egész könnyű szerrel, a nélkűl, hogy a pecsétkölcsönzést az oklevélben szükségesnek látnák megemlíteni. A hivatalos személyeknél már ez másként van s így nevezetesen Zsigmond király, főleg bírói kiadványaiban sokszor használva Eberhard püspök pecsétjét, arról az oklevél szövegében mindig megemlékezik.
Külföldön, főleg a németeknél még gyakoribbak az ily esetek s itt a megkülönböztetés is szigorúbb a saját pecséttel való élés és a pecsétkölcsönzés között. Mindkét pecsétnek, a rendesnek és a kölcsönvettnek megvan a maga külön neve; amazt a német pecséttani műnyelv insigel-nek mondja, ezt petschaft, petschier, petsched névvel jelöli._{1 Petschaft alatt tulajdonkép az illető magánpecsétjét értették, főleg fejedelmeknél, megkülönböztetve azt a hivatalos pecséttől; az ily magánpecsét azonban gyakran másodkézből kerülvén az illető birtokába, egyértelmű lett a kölcsönzött pecséttel. V. ö. Sava, Die Siegel der oesterreichischen Regenten, a Mittheilungen der Centralcommission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkm. IX. kötetében, 148., 157. és 169. 1.}* Az elnevezés e külömbségét, mint látjuk, a magyar sphragistika nem ismeri; mindazonáltal meg kellett arról e helyütt emlékeznem, tekintettel arra az érdekes s a maga nemében ritka esetre, melyet e folyóirat olvasóinak ezúttal bemutatni kívánok.
Az esetre, mely tulajdonkép az osztrák pecséttan körébe tartozik, de személyeinél fogva minket is közelebbről érdekel, a bécsi állami levéltár gazdag oklevélgyűjteményében akadtam. – Zsigmond királyunk leányától, Erzsébettől van itt egy Bécsben, 1423. augusztus hó 21-én kelt oklevél, melyben még mint osztrák herczegasszony, lemond a Cilly grófoktól reá eshető minden örökségről._{1 Rep. I.}* Ez oklevél a mellett, hogy Erzsébet családi ügyeire s általában a Cilly-háznak a magyar királyi családhoz való viszonyára vet érdekes világot, a sphragistikus figyelmét első sorban az Erzsébet által használt pecséttel köti le.
Közlöm mindenekelőtt az oklevél szövegét:

Wir Elisabet des allerdurleuchtigisten fürsten unsers lieben genedigen herrn herrn Sigmunds Romischen kunigs, zu allen zeiten merer des reichs und ze Ungern, zu Behem etc. kunigs tochter, von gotes gnaden herczogin ze Österreich, ze Steir, ze Kernden und ze Krain, grevinn zu Tyrol etc., bekennen und tun kunt offenleich mit dem brief für uns und unser erben, daz wir uns nach rat, wissen und wollen des hochgebornen fürsten, unsers lieben gemaheln herczog Albrechts, herczogen ze Österreich etc. nach zeitigen rat und rechter vissen genczleich verczigen haben alles erbtails und herscheft, der wir von dem wolgebornen unsern lieben enen graf Herman dem eltern grauen ze Cili und in dem Seger etc., seinn sunn und iren erben wartend weren, und uns erbleich von in angevallen mochten; und verczeihen auch uns der wissentleich mit kraft diczs briefs in solicher mass, daz wir, noch unser erben, darumb hinfur zu in und iren erben dhainn zu spruch noch vordrung nicht haben sullen, noch wellen in dhain weis an geverde. Und des zu urkunt geben wir den brief, versiegelten mit unserm angehangenen petschad, wan wir noch nicht aigen insigel haben, und haben auch gebeten den vorgenant unsern lieben gemaheln und den edeln unsern lieben oheim und getrewn graf Johannsen von Schawnberg diezeit lantmarschalch in Österreich, daz si ire insigel zu geczeugnuss gehenget habent an dem brief, demselben von Schawnberg und seinn erben an schaden, hinder dieselben unsers gemahels und des von Schawnberg insigeln wir uns verpinden genczleich stet ze halten und ze volfueren alles des, das vor am dem brief geschriben stet, an gever. Der geben ist ze Wienn, an samstag vor sant Bartholomeustag, nach Kristi gepuerde vierczehenhundert iar, darnach in dem drew und zwainczigisten iare.
(Hártyán, három függőpecséttel.)
Az Erzsébet által használt pecsét, melyre már az oklevél pecsételési formulája fölhívja a figyelmet, első pillantásra elárulja, hogy az úrnőjének nemcsak nem saját hiteles pecsétje, de még magánpecsétjeűl sem tekinthető, hanem egyszerűen kölcsön van véve.

Czímerei: jobbról az osztrák pólya, a baloldali paizsban az Anjou liliomok és a magyar vörös-fehér csíkok, felűl szárnyas angyal által tartva, alúl kiemelkedő alak által támasztva, oly jelvények, melyeket bárhol inkább kereshetünk, mint a luxemburgi házból származó magyar királyleány pecsétjén.
Kié hát a pecsét eredetileg? Legenda nincs rajta s így a czímerek nyomán kell keresnünk e kérdésre a választ.
Az osztrák pólya s a liliomokból és a magyar nyolcz csíkból kombinált Anjou-czímer, a házassági czímerek rendes összetételében, melyben a jobb oldalt a királyi czímer háttérbe szorításával az osztrák czímer foglalja el, Anjou-házbeli herczegnőt sejtet a pecsét tulajdonosáúl, a ki osztrák herczeghez ment nőűl. A magyarországi Anjouk családfája ilyen herczegnőt nem ismer: az egyetlen házassági terv, mely a magyar Anjoukat a Habsburgokkal vérségi kapocsba hozhatta volna, Hedvig királyleánynak Vilmos osztrák herczeggel való összeházasítása, tudjuk, füstbe ment. De ha talán első perczben azt is hihetnők, hogy a meghiúsúlt terv időelőtt elkészűlt emléke e pecsét, (a minő becses emléke a volterrai Corvin-codex a Corvin János és Blanka herczegnő között tervezett házasságnak), egy tekintet a Habsburgok családfájára megadja a kulcsot a pecsét rejtélyének megoldásához.
Ugyanaz a Vilmos herczeg, a kinek Hedvig királyleány keze szánva volt, mikor politikai tekintetek e házassági tervnek útját állották, az Anjou-ház nápolyi ágánál keresett kárpótlást, nőűl véve a szerencsétlen véget ért kis Károly leányát, Johanna herczegnőt. E házasság nem az első kapocs, mely a Habsburgokat a nápolyi Anjoukkal összeköti,_{1 A két ház között létesűlt házasságokat pontosan kimutatja dr. Wertner Mór, Az Anjouk genealogiája czímű czikkében, Turul, 1888. 68. 1.}* de az eddigieknél az Anjou-család házasodott bele a Habsburgokba, s Vilmos házassága az első eset, mely Anjou herczegnővel ékesítette a Habsburg-ház díszes családfáját.
A két család czímerét egyesítő pecsét a czímerek elhelyezésében (az által t. i., hogy az osztrák czímert állítja jobbfelől), épen ez alliancenak felelvén meg, világos, hogy az másé, mint Johannáé, nem lehet. S hogy e pecséten a magyar királyok czímeralakjaival találkozunk, az nem fog zavarba hozni senkit, a ki tudja, mennyire ragaszkodtak a nápolyi Anjouk a magyarországi ág életében is, annál inkább annak kihalta után, a magyar koronára táplált örökösödési igényeikhez. Kis Károly fiának, történelmünk Nápolyi László-jának már majdnem sikerűlt ez igényeket Zsigmonddal szemközt érvényre juttatni; de sokkal később, az idősebb Anjou-dinasztia kihalta után is, a jó René király idejében, a ki a maga királyságát sem birta megtartani, nemhogy a magyar örökségre gondolhatott volna, még mindig ott találjuk a nápolyi királyi pecséteken a magyar czímert a Hungariae rex büszke czíme kíséretében.
Johanna herczegnő 1396-ban_{2 Niccola Morelli szerint. (Vita de’ r di Napoli, 131. 1.) Wertner i. h. 1400-ra teszi a házasság évét.}* ment nőűl Vilmos osztrák herczeghez, s ennek 1406-ban bekövetkezett halála után is az osztrák tartományokban maradt, egész 1414-ig, a mikor testvére, László király halálával a nápolyi királyi trónra lépve, II. Johanna név alatt, mint I. Johannának erkölcsökben és genialitásban egyaránt méltó utóda tette magát emlékezetessé Nápoly történetében. A sűrű összeköttetés folytán, a mely Zsigmond és az osztrák herczegek között fennállott s végre is a két uralkodóház összeházasodásával végződött, Vilmos herczeg özvegye sem volt teljesen idegen Magyarországon. Okleveles adatok szerint Zsigmond őt férje halála után, 1406-ban, oltalma alá vette és Szentmártont neki adományozta,_{1 Fejér, Cod. dipl. X. 8. 475–476. 1.}* elég világos bizonyítékáúl a barátságos viszonynak, mely a magyar király és egykori vetélytársának, Nápolyi Lászlónak nővére között nem is sokkal a veszélyes támadás után fennállott. Talán e viszony magyarázza meg, mint kerűlt Johanna pecsétje Erzsébet herczegnő birtokába; ámbár mégis valószínűbb, hogy a mikor özvegyi lakhelyét a királyi trónnal cserélte fel, akkor maradt egyéb családi drágaságokkal együtt pecsétje a Habsburgok kincstárában s innen jöhetett Albert herczeg útján Erzsébethez, a ki azután – legalább az itt idézett esetben – saját pecsétjeként élt vele.
Mindenesetre nem érdektelen adat, hogy a jelentéktelen osztrák herczeg feleségének elébb volt pecsétje, mint Zsigmond király egyetlen leányának, a kire császári atyjáról két korona nézett örökségűl. Az pedig, hogy a magyar király leánya s a magyar korona örököse épen kis Károly leányának és nápolyi László nővérének pecsétjét fogadja el a magáé gyanánt, olyan pecsétet, mely czímerében a nápolyi ház magyar igényeit hirdeti, bizonyára nem tartozik a mindennapi jelenségek közé; legalább aligha találunk második esetet, hogy a legitim uralkodóház sarja a prćtendens család egy tagjának igénypecsétjét használja sajátjakép.

Erzsébet csak akkor csináltatott pecsétet, mikor atyja halála után férjével együtt királyi örökségébe lépett. Kétféle pecsétjét ismerjük. Az egyik, a gyakoribb, 3 cm. átmérőjű; virágbokrétához támaszkodó paizsain a magyar vörös-ezüst csíkokat és az osztrák pólyát tünteti fel, a házassági czímerek szokásos összeállításában; körirata a következő:

A másik ehhez hasonló, de kisebb, s nincs legendája. A czímereket itt angyal tartja. Ez utóbbi pecséttel én magyar tárgyú okleveleken nem találkoztam; rajzát Hohenlohe-Waldenburg herczeg nyomán közlöm,_{1 Sphragistische Aphorismen, nro 177.}* a ki a bécsi állami levéltár egy oklevelén találta azt függőpecsétűl alkalmazva._{2 Pray ugyane pecsétet ismerteti, az eredetinél jóval nagyobb méretekben, egy Pozsonyban 1441. nov. 30-án kelt oklevélről. (XI. t. 6. sz.) Érdekesnek látom itt megemlíteni, hogy egy ezüst koczkavető szelenczén, mely Jankovich gyűjteményéből került a nemz. múzeum régiségtárába, e pecsét mását találjuk a födél belső oldalára vésve s a régi leltárban az állítólag Diósgyőrön, tehát egykori királynéi birtokon talált szelencze csakugyan mint Erzsébet királynéé szerepel. Csakhogy e szelencze filigránművű ezüst koczkáival együtt a XVII. vagy a XVIII. századból származik s így a reá vésett czímer csakis mint hamisítvány jöhet számba, annak a múlt század végén s e század elején dívott amateur-felfogásnak termékeűl, mely minden régiséget egy-egy történeti személyhez szeretett kötni.}*

Mindkét pecsét, úgy czímerei elhelyezése, mint egész összeállítása tekintetében határozottan a Johanna-féle pecsétre emlékeztet, mintha csak az szolgáltatta volna hozzájuk a mintát. Ez annál inkább méltó a figyelemre, minthogy a házassági czímernek a külföldön régóta szokásos ily összeállítása a magyar sphragistikában sem a királynéi pecséteken, sem egyebütt mostanig nem használtatott. Borbála királyné pecsétein még közös czímerpaizsban férnek meg a magyar czímer és a Cillyek három csillaga egymás mellett. Erzsébet az első, a ki saját czímerét férjeével ily módon kombinálja, s utána ismét a régi összeállítással találkozunk a királynék pecsétein. Az angyal is ekkor lép föl először mint czímertartó alak a magyar czímernél, ez időtől kezdve majdnem állandó alakúl szerepelve a magyar királyi heraldikában. Ekként Johanna pecsétje, melyet Erzsébet előbb a magáé gyanánt használ, majd saját pecsétei készíttetésénél mintáúl alkalmaz, nemcsak mint pecséttani kuriózum, nemcsak mint a tradicziók iránt való közönyösség ritka példája igényli figyelmünket, de mint olyan pecsét is, melynek közvetítésével egészen új, idegen elemek jutottak a hazai sphragistikába.

DR. SCHÖNHERR GYULA.

MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT?
(Második és befejező közlemény.)

Ezekben megjelölvén azon álláspontot, melyet a történelmi kútfők s különösen az oklevelek kiadása s az oklevélgyűjtemények szerkesztése körűl követendő eljárás irányában elfoglalok, áttérek saját Történelmi Emlékeim II. kötetére s ennek a Turul idézett helyén megjelent bírálatára, melynek ellenében szükségesnek mutatkozik néhány rövid észrevételt tennem.
A fönt előadottak után természetesnek fog feltűnni, hogy én, ki 25 évvel ezelőtt szintén egyike voltam azoknak, kik a betűhív modort hazánkban meghonosították s ezt jelenleg is az oklevelek kiadásánál a legczélszerűbb eljárásnak tartom, Történelmi Emlékeim jelen második kötetében, úgy mint az elsőben, a szöveget egészen betűhíven adtam vissza. Ha ezt kifogásolja a biráló, ám teheti, ha a humanisták álláspontjára helyezkedik s erre, az elmondottak után, nincs észrevételem; de van, ha biráló állítja, hogy a Századok idézett névtelen czikkeiben kifejtett elveket általában nem vettem figyelembe, mert ellenkezőleg, azokból sokat követendőnek véltem és követtem is. Nevezetesen: az előbeszédben bővebben kiterjeszkedtem a közölt oklevelekben foglalt nevezetesebb történelmi adatokra, a rövidítéseket és siglákat, a hol lehetett, feloldottam, az össze nem tartozó szavakat külön választottam, a nagy kezdőbetűket csupán az önálló mondatok bekezdéseinél s a személy- és helynevek kezdetén hagytam meg, hol pedig az eredeti szövegben a személy- és helynevek elején kis kezdőbetűket találtam, ezeket megfelelő nagy kezdőkkel cseréltem fel, a pontozást mindenütt az értelemnek megfelelőleg eszközöltem, minthogy ezen müveletek a betűhív közlési modor elveivel jól megférnek s a megértést és gyors áttekintést az olvasóra nézve megkönynyítik. Azonfelűl kötetemet pontos és kimerítő név- és tárgyjegyzékkel láttam el. Csodálom, hogy a tudós bíráló mindezt észre nem vette, pedig oly nagy betűkkel nyomattam ki oklevéltáramat, hogy a szövegnek belső és külső mivoltával könnyen meg lehet ismerkedni.
Mi értelme legyen tehát a bíráló azon állításának, hogy oklevéltáram a «modern oklevél publicatiók» mai színvonalát el nem érte s ez «publicatiónk» terén határozott visszaesést képez? A bíráló itt azon képzelt szinvonalát érti, melyet a humanisták csoportja a hazai oklevélkiadásokra nézve húzni óhajt, de a mely ez időben nálunk még nem létezik. Az csak nem képezhet tudományos színvonalat, hogy az ae betűt az eredeti írmodorhoz híven e betűvel, ellenben az u, v betűket a humanisták modora, illetőleg a kiejtés szerint írjuk, továbbá a t betűt i előtt meghagyjuk a humanisták modora szerint t-nek, pedig, a hol t. i. kiejtve c-nek hangzik, betűvel írjuk? Miféle tudományos gyakorlat legyen ez? Ilyen színvonalat oklevélkiadásaimban elérni nem kívánok. Mert vagy szükséges a kiadás nyomtatott szövegében a helyesírás által feltüntetni azon kor sajátságait, melyből az illető oklevél származik, akkor minden betűt az eredetihez híven kell visszaadnunk – vagy ily feltüntetésre nincs szükség, azon esetben változtassuk át a szavak külalakját teljesen és következetesen a latin szabatos helyesírás szerint; a közbe eső megszorítások rendszertelenséget képeznek s a mily csekély jelentőségűek magukban véve, oly kevéssé érdemesek arra, hogy elfogadásuk vagy mellőzésük miatt az illető dícséretet avagy megrovást érdemeljen.
Alaposabb bírálónak azon kifogása, hogy oklevéltáramban az oklevelek kelteit fel nem oldottam. Készséggel elismerem, hogy a keltek feloldása előnyére szolgál az oklevél-kiadásoknak, föltéve, hogy a feloldások hibátlanúl eszközöltetnek – s hogy ezt nem tevém, annak oka nem abban rejlett, hogy a keltek feloldását egyáltalán véve szükségtelennek tartám, hanem azon körűlményben, hogy ezen műveletre már időm nem jutott. Figyelembe veendő, hogy oklevéltáram közzétételét az oklevelek lemásolásától kezdve, a kinyomatás végleges felűlvizsgálásáig egy magam eszközöltem. A ki nem kisérelte meg, annak alig van fogalma azon sok aprólékos bajlódásokról és időt rabló bibelődésekről, melyekkel ily oklevélgyűjteménynek sajtó alá való készítése – a másoláson kívül – jár. A Történelmi Emlékeim jelen II. kötetében napvilágot látott oklevelek lemásolása és kiadása majdnem két évet vett igénybe. Addig minden egyéb elkezdett dolgozataimnak nyúgodniok kellett. Megfogható tehát, hogy türelmem véget ért s arra, hogy még néhány hetet a keltek feloldozásának szenteljek, vállalkozni már nem volt kedvem.
Igaz, hogy ez a kritikára nem tartozik, melynek feladata az észlelt hiányokat felfedni s ha e tekintetben a bíráló egyszerű megrovással él, nekem az ellen semmi szavam sem lett volna, de a keltek feloldása nem bír oly nagy fontossággal az oklevél-kiadásokban, hogy annak elmúlasztása miatt két évi fáradságos munkának gyümölcse oly kemény elítéltetést érdemelne, mint a minőben részesűlt.
Azzal pedig a bíráló már a ferdítések terére lép, ha állítja, hogy munkám jelszavát figyelmen kívül hagyám s rendszertelenséget és következetlenséget követtem el az által, hogy a példáúl felhozott 120. szám alatti oklevél szövegéből kihagytam azon részt, melynek kivonatát a 13. szám alatt közlém, hivatkozva ezen szám alatti kivonatra, míg más helyen az 5., 21. és 22. számok alatt, úgymond, ugyanazon szöveg háromszor is ismételtetik.
Történelmi Emlékeim II. kötetének jelszava így hangzik: «Prefatas litteras... non abrasas, non cancellatas, nec in aliqua sui parte viciatas... presentibus de verbo ad verbum transscribi fecimus.» – Nos, ezen jelszóhoz oklevéltáram közzétételénél a szavak legszorosb értelmében hű maradtam. Az oklevelek szövegén sem csonkítást, sem bárminemű igazítást, sem változtatást nem tettem, de azt szóról-szóra s ha úgy tetszik, betűről-betűre híven visszaadtam.
Az nem nevezhető csonkításnak, ha valamely oklevél szövegében átiratképen előfordúló vagy kivonatosan felemlített más önálló oklevélnek szövege, azon oklevél szövegétől, melyben találtatik, különválasztva külön oklevél gyanánt beosztatik az oklevélgyűjteményben azon helyre, hová kelténél fogva tartozik, mert ezen eljárás az oklevéltárak szerkesztésének alphájához tartozik. Az ilyféle egész terjedelemben vagy csak kivonatban átvezetett különálló oklevelek nem képezik részét azon oklevél szövegének, melyből vétettek s ha ebben az átvezetett oklevelek külön számaira, azokban pedig azon oklevélre, melyben találtattak, hivatkozunk, akkor egészen rendszeresen és következetesen jártunk el.
A Századok idézett névtelen czikkírója még tovább megy, azt mondja ugyanis, hogy: «A teljesség követeli, hogy ne csak az eredetiben és átiratokban, hanem puszta megemlítés által fentartott okleveleket is felvegyük gyűjteményünkbe». S ezen eljárás helyességét könnyen beláthatjuk, ha figyelembe veszszük, hogy a régi oklevelek, különösen a királyi megerősítő privilégiumok, a nádori és országbírói ítélet-levelek, a káptalanok és conventek bizonyságlevelei stb. gyakran más önálló oklevelekről tesznek említést, melyek napjainkban már nem léteznek, vagy még ismeretlenek, azoknak külső törvényes alakját, pecséteit részletesen leírják, tartalmukat egész terjedelemben vagy csak kivonatosan elősorolják. Ezen hiteles átíratok és kivonatok tehát mindaddig, míg a szerencsés véletlen az eredeti példányokat feltalálni engedi, ezeket magukat képviselik, egészen helyes dolgot cselekszünk tehát, ha ezen átíratokat és kivonatokat az illető elősoroló oklevél szövegéből, az eredeti szavak meghagyásával, kiszedegetjük s a többi oklevelek közé kelteik szerint beosztva, biztosítjuk számukra azon helyet, mely őket a magyar oklevél-gyűjteményekben megilleti.
Különösen a nádori és országbírói hosszú ítéletekben tűnik ki ezen eljárás czélszerűsége, mint erre példaképen oklevélgyűjteményemben Bebek Detre nádornak a 206. sz. alatt közölt ítéletlevele szolgálhat, melyben négy külön oklevélnek teljes átírata és tizenhétnek kivonata soroltatik elő egymás után. Ha ezek mind az ítéletlevél szövegében maradnak, az ítélet fonala alig és csak valamennyi elősorolt oklevél elolvasása után követhető, ellenben ha ezen huszonegy önálló oklevélre vonatkozó szövegrészek különválasztva, külön számok alatt a többi oklevelek közé beosztatnak, mint az idézett helyen látható, akkor az ítéletlevél előadásának fonalát és az érvelést, melyre az ítélet alapíttatott, könnyen áttekinthetjük, a fel- és alperes által felmutatott bizonyító és czáfoló oklevelek szövegeit pedig a hivatkozott számok alatt egyenként feltalálhatjuk s azok értékéről az érvelésre nézve meggyőződést szerezhetünk magunknak.
Nem követtem el tehát rendszertelenséget, sem könyvem jelszavával nem jöttem ellenkezésbe, midőn a példáúl felhozott 120. sz. alatti oklevél szövegéből a 13. szám alatti kivonatot különválasztottam, mert ez nem képezi a 120. sz. alatti oklevélnek tuladjonképeni részét, hanem a 13. szám alattinak, habár kivonatos szövegét. Következetlenséggel sem vádoltathatom a miatt, hogy – mint biráló kiemeli – az 5. és 21. számok alatti oklevélkivonatokat egy s ugyanazon szöveggel kétszer s a 22. szám alatti oklevélben még harmadszor is közlöm, – mert a 22. szám alatti oklevélben más két külön oklevél soroltatik elő kivonatosan, ú. m. először is IV. Béla király privilegiuma, melyben ez a hontvármegyei Palást nevű birtokot a Csák nemzetségbeli István mesternek adományozá, – aztán pedig IV. László király nyílt alakú adománylevele, melyben ismét ezen király a föntebbi adományzást megerősítve, ama palásti birtokot, nevezett István magvaszakadtának czímén, ugyanazon nemzetségbeli Márk mester fiaira átruházta. Ezeket tehát fönt elősorolt okoknál s a következetesség elvénél fogva kellett mindenesetre kivonatos tartalmukkal együtt, külön-külön, azon kor szerint melyben keltek, a többi oklevelek közé az 5. és 21. számok alatt beosztani. Ámde a 22. szám alatt oklevélben, melyből vétettek, a szövegek rájok vonatkozó része oly röviden van tartva s ez oly szorosan függ össze a többivel, hogy sem IV. László király adománylevelének kivonatát a IV. Béla király priviliegumáétól, sem mindkettőt a 22. számú oklevél szövegétől különválasztani nem lehet a nélkűl, hogy értelem nélkűli töredék ne maradjon egy vagy más helyen vissza. Kellett tehát külön-külön a IV. Béla király adománylevelére vonatkozó kivonatot az 5., és a IV. László királyéra vonatkozót a 22. szám alatt közölni, a mellett azonban a 22. sz. alatti oklevélben a teljes szöveget meghagyni – ezzel nem tettem egyebet, mint a mit maga biráló ajánl, hogy t. i. teljesen kielégítő lesz vala, ha az 5. és 21. sz. alatt regestákat adok s hivatkozom a 22. szám alatti oklevél teljes szövegére – csakhogy az 5. és 21. számok alatt az eredeti szószerinti latin regestákat közöltem, melyek mindenesetre a leghitelesebbek.
Látnivaló mindezekből, hogy a tudós bíráló, ha nem vezéreltetett is, mint állítja, kicsinyes gáncsoskodás vagy nagyképűség által, midőn oklevéltáramat ily kemény ítélettel lesújtá, de nem vette alkalmazásba az igazságosság és méltányosság azon legkisebb mértékét sem, melyre ily fáradságos munka a tudományos kritikával szemben igényt tarthat.

KUBINYI FERENCZ.

131OKLEVELEK KIADÁSA.

Az a kérdés, miként értékesíthetjük kiadások által legjobban múlt századok oklevél-anyagát, hogyan közöljük, mily formába öntsük azt a szöveget, melyet a középkor századainak a mienkétől eltérő szokása más helyesírással, más pontozással, a maitól teljesen elütő alakban vetett papirosra vagy íróhártyára, hogy a tartalmi hűség teljes megóvásával a szöveget a kornak, melyből való, megfelelő formában bocsássuk a tudomány közhasználatára: rég óta foglalkoztatja a szakköröket.
Külföldön, kivált Németországban, mely az oklevéltan felvirágoztatása körűl a jelen században, s ennek leginkább utolsó évtizedeiben a legtöbbet tett, egész kis irodalom taglalja e kérdést, melyből egy-kettőt felemlíteni nem lesz fölösleges.
Többször foglalkozott e tárgygyal Böhmer, a németországi nagy regesta-gyűjtemények egyik megalapítója, és az általa egy folyóiratban hirdetett elveket megvalósítá I. Konrád okleveleinek kiadásában, melylyel még külső kiállítás tekintetében is mintát akart nyújtani a jövendő oklevél-kiadásokra. Bírálójára Waitz Györgyben akadt, ki a Böhmer-féle eljárást több kiadványnyal egyetemben a Siebel-féle történelmi folyóiratban tette megbeszélés tárgyává. Külön füzetet szentelt e tárgynak Roth v. Schreckenstein «Wie soll man Urkunden ediren?» (Tübinga, 1864.) czím alatt. Mikor a Monumenta Germanić nagy vállalata az okleveles rész kiadását (elég szerencsétlenűl) a Pertz Károly szerkesztésében megjelent merovingi oklevelekkel megindítá, a szerkesztő megállapítá az oklevél-kiadás elveit, melyek Sickel Tódorban kérlelhetlen bíróra találtak, ki azután átvévén a vállalat okleveles részének szerkesztését, az elsőben megjelent kötet bevezetésében (I. Konrád és I. Henrik oklevelei) eljárásának okát adta.
Foglalkoztak e tárgygyal Posse Ottó a szászországi diplomatarium szerkesztője, Leist Frigyes az oklevelekről írott kis kézi könyvében és mások, kiknek felemlítését nem tartjuk szükségesnek.
A kérdés tehát nem új, minden oldaláról meg volt vitatva. Nem is az a czélja a jelen soroknak, hogy új rendszert alkosson; csak az, hogy ismertesse és követésre ajánlja azt a módot, melyet számos oklevél-kiadás már meg is valósított, és némi tájékoztatót nyújtson azoknak, kik – mint egy újabban megjelent oklevél-gyűjtemény és czikk bizonyítja – a kérdés lényegével nincsenek tisztában.
Pedig a tárgygyal nálunk is elegen foglalkoztak s nem is maradtak elméleti téren, hanem a kik róla írtak, legnagyobb részt gyakorlatilag, oklevél-kiadások közzététele által példát nyújtottak elveik megvalósítására is; s hogy az elvek a szakkörök tetszését megnyerték, mutatja 1880 óta megjelent oklevél-kiadásaink hosszú sorozata, melyben azok többé-kevésbé érvényre jutnak. S az elv az, a mit Géresi Kálmán a gr. Károlyi család oklevéltárának bevezetésében oly találóan fejezett ki e szavakkal: «a közlő tartozik az okleveleket igaz formájokban ugyan, de rendbe szedett öltözetben vinni a nyilvánosság elé».
Milyen legyen ez a rendbe szedett öltözet, mely az oklevél igaz formáját is megóvja? ez a kérdés, melylyel tíz éve foglalkoznak nálunk is; ezt tehát egy oklevél-kiadónak sem szabad hallgatással mellőznie, ha csak abba a gyanúba nem akar esni, hogy az e téren megindult mozgalomról nem vett vagy nem akar venni tudomást. Az elsőre nincs mentség; az utóbbinak indokolását az előszóban kell elmondania; mert ha ezt elmulasztja, az első vádat bizonyítja magára.
Tíz éve múlt annak (1878), hogy az erdélyi szászok körében megjelenő «Correspondenzblatt des Vereines für siebenb. Landeskunde», Zimmermann Ferencz szász nemzeti levéltárnoknak tollából két közleményt tartalmazott «Ueber die Herausgabe von Urkunden» czímmel, mely röviden, főbb pontjaiban – hisz a kis terjedelmű folyóirat a részletekre való kiterjeszkedésnek gátot vetett – megállapítá az oklevél-közlés körűl követendő eljárásnak elveit. Ez volt az első, tisztán elméleti téren mozgó dolgozat, mely Magyarország területén e tárgy felől szólott.
Oklevél-kiadásainkban ekkor – a Fejér-féle és más régi oklevél-kiadók által követett eljárás ellentéteként – a teljesen hű, az oklevélhez még írási ingadozásaiban is pontosan ragaszkodó irány uralkodott. Korántsem akarunk az e nembeli oklevél-kiadások érdeméből valamit levonni. Annak az aprólékosságig menő hűségnek, melylyel a Hazai Okmánytárban, a Monumenta eccl. Strigoniensis-ben, az Anjoukori Okmánytár első kötetében találkozunk, a diplomatikus, a történetíró, a jogtudós egyaránt igen nagy hasznát veszi. Teljes bizalommal fordulhat e kiadványokhoz, megbízhatik minden egyes szóban, annak formájában, a nyelvész is bizton alapíthatja bennök következtetéseit valamely helynév előforduló alakjára. Mily haladás volt ez azokhoz a megbízhatatlan, a másoló önkényének kitett, hibáitól hemzsegő szövegekhez képest, melyeket Fejér nyújtott, minden gyarlóságai daczára ma is nélkülözhetetlen Codex diplomaticusában.
De vajjon okvetlenűl szükség van-e ily fárasztó, úgy az oklevél kiadóját mint a kiadvány olvasóját ok nélkűl terhelő közlési módra, hogy az oklevél tartalmáról teljesen megbízható képet nyerjünk? Mit kivánunk jó kiadványtól? Tartalmi vagy alaki hűséget? Az utóbbit nem érjük el soha nyomdai kiállítás által; hasztalan tehát arra törekednünk. Igyekezzünk arra, hogy annyit nyújtsunk, a mennyit kiadványoktól mindenki méltán megkövetelhet: tartalmi hűséget, oly formában, mely a megérthetést és használhatóságot minden tekintetben előmozdítja.
Ezek a szempontok vezérelhették azon névtelen czikk íróját, mely a Századok 1879. évfolyamában látott napvilágot, s mely két akkoriban megjelent kiadvány alkalmából a kiadások körűl követendő eljárás szabályozását sürgette és néhány positiv javaslatot tett – bár nem tévedések nélkűl. A czikkben közölt közlési módnak ismertetése most nem lehet feladatunk, alább úgy is kiterjeszkedünk e tárgyra. Érdekesebb constatálnunk, volt e hatása az azóta megjelent s valóban számot tevő oklevél-kiadásokra.
A Történelmi Társulat által kiadott Hazai Oklevéltár a czikk megjelenési évében, 1879-ben kerűlt ki a sajtó alól, s így természetesen a betűhív modorban szerkesztve. Ugyanilyen még a Hazai Okmánytárnak 1880-ban kiadott ötödik kötete s a Knauz-féle Monumenta eccl. Strigoniensis II. kötete (1882), mely megjelente előtt hihetőleg hosszabb időn át készen állott, sőt tán nyomtatása is folyamatban volt. Ezekre tehát az újítás ki nem hatott. De ezekkel szemben áll egy hosszú sorozat, melyek szakítottak a mintegy húsz év óta elfogadott közlési móddal.
Az Anjoukori Okmánytárnak 1881-ben közzétett második kötete, a Magy. Tud. Akadémia történelmi bizottságának határozata értelmében «a jelenleg dívó helyesírás szerint» közli az oklevelek szövegét; sajnos, hogy a szerkesztőt ugyanezen határozat még egy más újításra is kötelezte: az oklevél szöveg csonkítására, minek kárát a nagybecsű kiadvány vallja.
Határozottabban foglal Géresi Kálmán, a gr. Károlyiak oklevéltárának szerkesztője, állást a Századok említett czikkében foglaltak mellett. Módosított rajtok – igen helyesen – egyet-mást; de annak legfőbb elvét, hogy a közlőnek a hűség teljes megóvása mellett az oklevél szövegét oly alakban kell olvasói elé tárnia, mely a kiadvány áttekinthetőségét és használhatóságát lehetőleg előmozdítsa, egészen magáévá teszi. Jól mondja, hogy «az olyan nyomtatott szöveg, melyet annak, a ki használni akarja, kétszer kell elolvasni, hogy megértse, mindig rosszabb az olyan szövegnél, melyet egyszeri elolvasásra is használhat». Annyi tény, hogy az általa követett eljárás épen nem vált a Károlyi oklevéltár 1882. óta megjelent köteteinek kárára, sem pedig a hűség hátrányára.
Érintve voltak e közlési elvek magában a Turulban is; Károlyi Áprád az Anjoukori Okmánytár egyik kötetének ismertetése alkalmával (1883. évf.) röviden egybefoglalta azokat.
A Monumenta Vaticana nagy vállalatának egyik, Gentilis bíbornok követségének iratait tartalmazó kötete (1885.) szintén összeállítja főbb pontokban a közlésnél elfogadott eljárást. Lényeges eltérést közte és Géresi eljárása közt nem találunk; hogy apróságokban (pl. a tio forma használata cio helyett) egymástól eltérnek, ezen megütközni senki sem fog; teljesen jó és jogosult mind a két forma, csak ha már egyben – mint czélszerűbben – megállapodott a közlő, maradjon is hozzá mindvégig következetes.
Mind e közlési elvek, párosítva a kiadásra fordított legnagyobb gonddal, teljes érvényre jutottak a Nagy Gyula által szerkesztett gróf Sztáray-család oklevéltárában, e mintaszerű kiadványban, mely úgy a reá fordított gond, pontosság, következetesség, és a használatot megkönnyebbítő mindennemű eszköz (pl. az oklevelekben előforduló minden dátum megoldása, felvilágosító jegyzetek, hosszú oklevelekben az átnézetet elősegítő bekezdések stb.) alkalmazása által minden hasonló természetű kiadvány fölé emelkedik.
Vegye kezébe bárki a Sztáray-oklevéltárat és az egy évre reá (1888-ban) megjelent Kubinyi-féle Magyar Történelmi Emlékek második kötetét s meglátja az óriási különbséget a kettő közt; nem fog hinni a czímlap évszámának, mely a kettőt egy korszak, mondhatni egy esztendő termékének tünteti föl.
Az oklevél-kiadóktól meglehet követelni legalább is annyit, hogy ne ignorálják teljesen azt a mozgalmat, melyet szakemberek egy évtized óta megindítottak s melynek gyakorlati hasznát s a diplomatikai hűségre teljesen ártalmatlan voltát innen-onnan tíz esztendős gyakorlat fényesen kimutatta; s valóban ideje, hogy e téren egyöntetű eljárás gyökeredzzék meg.
De hát miben állanak a közlés főbb elvei? s mik azok a szabályok, melyeknek általános elfogadásától némelyek annyira félnek, féltve tőlük a diplomatikai hűséget, mint a mely modor «magában rejti a pontatlanság veszélyének csiráját»?

* * *

Az oklevélről vagy kéziratról, a mint előttünk fekszik, ide nem számítván a photographiát vagy facsimilét, háromféle másolatot készíthetünk, a szerint, a milyen czélra szükséges.
Készíthetünk róla olyat, mely a mi írásunkkal, lehetőleg híven iparkodik visszaadni az eredetit, helyesírásával, interpunctiójával, rövidítéseivel együtt. Ez a palaeographiai másolat, melyben a rövidítések megoldva nincsenek, a szók s egyes feltünőbb betű- és rövidítési formák az eredetinek megfelelőleg adatnak vissza, a sorkezdések megjelöltetnek. Ennek nagy hasznát veszszük diplomatikai dolgozatoknál, egyes palćographiai kérdések megoldásánál, pl. rövidítések elméleténél stb. Az ilyesmit azonban csak magunk használatára, tanúlmányaink segítségére, speciális czélokra csináljuk; közzétételök nincs szándékunkban.
A második a betűhív másolat, mely az előbbitől csak annyiban tér el, hogy a rövidítéseket megoldjuk és a sorbakezdések megjelölését (ha ugyan czélunkra nem szükségesek) elhagyjuk. Az ilyen másolatoknak is nagy a haszna pl. szövegkritikai dolgozatoknál, összehasonlításoknál, több egyforma szöveg egymáshoz való viszonyának megállapításánál. Azonban ezeket is a magunk számára, nem a közönségnek csináljuk.
Hogy ez elé kiléphessünk, az első vagy a második mód szerint készűlt másolatot előbb rendbe kell szednünk; ennyit a közönség méltán megkívánhat tőlünk; s ez a harmadik, a kiadásra szánt másolat.
Minthogy itt csak oklevelek kiadásáról van szó, csak az utolsó másolatról beszélhetünk; s ezért nézzük, első sorban mit kívánunk minden kiadástól? – Hűséget, hogy ugyanazt adja vissza, a mit az oklevél tartalmaz, sem többet, sem kevesebbet; tehát tartalmi hűséget; mert az alaki hűséget nyomdai eszközökkel még csak meg se közelíthetjük. E kettőt fölösleges összezavarni; feleljen meg a kiadás az egyiknek, többet senki sem követel tőle. A kik mindkettőnek meg akarnának felelni, azoknak figyelmébe ajánljuk Károlyi Árpádnak említett megjegyzései közt olvasható azon mondatát, hogy az ilyenek «feledik azt, hogy ha csak a hűséget s nem egyszersmind a józan észt keressük: akkor legbölcsebb és legegyszerűbb dolog az oklevelek szövegének a sajtó által való reproductiója helyett hatalmas facsimile-füzeteket adni, a sajtó helyett a fényképészt vagy egyéb photo- chromo- és typotechnikust igénybe vennie. Igaz ugyan, hogy ez nem lesz oklevéltár, hanem hasonmás-gyűjtemény; de mindegy; mert annak az istenadta hűségnek eleget tettünk. A ki azonban logikus rendszeren alapuló oklevéltárat akar szerkeszteni, az a szöveg s az értelem hűségére nézzen».
A tartalmi hűségnek pedig épenséggel nem válik kárára, sőt azt előmozdítja, ha a közlő oly formában adja a szöveget olvasói elé, mely a megérthetést könnyíti, a használatot elősegíti; de mind a mellett semmi olyat nem tesz, a mivel a tartalmi hűség kárt vallana. Veszélyt ebben csak a beavatatlan láthat s olyan, ki előtt az említett minta-kiadások ismeretlenek.
Formát kell tehát választanunk, egyöntetű formát, melybe a középkor ingadozó, semmi szabályhoz, logikához nem kötött, személyes szeszélytől függő oklevél-szövegét öntsük. A tartalmi hűség épen nem követeli azt, hogy ott alkalmazzunk nagy betűt, hol a középkor írójának szeszélye jónak látta, hogy oda tegyünk vesszőt vagy pontot, hová az író önkénye tett, hogy v-nek írjunk olyan hangot, melyet a középkori ember is u-nak ejtett: hogy mind ezzel nehezítsük azt, a mi a kiadványok egyik főczélja, az érthetőséget, a könnyű áttekintést.
A ki a középkor helyesírását választotta tanulmányai czéljává, azt nyomtatott szöveg úgysem elégíti ki, különösen olyan nem, mely a betűhív közlés mellett némi engedményeket is tesz, pl. értelem szerint való pontozás, a nagy kezdőbetüknek csak a tulajdonnevek és pont után való alkalmazása által. A palćographusnak mindig az eredeti szöveghez vagy annak valamely úton történt reprodukálásához kell fordulnia.
Semmit sem veszélyeztetünk tehát, ha a most már diadalra jutott közlési elveket magunkévá teszszük s elhagyjuk a betűhív közlési módot, mely a «pontatlanság veszélyének csíráját» épen a középkor ingadozó helyesírásánál fogva sokkal inkább magában rejti, mint az, melynek érdekében e sorok is irattak. –
A középkor okleveleinek túlnyomó nagy részét latin nyelven írták, s ezért az alábbiakban csak a latin szövegről szólunk. Ebben teljesen ingadozó a helyesírás; itt-ott azonban néhol mutatkozik némi következetesség és kort jellemző sajátság. Ezekről alább. Az ingadozás leginkább a nagy kezdőbetűk önkényes alkalmazásában, a teljesen értelmetlen, szeszélytől függő pontozásban, az i és j, u- v- w betűk felcserélésében, y-nak kettős ii helyett való alkalmazásában, két külön szónak egyebeírásában vagy összetartozóknak szétválasztásában nyilvánúl. Ezt tudja mindenki, a ki középkori írott emléket látott.
Ennek, a semmi által sem indokolt ingadozásnak véget vet az, ha a közhasználatban lévő, a humanisták által megállapított helyesírást alkalmazzuk. Tehát vniuersis helyett úgy írjuk, a hogy kiejtjük: universis, jmmo helyett: immo, alys helyett aliis, inpresentia helyett in presentia stb. Ezzel a tartalmi hűség semmit sem veszít; azt, hogy a középkor orthographiája mily ingadozó volt, úgyis eléggé tudjuk; minek azt annyi példával illustrálni? Abban sem rejlik semmi veszély, ha az ingadozó nagybetű-használatot a tulajdonnevek s pontok után való szavak bekezdéseire szorítjuk, valamint ha a pontozást az értelemtől teszszük függővé, inkább takarékoskodván, mint bőkezűen bánván a mondatjelekkel. Ezt elfogadva, már nagyban elősegítettük a szöveg egyöntetű, áttekinthető voltát; s még mindig nem vétettünk a hűség ellen.
Mielőtt azonban ezt tennők, egyetlen rövidítést sem szabad megoldatlanúl hagynunk. Nem régiben még ily rövidítésekkel is találkozunk oklevél-kiadásainkban: Xpi Christi helyett, Xpoforus Christophorus helyett. Hasonló rövidítés a sigla is, vagyis a tulajdonnévnek a kezdőbetűvel való jelzése, pl. B. Bela helyett. Az ilyesmit a gondos szerkesztő záró jel () közt vagy jegyzetben oldja meg; de vigyázzon, hogy megoldása helyes legyen, s inkább hagyjon egyet megoldatlanúl, mint hogy oda nem illő névvel töltse ki a hiányt.
Vannak a középkor latin helyesírásának jellemző sajátságai, melyeken a kiadó nem fog változtatni s melyeket a kiadott szöveg is híven feltüntethet. Iacute;gy jellemzi azt a kiejtés és nem a származás szerint való írásmód. A középkori ember a XII. századon innen mondhatni a XV. végéig nem ír soha ae-t vagy oe-t, hanem írja úgy, a hogy kiejtette, egyszerű e-nek. E századokat megelőzőleg és követőleg írták az ae-t egybeírva ś, ę alakban is; a hol ilyesmi, minálunk kivételesen előfordul, a közlésben is feltüntethető, máskülönben a diphthongus ae-t a kiadás egyszerű e-vel adja vissza, tehát prae helyett pre.
A kiejtést követő írásmódot látjuk a középkorban számos oly szónál, melyek a rendes latin írásmódtól különböző alakban fordulnak elő; így írja a középkor: sumpma, perhentorie, habundantia; az ilyesmi nem orthographiai ingadozás, hanem a középkor szójárásával, az egyes írók nemzetiségével összefüggő írásmód, melyet a kiadó is híven megtarthat kiadott szövegében. Az ilyesmit nem szabad emendálni; s a jártas kiadónak nem fog sok fejtörésébe kerülni, hogy különbséget tegyen a középkor orthographiai következetlensége s a középkori szójárás által okozott írásmód között. A mit akkor a rendestől eltérőleg kettős betűvel vagy kettős betű helyett egyszerűvel, betűlágyítással vagy keményítéssel, betoldással vagy elhagyással írtak, azt úgy is ejtették ki, s az ilyet a kiadott szöveg is feltüntetheti.
Tulajdonneveken, legyenek akár személyt akár helyet jelentők, a szövegben előjövő magyar, német szókon, vagy más merőben szokatlan, idegen nyelvű kifejezéseken ne változtasson a kiadó semmit; adja oly alakban, a hogy eredetiben látja. Ez által fontos nyelvtörténeti adatokat őrizhet meg, melyek e szavak eredetét, hajdani kiejtését, annak koronként való változását tüntethetik föl.
Nem terjeszkedhetünk ki minden egyes kérdésre, mely oklevelek kiadásánál fölmerülhet, csak egy-két gyakrabban előforduló esetre szorítkozunk.
A tia, tie, tio stb. végzeteket és származékait a középkor a hangzás szerinti írásmódot követve jobbára c-vel írja; sok esetben azonban nem vagyunk képesek megkülönböztetni a c betűt a t-től. Az egyöntetűséget itt is behozhatjuk – a tartalmi hűség legkisebb veszélyeztetése nélkül – ha a humanista írásmódot követve t betűvel élünk. – Az y-t a középkor használja egyszerű i és kettős ii (ij) helyett; a hol egyszerű i helyett áll, ott czélszerű a középkor írásmódját megtartani (pl. ymmo); mert nem tudhatjuk, nem akartak-e ezzel az i-től különböző, talán mélyebb hangot jelezni; hol azonban kettős ii helyett áll, ott hagyjuk el és írjunk ii-t; mert az ilyen y nem más mint ij, a j betű (a latin abc-ébe különben is csak becsempészett betű) pedig eredetileg nem egyéb a sor alá húzott i betűnél.
A számneveket adja a kiadó oly alakban, a hogy az oklevél, római vagy arab számokkal vagy teljesen kiírva. Minthogy azonban pl. az évszámokat a középkorban teljesen önkényesen írták (pl. ez évszámot MCCCL, így: M^o. CCC^o. L^mo. vagy MCCC.^mo L.^movagy M.^mo CCC.^mo L-mo stb.) s minthogy az ingadozásnak semmi jelentősége, semmi alapja nincs, írhatja azokat egyöntetűleg, a felosztás és végzetek mellőzésével így: MCCCL. Mindenki tudja, hogy ez 1350-et vagy latinúl; (anno) millesimo tercentesimo quinquagesimo-t jelent. Ha azonban az évszám egy része teljesen ki van írva, adja a kiadó is így: MCCC. quinquagesimo.
Ha az oklevélben hézag van, egy darab kiszakadt vagy valami olvashatlan, iparkodjék a kiadó a hézagot teljesen kitölteni; az ilyen kiegészítést azután tegye szögletes zárójelek [] közzé; s csak azt a helyet, a mit kiegészíteni nem képes, jelezze pontokkal. Míg ha magának az oklevél írójának maradt tollában egy szó vagy betű, a megfelelő kiegészítést, megkülönböztetésűl az előbbitől, tegye más alakú zárójelek () közé.
Kisebb tollhibákat minden aggodalom nélkül emendálhat, saját lelkiismerete megnyugtatására azután az oklevélben lévő hibás szóalakot jegyzetbe teheti. Ne feledje a kiadó, hogy neki kötelessége oly hibátlan szöveget nyújtania olvasó közönségének, minőt az oklevél írója ad vala, ha tollhibákat nem ejt. Csak teljesen hibás constructióknál, a szokottól merőben eltérő alakoknál, egészen szokatlan kifejezéseknél tegye mellé az (így) szót, mert ezzel leveszi magáról a rossz másolás gyanúját; de vigyázva bánjék ezzel s ne használja ott, hol a szó vagy kifejezés szokatlansága a középkor eltérő dialectusában, kiejtésében leli magyarázatát. Ilyen szavakban aput, quit, Abawariensis, obicere, optemperare, proibuissent stb. mint a hogy egy újabb oklevél-kiadványban látjuk, ugyancsak fölösleges az (így) szó. Arra is vigyázzon, hogy olvasási hibáját e szócskával ne tegye még feltünőbbé; ugyanazon kiadványban meg(így)-ezve látjuk e szót in eniternum, pedig ez nem más, mint in euiternum (eviternum), a mit a kiadó rosszúl olvasott.
Legfőbb vonásaikban ezek a szabályok, melyeknek követését a kritika oklevéltárak kiadóitól méltán megkívánhatja. Hol van tehát itt a veszély, mely a történelmet meghamisítással fenyegeti? ki állította azt valaha, hogy a kiadó tekintse a szöveget oly anyagnak, melyet belátása szerint idomíthat? pedig úgy látszik akadnak, kik ettől félnek. Nem azért jó és ajánlatos e közlési mód, mert a külföldön el van fogadva, hanem mert a józan ész, a logika, az áttekinthetőség, az érthetőség ezt ajánlja, nem pedig a betűhív közlési modort, mely se nem facsimile, mert szövegkiadás csak az oklevél belső tulajdonaira terjeszkedhetik ki, de nem is áttekinthető, értelmes szöveg, nem olyan, mely a közönségnek azt a megkönnyebbítést nyújtaná, a mit minden kiadvány nyújtani köteles.
De hogy a különbség a két eljárás között annál jobban szembe tűnjék, lássuk egy rövidke oklevél szövegét betűhív és kiadásra szánt másolatban:
Betűhív modorban:

CApitulum Jauriensis ecclesie. omnibus presentes litteras inspecturis! salutem insalutis largitore. Vestra nouerit uniuersitas. quod Michael filius Opus deuilla Ang! professus est coram nobis. quod ipse quendam seruum s........ine Vendegu cum uxore nomine Tumbotka! et cum. ij. filiabus suis quarum nomina. Pentuca et Buga. quem .... eiusdem. M. secum attulerat! pro qua Xpoforus filius Cosme sacerdotis de Borat! frater eiusdem adnos hos idem profiteri uenerat! uendidisset Petro comitj filio Petri de Guimolt! pro nouem marcis argenti. Qas abeodem. P. integraliter recepisset. Vt autem hec ipsius uendicio inposterum salua et in concussa perman....... eticionem Michaelis memorati! annuente Xpoforo. inpresentem cartam sigillj Capituli nostri munimine ............us adnotari. Anno domini. M..CC.XXX.Y.
A közlésre szánt szöveg következő lesz:

Capitulum Jauriensis ecclesie omnibus presentes litteras inspecturis salutem in salutis largitore. Vestra noverit universitas, quod Michael filius Opus de villa Ang professus est coram nobis, quod ipse quendam servum s[uum nom]ine Vendegu cum uxore nomine Tumbotka et cum II. filiabus suis, quarutm nomina Pentuca et Buga, quem...eiusdem M(ichaelis) secum attulerat, pro qua Christoforus filius Cosme sacerdotis de Borat frater eiusdem ad nos hoc idem profiteri venerat, vendidisset Petro comiti filio Petri de Guimolt pro novem marcis argenti, quas ab eodem P(etro) integraliter recepisset. Ut autem hec ipsius venditio inposterum salva et inconcussa perman[eat, ad p]etitionem Michaelis memorati annuente Christoforo in presentem cartam sigilli capituli nostri munimine [roboratam fecim]us adnotari, anno domini MCCXXXII.
Nincs az a hyperkritika, az a szőrszálhasogatás, mely azon egyszerű eljárásból, melylyel a föntebbi szöveget áttekinthetővé, a pontozást az értelemhez alkalmazottá tettük s a középkor helyesírását a humanisták által elfogadott formába öntöttük, hamisítást vagy a tartalmi hűség ellen elkövetett merényletet magyarázna ki. Előnye az eljárásnak úgy a kiadóra, mint a használóra nézve szembeszökő; s valóban csudálni lehet, mint akadhat még mai nap is a betűhív modornak védője.
De a szövegnek az itt főbb vonásokban vázolt rendbeszedésén kívül, a kiadóra még sok más feladat teljesítése vár, mielőtt munkáját – a jelenkor igényeinek megfelelően – közhasználatra kibocsájtja. A közlésre szánt anyag megválasztásától kezdve, a kiadványnak teljes felszereléséig sok a teendő.
Az anyag kiválasztása természetesen a közlő czéljaitól függ, melyet kiadványával el akar érni. Mindenesetre jobb, ha az anyagot valami közös tárgy, vagy személy, vagy család, vagy korszak fűzi össze, melynek múltját megvilágítja; mint ha a közös szellemi kapocs által egybe nem tartozó oklevél-másolatok gyűjteményéből áll, mint pl. a Hazai Oklevéltár, mely 1234–1536. évekből háromszáznyolczvan esetleg összekerűlt oklevelet tartalmaz. Míg példáúl eléggé nem dícsérhető a Monumenta Vaticana szerkesztőinek eljárása, kik a vállalat minden egyes kötetét egy-egy külön korszak, esemény vagy tárgy megvilágítására szentelték. Ha a szerkesztő ily különös czélt fűzött kiadványához, iparkodjék gyűjteményét lehetőleg teljessé tenni; ne kiméljen fáradságot s a honnan csak lehet, gyűjtse össze az anyagot, mely a felvett korszakot, eseményt, vidéket, családot vagy egyént minden oldalról megvilágítja.
Együtt lévén a közlésre szánt anyag, az előbb röviden vázolt formába öntve, készítsen a kiadó minden oklevélhez rövid kivonatot annak élére, mely a következőket tartalmazza: a) a kelet évét, napját, helyét; b) a kiállító nevét; c) a czímzettét, a kihez az oklevél szól; d) a tárgyat a legrövidebben. Okvetlenűl szükséges, hogy minden oklevél keltét megoldja; ez oly kivánalom, melynek nem teljesítésére nincs mentség. Az nem kifogás, hogy ideje nem volt reá. Két-háromszáz oklevél keltének megoldásához, nem kellenek hetek, mint valahol olvastuk, még akkor sem, ha nem a közkézen forgó kortani kézikönyvek segítségével, hanem a középkori computisták arithmetikai szabályai szerint számítjuk ki azokat. És ha kellenének is? – Sehol sem oly káros a sietség, mint oklevél-kiadásnál. Sőt nemcsak az oklevelek keltének, hanem a szövegben előforduló valamennyi dátumnak megoldását is feltaláljuk újabb kiadványainkban, akár jegyzetben, mint a Monumenta Vaticana Gentilis-kötete teszi, akár zárójelek közt, mint a Városi Számadáskönyvek kiadásában látjuk, akár a lapszélen, mint a Sztáray-oklevéltár. Hogy újabb kiadványaink ennyit megtesznek az olvasó közönség figyelmére: ezzel az igények is nagyobbodnak, s a kritika már nem elégszik meg oly publicatióval, melyben a legfontosabb dátumoknak az oklevelek keltének megoldására sem volt a szerkesztőnek ideje.
A regestákat kiegészíti azon rész, mely az oklevél külső tulajdonairól, a pecsétről és provenientiájáról, esetleg rajta levő kanczelláriai és egyéb jegyzetekről és kiadásairól szól, melyet hazai oklevéltáraink a szöveg alá, a külföldiek, kivált a németek, legtöbbször a regesta és a szöveg közé helyeznek.
Felvilágosító jegyzetek, okleveles és keltezési érdekességek megmagyarázása, vonatkozások feltüntetése, szóval a használatot megkönnyítő minden mód alkalmazása, a felölelt oklevél-anyagot megvilágító bevezetés, kimerítő tárgy- és névmutató, okvetlenűl szükséges kellékei egy jó oklevéltárnak, mely ily módon felszerelve bátran léphet a kritika itélőszéke elé.
Az igények, melyeket az elmondottak által oklevéltárainkhoz fűzünk, igaz, magasak, de nem betölthetetlenek. Iacute;me, akárhány teljesen megfelel azoknak. S bizton is hiszszük, hogy inkább ezek akadnak követőkre, mint az, a ki e kivánalmaknak csak csekély részben felel meg.

FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

VEGYES.

László erdélyi vajda nemzetsége.

László vajda korának egyik leghatalmasabb alakja. Már a XIII. század utolsó tizedében, először 1292. évi julius 29-én fordúl elő erdélyi vajdáúl,_{1 Steilner, Deutsches Kolonistenrecht in Siebenbürgen im 12. und 13. Jahrhundert, 25. lap.}* és mint ilyen, mintája volt az azon korbeli oligarchiáknak: Trencsényi Máténak, a Német-Ujváriaknak, a gönczi Abáknak, a borsodi Ákosoknak, a zempléni Petnefia Péternek, a bihari Borsáknak... Zsarnoki kényben nem tett túl rajta egyikök se, de ravaszságban és eszélyességben túl tett ő valamennyin.
Leányát a szerb király fia kérte és kapta feleségűl, talán ugyanez volt a hívóka, melylyel egy nagy pirókot, a Bajor Ottót lépvesszejére csalta, szárnyát szegte és kopaszra tépve, elhessentette.
A magyar szent korona birtokában újjat húzott a pápai követtel, a nagyeszű Gentilis bíborossal és noha egyházi kiközösítés és tilalom volt e merészség büntetése, Károly-Róbert király kénytelen volt úgy alkudni vele, mint fejedelem fejedelemmel, békét kötni vele és nagyrészint szentesíteni eddigi hatalmaskodásait.
Mindezt oly ügyesen végezte László vajda, hogy utóbb ugyanazon Gentilis bíboros gyönyörűségét lelte benne, mint kedves fiában, és erdélyi püspöknek kedvéért, egy domokosrendi barátot nevezett ki.
László vajda aztán csorbíttatlan hatalommal úr maradt mind haláláig és hogy a későbbi kapzsi politika fiain akarta visszanyerni, a mit atyja révén elvesztett vala, az se nagy előrelátással történt: még 1340-ben is félelmes hatalom volt a vajdafiak pártja.
A fáradhatatlan magyar történetírás érdekkel kíséri tehát László vajda minden nyomát, s a kérdés fázisait is, mely származásával és nemzetségével foglalkozik.
Sokáig Apor-nak neveztük őt, aztán – de csak rövid időre – Herman-nak hittük, és miután ezen vélekedés feneke is kiesett, magam is megkísérlettem nemzetsége nyomát fürkészni._{1 Turul. 1888. 140. 1.}*
Többszöri útvesztés után, úgy hiszem, végre valahára megtaláltam, a mit kerestem, állítván, hogy a föntebbiekben jelzett László erdélyi vajda a Kean nemzetségből származott.
Ő maga és fiai sehol se nevezik meg nemzetségöket: kerűlő úton, történeti inductióval kellett tehát azt fürkészni.
A következőkben van szerencsém kutatásaim útjait és eredményét genealogusaink szíves, de – kérem – szigorú ítélete alá bocsátani.
Élt a XIII. század első felében bizonyos Jula (Gyula) nevű bán, valószínűleg egy személy azzal, ki magát 1232-ben egész Szlavonia bánjának s a királyi udvar grófjának nevezte,_{2 Árpádk. új Okm. VI, 507: «Jula banus tocius Sclauonie et curialis comes regie» (Maiestatis.)}* és történeti kútfőinkben egyszer-másszor előfordúl.
Ezen Gyula bán a Kean nemzetségből való volt és nyilvánvaló hűtlenségeért IV. Béla király, Kálmán szlavon herczeg s az ország nagyjai által elítéltetett, jószágaitól megfosztatott, tömlöczre vettetett, melyben meg is halt._{1 Árpádk. új Okm. VII, 100. de dato 1240: «Bela D. g. Hungarie etc. rex.. cum Jula banus quondam de genere Kean, pro manifesto infidelitatis crimine per nostram, necnon karissimi fratris nostri Colomani regis et ducis tocius Sclauonie illustris, ac omnium baronum nostrorum sententiam fuisset condempnatus, ac universa ipsius bona ad nostram manum fuissent devoluta, ipse suam vitam in nostris vinculis finiente» stb.}*
Gyula bán jószágai egy részét, nevezet szerint Nekcsét, a mai Nasicát, IV. Béla király hívének az Aba nemzetségből származott Lipóczi Demeter fiának, I. Sándornak adta érdemei mellett azon a czímen, mert Sándor Gyula bánnal atyafiságot tartott._{2 Fejér, CD. IV, 2, 103. de dato 1251: «Bela D. g. Hungarie etc. rex.. cum exheredato Jula Bano, propter suorum exigentiam meritorum, servos ipsius et ancillas in predio de Nekcka quondam existentes, qui et que dispersi fuerant, fideli nostro Alexandro, filio Demetrii comitis, cognato ipsius J(ula) bani... contulissemus etc.»}*
Milyen volt ezen atyafiság közelebbről, meghatározza I. Károly király, midőn Lipóczi s (immár) Nekcsei II. Sándornak, I. Sándor fiának Nekcse azon részét is, melyet – úgymond – Gyula bán, II. Sándor «elődje és nagyatyja» a templariusok számára kihasított vala, visszaadja._{3 Anjouk. Okmt. I. 278. de dato 1312: «Ghula banus predecessor seu progenitor ipsius magistri Alexandri.» A predecessor elődöt, helyesebben elődöt jelent; a (nagyatya, öregatya) pedig úgy viszonylik a genitor-hoz (atya, szülő), mint a proavus az avus-hoz; egyenesen leszármazó atyafiságot, nem oldalas rokonságot jelent.}*
Gyula bán tehát II. Sándornak nagyatyja volt. Minthogy pedig II. Sándornak atyját, I. Sándort, és nagyatyját, Demetert ismerjük; Gyula bán II. Sándornak az atyai vonalon nagyatyja már csak azért se lehetett, mert ő a Kean, II. Sándor pedig az Aba nemzetségből való volt: következik, hogy Gyula bán Lipóczi és Nekcsei II. Sándornak anyai nagyatyja, azaz anyjának atyja volt.
Szerencsénkre ismerjük Lipóczi I. Sándor feleségét is, a II. Sándor és testvérei: Demeter, királyi tárnokmester és Miklós anyját, ki a föntebbiek szerint a Kean nemzetsébgől származott Gyula leánya és László erdélyi vajdának nővére volt.
Lipóczi és Nekcsei Demeter, királyi tárnokmester és imént nevezett II. Sándor édes testvére, ugyanis, anyjának leánynegyedi illetősége reá szállott felét, baranya-vármegyei birtokokat, melyeket atyjafiától (consanguineo suo), tudniillik, néhai László erdélyi vajdától, törvényes úton, boldogúlt Pál pécsi püspöknek a király által is megerősített ítélete alapján nyert, egyik leányának hagyta._{4 Anjouk. Okmt. III. 277, de dato 1336. május 3.: «Demetrius filius comitis Alexandri de Nekche, generis Aba, magister tawarnicorum domini regis... integram dimidietatem possessionum seu villarum suarum Pelerd, Zalanta, Ztraak, Zilvas, Aranus et Gara vocatarum, in comitatu de Baranya existentium, a Ladizlao condam woyuoda Transilvano ordine iudiciario seu iuris ordine exigente mediantibus literis... Pauli quondam episcopi Quinqueecclesiensis bone memorie, et per consequens propter maiorem rei cautelam secundum adiudicationem domini regis ac baronum et nobilium regni literis eiusdem domini regis confirmatoriis mediantibus pro quarta nobilis domine matris sue, sororis videlicet eiusdem Ladislai wuoyuode sibi et Nicolao et Alexandro magistris fratribus suis uterinis iuxta consvetudionem regni deventarum» etc. hagyja elsőszülött leányának Koos-nak, Garay Pál feleségének.}*
Ebből a levélből minden kétséget kizáró határozottsággal kitűnik:
először, hogy a föntebb említett (II.) Sándor, Demeter királyi tárnokmester és Miklós édes testvérek (fratres uterini);_{1 Voltaképen egy anyától született gyermekek, a min a jelen esetben a kérdés sarka fordúl. Hanem azért a mondottak egy atyától, egy anyától való testvérek, mint azt egy másik értekezésemben, mely közelebb a Századokban fog megjelenni (ha ugyan beválik!) és a Lipócziakról tárgyal, kimutatom.}*
másodszor, hogy anyjok László, néhai erdélyi vajda nővére (soror Ladizlai woyuodć Transilvani);
harmadszor, hogy ennek alapján ők a nevezett László erdélyi vajda atyjafiai, vérrokonai (consanguinei);
negyedszer, hogy ugyanezen László vajdától Pál (1279–1302) pécsi püspök előtt pörölték el anyjok leánynegyedi illetőségét.
Mindezeket egybevetve, bebizonyítottnak vehetem tehát, hogy a nevezett Lipócziak, az I. Sándor fiai édes anyja és László erdélyi vajda testvérek és gyermekei a Kean nemzetségéhez tartozott, hűtlenségeért elítélt s a király tömlöczében meghalt Gyula szlavon bánnak.
László erdélyi vajda tehát szintén Kean nemzetségbeli, mit nemcsak azért nem említ soha, mert az országos bárók ily megkülönböztetéssel (hogy t. i. atyjok nevét és nemzetségöket is megemlítették volna) ritkán éltek, hanem – úgy vélem – azért is, mert méltán restelhette, hogy atyja mint hazaárúló (manifestus infidelis) a börtönben halt meg.
Csakhogy ennyivel még nincs eldöntve a fölvetett kérdés, minthogy László nevű erdélyi vajda éppen a XIII. század közepétől a XIV. század elejéig, mely idő alatt László vajdánknak okvetlenűl élni kellett, több volt.
De mivel ezen László vajdák közűl csak azokat kell tekintetbe vennünk, kik Pál pécsi püspök hivataloskodása idején, azaz 1279-től 1302-ig_{2 Koller, Hist. eppatus Quinqueeccl. II. 213. V. ö. ily czímű értekezésemet: Viszály a pécsi káptalanban (Történelmi Tár., 1889. évf. 401. és köv. lapok).}* viselték a vajdaságot; mert csupán azon László vajdák egyikével lehet dolgunk, kit a nevezett pécsi püspök a Lipóczi I. Sándor felesége leánynegyede kiadásában elmarasztalt: a kérdéses László vajdák száma kettőre olvad le.
Az egyik ezek közűl azon László vajda, ki 1292-ben bizonyos szolnoki várjobbágy birtokát megveszi._{1 Árpádk. új Okmt. X. 83.}* Ezen László vajda azonban a Borsa nemzetségbeli (Vook) László fia, ki még ugyanezen 1292. évben a vajdaságtól megvált, mert a gyulafehérvári káptalan ugyancsak 1292-ben kelt s a föntebb érintett vételre vonatkozó bizonyságlevelében már volt (quondam) vajdának nevezi._{2 Ugyanott X. 85.}*
Követi őt még ugyanazon év közepén,_{3 Steilner föntebb idézett értekezésében és melyre ott hivatkozik: Beiträge zur Geschichte der deutschen Ansiedelungen im Norddeutschen Siebenbürgens aus der Arpadenzeit. Schässburger Programm 1862. 41. 1.}* tehát közvetlenűl a mi Lászlónk, ugyanaz, ki Bajor Ottó királyt csuffá tette. S így csakis erre vonatkozhatik a pécsi püspök ítélete, csakis ez lehet testvére a Lipóczi és Nekcsei Sándorfiak anyjának, a Gyula bán fia s a Kean nemzetség tagja.

PÓR ANTAL.

Felsőbánya város régi pecsétje.

(Egy pecsétrajzzal.)
A Turul 1885. évfolyamában vették olvasóink Nagybánya város pecséteinek ismertetését. Nem lesz érdektelen az ott közölt sphragistikai adatokat a testvér-bányaváros Felsőbánya legrégibb pecsétje közlésével kiegészíteni. Felsőbányát a félórányira fekvő Nagybányához körűlbelűl az a viszony köti, a mi az úgynevezett alsó-magyarországi bányavárosok között létezik. Keletkezése, történelmi fejlődése mind a két városnak azonos alapokon történt s ugyanazon fázisokon ment keresztűl, s az egykor talán bányászatra jelentékenyebb, de terjedelemre minden esetre kisebb Középhegy – Civitas de Mediomonte, ez volt Felsőbánya régi neve – mindenben osztozott Asszonapatak (Rivulus Dominyrum = Nagybánya) sorsában. E közösséget a két város czímere is híven feltünteti.
Nagybánya legrégibb pecsétjében, az idézett ismertetés szerint, szent István, a város patronusa foglalja el a főhelyet, de mellette igen jelentékeny hely jut a bányában dolgozó munkásoknak. Később a szent király képe eltűnik s csak a bányászok maradnak meg, a mint kettő közülök bányász-csákányával dolgozik egy hegy két oldalán, míg a harmadik a hegy ölében levő aknából emelkedik ki.
Majdnem ugyane czímeralakot, majdnem azonos összeállításban látjuk Felsőbánya város legrégibb pecsétjén, melyet ezennel hű rajzban bemutatunk.

Az 5 cm átmérőjű pecsét mezejében kilencz sziklából (3, 2, 3, 1) álló hegy két oldalán két bányász dolgozik; a jobboldalinak kezében hosszúélű csákány, a baloldaliéban véső és kalapács. – A köríratot:

pontokból képzett körvonalak zárják be. A pecsét meglehetős tisztán van kidolgozva s munkája és betűinek jellege azt sejtetik, hogy az a XIV. század elejéről vagy az előző század végéről való; láthatólag régibb a nagybányai nyolczszögletű régi pecsétnél. Okleveles adataink a pecsét használatáról nincsenek, Felsőbánya levéltára egyike a legszegényebb városi levéltáraknak, melynek mohácsi vész előtti oklevelei száma a tizet sem haladja meg. Annál teljesebb a régi városi pecsétek sorozata; összesen 8 régi pecsét typariuma van meg a városi levéltárban, melyeken mind a legrégibb pecsét alakjai láthatók.
E pecsétek a XVI. és a következő századokból származnak; legérdekesebb rajtuk az, hogy egyikök az 1222., más három az 1464. évszámot viseli. Mit jelentenek ez évszámok, minő jelentős eseményekre mutatnak vissza, nem lehetne-e azok valamelyikét összefüggésbe hozni az itt ismertetett régi pecsét keletkezésével? – e kérdésekre a város történeti emlékeinek teljes elpusztúlta mellett bajos volna feleletet adni. Pecsétünk, melynek füles fogantyúval ellátott ezüst nyomója is megmaradt, mindenesetre egyike a legrégibb városi pecséteknek, s mint ilyen, nem érdektelen példánynyal gyarapítja a magyarországi városok középkori pecséteinek gazdag sorozatát.
A bécsi történelmi intézetben tavaly sikerűlt galvanoplasztikai másolat készűlt róla és ennek egy példánya megvan a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában is.

DÉCSÉNYI.

140A kövesdi Boér család czímre.

(Egy czímerrajzzal.)
A Siebmacher-féle nagy czímergyűjteményben a nagy-berivói Boér család czímerének két változatával találkozunk; de a család többi ágainak czímeréről nem nyerünk felvilágosítást. Ezen körülmény, valamint az ismertetendő czímer szép, egyszerű volta indokai az alábbi közleménynek.
Kövesdi Boér Miklós czímeres nemeslevelét Leopoldtól kapta (kelt 1659 szeptember 15-én Pozsonyban); ezzel a király őt és testvéreit Jánost és Ferenczet, nemkülönben unokatestvéreit Istvánt és Andrást, kik már az erdélyi fejedelmek kegyéből különben régebben is nemességnek örvendtek, nova donatioképen a nemesek sorába emeli, illetőleg ezen nemességüket újból megerősíti, különösen Ferenczre nézve, ki Kopacseli előnévvel ugyancsak régibb nemes volt.

A nemeslevél igen díszes könyv alakjában van kiállítva, vörös bársonyba kötve, viasz fészekbe nyomott nagy királyi függő pecséttel. A czímer maga egy egész pergamenlapot foglal el. A pajzs damaszkolt kék mezejében függőlegesen álló fölajzott aranyíj áll, nyílhegye ezüst, tollszára piros. Sisakdísz maga a czímerkép, a sisaktakaró kék-arany, vörös-ezüst. Az egész czímer, a kép keretét betöltő fekete kétfejű sas mellére alkalmazott rózsaszínűen damascirozott drapériára van alkalmazva, fent a birodalmi czímer áll, alul pedig két oldalt a sas karmaiban tartja Magyar- és Csehország czímerpajzsát. A czímerkép két oldalán, mint czímertartók, szent István és szent László teljes királyi ornátusban állanak.
Ezen nemesi levél kihirdettetett 1660 február hó 3-án Zemplén vármegyében s azután 1664-ben augusztus hó 2-án Erdélyben Fogaras, illetőleg Fehér vármegyében.
Eredetije a család birtokában.
Maga a Boér család, vagyis az ily nevű családokról való emlékezet igen régi időkre, illetőleg okmányi adatokban a XV-ik századik vihető vissza, csak az a baj, hogy az egyes különböző Boér családokat ágak szerint összeállítani, a jelenlegi adatok mellett csaknem lehetetlen. A család nevét illetőleg biztosra vehetjük, hogy az a «bojár» szóból származott, mely a szláv értelmezésben a harczos és előkelő főnemességet jelentette.
Boér nevű előkelő nemesekről s egy esetben az akkori oláh vajda főpohárnokáról Mátyás királynak 1476 április hó 17-én, majd ugyanazon év április 18-án és október 8-án kelt okmányaiban találunk említést._{1 Országos levéltár Dipl. Oszt. 27,203, 27,204.}*
Hogy külön-külön Erdélyben és Magyarországban miként fejlődtek ki e családok, ma még nem tudjuk. A nemzeti fejedelmek korában látjuk őket feltünni, mint olyanokat, a kik régi nemességük alapján kapják mindig újabb nemességüket, majd mint a kik ezen kiváltságaikat rendszerint a magyar királyok által is megerősíttetni sietnek.
A XVII. században tünik fel az a törzs Boér család, úgy lászik a török háborúk alatt, a mely szkorei, berivoi, majd récsei, kopacseli és ez utóbbiból alakulva a kövesdi ágakra oszlott. Fontosnak tartom itt rögtön megjegyezni, hogy a kövesdi előnév használatát itt csak a családi traditio szentesítette, s hogy annak a most elől tárgyalt armálisban semmi legkisebb nyoma sincsen. A nova donatióban foglalt és fölsorolt egyének között csak egy van, a kinek előneve említtetik és az Ferencz de Kopacsel. Mindaddig, tehát, míg a kopacseli ág netalán más czímerét nem ösmerjük, e nyilas czímert ép oly, sőt nagyobb joggal mondhatjuk a kopacseli Boér család czímerének is.
Tény azonban, hogy ez az ág szolgáltatta a család legkiválóbb egyéniségeit, így pl. Simont, ki mint hadi biztos Erdélyből, jelen volt Rabutin mellett 1694-ben a zentai ütközetben, hol az elesett török fővezér arany pecsétjét megszerezvén, Eugen herczeg előtt annyira kitűnt, hogy nemsokára mint Fogaras vidékének főkapitányával találkozunk vele._{2 Nagy Iván. Magyarország családai II. k. 147. lap.}* Tőle származott Boér József, kinek neje báró Haller Borbála volt, s a ki azután a báró Huszár családot alapítá._{3 Mikola. Historia Genealogica Transylvanica. 1731. 8-r. 58. lap.}*
Az ezen törzshöz tartozó Boér családok czímereiből még csak a berivoiakét ismerjük, mely lóháton ülő férfit ábrázol, ki jobbjában, feje fölött kivont kardot villogtat._{4 Siebmacher. 4. füzet, 56. tábla, 71. lap.}*
Ezeken felül ismeretesek még a két hazában a felső-szombatfalvi, apáti,_{1 Nagy Iván. II. 149. lap.}* rusori, alias Sztojka de Alsó-Vincze, ilyei, káli, margsinai, szaczali és literati de Lucza,_{2 Tagányi Károly jegyzéke, 12. lap.}* valamint a nagykörtvélyesi,_{3 Karagyéna Mihály jegyzéke.}* s ezeken felül még mintegy 20 Boér család, Kőváry szerint, a melyeknek hovatartozása nem tudatik.
Mindezekből azonban korántsem az vehető ki, hogy e számos Boér nevű család idegen eredetű vagy oláh volna, hanem az, hogy Erdély százados érintkezése közben Nagy-Oláhország s a moldvai fejedelemségekkel, az erdélyi nemesség szeretett hasonlítani a gazdag és hatalmas bojár nemességhez s vezetékneve vagy predicátuma mellé igen sok fölvette, vagy adományoztatta magának, mint jelzőt a Boér nevet is. A most tárgyalt kopacsel-kövesdi ág pedig új predicátumát onnan szerezhette, hogy talán nova donatiója útján, – a felső fehérmegyei Kövesdet bírta. Iacute;gy kövesdi Boér Antal kir. fődézsmás 1826 szeptember 9-ikén zálogba veti Kövesdet, s a körülfekvő falvakban (A.-Gezés, Gainár, Becsérd, és Rukkoron) levő ősi birtokait nyolcz ezer váltó forinton Papp Sámuelnek és Boér Ágnes unoka hugának. A záloglevelet az itt bemutatott nyilas pecséttel erősíti meg._{1 Eredeti okirat-gyűjteményemben.}*

Sz.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi szeptember hó 26-án tartotta a szünidő utáni első igazgató választmányi ülését Nagy Imre elnöklete alatt, melyen a titkár felolvasta Csergheő Géza vál. tagnak «A Káta nemzetség czímere» czímű értekezését, ezután pedig dr. Schönherr Gyula felolvasása következett «Ritka pecsétkölcsönzési eset» czímmel. Mindkét, tetszéssel fogadott dolgozat folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
A folyóügyekre kerülvén sor, a titkár bemutatta a következő tagajánlásokat: Pártoló tagokúl Mocsáry István m. kir. honvédhadnagy Kecskeméten (aj. a titkár), Pazonyi Elek Emil Demecseren (aj. id. Lónyai Sándor). Évdíjas tagokúl: tiszabeői Hellebronth Antal cs. és kir. tüzérhadnagy Nagy-Szebenben, émeth Titusz Budapesten, Ragályi István Ragályban (aj. a titkár); Korizmits Antal az alexandriai nemzetközi felsőbb bíróság tagja (aj. Simonyi Kálmán). Az ajánlottak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
Ezután bemutattatott a társulati pénztár állapotáról szóló jelentés, mely szerint 1889 jan. havától szept. 26-ig
Bevétel 1491 frt – kr.
Kiadás 1135 „ 09 „
Pénztári maradvány 355 frt 91 kr.
A társulat alaptőkéje:
Értékpapírok, névszerinti értékben 7.200 frt
Alapító-levelekben 2.400 „
Alapító-levelek nélküli alapítványok 1.600 „
Összesen 11.200 frt
A pénztári kimutatás tudomásúl vétetett.
Az alapszabályok értelmében a jelen ülés lévén hivatva új választmányi tagok választására, felbontatott a beérkezett ajánlat, mely szerint Majláth Béla és Szinnyei József vál. tagok igazgató-választmányi tagúl ajánlják kellemesi Melczer István val. b. titk. tanácsost a társaság pártoló tagját, ki a megtörtént titkos szavazás által egyhangúlag megválasztatott.
A f. évi nagygyűlés napja nov. hó 9-ére határoztatott; tárgyai pedig ekkép állapíttattak meg: a) Elnöki megnyitó beszéd. b) A Hunt-Pázmán nemzetség dr. Komáromy András vál. tagtól. c) Titkári jelentés. d) Pénztári kimutatás. e) Esetleges indítványok.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Csergheő Géza és Szinnyei József vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

A czímerkérdés a magyar államjog szempontjából.

Báró Jeszenszky Bélától e czím alatt igen érdekes közlemény jelent meg az Egyetértés ez évi szeptember 27-ki számában, mely a magyar államczímer kérdésének mai állásával foglalkozva, ahhoz figyelemre méltó közjogi megjegyzéseket tesz. A kérdés heraldikai részének különböző fázisai és megoldása ismeretesek e folyóirat olvasói előtt; s ismeretes az 1874-iki legfelsőbb rendelet intézkedése, mely Magyarország, a társországok (Dalmácziát is ideértve), a régi Erdély és a separatum corpus jellegével bíró Fiume czímereit közös czímerpajzsban egyesítve tette a magyar állam jelvényévé. Ez az összetett czímer lépett az előbbi magyar állami czímer helyébe, melynek használata ezentúlra az anyaországot egyedűl érintő esetekre korlátoztatott. E mellett az 1868. 30. t. cz. által a társországok részére külön czímer lett megállapítva, melyet saját belügyeikben országos czímerűl használhatnak. Mennyiben felel meg az összetett czímer használata s e czímer egyes alkatrészeinek az anyaország s a társoszágok külön czímereiűl való kiszakítása az egységes magyar állam eszméjének, ez tisztán államjogi kérdés, melyhez a heraldikának nincs köze; de ahhoz igen is van, hogy az egyszer czímertanilag és közjogilag megállapított czímerek használatában a következetesség ne csak heraldikai, de államjogi tekintetben is megtartassék. Ez államjogi következetességet látjuk megsértve a minisztertanács legújabb, f. évi június 20-án kelt megállapodásában, mely midőn a magyar czímerkérdésben az országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslat számára Magyarország s a magyar szent korona országai czímereit megállapítja s azok használatának elveit körvonalozza, ama három miniszterium számára, melyek hatásköre a társországokra nem terjed ki, nem az összetett állami czímert, hanem az egyszerű magyar országczímert készűl hivatalos jelvényűl kijelölni. A magyar államjog szempontjából, mely egységes királyi hatalmat s annak legfelsőbb közegéűl egységes állami miniszteriumot ismer, ez intézkedés a legnagyobb mértékben hibás és végeredményben az államegység eszméjének gyöngyítésére vezetne. Az államjogi formák körűl elkövetett ilynemű hibák sokkal fontosabbak, mint az első pillanatra látszik, s báró Jeszenszky Béla nagy szolgálatot tett az ügynek, midőn előre figyelmeztet arra a nagy óvatosságra, melyet az új czímer-törvény szerkesztése igényel. Épen ezért, bár czikke a czímerkérdéshez heraldikai szempontokból újat nem nyújt, szükségesnek láttuk arról mégis e szakfolyóirat hasábjain megemlékezni. Egyik megjegyzését azonban nem hagyhatjuk észrevétel nélkül. Közleményének második részében megemlékezett az említett megállapodás ama részéről, mely szerint a király nevében kiadott okmányokon szívpajzsul az uralkodóház magánczímere alkalmazandó. Jeszenszky az itt föltételezett alaki különböztetést alkotmányellenesnek s így a szívpajzs használatát vagy minden esetre kiterjesztendőnek vagy egészen mellőzendőnek véli, amiben igaza van; nincs okadatolva azonban az az intése, hogy ha az országgyűlés ily intézkedést akar törvénybe igtatni, «jól vigyázzon, melyik czímert proklamálja a királyi család jelvényeűl». Nem reflektálva ama felfogásra, mely a közös hadseregnél jelvényűl használt kétfejű sast az uralkodóház czímeréűl kívánja tekinteni s tisztán heraldikai szempontból tekintve a dolgot, úgy véljük, hogy az országgyűlés részéről itt választásnak helye nincs. Az uralkodóház czímerének csak egy alakját ismerjük: a habsburgi oroszlánból, az osztrák pólyából és a lotharingiai haránt-gerendából összetett czímert, melyet az uralkodóház tagjai, mint a Habsburg-Lotharingiai család sarjai családi czímerükül használnak. (Ettől meg kell különböztetni az összetett czímert, mely az uralkodóház tagjait ausztriai főherczegi és magyar királyi herczegi méltóságuk jelvényeűl illeti meg.) Az uralkodó, mint ausztriai császár, a kétfejű sas mellére alkalmazva használja e czímert – s ez egyúttal az osztrák császárság czímere is; – mint magyar királynak, a királyi czímerben természetesen a császári sas nélkül kell azt használnia. És így az alternativa, a mitől Jeszenszky fél, hogy «vagy jóváhagyjuk, hogy a közös hatóságok osztrák jelvényt használjanak, vagy elismerjük, hogy a magyar czímer szívpajzsát a szövetséges császári állam czímere képezi» – ez az alternativa egészen elesik. A Habsburg-Lotharingiai czímernek szívpajzsul alkalmazása semmi összefüggésben nincs sem a közös hadsereg jelvényének, sem a monarchia közös czímerének kérdésével, melynek, ha egyszer megoldásra kerűl, csakis egy megoldása lehet: a magyar állami czímernek és az osztrák császárság czímerének külön pajzsokban, saját koronáik alatt egymás mellé való helyezése.

–RR.

A brebiri Melith család czímere.

Csergheő Géza tagtársunk folyóiratunk jelen füzetében a Káta nemzetség czímeréről értekezvén, mellesleg érinti a brebiri Melith családot is; felhozza róla, heraldikai bizonyítékok által támogattatva, hogy valószínűleg e család is abból a Subich nemzetségből ered, melyből a Zrínyiek, mert ősi czímerük, a sasszárny, közös. Említi továbbá, hogy a Melith család későbbi czímerébe a kerék valószínűleg a Káta nemzetségbeli Csáholyi családdal való összeházasodás révén, az utolsó Csáholyi örökösnő emlékezetére, mint mellékjegy vagy bővítés kerűlt.
Ezen heraldikai okok alapján történt feltevéseket fényesen igazolja egy oklevél, melyet a Nemzeti Múzeumban lévő Kállay-levéltár őriz, hová szintén házasság útján a Melithek számos oklevele kerűlt.
A brebiri Melith családnak a XVI. század második felében élt férfitagjai, úgymint Melith Györgynek és nejének Csáholyi Annának, családja utolsó sarjának, fiai: István és Pál, továbbá unokatestvérök Melith Vid azon kéréssel járultak Rudolf királyhoz, hogy ősi czímeröket, úgymint a brebiri Melithekét és anyai részről a Csáholyiakét egyesítse, bővítse és czímerújításként adományozza nekik és utódaiknak, tehát az egész Melith családnak. Az oklevél szerint: ...«ex speciali nostar gratia et munificentia antiquć ipsorum nobilitatis tam paternć familić Melyth de Bryber quam maternć familić videlicet Chaholiorum generationis insignia, in unum collecta et aliquantulum aucta ac illustrata ipsis, eorumdenque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis iam natis et inposterum nascituris, adeoque universć familić Melyth de Bryber denuo clementer conferre dignaremur.» Ugyanekkor régi, II. Endre, IV. Béla, I. Lajos és Zsigmond királyoktól eredő okleveleiknek átírását és megerősítését is kérik a királytól.
Rudolf király 1580. február 24-én kelt fényes kiállítású oklevelében eleget tesz e kérésnek; megerősíti régi okleveleiket, egyesíti és pontosan leírja a Melithek és Csáholyiak czímerét. Az átírt oklevelek közt Zsigmond királyé 1412. évből a brebiri Melitheket egész határozottan a Subichok nemzetségéből (de generatione Subiciorum) eredőknek mondja. Ime tehát az egyik, heraldikai úton nyert feltevést oklevél is bizonyítja.
A két családnak egyesített czímerét az oklevél ekkép írja le: Vörös mezőben zöld halmon koronás, szárnyas angyal, hosszú kék ruhában, mellén keresztbe tett vörös stólával, karjai meztelenek, lábai keresztbe vannak téve, kinyújtott jobbjában arany koronát tart, melyből két fekete sasszárny emelkedik ki (a Subich nemből eredő Melith család czímre), a korona alatt arany félhold és ez alatt arany csillag; baljával egy fa kocsikerékre (Csáholyi czímer) támaszkodik. Sisakdísz: két fekete sasszárny között, melyeknek egyike a félholddal, másika a csillaggal van megrakva, kinövő angyal. Takaró: arany-vörös, arany-fekete. Az oklevél szavai szerint: «Scutum videlicet militare erectum, purpurei seu rubri coloris, cuius fundum viridis monticulus occupat, cui sub humana effigie angelus in veste oblonga et cślestini coloris lucida, stola rubea informam crucis a collo per pectus defluente prćcinctus, sparsis crinibus, corona regia insignitis, alis discoloribus, visuque delectabilibus expansis, brachiisque nudis prominentibus et pedibus in formam similiter crucis positis insistere, manuque sinistra rotam currus ligneam, dextra vero in dextrum scuti latus extensa coronam auream cum eminente ex illa duplici ala aquilina nigra tenere, subtus vero coronam lunć sphćra media et sub ea stella, utraque aurei coloris ordine posita esse conspiciuntur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam regio diademate alterum angelum inter duas nigras alas aquilians hinc luna, illinc stella radiante ornatas, umbilicotenus conspicuum, priorique per omnia similem proferente ornatam. A summitate vero sive cono galće laciniis seu lemmiscis hinc aurei et rubri, illinc aurei similiter et nigri colorum in utramque scuti oram defluentibus, illudque decenter exornantibus».
Az oklevél szövege hivatkozik az elején lefestett czímerre, mint a melylyel ez a leírás teljesen megegyező. A czímer kifestése azonban a könyvalakban kiállított díszes diplomából elmaradt.
E nagyérdekű oklevél, melynek a Brebiri Melith-czímer utolsó alakulásának pontos leírását köszönjük, teljesen igazolja azon feltevéseket, melyekkel Csergheő Géza említett czikkében találkozunk. Az összehasonlító heraldika diadalát látjuk benne, mely szerencsésen keresztűl vitt combinatiókkal gyakran oly eredményekre képes vezetni, melyekre oklevelek, ha ugyan a jó szerencse megőrizte számunkra, vezetnek; s hogy a heraldikára alapított combinatiók a legtöbbször nem puszta feltevések, a jelen esetben okleveles alapon kimutatható.

F.

A Vécsey család czímere.

A Századok legközelébb megjelent októberi füzetében a Történelmi Társulat által Máramarosmegyébe és Nagybánya városába rendezett kirándulás tudományos eredményét olvassuk, melyből több adat folyóiratunk közönségét is érdekli. Igy kivált az, a mit a sárköz-újlaki bizottság jelentésében a br. Vécsey család levéltárában található czímereslevelekről olvasunk.
A családnak első ismert őse, mint családtani munkákból is tudjuk, Wéchei Zewlewsi Balázs volt, ki czímerét és nemességét II. Ulászló királytól nyerte. Az 1507. nov. 25 kelt czímereslevél felemlíti, hogy a király e kitüntetésben hívét főleg Perényi Gábor és Perényi István kir. kamarások közbenjárására részesíté. A czímert az oklevél nem írja le, azt csak díszes rajzban tartalmazza, melyre a szöveg hivatkozik. E szerint a czímer: kék mezőben a pajzs balszéléből kinövő, könyökben hajlott pánczélos kar, mely markában hegyével fölfelé vas lándzsa-csúcsot tart; a kar hajlása fölött hatágú arany csillag, napszerű sugarakkal. Sisakdísz nincs; takaró mindkét oldalt háromszínű: arany-kék-zöld.
Az első czímerszerzőnek a fia István, kinél a Szőllősy név elhagyásával a Vécsey családnév állandósúl János királytól Buda ostrománál kitüntetett vitézségeért 1532 okt. 16-án czímer-bővítést nyert, mely által az előbbi czímer következőkép módosult: kék mezőben faragott kövekből rakott öt ormójú várfal mögül kinövő, balra fordúlt természetes oroszlán, két első lábával maga előtt kis vörös pajzsot tart, melyen az 1507-iki czímer látható oly módosítással, hogy a kar felhőkből nő ki s a pajzsalakot fönt jobbról arany csillag, balról ezüst félhold kiséri. A czímeres levél a czímerszerzőt a kúnok kolbászszéki tisztjének nevezi (officialis Cumanorum in districtu Kolbasszek), s a czímert rajzban is, leírásban is tartalmazza.
Ugyanazon levéltárban őrzik a családnak 1691 november 21-én Lipót királytól nyert bárói oklevelét, melynek bővített czímere olyan, a minőnek azt a társulatunk által kiadott Nemzetségi Zsebkönyv leírja.
Végűl megemlítjük, hogy a Vécsey levéltárban van a Zsigmond király által Csapi András és rokonai részére 1418 virágvasárnap szombatján kiállított nagyérdekű czímereslevél, melynek czímerét folyóiratunk 1885. évi folyama e levéltár eredetijéről színes nyomatban közzé tette.

SZAKIRODALOM

A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény

magyarországi része gyorsan halad befejezése felé. Utolsó füzetünk megjelente óta nem kevesebb mint három füzet (a 15–17-ig) látott napvilágot, melyek félezernél több magyar családról és czímereikről nyújtanak felvilágosítást; magukban foglalják a Kovácsy–Megyeri családokat. Részletességükről fogalmat adhat az, hogy pl. 9 Kún, 5 Lázár, 5 Lipthay, 6 Losonczy, 6 Lukács családról van bennök szó. A megtartott forma keretén belűl, némely családról terjedelmesebb közleményt nyújt a szerkesztő, felemlítvén benne a család történetének egyes fontosabb mozzanatait. Iacute;gy pl. a Lavotha, Liszty, Losonczy, Mágoch, szunyogszeghi Mayláth, Majthényi, Máriássy családoknál egyes vitásabb kérdéseket is érint, mint a költő Liszthy László azonosságának kérdését azon Liszthy Lászlóval, ki gonosz tettei miatt hóhér pallosa alatt vérzett el; a Mayláthoknál felveti a horogszeghi és székhelyi Mayláthok közti rokonság kérdését; a Majthényiaknál, a különböző időkben kelt bárói czímereket részletesen ismerteti (számszerint ötöt) stb. Oly családoknál, melyek valamely nemzetségből veszik eredetöket, ismerteti a nemzetség ősi czímerét, felemlítve a közös eredetű családokat; mint a Majthényiaknál a Divék, a Maróthyaknál a Guth-Keled, a Lorántffyaknál a Ratold nemből eredőket. Egyes nevezetesebb indigena főúri családoknál azok multját megfelelőleg terjedelmesebben méltatja, mint pl. a Königsegg, Leiningen, Liechtenstein, Lobkovitz, Locher stb. családoknál. Érdekesebb, valamely tekintetben figyelmet érdemlő czímereknél néhány jellemző szóval utal azok valamely sajátságára. Igy a Leövey czímernek felemlíti correct stilizálását, mely azt a XV. század legjobb czímertermékei közé emeli. A Lipovniczky czímernél utal arra a feltünő jelenségre, hogy a Divék nemből eredő család czímere a Rajcsányiakéval együtt elüt e nemzetség ősi jelvényétől. A Lipthayaknál két különböző család czímerében mutatkozó rokonság alapján utal arra, hogy a czímerek közti különbözés csak önkényszülte eltérés lehet, s nem lehetetlen, hogy e czímereknél egy család közös ősi czímerének idők folyamán történt változtatásával van dolgunk. A Lorántffyaknál röviden érinti azon változásokat, a melyeken az ősi nemzetségczímer, a hársfalevél, idők folytán keresztűl ment. A Margitay czímernél kellőkép méltatja annak különös, szokatlan voltát (a pajzst ugyanis alúlról fölfelé egy görbe kard szúrja át), mely eredeti, de nem logikátlan ábrázolásra alig van egy-két példa az összes heraldikában. Bővebben beszéli meg a Máriássy-czímert is stb. S e mellett figyelemmel van a szakirodalomra, s ennek legújabb termékei sem ismeretlenek a szerkesztő előtt. – Az előttünk fekvő három füzet gazdag anyagában természetesen több oly családdal találkozunk, mely czímeres levelét a mohácsi vész előtt kapta. Hogy a nagy gyűjteményben felölelt ilynemű armálisok sorozatát teljessé tegyük, miként eddig, most is ide iktatjuk e családok nevét. Ilyenek: a Lenkey család, mely 1415-ben Zsigmond királytól nyerte czimerét a Komjáthy családdal együtt; a czímeres levél azonban II. Ulászló egy hasonló oklevelével együtt pár évvel ezelőtt elveszett. Zsigmond királytól való, 1430. évből, a Marsovszky család czímereslevele; a Leövey család 1453. évi czímere ismeretes folyóiratunk olvasói előtt; azt a múlt évi folyamban színnyomatban közzétettük. A kihalt Marczibányi család 1467-ben Mátyás királytól nyerte czímerét. II. Ulászlótól nyerte czímerét Máriássy István 1504-ben, és a Kubinyi család 1497-ben. Az egyik Litteráti család 1519-ben kapott czímert II. Lajostól, mely annyiban nevezetes, hogy a czímerszerző arczképét ábrázolja; a leleszi levéltárban őrzött czímereslevél e szempontból folyóiratunkban (1886. évf.) már méltatva volt. – Az elmondottakkal korántsem merítettük ki a füzetekben felölelt heraldikai anyag érdekességét, csak ismételten utalni akartunk a vállalat becses voltára, melyhez a kutató a legtöbb esetben eredménynyel fordulhat.
A magyar czímer.A Magyar Salon f. évi júniusi füzetében e czím alatt igen ügyesen írt czikket találunk Futtaki Gyulától, mely a forrás megjelölése nélkűl ugyan, s a részletekben némi eltéréssel, de egészben véve a társulatunk által 1884-ben adott vélemény szellemében ismerteti a magyar állami czímert. Az eltéréseket illetőleg – hogy a horvát koczkás czímer ezüsttel kezdődik s nem vörössel, továbbá hogy a szlavóniai czímerben a csillag arany s nem ezüst – nem szándékozunk e helyütt vitába bocsátkózni. Kötelességünknek tartottuk azonban tudomást venni e czikkről, mely egy nagy kiterjedésnek örvendő szépirodalmi folyóirat hasábjain igen alkalmas arra, hogy az országos czímerünk használatában észlelt tájékozatlanságot csökkentse s a nagy közönséget annak heraldikai korrektséggel szerkesztett alakjához hozzászoktassa. Tudományos jellegű czikkek mellett, minők báró Jeszenszky fentebb említett közjogi fejtegetései, az ily népszerű modorban írt ismertetések is igen nagy szolgálatot tesznek a czímerkérdés ügyének, az általános érdeklődés felköltése által, mely egyedűl teszi remélhetővé az állami czímer kérdésének mielőbbi végleges rendezését.

–RR.

A Sopronmegyei oklevéltár

első kötete, Nagy Imre szerkesztésében, mint a megye monographiájának első kötete kikerűlt a sajtó alól. Több évtized óta folytatott szorgalmas búvárkodás eredménye e kötet, mely a megye történetéhez az 1156. évtől 1411. évig 443 darab kiválogatott, első rangú fontosságú oklevelet tartalmaz. Az oklevelek egyik legrégibbjét, III. Istvánnak 1162. évi adományát a szerkesztő sikerült hasonmásban is közli; ez korra nézve a Sopronmegyére vonatkozók közt a legrégibb eredeti, mely Sopron városa levéltárában napjainkig megmaradt. A kötetet két pecsétrajz is díszíti, a megye két legrégibb pecsétjének rajza, 1553. és 1570. évekből. Az oklevéltár két kötetre van tervezve, melyekre a szerkesztőnek évek hosszú során át folytatott kutatás eredményeűl kétezernél több oklevél másolata áll rendelkezésére; természetes, hogy csak azok legérdekesebbjeire szorítkozhatott. A kimaradtak adatainak a feldolgozott történelmi részben nyomát fogjuk találni. Az oklevélanyagot a buzgó gyűjtő az ország különböző vidékeinek levéltáraiból hozta össze s nem hagyott figyelmen kívül oly levéltárat, melyben megyéjére vonatkozólag valamit találni remélt. A tőle egyéb kiadványaiban megszokott lelkiismeretességgel és pontossággal tetet közzé az oklevelek szövegét, melyek közt elenyészőleg kevés, jobbára a legrégibbek, jelentek meg korábbi megbízhatatlan kiadásokban, a többi merőben új, fontosságra és érdekességre nézve elsőrangú adatokkal gazdagítja ismeretünket. A kötet e napokban látván napvilágot, ezúttal nem terjeszkedhetünk ki annak részletes ismertetésére; de kötelességünknek tartottuk, hogy a nagybecsű kiadványra az érdeklődő szakférfiak figyelmét már most is felhívjuk.

1889-4

145A HUNT PÁZMÁN NEMZETSÉG UGOCSAI ÁGAZATA.

A Gejza vezér alatt hazánkba költöző Hunt és Pázmán német lovagoknak, Szent István királyunk állam alkotó törekvéseinél krónikásaink igen jelentékeny s mint az újabb történelmi vizsgálódások bizonyítják, – talán meg sem érdemlett szerepet tulajdonítanak._{1 Ezzel foglalkozik Dr. Pauler Gyula: «Szent István és alkotmánya» cz. jeles tanulmányának némely részében. Századok 1879. I. 101. 1.}* De ha a többi bevándorolt idegenekkel együtt szinte nem is voltak oly nélkülözhetetlen tényezői a monarchia megalakulásának s a kereszténység elterjedése nélkülök is megtörténhetett volna, kútforrásainknak a részletekre nézve egymástól többé-kevésbé eltérő, de lényegileg egybehangzó tudósítása után nem lehet okunk abban kételkedni, hogy maradandó érdemeket szereztek maguknak, és szolgálataik bármily természetűek, de mindenesetre elég fontosak voltak arra nézve, hogy szent királyunk bőkezűleg jutalmazhassa őket. – Tény, hogy Istvánt a Garam vize mellett ők ütötték német szokás szerint lovaggá s a lázadó Koppány somogyi vezér leverésében is tevékeny részt vettek._{2 Ösmeretes kútfőink részletezése helyett legyen szabad e helyen Majláth Bélának a Hunt Pázmán nemzetségről írott alapos dolgozatára hivatkoznom, melyben minden forrás felhasználásával, Hunt és Pázmánnak beköltözését, társadalmi állását, czímerét stb. a legnagyobb valószínűséggel meghatározza. «Turul» I. 69. 1.}*
A mint az ivadékaira vonatkozó s nagy számmal fenmaradt oklevelek is bizonyítják, szent István a Garam és Ipoly folyók között s azok mentében elerülő földeket adta nekik szállásul. Iacute;gy látjuk feltünni a Hunt Pázmánokat a letelepedésükről, illetőleg az őseik által épített várról Hontnak nevezett megyében, ezzel egyidejűleg a szomszédos Esztergom és Pozsony vármegyék területén, valamint Barsban és Nyitrában. A XIII. század közepén pedig már nagyon elszaporodván, Somogyban és Biharban találkozunk velük, honnan aztán rövid idő alatt Ugocsa vármegyébe s az ország különböző részeibe is elszármaztak.
Kétségtelen dolog azonban, hogy birtokaik eleinte egy tömegben, vagy legalább is összefüggőleg csoportosultak, mert általában véve a nemzetségi javak, akár az első foglalás alapján bírt szállások (descensus), akár Szent Istvántól adományozott s amazokkal egyenjogúaknak tekintett örökségek (hćreditas) voltak is, lehetőleg egy helyen vagy terjedelmükhöz képest egymás közelében feküdtek, mert úgy kivánták ezt a nemzetségi osztatlan birtoklás érdekei, a föld birtokkal járó kötelezettségek és a vagyonbiztonság szüksége.
Számtalan példát lehetne felhozni ennek bizonyítására, nem csak a bevándorlott, de az ős nemzetségeknél is, kik az első foglalás alapján megszállott földeket birtokukba véve, ott vérségük, rabszolgáik, barmaikkal együtt letelepedtek s bármennyire szétágaztak is utódaik, még századok múltával is volt azon a földön, legalább egy nemes udvarházuk vagy jobbágyhelyük._{1 Tapasztalhatjuk ezt különösen a Csák és az Aba nemzetségből származó családoknál.}* Annak azonban nincs nyoma történeti emlékeinkben, hogy a honfoglalás befejezése után valamelyik törzsfő, részben a Duna mentén, részben a Királyhágón túl, vagy akár a Tisza mellett foglalt volna nemzetségének szállást, de el sem lehetne képzelni, mikor tudjuk, hogy az álladalmi és társadalmi élet hazánkban a törzsszerkezet alapján fejlődött, melynek sarkalatos elve az osztatlan közös birtoklás volt.
Épen ezért, jóllehet a Hunt Pázmán nemzetség birtokai már a XIII. század folyamán az ország legkülönbözőbb vidékeire kiterjedtek, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nemzetség tagjai a Garam és Ipoly folyók környékén valamikor mind együtt laktak s az őseiknek Szent István által adott földeket, de még azokat is, miket a nemzetségnek egyes kiváló tagjai Kálmánnak a tulajdonjogot szabályozó törvénye előtt, jó szolgálataik fejében más királyainktól kaptak, ágazatról-ágazatra osztatlanúl birtokolták. – Mondanunk is alig szükséges tehát, hogy minden más jószágaiknak jogczíme újabb keletű s a hol nem tudunk arra határozottan rámutatni, bátran elhihetjük, hogy abból az időből származnak, mikor még nem tartották okvetlenűl szükségesnek írásba foglaltatni az adományozásokat, mert a király szava és akaratának kijelentése tökéletesen elégséges volt jogaik és szabadalmaik biztosítására.
Alig lehetne tagadni, hogy a törzsszerkezet felbomlását Kálmán királynak a tulajdonjogot szabályozó nagy horderejű intézkedése idézte elő, mely a fiúnak atyja s a testvérnek testvére után való örökösödését biztosította. – Ennek következményei azonban csak idő múltával lettek észrevehetők, mert a nagyobb mérvű osztozkodások a XIII. század elején kezdődnek, ekkor lép fel okleveleinkben sűrűbben a «de genere» kifejezés, melynek értelme ebben az időben még, alig egy pár kivétellel, a legszűkebb körű vérségi együvé tartozást jelenti. A mint ugyanis egy apának gyermekei a közös vagyont egymás között felosztották, maradékaiknak saját érdekükben nyilván kellett tartani leszármazásukat s rendszerint megnevezték azt az ősüket, ki mint legelső önálló birtokos föltétlen tulajdonjoggal hagyta rájuk jószágait, a ki talán nagyatyjuk vagy épen atyjuk volt. Ennél feljebb nem mentek s ha valami jogos igényeik támadtak idő múltával az ősük után maradt birtokhoz, egyszerűen azt bizonyították, hogy attól származnak, illetőleg annak nemzetségéből valók. – Innen van az, hogy az oklevelekben előforduló legtöbb nemzetség, ritkán régibb annál az oklevélnél, mely legelsőben felemlíti.
A Hunt Pázmánoknál azonban, bár e tekintetben nem állanak egyedül, épenséggel az ellenkezőt tapasztalhatjuk, mert jóllehet a nemzetség okleveles említését, körülbelűl 200 esztendő választja el őseiknek a történelemben való megjelenésétől, következetesen és kizárólag a «de genere Hunt Pázmán» elnevezéssel éltek, még akkor is, midőn már egy talpalatnyi földet sem bírtak az ősnemzetségi javakból. Ez pedig nem puszta véletlen, nem is egyedül a hírneves német lovagoktól test és vér szerint való leszármazásukat jelentették általa, bár annak emlékét is kétségtelen büszkeséggel őrizték, de volt valami fontosabb oka, s ez véleményem szerint a nemzetségi vagyon megosztásának módjában rejlett.
Több mint valószínű ugyanis, hogy a Hunt Pázmánok a Csákok, Kalánok és Abákhoz hasonlóan, már a XII-ik század végével hozzá fogtak a törzsvagyonuk feldarabolásához s ha a Szent István által őseiknek adományozott földeken kívül az ország más részeiben is voltak birtokaik, azok is közös osztály alá mentek, a nélkül azonban, hogy egyik vagy másik birtoktest, a nemzetség egyik vagy másik ágazatának kizárólagos tulajdonát képezte volna. Ily módon bármily gyakran ismétlődtek is az osztozkodások, nem gyengíthették meg a nemzetség tagjai között fennálló szorosabb kapcsolatot és együvé tartozás tudatát, ha szinte az egyes ágazatok az idők folyamán tényleg külön is váltak. Iacute;gy péld. a nemzetségnek Hont vármegyei ágazatából származó Kázmér comes fiai: Ugrin, Péter és Lampert 1288-ban még Borsod vármegyei jószágokat bírnak;_{1 Horvát István: Verbőczy emlékezete II. 15. 1.}* Hont comes fia Gergely, ugyanebből az ágazatból némely Borsod vármegyében fekvő birtokokat cserél el a Kállay nemzetség őseivel;_{1 Horvát István: Verbőczy emlékezete II. 11. 1.}* a bihari ágazathoz tartozó Lampert 1303-ban Hont vármegyében fekvő örökségét nemzetsége több tagjának adja el;_{2 Kubinyi Ferencz: Magy. tört. Emlékek II. 53. 1.}* az Ugocsa vármegyei ágazat alapítója Mikó 1304-ben Esztergom vármegyében fekvő örökségéről intézkedik._{3 L. alább.}*
Látjuk tehát, hogy a Hunt Pázmán nemzetség kebelében, jóllehet már a tatárjárás előtt különböző ágakra szakadt is az, az osztatlan közös birtoklásból eredő jogviszonyok csak lassan enyésztek el, s legfőképen ez magyarázza meg, hogy a nemzetség tagjai évszázadok múltán is, a Gejza vezér idejében hazánkba költözött őseikre való hivatkozással szereznek érvényt jogos igényeiknek. Pedig ha ez már rájuk nézve gyakorlati értékkel egyáltalában nem járt volna, bizonyára ők is, mint az ország más nemesei, már csak az egyénnek a köztől való függetlensége, saját szűkebb körű érdekeik megoltalmazása tekintetéből is, sokkal gyakorlatibb megkülönböztetésről gondoskodnak.
Az önállóságra való törekvés, az egyéni képességek érvényesítése ebben a korban már sokkal határozottabb alakot öltött, semhogy az emberek egy oly kihaló félben lévő állami és társadalmi szervezet bilincseit, mely már a gyakorlati életben haszonnal többé nem bírt, önkényt, czéltalanúl vették volna magokra. És mikor a föld a közös helyett egyesek kizárólagos tulajdonába ment át, bizonyosan sietett mindenki mennél zártabb körbe csoportosítani a maga érdekeit, részint, hogy könnyebben megvédelmezhesse, részint, hogy erősebb, elvitázhatatlanabb jogczímet szerezhessen a maga tulajdonához.
Tapasztalhatjuk ezt a nemzetség pozsonyi ágazatánál is, mely úgy látszik leghamarább vállott el a törzstől és tagjai csak kivételes esetekben, igen ritkán használják nevük mellett a «de genere Hunt Pázmán» megkülönböztetést, mert közös vagyonuk, valószínűleg a XIII. században sem volt. Ebből az ágazatból származtak, mint tudjuk, a Szentgyörgyi és Bazini grófok (mind a két nevet adó jószág újabb adomány, nem ősnemzetségi birtok), kik a XIII. század utolsó tizedeiben, a Hunt Pázmán nemzetség ősi czímerét sem használták többé._{1 A Hunt Pázmánok ősi czímere: veres mezőben ezüst kutya feje; a Szentgyörgyiek ellenben már 1278-ban, kék mezőben aranynyal és veressel szelt csillagot viseltek. B. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. 71. 139. 1.}*
Tagadhatatlan tehát, hogy midőn e nemzetség tagjai szétszóródtak az ország minden szegletébe, úgy hogy vérségükkel még Erdélyben is találkozunk, sokkal könnyebb dolog lett volna rájuk nézve is, ha pöreik és osztály-egyességeik alkalmával egyszerűen arra a közvetlen elődjükre hivatkozhatnak, ki, mint legelső önálló birtokos, föltétlen tulajdonjoggal hagyta rájuk javait. – Másfelől azonban a nemzetség birtokviszonyait általában tekintve, nem ritkán saját kárukkal járt volna ez s épen azért helyesebbnek tartották egy a gyakorlat és szükség folytán még mindig érvényben álló régibb vérségi kötelékhez számítani magukat, minek következtében aztán utódjaik is, a «de genere Hunt Pázmán» elnevezéssel a szükséghez képest mind az ideig éltek, míg ezt az állandó vezetéknevek használata jogaiból tökéletesen ki nem szorította.
Nem czélom ez alkalommal a Hunt Pázmán nemzetség különböző ágazataival, s az azokból származó egyes családokkal tüzetesen foglalkozni, csak azt említem meg, hogy ős fészkükben, a Garam és Ipoly folyók környékén vertek leginkább gyökeret a német lovagoknak rövid idő alatt, szívvel lélekkel magyarrá váló sarjadékai. E tekintetben talán egyedül a Szentgyörgyi és Bazini grófok képeznek kivételt, de ott áll velük szemben a Forgáchok jeles hada, továbbá az eddigelé jobbára ismeretlen: Csalomjai, Fődémessy, Jánoky, Kováry, Jákóffy stb. családokban szerepelt Hunt Pázmánok, kik, ha nem is emelkedtek oly magasra mint az előbbiek, de egyszer-másszor érdemes emberek kerültek ki közülök s a püspöki széket is dicséretesen betöltötték._{2 Az utóbbiakra nézve l. Kubinyi i. m.}*
A nemzetség bihari ágazata a XIII. század közepén szaporodott el. Úgy látszik, egy őstől származtak, kinek jószágai a Körös és Berettyó folyók környékén terültek el s minden bizonynyal a XII. század végével telepedett oda és újabb adományozások által is szaporítá javait.
A Hunt Pázmánok azonban még jobban szaporodtak mint birtokaik, úgy hogy a XIII. század végével már több ágazatra oszolva, igen feldarabolták egymás között az őstől maradt vagyont, pedig már előbb egy tekintélyes főpap is támadt közülök, Achilles mester pécsi püspök, ki mint IV. Béla alkanczellárja, nemcsak maga gyűjtött, de valószínűleg atyafiainak is elősegítette boldogulását. Nyilván az ő befolyásának lehet tulajdonítani, hogy rokona hasonlóképen Achilles a papi pályát választotta s a XIII. század utolsó tizedében, az Árpádok korában igen előkelő és gazdag javadalmazású pataki plébánián találkozunk vele._{1 Eredeti oklevél 1294-ből a tisza-ujhelyi Ujhelyi család levéltárában.}* Négy testvére volt, Pázmán, Fancsuka vagy Foncska, Mihály és Márton, Felicián comes fiai, közülök, Mihály magtalanúl halt el, Pázmán ivadékait nem ismerjük, Foncska Erdélyben fekvő jószágára költözött, Márton pedig Ugocsa vármegyébe, s ősatyja lett a XVIII. században elenyészett Fancsikay illetőleg Fancsikai Lázár családoknak, mint ezt alább következendő táblázatunk tünteti elő.
A nemzetség bihari ágazatához tartoztak még Marczellus vagy Marczal comes három fiával, Ders Pázmán fia, kinek csak leány gyermekei maradtak, Miklós Lampert fia, ki 1274-ben Bolcshidát az Ér mellett Dersnek Várad mellett fekvő Felfancska nevezetű birtokáért elcseréli. Említik még az oklevelek Pósa fiait Felicziánt és Derset, de sem ezeknek, sem Lampert fia Miklósnak maradékairól nincs tudomásunk.
Hogy a Hunt Pázmán nemzetségnek most előszámlált tagjai, minő közelebbi vérségi viszonyban állottak egymáshoz, azt az oklevelekből megállapítani nem lehet; annyi bizonyos, hogy Pázmán fia Ders, Marczell comes fiaival (kiknek leszármazása második táblázatunkon szemlélhető) igen közel rokon, valószínűleg unokatestvér volt, mert birtokain egyedül ők osztozkodnak. Nagyon valószínű, hogy az örök emlékezetű Pázmány Péter ősatyját is, ezek között találhatnók fel, mert a Panaszi Pázmánok a XIV-ik század folyamán több alkalommal perlekednek az ősi javakon Marczel comes ivadékaival, s még Pázmán fia, Ders után maradt örökséghez is jogot formáltak.
Feliczián comes fia, mint épen említettük, átszármazott Ugocsa vármegyébe, s minthogy jelen alkalommal a nemzetség ezen ágazatával foglalkozunk kiváltképen, nemzedékrendjét töredékesen ekkép állíthatjuk össze:

Feliczian comes de genere Hunt Pázmán; Pázmán 1278. maradékait nem ismerjük.; Fancsaka comes de Peturd 1278–1303. maradékait nem ismerjük.; Achilles mester pataki plebános 1294–1310.; Mihály 1294. magtalan.; Márton 1204–1303. Ugocsa vármegyébe költözik.; László 1334. de Fancsika, felesége Kisvárday Erzsébet «de genere Guth Keled».; I. Domokos 1370–1396.; György 1356.; János 1356.; Margit (Surányi Sebestyén).; II. Domokos 1399-ben Ugocsa vármegye alispánja.; I. István. 1396-ban javait elveszti.; Mózes 1396–1414.; Lázár, 1423-ban ugocsai alispán, a fancsikai Lázár család alapítója.; II. György.; II. János 1401-ben ugocsai alispán.; II. István 1396–1414. a Fancsikay család alapítója.; Áron megöletett 1396.

Hogy a táblázat homlokán álló Feliczián comes, egy személy-e azzal a Felicziánnal, ki 1271-ben Ugocsa vármegye főispánja volt valószínűnek tartjuk ugyan, de határozottan nem állíthatjuk. Szirmay habozás nélkül a Hunt Pázmánok közül valónak mondja, de az ő tanuságtételén más bizonyítékok hiányában elindulni nem merünk, sőt az az 1294-iki oklevél-kivonat, melylyel állítását támogatja, határozottan meg van hamisítva._{1 Szirmay: Not. Comit. Ugocs. 31. Idéz egy oklevelet az Ujhelyi család levéltárából, hol Feliczián «comes de Ogosa» néven jön elő, az előttem fekvő eredetiben azonban egyszerűen Feliczián comes. Mint más alkalommal be fogom bizonyítani, Szirmay ily módon igen sok oklevelet hamisított meg.}* Maradékaival e sorok folyamán még találkozni fogunk.
Ezzel áttérhetünk a már többször említett Marcell comes ágazatára, kinek nemzedékét szakadatlan összefüggésben a mai napig levezethetjük, jóllehet ivadékai jelenleg már csak egyetlen család tagjaiban élnek.
Maga a törzsfő kevés gondot okoz nekünk, s csak annyit tudunk felőle, hogy jószágai Bihar vármegyében, hasonlóképen a Körös és Berettyó folyók mentén terültek el, s három fiút hagyott maga után, Achillest, Mikót és Csépánt (István), kik halála idején már emberkort értek.
A testvérekre nem valami dús örökség nézett, de nem is akartak megvénülni, mint atyjuk az ősi tűzhely mellett, hanem kardot kötvén, híven követték V. István zászlaját, s az Ottokár cseh király ellen vívott harczokban mind a hárman kitüntették magukat.
De a háborúból már csak ketten tértek haza, mert Achilles a Rába és Rábca között 1271. május 14-én vívott ismeretes ütközetben vitézül elesett. V. István azonban nem volt háládatlan hozzájuk, jóllehet föltehetjük, hogy a kor rendes szokása szerint maguk is sürgették jutalmukat s hogy testvérük vére ne omlott légyen hiába, az Ugocsa vármegyei királyi prćdiumhoz tartozó Visk földét ajándékozta nekik, a Tiszán levő vámjával s egyéb hasznaival.
Ez az adomány forduló pontot jelez a testvérek életében. Megmaradtak ugyan még egy ideig Biharban, de minthogy ott nemzetségük már igen elszaporodott, ősi javaik ellenben a gyakori osztályok következtében megfogyatkoztak, s elegendő terük sem lehetett azon a vidéken birtokaik növelésére: ezután már legfeljebb csak arra volt gondjuk, hogy jószágaikat – nehogy elköltözésükkel teljesen elpusztuljanak – lehetőleg egy helyen csoportosítsák. E végből Mikó 1278 október 6-án az erdélyi részekben fekvő Hasadát nevű örökségét elcserélte Feliczián comes fiaival, azoknak a Berettyó mentén elterülő Fancsuka nevezetű földükért._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában, T.-Ujhelyben.}* Ezt megelőzőleg pedig még 1275-ben Ludányi Gotthard comessel oly szerződésre lépett, hogy a Berettyó vizén Mikó birtokán, közös erővel malmot építenek s annak jövedelmét egymás között egyenlőképen felosztják._{2 U. o.}*
Egy közbejött esemény azonban nagy akadályt gördített az Ugocsa vármegyébe való költözködés útjába, melynek elhárítása nem csekély utánjárásuk és fáradságukba került. A tatárok 1285-iki betöréséből ismeretes Leó ruthén herczeg népei ugyanis már ebben az időben Bereget, Ugocsát s a szomszédos földeket pusztítván, rablásaik közben V. Istvánnak Viskre vonatkozó adomány-levelét is kézrekerítették. Hogy és mint történt a dolog, azt forrásunk nem adja elő, meglehet, hogy Mikó és Csépán épen akkor Ugocsa vármegyében jártak, vagy fontosabb leveleiket már Viskre vitték, elég az hozzá, hogy az említett oklevél eltünt s azt minden igyekezetünk daczára sem tudták többé visszaszerezni. Most tehát mitévők legyenek? Ugocsának nagy része még királyi birtok volt, melynek területén a vármegye ispánja meg az erdők őrei csaknem korlátlanúl uralkodva, a király érdekét még a nemesség sérelmével is előmozdították. Ezek tehát könnyű szerrel kiforgathatták őket Visk birodalmából, hiába voltak abba már törvényesen bevezetve; de ha egyelőre szinte békében is hagyják, mivel védelmezhetik magukat a hatalmaskodó szomszédok ellen, mikor határaikat háborgatják, vagy hova forduljanak panaszukkal, ha valamelyik ragadozó főúr megsejtvén az ügyek állását, titkon felkéri Visket a királytól s mint jogtalan bitorlókat kiveri onnan? Aggodalmaik bármikor is alaposak lettek volna, de soha inkább, mint Kun László alatt, mikor minden rend fenekestől felfordult az országban.
Szerencséjükre – mint már említettük is – már be voltak vezetve a jószág birodalmába, elsőben is a hiteles helyekhez fordultak tehát, s beszerezték onnan a szükséges bizonyítványokat; majd a vármegye nemességét szólították fel tanúság-tételre, s így felkészülvén megjelentek a király előtt és előadták a maguk baját. Kun László pedig tekintetbe véve, hogy valamint neki, úgy atyjának is sokat szolgáltak: V. Istvánnak Viskre vonatkozó adományát megújította, s erről a kérelmezőknek 1281-ben kiváltság-levelet állíttatott ki._{1 Ezen oklevél eredetije nincs meg a család levéltárában, de részint egész terjedelmében, részint kivonatosan többször átiratott.}*
Ettől az időtől kezdve Visket, melynek határa termékeny s tiszai vámja jövedelmező volt, állandó lakásuknak is választották, és saját kárukon tanulva, a falu felett emelkedő magaslaton erős várat építettek,_{2 Ma már romjai sem láthatók, de a helyet Várhegynek hívják s látogatott fürdőhely.}* hogy az a Kun László uralkodása alatt napirenden levő pártharczok idején személyük és vagyonuknak biztos menedéket nyújthasson. Iacute;gy elhagyván bihari véreiket, Ugocsa vármegyében raktak maguknak maradandó fészket s tagadhatlan, hogy itt sokkal függetlenebb urak voltak s nem kellett vesződniök osztályt kivánó peres atyafiakkal. Határaikat sem szántották el a szomszédok, mert nagy járó földön egyedüli birtokosok voltak. Várukat Szathmár és Máramaros felől rengeteg őserdők védelmezték, alatta folyt a Tisza, megoltalmazván azt az országút felől jövő minden véletlen támadástól. Ez pedig annál fontosabb rájuk nézve, mert mint említettük, a Tiszán vámjogot gyakoroltak s a Máramarosból jövő só biztonsága felől saját érdekükben gondoskodni kellett._{1 E só vámot a Rákóczy forradalomig bírták is az Ujhelyiek.}*
Tudjuk pedig, hogy a középkori kereskedelmi útvonal, a Szepességről Abauj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa vármegyéken keresztül Nagy Szőllősnél ágazott kétfelé s míg a déli ág Királyházán keresztül vezetett Szathmár felé, addig a keleti Husztnál Máramarosba jutván, Visket is érintette, illetőleg közel hozzá a Tisza mellett vezetett el. Minthogy pedig az útféli rablók, kiknek vezetői Kun László alatt kiváltképen maguk a garázdálkodó főnemesek voltak, nem csak az árúikkal utazó kalmárokat fosztották ki, de a sót is bizonyára gazdag zsákmánynak tartották, Mikó és Csépán jövedelmüknek épen legtekintélyesebb részétől esnek el, ha a Tisza partját biztonságba nem helyezik. Állandóan fegyveres népet kellett tehát tartaniok a vám sorompónál, de még ebben az esetben is csak egy jól megerősített vár nyújthatott nekik teljes menedéket.
Ugocsában különben – melynek területe akkor hasonlíthatlanúl nagyobb volt mint jelenleg – az ország más vidékeit tekintve, még elég rend és nyugalom uralkodott, mióta Kún László a Kállay család őseit küldötte oda főispánoknak, a kik aztán ott és a szomszédos vármegyékben tűzzel-vassal elnyomták a lázadást. – Nyaláb vára a király kezén volt, a nem rég épült Tamás várát a Kún Lászlóhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó Káta nemzetség tagjai bírták, Viskről a Hunt Pázmánok védelmezték maguk és a király érdekeit, különösen a máramarosi telepítvényeseket Huszt és Técső környékén. A kisebb nemesség pedig a nagyok után indult s míg ezek hűségben maradtak, nekik sem jutott eszükbe a lázadókhoz állani. Minthogy pedig Kún László ebben az időben már külső háborúkat nem folytatott, Mikó és Csépán is ráértek birtok-ügyeiket rendezgetni.
Valószínűleg ez alatt szerezték meg Verbőczöt, mely azonban már régibb idő óta nemzetségük tulajdonát képezte. 1251-ben ugyanis Achilles mester pécsi püspök a királyi kanczellárián szerzett érdemeiért, oly módon nyerte azt IV. Béla királytól adományba, hogy halála után tetszés szerint rokonaira hagyhassa. Hogy ez az Achilles a Hunt Pázmán nemzetségből származott, már csak nevénél fogva is valószínűnek tartjuk, mert az Achilles név oly jellemző a Hunt Pázmánoknál, hogy nyugodtan elindulhatunk rajta._{1 Achilles volt Marczell fia, ki az Ottokár elleni hadban esett el; Achilles volt a pataki plébános, s ezeken kívül még többen viselték e nevet a nemzetség más ágazataiban. Verbőcz adománylevele eredetiben az Ujhelyi család levéltárában található.}* De ha tudjuk azt, hogy a püspök halála után Verbőczöt a Hunt Pázmán nemzetség bihari ágazatából való Ders bírja, sejtelmünk igazsággá emelkedik. Ennek magtalan halála után Mikó és Csépán kezére került Verbőcz, állítólag megvásárolták tőle, valószínűbb azonban, hogy kezök ügyébe esvén, felfogtak rajta, mielőtt a távolabb lakó Feliczián, Ders testvére, jogait érvényesíthette volna._{2 L. alább. III. Endre 1300-ban kelt oklevelét.}*
Úgy Mikó, mint Csépán családos emberek voltak, de nem tartották szükségesnek, hogy birtokaikat egymás között feloszszák. Mikó volt az idősebb s Debreczeni András comes leányát, a később nádorrá lett Debreczeni Dózsa testvérét vette nőűl, kinek hozományát azonban az akkori zavarteljes viszonyok között nem kaphatta kezéhez s a dolog már-már feledésbe ment, midőn egy század múlva, maradékai felléptek követelésükkel. Csépán feleségét nem ismerjük, de neki is voltak gyermekei s a két család békességben lakozott Visk vár falai között, míg egyszer csak hatalmas ellenségük támadt, maga a király személyében.
Nem Kún László, III. Endre az utolsó Árpád volt e hatalmas ellenség. Nem is hadsereggel ostromolta a várat, csak intézkedéseivel döngette annak kapuját, de az ellen aztán hiába is védekeztek.
A tagadhatlanúl jeles tulajdonságokkal megáldott, jobb sorsra méltó fejedelem különös gondot fordított Máramarosra, melyet elődjei következetesen elhanyagoltak s mely már ebben az időben lassanként hódolni kezdett a terjedő kulturának. A rengeteg erdők írtásain virágzó telepeket találunk, templomokat emelnek a hívők Isten dicsőségére, a sóaknák művelése lerakja a művelt társadalom alapjait, melynek súlyt és jelentőséget a naponként szaporodó nemesség kölcsönöz. A király figyelemmel kíséri a fejlődést s belátja, hogy Máramaros földjén már mindazok az előföltételek megvannak, melyeknél fogva az önálló területté alakulhat, beakarja tehát vinni az álladalmi és társadalmi élet kötelékeibe. A dolog könnyen menne, de íme egy fontos akadály merűl föl: Máramarosban nincs vár. A király Viskre gondol, de az a Hunt Pázmánok birtoka, nem ő adta nekik, maguk építették, nem is tartozik Máramaroshoz, Ugocsa a földjén áll, nehéz dolog lesz tehát elvenni tőlük, ha önkényt nem adják.
A közbe jött események azonban egyelőre más irányba terelték a király figyelmét. Apósa Habsburgi Albert osztrák herczeg ugyanis az 1298. év tavaszán hadat indított Nassaui Adolf német császár ellen, s Endre magyar és kún vitézekből álló tekintélyes sereget küldött segítségére. A testvérek közűl Mikó már ebben az időben élemedett ember lévén, nem szívesen mozdult ki nyugalmas fészkéből s a hadakozásnak reá nézve már fárasztó kötelességét öcscsére bizta. Csépán tehát Demeter zólyomi főispánhoz csatlakozva, nemcsak végig harczolta e győzelmes külföldi hadjáratot, de az 1298 év júl. 2-án a Rajna mellett vívott s Albert diadalával végződő véres ütközetben, vitézsége által igen ki is tüntette magát._{1 Szalay: Magyarország története, I. kötet. Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
Minthogy pedig a testvérek úgy látszik korán értesültek III. Endrének ama szándékáról, hogy Visket elakarja tőlük venni, vagy talán a király már nyiltan is felszólította őket váruk átengedésére, a háborúból hazatérő Csépánnak első gondja volt, hogy ezt, ha még lehetséges, megakadályozza. E végből tehát megjelent az 1298. év október havában Pesten tartott országgyűlésen s a rendek színe előtt hivatkozván Demeter zólyomi főispán tanúbizonysága által is megerősített hű szolgálataira, egyenesen arra kérte a királyt, hogy Visk vára és tartományának birodalmában testvérével együtt erősítse meg őt, ugyanazon jogok és szabadságok mellett, mikkel azt nekik Kún László, különösen Achilles testvérük haláláért adományozta volt.
Valószínűnek tartjuk, hogy a király megütközhetett Csépán váratlan kérelmén, de mivel János kalocsai érsek és az egybe sereglett nemesség hathatósan támogatták ezt, kívánsága különben is jogos lévén, nem tehetett egyebet, minthogy a Hunt Pázmánokat továbbra is meghagyta Visk birodalmában, de hogy nem örömest cselekedte, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy az erről szóló oklevelet csak a következő 1299-ik év augusztus 4-én állíttatta ki, valószínűleg a testvérek sürgetésére._{1 Szalay: Magyarország története; I. kötet. Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
Ezzel azonban csak rövid időre lett elhalasztva Visk várának visszavétele. Endre nem könnyen mondott le előbbi tervéről s napról-napra jobban be kellett látnia, hogy Máramaros földje az akkori hadi és politikai viszonyok között ezen vár nélkül megyévé nem alakulhat. Úgy látszik, hogy ebben az időben még nem ismerték föl Huszt fekvésének a védelem tekintetéből fontos voltát,_{2 A Huszti vár legelső okleveles említése tudtommal 1351-ben történik. L. az Ujhelyi család levéltárában.}* de más okai is lehettek a királynak arra nézve, hogy Visket minden áron megszerezze. Mert egy ehhez hasonló fekvésű s a természet által kitünően védett erősséget, már csak azért sem lett volna tanácsos magán tulajdonnak hagyni, mert a földesúri hatalom már magában véve is természetes ellensége volt a városi elem kifejlődésének és gátolta annak felvirágozását. Látni lehetett azt is jó előre, hogy a Hunt Pázmán nemzetség tagjai a váruk közelében elterülő, úgy szólván még gazdátlan földeket, akár királyi adományozások, akár a meddig karjuk elért, erőszakos foglalásokkal rövid idő alatt hatalmukba kerítik, mi által a máramarosi telepítés közvetve pedig a király érdekei örökös hátrányt fognak szenvedni.
Másfelől pedig a királynak nemcsak az állott érdekében, hogy Visket magán tulajdonból a korona birtokává tegye, hanem az is, hogy Ugocsa vármegye testéből kiszakítva, Máramaroshoz csatolja s ezáltal azon különben is roppant területnek geographiai egységét némileg tökéletesebbé tegye.
Minthogy azonban a Hunt Pázmánokat, csak az imént erősítette meg az ország rendeinek akaratából Visk birodalmában, oly módok és eszközökről kellett gondoskodnia, melyek által annak visszaszerzése egyfelől a törvényesség színezetével bírjon, másfelől pedig a tulajdonosok beleegyezését is megnyerhesse, mert erőszakot nem használhatott, de bizonyára nem is használt volna ellenük.
Volt még Ugocsa vármegyében elegendő királyi birtok, cserét ajánlott tehát nekik s a mint 1299-ben az országgyűlés közbevetésére erősítette meg őket Visk birodalmában, most is az ország báróival egyetértőleg intézte el az ügyet. A Hunt Pázmánok tehát, mint azt az erről szóló 1300-ban kelt oklevél bizonyítja, «de bona el spontanea voluntate eorum ob favorem regium et ad petitionem nostram ac baronum» azaz a király és az ország bárói kérésére, önkényt mondottak le Viskről, melyre Endrének főkép a máramarosi telepítvényesek érdekében volt szüksége, illetőleg elcserélték azt, az ugocsai királyi prćdiumhoz tartozó Fekete Ardó, Rakasz és Nyirtelek nevű földekért, azzal a világos kikötéssel, hogy ha akár Endre, akár az utána következendő királyok ezt a csereszerződést megszegnék, Mikó és Csépán illetőleg utódjaik, Visket V. István adománya erejénél fogva ismét birtokukba vehetik._{1 Eredetije az Ujhelyi család levéltárában, honnan Horvát István i. h. s utána Fejér Cod. Dipl. VI. 2. 253. kiadták.}*
Iacute;gy lett Visk nemzetségi birtokból királyi várrá s maga a helység rövid idő múlva a máramarosi öt koronavárosok egyikévé. Történetünkben azonban alig szerepel, mivel mint erősség Huszt felépítése után csakhamar háttérbe szorúlt.
Az oklevél különösen hangsúlyozza, hogy Mikó és Csépán önkényt mondottak le birtokukról, a mi különben is magától értetődik. De bizonyos, hogy nem örömest cselekedték, főleg oly időben, midőn a megingott királyi hatalom, kellő védelmet sem biztosíthat számukra, ha erős várukat elhagyva, a kárpótlásúl nyert földeken jogtalan megtámadtatásoknak lesznek kitéve. Tény azonban, hogy haladéktalanúl leköltöztek a viski bérczek közül a Tisza túlsó partjára s megszállották új birtokaikat.
A csere-szerződés megkötése czéljából a Hunt Pázmánok személyesen fölkeresték a királyt Budán, ki 1300. jan. 20-án egy másik ügyökben is intézkedett. Feliczián mester a Pósa fia ugyanis Verbőcz birtokáért pörrel támadta meg őket, s most a király közbejöttével akkép egyeztek meg, hogy Verbőcznek fele az övék, hasonfele pedig Feliczián mesteré legyen._{1 Eredetije az Ujhelyi család levéltárában.}*
Mikó és Csépánnak, ha már egyszer kénytelen-kelletlen meghajoltak a király akarata előtt, gondjuk volt arra, hogy legalább ne károsodjanak a cserével, és ha leszámítjuk a nehezen pótolható várat, nem is lehetett okuk panaszolkodni Endre bőkezűsége ellen.
Fekete Ardó és Nyirtelek a Tisza mentén, termékeny síkságon terültek el. Határos volt velük egyfelől Verbőcz, másfelől Fancsika, melyet hasonlóképen a nemzetségükből származó Feliczián comes fiai bírtak. Rakasz határai a szász telepítvényesek által népesített s a vármegye közepén fekvő Szőllőstől, Bereg és Maramarosig terjedtek, innen levonultak egész a Tiszáig, hol a testvérek mint annak előtte Visken, vámszedési jogot gyakorolhattak. Szóval Mikó és Csépán a csere következtében Ugocsa vármegye akkori területének körülbelül 1/3 részét foglalták el. Igaz ugyan, hogy e földek jobbára lakatlanok s nagy részét rengeteg erdőségek borítják, de a Hunt Pázmánok, mint a megye túlsó felén a Káta nemzetség, csakhamar beviszik és meghonosítják ott a kulturát, s alig telik bele tíz esztendő, már népes községek állanak az őserdők írtványain.
Mikó, mint idősebb testvér, túlélte Csépánt, ki János és Zowárt nevű fiai hátrahagyásával, úgy látszik már 1304 előtt meghalt. Előbb azonban megosztozott bátyjával, illetőleg nagyjából elkülönítették javaikat, de erről oklevél nem maradván fenn, csak annyit tudunk, hogy Nyirtelek Mikóé lett, Rakaszt és Fekete Ardót pedig továbbra is közösen használták. Mind a mellett bizonyos, hogy ez alkalommal a bihari jószágokon is megosztoztak, mert ivadékaiknak az említetteken kívül osztatlan birtokuk többé nincsen.
Visk elcserélése után Mikó még körülbelől 10 esztendőt élt s ez az idő épen elégséges volt neki arra, hogy felnőtt fiai segítségével, a letelepedésekor teljesen néptelen Nyirtelek határán Ujlak, Ujhely és Karácsonyfalva községeket alapítsa. Úgy látszik, hogy elsőszülött fia Miklós ebben az időben már maga is családos ember volt, mert az öreg 1304-ben a leleszi convent előtt megjelenvén, a Tisza mellett fekvő Ujlak helység egy harmadát, Bykosku nevű örökségét Esztergom vármegyében, továbbá az erdélyi részekben fekvő Hasadát földet birtokába bocsátja._{1 «Miko de genere Hund Boznan»mondja az Ujhelyiek levéltárában található oklevél.}* De nem sok idő múlva ezután meg is halt s 1310 nov. 3-án két fia Miklós és Lőkös már osztozkodnak javain._{2 U. o.}*
Ezt megelőzőleg történt, hogy Feliczián comes fia Peterdi Fancsaka az Ugocsa vármegyében fekvő Fancsaka nevezetű birtoknak azt a részét, melyet Mihály testvére magtalan halála után örökölt, atyafiságos indulattal viseltetvén, Márton öcscsének ajándékozta, ki az erdélyi káptalan által 1303-ban be is vezetteté magát annak birodalmába. Ott lakott-e már azelőtt is Márton, nem tudjuk, de bizonyos, hogy ezután állandóan megtelepedett Ugocsában s maradékaival e sorok folyamán még találkozni fogunk.
Az elmondottakból láthatjuk tehát, hogy Ugocsa vármegye legnagyobb birtokosai már a XIV. század elején a Hunt Pázmán nemzetség tagjai voltak, de az Árpádok magvaszakadtával bekövetkezett dynastia változás emelkedésüknek egy időre határt vetett. Az a mozgalom, mely az utolsó Árpád halála után Róbert Károly trónfoglalásával szemben a nemzet tekintélyes részét magával ragadta, hamarább, mint gondolni lehetett volna, Ugocsában is elterjedt, s rövid idő alatt nagy hullámokat vert föl. 1307 szeptember 3-án történt, hogy Károly az ugocsamegyei Szőllőst a Borsa nemzetségből származó Tamás fia Beke mesternek adományozta,_{3 Anjoukori okmánytár I. k. 132.}* meg nem gondolván, hogy ezáltal, mint mondani szokás, saját fejére gyújtja a házat. De hogy is gondolhatta volna? Beke egyike volt legelső híveinek, ki testvére Loránt vajdával már III. Endre ellen is pártot ütött érdekében, bejövetele idején pedig, másik két testvére János és Kopasz nádor társaságában Csehországba rontott, tűzzel-vassal pusztítván versenytársa Venczel birtokait, majd Buda ostrománál tünteté ki magát, egy szóval érdemes ember, nagy befolyású nemzetség sarja, ki minden tekintetben méltó a jutalomra. Azt azonban elfeledé a király, hogy Beke mester ereiben a Tamásfiak örökösen lázongó vére folyt, mely nem ismer korlátokat, ha egyszer az indulatok felkorbácsolják. Úgy történt most is, egy darabig csak hű maradt a királyhoz s az általa épített szőllősi várból_{1 1308. május 19-én Mihály fia István szőllősi várnagy u. o. I. 149. 1.}* megvédelmezte Károly érdekeit, de a mint bátyja Kopasz nádor Biharban fegyvert ragadott a trónkereső ellen, őt is magával ragadta lázadó vérének hatalma. Kibontott zászlaja alá csak úgy sereglett a nemesség, hatalmukba kerítették Nyaláb várát s diadallal verték onnan vissza a király meg-megujuló támadását._{2 U. o. II. 264.}* Végre önkényt átadja a várat s a király nem késik őt kegyelmébe fogadni, mert még mindig veszedelmes ellenség válhatott volna belőle. Nem állott azonban érdekében, hogy a föllázadt nemességgel szemben is hasonló eljárást kövessen s bizonyára súlyosan érezték bosszúját azok, kik kardot vontak ellene s nem akarták őt uroknak ismerni.
Ezek közé tartoztak pedig a Hunt Pázmán nemzetség tagjai is, illetőleg Miklós és Lőkös a Mikó, János és Zowárd a Csépán fiai, kik már csak azért sem maradtak távol a mozgalomtól, mert jószágaik Biharban és Ugocsában, tehát épen azon a vidéken feküdtek, mely a Tamásfiak hatalmát rettegte. Úgy látszik azonban, hogy saját jószántukból kötöttek kardot, és sokat véthettek a már harmadízben is megkoronázott s a nemzet által elismert törvényes király ellen, mert midőn Róbert Károly büntetésűl Rakaszt és Ardót elfoglalta tőkük – a maguk igazait máskülönben körömszakadtig védelmező nemes urak, nemhogy felemelték volna az ellen szavukat, de még örvendtek, hogy ily olcsó áron szabadulhattak a veszedelemtől.
Mikor azonban már kissé tisztult a levegő s a király és a nemzet lassanként megszokták, megkedvelték egymást, 1322 jún. 18-án Miklós és Lőkös megjelentek a várad-előhegyi convent előtt s írásba foglaltatták abbeli nyilatkozatukat, hogy mikor a király Ardót, Rakaszt és Nyirt_{1 Anjoukori okmánytár. II. k. 21. 1. A régi Nyirtelek nevét megőrző birtokrész Szőllős közelében a Tisza mellett.}* elfoglalta tőlük, eljárása ellen csak azért nem tiltakoztak, mert attól féltek, hogy vagy megöleti vagy bebörtönözteti őket._{2 U. o.}*
Ezzel természetesen mitsem értek el s valószínűleg tettek ugyan lépéseket birtokaik viszszaszerzésére, de minden igyekezetük sikertelen maradt. Hasztalan hivatkozhattak III. Endre oklevelének záradékára, épen Róbert Károly respectálta azt legkevésbbé, Visk pedig ezalatt virágzó, gazdag helységgé fejlődött s 1329-ben a többi máramarosi városokkal együtt, jeles kiváltságokat ajándékozott neki a király.
Rakasz és Ardó elfoglalása tagadhatlanúl érzékeny veszteség volt a Hunt Pázmán ivadékokra nézve. Csépán fiai visszatértek Biharba, hol, valószínűleg anyjuk után vagy talán házasságuk által, mégis csak tekintélyesebb jószágokat bírtak. Ugocsában nem volt többé keresetük, mert Ujlakot, Karácsonyfalvát, Verbőczöt és Ujhelyt már kizárólag Mikó maradékai birtokolták s ezekhez többé a Csépánfiak semmi jogot nem formálhattak.
Szerencséjükre ez időtájban nemzetségük tagja Pázmán Ders meghalt, s mint már említettük, csak leánygyermekeket hagyott maga után. Vagyonát tehát, mint legközelebbi rokonok, Mikó és Csépán fiai örökölték. Ders pedig megbecsülte őstől maradt örökét s bírta a többek között Bolcshidát, Szt.-Jánost, Szt.-Mártont, Szt.-Dénest, Tarnát, Derspalotát, Bonczot és Kovácsit Bihar vármegyében s e jószágok körülbelől felértek Rakaszszal és Ardóval, nem számítva ide természetesen a tiszai vámot, mely egymagában is többet jövedelmezett volna nekik, egész uradalmuknál.
Magától értetődik, hogy az örökséggel pörök is jártak. Már 1320-ban István mester Gergely fia Szent-Mártont követelte tőlük, állítván, hogy azt néhai Ders hatalmasan foglalta el s bitorolta atyjától. Mikó és Csépán fiai ellenben azt vitatták, hogy nevezett birtok Bolcshidához tartozik, s ők bizony nem adják senki fiának. Meg nem tudván egyezni, perdöntő bajvívással kívánták elintéztetni ügyöket. Már a király jelenlétében lóra kaptak a bajnokok s egymásra akartak törni, mikor Lampert országbíró, hasonlóképen a Hunt Pázmán nemzetség tagja, közbe vetette magát s a perlekedő felek lemondván a bajvívásról, abban egyeztek mg, hogy ha István mester állítása hiteléűl, a Szt.-Márton tiszteletére épült egyházban nemes harmad magával esküt tesz le, Mikó és Csépán fiai ellen nyert ügye lesz._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* A dolog azonban ezzel még nem ért véget, István mester úgy látszik megijedt az eskütől s oklevelekkel jelent meg az országbíró előtt, minthogy pedig a Hunt Pázmán ivadékok továbbra csökönyösen védték a maguk álláspontját, az országbíró 1323-ban a várad-előhegyi conventre utasította őket, hogy tanúkat gyűjtvén, egymás ellenében kölcsönösen bizonyságot tegyenek._{2 U. o.}* Mi történt tovább, nem tudjuk, Szent-Mártont azonban állandóan Ders örökösei bírták.
Rövid idő múlva az Apa comes fia Miklós, támadta meg őket Bolcshidáért (ma Bócs), de minthogy ennek követelése jogos volt, 1323 jún. 28-án barátságos egyességre léptek vele, nevezett birtok felét átengedvén neki. Azon 95 márka fejében pedig, melylyel Ders felperesnek adósa maradt, a Berettyón túl fekvő bizonyos földet bocsátottak birtokába._{3 U. o.}*
Igy megszabadulván pöreiktől, minden gondjukat jószágaik rendezésére fordították. Otthon ülő falusi nemesek voltak, a királyi udvar fénye nem vonzotta őket. Fel sem kötötték az ősi kardot, legfeljebb ha szomszédaikkal torzsalkodtak, mert határaikat keményen védelmezték s minden tevékenységük e térre szorítkozott. Mit is kerestek volna ők a visegrádi sorompóknál, mikor a király ellenségük volt, legalább annak tartották. Dicsőség, hír, név, előmenetel, nem a hozzájuk hasonló emberek számára termett. Idegen arczok, idegen szokások, büszke zászlósurak környezék a királyt, csillogó ruhás apródok őrködnek az előtermekben, az egyszerű falusi nemest, talán be sem eresztenék már, ha panaszra jönne. Bezzeg minden máskép volt az Árpádok alatt, miről apáik regéltek, megbecsülték akkor az embert, ha nem is viselt pajzsán tündöklő czímert, nem is utasították fűhöz-fához, ha szomszédjával vagy atyafiával összeháborodott, ismerte a király színről-színre őket s egyességet tett közöttük. A jó vitézségnek sincs már oly kelete mint régen, játékmódjára viaskodnak a leventék, szóval megváltozott a világ s csak ők maradtak a régiek.
Nem is hagyták el egész életükben az ősi tűzhelyet, pedig már felserdűlt fiaik voltak, kiknek jövendőjéről gondoskodniok kellett volna; nem is szereztek szolgálatukkal egy talpalatnyit sem apáik örökéhez, sőt még abból is elveszítettek. Nem volt rájuk hatással rokonuk Debreczeni Dózsa példája, ki az ország legfőbb méltóságára, a nádor ispánságra emelkedett saját érdeméből, mialatt ők udvarházaikban zsörtölődtek a király ellen, ki Rakaszt és Ardót sehogysem akarta nekik visszaadni.
Csépán fiai Bihar vármegyében örökös viszálkodásban éltek szomszédjaikkal. 1334 május 3-án azt panaszolják Péter alispánnak, hogy Becsek, Acsi, Thobul és Besenyő, Gyarán birtokukat hatalmasan elfoglalták._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* Majd Laczk székely ispánnal gyűlt meg a bajuk, ki a két Berettyó között fekvő Nagysziget nevű birtokukat Margitához foglalta, holott az Királyi és Terebes nevezetű örökségük tartományát képezi, miről Bihar vármegye nemessége, a Drugeth Vilmos nádor által Püspökiben tartott gyűlésen egyező értelemmel tanúságot is tett._{2 U. o.}*
Az 1334-ik év folyamán Mikó fiai között is új osztály-egyesség jött létre, miután Pázmán fiai bolcshidai Ders halálával rájuk szállott jószágok, birtokviszonyaikat megváltoztatták. Kérelmükre tehát az egri káptalan küldetett ki az osztály megtételére, királyi emberek gyanánt Csépán fia Zoárd és Fancsikai László szerepeltek, mint a kik a szóban forgó jószágokat tökéletesen ismerhették.
Az 1334-ik augusztus 15-én írásba foglalt osztály levélben a következő birtokok soroltatnak fel: Boncz, Fancsal, Bolcshida, Fancsaka, Ujlak és Wéd a Berettyó vizén lévő malmaival együtt Biharban; Verbőcz, Ujlak, Karácsonyfalva és Ujhely Ugocsa vármegyében. Az előszámlált birtokokat a testvérek határjárás után két egyenlő részre osztották. Két részre ment a wédi Sz.-Gál hitvalló tiszteletére épült kőegyház is, kegyúri jogával együtt. Két részre ment Ujhely, hol már szintén állott egy kápolna ebben az időben a helység északi részén, míg a nyugati oldalon Mikó rakatott magának udvarházat, mely most Lőkösnek jutott._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában. A kápolnának ma már csak csonka tornya a régi.}*
Az Ugocsa vármegyei Ujlak területén azonban Szent-Ilona szigetét, valamint egy nemes ülést a Tőtelek rév mellett, továbbra is közösnek hagyták._{2 U. o.}* Az említett szigeten később Sz. Ilona tiszteletére templomot építettek.
Láthatjuk tehát ebből, hogy a testvérek, jóllehet kiterjedt határú, virágzó községeket bírtak, még állandó lakhelyüket sem tartották szükségesnek elkülöníteni. Az osztatlan közös birtokláshoz való ragaszkodás azonban ebben az időben még csaknem általánosan jellemzi nemzetségeinket, illetőleg azoknak szorosabb vérségben álló egyes csoportjait, úgy hogy az osztály egyességeknek alig volt más czéljuk, minthogy az osztozkodók maradékaik érdekében a tulajdonhoz való jogczímet megállapítsák, erősebbé tegyék. A Hunt Pázmánok ezen ágazatánál pedig igen ki volt fejlődve az együvé tartozás érzete és századok múltával sem váltak ivadékaik egymásra nézve idegenekké.
Az 1334-ik évi osztály után Mikó fiai Lőkös és Miklós úgy látszik rövid idő múlva elhaláloztak, mert az oklevelekben nevükkel többé nem találkozunk s 1341-ben maradékaik már új, de az előbbihez mindenben hasonló osztály egyességre léptek egymással 50–50 márka bírság terhe alatt._{3 U. o.}*
Miklós volt az idősebb testvér és négy fiút hagyott maga után névszerint: Istvánt, Mártont, Felicziánt és Jakabot.
Lőkösnek csak három fia maradt, de úgy látszik az utolsónak már nem talált a kalendáriumban megfelelő nevet, mert azt is Jánosnak kereszteltette, mint a középsőt, a mi ugyan nem szokatlan dolog ebben a korban, ha valamelyik szentnek különös tisztelője az illető apa, de annál több vesződséget okoz a genealogusnak.
Legidősebbik fia Bertalan volt, kit az oklevelek lakóhelye után gyakran Wédinek említenek.
Csépán fiai közül János már korábban meghalt, egyetlen, hasonlóképen János nevű fiu hátrahagyásával, Zovárddal azonban még gyakran találkozunk az oklevelekben. Állandóan Bihar vármegyében Királyi-ban lakott s pörös ügyeiben Királyi Zovárdnak nevezteti magát. 1347-ben a váradi káptalan előtt nemessége több tagjával együtt Bolcshidai Ders két leányát, illetőleg ezek maradékait, hitbér és leány negyed iránt való követelésükre nézve kielégíti,_{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* majd 1356-ban rokonai nevében is Czibak fiai: János és Mihály s több megnevezettek ellen tiltakozik, mivel Ders után maradt Szt.-János, Ders palotája és Tarna nevű birtokait hatalmasan elfoglalták._{2 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* 1358-ban pedig Bihar vármegyében fekvő Csikostó nevű örökségét tizenegy arany forintért az Olaszi Beke fiainak három évre zálogba veti._{3 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* Ezután nyomtalanúl tűnik el szemünk elől s valószínűleg nincs is többé életben. Hét fia maradt, ú. m. György, János, István, László, Tamás, Dávid, Benedek s egy leánya Margit, kit a Gut-Keled nemzetségből származó Rakamazi Pócs, a Báthoryak fényes nemzetségének egyik őse vett nőűl, kitől azonban úgy látszik gyermekei nem származtak.
Ennyire elszaporodván már a Hunt Pázmán ivadékok, a leszármazási bonyodalmak lépten-nyomon kísérik az embert s maguk a birtokviszonyok is oly zavarosok, hogy csak ügygyel-bajjal lehet rajtuk eligazodni. Ez alább következő nemzedékrend azonban mind az olvasó, mind az író dolgát határozottan könnyebbé teszi:

Marczellus comes de genere Hunt Pázmán.; Achilles mester elesett a Rábcza és Rába között 1271-ben; Mikó 1271–1310. 1281-ben Visket új adományba kapja. 1300-ban Visk várát elcseréli III. Endrével. Ujhely községet alapítja. Felesége Debreczeni Dózsa nádor testvére.; Csépán 1271–1300. 1298-ban Nassaui Adolf német császár ellen harczol a Rajna mellett, 1299-ben megújítja Visk adományozását, 1300-ban elcseréli azt.; I. Miklós 1304–1334. Ujhelyben és Verbőczön lakik, Róbert Károly alatt rokonaival együtt Rakaszt és Ardót elveszíti.; Lőkös 1310–1341. rokonaival együtt örökli Pázmán Ders ősi javait.; Zovárd de Királyi 1321–1358. egyidőre Biharba költözik. Ardó és Rakasz visszanyerése után Ugocsában lakik.; I. János 1321–1323.; Bertalan 1341–1380. de Wéd, 1347-ben Lajos király birtokait exemptálja. V. János 1380. a Wédi Ujhelyi család alapítója, kihalt.; II. János 1341–1408. dictus «Nagy».; Dorottya 1408.; Ilona 1408.; III. János 1341–1400.; II. Miklós 1426-ban megöletik.; Mátyás † 1426. a Wédi Ujhelyi család alapítója, kihalt.; IV. János de Maghfalva 1351–1399. 1365 Bulgáriában Viddinnél harczol.; I. László 1409. magtalan.; István 1352–1410. magtalan.; Margit 1370-ben Rakamazi Pócs özvegye.; György 1350–1388. előbb István erdélyi herczeg, később Nagy Lajos «aulae juvenise», 1352. Ardót és Rakaszt visszaszerzi, 1365-ben nemzetségének pallosjogot szerez, magtalan.; VI. János 1352–1411. az ardai Zowárdffy család alapítója.; II. László 1350–1399. a werbőczi Zowárdffy család alapítója.; Tamás 1359–1420. felesége Borsvai Marianna. az endrédi Zowárdffy család alapítója.; Dávid 1359–1399. a maghfalvi Zowárdffy család alapítója.; Benedek de Királyi † 1474.; Orsolya.; Apollónia.; Feliczián 1341. magtalan.; Jakab 1341. magtalan.; I. István 1327–1397. de Ujhely.; Márton 1341–1390. dictus «Nagy» 1361-ben rokonaival együtt Ardóban vásárjogot nyer. 1365-ben megkegyelmez neki a király.; III. Miklós dictus Nikos † 1410. 1388-ban Zowárdffy György jószágát megveszi.; Demeter, ágazata elenyészett.; VII. János 1399. dictus Nagy Márton, magtalan.; II. György 1410-ben Szatmár vármegye alispánja, felesége Csarnavoday Zsuzsánna, a tiszaujhelyi Ujhelyi család alapítója.

Lajos trónra léptével a Hunt Pázmán ivadékokra is derűltebb napok következtek. A «nagy» király örömest látta maga körűl az ősnemzetségek ifjú sarjadékit, az ügyes-bajos falusi nemes panaszát is meghallgatta s az igazságot egyformán mérte szegénynek, gazdagnak. Udvarába magyarosabb szellemet hozott be, tudta legyezgetni nemzeti hiúságunkat s azzal a tettével, hogy a nép által rajongó lelkesedéssel ünnepelt Szt.-Lászlót választotta mintaképeűl, országszerte népszerűvé lett s rövid idő alatt megvette a nemzet szívét, bizodalmát. Csak úgy sereglettek udvarába a szerencsét próbáló ifjú leventék s az «aulae juvenis»-ekből nem ritkán ország-zászlósok, magas méltóságok viselői lettek. Lovagias jelleme, regényes hadjárataival fokozta fajunk harczi kedvét s bőkezűsége által kiengesztelte maga iránt azokat is, kik atyjának zsarnok hajlamait, Zách Feliczián kiontott vérét nehezen tudták feledni.
Mikó és Csépán maradékai is odahagyogatták lassanként udvarházaikat s megjelentek a visegrádi porondon. Bertalan, a Lőkös fia járt elől jó példával s hasznos szolgálatai fejében a király az ő és két testvére Bihar vármegyei jószágain tartózkodó összes jobbágyait az ország valamennyi hatósága alól – a szokásos kivételek mellett – fölmentvén, saját bíráskodása alá helyezte.
Az erről szóló oklevelet 1347 május 11-én állította ki Lajos, mikor épen nápolyi hadjáratára készült s meglehet, hogy Bertalan úr is vele ment Olaszországba, a szerencsétlen Endre halálát megboszúlni._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
A szerencsés kezdet felbátorította a többieket is. Zovárd fia György, a király öcscse, István erdélyi herczeg udvarát kereste föl, ki mint előkelő ifjat apródjának fogadta, csakhamar követte őt unokatestvére János s míg ezek serényen forgolódván urok szolgálatában, érdemeket gyűjtöttek, addig az otthon maradtak nem szüntek meg örökös kéréseikkel ostromolni a királyt, hogy atyja által elkobozott jószágaikat adná vissza nemzetségüknek. Egyesült fáradozásaiknak végre meg is lett a kívánt sikere, mert Lajos legfőképen Zovárdfi György érdemeiért Rakaszt és Ardót «kegyelemből» visszaadta nekik s 1352 január 4-én Thuron kelt rendeletével Synka és János apródokat küldötte ki, hogy haladéktalanúl vezessék be őket e jószágok birodalmába._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}* A királyi kegyelem azonban megelőzte az oklevél kiállítását s mint az rendesen történni szokott, a Hunt Pázmánok is birtokukba vették visszanyert javaikat, sőt már ugyancsak pöröltek a határok felett szomszédjaikkal, mielőtt «igazságuk» megérkezett volna.
Rakasz és Ardó ugyanis határosok valának Szőllős várossal, melynek polgárai földesurok Erzsébet királynéban bizakodva, javíthatlan határbontók voltak s azalatt, míg Rakasz és Ardó gazdátlanúl, illetőleg a husztiés nyalábi várnagyok gondviselése alatt állott, annak területéből egyszer-másszor sokat elszakítottak. Szőllős, mely jeles kiváltságait 1264-ben kapta,_{2 A b. Perényi cs. levéltárából kiadta Wenczel: Árpádkori új okmánytár.}* az utolsó Árpádok alatt igen alászállott, már Kún László, sőt mint említettük, a pártharczok idején Róbert Károly is magánosoknak ajándékozta. Utóbb azonban felkarolván a városok ügyét, Szőllőst is visszaállította régi jogaiba, sőt a máramarosi koronavárosok polgárait is hasonló kiváltságokban részesítette. Ettől az időtől fogva Szőllős, mely az oklevelekben most már következetesen «Civitas» néven fordúl elő, a királynék birtoka lett s Erzsébet értesülvén az ő kedvelt szász polgárai és a Hunt Pázmánok között folyó versengésről, természetesen nem hagyta a maga híveit. A határkérdés eligazítására Lajos a váradi káptalant küldötte ki s velök együtt Pál királynői tárnok itélő mesterét Mihályt (a János fia, a ki fia Olivérnek), hogy úrnője érdekeit képviselje.
A küldöttek szerencsésen megérkeztek Ugocsa vármegyébe s a helyszínére menvén, már ott találták a szőllősi polgárokat a Hunt Pázmánokkal együtt, kik aztán megmutogatták rendre a határokat s azok felett barátságosan ki is egyeztek. Ily módon Rakaszt és Ardót elkülönítvén Szőllőstől, a határpontok megállapítása után, mint a kik dolgaikat jól végezték, nyugodtan haza tértek. Feltűnhetett ugyan a káptalani embereknek, jártasok lévén az effélékben, hogy az imént még torzsalkodó szomszédok oly békeszerető módon intézték el az ügyet, de már ezen tusakodni túl ment volna megbizatásuk körén, különben is gyakran tapasztalhatták, hogy a szomszédok bele únván az örökös pörpatvarba, egyszerre csak igen modestusok lesznek, hogy már vége szakadjon a kellemetlen dolognak.
De talán még meg sem írhatták jelentésüket a királyhoz, midőn Miklós és Kuncz Tamás Szőllős városi bírák felmenvén Budára, keservesen panaszolták a királynak, hogy a Hunt Pázmánok saját szolgáikat és jobbágyaikat szerepeltették a tatárjárásnál s a küldöttek nem ismervén őket, minden gyanú nélkül ezek bevallása és kijelölése után állapították meg a határokat, az ők kimondhatatlan kárával. Könyörüljön tehát rajtuk a király, mert a nemes urak Szőllős területének nagy részét már bitorolják is.
E vád következtében Lajos 1351 jún. 2-án rendeletet küldött a váradi káptalanra, hogy a helyszínén megjelenvén, szigorú vizsgálatokat indítson s a kiderülendőkhöz képest a polgárokat elfoglalt határaik birodalmába helyezze vissza. Hogy pedig a dologban ismét csalárdság ne történhessék, György beregszászi plébánost rendelte melléjük. A kiküldöttek, mint 1351 júl. 8-án kelt jelentésükben olvassuk, mindenek előtt Ugocsa vármegyének Nagy-Szászon (in villa Nogzaz, jelenleg Szászfalú) tartott közgyűlésén jelentek meg s felhívásukra az alispán, szolgabírák és összes nemesség bizonyította, hogy a Hunt Pázmánok hamis határok által csakugyan bitorolják a polgárok földjét. Minthogy pedig a helyszínén tanúságtételre szólított szomszéd birtokosok is hasonlóképen vallottak, a kiküldöttek Miklós fia István tiltakozása daczára a szőllősi polgárokat a jogtalanúl elfoglalt terület birodalmába bevezették s egyszersmind nevezett birtokokat is elkülönítették egymástól._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
Érdekes, hogy Rakasznak egyik határpontját Máramaros felől a Borsa vize mellett álló Baranka vár romjai képezték, mely V. Isván és Kún László alatt dühöngő belháborúk idején a pártütők tanyája volt, míg végre Csák Péter kiostromolta, maga is megsebesülvén alatta._{2 Wenczel, i. m. IX. k. 13. 71.}* Ma már romjai sem láthatók, egy 1725-diki térképen azonban mint «arx deserta»még föl van tüntetve Bereg és Máramaros vármegyék határán, míg Branyka nevű község ugyancsak a Borsa mellett, jelenleg a Máramarosban fekszik.
A polgárok meg lehettek elégedve az 1351-iki határjárással, de a Hunt Pázmánok, vagy a mint ebben az időben rendesen nevezni szokták őket, «ardai nemesek», korántsem nyugodtak bele a dologba, hamis vádlóknak állítván a szőllősi polgárokat. Tiltakozásuk következtében tehát az országbíró elébe idéztettek a perlekedő felek, hol a királyné érdekeit ez alkalommal is Mihály ítélőmester védelmezte. Szőllős városát Miklós bíró vezetése alatt, Mihály Sobur veje, Hannus Telmann fia és Nagy Balázs esküdt polgárok képviselték s most már nem általánosságban az ardai nemeseket, de egyenesen Ujhelyi Mártont Miklós fiát s az öreg Zovárdot vádolták a csalárdsággal, fölmutatván a váradi káptalan, leleszi convent s az ugocsai alispán, valamint a négy szolgabíró bizonyság-levelét, hogy csakugyan hamis határokat állítotak Rakasz, Ardó és Szőllős város között.
Alperesek maguk helyett Zovárd fiát Györgyöt küldötték, s ez köteles tisztelettel fogadta ugyan a hiteles helyek s a vármegye bíráinak levelét, de kereken tagadta, hogy atyja és Márton a csalárdságban s a hamis határok felállításában részesek lennének. Minek következtében az országbíró akkép itélt, hogy Zovárd és Márton külön-külön nemes ötvened magukkal esküt tegyenek arra, hogy az ellenük emelt vádakban ártatlanok._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
Ezzel aztán a pörnek nehány esztendőre vége is szakadt, mert nem olyan könnyű dolog volt 100 nemes embert találni, kik elesküdjék a szőllősi polgárok határait s alkalmasint valami más egyesség jött létre a felek között, mely azonban, mint látni fogjuk, nem volt tartós.
Míg Rakasz és Ardó a királyok kezén volt, nagy változások történtek azok határain. Elsőben is Máramaros földe III. Endre törekvései által előkészített talajon vármegyévé alakult. Huszton várat építtetett a király, az odasereglő hontalan népek védelmére; a huszti polgárok tetszésük szerint terjesztették határaikat a szomszédos Rakasz rovására.
Majd a máramarosi és beregi oldalon a szláv és oláh betelepedés kapuja nyilt meg, halomra dőltek a rengeteg erdőségek a hazát kereső jövevények fejszecsapásai alatt, s alig pár évtized elteltével népes községekre akadunk a hegyoldalokon, s Borsa folyó völgye egész szláv gyarmattá alakul. A királyi birtokok mindenütt vendégszeretőleg fogadják a beköltözőket, megkezdhetik az erdők írtását, ott, hol épen nekik tetszik s övék lesz a föld minden hasznával. Vajdáik és kenézeik vezetése alatt megszállják Máramaros és Bereg területét, mert hiszen ott királyi birtok még csaknem az egész föld, de átjönnek Ugocsa vármegyébe is, hol Karacsin bilkei vajda, Szerecsen vagy Szaraczén, Miklós, Balacsin és Rugas nevű fiaival a rakaszi erdőségeket írtatja, mert most az is a királyé és ha a huszti várnagynak nincs a dolog ellen kifogása, a Hunt Pázmánok ugyan meg nem gátolhatják letelepedésüket.
De egyszer csak a király visszaadja ezeknek elkobzott javaikat s beletekintvén régi leveleikbe, követelik a bilkei vajdafiaktól, hogy Csongva, Sárd, Rákócz, Misticző, Dabócz, Két-Kápolnamező nevű birtokaikat jogtalanúl ne bitorolják tovább, mert azok – bárha oláh_{1 Az oklevelek rendesen oláhoknak nevezik őket (vlachi), de az elősorolt helységek lakói ma tisztán rusznyákok.}* telepítvényesek laknak is rajta – Rakasz és Ardó tartományát képezik. Ugyanekkor a huszti és szőllősi polgárokat vádolja Ujhelyi István a nádor színe előtt, hogy többek között Nyiri nevű birtokát is elfoglalták, s Halászföld név alatt Szőllőshöz csatolták. Miután pedig Miklós nádor által Szathmár és Ugocsa vármegyék részére Gelyénes mellett 1351 augusztus 1-én tartott gyűlésén, az alispán, szolgabírák s a jelenlévő összes nemesség egyező értelemmel bizonyságot tettek állításának igaz volta felett,_{2 Az Ujhelyi cs. ltárában.}* bizonyára nem is késlekedett jobbágyai által kiveretni határairól a bitorlókat, a mi aztán újabb meg újabb pörökre szolgáltatott okot.
Ebben az időben történt az is, hogy Macska Domokos nyalábi és huszti várnagy, meglehet saját fejétől, valószínűbb azonban, hogy ura Laczkfi András macsói bán és Ugocsa vármegyei főispán meghagyására, a rakaszi vámot elfoglalta a Hunt Pázmánoktól, minthogy arról külön nem intézkedett a király, midőn elkobzott jószágaikat visszaadta. A sokfelől zaklatott ardai nemesek azonban nem engedték, hogy feledésbe menjen a dolog, mert a sóvám, mint már említettük is, jövedelmüknek legtekintélyesebb részét képezte s ahhoz III. Endrével kötött csere-szerződés értelmében, kétségtelen joguk is volt. Nyilván való, hogy a király emberei örömest kiforgatták volna őket kiváltságukból, hogy urok jövedelmeit szaporítsák, de Zowárdfi György, mint nemzetsége igazainak buzgó védelmezője kieszközölte annak visszaadatását s Lajos király 1353 jún. 22-én Budán kelt rendeletével megparancsolta a macsói bánnak és Domokos várnagynak, hogy György urat és rokonait helyezzék vissza a szóban forgó vám birodalmába.
Ennek megtörténte után minden igyekezetöket arra fordították, hogy harmincz esztendőt meghaladó időn keresztül közprédának tekintett birtokaikat eredeti határaik közé helyezhessék vissza. De ez sokkal nehezebben ment, mint jogosan remélhették, mert a szőllősi polgároknak természetesen igen zokon esett, hogy a Hunt Pázmánok úgy Ardó mint Rakasz felől szorgalmasan vigyáznak, sőt ha szerit tehetik, vissza is foglalgatnak régi határaikból s panaszkodtak a királynak szüntelen, hogy tegyen már igazságot közöttük, ki az 1357. év folyamán ismét meghagyja az egri káptalannak, hogy vizsgálatot tartson az ügyben s mindenek előtt kisértse meg a barátságos kiegyeztetés módját. A meghagyáshoz képest maga László prépost jelent meg a helyszínén s miután perlekedő felek az egyesség ellen határozottan tiltakoztak, a király megbizottjai Marochuk Bereg vármegyei főispán és Darai Péter a királyi udvarnokok comese közbe jöttével megállapította a határokat, a vitás Nyiri helységet a szőllősi polgároknak ítélvén oda._{1 Eredeti oklevél u. o.}*
Ezzel azonban még nem ért véget a dolog, mert a polgárok Róbert Károly bizonyos oklevele értelmében kívánták megállapíttatni határaikat s tényleg úgy is történt, az ardai nemesek ellenben ragaszkodtak régi kiváltságaikhoz, s nem nyugodtak bele a király küldöttjeinek eljárásába. Tuladjonképen mindkét félnek igazsága volt a maga szempontjából, mert Szőllős határainak növekedése, kétségtelenűl Rakasz és Ardó kárára történt, s így a Hunt Pázmán ivadékok követelése jogosnak tetszett, ámde Károly, ha már egyszer megfosztotta őket birtokaiktól, korlátlanúl rendelkezhetett azok felett s akár az említett polgároknak, akár másnak tetszése szerint eladományozhatott azokban, úgy hogy Lajos király csak annyit adhatott vissza a régi birtokosoknak, a mennyi tényleg az ő kezén volt.
De épenséggel ez nem fért a középkori emberek fejébe, főleg mikor tudták, hogy őseiknek az utolsó Árpád minő garantiát nyújtott e birtokokra nézve, s ennek következtében örökösen háborgatták a jámbor polgárokat s Lajos király végre megunván ezek panaszát, 1358 decz. 2-án Visegrádon kelt rendeletével utasította a váradi káptalant, hogy Rakasz, Ardó és Szőllős határait ismét különítse el s egyszersmind a maga részéről Pál szebeni prépost mellett Héderváry Miklós (Miklós fia) csongrádi főispánt és szegedi várnagyot küldötte a helyszínére. Ezek aztán Róbert Károly levele alapján meg is járták a határokat és közeledvén Karácsony ünnepe siettek hazafelé. A káptalan a következő 1359. év január 7-én már jelentést tesz Lajos királynak az eredmény felől, de talán még útnak sem indíthatá követét Visegrád felé, midőn Bertalan, Lőkös fia megjelent a jól ismert falak között s még ugyanazon a napon minden rokona nevében írásba foglaltatá tiltakozását, a király küldöttjeinek eljárása ellen, eltiltván egyszersmind a szőllősi polgárokat is jószágaik bitorlásától._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
A tiltakozásnak azonban úgy látszik nem lett foganatja, mert a polgárok kérésére Lajos 1365-ben átírja és megerősíti a váradi káptalannak most említett határjáró levelét,_{2 U. o.}* s így az ardai nemesek végre is kénytelenek voltak bele nyugodni, egyszer-másszor véres elégtételt szereztek azonban maguknak a határvillongások közben s gyűlöletüket Szőllős későbbi birtokosaira is átszállították.
Mióta Lajos király visszaadta jószágaikat, a Hunt Pázmán ivadékok közűl mindig volt egynehány környezetében; örömest részt vettek dicsőséges hadjárataiban, hűségüket, nem egyszer vérük hullásával is bebizonyították. A királyi kegyelem nem is fogyatkozott meg rajtuk s mindenesetre kiváló bizonyítékát adta ennek Lajos már 1361-ben, midőn nemzetségük tagjainak Ardóban vásárjogot engedélyezett._{1 Kiadatott Kövesden 1361. feria 2-a proxima ante festum nativitatis b. Johannis Bapt. (U. L.).}*
Meg kell jegyeznünk, hogy Ugocsa vármegyében a legrégibb időktől foga két ó nevű község létezett s létezik ma is. Egyik Fekete Ardó mezőváros a Tiszán túli járásban, másik Szőllős-Vég-Ardó a Tiszán innen, Szőllős város tőszomszédjában. Az eddig elmondottak után azt hiszszük, nem kell bizonyítgatnunk, hogy a Hunt Pázmán nemzetség birtoka az, a melyik Szőllőssel határos; érdekes azonban, hogy az egész középkoron keresztül, már az 1300-ban kelt csereszerződésben is, melyben legelőször tétetik róla említés, ez neveztetik Fekete Ardónak t. i. a jelenlegi Szőllős-Végardó, s csak a XV. század vége felé kezd divatba jönni vele szemben a Szőllős Ardó (Zeles Ardo) elnevezés, mikor a Tiszán túli Ardót – mely régi szász telepítvény – már Fekete Ardónak emlegetik. E névcserét többé-kevésbé positiv alapokon magyarázgatni s a valószínűség határai között, megfejteni is lehet, én azonban most a puszta tény konstatálására szorítkozom, mert már eddig is tapasztaltam, hogy komoly szakavatott tudósokat is félrevezetett a dolog s a tévedést különben egyedül az kerülheti el, a ki a határjáró leveleket ismeri._{2 Rómer F.: Régi falképek Magyarországon 74.}*
A vásárjoggal tehát a mai Szőllős-Vég-Ardót ruházta fel a király, mely a nemzetség Ugocsa vármegyei birtokainak abban az időben központja volt s már a század végén javadalmas plébániát alapítottak ott a Zowárdffy és Ujhelyi családok ősei, a freskókkal díszesített ódon szentegyháznak azonban ma már csak puszta falai meredeznek az égre.
Nehány év múlva a fentebb elbeszélt események után Lajos király Palćologus görög császár sürgetéseire, de saját érdekében is hadat vezetett Bulgáriába, melynek fejedelme a törökkel szövetkezvén, annak hódító czéljait nagyban elősegítette. Fel akarta tehát újítani a magyar korona jogait e régi hűbéres tartományra, s kiszorítani onnan a törököt, mielőtt befészkelhette volna magát az erősségekbe. Hadai gyorsan nyomultak előre s minden ellentállást levervén, 1365 tavaszán már Viddin város előtt táborozott a király, s azt az egyesült török és bolgár hadaktól elfoglalván, az egész tartományt hatalma alá hajtotta. A Hunt Pázmán ivadékok híven követték zászlaját s Ardai János és Zovárdfi György, kik már eddigelé is minden vállalatban kitüntették magukat, ez alkalommal is méltóknak bizonyultak királyi kegyelmére. Hogy tehát érdemeiket illendően jutalmazza, nemzetségüknek Bihar és Ugocsa vármegyében fekvő összes birtokaira pallosjogot adományozott, illetőleg 1365. máj. 30-án Bodon város előtt kiállított oklevele által uradalmaikat «szabad ispánság»-gá emelte, saját személyüket és jobbágyaikat a vármegyék hatósága alól fölmentvén._{1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.}*
Érdekes, hogy ez oklevélben Zovárdfi Györgyöt még mindig «aulae nostrae juvenis»-nek nevezi a király, mint 13 évvel ezelőtt, pedig György úr ebben az időtájban nem lehetett oly ifjú legény, mint a minőknek mi a vén Toldyval incselkedő «apró kölykek»-et képzelni szoktuk.
Míg az ifjak a királyi udvarban s jobbára a harczmezőn tartózkodtak, addig az öregek otthon ülve birtokügyeiket rendezgették. Ekkor már lassanként feltünedeztek a később állandóvá lett vezetéknevek a nemzetség egyes tagjainál. Iacute;gy Miklós fia István, midőn 1349-ben a várad-előhegyi convent előtt Was Tamás Ugocsa vármegyei alispánnal, annak egy Dési István nevű famulusa vérdíja felett 24 márkában kiegyezik, már Ujhelyinek nevezi magát, s ezt a nevet állandóan meg is tartja._{2 U. o.}* Lőkös maradékait Bihar vármegyei jószáguk után Wédieknek emlegetik az oklevelek, s a két János testvér közül pedig az idősbik «dictus Nagy» megkülönböztetéssel él. Ujhelyi István egyetlen testvére, mert Feliczián és Jakab korán elhaltak, Márton, hasonlóképen «dictus Nagy»,de az Ujhelyi nevet – bár a család jelenleg élő tagjai egyenes vonalban tőle származnak, csak fiai kezdik állandóan viselni. Egyszerűen Nagy Mártonnak nevezi őt Lajos király, midőn 1369-ben azon főben járó vétkeért, mit a nádor jelenlétében Farkasfalvi Lászlón elkövetett, élete és javaira nézve kegyelmet ad neki._{1 Az Ujhelyi család levéltárában.}*
Zovárd fiai heten lévén a legnagyobb következetlenséggel, hol egyik, hol másik birtokuk után nevezik magukat, atyjukat azonban mindig megemlítik saját nevük mellett, s a Zovárdffy családnév későbbi használata innen magyarázandó.
A nemzetség tagjai azonban, ha igaziak védelmére testületileg lépnek föl, mint már említettük is, ardai nemeseknek mondják magukat. A «nobiles de Ardow» kifejezés alatt tehát Mikó és Csépánnak összes ivadékai értetnek, de az Ardai név, bár prćdikatum gyanánt a Zowárdffyaknak egyik ága használta is, mint családnév sohasem vált örökössé közöttük.
A nemzetségnek Feliczián comestől származó ágazata is feltűnik lassanként az oklevelekben.
Az Ugocsa vármegyébe költöző Mártonnak egyetlen fia volt László, ki 1334-ben mint «homo regius» említtetik s a Guth-Keled nemből származó Kisvárdai Erzsébetet vette nőűl. Ettől Domokos, György, János nevű fiai születtek s egy leánya Margit, ki a Káta nemzetségből való Surányi Sebestyén felesége lett._{2 Zichy cod. V. 314. 1.}*
Maradékai 1356-ban osztják fel egymás között Francsika és Bölény helységeket,_{3 Ujhelyi levélt. eredeti oklevele.}* 1372-ben pedig pörrel támadják meg az ardai nemeseket, osztályt követelvén tőlük minden javaikból. A pörnek volt is jogos alapja, mert Mikó és Csépán ivadékai nemcsak Verbőczöt, de az annak határában később települt Dob helységet is kizárólag birtokolták, holott 1300-ban mint említettük, őseik úgy egyeztek meg Feliczián mesterrel a Pósa fiával, hogy Verbőcz két részre oszlik s ha annak határai idő múltával növekednének, közösen fogják használni. Ennek magtalan halála után úgy látszik feledésbe merült a dolog, míg a fancsikai nemesek, megtudván valahogy a régi kötést, követelik osztályrészüket az őket is illető nemzetségi javakból.
Többet követeltek azonban, mint a mennyihez joguk lett volna, mert ágazatukat tulajdonképen csak az említett Verbőcz és Dob illette. Az ardai nemesek tehát felvették a pört s minthogy a leszármazást kétségtelenűl igazolták, 1372-ben több nemes férfiak közbenjárására Opuliai László nádor előtt barátságos egyességre léptek a fancsikai nemesekkel s rá következőleg a leleszi convent előbb Dob, Verbőcz és Ujlak helységek felének átadására kötelezték is magukat. Hogy az Ugocsa vármegyében fekvő Ujlakhoz menő jogczímet formáltak a fancsikai nemesek, alig lehetne megmondani, mert azt Mikó alapította Nyirtelek földjén, valószínű azonban, hogy kárpótlásúl engedték át osztályos atyafiaiknak, Dob helység feléért, a mely viszont őket nem igen illetheté.
Az ardai nemesek azonban valószínűleg megbánták a kötést, pedig 50 márka bírság volt szabva a visszavonóra és a pör tovább folyt, míg végre abban egyeztek meg, hogy Dob helysége egészen, Verbőcznek pedig negyedrészét átengedik a fancsikai nemeseknek, kiket aztán a leleszi konvent ellentmondás nélkül be is vezetett azok birodalmába._{1 Horvát István id. m. 41. 1.}*
Míg Zovárd fiai Ugocsa vármegyében fekvő közös jószágukat védelmezték a bilkei nemesek ellen, kik Makszém fiai János és Kelemen vezetése alatt Ardóra törtek s azt felprédálván, a jobbágyokat seregestől hajtották el és minden módon hatalmaskodtak,_{2 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.}* addig Mikó ivadékai egy már-már végkép elfeledett dolgot újítottak fel, követelvén Dózsa unokáitól ősanyjuk hozományát. Magától értetődik, hogy a dolog pörre került közöttük, mert Dózsa unokái Debreczeni Gergely és Jakab fia István azt vitatták, hogy már régen ki lett adva a leánynegyed s erről nekik nyugtatványuk is van. A pör 1373-ban már folyamatban vala, de minthogy alperesek az állítólagos nyugtatványt sem az Opuliai László sem az Imre nádor által kitűzött terminusra föl nem mutatták, elhúzódott egész 1380-ig, a mikor is ügyvédjük Garay Miklós nádor előtt kijelentette, hogy felperesek nem is hajlandók azt fölmutatni, ellenben Mikó utódainak ősanyjuk leánynegyedi illetőségét Dózsa nádor ősi javaiból kifogják adni. Ennek következtében Garay nádor utasította a váradi káptalant, hogy alpereseknek őstől maradt javait irassa össze és határjárás után becsültesse meg s erről neki jelentést tegyen._{1 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.}*
A további fejleményekről nincs tudomásunk, úgy látszik azonban, hogy Mikó ivadékai készpénzzel lettek kielégítve, mert birtokaik közül Dózsa nádor általunk ismert javaira nem találunk.
Mióta Lajos király az ardai nemesek és a szőllősi polgárok között fennálló határvillongásokat kiegyenlítette, a szomszédok békességben éltek egymással. A körültekintő polgárok tanácsosabbnak tartották a fejedelem által kedvelt Hunt Pázmán ivadékok elől kitérni, főleg miután ezeknek birtoka szabad ispánsággá lett s a vármegye bíráskodása megszűnt rájuk nézve. De különben is tapasztalhatták, hogy ők húzzák a rövidebben s mindig akad a Hunt Pázmánok közül egy-kettő az udvarnál, ki rokonait szükség esetén megvédelmezze. Mikor azonban Lajos lehúnyta szemét, ismét elkezdtek berzenkedni, mert földesurok Erzsébet királyné hathatósan védelmezte őket. Hozzá fogtak tehát újból a határbontáshoz, s nemcsak az ardai, de a velük rokon fancsikai nemesek birtokait is háborgatták.
Az osztályos atyafiak más különben nem valami jó egyetértésben éltek, s csak 1381-ben is Fancsikai Domokosnak nemes huszonötöd magával kellett esküt tenni a leleszi konvent előtt arra, hogy az ardai nemeseknek bizonyos privilégiális leveleit Bánóczi János feleségétől és Balázs bári nemestől csalárdúl hatalmába nem kerítette._{2 Ujhelyi cs. ltára.}* A közös ellenség megboszulása végett azonban egyelőre félre tették a haragot s Domokos úr Zowárdffy Jánossal szövetkezve, jobbágyaikat és fegyveres szolgáikat összegyűjtvén, Szőllősre törtek s a város bíráját felesége és fiával együtt összevagdalták, a polgárok közül is sokat megsebesítvén. Ezek panaszára aztán Erzsébet anyakirályné 1384-ban a leleszi konventet küldötte ki az ügy megvizsgálására._{3 Horvát i. m. 44. 1.}* A Hunt Pázmán ivadékoknak azonban úgy látszik semmi bántódásuk nem lett, mert az ily napirenden lévő hatalmaskodások meggátlása és megfenyítése Mária gyenge kormányának nem állott hatalmában.
A biharvármegyei szomszédok ellen pedig nekik volt panaszuk, mert gyakori távollétüket felhasználva, el-elfoglalgattak határaikban, s mikor tisztjeik és jobbágyaik ellenszegültek, egyik hatalmaskodást a másik után követték el jószágaikon. Kiváltképen az Olaszy, Kecheti, Almosdi Chyre és Nadányi családok őseivel állottak örökös perpatvarban.
1383-ban Telegdi Miklós Bihar vármegye alispánja és bírótársai bizonyítványt adnak ki arról, hogy Olaszi Beke fia Domokos, a Wédi Lőkös fia János jobbágyain elkövetett hatalmaskodási ügyben megigért elégtételt megadni nem akarja._{1 Ujhelyi cs. ltára.}*
Ugyanebben az esztendőben Zovárd fiai Kecheti Vörös Lászlóval Gyarán és Kecsét határai felett perlekednek s a királyné Panaszi Demetert (Pál fiát) bízta meg, hogy egyességet hozzon létre közöttük. Választott bíróság ült tehát össze, melynek tagjai voltak Kecheti László részéről: Bori János, Septeli Péter, Les János és Miklósfia János; Zovárd fiai részéről pedig: Mindszenti Benedek, Panaszi Pázmán fia Miklós, Bors Mihály, Ugrai Lukács, kik aztán közös elhatározással a perlekedő feleket kölcsönösen esküre kötelezték._{2 Ujhelyi cs. ltárában.}*
Még jóformán be sem fejezhették ezt az ügyet, midőn ugyancsak 1383-ban Mária királyné Haranghy Kozma «homo regius» és a váradi káptalan által Nadányi László panaszára maga elébe idézteti a Hunt Pázmán ivadékokat,_{3 U. o.}* kik meg is jelennek Budán s ezt a kedvező alkalmat felhasználják arra, hogy fontosabb leveleiket a királyné által megerősíttessék._{4 U. o.}*
De nem időznek az udvarnál sokáig, nem érnek rá az örökös perpatvar miatt. Ha legalább derekas hadat indítana a királyné, hogy érdemes lenne kardot kötni az embernek, mint Nagy Lajos idejében, de most csak asszonyi ármányokat szőnek és a palota körül vagdalkoznak, a miért bizony nem érdemes Ugocsa vármegyéből Budára vagy Visegrádra lovagolni. A trónkövetelőhöz pedig nem állanak, egy csepp lázadó hajlam sincs bennök, mióta Róbert Károly Rakaszt és Ardót elkobozta atyáiktól, úgy hogy jóformán két harmadát sem nyerték vissza régi birtokaiknak, de a hűség is kötelezi őket Nagy Lajos véréhez, kinek annyi sokat köszönhetnek.
Majd Zsigmond osztozkodik sz.-István trónján Máriával s 1387 márczius 31-én Székes-Fehérváron megkoronázzák. Ujhelyi István fia Miklósnak történetesen valami dolga akad Budán. Miklós úr szőllőbirtokos odahaza, s valószínűleg szereti is a jó bort, de bizonyos, hogy a vámot nem örömest fizeti utána a kapzsi polgároknak. Erzsébet magyar és lengyel királyasszony már 1355-ben meghagyta tárnokmesterének és a szőllősi exactoroknak, hogy a város hegyén lévő szőllők után csak 12 garas vámot szedjenek a külső birtokosoktól s ne egy forintot, mint annak előtte jogtalanúl, és ha valamelyik szőllő a rokonok között megosztatik, csak egyszer vegyék meg a vámot rajta. Hogy tehát a birtokosok rövidséget ne szenvedjenek, Ujhelyi Miklós tarsolyába teszi Erzsébet levelét, s Budára érvén, az ugocsavármegyei nemesség képében kéri az új királyt, hogy erősítené meg azt, mit Zsigmond 1387 november 19-én oklevele által teljesített is._{1 Mind az eredeti, mind az átirat u. o.}*
Még a következő év tavaszán is az udvarnál mulat, vele van Zovárd fia János. Nagyon sok dolguk lehet, vagy talán szolgálni akarnak az új királynak, mert Visegrádon is közelében találjuk őket. 1388 márczius 30-án Nagy Lajosnak Rakasz és Ardó visszaadására vonatkozó oklevelét kérésükre átírja és megerősíti Zsigmond, s ugyanezen a napon a mag nélkül elhalt Zovárd fia György, Lajos király egykori kedvelt apródjának rakaszi és ardai birtokait nekik adományozza, s meghagyása következtében a váradi káptalan Szirmai Miklós «homo regius» közbejöttével be is vezeti őket, azok birodalmába._{2 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.}*
Zovárd fia János a nyár kezdetén már otthon van biharvármegyei jószágán. Rossz hírek várják odahaza. Míg az udvarnál szorgalmazta ügyeit, a szomszédok hatalmasan elfoglalták Bolcshidai Ders után maradt birtokait. Palotai László Derspalotát, Pázmán fia Miklós, Kató László és Szentmártoni Pázmán Szent-Dénest és Szent-Mártonfalvát, végre Nadányi László Kovácsit kerítette hatalmába. Első dolga tehát, hogy a váradi káptalannál eltiltsa őket azoknak bitorlásától_{1 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.}* s aztán megindul a pör közöttük, de a király hadba szállása miatt csakhamar félbeszakadt, nincs tehát más hátra, mint erőszak ellen erőszakot használni. Ez a középkor általános jelleme.
Több szerencsével perlekedtek az ardai nemesek a Bilkei és Lipcsei rokon családok tagjai ellen, kik az Ugocsa vármegyében fekvő Rákóczot és Misticzét maguknak követelték.
Említettük már, hogy mielőtt Lajost a Hunt Pázmán ivadékok elkobzott jószágait visszaadta volna, azok határaira oláhok telepedtek, Karacsin bilkei vajda népei, és királyi birtoknak tartván, – tényleg az is volt – községeket alapítottak az erdők írtásain. Karacsin vajda ivadékai tehát, jelesen Bálint (Balacsin) a Bilkei, Saraczén a Lipcsei család őse, kifogást emeltek a Hunt Pázmánok visszanyert földesúri jogai ellen s a Rakasz közelében fekvő Misticzét és Rákóczot a maguk örökének vitatták.
Pörre kerülvén a dolog, Szentgyörgyi Tamás országbíró 1385-ben felpereseket elutasította keresetükkel s az ítélet jogerőre emelkedvén, a leleszi konvent Mária királyné meghagyására már épen be akarta vezetni az ardai nemeseket a szóban forgó jószágok birodalmába, midőn a bilkei és lipcsei oláh (vlachi) nemesek megjelenvén a helyszinén, ellenmondásokkal a további eljárást megakadályozták.
Ekkor az országbíró állítólagos okleveleik felmutatására határnapot rendelt, a min azonban alperesek meg nem jelentek. Szentgyörgyi Tamást Kaplai János s ezt Bebek Imre váltotta fel az országbíróságban s minek utána alperesek okleveleiket előadni nem tudták, mert természetesen soha sem is voltak okleveleik s mint hazátlan jövevények telepedtek meg azon a földön, sőt a törvényes határnapokat mindannyiszor elmulasztották: az országbíró Csamafalvi István (Gál fia) és László mester leleszi pap által, Bilkei Györgyöt és Lipcsei Sandrit Munkácson, Beregszászban és Váriban nyilvánosan kikiáltatta s minthogy a végsőképen 1389 feb. 9-ére kitűzött határnapra sem jelentek meg előtte, az ardai nemesek ellenben a pör tárgyát képező birtokokhoz való jogaikat oklevelek által tökéletesen igazolták: Bebek Imre országbíró meghozta ellenük a marasztaló ítéletet, melynek alapján a váradi káptalan Kökényesdi Bereczk országbírói jegyző jelenlétében 1389 június 13-án az aradi nemeseket, illetőleg Ujhelyi Miklóst, Mártont, Wédi Jánost stb. Rákócz és Misticze birodalmába, alperesek ellenmondása mellett be is vezette._{1 Eredetije az Ujhelyi cs. ltárában.}*
Rövid idő múlva ezután Egres birtokosaival gyűlt meg a bajuk, kiknek ősei Swng comes fia János és Teke 1284-ben kapták adományúl. Kún Lászlótól nevezett földet s a váradi káptalan Otmár «homo regius» közbejöttével határjárás mellett be is vezette őket annak birodalmába. Egres határai szomszédosok valának Ardóval s bármily békés természetűek voltak is az előbbinek birtokosai, nem kerülhették ki, hogy egyszer-másszor össze ne tűzzenek a Hunt Pázmán ivadékokkal. Egy régibb határvillongásnak 1374-ben barátságos egyességgel vetettek véget, de azóta az ardai nemesek sokat elfoglaltak Egres földjéből s még ők idéztették törvénybe a birtokosokat a határok megállapítása végett.
Nem lehetetlen, hogy e dologban egy kis ravaszság, sőt határozottan rossz akarat is nyilvánult. Az egresi nemesek udvarházait ugyanis valami rossz emberek felgyújtották s ez alkalommal összes okleveleik odaégtek, köztük Kún Lászlónak Egresről szóló adománylevele, mely mint tudjuk a határjárást is magában foglalta. A Hunt Pázmán ivadékoknak valószínűleg tudomásuk volt erről, mert ha az Egresiek titokban tartották is fontos irataik megsemmisülését, még is csak kiszívárgott az lassanként s természetes, hogy legelsőben a szomszédok füléhez jutott el annak híre.
Nem is lettek volna méltó szülöttei ama kornak, ha ily «kedvező» véletlent hasznukra nem kívánják fordítani, soha jobb alkalom Ardó megcsonkított határainak növelésére! Az Egresiek illetőleg a család képviseletében Egresi Gergely megjelenvén az országbíró előtt, azzal védekezett, hogy ők régi határaik között bírják jószágaikat, a mint őseiknek IV. László adományozta, mire nézve fel is mutatta a kői káptalannak bizonyos 1360-ban kiadott oklevelét, melyben az 1284. eredeti Kún László-féle adomány 1354-ben készült hiteles átirata ismét át lett írva.
Természetes dolog, hogy az ardai nemesek nevében Ujhelyi Miklós rögtön kijelentette – mintha csak erre számított volna – hogy a kői káptalannak átiratról készült átiratát nem fogadja el, hanem követeli az eredetinek felmutatását, melyet, mint említettük, a tűz emésztett meg. Várakozásában azonban nagyon csalódhatott, mert alperesek képviselője e támadásra Zsigmondnak egy privilegialis levelével válaszolt, melyben a király, miután az Egresi családbeliek hitelesen igazolták, hogy okleveleik elégtek, jóllehet Mária királynétól javaikra új adományt nyertek, mit ő is megerősített, mindazonáltal jogaiknak nagyobb biztosítására elrendeli, hogy László király eredeti adománylevelének megsemmisülése miatt, soha senki az ország bármely hatósága vagy bírói széke előtt ellenük és maradékaik ellen keresetet ne támaszthasson és jószágaiknak békességes birodalmában ne háborgathassa._{1 1389. in festo corporis Christi.}*
Ily körülmények között az országbíró a király tekintélyének nyilvános megsértése nélkül a dolog lényegére nézve ítéletet nem hozhatott, hanem Egres határait IV. László adomány-levele, illetőleg annak átirata, Ardó határait pedig az 1374-iki egyezség értelmében megjáratván, az így származó vitás területre nézve feleket rendes per útjára utasította.
A Hunt Pázmán ivadékok azonban, daczára, hogy a határjárások után fenmaradó föld választott bíróság által mindössze is két holdra becsültetett, nem nyugodtak bele az ítéletbe, de a kői káptalannak László adományleveléről 1354-ben készült hiteles átiratát kívánták látni. Ennek következtében Szirmai János, Bekényi Mihály és a bácsi káptalannak egy papja küldetett ki annak beszerzésére s a kitűzött határidőben meg is jelentek az országbíró előtt, egy záros ládát hozván magukkal eljárásuk eredménye gyanánt. Az országbíró a felek képviselői s az országbárók jelenlétében felbontván a ládát, abban egy hártyára írott oklevelet talált, selyem zsinórral, de pecsét nélkül. Minthogy pedig az oklevél szövege több helyen olvashatatlan volt s azt nem lehetett kétségtelenűl megállapítani, hogy hiteles helytől származik-e, az ardai nemesek, jóllehet az alperesek birtokában lévő átirattal megegyezett, nem akarták azt elfogadni, de ragaszkodtak az 1374-iki egyezséghez. Egresi Gergely azonban ez ellen emelt kifogást, minthogy ő akkor a határjárásnál jelen nem volt. Erre az országbíró mindkét okiratot mellőzvén, akkép ítélt, hogy a határok járassanak be ismét a felek kölcsönös kijelölése szerint, a fenmaradó területre nézve pedig indítsanak vizsgálatot, hogy tulajdonképen melyik fél birtokához tartozott az eredetileg.
Iacute;télete jogerőre emelkedvén, a leleszi konvent küldöttje mellett Csarnavodai Gábor, Lőrincz és András, Fejércsei Miklós, Péterfalvi László, Szirmai Miklós, Csamafalvi János, Oroszi László és Bekényi Gergely jelentek meg a helyszínén s már épen be akarták járni a határokat, midőn a perlekedő felek testületileg jelen lévén választott bíróság közbevetésére megegyeztek abban, hogy Egrest és Ardót továbbra is régi határai között bírják, s nyomban elkülönítvén, a hosszú perben keletkezett iratokat kölcsönösen megsemmisítették. Ennek megtörténtéről pedig az országbírónak e leleszi konvent 1391 aug. 6-án jelentést tett._{1 Ujhelyi cs. ltára.}*
A XIV. század vége felé már nem a Hunt Pázmánok többé a környék legnagyobb birtokosai. Hatalmas versenytársuk támadt a moldovai Balk és Drág Szász vajda fiai személyében, kik mióta 1378-ban Nyaláb várát tartományával együtt megszerezték Nagy Lajos királytól, rövid idő alatt Máramaros vármegye tekintélyes részét hatalmukba kerítik s az Iza völgyétől az erdélyi havasokig, a Tisza mentén Ugocsa és Szathmár vármegyék termékeny rónáin, minden fontosabb ponton ők uralkodnak._{2 Dr. Csánki Dezső: Máramaros vármegye és az oláhság Századok 1889. VIII. f.}* A máramarosi öt koronaváros Zsigmond könnyelműsége folytán kezükre kerül s három felől is szomszédosok lesznek a Hunt Pázmán ivadékokkal. Ez pedig veszedelmes szomszédság, kivált Huszt felől, mert övék a vár, övék a megye főispánsága, hatalmaskodnak mindenfelé a környéken s 1393-ban Rakasz határait is Huszt várához foglalták. Az ardai nemesek tiltakoznak ez ellen a váradi káptalan előtt, de nem sokat érnek vele. A pör elhúzódik éveken keresztül, erőszakot használni ellenük nem volna tanácsos, mert fegyveres szolgáik Nyaláb várában őrködnek, kezükben van a Tiszán való átkelés s az esetleges összeütközés nyilván az ő kárukkal járna. Ha legalább nekik is volna váruk, de még az őseik által épített Visk is elpusztult azóta, tartományát az ellenség bírja, a ki napról-napra közelebb férkőzik hozzájuk, s rövid időre Szőllős városában is gyökeret ver.
Az ardai nemesek nyakra-főre sietnek megerősíttetni a királylyal határjáró leveleiket, védje legalább a törvény őket, ha már maguk nem tudnak elégtételt szerezni sérelmeikért. Ha vétettek egyszer-másszor a jámbor szőllősi polgároknak, most búsásan visszakapják a kölcsönt hatalmas szomszédjaiktól, a kik úgy szólván közre vették őket s ha kedvük tartja három felől is pusztíthatják örökségüket. Leggyakrabban Huszt várából támadtak, mert a Nyaláb alatt elfolyó Tisza természetes határvonalat képezett a két uradalom között s itt nehezebben is boldogulhatnának, mert a rakaszi vámsorompót a Hunt Pázmánok is fegyveresekkel őríztetik. 1397-ben Két-Kápolnamező, Csongva, Rákócz, Misticze birtokukat foglalják el hatalmasan, hogy talán elégtételt szerezzenek ez által véreik a bilkei vajda maradékainak, kik ebben az időben ismét fölvették a pört az ardai nemesek ellen, s a mennyiben annak befejeztekor «intra dominium» voltak, nagyon valószínű, hogy épen Balk és Drág ültették vissza őket e jószágokba.
Nem tudjuk azonban egykönnyen megmagyarázni magunknak azt a körülményt, hogy midőn a Hunt Pázmánok a váradi káptalan előtt «cum gentibus» tiltakoztak a hatalmaskodó főispánok ellen, egyszersmind Visk jogtalan bitorlásától is eltiltották azokat, pedig nyilván lehetett előttük, hogy Visket Mária királyné 1390-ben nevezetteknek adományozta,_{1 Dr. Csánki i. h.}* de különben sem volt már ahhoz semmi jogos igazuk. Mi czéljuk lehetett tehát e tiltakozással, ha annak idején elmulasztották? a fenmaradott oklevelekből ki nem tűnik s legfeljebb is feltevésekre szorítkozhatunk. Nem lehetetlen, hogy szenvedett sérelmeiket visszatorolni óhajtván, Visk elfoglalását forgatták elméjükben s talán azt remélték, hogy tiltakozásuk által némi jogos színezetet fog nyerni a dolog, de az is meglehet, hogy törvénybe idézés által csak boszantani akarták ellenségüket._{1 Ujhelyi cs. ltára.}*
Sokkal nyugodalmasabb életük volt ezalatt a fancsikai nemeseknek, kik, úgy látszik, nem örömest mozdultak ki falujokból, s a deáki tudományok művelését már ebben az időben is elébbvalónak tartották a perlekedésnél. Az 1395. vagy 1396. év folyamán azonban nagy dolog történt közöttük, mert István János fia, unokatestvérét Fancsikai Áront «diabolo instigante» megölte. Az előzményeket nem ismerjük, de a meggyilkolt Áron testvérei és atyja Domokos nem nyugodtak addig, míg István törvényeink értelmében fő- és jószágvesztésben el nem marasztalták, s a koronára szálló javait pedig ennek megtörténte után felkérték Zsigmondtól, a ki csakugyan oda is adományozta ezt nekik._{2 Eredetije az Orsz. Ltárban DL. 8148.}*
Meghagyására az egri káptalan Fancsikai Domokost, a meggyilkolt Áron atyját, nem különben testvéreit Mózest, Györgyöt, Jánost, István és Lázárt az 1396. év folyamán Fancsika, Verbőcz, Dob és Kérő helységek részeinek birodalmába ellenmondás nélkül bevezette._{3 Horvát i. m.}*
Az öreg Domokos 1399-ben Ugocsa vármegye alispánja volt, követte őt az alispáni széken már 1401-ben fia János, majd ennek testvére Lázár s ettől az időtől kezdve századon keresztül csaknem örökössé vállott utódjaiknál az alispáni tisztség, a min aztán a XVI. századtól fogva az Ujhelyiekkel osztozkodnak.
Most említett János és testvére Mózes, nemkülönben a táblázatunkon álló I. György fiai a Fancsikay, illetőleg a fancsikai Nagy család alapítói lettek, míg Lázártól a fancsikai Lázárok vették eredetüket, kik Ugocsa vármegye közéletében jelentékeny szerepett vittek s magvuk szakadtával őstől maradt javaikat részben a rokon Ujhelyiek örökölték.
A XV. század hajnalán a Hunt Pázmán ivadékokat a Zsigmond király által magasra emelt Perényi nemzetség egyik legkíválóbb ősével Péter székely ispánnal látjuk perlekedni. A Perényiek még új emberek Ugocas vármegyében, de Zsigmond kegyelméből csakhamar törzsökösökké válnak ott, s a Drágffyak őseit Nyaláb várából, Szőllősről kiszorítják. A kisebb nemesség bizodalmatlanúl fogadja, később ellenségnek tekinti őket, mert még az oláh jövevényeknél is ragadozóbbak, s ugyan jól védelmezze tőlük mindenki a maga örökét. De nem mernek velük szembe szállani s csak kedvező alkalom adtán boszulják meg jobbágyaikon sérelmeiket.
Az ardai nemesek azonban nem tartják magukat alábbvalóbbaknak a Perényieknél s védelmezik jószágaikat, miknek jogczíme ősibb, dicsőségesebb is, az örökös pénzzavarában fűhöz-fához kapkodó Zsigmond zálogos adományainál. De Ugocsa vármegyében még különben is ők az első birtokosok, nincs ugyan annyi falujok, mint a Perényieknek, de határaik jóval felül múlják azokéit. Ardóban vásárokat tartanak, Rakaszon megvámolják a király sóját, birtokuk szabad ispánság, nemzetségük ősnemes, egy idős a királysággal, miért vonulnának tehát félre a hirtelen felemelkedett, az igaz, hogy magasra emelkedett család előtt. Ámde azoké a jövendő, a Hunt Pázmán ivadékoké csupán a múlt. Nincs egy kimagasló ember közöttük s mióta mindent elértek a mire vágytak, megülnek naphosszat udvarházaikban s csak akkor mozdulnak ki, mikor határaik forognak veszedelemben.
Az 1400. év kezdetén azonban épen ez az eset adta elő magát. Perényi Péter jobbágyai ugyanis, meg a vérszemet kapott szőllősi polgárok Rakasz és Ardó határait városuk felől lerontották s az ardai nemesek kérésére Zsigmond király a váradi káptalant bízta meg, hogy tartson vizsgálatot ez ügyben. A káptalan küldöttje tehát a király emberével megjelent a helyszínén s meggyőződvén arról, hogy a kérdéses határok csakugyan le vannak rontva, Lajos király privilegialis levele értelmében, hozzá fogott azok visszaállításához.
Tudvalévő dolog, hogy a határjáráshoz egész sereg ember kellett, részint munkások a földhányások és határdombok elkészítésére, részint szomszédok, tanúk, bizalmi férfiak s más hivatalos személyek, kiknek száma a körülményekhez képest változó s néha igen nagy volt. Úgy történt ez a jelen esetben is. Maguk a Hunt Pázmánok egész haddal jelentek meg a helyszínén s nem maradt odahaza, csak a beteg meg a gyermek. Eljöttek a Zovárdffyak László, Tamás, Dávid, Benedek és János a maga három fiával; a Wédieket Lőkös maradéki: Mátyás, Miklós és István képviselték s végre három Ujhelyi: Demeter, János és György növelte számukat. Úgy látszik, el voltak készülve minden rosszra s valószínűleg fegyveres szolgáikat sem hagyták el kiséretükből.
A dolog lefolyása azonban igen csendes volt. Mikor a hivatalos személyek a határok kiigazításához fogtak volna, megjelent Perényi Péter szőllősi tiszttartója Tamás, a polgárok képviselője Hunchalmus bíró, másfelől pedig a Szőllőshöz szintén jogot tartó Drág máramarosi főispán küldöttje Csapó István s ünnepélyesen tiltakoztak az eljárás ellen, mire a gyülekezet szétoszlott, az ellentmondók pedig a király személye elébe idéztettek._{1 Ujhelyi cs. ltára.}*
A pör folyamata a XV. századba vezetne bennünket, de mi nem követjük tovább a Hunt Pázmán ivadékok történeteinek sokfelé ágazó útját. Megállapodunk ezen a ponton s egy pillantást vetünk előre, mikor a XIII. század első felében élő Marczell comes ivadékai már névleg is különvált családokban szerepelnek.
Zovárd fiai megtartják atyjuk nevét s csak a prćdikatumokkal különböztetik meg magukat. János az ardai, László a verbőczi, Dávid a maghfalvi,_{2 Jelenleg Mátyfalva Ugocsa vármegyében.}* Tamás az endrédi Zowárdffyak alapítója.
Leghamarább elenyészik Tamás ágazata s az utolsó leányt Margitot a biharvármegyei ősnemes Szepesi család sarja István veszi nőűl, s nagy birtokaival együtt örökli vele az endrédi prćdikatumot is.
Ezután következik a sor László ágazatára s a Werbőczi név Kerepeczi Barla utódjára a nagy törvénytudó Istvánra száll, a ki örök időkre bevési azt nemzetünk történetébe. Azonban vérét nem, csupán egyetlen zálogos jószágát örökölte a Hunt Pázmánoknak s onnan vette nevét. Miután pedig János ágazatának ardai Zovárdffy Istvánban 1505-ben magva szakad, egyedül Dávid terjeszti ki a maga nemzedékét a XVI. század közepéig, de maghfalvi Zowárdffy Istvánban az ő ágazata is elenyészik.
Az utolsó Zovárdffy leányok közül Annát Ráthonyi Gáspár, Klárát Szirmay Lajos, Fruzsinát Dolhay György, Katalint pedig Ujhelyi Gábor vette nőűl. Ős jószágaik visszaszállottak az Ujhelyiekre, de a leányággal hosszú ideig perlekedtek azok felett.
A Visk várát elcserélő Mikó ágazatából, tulajdonképen csak két család származott: a Wédyek és Ujhelyiek, bár az első helyen nevezettek, kiknek már 1446-ban magvuk szakadt, felváltva az Ujhelyi nevet is használták. Minthogy pedig a táblázatunk egyik vonalát bezáró Demeter utódjai a XVII. század elején kihaltak, legalább is az oklevelekben nyomukra többé nem akadunk, a Hunt Pázmán nemzetség bihari, illetőleg Ugocsa vármegyei ágazatából jelenleg egyedül a tisza-ujhelyi Ujhelyi család tagjai élnek. Egyenes ősük György 1410-ben Szathmár vármegye alispánja, ősanyjuk a Káta nemzetségből származó Csarnavoday Zsuzsanna._{1 Eredeti oklevelek és genealogiai táblák a család levéltárában.}*
Czímerükben, melynek adományozó levele azonban nem maradt reánk s talán soha sem is létezett – két egymás ellenében ágaskodó vadászeb, markolatánál fogva meztelen pallost tart s ez határozottan a Hunt Pázmán nemzetség ősi czímerére vezethet vissza bennünket, mely – mint az újabb heraldikai vizsgálódások bizonyítják, akár beszélő czímer – vonatkozással a «Hund» német szóra, –akár a sváb lovagok általános hadijelvénye, de minden valószinűség szerint egy vadászeb feje volt._{2 L. Majláth Béla i. m. B. Nyáry i. m.}*

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

NYOMTATOTT HÁZASSÁGI JELENTÉS 1676. ÉVBŐL.
(Egy melléklettel.)

Tudjuk azt számos fenmaradt emlékből és korunkra maradt tudósításokból, hogy őseink mily fényt és pompát fejtettek ki lakodalmak alkalmával. Elkezdve a kézfogástól egészen a menyecske hazavitelének harmadnapjáig, több ízben volt alkalom nagy lakomákra és ezzel egybekötött mulatságokra.
A kézfogás épen olyan pompa és rendtartás között folyt le, mint maga a lakodalom, egy sereg vendég jelenlétében.
Midőn napot tűztek a kézfogóra vagy lakodalomra, rövid határidőt nem lehetett adni, mert idő kellett nemcsak az előkészületekre, hanem az írott meghívók szétküldözésére, valamint a meghívottaknak is időt kellett engedni a készülődésre és utazásra.
Annál is inkább szükség volt a nagyobb időközre, mert a nagy házaknál tartott kézfogás vagy lakodalmakra nemcsak a szomszédokat és a közelben lakó rokonokat volt szokás meghívni, hanem a városok, vármegyék, országnagyok és jó barátok egyaránt részesíttettek a meghívás tiszteletében, tekintet nélkül arra, hogy az országnak milyen távol eső részében laktak vagy tartózkodtak.
A meghívások helyettesítették akkor a most divatozó nyomtatott házasság-jelentéseket is. Daczára annak, hogy akkor egy-egy lakodalomra talán több meghívót küldtek szét, mint manap jelentést, mégis nem akadtam eddig nyomára annak, hogy nyomtatott meghívókat készítettek volna a XVII. században.
Arra sem találtam eddig példát, hogy maga a lakodalmi ünnepély fénye emeltetett volna díszes nyomdatermékek által.
E nemben a legelső, a mi szemeink elé került, az itt hasonmásban mellékelt, sajó-kazai levéltáram hajdan kiselejtezett részéből előszedett egylapos nyomtatvány.
Veres-Egyházi Szentyel Mihály, kolozsvári könyvnyomtató, áthatva Teleki Mihály politikai nagyságától, leányának Teleki Annának «lakodalmi nagy pompáját, ez Hazánkban hasznosan gyümölcsöző nagy Élőfának lerajzolásával ékesítette».
Teleki Anna, Teleki Mihály és Vér Judit legidősebb gyermekének lakodalma Apaffi Miklóssal 1676 szeptember 9-én tartatott meg. Ezen alkalomra nyomtatta Szentyel Mihály az imént említett «élőfát» vagyis származási fával díszített házasságjelentő nyomtatványát.

NYOMTATOTT HÁZASSÁGI JELENTÉS 1676. ÉVBŐL.

Az egylapos nyomtatvány 39 cmeter széles és 69 cmeter hosszú, körül van véve nyomdai díszkerettel. Tulajdonképen három részből áll.
A legfelső részben előadja a nyomtatvány czélját, következő szavakkal: «Az Istennek kertében felnőtt szép Élő-fa, a tekintetes úr Teleki Mihály a méltóságos erdélyi fejedelemnek belső tanácsa, Torda és Máramaros vármegyéknek főispánja, Kűvár és mellette való vidékének és Huszt várának főkapitánya etc. és véle egy test tekintetes Vér Judit asszony s azon élőfának kilencz gyümölcsei. A melyeket az erdélyi jó hazának földén, sok változási és fáradsági után, Istennek menyekből szapora zsíros harmat módjára reá szállott sok szép áldási között termett és hozott:
kik közül, az elsőbb és Istennek kedvében felneveltetett, s legszebb illatozásban lévő gyümölcsét,
tekintetes Teleki Anna kisasszonyt, a régi tekintetes, hírrel, névvel, és mostan fejedelmi méltósággal fénylő Apaffi nagy háznak kertjében, a
tekintetes Apaffy Miklós úrfi kebelében, Istennek szent rendelése szerint adta és ajánlotta,
1676. esztendőben, Sz.-Mihály havának 9-ik napján.
A melynek lakdalmi nagy pompáját, ez hazánkban hasznosan gyümölcsöző nagy élőfának le-rajzolásával ékesítette, Veres-Egyházi Szentyel Mihály kolozsvári könyvnyomtató.»
Ezt egy nyomdai díszvonal vágja el a középső résztől.
A középső részben egy fametszetű, boltozatos széles díszkeret látható fekete nyomásban, itt-ott kék színnel felhőzve. A keret közepébe van nyomtatva nagy betűkkel ezen szó «Ég», ez képezvén egyúttal a jobbról és balról hozzáillesztett négy-négy verssor rímjeinek végső szótagját.
A keret felett baloldalon sárgára festett széllel egy nap szemlélhető, benne rímes sorok Apaffi fejedelemre. A jobb oldalra sárgára festett félholdat nyomtattak, sárgára festett körrel keretelve, belől rímmel a fejedelemasszonyra.
A boltozatos keret alatt Apaffi Miklós és Teleki Anna egyesített czímere látható, mind a kettő körirattal.
A harmadik részt egy zöldre festett talajból kinőtt vastag törzsű terebélyes fa tölti be. A fa zöldre festett levelekkel van megrakva. A törzs Teleki Mihály és felesége. Az ágakra kilencz nagy, sárgára festett almát rajzolt a fametsző. Mindenik alma egy-egy gyermeknevet és a reá vonatkozó rímet foglalja magában, ilyen formán:
I. Első e tekintetben Teleki Anna, ki már leszedetik mint égbeli manna.
II. Teleki János, kin atyja virtusa már is foganatos.
III. Teleki Zsuzsanna, ki minden nap újúl mint égi manna.
IV. Teleki Krisztina, ki a szelídségben oly mint édes anyja.
V. Teleki Kata, kiben a szép erkölcs már magát kiadta.
VI. Teleki Mihály, kin az atyja neve s képe is már fenn áll.
VII. Teleki László, atyjának és anyjának örömet rajzoló.
VIII. Teleki Judit, kit Istennek kedve már a jóban indít.
IX. Teleki József, de ki nem utolsó mint a régi József.
Ez az utolsó gyermek a fán, voltak ugyan Teleki Mihálynak még több gyermekei is, de ezek 1676 után születtek.
Az almafa törzsétől balra, az első zsoltár hat sora van keret közé foglalva, jobbra pedig ennek megfelelő helyen Teleki Mihályra és családjára vonatkozó ugyanannyi rímes sor olvasható.
Bezárja az egész nyomtatványt az almafa tövén keresztül húzódó következő négy rímes sor:

Ha egy haza termett sok szép élő fákat
Erdélynek is földbe hozott ilyen fákat
Erdélynek jószága ad ilyen ágakat
Mennyei áldásban mutat szép példákat.
Ha a versekben nem is találunk költői ihletet, sőt még ügyes szerkezetet sem, az egész nyomtatvány azért mégis megérdemli figyelmünket mint egy érdekes családi emlék, mint egy a lakodalmi nagy pompa fényét ékesíteni kívánó díszjelentés és végre mint a XVII. századból származó egylapos magyar nyomtatvány.

B. RADVÁNSZKY BÉLA.

170A LUDÁNYI CSALÁD GENEALOGIÁJÁHOZ

A «Turul» 1887. évi IV. füzetében megjelent «Káta nemzetség» czímű genealogiai tanúlmány szerzője a Charnavodai-Surányi nemzetséget a Káta magyar nemből származtatja, egyuttal elmondja, a Káták Bereg vármegyében föltevőleg már a honfoglalás idejéből nagy terűleteket birtokoltak, várakat, falvakat építének, s hogy a Káta magyar nemből származott Charnavodai-Surányi nemzetség első megnevezhető őse ugyan ama Rafael gróf volt, a kit Szirmai Szatmár vármegye leírása II. kötetében Mikola helységnél említ meg.
I. Rafael grófnak két fia: I. Tamás, és I. Gábor (Gabrian) comes. I. Tamás comes fia: II. Rafayn comes. I. Gábor comes fia pedig II. Tamás comes, a ki Kun László király egyik hadvezére volt, és 1274-ben tőle Ugocsa vármegyében birtokot nyert, és ama birtokon 1299-benTAmásvárát építteté.
II. Tamás comes fia II. Gábor utódai osztozkodván, az Ugocsa vármegyében fekvő Tamás-várát Kech-Babun várral közösen hagyták, a beregvármegyei ősi birtokrészekben Charnavoda (most Csaroda) és ezzel szomszédos Surány helységekben letelepedve szétágaznak, egymás megkülönböztetésére Charnavodaiaknak, Nagy-Surányiaknak, és Kis-Surányiaknak neveztetnek. A beregvármegyei és ugocsai birtokrészeken kívűl, a Charnavodai-Surányi nemzetség tagjai az ország különböző részeiben is terjedelmes birtokok urai voltak, többek között Mária királynő 1392-ben Surányi Pálnak és Géczi Tamásnak, Csongrád vármegyei szentlőrinczi uradalmakban a pallosjog gyakorlatát adományozza._{1 «Századok» 1879. I. f. 525. l. Életrajzok II. f. 145. 1.}*
Régi családi hagyományok szólanak arról, hogy a Charnavodai-Surányiak a Gutkeledekkel, – főleg a Gutkeled nembeli Kisvárdaiakkal szoros vérségben állanak, noha ama hagyományos föltevést okmányok, – legalább tudvalevő okmányok nem igazolják. Azonban ezek hiányával és ha a két család között elkeseredett pörök menetét megfigyeljük, ugyszintén a Charnavodaiak és Gutkeledbeliek más megyében fekvő birtokaik összeszögellését hozzá tudjuk, a hagyományos föltevésnek nagyobb tért nyitunk, mert az egymást gyűlölő két család között sem birtoklási különbség, sem származási válaszfal nem ad reá okot, hogy a közös rokonságot kizárhatnók; valamint a Kisvárdaiak, ugyszintén a Charnavodaiak az ország legelőbbkelő nemzetségeivel, u. m. a Kusalyi Jakch, Brebéri Melith s más nagy nemzetségekkel álltak szoros atyafiságban. Ama körülmény pedig, hogy a két család közt folytatott nagy pörnél okmányok hiányoztak, a korszellemnek is betudhatjuk; főleg ha az önkény hatalmát is számba veszszük, melynek behatása közben okmányok tünhettek el, különösen ha hozzá tudjuk, hogy míg a hivatalokkal magas polczra emelkedett Kisvárdaiak tekintélye, befolyása egyre emelkedett, azalatt a Charnavodai-Surányiak ősi tűzhelyükhöz lapultan, gondatlanúl gazdálkodtak, a nagy pörökkel megcsappant vagyonbeli körűlményektől szorongatott állapotjukban, egymásközt is viszálkodtak, és mindama körülményt össze vetve, lehetővé válik ama hagyományon alapuló eshetőség: hogy a Kisvárdaiak V. István királytól, a beregvármegyei birtokaikat nem adomány gyanánt kapták, csakis a Charnavodai-Surányi családbeliekkel közösen örökölt Márok vidékének birtoklásában újabb megerősítést nyertek.
A sokat hányatott, egykor fényes Charnavodai-Surányi nemzetség III. Gáborban halt ki. III. Gábornak neje Prépostvári Borbála volt, a Prépostvári Bálint leánya. Prépostvári Bálint (anyja a Káta nembeli Cháholyi nemzetségből való volt) Szatmár megyében fekvő, – a csáholyi uradalomhoz tartozó Csáholy helységében lévő birtokát édes anyja, a Csáholyi leány után örökölte. III. Charnavodai-Surányi Gábor három leány utódja közűl Borbálát, a várszegi kapitány, Osztopányi Perneszi István fia, Gábor, 1608 körűl kővári kapitány, Közép-Szolnok vármegye főispánja vette nőűl. Perneszi Gábornak fia ismét Gábor.
1648-ban, Bereg vármegyében, a viszontagságokból megmaradt, néhai Charnovadai-Surányi nemzetség birtokrészét Csarnavoda (most Csaroda) Márok-Papi, Surány, Fejércze és más helységekben: Perneszi Gábor birtokolta.
1690-ben Perneszi Borbála, Ludányi Bay Ferencz neje. A fölsorolt helységekben birtokos. 1715. évből, a surányi templom belső falán arany betűkkel olvasható: «In honorem et gloriam sacrosanctć et individuć trinitatis hanc dei domum perillustris ac generosus dominus Franciscus Bay de Ludány incliti domitatus de Bereg vicecomes reaedificavit anno 1715.»
A Bereg vármegyében települt Ludányi Bay család ősfészke Nógrád vármegyében fekvő Ludány helysége volt, azonban mielőtt a családi genealogiát tovább vezetném, a Bayak viselt dolgairól sorolok föl egyetmást.
Barnabás 1453 körűl Nógrád vármegyéből származik el.
I. Ignácz neje Derenchényi Zsófia 1540-ben már Bereg vámegyében említtetik. – 1549-ben Ferdinánd király nemes Ludányi Bay Ignácz ősi nemességét elismeri, de mivel czímere nincsen, öt leveles arany koronából ágaskodó fehér egyszarvúval, czímert ad neki és utódainak._{1 L. a czímert Ung. Siebm. II. füzet.}*
I. Ignácznak két leánya maradt: Anna és Zsófia Klára, a kit a gróf Rádaiak őse, Rádai Gáspár vett nőűl, s miután I. Ignácznak fiutódja nem maradt, I. Ferencz unokájával III. Mihálylyal ágaztatja tovább családját.
I. Ferencz III. Mihály nagy atyja 1552-ben Eger várát Dobó István alatt oltalmazza, és a vár védelménél magát kitűntette. 1565-ben Bay Ferencz Erdőd vár királyi kapitánya. Erdődöt Hasszan temesvári beglerbég ostromolja, a várkapitány Bay Ferencz a várat keményen oltalmazza, és sajátmaga is megsebesűlt. – 1567-ben Bay Ferencz, a Zápolyákhoz pártolt pelsőczi Bebekektől elfoglalt Krasznahorka vár királyi kapitánya, és a sziklavárban önhatalmúlag, a Bebekek szokása gyanánt, Rozsnyó városának erdejét Krasznahorka várjavakhoz foglalja.
A Bay által megkárosított rozsnyói polgárok orvoslást keresve I. Ferdinánd király elé járúlnak. Ferdinánd Pozsonyból keltezett leíratában Bay Ferenczet arra figyelmezteti: «a jó katonasághoz a törvények megfigyelése is hozzá illő.» Azonban I. Ferdinánd trónja még akkor teljesen nem volt megszilárdulva; harczban kitartó, vakmerőségig bátor, jó katonára múlhatatlanúl szüksége volt, ennélfogva a krasznahorkai parancsnoklás közben gyakorlott erőszakoskodást I. Ferdinánd nem vehette komolyan, mert 1670-ben Bay Ferenczet az egri hőst, már a tekintélyes Munkács vára parancsnokáúl látjuk; egyszersmind amaz évben Bereg vármegyét kormányozza; 1570. évről szóló beregvármegyei levéltári iratokban Bay Ferencz comesnek említtetik, s mivel nincs oda téve, hogy vice az alispánnál több lehetett. Munkács vár parancsnoksága közben Bay Ferencz régi, hatalmaskodó természetéhez hű maradt, mert a sziklavárból a város polgáraival gyakran viszálkodott, s magánviszonyaira vonatkozólag szintén birtoklási pöröket folytatott.
I. Ferencznek fia: II. Mihály és II. Ferencz. – II. Ferencz fia: III. Mihály, de mielőtt III. Mihály ágazatát folytatnám, a Bayak viselt dolgait fejezem be.
László 1711-ben Munkács vár kurucz kapitánya. A majtényi kapituláczió után, Bay László várparancsnok a Rákóczi házhoz hű társaival Munkács várba zárkózott, s mikor már a reménynek utolsó szálai is szétfoszlottak, a kénytelenségnek hódolva, de a hatalomnak meg nem hajolva, Munkács várában kapitulált ugyan, de a várból a II. Rákóczi Ferencz aranyos, piros, harczokban megviselt zászlóját lengetve, dobszóval, fegyveresen vonúlt ki társaival.
András, a kiről Pápai Gáspár naplójában (1705) tesz említést: a IV. Mihály fia.
András, Budai Polg. Lexikona az 1552. évről Bay Andrásról elmondja, hogy Eger vár ostrománál az egri nevet szintén kiérdemelte, és 1566-ban Zsáka vár királyi kapitánya volt.
Hogy azonban ama Bay András I. Ferenczczel, I. Ignáczczal minő ágazatban állt, okmányok hiánya, úgyszintén a régi genealogiai táblázatok fogyatékossága következtében ki nem mutatható.
Mihály, a XVI. század végén és a XVII. század elején élt, s Pozsony vármegyében fekvő Dévény vár várnagya volt. Bay Mihály Dévény várát a vár birtokosától, Báthori Istvántól ajándékúl nyerte. Ama Bay Mihály neje czoborszentmihályi Czobor Erzsébet volt.
A Bereg vármegyébe származott Ludányi Bayak régen egybe állíttatott nagy részt töredékes nemzedékrendje ugyan ama korban élt Mihályt tüntet föl, ama körűlménynyel, hogy a XVI. században, Bereg vármegyében a Czobor nemzetség birtokos volt, Bereg vármegye több helységében a Czoborok, a Charnavodai, Brebiri Melith, Peri, és más családbeliekkel Mádi Péter, kinek később a beregi Bayak egyenes jogutódjaivá lettek, osztozkodik. Fölsorolt indokok némileg oda utalnak, hogy a Czobor Erzsébet férje Bay Mihály Dévény vár birtokosa Báthori István útján származott a Duna mentére. Mert hogy ama Bay Mihály a Győr megyében jelenleg élő, bábai előnevet használó Bayak őse, legalább egyenes őse nem lehetett, azt ama körűlmény is teljesen indokolja, hogy a dévényi várnagy, később a vár birtokosa Bay Mihály és neje Czobor Erzsébet csakis egy leány gyermeket, Zsuzsánnát hagytak hátra, a kit a gróf Keglevicsek őse, Keglevics Péter vett nőűl, és Bay Zsuzsannával Dévény vára a Keglevics családra szállt; azonban kevés korig birtokolták, mert Bay Zsuzsánna fia Keglevics Ferencz Dévényt a Pálffy grófok ősének adta el.
I. Ludányi Bay István neje Mádi Zsuzsánna, Mádi Péter egyetlen leánya, Mádi Péter a Charnavodai-Surányi, a brebiri Melith, czoborszentmihályi Czobor nemzetségekkel osztályos, és neje az utolsó Madai egyetlen leánya volt, 1635. körül, Szirmai szerint a Madai nemzetség a Gutkeled nemből ered.
I. Ludányi Bay István és neje Mádi Zsuzsánna fiai: IV. Mihály és III. Ferencz.
IV. Mihály, I. István első szülött fia, a beregvármegyei Ludányi Bayak legérdekesb alakja. IV. Mihály 1665-ben Bereg vármegye főjegyzője, – 1685-ben Bereg vármegye első alispánja, – 1671-ben Eperjesen követ, – 1682-ben munkácsi várparancsnok, Thökölyi Imre kurucz kapitánya; s hogy a hű kurucz kapitány és fejedelme között mily viszony létezett, megemlítendő Thökölyinek Bay Mihályhoz írott tréfás hangulatú levele, a melyet a régibb családtagok olvasgattak, és mint elbeszélték, az akkor még meglévő levél első mondata következőleg hangzott: «Bay uram rukkoljon már be, necsak mindig a szép asszonyokat őrizze.»
Thököly Imre fejedelem szerencsecsillagzata hanyatlásával, a fejedelem hű kurucz kapitánya Thökölyivel Nikomédiába költözött. Bay Mihály, Pápai Gáspárral 1705-ben Thökölyi Imre fejedelem követje gyanánt jelent meg az 1705-ben egybehivott országgyűlésen; és Bay Mihály 1705–1706-ról szóló, Pápai Gáspárral együttesen vezetett naplóját a magyar tudományos Akadémia adta ki. Ama naplüjában Bay Mihály följegyzé: «Die 27. maji szombaton megindúlván, jöttünk éjszakára Surányba. Die 30. maji érkeztünk Madára.» Megjegyzendő Bereg-Surányban, valamint Nyír-Madán IV. Mihály és testvér öcscse III. Ferencz birtokoltak.
Zrinyi Ilona fejedelemasszony elhúnytával Bay Mihály Nikomédiából haza jőve, II. Rákóczi Ferencznél jelent meg.
II. Rákóczi Ferencz házuk rendületlen hívét melegen fogadta, kitűntette és sajátkezű aláírásával megerősített, hártyára írott okmányban (melyet körülbelől hét évvel ezelőtt a magyar történelmi társulatnak ajándékoztam) Bay Mihály hűségét magasztalva, őt Ugocsa vármegyében fekvő Akli faluval ajándékozza meg.
II. Rákóczi Ferencz kibujdosása után Bay Mihály Bereg vármegyében fekvő Derczen-Kerepecz (ahol egykor a Melithek, Czoborok birtokoltak) részjószágát elnótázták, s ez hűtlenségi bélyegen a királyi fiskusra szállt. Idő vártatva az elnótázott Derczen-Kerepecz Bay részjószágát a bécsi orvostudor, Weisz János vásárolta meg, és Weiszot a királyi fiskus, a Bay-féle Derczen-Kerepecz birtokrészben 1793-ban királyi adományúl iktatta be. Weisz János orvostudor már mint beregvármegyei földes úr, Derczen faluról, a saját maga és uódjai részére a Dercsényi nevet vette föl.
A mi IV. Ludányi Bay Mihály magán életét illeti, kétszer nősült, első neje csernelházi Chernel Erzsébet 1669-ben húnyt el; másodszor Hermann Máriával lépett házasságra, és mint a családi okmányok igazolják, hét gyermeket hagyott hátra.
III. Ferencz, I. István másod szülött fia, és IV. Mihály testvér öcscse, III. Ferencz és IV. Mihály a családi okmányokat egymás között felosztották. Mihály mint idősebb testvér a családra vonatkozó legérdekesb okmányokat tartotta meg, és amaz okmányok kétfelé választásával egyszersmind a családi levéltár pusztulását kezdették meg.
Mihály hét gyermeke közűl csakis harmadik fia II. István vezette tovább nemzetségét. II. István a IV. Mihály fia Bereg vármegyében Déda faluban birtokos Ujhelyi János leányát Ujhelyi Juliánnát vette nőűl.
A beregvármegyei Ludányi Bay család a rozsályi Kún nemzetséggel rokonságban volt, mert 1551. körűl Charnavodai Jakab leányát Dorottyát rozsályi Kún Jakab vette nőűl; azonban IV. Mihály fia II. István felesége Ujhelyi Juliánna révén, különösen érdekelve volt.
II. Ludányi Bay Istvánné, Ujhelyi Juliánna nagyanyja, rozsályi Kún Lukács leánya volt, minek következtében a szintén rozsályi Kúnok örököse, a Sennyei nemzetség, II. Istvánt és utódját pörrel támadták meg; a báró Sennyeiek amaz uton a Bayaktól több rendbeli birtokokat pöröltek ki.
II. Bay András, és II. István leány utódai, a reájok szállt, a beregvármegyei Ludányi Bay családot érdekelt, legbecsesebb okmányokat másoknak árusították el.
A IV. Mihály utódjai kihaltával, a beregvármegyei Ludányi Bayakat IV. Mihály testvéröcscse III. Ferencz vezette le korunkig. III. Ferencz történelmi szerepléssel családfáját ugyan nem igen gazdagította, mert politikai szereplése csakis a vármegyéje közügyeire terjedt (1714. és 1715-ben Bereg vármegye első alispánja volt), azonban előkelő házasságával családjának egyik érdekes tagjáúl tekinthető; 1690. körűl, III. Ferencz neje Osztopányi Perneszi Borbála volt; a Pernesziek pedig a fejedelmi Apaffi, Rákóczi, majd a Bethlen, Haller és más főúri családokhoz vezethették genealogiájokat.
I. István fia III. Ferencz és Perneszi Borbála fia: IV. Ferencz, ennek IV. György.
IV. György kétszer nősűlt, első neje pazonyi Elek Krisztina volt, kinek anyja Földváry Dorottya, s mint hiteles okmányok igazolják, Krisztinának terjedelmes hozománya volt. Ama házasságból két fiú született I. Károly és II. Ádám.
IV: Bay György másodszor Máramaros vármegyéből nősűlt, csebi Pogány Máriát vette el, kitől hat gyermeke született.
IV. Ludányi Bay Györgynek birtokai voltak: Bereg vármegyében Csarnavodán (jelenleg Csaroda), Surány,Márok-Papi, Fejércze, Darócz, Vámos-Atya, Beregszász, Bucsú, Tisza-Kórád, Karaszló. Szatmár vármegyében a régi Csáholyi uradalomhoz tartozó Gebe, Nyír-Megyes helységekben. Pest vármegyében a Földváriak osztatlan birtokán, Dunavecsén és Czibakházán. Szabolcs vármegyében Pazony helységben, és a Sima pusztán.
IV. György 1810-ben, 75 éves korában meghalt és kilencz gyermeke közűl csakis első szülött fia I. Károly és legifjabb fia V. György vezette korunkig családját.
VI. Ferencz, I. Károly és V. György testvér öcscse Bécsben királyi gárdista volt. A surányi anyakönyvben bejegyeztetett, hogy IV. Ferencz 1796. elhalt, s hadnagy volt. Ferencz testvére: II. Ádám, Máramarosba telepűlt, s fiutódot nem hagyott.
József, 1712-ban nőűl vette Zemplénvármegyéből, Szemere László leányát, Teréziát, a költőnő Krisztina testvérét.
V. György, a fentebbiek testvér öcscse, 1814-ben Bécsben királyi gárdista volt, és amaz időben szintén Bécsben tartózkodó ifjú Kisfaludy Károly költővel baráti viszonyban élt. A költő barátsága V. György szellemére behatással volt, és bécsi tartózkodása idején V. Bay György nagy műveltségre tett szert; irodalommal is foglalkozott. Azonban bőven költekezett, és zilált anyagi viszonyok közt ősi fészkébe Bereg-Surányba visszatért és 1821-ben megnősűlt.
V. György 1825-ben Bereg vármegye által főszolgabirónak választatott, 1832-ben első alispán, később alországbiró, alnádori helyettes, végre septemvir; öt gyermeket hagyott hátra.
I. Terézia, IV. György csebi Pogány Máriától született leánya, 1807-ben a II. Rákóczi Ferencz fejedelem gyalog ezredesének jogutódjával, a dúsgazdag csomai Kajdi Lajossal kelt egybe. Terézia özvegyen maradván, s mivel gyermektelen volt, férjéről öröklött Csoma faluját testvér öcscsének V. Bay Györgynek adományozta.
V. György a beregvármegyei Csoma faluban magát statuáltatván, az ősi Ludányi előnévhez, utódjaival, a Csomai előnevet is fölvette, azonban, V. György jogutódjai Csoma falut, atyjuk ősi vagyona nagy részével elárusították.
Ludányi és csomai Bay Sándor, V. György fia; nyugalmazott királyi táblai biró.
Ludányi és csomai Bay Bertalan 1849. őrnagy; Berta leánya gróf Dessewffy Miklósné.
VI. György (csomai) V. György legifjabb fia, Surányban birtokos. 1870-ben országgyűlési képviselő, 1886-ban elhúnyt, és nagylónyai Lónyai Lujzától született két utódot hagyott hátra: Gabriellát, Györgyöt.
IV. György pazonyi Elek Krisztinától született fia I. Károly, vagyoni tekintetben családja legtekintélyesb tagja volt, és ifjúságában 1798-ban Bereg vármegye tiszaháti főszolgabírája. De I. Károly a közéletből csakhamar terjedelmes birtokai kormányzatához vonúlt.
I. Ludányi Bay Károly 1796-ban csernelházi Chernel Erzsébettel kelt egybe.
Chernel Erzsébet árva leány volt, s a Bay-házhoz dús hozományt hozott, a melynek segélyével a különben is takarékos I. Károly saját ősi vagyonához, még a Charnavodai-Surányiak által elzálogosított egyes birtokrészeket is nagyrészt kiváltogatta. Okmányok szólanak a felől, hogy I. Károly következő helységekben birtokolt: Bereg vármegyében Csarodán, Surányban, Tákason, Som, Hetyen, Ugornya-Gergelyi, Márok-Papi, Darócz, Vámos-Atya, Beregszász, Fejércze. Ugocsa vármegyében Felső, Alsó-Karaszló, Máramaros vármegyében: Huszt, Ökörmező, Szeklencze. Szatmár vármegyében: Gebe, Nyír-Megyes. Szabolcs vármegyében: Tas, Pazony, és a Sima pusztán. Pest vármegyében Dunavecse, Czibakháza.
I. Károly és testvér öcscse V. György, közös dédapjok III. Ferencz és ennek testvére IV. Mihálylyal felosztott levéltár töredékén ismét megosztoztak, és ama levéltári osztozkodás az okmányok pusztulását vonta maga után, mert V. György halála után, a nála lévő okmányok, nagyrészt gondatlanság következtében elkallódtak.
I. Károly okmányai, a melyek leginkább a birtoklási viszonyokról szólottak, Károly halálával, legidősb fia II. Ignácz gondozására kerűltek.
II. Ignácz, I. Károly első szülött fia, 1829-ben Bereg vármegye főjegyzője; neje a később báróságra emeltetett Uray Bálint testvér huga volt, Uray Zsófia.
II. Bay Ignácz huzamosan viszályban élt testvérével; családi hagyományok szerint Uray Zsófia önző lelkű, furfangos asszony lévén, s különféle fortélyaival férjét, a Bayaktól távol tudta tartani.
II. Ignácz szerző ember nem volt; annálfogva, a régi magyar törvények értelmében, miután Ignácznak egyenes jogutódai nem maradtak, ősi vagyonán testvérei osztozkodtak; azonban Uray Zsófia férje elhunyta előtt a Bayak levéltárát Szatmár vármegyében Tyukodra szállította, honnét a Bayak idő vártatva kapták vissza.
II. Ladányi Bay Ignáczról, a surányi nép ajkán, korunkig fennforgó monda kering. II. Ignácz, a borzalmas népmonda szerint, a surányi templom alatt lévő régi családi kriptából följárt, illetve tetszhalottan tették oda. – A jelenlegi surányi ref. lelkész, Surány régi lakosa, a népmonda keletkezési okát következőleg fejtette meg előttem. Körülbelől negyvenöt évvel ezelőtt a Bay családban gyász keletkezett, s a családi kriptát megnyitották, és a kripta hosszú torkolatában, épp a bejárat ajtajánál II. Ignácz hullájára bukkantak. Az ártéri munkálatok előtti korszakban Bereg vármegyét árvizek pusztították, és a víz a surányi templom kriptájába is behatolt, II. Ignácz koporsó-födelét az áramlat fölszakgatta, – hulláját a kripta torkolatába sodorta.
VI. Ferencz, II. Ignácz öcscse, előbb főszolgabírók, 1849-ben alispán, 1872-ben országgyűlési képviselő és öt utódja maradt.
I. Gábor, I. Károly és neje csernelházi Chernel Erzsébet fia. 1833-ban a régi Csarnavoda (most Csaroda) faluban lévő ősi vagyonban telepűlt, és 1835-ben Bereg vármegye főszolgabírónak választotta a szép képzettségű ifjút, hanem Gábor boldog otthonába vonúlt, a közélet dicsőségével mit sem gondolva ősi birtokaiban, nagy népszerűségtől környezve gazdálkodott, s nemes szelleme megvilágítására fölemlíthető, hogy legkedvesebb rokona, barátja volt Szemere Miklós, a költő. I. Ludányi Bay Gábor neje csicseri Ormos Katalin volt.
A csicseri Ormos család Ungvármegyéből, a csicseri Orosz családdal egy törzsből származik. A csicseri Ormosok egyik ága Zemplénben Agárdon birtokolt, és házasság révén Arad, Temes vármegyékbe ágazott, és ott Ormos Zsigmond főrendiházi tag családjában tovább terjed.
A csicseri Ormos család másik ága: a szabolcsi ág, – a leghitelesebb adatok szerint a XV. század végén élt csicseri Ormos Imrétől származik. – Ormos Imre anyja Nagy-Tárkányi Zsófia, – Nagy-Tárkányi Zsófia anyja pedig Charnavodai-Surányi leány volt. – Hitelesen igazolható, hogy csicseri Ormos Imre a Charnavodai-Surányiakkal osztályos atyafi, valamint a Kusalyi-Jakch, brebiri Melith, az Árpádok uralkodása alatt oly előkelő Szepesiekkel, rozsályi Kun, Derenchényi és más előkelő nemzetségekkel; s Ormos Imre utódjai, mint okmányok bizonyítják, nagybirtokú emberek voltak.
Csicseri Ormos Imre ágának utolsó férfi tagja 1844-ben Györgyben halt ki. Ama György anyja a gömöri alispán Szathmári-Király Erzsébet. Csicseri Ormos György nagy anyja pedig, mint az eredeti osztálylevelekből kitűnik, Szentmiklósi és Óvári Pongrácz Zsófia volt. Csicseri Ormos Györgynek egy élő leány utódja maradt; csicseri Ormos Katalin, I. Ludányi Bay Gábor neje, a ki 1866-ban szintén elhúnyt.
A Charnavodai-Surányi nemzetség egykori csarodai birtokánál a Gábor név különösen végzetteljesnek bizonyúlt. A régi Csarnavoda első megnevezhető birtokosa 1262-ben élt I. Gabrian comes. – A Charnavodai-Surányi család III. Gáborban sírba szállt. – Hosszú évtizedek múltak el, mikor a Bayak közűl I. Károly fiát, I. Gábort Csarodára telepíté, és a végzet akként rendezte el, hogy I. Bay Gábor 1853-ban a saját maga ágát sírba vigye, mert I. Ludányi Bay Gábornak és nejének csicseri Ormos Katalinnak csak két utódja maradt: Erzsébet, nagyréti Darvas Albertné, és Ilona, a puszta-bagosi birtokos revisnyei Reviczky József neje, kitől 1878-ban elvált; s a csarodai birtok, a melyet I. Károly, V. György, I. Terézia és Zsófia birtokolt, jelenleg I. Gábor másod szülött leánya, Ilona birtokában van.
A «Ludányi Bayak beregvármegyei ágáról» czímű kis dolgozatomban fölemlítém, hogy az I. Ignácznak 1549-ben adományozott, ötleveles koronából ágaskodó egyszarvú czímert a beregvármegyei Ludányi Bayak nem használták. Amaz állításomat azonban jelenleg újabban átvizsgált okmány megczáfolja. Amaz okmányt az utód nélkül maradt (IV. György leánya) Ludányi Bay Zsófia állítja ki, 1831-ben bizonyos részjószágát zálogba adja, s a róla kiállított okmányát gyűrűbe metszett, píros viaszra nyomott, – I. Ludányi Bay Ignácznak 1549-ben adományozott czímerrel erősíti meg.
Szabolcs, Győr, Borsod vármegyékben birtokos Bay családok genealogiája ismeretlen előttem. Okadatoló okmányok hiányában, szóbeli értesítés alapján megemlítem, hogy a jelenleg Szabolcsvármegyében birtokos Bay család szintén a Ludányi előnevet használja. – Közülök Bay Ferencz nyírmadai birtokos az 50–60-as években Szabolcs vármegye elnöke volt. Ama Bay Ferencznek apja István királyi tanácsos, – István testvére Ferencz a septemvir, kinek egyik leányát gróf Gyürky Ábrahám atyja, Gyürky Pál vette fel.
Továbbá fölemlítem, hogy az I. Ludányi Bay Ignácznak 1549-ben adományozott Bereg vármegye 1549-diki levéltári iratai 1–3–4. számok alatt fömelített czímerlevél eredetije, jelenleg a nyírmadai birtokos, egykori megyefőnök Bay Ferencz tulajdona.
Borsod vármegye érdemes főjegyzője, jeles költőnk, Lévay József szivességéből, a Bayakra vonatkozó Borsod vármegye levéltári iratok másolatát megkaptam. Borsodban 1578–1590–1713. Bay Margit, Anna, Sándor élt. – 1732. Bay Ferencz aljegyző, később szolgabíró, – 1734-ben ugyanama Bay Ferenczet másodalispánnak választják. – 1735-ben nemes Bábai Bay Sándor Szepessi Lászlóné Bük Erzsébettel pöröl. – Lévay költőnk a Bábai Bayak gyűrűpecsét-lenyomatát is megküldi. – A Bábai Bayak czímere: ötágas koronából kiemelkedő, kardot tartó vitéz kar.
A Bábai Bayak czímere tehát a beregvármegyei Ludányi Bayak czímerétől lényegesen különbözik.
A Bábay Bay család czímerét kitől és mikor kapta, átalán a Bábai előnevet mitől fogva használják; a győrmegyei Bábai Bayakkal rokonságban állanak-e, a borsodvármegyei levéltári bejegyzés teljesen a Bábay Bayakra vonatkozik-e? mindez ismeretlen előttem.

BAY ILONA.

175KÖNYVISMERTETÉS.

A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára.

Kiadja gróf Sztáray Antal. Szerkeszti Nagy Gyula. Második kötet 1397–1457. V és 370 1. VII phototypicus melléklettel. (Egy színes czímerképpel és egy pecsétrajzzal.)
Alig múlt egy éve, hogy e vállalat első kötete elhagyta a sajtót, megérdemlett figyelembe részesűlvén úgy a szorosabb értelemben vett tudományos körökben, mint általában a történetkedvelők között. A szerkesztő, kinek buzgóságát e téren csak szakavatottsága múlja felűl, ezen aránylag rövid idő alatt a munka második részét is világgá bocsátotta, s a gróf Sztáray család oklevéltára a karácsonyi könyvpiacznak a maga nemében határozottan legszebb s bizonyos szempontból legértékesebb productuma.
Már magában véve a könyv külső megjelenése is impozáns. Meglátszik rajta, hogy kiadója nem sajnálta a költséget, s mintegy a kegyelet adóját rója le azáltal őseinek emlékezete iránt. De szívesen elismerjük mi is a szerkesztővel, hogy a nemes gróf ugyanekkor a hazai tudományosság, és kivált a magyar diplomatika czéljait is előmozdította, mert a szövegbe nyomott pecsétek és ábrákon kívűl, hét oklevélnek phototypikus hasonmása, nemcsak díszére szolgál, de mindenesetre belső értékét is emeli a kötetnek.
A szerkesztés pedig felfogásunk szerint semmi kivánni valót nem hagy fönn s a mit Nagy Gyula a publicatió módjáról és felszereléséről a munka első kötetének bevezető soraiban elmondott, mindazt ebben a kötetben is következetesen keresztűl viszi és fontos feladatát a tudomány naponként növekedő, de kétségtelenűl jogosúlt igényeihez képest, kifogástalanúl meg is oldja.
A maga szakmájában teljesen otthon lévő ember gondos keze nyoma, éles szeme, körűltekintő alapossága lépten-nyomon meglátszik e köteten. Nem tartja elégségesnek – a mint nem is tarthatná – az okíratoknak betűhíven való közlését, nemcsak rámutat az íródeákoknak fogyatékos latinságára, de az értelem hűsége lévén előtte fődolog, kiigazítja a hibás mondatszerkezetet, egyöntetűséget hozván be a középkor ingatag, értelemzavaró ortographiája helyett, összehasonlít, birál, dátumokat old fel, időrendet állapít meg jegyzeteiben, a mint épen a szükség hozza magával. Az oklevelekben elszórt események lánczolatát figyelemmel kíséri, az összefüggés hiányát felvilágosító észrevételekkel pótolja s biztos kezekkel úgyszólván maga vezeti a belső egység fonalát, egy szóval teljesen hatalmában van az anyag, uralkodik felette, világos szakértelemmel rendezi azt, minden eszközt felhsználván arra nézve, hogy könnyen áttekinthetővé, könnyen használhatóvá tegye.
Meglátszik a munkán, hogy szerkesztője tökéletesen tisztában van az oklevél-publicatió tulajdonképeni és legfőbb czéljával s erre törekszik mindenek felett, kész örömest valljuk be tehát mi is, hogy a gróf Sztáray család oklevéltárában a modern közlési elvek oly kitűnően vannak értékesítve, hogy e tekintetben minden «hasonló természetű kiadvány fölé emelkedik»._{1 Dr. Fejérpataki László: Oklevelek kiadása. Turul 1889. III. 131.}*
Hatalmas kötet, 570 negyedrétű lapra terjed s 1397-től 1457-ig háromszáz oklevelet foglal magában. Rövid idő, alig több egy fél századnál, de Zsigmond, Ulászló, a Hunyadiak kora, telve változatosnál változatosabb eseményekkel. Természetes dolog, hogy központját a Nagymihályi nemzetség történetei képezik s az országos események inkább csak hátteréűl szolgálnak.
A Kaplyon ivadékok lassú, bár fokozatos emelkedése Zsigmond király alatt rohamossá válik s nem a vármegyei élet szűkebb körében mozog többé. Az első kötetből ösmeretes Nagymihályi János György alispán fia töri meg az útat. Zsigmond udvarába kerűl, vitéz katona, értelmes ember, tud bánni karddal, szóval egyaránt. – A diplomatia terén úgy mint a harczmezőn kiváló érdemeket szerez magának. Jó szolgálatairól nem feledkezik meg sem Mária, sem Zsigmond, egymásután szerzi a birtokokat, főispánja lesz Ung vármegyének s végre a nikápolyi ütközetben, nemzetsége egy másik tagjával Nagy-Mihályi Istvánnal együtt hősi halált hal. – Gyermekei nincsenek s nagy vagyonát halála után testvérei öröklik. Ketten vannak, László és Péter, az elsőnek azonban magva szakad, a második papi pályára lép s egyedüli ura lesz a vagyonnak. – Mint nagybányai plebanus prćlatus számba megy, de a gazdag egyház csak «sine cura» rá nézve. Inkább szeret hadakozni s az udvarnál is jól érzi magát. Követi Zsigmondot a fényes konstánczi gyűlésre s oda haza szenvedélyes perlekedő, a hatalmaskodástól sem riad vissza. Előkelő gazdag ember s rokonai emelkedését is elősegíti. 1420 körül történt halála után ősi javain rokonai osztozkodnak, de már ekkor sokat elörökített belőlök Csapi Miklós fiainak, kiknek anyjuk Katalin édes testvére volt, s a plebanus úr kiváltképen ezt kedvelte. Másik két testvére Klára Butkai Keszeg Istvánné, Anna Szeretvai Ramacsa Péterné rövidséget szenvedtek s maradékaik hosszú ideig perlekednek javain.
A nikápolyi ütközetben elesett János után Budán is voltak házai a Szent-Miklós hitvalló tiszteletére épűlt templom közelében s miután azokat bizonyos zsidóktól 800 arany forintért magához váltotta, 1411. jul. 6-án Csapi Miklós fiainak ajándékozta. De már előbb 1399. január 13-án anyjával Széchy Margittal egyetértőleg minden javait ezeknek vallotta be, sőt bátyjáról maradt arany és ezüst drágaságait, lovait, hintóit stb. unokaöcscseivel osztotta meg, mit a többi rokonok természetesen rossz szemmel néztek, s Péter úr csak halálával menekedhetett meg örökös zaklatásaiktól.
A nemzetség emelkedésének tehát ebben az időben határozottan a nagybányai plebanus volt egyik tényezője, de sokkal többre vitte nálánál Nagymihályi Albert a Gergely fia, ki ha érdemeit nem is, de vagyonát hasonlóképen az egyházi téren gyűjtötte. Ennek testvére László még pártot üt Zsigmond ellen s minden javait nótán veszti, ő azonban a királyi udvarba megy és 1397-ben vissza szerzi bátyja jószágait. 1410-ben «aulae juvenis» és hasznos szolgálatai fejében Zsigmondtól Tarpa birtok felét nyeri adományba, melyet Rozsályi Kún Lukács fiai Durazzoi Károly pártján hűtlenség miatt elvesztettek, nem sokkal utóbb a jeruzsálemi Szent János-rend lovagja s nehány év múlva auranai perjel, utóbb horvát bán és dúsgazdag főúr alig 20 esztendő lefolyása alatt. Szép pálya tagadhatlanúl, de bár Albert úr derék, érdemes ember, hadakban jártas vitéz férfiú, hasznos szolga, ne feledjük el, hogy Zsigmond korában vagyunk.
Péter nagybányai plebanus és Albert prior viselt dolgai s a velük kapcsolatos események a kötetnek csaknem kétharmadát foglalják el. – Egyéniségük uralkodik mindenütt s a Nagymihályi nemzetség más tagjai mellettük úgyszólván eltörpűlnek.
Pedig ezek is elhagyták már udvarházaikat, s egy pár kiváló ember támadt soraikból. Nagymihályi János 1398-ban Zsigmond apródja volt, s érdemei fejében Ung vármegyében fekvő Tiba nevű birtokára vásárjogot adományozott a király. Másik János az Ödön fia 1398-tól 1409-ig Zemplén vármegye alispáni székében ült s ez idő alatt tevékeny részt vett Zsigmond harczaiban s 1399-ben Morvába kisérte a királyt és már 1403-ban Leznai Istvánt, Szeretvai Ramacha Péter s több hűtlenek javait nyerte adományba. Testvére Ödönffi Mihály a cseh hussiták ellen viselt hadakban tűntette ki magát, különösen Prága várának őrizetében szerzett magának maradandó érdemeket. – Nagymihályi Jánost a László fiát 1412-ben a Zsigmond udvarában találjuk, mint «aulae juvenis»-t s érdemeire való tekintetből Tiba nevű közös jószágok birodalmában egész nemzetségét megerősítette a király.
Ezek az érdemek azonban elenyésző csekélyek voltak Nagymihályi Albert szolgálataihoz képest, ki már a török ellen vívott Marczali Miklós és Csáky Miklós temesi főispánok zászlaja alatt vitézkedett, majd mint Ozorai Pipó fegyvertársa a velenczések ellen harczolt győzedelmesen s vérét ontván maga is, nem egyszer csaknem halálosan megsebesűlt. A konstáczi zsinaton Péter nagybányai plebanussal együtt Zsigmond kiséretében találjuk őt s ott időzése alatt Naillac Filibert a jeruzsálemi Szt. János-rendi nagymestere a vránai perjelséget adományozta neki, Zsigmond beleegyezésével, sőt valószínűleg egyenes óhajtására, kinek érdekében állott, hogy e fontos méltóság oly harczias ember kezében legyen, mint a milyen Nagy-Mihályi Albert volt. – A gyűlés folyama alatt azonban csakhamar bebizonyította, hogy nemcsak a kardforgatáshoz ért, de a tanácsban is megállja a helyét, minek következtében úgy a király, mint a rend nagymestere ismételten megerősítették őt új méltóságában.
Minthogy pedig Albert úr attól tartott, hogy halála után a János-vitézek vagyonához majd jogot formálnak, bevárta nyugodtan a gyűlés eloszlását s követvén Zsigmondot németországi útján, 1418. augusztus 24-én Ravensburgban ősi javaira új adományt eszközölt tőle, mert mielőtt a Johannitákhoz állott volna, már házas ember volt s három fiának sorsa felől gondoskodnia kellett.
Az adománylevélben Zsigmond a Nagymihályi nemzetség minden tagját megerősíti őstül maradt javaik birodalmában s részletesen megösmerjük abból Zemplén, Ung, és Szatmár vármegyékben fekvő terjedelmes birtokaikat. – Ezek voltak: Sztára, Krivostyán, Oroszka, Visk, Perecse, Tapolya, Petrócz, Nagy-Mihály, a nagymihályi vár tartományával, a györkehegyi várhely, Remete-Jeszenő, Tiba vára Zemplén és Ung vármegyében fekvő tartományával Gelyénes Szatmárban s több más birtokok, határozottan kijelentvén Zsigmond király, hogy az Albertet illető részhez sem a János-rend lovagjai, sem az utána következendő vránai perjelek igényt nem tarthatnak.
A gyűlés alatt Nagymihályi Albert ármális levelet is szerzett nemzetségének. Eddig ugyanis mindnyájan beérték az őseiktől rájuk szállott azzal az egyszerű czímerrel, melyet már György ungi alispán és fia János (1360–1370 között) viseltek pecsétnyomóikon.
Látván azonban Albert úr a konstánczi gyűlésre egybesereglett előkelő idegen lovagok pajzsán a tündöklőbbnél tűndöklőbb czímereket összehasonlította azokat az ő nemzetsége egyszerű jelvényével, melynek a nyitott kapu tetején álló szarkák, minden egyéb dísz nélkűl, bizony nem kölcsönöztek valami aristokratikus jelleget. – Kedve támadt tehát az őt különben is megillető sisakra és koronára s kérésére Zsigmond 1418. márczius 29-én a Nagymihályi nemzetség ősi czímerét megbővítette. – Az adománylevelen látható czímer most már a czifra faragású kapu-fél helyett, arany koronából kiemelkedő félig tárt rácsos kaput tűntet elő, a szarkák pedig drágaköves arany gyűrűket tartanak csőrükben, míg a dűlt pajzsot koronás arany sisak diszesíti, hogy a Nagymihályi nemesek, kiváltképen pedig a vránai perjel, akármerre is rangjokhoz illendően jelenhessenek meg.
A kötet díszes czímernek sikerült színes mását is közli, melyet mutaványképen mi közzé teszünk.

NAGYMIHÁLYI NEMZETSÉG CZIacute;MERE.
1418.

A czímerbővítés, mint ilyen, kiválóan érdekes. A Nagymihályi nemzetség egyike azon keveseknek, melyeknél világosan ki tudjuk mutatni, hogy tagjai a czímer-bővítést megelőző időkben is lényegileg ugyanolyan czímerképet viseltek. Ismerjük és folyóiratunkban_{1 Turul 1888. 133. 1. Gr. Sztáray Okl. I. 368.}* közöltük is Nagymihályi János ungi alispánnak 1370. évi pecsétjét, melyen a kapú és fölötte kté szarka látható. Ugyanilyen Nagymihályi György szintén ungi alispánnak, az említett János atyjának pecsétje, kinek pecsétnyomóját fia, ki őt az alispáni székben követte, még 1370-ben is használja._{2 Gr. Sztáray Okl. I. 363.}*
Az említett auranai perjel e czímerrel meg nem elégedvén, a czímeres levél szövege szerint arra kéré a királyt, hogy azt a czímert, melylyel a család ősei és elődei korona nélkül éltek, koronával ékítse s egyúttal bemutatta a király előtt annak rajztá is (arma seu nobilitatis insignia..., quibus idem ac cuncti sui progenitores sine corona usi fuissent, utereturque ipse de presenti,cum prescripte corone adiectione maiestati nostre exhibendo...de novo dari et conferrihumiliter et devote supplicavit). Maga Nagymihályi Albert perjel azonban úgy látszik nem használta a bővített czímert, mert 1424-ből való

köriratú pecsétjén, melynek rajzát a kötet czímlapján látjuk, a czímert még a régi modorban, korona és sisak nélkül viseli.

A mi magát a festett czímerképet illeti, annak izléses volta, gondos kivitele Zsigmond legjobb czímerfestőinek egyikére vall. Egy szempillantás a Csapi András részére 1418 márcz. 19-én,_{1 Turul 1885. 115. 1.}* és a Nagymihályiaknak tíz nappal utóbb adott czímerekre, rögtön meggyőz arról, hogy a két czímert egy ugyanaz a kéz rajzolta. Ugyanaz a négyes karám, a czímertábla sarkaiban ugyanazon arabeszkes virágok, egyforma arányok és a stilizálás rokonsága egy festő keze mellett bizonyítanak; csak az a különbség, hogy a Csapi czímer jobbra, a Nagymihályi balra dől; s hogy az előbbi a magyar kanczelláriai praxistól merőben eltérőleg az oklevél közepére van festve (miként a Zsigmond király festett czímeres leveleinek eddig ismert legrégibb darabja, az 1405-ből való Tétényi-armális is), az utóbbi pedig annak élére.
A Nagymihályi czímer bővítésénél feltűnő még az arany sisak alkalmazása, mire hazai heraldikánkban ritkán találunk példát. Hogy valamely kitüntetést jelez-e, miként a külföldi heraldikában, vagy pusztán esetleg, bajos eldönteni. A Hunyadi Jánosnak 1453-ban V. László király által adott arany sisakos czímer az előbbi, a Mérei családnak 1474-iki czímere az utóbbi mellett látszik bizonyítani.

* * *

Míg Nagymihályi Albert a király szolgálatában nemzetsége felemelkedésén buzgólkodott, addig az otthon ülő atyafiak szorgalmatosan perlekedtek egymás között meg szomszédjaikkal. Nagymihályi László két fia András és János sehogysem tudtak megegyezni ősi javaikon, s az osztályper folyamán egy alkalommal a leleszi konvent tagja Péter szerzetes küldetett ki hozzájuk egességet csinálni. – A jámbor szerzetes meg is jelent Nagymihályban s 1417. augusztus 22-én a pörös atyafiak szolgáik által szállásáról a czínterembe_{2 «ad cimterium parochialis ecclesić b Marić virginis.»}* hivatták, hogy ott alkalmasabban megtárgyalják ügyöket. Alig ért azonban oda, Nagymihályi András és János fegyveres szolgáikkal hirtelen megtámadták és gyalázó szavakkal illetvén agyba-főbe verték, sőt János úr nem rettegvén Isten haragjától – a tisztes férfiut arczúl is ütötte. Ezzel meg nem elégedvén, egy arany övét, ezüst gyűrűjét, kevés pénzecskéjét elrablották tőle, s szolgáik által tömlöczre vettetvén még halállal is fenyegették. Mi lehetett oka vakmerőségüknek, – mert bizonyos, hogy fontos okának kellett lennie – azt az oklevél nem adja elő, de a bántalmazott ember panaszt emelt Vicedominis Máté esztergomi vicarius előtt s minthogy Nagymihályi Jánso prókátora Fodor István kereken tagadta a dolgot, Péter pap pedig tanukat nem tudott állítani, említett vicarius a többi váldottakat fölmentette, János úrnak azonban perdöntő esküt itélt. – A további fejleményeket nem ösmerjük, de ugy látszik Nagymihályi János kiegyezett a szerzetessel, mert rokonai a még akkor életben lévő Péter plébanus, meg a vránai perjel, bizonyosan tudtak segíteni rajta bajában.
Nagymihályi Albert 1422-ben már Horvát- és Dalmátország bánja s mikor Zsigmond a török által elűzött Dán havasalföldi vajda érdekében a bitorló Radul ellen hadat indít, saját költségén 225 lándzsást állít ki, s maga is a király zászlajához csatlakozván, Dán visszahelyezésénél kiváló érdemeket szerez. Minthogy pedig a horvát mozgalmak leverésében s a hussiták ellen már előbb kitűntette magát, Zsigmond király 1427. május 19-én a mag nélkűl elhalt Nagylaki Jank János összes vagyonát adományozta neki.
Ezt megelőzőleg azonban Zsigmond a jószágokat már zálogba vetette, úgy hogy Albertnek, Csáky György szatmár- és krasznavármegyei főispán részére 3000 aranyat, Tar Lőrincz fia Rupert kezéhez hasonlóképen 3000 aranyat kellett lefizetnie, hogy magát a jószágok birodalmába bevezettethesse. De Nagylaki Jank János öröksége nem hatezer aranyat ért, roppant kiterjedésű uradalmai az ország legáldottabb földjén Temes és Csanád vármegyékben feküdtek s könnyen fölértek a Nagymihályi nemzetség összes vagyonával.
Albert egyik fia János pap lett s 1432-ben pozsegai prépost volt; György a Nagymihályi Bánffy családot alapította s a már élete vége felé közeledő perjel 1432. junius 26-án a pápa felhatalmazottjától mindkettőnek bűnbocsátó levelet szerzett.
A várnai ütközetben elesett Lengyel László király rövid uralkodása sem enyészett el nyomtalanúl a Nagymihályi nemesekre nézve. 1441. ápril 20-án Nagy-Mihály városában vásárjogot nyertek, azzal a kikötéssel, hogy a Laborcz folyón hidat építsenek, a város környékén elterülő mocsárokat pedig gátak, töltések által járhatókká tegyék.
A Kaplyon nemzetség Jákóról származó ágazatát ebben az időben csak egyetlen ember Nagymihályi László viselte, ki tudván, hogy halála után javait az ifjabb ágon álló rokonok öröklik, nem is igen szaporította őstül maradt vagyonát, de pazar életmódot folytatott, drága öltözetekben, nemes vérű paripákban, arany ezüst marhában találván gyönyörűséget. Minthogy pedig költséges szenvedélyeire jövedelme nem volt elégséges, már 1444-ben hat ezer forintot vett kölcsön anyjától, később pedig Nagymihályi Bánffy György adott neki kölcsön nagyobb összeget, remélvén hogy jó üzletet csinál vele. – Az 1449-ik év elején elhalálozván, rokonai épen meg akarták egymás között osztani jószágaikat, midőn György úr fegyveres társaival rájuk rontott, szétkergette őket, szolgái pedig azok javaiban 4 ezer forintot meghaladó kárt okoztak. Pörre kerűlvén a dolog, a hatalmaskodó azt vitatta, hogy neki Nagymihályi László összes javait zálogúl kötötte, azon 12 ezer forint biztosítására, melyet részint készpénzűl, jobbára pedig bársonyban, skárlát és olasz posztóban, ékszerekben, kupákban, jó lovakban stb. kölcsönzött tőle, s melyre nézve 1448. nov. 6-án a jászai konvent által levelet is állíttatott ki. A Tibaiak és Nagymihályi Pongráczok azonban megtámadták az oklevél hitelét s Palóczy László országbiró 1451. márczius 3-án kiadott itéletében Hunyady János kormányzó pártfogása daczára György urat ismételten elutasította keresetével és örök hallgatást parancsolt neki.
A XV. század közepén tehát a Kaplyon ivadékok, már csak az ifjabb testvér ás ágazatában élnek, oly számosan, hogy osztályegyezségeik alkalmával három szorosabb vérségi csoportot képeznek. – A Bánffy és Ödönffy családnevek latinos alakjukban (filius Bani, Eödön), ettől az időtől kezdve már következetesen használtatnak; Lőrincz unokáját Jánost már 1398-ban Sztárai-nak említik, ennek mellékneve Ördög volt, s egyik fia András még Tibai néha Vajnatinai Ördögnek nevezi magát, nem sokkal utóbb azonban a Sztáray családnév is állandóvá lesz. – De a nemzetségi kapcsolat szálait rendezgetni nekem annál kevésbé lehet feladatom, mert bírjuk a szerkesztő igéretét arra nézve, hogy a nemzetség történetét és leszármazását a publicatio utolsó kötetében megírja.
Magától értetődik, hogy a Nagymihályiakra vonatkozó oklevelek legnagyobb számmal vannak képviselve e kötetben, jutott azonban elegendő tér a velük rokon családok, kiváltképen az eszényi Csapiak, butkaiak, Szeretvaiak dolgainak is, miután pedig a vránai perjel maradékai alföldi birtokosokká lettek, az oda való törzsökös családok, mint általában amaz országrész történeteire vonatkozólag is, igen érdekes adatokra találhat az olvasó. E tekintetben különösen gazdagnak mondható a Hunyadiak kora, mert tudva levő dolog, hogy János erdélyi vajda korában Temes és Csanád vármegyék főispánságát is viselte. Alispánja Fejéregyházi János deák volt, a kivel igen gyakori érintkezésben állott kormányzósága idején is, ennek testvére Bálint pedig mint fő ember szolgája udvarában tartózkodott. János deák a mellett, hogy szünet nélkül perlekedett, a vármegye dolgait is jól igazította, e mellett a kamara hasznát s a hadviselésre megajánlott segedelmet mindenkor pontosan behajtotta, minek következtében kedvelt embere lett a kormányzónak.
1433-ban bácsi érseki udvarbiró volt s György budai kereskedő panasz emelt ellene a nádornál, hogy a bácsi vásár alkalmával 1000 frt ára javaitól megfosztotta. A nádor Thallóczi Frank nándorfejérvári kapitánynál sürgetett elégtételt s a bácsi káptalan vizsgálatot indított az ügyben. – János deák nem tagadta cselekedetét, de azt állította, hogy a budai kereskedő hamis pénzt hozott forgalomba s minthogy birói zár alá vett javaiért nem jelentkezett, úgy látszik az udvarbirónak volt igazsága. 1440-ben zsidóvári várnagy volt s nem sokkal utóbb temesi alispán, mely tisztségében az elnyomott jobbágyság érdekeit a hol lehetett oltalmazta s ugy látszik a megyegyűléseken egyszer-másszor össze is tűzött a hatalmaskodó nemes urakkal, mert 1446-ban Héderváry Lőrincz nádortól Zsigmond király pozsonyi dekretumának a széksértésre vonatkozó czikkelyét hiteles alakban kérte ki magának. 1452-ben a kormányzó Budára rendeli magához, meghagyván Laczkó temesvári sókamaramesternek, hogy úti költségűl 16 arany forintot fizessen ki neki stb. Nemzetsége előkelő birtokos volt azon a vidéken s 1439-ben Albert királytól Arad és Zaránd vármegyékben fekvő jószágaira pallosjogot nyernek. Úgy János deákra, valamint általában a fejéregyháziakra vonatkozó iratok oklevéltárunknak igen becses részét képezik.
Terem szűkvolta nem engedi, hogy e kötet tartalmával részletesebben foglalkozzak, s röviden csak azt jegyzem meg, hogy köz- és művelődéstörténeti adatokat bőségesen találunk még benne s igazán – kivált a csanád-, krassó-, temes- és aradvármegyei vonatkozású oklevelekből sok új dolgot is tanúlhatunk. A könyv úgy van szerkesztve, hogy nemcsak a szakember, de a történet iránt érdeklődő művelt közönség is élvezettel olvashatja, s czéljaihoz képest sok hasznos dolgot találhat benne. – Nagy érdeklődéssel várjuk a munka folytatását s azt hiszszük, velünk együtt számosan óhajtanak: mennél több ily kiadót, mennél több ily szerkesztőt.

Y. S.

Sopron vármegye története.

Kiadja Sopron vármegye közönsége. Oklevéltár. Első kötet: 1156–1411. Szerkeszti Nagy Imre. (Két pecsétrajzzal és egy oklevél-hasonmással.) Sopron, nyomatolt Litfass Károly könyvnyomdájában. 1889. 8r. VIII. + 648 1.
A Dunántúl, mint egyéb kulturális mozgalmainkban, úgy a történetirodalom terén is követendő példaadóként járt elől mindenha. A Magyar Történelmi Társulatnak a Dunántúli Történetkedvelők kis társasága volt az elődje, s mielőtt a Századok és az Archćologiai Értesítő megszülettek volna, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek vállalata volt az egyedűli szakfolyóirat, melynek hasábjain a történettudományok művelői találkoztak. A Hazai Okmánytár első köteteit is a Dunántúlról kaptuk. Azóta a történetírás minden ága óriási lendületet vett; de az országszerte megindult általános mozgalomban e vidék ma is oroszlánrészt követel magának: vármegyéi, városai és egyházi hatóságai egymással versenyezve gondoskodnak monografiájuk megiratásáról, s rövid egymásutánban két vármegye indítja meg oklevéltárának kiadását. A zalai codex után alig két évre veszszük a másik vállalatot: Sopron vármegye oklevéltárának első kötetét, mindkettőt sokat igérő bevezetésűl az illető vármegyék készülőfélben levő történetéhez.
A soproni oklevéltár Nagy Imre szerkesztésében megjelenő első kötetével kivánva ez alkalommal behatóbban foglalkozni, nem ok nélkűl s nem esetleg emlékeztem meg a Dunántúli Történetkedvelőkről, s a működésük nyomában megindult vállalatról, a Győri Tört. és rég. füzetekről. a két dolgot, bármily távol látszanak is egymástól állani, többszörös okozati és személyes kapocs fűzi össze: azoknak a lelkes férfiaknak sorában oklevéltárunk szerkesztője, Nagy Imre az elsők közt foglalt helyet, s már ekkor megfogamzott lelkében az óhaj, hogy szülő-vármegyéjét, családja ősi fészkét majdan hozzá méltó monografiával ajándékozza meg; s viszont a Dunántúli Történetkedvelők vállvetett munkássága teremtette meg a kedvező talajt arra, hogy ez óhajtása teljesedésbe is menjen. S ma, midőn a gyümölcsöt magunk előtt látjuk, illő megemlékeznünk azokról, kik fáját elültették és gondos ápolásukkal termőképessé tették.
Annál inkább kell ezt tennünk mert a gyümölcs, az eredmény méltán hívja ki bámuló elismerésünket. Az előttünk fekvő kötet csak egy részét képezi a vállalatnak, mely hivatva lesz Sopron vármegye szép múltját méltókép megörökítni. Az oklevéltár két kötetre van tervezve, s a tulajdonképeni monografia, a történeti rész, remélhetőleg ugyan ennyire fog terjedni. Négy kötet mindenesetre nem kis dolog, s kevés vármegye dicsekedhetik azzal, hogy ily nagy arányokban állítja fel történeti múltjának emlékét.
Sopron vármegye oklevéltárának első kötete 41 ívnyi terjedelemben 443 oklevelet tartalmaz, melyek között vannak, az Árpádok korának tíz legrégibb oklevelei, olyan, miket Fejérből és Wenzelből már ismerünk. Ez oklevelek az 1156. évtől 1411-ig terjedő időszakot ölelik fel. Korszakok szerint csoportosítva, az Árpádok korára 49 drb esik ez oklevelekből; az interregnumra 5, Róbert Károly uralkodására 83, I. Lajoséra 186, a XIV. század hátralevő éveire 59 drb; a XV. század elejéről 1411. november 13-ig 61 drbot találunk. Kiállítóik szerint a királyi oklevelek és az ország nagybiráinak kiadványai mellett 51 vármegyei kiadványt számláltunk meg – ezek legrégibbje 1262-ből való; – a hiteles helyek közűl legtekintélyesebb számmal: 83 darabbal a győri káptalan szerepel, a vasvári káptalantól 53, a pozsonyitól 15, a csornai konventtől 12, a soproni keresztesek konventjétől és a zalavári konventtől 6–6, a pannonhalmitól 6 darabot találunk a kötetben; azonkívül az esztergomi, székesfehérvári, váradi, nyitrai, aradi, budai, veszprémi, sőt a messze fekvő csázmai és boszniai káptalanok is képviselve vannak 1–2 kiadványnyal. Tanulságos dolog összeállítani mindazoknak a levéltáraknak lajstromát, melyek a codex anyagához a maguk egyes darabjaival hozzájárultak. Legtöbb anyagot: nem kevesebb mint 206 drb oklevelet adott hazai történelmünk legelső forrása, az országos levéltár; utána jön mindjárt a Nemzeti Múzeum levéltára, mely törzsgyűjteményétől 60, s a letéteményként birt Kisfaludy-levéltárból 19, a gróf Forgách-család levéltárából 1 s a Meskó-féle iratokból 1 drb oklevéllel járult a létszámhoz. Sopron sz. kir. város törvényhatóságának levéltára 29, a gróf Eszterházy család galantai levéltára 8, a herczeg Batthyány-család körmendi levéltára 7, a pannonhalmi levéltár 6, a gróf Niczkyek ligvándi levéltára 5, a verebi Végheké ugyanannyi, a Zeke-családnak Sopron vármegye levéltárában letéteményezett iratai 4, a gróf Teleki család gyömrői levéltára s az alsó-szopori Nagy család levéltára 3–3, a bécsi cs. és kir. állami levéltár, a szombathelyi káptalani levéltár, a Dessewffyek margonyai levéltára s a Hettyey és Kemény-családoké 2–2, a pozsonyi és veszprémi káptalani levéltárak, az Erdődy grófok galgóczi, a gróf Nyáry-család gbeláni, a koltai Vidos-család mihályfai levéltára, az Amade és Melczer családokéi, néhai Ipolyi Arnold gyűjteménye és Balázs György ipolynyéki plébános 1–1 darabbal szerepelnek a gyűjteményben. Ez a statisztika mindennél jobban illusztrálja azt az igazán nagy fáradságot, melyet a codex anyagának összegyűjtése igazolt. Harminczkét különböző gyűjteményt kellett a szerkesztőnek átkutatni, mig azokra ráakadt, s kétszer, háromszor annyi hasonló tárgyú oklevél közűl a közlésre méltó anyagot kiválasztotta; s habár e fáradságos munkában nem volt buzgó munkatársak, hasznavehető segítségen híjával – a publicatio folyamán Csontosi Jánosról, Fejérpataky Lászlóról, Fraknói Vilmosról, Guóth Sándorról, Károlyi Árpádról, Kovács Nándorról, Nagy Gyuláról, az imént elhúnyt Pesty Frigyesről, Thallóczy Lajosról, Véghelyi Dezsőről, néhai Stachovich Remigről s Vincze Gáborról emlékezik meg, a kiknek másolatait felhasználta – az összeállításban úgy, mint a szerkesztés nagy gondot igénylő munkájában az egyedűli érdem mindenesetre kizárólagosan Nagy Imréé, a ki a soproni oklevéltárban az eddigiekhez minden tekintetben méltó kötettel gyarapította oklevélközléseinek gazdag sorozatát.

* * *

Sopron vármegye, tudjuk, egyike az ország legrégibb megyéinek, a hol a honfoglalást már germán elemekkel vegyes római kultúra előzi meg s az új települők szervezkedése annál gyorsabban történik, mert a központ mintegy a viszonyok által ki van jelölve. A régi Scarabantia helyén épült Odinburg, a mai Sopron városa e természetes központ, mely nevet ad a körülötte elterülő vidéknek, s a rövid időt kivéve, a mikor a lánzséri hegyek tövében elterülő Locsmánddal kényszerűl szerepét megosztani, mindvégig megmarad e provinczia főhelyének. A soproni és a rövidéletű locsmándi comitátusok alakulása s fejlődésük első szakaszához az oklevéltár rendkivűl becses új, ismeretlen adatokat szolgáltat, úgy hogy a miről Pesty Frigyes a várispánságokról írt munkájában az addig ismert adatokból csak hézagos körvonalakat adhatott, most már meglehetős világos és részletes képben láthatjuk magunk előtt a vármegye megalakulásának folyamatát.
Ez a processus Sopron vármegyében nem követ valami határozott útvonalat, mint egyébütt, a hol a természeti viszonyok jelölik ki a terjeszkedés irányát; ahoz itt a geológiai alakulás és a vízrendszer sokkal határozatlanabb, az út minden oldalról nyitva áll a terület birtokbavételére;s tény, hogy e birtokbavétel, a foglalók elhelyezkedése s a tulajdonjogok alakulása, egy szóval a szervezkedés előmunkálatai a vidék minden pontját úgyszólván egyszerre ölelik fel, s a XIII. százd végén már nagyjában az egész munka be van fejezve.
Nem lehet czélom e folyamat eredményével beszámolnom; a monografus dolga az, a ki a kötetben felhalmozott adatok segítségével nagyon érdekesen írhatja meg majd a vármegyei élet történetét. Csak abból a szempontból kisértem meg ez adatokat értékesítni, mely e folyóirat olvasóit leginkább fogja érdekelni; a vármegyei élt alkotó elemeivel, legfőbb tényezőivel: a vármegyei nemességgel kivánok nagyjában foglalkozni, sorra véve a vármegye nemesi jószágait, s megfigyelve a birtokviszonyok alakulását. A névsor, melyet ily módon nyerünk, Sopron vármegye gyökeres nemesi családaival fog bennünket megismertetni.
Sopron városa királyi város és nem tartozik a vármegye kötelékébe; de körülötte minden irányban kezdődnek a nemesi kúriák, a vármegyei birtokos nemesek jószágai. E város környékén kisbirtokosok tanyáznak: délfelé Egereden és Harkán a Harkaiak, kiktől később a város szerzi meg e két helységet; Küllőn szintén ezek a Harkaiak s a XIV. század második felében a Külleiek, Bogyoszlaiak és Dörögdiek; Suslánban (Somfalva) a Suslániak, Dorogon (Darufalva) a Kutkeled nemzetség több tagja; de már itt kezdődnek az Osl nemzetség egyes ágai, a Kanizsaiak, Ebergőcziek, Ostfiak, Patliaknak birtokai: Dág (Ágfalva), Pangárd – melyet I. Lajos király 1362-ben Kanizsai János zágrábi püspöktől csere utján szerez meg, hogy Nádasddal együtt kedvelt udvari emberének, a cseh Hinkónak ajándékozza –, szántó, Zemenye és Szerdahely (Stodra). Az utóbbi helységben a Nagymartoniaknak is van részük, a kik zálogjogon Suslánban is birnak. Zeményen túl egész az osztrák határig s le a lánzséri hegekig Siklós,Besenyő (Pecsenyér), Nagymarton, Wysun (Wiesen?), Fraknó és Kabold várak és tartozékaik, Sandorf, Veperd stb. mind a hatalmas Nagymartoni grófoké, kiknek őse Benedek vajda 1202-ben nyeri királyi adományúl a budai káptalan birtokát képező Nagymarton helységet. Moruch (Márcz), Nagymarton alatt, eredetileg az Ostfiaké és Kanizsaiaké s csak Nagymartoni Pál kap annak egy részére királyi adománylevelet. Nádasdon, melyről Pangárdnál tettünk már említést, a Höfleiniaknak is van részük, s 1382-ben kishöfleini Beledfia Gergely neje tiltakozik az ellen, hogy Szentgyörgyi Tamás és Spatai János itt részt szerezzenek. Bogyoszlón (a mai Német-Keresztúron) 1346-ban a Nagymartoniak osztoznak, de a Kanizsaiaknak (1373) és a Herbortyáknak (1394) is van benne részük. Nyéken és Szentmártonban 1359-ben Atinai Miklós a birtokos, kitől az utóbbira a Kanizsaiak szereznek a mondott évben zálogjogot. Csáván 1250-ben Oslfia Miklós halála után az Osl nembeliek osztozkodnak; utódaik a Herbortyaiak 1394-ben is a helység birtokában vannak. Bezeget Csáva mellett 1270-ben Oslfia Herbord peres úton nyeri meg Ákosfia Miklóstól.
A soproni hegységtől délkeletre eső részen Czenk a Czenkieké, majd a Kanizsaiak formálnak hozzá jogot, s 1375-ben ez igényüket az Ebörgőcziekre ruházzák. Később, 1406-ban Peczöli Zarka Miklósnak is assignálják 400 frtért, de nem birják jogaikag érvényesítni és Zarkát Ujkér felével kell kárpótolniok. Tényleges birtokosúl 1388-ban Szigeti Fülöpöt és 1410-ben a Niczkieket is találjuk itt; utóbbiak Czenki Miklós leányainak kilencz és fél telket visszaadnak. Pereszteg soproni várföldet 1327-ben Kanizsai Lőrincz kapja adományúl. A szomszéd Susukban 1327-ben Kozmafia István bir, 1344-en Mertlin ispán és fiai itteni részüket eladják a Nagymartoniaknak. Füles 1311-ben a Németujváriaké, 1371-ben Lajos király Szalonak váráért cserében egyéb somogyvármegyei helységekkel együtt a Kanizsaiaknak adja. Likvándon 1340-ben a Gyóraiak osztozkodnak, 1346-ban a Veszkiény nembeli István fraknói várnagy egy ekényi földet szerez Gyórai Demetertől; kivűlök a Nigvániak (1347, 1389), Jákiak (1347, 1360), Bükiek (1389) és Peczöli Zarka Miklós (1397) szerepelnek földesurakúl.
A lánzséri hegyvonalban a borsmonostori apátság bír tekintélyes terület alapítója, az Osl nembeli Domokos bán s utódai adományából; övé Kéthely, Alsó- és Felső-László, Zsidány, Bleigraben (Pleigrob), Szakony, Micske és Peresznye. Zsidányban és Roggendorfon (ma Német-Zsidány) azonban a Bükiek és Ludbreghi Csúz Pálfia Chamaz is birnak, Kőhalom, Felső-László szomszédságában, 1396-ban királyi bitok, de már 1411-ben a Kanizsaiaké, kiknek őse Imrefia Lőrincz a közeli Garablyánra (ma Grébli, Salamonfa egyik része), Gyalókára és Dicskre még 1319-ben nyert királyi donationálist. Vis Peresznye mellett a Visieké (1347 és 1370), a szomszédos Enyed az Enyedieké (1357 és 1377), Szakony 1392-ben a kőszegi várhoz tartozik, s azzal együtt jut zálogban a Garaiakhoz. Rámóczon az Osl nemzetség több ágán: az Agyagosi, Ostfi, Herbortya stb. családokon kívül a Nagymartoniaknak is van részük; Pulya és Pulaiaké; 1359-ben Atinai Miklós is bir benne, ki a maga részét a Kanizsaiaknak zálogosította el. Talán e tájékon, a mai Drassenmarkton kell keresnünk Darásfalvát, Dorogi Andrásfia János birtokát, melyet ez, mivel hamis oklevelek alapján perlekedett, 1351-ben vulkapordányi és szentgyörgyi jószágaival együtt birói ítélettel elvesztett; a három jószág két harmadát a nádor Giletfi Miklós kapta, egy harmadát Patli Pál fiai. Locsmándon, Gyiróton, Ombuson és Frankón a II. Géza király által behivott Gottfried és Albert vitézek utódai bírnak, kik magukat Sári, majd Frankói nemeseknek hívják. III. István 1171-iki oklevelét, melyben atyjának a német vitézek részére adott donatióját megerősíti, a codex sikerűlt hasonmásban adja, Locsmánd később a kőszegi várhoz csatoltatott, s azzal együtt 1392-ben a Garaiakhoz kerűlt.
Soprontól északkeletre nyílik a rákosi völgy, a Fertő és a ruszti hegység közt; ennek déli torkolatánál Bozt 1321-ben Kanizsai Lőrincz zálog czímén szerzi meg Bésfia Lászlótól; a Patliak is bírnak benne. Rákós (Rákvár néven is előjön) a győri püspöké, ki Sopron város polgárait itteni épületei lerombolása miatt 1311-ben Gentilis kardinális előtt bepanaszolja; 1371-ben már királyi várnagyok ülnek benne, kiknek I. Lajos király meghagyja, hogy a soproni polgároktól a várhoz tartozó szőllőhegyeken a hegyvámon kívül más illetéket ne szedjenek. Meggyest 1352-ben Hertulfia Miklós, a király czímerfestője (cymerarius) bírja; 1395-ben a Butykaiak, Márkiak, Ráskaiak is szerepelnek birtokosokúl, kik itteni, majádi és oszlopi birtokrészeiket a Kanizsaiak foglalási szándéka ellen védelmezik. ruszton, az egykori Csélben, Hédervári Dezső 1317-ben s a Czirákiak 1323-ban kapnak királyi adománynyal birtokot; a Cséliek és Peresznyeiek is birnak benne, végül Miklós bazini grófhoz kerűl, ki 1410-ben igtattatja be magát annak birtokába. Majád (Margarét) 1249-ben a király kezén van, ki öt és fél telket Hertunfia Tamás fiainak adományoz; 1359 Rudolf és Konrád mosonyi főispánok itten bírt részükből egy telket Robauer Péter soproni polgárnak adnak, ki 1373-ban a maga részét a Kanizsaiaknak adja el. Czínfalva a Czirákiaké és a Peresznyeieké – a helység előbb a Peresznye nevet is viselte. Hirmben a Vulka mellett a Kanizsaiak (1324), az Ostfiak és Herbortyák (1334) s a Nagymartoniak (1346) a földesurak; vulkapordány 1307-ben a Gutkeled nemzetségbelieké, a kik Dorogot is birták – Dorogi Andrásfia János fátumáról már fentebb megemlékeztünk; – 1346-ban Nagymartoni Pál, 1360-ban Patli tamás kapnak benne királyi adományt; 1369–70-ben a Kanizsaiak és Oszlopi Hanul állanak perben birtoka felett, a per az előbbiek javára dőlt el. Krakót 1274-ben Pósafia Pósa (de genere Zaak) szerzi meg csere útján Fulkófia Farkastól, ki azt királyi adománykép bírta; 1397-ben Peczöli Zarka Miklós kezére jut. Oszlop várát Lajos király 1377-ben a lázadó Oszlopi Troczmanntól elveszi és Szentgyörgyi Tamásnak adja, a ki 1393-ban Jodok morvai őrgróf fogságába kerülvén, hogy a 6800 frtnyi váltságdíjat megfizethesse, kénytelen azt Okka, Szék és Zaka birtokokkal együtt a Kanizsaiaknak eladni. A Kanizsaiak birnak Bikiföldén (1410), Széleskuton (1378), Kismartonban (1371, 1388), Höfleinben (1324) – utóbbi helyen az Ostfiakkal, Herbortyákkal s a Höfleiniakkal, kik az Anyagosi nevet is viselik; – Kövesdet (Szárazvám)zálogban tartják a Nagymartoniaktól (1381), a kiknek Széleskuton és Höfleinban is van részük. Büdöskut a Patliaké, kiknek révén a Kanizsaiak (1359) és Oszlopi Hanul (1367) is kapnak részt benne. Szarvkő várát, melyet Laczkfi István erdélyi vajda épített Róbert Károly idejében, 13634-ben a Kanizsaiak vétel útján szerzik meg Volfarti Eglolftól. A várhoz tartoznak Cseke (Vimpácz) és Őrpordány (Lajtapordány) az osztrák határszélen, eredetileg a határőrző besenyők telepei.
A Fertőtől délre elterülő síkságon határozottan az Osl nemzetség van tulsúlyban, Hidegség, Homok, Széplak, Agyagos, Szerdahely, Lozs, és Horpács már a XIII. században a nemzetség birtokában vannak, –a lozsi jószágot Loblóval és Tarddal együtt Beledfia Beled ispán kapja 1277-ben cserében keczöli birtokáért a királytól –s a következő században a körülfekvő helységeket: Sarródot, söjtört, Szécsént, Patlit, (a mi Petőháza?), Fertőszent-Miklóst, Pinnyét Kalacscsal és Kicsinérrel, Ebergőczöt, Muzsajt, Röjtököt, Cspodot Családdal, Lövőt, Kért stb. az Osl genus közös törzséből elágazó Ostfi, Kanizsai, Viczai (máskép Lózsi), Herbortya, Höfleini (máskép Agyagosi), Patli, Pinnyei, Ebörgőczi családok kezén találjuk. Hidegségen és Homokon a Veszkényiek is birnak. Sarródnál meg kell emlékeznünk arról a perről, melyet Ostfi János 1368-ban a vármegye előtt Nagymartoni Lőrincz ellen két itteni jobbágya elfogatása miatt indított; az elrendelt vizsgálaton Ostfi mellett 300, Nagymartoni mellett 500 tanú bizonyított, kiknek nagy részét a vasvári káptalan oklevele névszerint felsorolja. (259. sz.) Söjtörön még az Ikvaiakat és Endrédi Lászlót (1382), Agyagoson a Gyóriakat (1405), Patliban Oszlopi Hanúlt (1367–69), Kalacson Hermáni Balajfia Györgyöt (1350), Lózson a Jákiakat (1360) és a Gyóraiakat találjuk birtokostársakúl; Gyórai Jakab fia János utódok nélkül halván meg, gyórói birtokára Szécsi Miklós országbiró kap adománylevelet, a kinek annak egy részét, Bálintföldét a szintén adományos Ajakiaktól pör útján kellett megvédenie. Muzsajon a Muzsajiak is bírnak, ezek jószága azonban 1343-ban az általuk megölt Ebergőczi Jekkelfia István vérdíjaként birói zálogba kerűl, honnan 1349-ben Kanizsai Lőrincz fiai váltják magukhoz. Lövőn 1317-ben Ábrahámfia Baksa részét Hédervári Dénes kapja királyi adományban. Kért még 1277-ben országbirói itélettel kapja Veszkényi Dénes, s a beigtatás Szopori Pál és Kopasz Gergely szomszédok jelenlétében ez évben megtörténik, de később a Kanizsaiak is szerepelnek birtokosokúl, s általuk 1406-ban a birtok egy része zálogúl Peczöli Zarka Miklóshoz kerűl. Család egy része a Veszkényieké s 1366-ban az osztozásnál a Czirákiak ágának jut. A Czirákiak bírják Czirákot is, melytől családi nevüket kölcsönözték, Dénesfalvát, Berekfalvát, Répcze-Szemerét (ezt 1339-ben Szemerei Istvánnal és Cséli Ingrámmal), Tomajt, a hol 1405-ben Harkai Lászlót idézik törvény elé egy rész elfoglalásáért, s Székasnak egy részét; a másik részt itt a királyi erdőőrök birtoka. A Nagymartoniak Pomogyban (1346, 1356, 1347) és Családban (1346) birtak, de úgy látszik, jelentéktelen birtokrészeket. Kürtösmegyeren, Czirák és Szemere között, a királyi kürtösök vannak megtelepedve. A vidék többi birtokosai közül kiemeljük a Ják nemből származó Damonyaiakat Damonyán, kik 1335-ben az országbiró itélőszéke előtt bizonyítják, hogy «a szent királyok ideje óta az ország valóságos hadviselő nemesei közé tartoznak»; a Ságiakat Ságon, kiknek ősét, vendéget, a királyné sági jobbágyát 1274-ben tette birtokos nemessé IV. László király; a család egyik ága (1357) a Simonházi nevet is viselte; a Káliakat Kálon, kiknek őse Kaal lovag még Gizella királynéval jött az országba; továbbá a boztiakat Dasztifaluban (1358), a Csérieket Cséren, eketelkén (1358, 1410), a Ládonyiakat Ládonyban (1362, 1377, 1390), a Nyékieket (1365), és Endrédieket Szergényben és Endréden, a Szántaiakat Szoporon (1398, 1410) és a Vonosziakat Vonoszon (1359); ez utóbbiak birtokát részint Fodor János soproni polgártól, kinél egy részük zálogban (1356), részint magától a családtól (1376) lassanként a Kanizsaiak váltják magukhoz.
A Rábaközben, mely mint a központtól távol eső rész, külön alispánok alatt jó ideig valóságos kis vármegye szerepét vitte a vármegyében, szintén az Osl nemzetség névadó birtoka, Osl helység is itt fekszik s a XIV. században a Pinnyeiek és Csornaiak osztoznak benne. Vicza és Beled a Kis-Rába mentén, s valamivel beljebb Csorna a nemzetség egy-egy virágzó ágának adnak nevet. Szár soproni várföldet Osl ispán kapja hű szolgálataiért 1297-ben III. Endre királytól. Németi, Maglócza és Farád az Ostfiaké, Vásárosfalva és Magyarfalu a Herbortyáké – mindkét helyen Mihályi Jánosfia Pál is bír zálogúl Csávai Herbordtól és Osltól egy részt, melyet 1381-ben Ostfi János vált magához; Inakföldje a Patliaké, s csak később (1366.) csatoltatott Kapuvár tartozékaihoz. Tamásit, melyet IV. László Vörös István esztergomi várnagynak adományozott s annak utódaitól a Babóthiak birói itélettel nyertek meg, utóbb a Kanizsaiak vétel utján szerzik meg; ugyane Vörös István utódaitól zálogúl tartják egy másik birtokukat is, Rábaközt, Bogyoszló és Farád közt. Ők birják Várjobbágya-Keszőt; 1350-ben a Kapuvárhoz tartozó Szovátot Untatóval és Mártontelekével királyi adományúl nyerik és végre 1401-ben megkapják a királytól Kapuvárt is, a vidék főerősségét, összes tartozékaival. Kivülök a Csák nemzetségből származó Kisfaludiak, Mihályiak és Vértesiek birnak e környéken: Miháliban, Kázmérban, Pethlenden – ezt még Miklósfia Izsák ősük kapta 1233-ban adományban II. Endrétől, – továbbá a Czirákiak veszkényben és Veszkény-Családon, a hol azonban a Kanizsaiaknak is van részük. Gyóró, Czirák szomszédságában, a Gyóraiaké, 1346-ban azonban a Veszkény nemzetségből való István fraknói várnagy s rokonai zálogban megszerzik a birtok felét, 1348-ban hasonló módon temerdi Péter fia István is szerez egy részt, 1349-ben pedig Jáki Keménfia Miklós beházasodás útján lesz itt birtokossá. Potyond a Potyondiaké (1382), Vadasfa a Vadasfalviaké (1400),Pásztori a Pásztoriaké (1340); Árpást a Rába mellett a Móriczhidaiak bérlik a bakonybéli apátságtól; fellebb bágyog 1351-ben a győri püspökség birtokai közé tartozik. a déli határon Keczöl, melyen 1162-ben Farkas soproni várjobbágy kap adományt, az Osloké, de mint láttuk, Beledfia Beled ispán már 1277-ben a királynak engedi át, a ki azt Babóth várához csatolja. Páliban, szintén a határon, 1347-ben a Kanizsaiak, Köcskiek és Magyarok bírnak; az utóbbiak része hagyomány útján a pápóczi prépostsághoz jut, honnan Mezőlaki Miklós beszterczei ispán 1373-ban zálogban bírja. 1405-ben a Nádasd nembeli Gersei Petőfiaknak is van itt részük. Vág birtokán 1263-ban a vági nemesek három ága osztozik; 1366-ban az Ivácsiak és Vágiak bírják, kik Móriczhidai Simont és társait a birtokvételtől eltiltják.
Látni való ez elmondottakból, minő gazdag anyag tárúl fel ez oklevéltár adataiban a családtörténetek kutatói előtt, s reméljük is, hogy az nem fog sokáig kiaknázatlanúl maradni. Főleg két nevezetes családra vannak itt becses adatok: a Nagymartoniakra és a Kanizsaiakra, kik országos életünkben is oly nagy szerepet vittek. Amazok a vármegye nyugati részeiben, az osztrák-határszéli hegyvidéken dominálnak; ezek a keleti részben bírják javaik zömét, de gyorsan terjeszkednek minden irányban; a XIV. században alig van pont a vármegyében, hol meg ne vetették volna lábukat; a vármegye kormányzata csakhamar az ő kezükben van, s mikor végül Szarvkő várát és Kapuvárt is megszerzik, messze környéken ők a leghatalmasabb urak. E két családon kívül még a Czirákiakkal, a Héderváriakkal, a Németujváriakkal, a bazini és szentgyörgyi grófokkal, kis időre Laczkfi István vajdával, s a XIV. század vége felé a Garaiakkal találkozunk birtokosokúl ama főúri családok közül, melyek ez időben az ország sorsára befolytak. S körülbelől mind az ő révükön találjuk a legtöbb oly adatot a kötetben, mely köztörténeti jelentőséggel bír; ők képezik az összekötő kapcsot a vármegyei élet krónikája és az ország története közt. Ily országos érdekű históriai alakokkal igen szép számban találkozunk ez oklevelekben. Hogy csak a nevezetesebbeket említsem, IV. Bélának a csehek elleni hadjárata és a Czirákiak ősének Dénesnek abban szerzett érdemei (20. sz.), az Ottokár elleni hadjárat, Győr ostroma és a Sopron melletti ütközet IV. László idejében, melyben a Hédeváriak egy őse tüntette ki magát (26. sz.), a Németujváriak pártoskodásai (48., 67., 71., 90. és 110. sz.), melyek a Kanizsai család ősének Lőrincznek alkalmat adtak magát Róbert Károly hűségében kitüntetni; – továbbá Laczkfi István vajda szereplése ugyane király alatt az osztrák herczegek, a ráczok és a havasalföldiek elleni hadjáratokban, az ország nyugati határának igazítása körül és I. Lajos litván hadmenetében (155. sz.), a nápolyi hadjárat és Kanizsai Istvánnak, akkor még budai prépostnak, követsége a pápához és az olasz fejedelmekhez (167., 169. és 197. sz.), az 1365-iki és 1370-iki bolgár expeditio (243., 244. és 300. sz.), Vilmos osztrák herczeg 1401-iki támadása (386. sz.) és sok más esemény, miket itt fölösleges volna részletezni: ezek azok a pontok, melyeken a vármegyei élet szűk keretén belül is élesen visszatükröződik amaz idők képe, a mikor pártharczok s az ország külső és belső ellenségei által provokált hadjáratok tarták a nemzetet folytonos mozgalomban. Mint e zavaros idők kiválóan jellemző termékét kell megemlítenünk különösen Zsigmond király 1401. február 17-én kelt oklevelét (383. sz.), melyben Kanizsai János esztergomi érseknek és testvéreinek Kapu, Borostyánkő és Léka várakat s Csepreget adományozza, s mely a Kanizsaiaknak 12 éven át a király szolgálatában szerzett érdemeit részletesen felsorolva, az 1389-iki bolgár hadjárattól kezdve egész a nikápolyi csatavesztésig, e kor történelmének majdnem valamennyi nevezetes eseményéről megemlékezik.

* * *

Ime a középkori Sopron vármegye képe nagy vonásokban, a mint az oklevéltár adatainak felületes csoportosítása szemünk elé állította. Hogy ez a hevenyében összeállított kép a teljességre épen nem tarthat számot, az a dolog természetében rejlik; de teljességről azért sem lehet szó, mert maga az oklevéltár sem tartalmazza az összes adatokat, melyek e korból a vármegye történetére vonatkozólag fentmaradtak. Mint az előszóban olvassuk, a szerkesztőnek több mint hétezer oklevélből kellett kiválogatni azt, a mit a két kötetre tervezett oklevéltárba beszoríthatott, s nagyon soknak ki kellett abból maradni; természetesen annál kevésbé tarthattak, habár csak kivonatban is, igényt a közlésre azok a sopronvármegyei oklevelek, melyek az Akadémia oklevéltáraiban, a Hazai Okmánytárban, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetekben és egyébütt napvilágot láttak. S csak is ez az egyetlen kifogás, a mit az oklevéltár összeállítása ellen tehetünk, ha t. i. mint magában álló művet, mint codexet tekintjük azt, melynek mindazt fel kellene ölelni, a nevezetesebbeket egész terjedelemben, a kevésbé fontosakat és a már ismerteket kivonatban, a mi okleveles adat a vármegye múltjára vonatkozik. E kifogásnak azonban hamar élét veszi az a körülmény, hogy a kérdéses oklevéltár nem mint önálló munka jött létre, de mint bevezetése, jobban mondva függeléke a vármegye monografiájának, a melyben az itt mellőzött adatok mindenike az őt megillető méltatásra fog találni.
A mi a codex diplomatikai értékét illeti, Nagy Imrével szemben talán lemondhatunk a behatóbb vizsgálatról. Az ő közlési elveit számtalanszor volt alkalmunk megismerni és méltányolni; ez elvekhez szigorú hűséggel ragaszkodott a jelen kiadványban is, s ha itt-ott fordul elő valami kifogásolni való, azt bizvást nyomtatási hibáúl vagy legrosszabb esetben lapsus calami gyanánt vehetjük. Az oklevelek gondosan vannak fölszerelve, a dátumok kivétel nélkül helyesen megoldva, a regesták a családi és birtoknevek némi ingadozásától eltekintve világosak, s a netaláni mondanivalókat mindig megtaláljuk az oklevelek végéhez tűzött terjedelmes jegyzetekben. S ha az indexet is, a mint reméljük, megkapjuk a második kötet végén, akkor jogosan elmondhatjuk, hogy ez a kiadvány is teljesen méltó szerkesztőjéhez.
Végezetül nincs egyéb mondanivalóm, mint annak az ohajtásnak szavakba öntése, hogy az oklevéltár második kötetét, s a mi elé mindnyájan oly nagy várakozással tekintünk: Sopron vármegye történetét minél rövidebb idő alatt legyen alkalmunk üdvözölhetni.

DR. SCHÖNHERR GYULA.

185VEGYES.

Petőfi Sándor származása és czímere.

(Egy czímerrajzzal.)
A múlt századbeli nemesi vizsgálat alkalmával Pozsony vármegye előtt egy nemesi levelet mutattak föl, melyből kiderűl, hogy Petrovics Mártonnak és Jánosnak, I. Leopold király Laxenburgban, 1667-ben czímert adományozott és hogy ezt Vág-Ujhelyen 1668 márcz. 21-én (feria quarta prox. post dominicam Judica) kihirdették.
A nemeslevél-szerző Márton utódai a következő czímert használták, ú. m.:
Kék mezőben zöld hármas halmon kivont kardot tartó könyöklő pánczélos kar, fölötte arany leveles korona. – Sisakdísz: a könyöklő kar. – Takaró: kék-arany és vörös-ezüst._{1 Pecsétnyomó és pecsétek után.}*

Levéltári adatok szerint,_{2 L. pozsonymegyei levéltár. A XIII/b A XIII/c A XIII/482.}* a nemeslevélben említett Mártonnak két fia volt: Pál és György, a kik az 1754 szept. 29 és 1770 febr. 7-én kelt tanúvallatási jegyzőkönyvek szerint az 1754-ik év előtti időben Pozsony vármegyében Mátyásföldén Kajal helységben laktak. Közülök azonban György már az 1754-ik év előtti időben Nyitra vármegyében Agacsra származott, hol négy fia született; Márton, György, Tamás és János.
Minthogy a «Vasárnapi Ujság» 1887. évi 12. számának «Petőfiek Aszódon» czímű czikke szerint az meg van állapítva, hogy Petőfi öregapja, Petrovics Tamás, öcscsével Jánossal, 1770. év táján, szintén Nyitra vármegyéből, Vág-Ujhelyről, költözött át Aszódra: nem alaptalan a föltevés, hogy ezen Aszódra költözött Petrovics Tamás és öcscse János azonosak a Pozsony vármegyei levéltári adatok szerint Nyitra vármegyében Agacsony született Petrovics Tamással és Jánossal.
Azonban a levéltári genealogia szerint ezen Tamásnak már Pozsony vármegyében György és Jánosnak János nevű fia volt. Azért Tamás a Vasárnapi Ujságban említett házasságra Salkovics Zsuzsannával 1773-ban már csak mint özvegy ember léphetett. Ezen házasságból Mihály, István és János származott. Ezek szerint a genealogia a következő:

Petrovics Márton 1667-ben lett nemes.; György, Nyitra vármegyébe költözött 1754 előtt.; Márton.; György.; Tamás, 1770-ben Aszódra költözött 26 éves korában.; János 1770-ben Aszódra költözött.; György, első házasságból.; Mihály.; István.; János.; János.; Petőfi Sándor.

Ez által Petőfinek a pozsonyvármegyei Petrovics családból való származása meg volna állapítva, ha felderítendő nem lenne még az is, hogy tudott-e valamit arról Petőfi atyja, Petrovics István, hogy atyja nemes származású volt s használta, vagy törekedett-e valamelyikük a nemesi privilégiumot használni?_{1 Ez érdekes adatot buzgó tagtársunk Réthei Prikkel Lajos úr küldötte be a Siebmacher-féle czímergyűjtemény számára. Bizonyára nem veszi rossz néven, hogy azok nemcsak ott, hanem folyóiratunkban is napvilágot látnak.}*

CSERGHEŐ GÉZA.

186Szeged czímerei._{* V. ö. ugyanezen tárgyról «Szeged város czímere és pecsétje» cz. közleményt. Turul 1884. 172. 1.
Szerk.}*

(Négy pecsétrajzzal.)
Szeged város czímerével először Jerney foglalkozott behatóbban, a kinek önálló kutatáson alapuló véleménye szerint Szeged ősi czímerét egy sas képezte._{1 Jerney J.: Szeged városában levő esztendőszámi felírásnak magyarázata. 1829. 31. l.}* Podhraczky ellenben, a ki ezen kérdéssel szintén foglalkozott, a város mohácsi vész előtti czímeréűl a bárányt tartotta,_{2 Tudományos Gyűjtemény. XII. Ért. 90. 1.}* a mely állat Jerney szerint a szomszédos Dorosma község czímere volt. Varga Ferencz, a ki a város történetének megírásánál a czímerkérdést sem mellőzte,_{3 Varga F.: Szeged város története. 1877. I. köt. 111–119. 1.}* Jerneynek Szeged czímerei- és pecsétjeiről írt összes állításait magáévá tette, s ez által azon kényelmes helyzetbe jutott, hogy a kérdésnek minden behatóbb tanúlmányozását mellőzhette.
A ki azonban Jerney állításait szorosabb felülbirálat tárgyává teszi, azt fogja találni, hogy az ő dolgozatába számos hiba csúszott be. A hibák sorozata ott kezdődik, a hol a városnak 1719. évi kiváltságlevelével nyert czímerét ismerteti, a mely egészen megegyez a mai czímerrel. (I. ábra.) A kiváltságlevél szavai szerint ez a czímer egy, a Tisza medréből kihalászott pecséttöredék után készült, a mely állítólag 1200-ból való volt. (II. ábra.) Jerney sokalta az 1200 évet, s azt az inkább hihető theoremát állította fel, hogy azon pecsét, melyet a folyóból állítólag kihalásztak, s a melyet a bécsi udvari kanczelláriának megujítás végett a szegediek annak idején bemutattak, nem 1200-, hanem 1500-ban készült, a mit Varga is elfogad. De a ki a pecséttöredék czímerét közelebbről megvizsgálja, azt fogja találni, hogy az annyira modern készítmény, hogy csakis a török hódoltság kora utáni időből származhtik.

Hogy e czímer,_{Szegedi Hiradó: 1887. 171. sz.}* melyet különben a város ma is használ, nem középkori s egyáltalán nem is történelmi eredetű, hanem egy egészen önkényűleg készített hamis pecsét alapján csúszott be III. Károly király 1719. évi kiváltságlevelébe, azt e sorok írója mutatta ki első ízben, s ezt nem sokára a város másik történetirója, Reizner János is elismerte._{2 Reizner János: A régi Szeged. 1887. II. köt. 166. 1.}*
Szeged régi czímeréről nemcsak tényleg nyilvánúlt, de valóban nyilvánúlhat is többféle vélemény. Ennek egyszerű oka az, hogy a városnak nincsenek meg az első és legrégibb szabadalomlevelei, vagy legalább monografusai még nem kutatták fel azokat. Ily viszonyok között a régi pecsétek sphragistikai adatihoz kellett fordulni, a miknek nyomán csak annyi tény, hogy a városnak 1490. évi (III. ábra) és 1691. évi (IV. ábra) pecsétjein a sast, vagy mint Reizner véli, a pelikánt használta czímer gyanánt. Az egymagában álló sas vagy pelikán volt tehát a város ősi czímere, a mi arra mutat, hogy ezt a czímert Szeged vagy azzal a királyi oklevéllel nyerte, a mely által bizonyos – ma még ismeretlen, – időben városi rangra (civitas) emeltetett, vagy önkényűleg vette azt használatba még akkor, a mikor a királyok czímereket még nem is osztogattak.

A város czímerének kérdésében ma már határozott haladást jelez az a körülmény, mely szerint a mai napig is használatban levő czímer ősrégisége és középkori eredete teljesen meg van döntve. Szeged imént említett monografusa, Reizner is elismeri, hogy az 1200-, vagy 1500-as évszámmal ellátott pecsét (II. ábra) hamis, és így csak csodálkozhatunk azon, hogy miképen lett a múlt század elején a kanczellária ezen pecsét által oly csúful rászedve, hogy az a III. Károly király által 1719-ben kibocsátott privilegiumban hiteles pecsét gyanánt ismertetett el s az ekkor adományozott új czímer is annak nyomán lett szerkesztve?
Ezen kérdésre a feleletet az illető kor adja meg. Szeged a török uralom alatt királyi város (civitas) volt. A török hódoltság idejében ezen jellegét elvesztette, s midőn a hódoltság kora elmúlt, ezt minden áron vissza akarta szerezni. Régi szabadalomlevele, a melylyel a középkorban városi rangot nyert, valószínűleg elveszett, sőt nagy a valószínűség, hogy ilyennel nem is bírt soha. Az egyéb, szabadalmakat magukban foglaló Endre, Béla, Zsigmond és Mátyás királyoktól nyert oklevelek mellett tehát szüksége volt a városnak egy oly régi pecsétre is, a mely egyrészt a királyi város jellegére valló felírással bírjon, másrészt pedig oly czímert tüntessen fel, a mely Szeged egykori birtokaira s ezen kívül a királyi házhoz való állandó hűségére vessen világot.
Iacute;gy koholták a szegedi ősök a múlt század elején azt a pecsétnyomót, a melyen a «Regiae Civitatis» felírat a városnak egykori királyi városi jellegét, a felezett kétfejű sas az uralkodóház iránt való hűséget, a pajzssisak feletti bárány pedig a dorosmai puszták tulajdonjogát volt hivatva bizonyítani. (II. ábra.) Ezen pecsétre azután rávéstek egy réginek látszó évszámot, a mely valószínűleg «1500» akart lenni, s ekkor előálltak vele mint olyannal, a mely még a mohácsi vész előtti időkből való s a melyet a halászok a Tiszából véletlenül fogtak volna ki.
Ez a története a hamis pecsétnek, mely utóbb rendeltetését egészen teljesítette. A királyi kanczelláriának ugyanis e pecsét a szabadalomlevelekkel együtt bemutattatván, ott annak hitelessége ellen semmi kétség sem merült fel, s a kanczellária nagyon méltányosnak találta, hogy a város kérelme teljesíttessék. III. Károly király 1719-ben kelt privilegiumával Szegedet ennek következtében szabad királyi városi rangra emelte, s a szabadalomlevélben a hamis pecsét czímeréhez hasonló czímer használatának jogával ruházta fel a várost. Azóta Szeged mindig ezt a czímert használja.
Nem lehet azonban tudni, s a város újabb monografusa, Reizner J. sem ad erre nézve kellő felvilágosítást, hogy ezen hamis pecsét, a mely mint említők, a czímer pajzssisakján feltűntetett bárány alakjával a dorosmai pusztáknak Szegedhez való tartozását volt hivatva bizonyítani, a múlt század közepén a kun puszták iránt folyt per folyamán mint bizonyíték valóban igénybe vétetett-e és mily sikerrel ? Úgy látszik, hogy ez nem történt meg, bizonyára azért, mert a locális érdekeltség a pecsét és a rajta levő czímer hitelességét könnyen kétségbe vonhatta volna._{1 Dudás Gy.: Kritikai jegyzetek Szeged történetéhez. (Szeged. 1888.) 43.}*
De bármiként történt a dolog, kétségtelen, hogy a város jelenlegi czímere a XVIII. századbeli hamisítványok egyik legérdekesebb példányát reprćsentálja. S érdekességét növeli az, hogy a készíttetőket vezérlő tendenczia egészen czélt ért; a hamis czímer királyi hitelesítést nyert; és Szeged czímere, mint ilyen, bizonyára egyedül áll a magyar városok, czímerei között.

DUDÁS GYULA.

188TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi nov. hó 9-én br. Radvánszky Béla elnöklete alatt tartotta meg ez évi nagygyűlését.
Az elnök rövid beszéd kíséretében megnyitván az ülést, felhívja dr. Komáromy András vál. tagot a «Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ágazata» czímű dolgozata felolvasására, mely egész terjedelmében jelen füzetünkben olvasható.
Ezután a titkár olvasta föl a társulat múlt évi működéséről és állapotáról szóló jelentését, mely a következő:

* * *

Tisztelt Nagygyűlés!
Heted ízben van szerencsém a t. nagygyűlés előtt számot adni társulatunk lefolyt évi működéséről, vázolni annak állapotát, anyagi viszonyait, részletezni munkásságát, melyet szakülésein és folyóiratában a kitűzött tudományok művelése által kifejtett, röviden ismertetni az új eredményeket, melyeket a heraldika és genealogia egyes kérdéseinek tisztába hozásával elért. Czélja jelentésemnek az, hogy hű képet nyújtsak társulatunk állapotáról és működéséről a lefolyt évben; hogy ezt elérjem, legalkalmasabb végig tekinteni az elmúlt év történetén.
A társulat kitűzött szaktudományai művelésére és belügyeinek vezetésére utolsó, hatodik nagygyűlése (1888. okt. 25.) óta, az alapszabályilag legkevesebb négyben meghatározott ig. vál. üléseket a következő napokon tartotta meg: 1888. nov. 29., 1889. febr. 28., ápr. 25 és szept. 26-án. A nagygyűlésen és a vál. üléseken társulatunk tíz tagja ugyanannyi dolgozatot olvasott fel és tartott előadást egyes bemutatott, szakunkba vágó emlékekről.
A bemutatott dolgozatok nagy része folyóiratunk hasábjain is megjelent, s így az azokban elért tudományos eredmények nem vesznek el nyomtalanúl; a társulat iparkodott azokat kiadásuk által a közhasználatnak átadni.
A gyűléseinken bemutatott értekezések közül a genealogiát a következők képviselik: Bunyitay Vincze vál. tag dolgozata Micz bán és a Bocskay, Soós stb. családok eredetéről a családregék őskorába vezet vissza; megvilágítja a regeszerű Micz bánt és hét fiáról, kiknek mindegyike egy-egy híres családnak lőn alapítójává, szóló mese eredetét, iparkodván azt oklevelek világánál a valóságra visszavezetni és megállapítani a kort, melyben a mese keletkezhetett. Nagyhírű, óriási vagyonáról és hatalmáról nevezetes, rövid virágzás után gyors hanyatlást, ért család múltját tárta fel előttünk Pór Antal tagtársunk a Nagymartoniak történetében, melyben az előbb Bajóti, utóbb Martoni végül Fraknói gróf néven ismert család múltját a XIII. század elején Aragoniából hazánkba költözött Simontól egész annak 1438-ban kihalt utolsó férfi tagjáig Pálig megvilágítá.
Régi, történelmünkben is, de kivált irodalmunk történetében előkelő szerepet játszott családnak, a nagybessenyői Bessenyőieknek történetéről szóló dolgozatát Széll Farkas vál. tag múlt nagygyűlésünkön mutatta be. A terjedelmes munka, mely első kimutatható ősül a XIV. század elején élt Márkot tűnteti föl, kivált a család XIV–XV. századi múltját, XVII–XVIII. századi nemzeti mozgalmakban vitt szerepét egészen új színben tünteti föl és merőben új adatokkal járúl az irodalmunk újjászületésében halhatatlan érdemű Bessenyey Györgynek életrajzához. Dr. Szombathy Ignácz tagtársunk pedig a leszármazását XV. század második feléig felvivő és újabban kivált katonai pályán kitűnt vecse-böröllő-izsákfai Vecsey család genealogiáját ismertette. – Genealogiai tekintetben rendkívül becses a Komáromy András vál. tag által feldolgozott Forgách Imre-féle napló, mely 1545–1580. évekből, köztörténeti érdekű bejegyzések mellett számos előkelő főrangú család tagjainak születési, házassági és halálozási dátumát őrizte, kitöltvén ezzel azon korbeli nemzedékrendeink nem egy hézagát.
A heraldika köréből vett és üléseinken bemutatott dolgozatok közül a következőket emelhetem ki: Csergheő Géza vál. tagnak a Káta nemzetség czímeréről írt dolgozata megismertetett egy ősrégi nemnek, melyből a Káthai, Surányi, Csarnavodai, Csáholyi és más előkelő családok vették eredetöket, czímerével, melyre a szerző heraldikai inductio által jutott. Tisztán címertani combinatiókra alapított fejtegetéseinek helyes voltát a brebiri Melith család 1580. czímereslevele, melyet folyóiratunk ismertetett, fényesen igazolta. Megjegyzem, hogy a nemzetségi czímerek közt a Káta nemé a legelső, melynek nemcsak alakját hanem heraldikai pontossággal még színeit is megismertük.
Eredetijében három czímeres nemeslevelet mutattak be tagtársaink üléseinken, ú. m. Melczer István vál.tag a Szőllősy család 1697-iki, Komáromy András pedig Gyulay Balázsnak 1591, és a Nagy-Idai és Kulcsár családoknak 1627. évi czímeresleveleit; ezek közül a Gyulay családét a bemutató folyóiratunkban külön méltatta, a többi annak illető rovataiban szintén ismertetve lőn.
A czímertan köréből érdekes koholmánynyal és Captain John Smith személyében kora egyik kiváló kalandorával ismertetett meg Angolországban élő hazánkfia Kropf Lajos. A koholmány Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek egy 1603. évből datált czímeradományozó levele, melyet állítólag Smith János angol vitéznek adott. Nevezetes, hogy a hamisítványt az angol Heralds College hitelesnek ismerte el, s hogy a czímerrel Smith utódai Angliában ma is élnek.
A heraldika és nagyrészt a sphragistika körébe vágott azon tanulságos előadás, melylyel Szendrei János vál. tag Tarnóczy Gusztávné nagybecsű gyűrűgyűjteményének mintegy 1600 darabját bemutatta, egyes czímeresgyűrűk után készült, 600-nál többre menő lenyomat kíséretében: – Míg dr. Schönherr Gyulának «Ritka pecsétkölcsönzési eset a XV. századból» czímű, egészen a pecséttan köréből vett dolgozata Zsigmond király leányának Erzsébetnek pecsétjeit ismertetvén, egy oklevélről szól, melynek megerősítésére Erzsébet saját pecsétjének híjjában a szerencsétlen véget ért Kis Károly király leányáét Johannáét használja.
Ime, tisztelt nagygyűlés, rövid áttekintésben a tudományos anyag, mely üléseinket foglalkoztatá. Minden esetre mennyiségre, bár nem belértékre nézve, elenyészőleg csekély ahhoz, melylyel folyóiratunknak, a Turulnak hasábjai a történelem segédtudományai irodalmának gazdagításához, vitás kérdések tisztázásához járultak. Miként eddigi jelentéseimben, legyen szabad ezúttal is főbb vonásaiban beszámolnom a lefolyt évben megjelent dolgozatokról, melyek társulatunk működését a leghívebben tüntetik föl.
A heraldikai anyag megismertetése, útmutatás adása annak használatára, kezdettől fogva egyik főczélja volt folyóiratunknak. E czélnak hódolva, a Tagányi Károly és Karagyena Mihály-féle sok ezerre menő czímeres nemeslevél iránt tájékozást nyújtó jegyzékekhez pótlásképen Pettkó Béla tagtársunktól egy mintegy 700 darabot tartalmazó lajstromot közöltünk, mely az országos levéltár helytartótanácsi osztályának ú. n. Nobilitare részében található nemesleveleket öleli föl. – Folyóiratunk megelőző évfolyamaiban közzétettük néhány megye levéltárából az ott őrzött czímeres nemeslevelek sorozatát; ezekhez újabban két megye anyaga járult, a Bihar- és Szepesmegye levéltárában találhatóké, mely utóbbi jegyzéket a czímerek pontos leírásával együtt Sváby Frigyes tagtársunk, a megye levéltárnoka tette közé. Ezeken kívül egyes czímeres levelek is ismertetőkre akadtak, így a már előbb felsoroltakon kívül Szendrei János vál. tag rajz és magyarázó szöveg kíséretében közzé tette a Balás máskép Székely cs. 1587, a miskolczi Her cs. 1606, a kövesdi Boér cs. 1659 és a Hoffmann cs. 1701. évi czimeres leveleit.
Miként alakulásától kezdve, úgy a lefolyt évben is folyóiratunk kiváló figyelmet fordított hazai heraldikánk legrégibb, legmegbízhatóbb és a magyar czímer-érzéket és stílust leghívebben feltüntető források, az 1526. évet megelőző időből reánk maradt czímeres levelek felkutatására és közlésére. Hogy társulatunk mennyit tett e nagybecsű heraldikai emlékek megismertetésére, eléggé mutatja az általa felmutatható eredmény. Társulatunk közlönye XV. századi armálisok után eddig nem kevesebb mint huszonöt czímert tett közzé színes hasonmásban; mely szám a következőkép oszlik meg: Zsigmond király korára esik 17 db, Hunyadi János kormányzótól való 1, V. Lászlótól 2, Mátyás királytól 5. – E számhoz folyóiratunk a lefolyt évben a következőkkel járult: a Berényi családnak 1431-ből való czímerét Schönherr Gyula tagtársunk, a Leövey családét 1453-ból a szerkesztő tette közzé. E czímerek egyik legnevezetesebbje a Pogány családé, melyet 1447-ben Hunyadi János kormányzótól kapott. Ez az első ilynemű ismeretes emlék a kormányzótól, mert a Békássy család részére 1449-ben kiállított czímeres levele csak átírása Zsigmond király 1417-iki oklevelének, önálló czímer-adomány jellegével nem bír. A nagyérdekű oklevél Csánki Dezső vál. tagban folyóiratunk hasábjain szakavatott méltatóra talált. Mátyás-királytól való az erdődi Bakócz családbeliek részére 1459 és 1486. években adományozott két czímer, melyeket magyarázó sorok kíséretében Fraknói Vilmos vál. tag tett közzé.
Fölemlítendőnek tartom, hogy e nagybecsű emlékekből, melyek heraldikai fontosságukon kívül, még mint azon korbeli hazai miniature-festészetünk termékei műtörténeti becscsel is bírnak, az ig. választmány régebbi határozatához képest vastag cartonokra különnyomatok is készültek, melyek egybegyűjtve egy díszes kiadványban fognak közzététetni. Jelenleg már 12 ily műlap áll rendelkezésre, mely, ha választmány jónak látja, immár egy füzetben kiadható.
A czímeres leveleken kívül a heraldikának egyéb forrásai sem maradtak felhasználatlanúl. Iacute;gy azon tanulságokban igen gazdag sorozathoz, melyet Csoma József vál. tag a czímeres régi síremlékek felkutatása és közzététele által megkezdett, újabban három új síremlék járult: Bebek Györgynek 1371, Bebek Lászlónak 1401, Telegdi Istvánnak a XVI. század elejéről való czímeres sirkövei, melyeket a közlő kimerítő heraldikai és genealogiai fejtegetések kíséretében tett közzé. Ugyan ő egy másik nevezetes XV. századi műemléken, a kassai dom szentségházán látható öt országos és hatósági és tizenhét előkelő főrangú családi festett czímert ismertette. Míg Pósta Béla tagtársunk két XVII. századi műtárlaton látható családi czímereket közölt, a Szentpéteri és a Harinnai Farkas családokét.
A heraldika egyik kiváló forrásából, a pecséttanból meríté tárgyát Décsényi közleménye Felsőbánya városának XV. századi pecsétjéről, ismertetvén azt a korunkig fenmaradt pecsétnyomó után. – Az eddig ismeretes czímeres albumok, a heraldika harmadrangú forrásainak sorozata a gyöngyösi czímeres albummal gazdagodott, mely a XVII. század második felétől kezdve 19, közte több ismeretlen családi czímer alakjával és színeivel ismertet meg.
Az általános heraldika körét érinti Malczovich László «Adatok a czímertani egyszarvú történetéhez» czímű közleménye, melyben e kedvelt czímeralak keletkezését és alakjának változásait kiséri figyelemmel.
Ezek, t. nagygyűlés, a folyóiratunkban kiadott heraldikai dolgozatok főbbjei, melyek tömérdek új anyagot tettek ismeretessé a történelem e segédtudományának terén, melynek mezeje társulatunk megalakulásáig jóformán parlagon hevert. Hogy a kép társulatunk elmúlt évi működéséről teljessé váljék, szükséges még a genealogiai és egyéb tárgyú dolgozatokról röviden megemlékeznem.
Egy régi, történelmünkben nagy szerepet vitt kihalt családnak, a Rozgonyiaknak első őseiről szól Pór Antal tagtársunknak «Rénold nádor és ivadéka» czímű dolgozata, melyben annak családfáját felvivén a XII. századi Bertoldig, ennek unokájától Rénold nádortól a nemzedékeket mindaddig a korig lehozza, míg azok két családnak, a Boztehieknek és a Rozgonyiaknak lőnek alapítóivá. – Ugyanezen tagtársunk egy másik közleményében a XIII. század végének hatalmas alakja, László erdélyi vajda nemzetsége körül vizsgálódván, úgy találja, hogy a nagyhatalmú kényúr a Kean nemzetségnek volt tagja. Ugyancsak Pór Antal, ki az Árpádok és Anjouk alatt szerepelt előkelő egyének genealogiai viszonyainak buzgó kutatója, a XIV. század elején említett Omode nevű nádorokra hívta fel a figyelmet, kik különböző nemzetségek tagjaiúl tűnnek föl.
Ősi, megyei radikalis családok emlékét újította meg Sváby Frigyes tagtársunk, összeállítván az 1723-ban elrendelt nemesi investigatio jelentésének alapján Szepesmegye tizenhárom tősgyökeres családjának névsorát, melyeknek nemessége a köztudat és a történelem tanúsága szerint bizonyításra nem szorúlt. Az óhaj, melyet soraiban kifejezett vajha minden megyéből bírnók ez ősi radikalis családok névsorát, reméljük, nem hangzik el minden eredmény nélkül.
Komáromy András vál. tag két újabb, inkább a megyei életben, mint a köztörténet terén feltünt családnak, az Illésyeknek és a Nagy-Idaiaknak nyújtotta leszármazását; úgyszintén folyóiratunk ismertette a Dalmady család történetét, a család részére készült s csak kevés példányban létező dolgozat alapján; míg Thaly Kálmán vál. tag a «Gróf Bercsényi ivadékok Francziaországban» czímű közleménye a Rákóczy-féle szabadságharcz idejében nagy, sőt mondhatni döntő szerepet vitt család vérét mutatta ki a franczia Chastenet-Puységur, Pélissier, Lorgeril, Revel du Perron, Maupeon, Mally de Châlon, Maileissye és Gontaut de Biron előkelő őrgrófi és grófi családok tagjaiban, kikben e leszármazás emléke maiglan is ébren él.
A genealogiával rokon tárgyú szakból, a magyar onomastikonból veszi tárgyát dr. Karácsonyi János tagtársunk dolgozata «Hogy kell kiejtenünk az utolsó magyar fejedelem nevét?», melyben okleveles és nyelvészeti alapon az eddig rendesen Géjzának vagy Gyejcsnek ejtett nevet Gecse alakkal véli helyettesítendőnek.
A gyakorlati oklevéltan egy igen fontos kérdésével, az oklevélkiadás legjobb módjával két ellentétes irányú dolgozat foglalkozott. Kubinyi Ferencz tagtársunk, egy saját kiadványáról folyóiratunkban közölt bírálat alkalmából, az általa követett betűhív közlési mód mellett foglalt állást; míg a szerkesztő egy czikke a bizonyos elvek szerint rendbe szedett szöveg-közlési módot, mint a melyet folyóiratunk is követ, ajánlja elfogadásra.
Ezek nagyjából, t. nagygyűlés, azon kérdések és azon új eredmények, melyek társulatunkat ülésein és folyóiratában a lefolyt éven át foglalkoztatták. Ha még ehhez hozzáveszszük, hogy folyóiratunk «Szakirodalom», «Tárcza» és «Könyvismertetések» rovataiban figyelemmel kisérte a szakunkba vágó irodalmi új termékeket, s az ott megjelent apróbb szakközleményeket és tudományos híreket felemlítjük: ezzel hű képet nyerünk az elmúlt év munkásságáról.
Annyit társaságunk minden esetre elért, hogy hét éves fennállása alatt az eddig elhanyagolt heraldikai, genealogiai és pecsétteni irodalomnak újabb lendületet adott, s e téren büszkén hivatkozhatik az írók és szaktudósok azon díszes sorára, kiknek nevével a Turulnak hasábjain találkozunk. A megindult tevékenység s az általunk felölelt tudományszakok terén egyre élénkülő kutatások mellett, folyóiratunknak évi 24 ívben megszabott terjedelme már is szűknek, s az időköz, melyben annak füzetei egymást követik, hosszúnak bizonyúl; úgy hogy közelg már az idő, melyben választmányunknak a folyóirat bővítéséről, akár az ívszám emelése, akár az évi négy füzetnek ötre szaporítása által, gondoskodnia kell.
Igaz ugyan, hogy társulatunk anyagi helyzete az ilynemű költségszaporítást még nem bírja meg. Hisz az 1888. év pénzügyi eredménye szerint kerek számmal 3800 frtra tehető bruttó évi bevételünkből az administrationális költségeken kívül közel 3000 frtot tisztán irodalmi czélokra fordítottunk. De tagjainknak lassan bár – de egyenletes arányban – folyton tartó szaporodása – reméljük – nem sokára abba a helyzetbe juttat, hogy irodalmi czélokra teendő kiadásainkat fokozhatjuk.
Említettem, hogy tagjaink száma arányosan, bár lassan, évről-évre emelkedik. Múlt évi jelentésem óta társulatunk egy 200 frtos alapító, öt pártoló és huszonkét évdíjas taggal gyarapodott; e szaporodással szemben áll 9 évdíjas tag, kik alapszabályilag biztosított jogukat, hogy öt éves cyclus leteltével kebelünkből kiléphetnek, igénybe vették. Iacute;gy e veszteségek daczára társulatunk tagjai számában bár nem az óhajtott mértékben szaporodott; úgy hogy az jelenleg a hatszázat meghaladja.
Jelentésem kapcsában kötelességem megemlékezni a Nemzetségi Zsebkönyv kiadott első kötetének pénzügyi eredményeiről. – A folyó évi április folyamán megtörtént könyvárusi leszámolás szerint 230 példány kelt el, melyekért 690 frt társulatunk pénztárába befizettetett. Ha ehhez hozzáveszszük a titkári hivatalnál elkelt példányok számát, mintegy 250 példány eladásáról szólhat jelentésem. Mindenesetre csekély szám arra nézve, hogy e pénzügyi eredmény födözze a kötet kiadására fordított tetemes költséget, úgy szintén arra is, hogy társulatunk a legközelebbi jövőben a vállalat folyatására gondolhasson.
Társulatunk vagyoni állapotáról szóló jelentésem kapcsán meg kell még említenem azt, hogy alaptőkénk a tavalyi 11,000 forintról az idén 11,200 forintra emelkedett s hogy évi bevételeink tekintetében a tavalyi eredménynyel szemben örvendetes emelkedés várható.
Nem lenne jelentésem teljes, ha meg nem emlékezném azon súlyos veszteségekről, melyeket társulatunk és kivált annak igazgató választmánya a lefolyt évben szenvedett. Választmányunk két tagját, gr. Lázár Miklóst és Rómer Flórist, társulatunk pártoló tagjait ragadta el a halál körünkből. Érdemeiket folyóiratunk annak idején kellőkép méltányolta, s e helyen elég utalnunk a súlyos veszteségre és a betöltetlen ürre, melyet haláluk a magyar tudományosságnak okozott.
E veszteséggel szemben választmányunk kellemesi Melczer István val. b. titkos tanácsos, társulatunk pártoló tagja személyében tudományos érdemei és társulatunk ügyei körűl kifejtett buzgó érdeklődése némi elismeréseűl kiegészítést nyert, kit a folyó évi szept. 26-án tartott vál. ülés egyhangú szavazatával az ig. választmány tagjai közé iktatott.
Az elmondottakkal, t. nagygyűlés, befejeztem jelentésemet az elmúlt év tudományos működéséről és társulatunk állapotáról; s midőn ezt teszem, egyúttal azon kérelmet intézem a t. nagygyűléshez, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
A pénztárnok kimutatása a következő adatokat tünteti föl:
Bevétel 1889. jan. 1-től nov. 9-ig 2404 frt – kr.
Kiadás 1476 „ 46 „
Készpénz maradvány 927 frt 54 kr.
A társulat alaptőkéje:
Értékpapirokban 7,200 frt
Alapítványi kötelezvényekben 2,400 „
Kötelezvények nélküli alapítványok 1,600 „
Összesen 11,200 frt
A pénztár állapotának megvizsgálására a folyó év végén Szinnyei József, Csontosi János és Nagy Gyula vál. tagokból álló bizottság kéretett meg.
Az ezután következő zárt vál. ülésen szóba került a folyóirat megnagyobbítása akár az évi ívszám szaporítása, akár a füzetek évi számának emelése által. A választmány a titkár által adott felvilágosítás után elhatározza, hogy a Turul rendszeres bővítésétől egyelőre eltekint, azonban a szerkesztőnek esetről-esetre megadja a felhatalmazást, hogy a szükség mérvéhez képest egyes füzetek ívszámát fölemelhesse.
Egyúttal határoztatott, hogy a társulati névkönyv a jövő 1890-ik évben ki fog adatni. A mohácsi vész előtti czímerképeknek egy külön díszes kiadványban leendő közzététele iránt pedig az elnök és a titkár az évi pénztári állapothoz képest előterjesztés beadásával bizattak meg.
Ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi nov. hó 28-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott. Az elnök megnyitván az űlést, bejelenti Pesty Frigyes vál. tagnak nov. hó 23-án bekövetkezett halálát; indítványára a választmány a súlyos veszteség fölött érzett részvétének és fájdalmának jegyzőkönyvileg ád kifejezést.
Az ülés folyamán dr. Szendrei János vál. tag a Kapy családnak levéltárából több érdekes czímeres nemeslevelet mutatott be; ezek: a Kapy család ősének, Tétényi Andrásnak, 1405. évi nemesítő levele, u. a. évi czímeres levele, a Járai családnak 1533. évben, Zápolya János királytól nyert czímeres levele, a Hoffmann család 1580. évi, a Boncz család 1686. évi és a Kálmáncsay család 1669. évi czímeres levelei. Ezután a titkár ismertette Wertner Mórnak «A fejedelmi Brankovicsok» czímű dolgozatát, mely a Turulban fog kiadatni.
A folyóügyekre kerülvén a sor, a titkár bemutatja a következő tagajánlásokat: Alapító tagúl 200 frtnyi alapitványnyal Sigmond Ákos Kolozsvárott (aj. gróf Bánffy György); pártoló tagúl br. Schilling Vilmosné sz. gr. Waldeck Ilma Kolozsvárott (aj. br. Radvánszky Béla); évdíjas tagokúl: A kir. kath. főgymnásium ifjúsági könyvtára Pozsonyban (aj. a titkár), Kilián Gy. könyvkereskedése Budapesten (aj. a titkár), Dálnoki és Mezőmadarasi Medve Zoltán Budapesten (aj. Simonyi Kálmán), dr. Küffer Béla Budapesten (aj. a titkár), Bodoki Lajos nyug. törv. bíró Debreczenben (aj. Váradi Szabó János). Az ajánlottak a társulat tagjaiúl megválasztattak.
A titkár bemutatta a pénztárnoknak a társaság pénztári állapotáról szóló jelentését, mely szerint
Bevétel volt jan. 1-étől nov. 28-ig 3422 frt 50 kr.
Kiadás volt jan. 1-étől nov. 28-ig 1858 „ 36 „
Pénztári maradvány 1564 frt 14 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirok névszerinti értékben 7,200 frt.
Rendes alapító levelekkel biztosított tőkék 2,600 „
Alapító levél nélkül fizetett kamatok tőkéje 1,600 „
Összesen 11,400 frt.
Ezzel kapcsolatban a titkár jelenti, hogy azon 10 alapító tag, ki alapítványát sem be nem fizette, sem pedig arról az alapszabályilag meghatározott alapító levelet ki nem állította, arra újból felhivatott.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Csontosi János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

Pesty Frigyes.
(1823–1889.)

Igazgató-választmányunk tagjai közt az 1889. esztendő kérlelhetetlenűl pusztít. Gr. Lázár Miklós, Rómer Flóris után Pesty Frigyest ragadta el a halál körünkből. A hazai történelemnek, kivált a déli megyék viszonyainak, államjogi kérdéseknek és a hazai topographiának évtizedek óta fáradhatatlan búvára, a hazai tudományosságnak leghivatottabb fölkentje szállott vele sírjába, még az előtt, hogy két legnagyobb művét, Temesmegye történetét és a magyar helynevek történelmi szótárát, melyekre az anyagot hosszú évtizedeken keresztűl gyűjté, megalkothatta volna.
Életrajzából kiemeljük a következő adatokat.
Pesty Frigyes 1823 márcz. 3-án született Temesvárott. Tanulmányai bevégeztével a temesvári katonai kormányszéknél nyert alkalmazást, honnét azonban a szabadságharcz eseményei csakhamar kiragadták. Rövid ideig külföldre volt kénytelen menekülni, honnét visszatérve, két ízben veszíté el személyes szabadságát. 1850 végével a Temesvárott alakúlt kereskedelmi és iparkamara őt választá titkárának, e minőségében 1864. évig működött. Jelentései a közgazdaság állapotáról közfeltűnést okoztak s azok szerkesztőjére irányozták a közfigyelmet. 1861-ben az új-aradi kerületet képviselte az országgyűlésen, melynek azóta is több ízben tagja volt. 1864-ben az iparbank titkára lőn s mint ilyen az ország fővárosába tette át lakását. Ez állástól megválván, 1879 máj. 22-én a M. T. Akadémia II. Osztályának titkárává s nem sokkal utóbb a Történelmi Bizottság előadójává választatott; ezen időtől fogva egészen az Akadémiának és évtizedek óta szeretettel ápolt történelmi kutatásainak szentelé minden erejét. E nemes törekvések közt, hosszú szenvedés után a halál f. évi november hó 23-án vetett véget áldásos életének.
Pesty Frigyes irodalmi munkássága az ötvenes években a közgazdasági és publicistikai téren indult meg. 1858-ban maga is lapot alapított «Delejtű» czímmel, melynek három évi folyama kivált tapintatos szerkesztése és történelmi tárgyú jeles dolgozatai által osztatlan figyelmet és elismerést gerjesztett. Már ekkor kezdé gyűjteni a délvidék, és kivált Temes és a szomszédos megyék történetére vonatkozó adatokat. Történelmi kutatásai magokra vonták az Akadémia figyelmét, mely őt 1859 decz. 16-án levelező, 1877 máj. 24-én rendes tagjai sorába iktatta. Egymást érték ez idő óta becsesnél becsesebb dolgozatai, melyek legnagyobb részt az Akadémia kiadásában jelentek meg. Ezek közűl csak a legnevezetesebbeket említjük föl. Akadémiai székét a Templáriusok Magyarországon czímű dolgozatával foglalta el. Kiválóbb művei: A világtörténelem napjai, igen hasznos kézikönyv. A perdöntő bajvívások története, Eltünt vármegyék, Krassómegye, A szörényi bánság és Szörénymegye története, mind a kettő oklevéltárral stb. Minden munkáját bámulatos szorgalom és az anyagnak teljes ismerete jellemzi; alig van az országnak nevezetesebb levéltára, melyet át ne kutatott és czéljaira teljesen fel ne használt volna.
Kiváló specialitása a magyar-horvát kérdés volt. Még mindnyájunknak élénk emlékezetében vannak azok a teljes tudományos apparátussal írt, a hazafiság tüzétől áthatott, a meggyőződés erejétől duzzadó czikkek, melyeket Horvátországról az Egyetértés, Budapesti Hírlap és más lapok hasábjain közzé tett, melyek utóbb «Száz levél Horvátországról» czímmel külön kötetben is megjeletnek.
Az Akadémiának és a tudománynak szentelt odaadása mellett élénk figyelemmel és érdeklődéssel kisérte a tudományos társulatok működését. A virágzó Történelmi Társulatnak egyik alapítója és alakulásakor pénzárnoka volt; buzgó működő tagja a földrajzi társaságnak és számos másnak, melyek mind siettek őt igazgató-választmányaik tagjává választani. A mi társaságunknak 1884. év óta volt választmányi tagja; e választásra genealogiai kérdések tisztázásával, oklevéltani kutatások fényes eredményeivel senki nálánál több érdemeket nem szerzett.
Fáradhatlan szorgalmát semmi sem bizonyítja jobban, mint ama gazdag irodalmi hagyaték, melyet a tudomány nagy kárára befejezetlenül hagyott maga után. Egy élet munkássága van letéve azon nagybecsű adatokban, melyeket Temes-, Krassó-, Csanádmegyék történetéhez, a magyar történelmi helynévtárhoz és egyéb kérdésekhez összegyűjtött. Nem kételkedünk, hogy az arra hivatott testület, a M. Tud. Akadémia, mely legérdemesebb tagjai egyikét veszté el az elhúnytban, mindent el fog követni e történelmi kincs megmentésére és értékesítésére, hazai tudományosságunk érdekében. Ezzel az elhúnyt hervadhatatlan érdemeinek és mindig fenmaradandó emlékének tartozik.

Magyar vitéz mint czímerkép.

Jelmeztani tekintetben rendkívül érdekes az a czímer, melyet I. Ferdinánd király 1659. okt. 26-án Prágában kelt oklevelében adományoz Törteli Kún Balázsnak (Blasio Kwn de Thewrtel) és általa két testvérének Mátyásnak és Bálintnak. A czímer maga nem ismeretlen; az eredetiről vett hű rajzban közli a Siebmacher-féle czímergyűjtemény, de nem emeli ki a czímerképnek fő érdekét, hogy az egy XVI. század közepéről való magyar katonának öltözetét ábrázolja, mely nagyban elüt attól a képtől, melyet a régi magyar vitézi öltözet felől magunknak alkotni szoktunk.
A czímereslevél a czímerszerzőnek a törökök ellen tanusított vitézségét és kivált Murány vára visszaszerzésekor 1549 nyarán kifejtett hősiségét emeli ki, melyet Kún Balázs a Ferdinánd ellen működő Basó Mátyástól visszanyerni segített. Ez érdemeiért kapja nemességét az alábbi czímerrel együtt.

A czímer kék mezőben, egy álló magyar vitézt ábrázol, hosszú, bokáig érő vörös köntösben, melynek nyakán arany hajtóka a gomboknál lévő rövid zsinórzat arany; derekára kötve rövid, elvágott végű, széles görbe kard, fekete bőrhüvelyben, s ezen három arany pánt; fején csúcsban végződő gömbölyű sisak, fülére lehúzott fejvédővel. A vitéz egy előtte ágaskodó sárga oroszlán száját rántja szét két kezével. Sisakdísz: ezüst-kék tekercs fölött három, vörös-fehér-vörös strucztoll. Takaró arany.
Adjuk a leírást az eredeti szöveg szerint is: «scutum erectum cćsio colore, in quo miles veste Hungarica rubri coloris indutus, gladioque similiter Hungarico cinctus et caput galea tectus, mandibulas fulvi leonis ambabus manibus in diversum trahit; scuto imposita est galea ornamentum militare, eam contegunt lacinić fulvo et cćsio coloribus variegatć; galeć sunt impositć pennć strutionis, quarum duć extremć rubeć, tertia vero in media alba.»
Az érdekes czímerlevélnek, mely a XVI. század első felének magyar vitézi öltözetét a leghitelesebben elénk adja, eredetije Szentimrey Kálmán családi levéltárában van Budapesten.

Czímeres nemes levelek a máramarosi levéltárakban.

A Magyar Történelmi Társulat ez évi kirándulása, az előbbiekhez hasonlóan, a czímertani és családtörténeti adatok érdekes anyagát hozta napvilágra ama czímeres levelek és nemesi bizonyítványok feljegyzésével, melyek Máramaros vármegye területén a hatóságok levéltáraiban és egyes családok birtokában őriztetnek.
A Századok októberi füzete kizárólag a kirándulással foglalkozik ez irányban is részletesen beszámol az eredményről, melyet a következőkben ismertetünk. Leggazdagabb armálisokban és nemesi bizonyság-levelekben a vármegye levéltára; az itt őrzött nemesi levelek jegyzékét Márki Sándor állította össze jelentésében.
Márki jegyzéke azonban nem teljes; így többek közt hiányzik belőle Báthory Gábor 1612 aug. 1-én kelt oklevele, melyben nem kevesebb mint 71 ötvárosbeli polgár kap nemességet és czímert.
Ezt és egyéb apróbb hiányokat pótolva adjuk e jegyzéket, azzal a megjegyzéssel, hogy a mit a Dabi család 1430-iki armálisának a Turul 1887-iki évfolyamában közölt ismertetéséről mond (hogy az a Vatha család czímeres levele gyanánt lett volna folyóiratunkban közölve), a valósággal homlokegyenest ellenkezik, s a tévedés csakis a jelentés gyors elkészítésére szükséges sietség által menthető és magyarázható.
A vármegye levéltárában található czímeres levelek jegyzéke tehát a következő:
Ágoston István és János (Apafi, 1680 jún. 10.)
Balázs János. (Apafi, 1670 márcz. 4.)
Bálint István. (1699 jún. 13.)
Bedei Miklós. (1619.)
Bencse cs. (1590 táján, decz. 29.)
Bégányi István. (1698. máj. 27.)
Bojér Miklós. (II. Rákóczy Gy., 1647 június 25.; hiteles másolata megvan a Szaplonczay családnál is.)
Buday cs. 1683.
Csinády Mihály. (1698 nov. 15.)
Dabi de Zagrabia. (Zsigmond, 1430 jan. 8., 1. Turul 1887. 105. 1.)
Demkó cs. (Bizonyságlevél, 1784 márcz. 13.)
Dobraviczay Mátyás, György, András és István. (Kemény J., 1661. junius 25.)
Felsőbányai cs. (II. Rákóczy Gy., 1646 okt. 10.)
Ferencz de Técső István. (1670).
Fóris de Déva cs. (Bizonyságlevél, 1810 nov. 9.)
Herincse cs. (Bizonyságlevél.)
Huszár Mihály. (Bethlen G., 1622 febr. 2.)
Huszti máskép Izay Ferencz és András. (Báthory Zs., 1597 decz. 12.)
Igyártó György. (Apafi M., 1667 jún. 26.)
Kassay Mátyás. (1626.)
Kolos de Tokaj. (Komárom vármegye bizonyságlevele. 1802 júl. 13., hivatkozással az 1665 máj. 21-én kelt czímeres levélre.)
Kothecz de Sajó András. (János Zsigmond, 1560.)
Kovács György (Apafi M., 1674 decz. 4.)
Kürthy de Csáth Sándor. (Máramaros vármegye bizonyságlevele 1809 szept. 11., hivatkozással az 1626 jún. 3-án kelt czímeres levélre.)
Lindvay de Hosszumező et Sziget cs. (Rákóczy Gy., 1649 nov. 13.)
Lőrincz de Visk cs. (Bizonyságlevél.)
Majos de Tárkány cs. (Bizonyságlevél.)
Marina de Kricsfalu cs. (1591., 1592.)
Matejcsik cs. (1773. nov. 6.)
Mihálka Péter (Kihirdetés, 1786. okt. 19.)
Mihálkafalvi cs. (Báthory G., 1612. aug. 1.)
Némai máskép Szalkay cs. (Szabolcs vármegye bizonyságlevele, hivatkozással az 1639 márcz. 15-én kelt czímeres levélre.)
Nemes János és Tivadar. (Bethlen G., 1628. júl. 23.)
Orbán György. (Apafi M. 1670 decz. 7.)
Öt korona-városbeli polgárok ú. m.:
a) Técsőről: Nagy György, Bongacz Mihály, Kozák Sebestyén, Toldy Mihály, Palagyi András, Várady Gáspár, Gula Gáspár, Batháry István, Varga Mihály, Nykos János, János Mihály, Horváth István és Boldizsár, Nagy Balázs, Pettrecz János, Szay Menyhért, Györgyi (Georgy) Tamás, Thott Mihály, Szekeres András, Erdélyi Péter, Sóvágó János, Piros György, Pathóczy Boldizsár, Kelemen András, Berky János, Literáti Bálint.
b) Szigetről: Fekete Peter, Stéber András, Szeőleősy György, Pál és Gergely, Hattvany János, Fábián Mihály, Nagy János, Kovácsy András, másik Kovácsy András, Székely János, Pongrácz György, Borbély Márton, Veres Tamás, Csehy István, Kola Simon, Molnár János, Szigethy Imre és Simon, Csehy János, Nánásy Mihály, Borbély György, Pongoráczi János, Nagy Mihály, Leörincz István, Kozák János, Urbán Mihály, Herche János.
c) Husztról: Csirke István és János, Nagy Mihály, Ágoston János, Bencsik István, Thekeházy János, Galgóczy György.
d) Viskről: Cata örgy, Literati Lőrincz, János.
e) Hosszúmezőről: Hajdu Miklós, Simon Demeter, Tolvaj István és Gál András. (Báthory Gábor, 1612. aug. 1.)
Pecz Mihály, (1802. márcz. 5.)
Poncz János. (1700 jún. 10.)
Rácz cs. (Bizonyságlevél.)
Sándor de Gyulafejérvár cs. (1701 ápr. 9.)
Schwartz Antal és József. (1810 nov. 9.)
Szabó de Técső András és Dániel. (Apafi M. 1670 decz. 2.)
Szász (Záz) Mihály. (Bocskay I. 1605 jún. 14.)
Szegedy cs. (1683.)
Tóth cs. (Bizonyságlevél.)
Vass András (1698 szept. 9.)
Zay de Técső András, György és István. (Apafi M. 1670 okt. 2.)
Zálnoki András. (1582 febr. 21.)
Zubáskó cs. (Bizonyságlevél.)
Márki jelentésében még egy czímeres levélről találunk említést: Szigethi Tar Márton 1698 máj. 27. I. Lipóttól kapott armálisáról, mely ez idő szerint Tar Gyula birtokában van. A szigeti református főiskola gyűjteményében, melyről Csánky Dezső írt igen érdekes ismertetést, négy armális őriztetik: Szigeti Barthos Istvánné, Bocskay István nagyobb kanczelláriája jegyzőjeé 1606-ból, Lakatos Istváné Báthory Gábortól 1612. évből és Lakatos Simoné Apafi Mihálytól 1668-ból. Ugyanitt van egy Zsigmondkori armális is, melyet a jelentés nem említ meg; bírjuk azonban a főiskola tudós igazgatójának, Szilágyi István tagtársunknak igéretét, hogy azt folyóiratunkban ismertetni fogja. Megemlítjük végül az ötkoronavárosnak 1701. jún. 28-án I. Lipóttól nyert czímeres-levelét, mely az ötváros técsői levéltárában őriztetik.

SCH. GY.

SZAKIRODALOM.

A római Sz.-Lélek társaság anyakönyve.

(Liber confraternitatis sancti Spiritus de Urbe. 1446–1523.) A Vatikáni Magyar Okirattár nagy vállalatának új kötete jelent meg a fentebbi czímmel, mely a római Szentlélek-társulat középkori anyakönyvének magyar adatait tartalmazza. A San Spirido kórház Róma legrégibb kórházainak egyike, (ma már sćcularizálva van) s a kórház élén álló kegyes társulatba IV. Eugén és IV. Sixtus pápák rendelkezése szerint mindenki beléphetett, a ki annak czéljaira bizonyos összeggel adózott. A jámbor adakozók neveit sajátkezűleg vagy megbizottaik által eszközölt bejegyzésekben a confraternitas albuma őrizte meg, s ez az album több mint ezer magyar nevét tartalmazza, a kik az 1446-tól 1523-ig terjedő időszakban az örök városban megfordulva, kegyes adományaik által nevüknek a társulat névkönyvében helyet biztosítottak.
Ez érdekes névkönyvre Dudik tette legelébb figyelmessé a tudományos világot, s magyar vonatkozású adataiból ezelőtt húsz évvel Nagy Iván közölt szemelvényeket; de igazán most lett az értékesítve, midőn Bunyitay Vincze, a fáradhatlan történetbúvár, a vatikáni levéltárban eszközölt kutatásai mellett alkalmat vett magának, hogy az egész kötetet áttanulmányozza s a magyar vonatkozásokat kijegyezze. A dolog nem volt könnyű, mert a bejegyzések eleinte minden rend nélkül, később betűrendben történtek, s az annyi ezer név közül kiválasztott adatokat külön kellett sorrendbe összeállítani; a fáradságnak azonban méltó eredménye lőn a 23 ívre terjedő nagy negyedrétű kötet, mely a Vatikáni Magyar Okirattár első sorozatának ötödik kötete gyanánt látott napvilágot. Bunyitay publicatiója művelődési történetünk egy érdekes fejezetéhez, a magyar nemzet és Róma között fennállott érintkezésnek történetéhez szolgáltat rendkívül becses adatokat; a kötetet átlapozva, egész új képet nyerünk magunknak arról az állandó mozgalomról, mely hazánkat a kereszténység fővárosával folytonos összeköttetésben tartotta, s mely nemcsak a papságot, de a magyar társadalom minden egyes rétegét, az ország nagyjaitól elkezdve, egész az iparos osztályig át- meg áthatotta. E mellett azonban első sorban családtörténeti szempontból becses e kiadvány, mely a mellett, hogy előkelő nemzetségek sarjainak élettörténetéhez járul új adatokkal, s nem egy hiányt kipótol genealogiájukban, egyúttal több százra menő családnévvel gazdagítja a régi köznemesi családok onomasticonját. E kötetből nyerünk útbaigazítást Varadi Péter érsek származása felől; innen kapunk az Egerváry, Enyingi, Török, Ákosházi Sárkány, Gálszécsi Szécsy, Frangepán s más megannyi nevezetes családok történetéhez új hézagpótló részleteket; Verbőczinek egész családjával találkozunk e kötetben s száz meg száz nevet kellene felsorolnunk, ha mindent ki akarnánk emelni, a mi érdekessel a Szentlélek-társulat anyakönyve számunkra kinálkozik.
A szöveg kiadása a Monumenta Vaticana ismert közlési elveihez eléggé híven lőn eszközölve; csak egy van, a mi csodálkozásunkat fölkeltette; az t. i., hogy a kiadó megjegyzéseit a zárójelen kívűl semmi sem különbözteti meg az eredeti szövegtől; a szövegközlés egyik főszabályának, mely a közlő subjectiv megjegyzéseit jegyzetbe rendeli tétetni, hogy az eredeti szöveg egész tisztán kitűnjék, ily módon való mellőzésére bárhol inkább el lettünk volna készűlve, mint épen e vállalatnál. A névmutató igen gondosan van összeállítva s lehetőleg teljes; de miért teszi például a szerkesztő Rivulus Dominarumhoz annak magyar nevét: Nagybánya kérdőjellel, holott a váradi püspökség történetében nagyon jól tudja, hogy Rivulus Dominarum alatt minden kétséget kizárólag e várost kell érteni? Ilyes és egyéb apróbb hibák azonban mit sem vonnak a kiadvány értékéből, melyet a családtörténetek kutatói minden bizonynyal hálásan fognak elismerni. A kötethez Lazo János erdélyi főesperesnek a San Stephano il rotondo egyházban levő sírkövének rajza van mellékelve. Lazo apostoli penitentiarius volt Rómában, s 1523 aug. 17-én 75 éves korában, mint az akkor Rómában dühöngött pestis áldozata, fejezte be életét. Az anyakönyvben neve nem szerepel, de mint Szt.-Péter templomának magyar gyóntatója kétségtelenűl élénk összeköttetésben állott a Rómában megfordult honfitársakkal, s ez a jogczím arra, hogy síremlékének rajza e kötetben helyet foglalhasson.

Régi magyar sírkövek.

Folyóiratunk hasábjain és az Archćologiai Értesítő füzeteiben három éven át igen érdekes tanulmányok jelentek meg Csergheő Géza és Csoma József tagtársainktól, melyek műtörténetünk eddig alig méltatott terére, a régi magyar síremlékek ismeretére irányítva a figyelmet, hazai történelmünk, a műrégészet, de főleg a heraldika és genealogia becses kútforrásait tették a tudományos világ számára hozzáférhetővé. Csergheő és Csoma, e két kiváló tudós, kiknek heraldikai és családtörténelmi irodalmunk eddig is annyit köszönhet, most e tanulmányaikat «Mittelalterliche Grabdenkmäler aus Ungarn» czímmel új czikksorotban teszik közzé az Ungarische Revue hasábjain, hogy így az azokban foglalt tanulságok a külföld tudományos köreiben is értékesíthetők legyenek. Az első czikk az említett folyóirat novemberi füzetében jelent meg s általános bevezetés után a zségrai sírkővel, Gagyi László, Bebek György és Bebek László síremlékeivel foglalkozik, a melyekről Csoma József írt a Turul 1887–88. folyamaiban; az új czikksorozat azonban nem egyszerű fordítása a magyar közleményeknek, hanem tökéletesen átdolgozott és kibővített, sok tekintetben új felfogáson alapuló tanulmány, melyben a kulturális és műtörténeti rész Csomában, a czímertani momentumok pedig elsőrangú heraldikusunkban, Csergheő Gézában találtak méltó kommentátorukra. E czikket gyors egymásutánban fogják követni a többiek is, s a több kötetre tervezett munkának első része önállóan, mint különnyomat mintegy 25 illusztratióval, legkésőbb 1890. évi június havában könyvpiaczra kerül. Meg vagyunk győződve a felől, hogy e jeles munka nemcsak itthon, de a külföldön is kellő méltánylásra fog találni; a folytatás biztosítása s főleg az anyag teljessége érdekében pedig ujolag felhívjuk tagtársaink s olvasóközönségünk figyelmét az egyes vidékeken elszórt régi sírkövekre, azzal a kéréssel, hogy azok létezéséről e folyóirat szerkesztőségét értesíteni szíveskedjenek. Országszerte lappangó, s napról-napra kevesbedő emlékek összegyűjtéséről lévén szó, Csergheő és Csoma, a kik e nagy feladatra oly nagy lelkesedéssel vállalkoztak, csakis úgy számíthatnak eredményre, ha a nagy közönség érdeklődésével felkarolja törekvéseiket.

A régi vármegye.

Sváby Frigyes tagtársunknak ily czímen a Szepesmegyei tört. társ. V-ik évkönyvében kiadott dolgozata külön füzetben is megjelent. A nagyérdekű dolgozat, mely a megyei levéltár alapján Szepesmegye múltjából, kivált a régi megyei életből tár elénk vázlatokat, a XVI–XVII. századokat öleli föl s több oly dolgot is érint, mely folyóiratunk körébe vág. Igy összeállítja a XVI. században szereplő szepesi családok névsorát, ismerteti az 1592-ig használt megyei pecsétet, melynek négy pecsétnyomóját az alispán és három szolgabíró őrizte; az egyiken csak e szótag volt SCE, a másodikon PU, a harmadikon SI, az utolsón UM; ezek együttvéve a megye nevét tüntették föl. Ismerteti az 1592-ben választott megyei czímert, melynek alakjait a legkiválóbb megyei családok czímereiből vették; az oroszlánt az akkori főispán, Thurzó Elek, a vadkecskét a Berzeviczy, a liliomot a Dráveczky, az egyszarvút a Korothnoky családok czímereiből, melyeknek tagjai akkoriban a megye szolgabirái voltak; míg az ötödik mezőbeli medve a tíz-lándsások kerületének a megyével történt egyesítése alkalmával kerűlt a czímerbe. Rendkívül érdekesek az 1608. és 1664. évi nemesi fölkelések lajstromai, melyek meghatározzák, ki mivel és mennyivel járúl a haza védelméhez. E két sorozat élénk fényt vet a megye azon kori családainak viszonyaira és társadalmi állására. Általában ajánljuk a 104 lapra terjedő füzetet, mint rendkívül érdekes adatok csoportosítását s mint a régi megyei viszonyoknak ügyes tollal rajzolt vázlatát.

A német nemesség kézikönyve.

«Handbuch für den deutschen Adel» czím alatt Eberstein Alfréd érdekes vállalatot indított meg, melynek első füzete Berlinben «Hand- und Adressbuch der Genealogen und Heraldiker unter besonderer Berücksichtigung der Familiengeschichtsforscher» czímmel napjainkban jelent meg. A vállalat a gyakorlati heraldikus és genealogus nélkülözhetetlen segédkönyvéűl óhajt szolgálni és felvilágosítást nyújtani minden felmerülhető kérdés felől. A most megjelent füzet Németország és a német ajkú Ausztria szakíróit foglalja magában betűrendben, ennek folytatása Európa többi államaira, így Magyarországra is ki fog terjeszkedni. A munka első részében, a füzethez mellékelt áttekintés szerint, még a következő tárgyakat fogja felölelni: az egész heraldikai és genealogiai irodalom átnézetét kritikai megjegyzésekkel; segédeszközöket és hasznos jegyzeteket; a heraldikai és genealogiai társulatokat és kiadványaikat; útmutatást család-történetek, genealogiák szerkesztésére, művészek és szakba vágó műintézetek és műiparosok adresseit. A második rész a német «Adelsgenossenschaft»-ot, a potsdami Nobilitas-egyletet és a német nemesi rendeket fogja behatóan ismertetni. A harmadik rész a fennálló családi kötelékekről (Geschlechtsverband) fog szólni; a negyedik a nemesi alapítványokról. Végre az ötödik résznek a német nemesség fogja képezni tárgyát, történelmi és társadalmi politikai tekintetben méltatva. Ez áttekintés mutatja, hogy itt egy nagyszabású, szakunk gyakorlati művelésének csaknem minden részére kiterjedő segédkönyvről van szó, melynek nemcsak az érdeklődő, de a szakférfiú is sok tekintetben hasznát veheti. Mint a megjelent 180 lapra terjedő füzet bizonyítja, lelkiismeretes, pontos munkával állunk szemben, mely ha pontosság tekintetében a többi füzet sem marad a megjelent mögött, a legjobb ajánlat a vállalat mellett.

1890

1890-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

FEJÉRPATAKI LÁSZLÓ

TITKÁR

NYOLCZADIK KÖTET.

1890-DIK ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MDCCCXC.

1Liptómegyei törzsökös családok 1526. évig.

Három század múlt el a honfoglalás immár ezer évre szóló munkája után, s a magyar felföld északi határrészein a megszállás, a letelepedés, a benépesítés még befejezve nem volt. A rengeteg erdőséggel borított területi viszonyok is akadályozták a gyors benépesítés haladását. S míg Szepesmegye gyarmatosítása csak a XII. század második felében vette kezdetét, a mai Liptómegye területe még a XII. század végén, sőt a XIII. század legelején is csaknem lakatlan erdőség vala, s mint királyi praedium Liptóvár fegyvereseinek, a királyi vadászok és halászok telepeinek gyér nyomai azok, amelyek a telepítés első korszakát jelezik. S ha ide sorozzuk még a templomosok kolostorát, melynek építési ideje legkorábban az 1198. évre tehető, midőn is t. i. már positive bebizonyítható a templomosoknak hazánkban való létezése Imre királynak leveléből,_{Czinár-Fuxhoffer Monasteriologia Regni Hungariae II. köt. 161. lap.}* akkor kimerítettük mind azt, mit Liptómegyének a XIII. század elejéig való benépesítését illeti. A ma történetileg számba nem vehető állításokra nézve, melyek Liptómegyét, s abban Liptóvárt már szent István alatt 1018-ban szerepeltetik, a jelen dolgozat czéljánál fogva még csak czáfolólag sem terjeszkedhetünk ki, s csak a történelem és a levéltárak okiratos adataira támaszkodva helyezkedünk azon álláspontra, a melyről a megye benépesítésének érdemleges munkáját tekintenünk kell. S ez azon időpont, a midőn Liptó mint egységes királyi birtok, az egymást követő adományozás által, kisebb-nagyobb birtoktestekre daraboltatik, s magok után vonva a községek, faluk, ülések, telepek keletkezését, a culturális élet szükségképeni fejlesztését eredményezi.
Korántsem zárkózunk el mi annak tudatától, hogy egy-egy bizonyos, még a természet védő övével elhatárolt területen is, a mívelődés kezdetének csírája megvolt, meg kellett lennie az okiratokkal bizonyítható telepítéseket megelőzőleg sok évtizedekkel, mert hiszen a terület, a hegyek, a folyók, patakok, erdők, birtokrészek stb. nevei bizonyára nem akkor keletkeztek, mikor azok szétadományoztattak, de már meg kellett lenniök, s elnevezésük csakis olyanoktól származhatott, a kik a helyszinét ismerték, ott laktak, s életviszonyaik között a lét fentartása kényszeríti őket a megélhetés egyik vagy másik módját elsajátítani, a mely mindenképen a mivelődés bizonyos fokát feltételezi.
E hasábokon azonban csak az okiratos adatok szövétneke mellett óhajtván haladni, elhagyjuk mindazt, a mit a honalkotás első három századából Liptómegyét illetőleg mondhatnánk, s kezdjük ott, ahol állításunk minden tételét hitelesen támogatott oklevelekkel indokolni tudjuk; s Liptómegye kulturális életének első korszakával a birtok-kormányzások kezdetével beszámolnunk lehet.
Ez irányban azokon a területeken, a hol sem püspökségek, sem szabad királyi városok, sem köztörténeti nagyobb események színhelye nem volt, ott a történet, mint Liptómegyében, csak négy csapáson haladt: ez a monumentális építkezés, a várak és templomok keletkezése, a községi élet mozzanatai, a helynevek időnkénti változása és az adományos birtokos családok története.
Mellőzve itt mindazt, a mi a régen elmúlt századok feldolgozható anyagául szolgálna, szorítkozom csupán csak a családok történetére, a melyek különben is Liptómegye mívelődési epocháinak első s főtényezői valának, s a melyek a megye kevéssé ismert vagy részben ismeretlen birtokviszonyait, benépesítését megvilágítják, s midőn a jelen dolgozat hivatva van kitűzött czéljánál fogva, a legtöbb családból kihalt tudatát a közös törzsből való eredetnek felébreszteni, iparkodni fogunk a leszármazás történetének hézagait forrástanúlmányi adatokkal kitölteni oly rendszer keretében, a mint azt az adománylevelek évrendi sora és az egy közös törzsből eredett családok csoportja követeli.

I. Sepere törzs.
(A Rásztokay és Szalay családok.)

Liptómegyét illető történeti tanúlmányaim egy része vonatkozik részben a már kiadott oklevelek búvárlatára, nagyobbrészt pedig eredeti forráskutatásokra, a megyebeli családok, községek levéltáraiba és a leveles ládáiban. S bár ha a megye területén 45 kisebb-nagyobb levéltárnak és leveles ládának közel 1300 oklevelét lemásoltam évtizedek során, mégis számos olyan család van, melyeknek archivumaiba bepillantást nem nyerhettem. Természetes tehát, hogy e birtokadományozások évsorát csak ott lehet megkezdenem, a hol arról biztos okleveles adattal bírok, a mi egyáltalában nem zárja ki létezhetését régibb keletű adományleveleknek is, melyeket nem láttam, mint azok, a melyek az illetők szívessége által kezemben voltak, s általam lemásoltattak.
A megye helyrajza, területénél fogva is oda utal, hogy a várispánságnak mint királyi praediumnak kisebb birtokrészekre való szétosztását, illetőleg adományokat a megye középső részén keressük, hol a Vág völgye Rózsahegytől Liptó-Újvárig legszélesebb s úgy a településre, mint a mezőgazdaságra nézve sokkal alkalmasabb valamint ennek akár nyugoti, délnyugoti, vagy épen keleti része.
Az első, előttem ismeretes adománylevél még az 1731. évi nemesi összeíráskor_{Liptómegye levéltárában: Acta Deputationis pro revisione gremalis nobilitatis ordinatae. Anno 1731. Fasc. III. No. 19.}* a felső és alsó rásztokai Rásztokay és Szalay a de genere Sepere törzsből származó család birtokában volt.
Ezen oklevél 1229. évben kelt, s azt a Rásztokay család a nemesi vizsgálat alkalmával 1731-ben bemutatta a jegyzőkönyv szavai szerint: ... super possessione Rásztoka adhuc anno 1229. emanatam, occasione prioris quoque investigationis exhibitam donationem ..._{U. o.}* Ma azonban ezen oklevél már nem létezik, s kérésemre a Rásztokay családnak egyik tagja sem tudja bemutatni, valamint nem a Szalay család sem. Volt ezenfelűl a Sepere törzsnek adományos birtoka még Lipche földén is, a mely birtokrészt még mielőtt a német-lipcsei szász telepítvényesek megszállották, IV. Béla királytól adományul kapták, s a később 1260. évben szabadalmat kapott kis mezőváros területének első birtokosa a Szalay és Rásztokay család törzsatyja Seper volt. Ugyanis a túróczi convent 1290. évben, Bezerken fia Szaniszló kértére, átírja Myke comes és liptói várnagynak év nélkül kelt patenslevelét,_{Rásztokay László leveles ládájában őrzött eredeti.}* a melyben Bezerken Aladár fia, Sepere fia, Theodor és Zetkou pörbe fogván Pál fiait Bodont és Demetert, állítván, hogy a Béla király által nekik adott csereoklevelet, mely szerint Lipche földeért cserébe kapták Bobrouch földét, maguknak visszatartották._{Super concambio descensuali terre eorum Lipche vocate, pro terra Bobrouch. U. o.}* Bodon és Demeter beismerik, hogy az említett csere-oklevél náluk volt ugyan, de midőn őket a kúnok foglyúl ejtették, azt tőlük elvették._{Per Cumanos captivando ablatum fuisse dictum privilegium. U. o.}* Eziránt a két vádlott esküt ajánlván fel, azt e szent-máriai templomban magukhoz hasonló 12 nemessel együtt letenni ígérkeztek. Midőn a határidő megérkezett, az ott levő bírák u. m. Miklós fia Péter comes, Beke fia Pál, Seraphin fia András comes, Mikus comes, Bertalan comes, Mikus a szentmáriai pap jelenlétében, a letett eskü által magukat a vád alól tisztázván felmentettek, s a jelenlevő bírák tanácsára egyességre léptek, s mindazon okleveleket, melyek Bodon és Demeternél voltak s Bobrouch földére vonatkoztak, érvényteleneknek nyilatkoztatták, s kötelezték egymást, hogy ha a Demeter által eltulajdonított Bobrouch földét tőle visszaszerezhetik, azt egymás között öt részre felosztandják.
Ezen egyesség talán a kérdéses Bobrouch nevű birtokrésznek hiányos elhatárolása következtében újabb viszályra szolgáltatott alkalmat az elszaporodott utódoknak; mert a Bobrouch nevű birtokrész, habár a Sepere törzs Rosztoka nevű eredeti megszálló helyének határában volt,_{Manapság is a Felső-Rásztoka határában levő Bobrouch földrész »Bobrovcsek«-nek hivatik.}* azt később Béla királytól kapták, mintegy ötödrészét tevén az ősi megszálló helynek, a birtokosztály alkalmával ezen ötödrész a törzs öt nemzetségi ága Aladár, Theodor, Zetkou, Bodon és Demeter között volt megosztandó. Hogy ez megtörténhessék, a fentebb említett 1290. évi oklevélnek alaphatározata, t. i. a Bobrouch földének megszerzése Bodon és Demetertől meg kellett történnie, a mi okvetlenűl maga után vonta az elhatárolást. Ez 1336._{Az eredeti oklevelet Szalay Gáspár Felső-Rásztokon őrzi leveles ládájában.}* évben meg is történt, a mely tény iránt a túróczi convent ugyanazon év deczember 31-én (feria tertia proxima post fstum nativitatis domini) kelt függő pecsétes bizonyságlevelét ki is adta.
Ugyanis, a túróczi convent prépostja Pál előtt a most érintett oklevél szövege szerint, a Sepere generatio tagjai részint a saját maguk, részint a meg nem jelenhetett tagok képviseletében, kiket az oklevél egyenként felsorol, megjelentek Domitka vagy Demeter fiai: Fábián, Hypolit, Miklós; Márk fia: Dénes; Bodon fiai: Pál és Beke; Tamás fiai: Balázs és Lőrincz; saját és még két testvérük nevében; továbbá Teodor fiai: Márton és Laczk; István fiai: János, Miklós, Pál; Teodor fia Péter fiai: Mihály és János; és Zechk vagy Zetkou fia: Gergely egy részről; más részről pedig Aladár fiai: Pál és Mikó; Sepere fia: Márton; Selen fiai: Szaniszló és Pál; Serefel fiai: Surch, Bethlen és Máthé; Bend fiai: Tamás, István, Máthé, Márk és János. Kijelentették Badon és Demeter fiai a convent előtt, hogy Liptómegyében levő birtokaiknak azon ötöd része, melyet Béla királytól adományúl kaptak, jogosan és öröklés útján megilleti a Sepere nemzetségből származó többi ágazatokat is, Aladár, Sepere, Selen, Bethlen, Serephel és Bend fiait, unokáit és azok leszármazóit; azt tehát átadják és a határjárását eszközöltetni óhajtják. Ez megtörténvén, kötelezik magokat a felek 10 márka kifizetésére, ha bármelyikök is az osztályt megváltoztatni vagy visszavonni akarná.
Négy évvel később Aladár fia Pál és Selen vagy Szalai fia Szaniszló kérelmére a szepesi káptalan az 1336. évi osztálylevelet 1340. évi augusztus 25-én (in craestino festi sancti Bartholomei apostoli) hitelesen átírja._{Rásztokay Lászlónál Rásztokon őrzött eredeti oklevél.}* Az 1336. évi osztálylevelet ugyancsak kértére a szepesi káptalan 1360. évben még egyszer átírja._{Szalay Gáspárnál Felső-Rásztokon az eredeti oklevelet.}*
A Szepere nemzetségnek Bend ágán leszármazott Szaniszló gyermekei, anyjuk halála után az ingóságok osztozása alkalmával viszályba elegyedtek és Mihály Szaniszló fia, tstvérét Krisztiánt, ki először neveztetik Rásztokainak, Sándor liptói alispán előtt bepanaszlá, hogy az anyjok után fenmaradt és a Mihályt illető ingatlanok részét eltulajdonítva magánál tartotta. Ezen pörös ügyben Krisztián megidéztetvén, eskütételre fogatott, s 1368. évi április 19-ére (feria quarta proxima post octavas festi pasce) határoztatott az eskütétel napja a boldogasszonyfalvi_{Szent-Mária mostani neve.}* templomban. A bepanaszolt Krisztián a kitűzött határidőben megjelenvén, az alispán embere előtt és három nemes társával az esküt letette arra, hogy azon tárgyakat, melyek anyja után maradtak, ő vissza nem tartotta, és hogy Mihály testvérének tárgyai ő nála nem maradtak, de azokat Mihály testvére mind magával elvitte; s ezen eskü alapján Krisztiánt az alispán, Sándor fia János, úgy Mihály mint Miklós testvére ellenében a vád alól fölmentette. Ezen tényről Sándor fia János alispán és a négy szolgabíró 1368. évben kiadták a bíráskodás helyén – in sede nostra iudiciaria – Boldogasszonyfán ugyanazon napon kelt bizonyságlevelüket._{Szalay Gáspár felsőpásztoki leveles ládájában az eredeti oklevél.}*
A Rásztoki családnak két tagja ez időtájban, a mint azt a túróczi conventnek egy, 1372. szept. 6-án (feria secunda proxima ante festum nativitatis beate Marie virginis) kelt határújítási jelentésére vonatkozó oklevelében följegyezve találjuk,_{Eredetije saját gyűjt.}* Máthé és Brictius, Beke fiai, Lajos király udvarában mint nemes apródok – aule nostre juvenes – tartózkodtak, s velük együtt Tamás dictus Thóth Márkus fia rásztokai birtokukon Lajos királytól határújítást kérnek. Lajos király a határújítást Rásztoka és Eleu-Rásztoka két birtok iránt, Bubek György liptói comesnek elrendeli olyformán: hogy a László király által – tehát 1272–1290. évek között – kiadott patenslevélben felsorolt határjeleket fölkeresve, azokat megújítsák a túróczi convent hites személyének jelenlétében; s így azt Márkus fia Tamásnak, s Beke fiai Máthé és Brictiusnak átadják. Lajos királynak eme rendelete kelt augusztus 14-én (in vigilia festi assumptionis beate virginis) s a határújítás 24 napra rá szept. 7-ig már megtörtént, s e napon a túróczi convent jelentését a királyhoz ki is adta.
A keresztülvitt határújítás rövid idő alatt villongásra nyújtott okot, melyből pör keletkezvén, az ügyet Jakab szepesi comes és országbíró 1374. évi október 21-én (16. die octavarum festi beati Michaelis archangeli)_{Rásztokay Lászlónál Rásztokon az eredetije, másolatban kiadta Liptó vármegye 1375 március 2-án tartott közgyűléséből.}* bírói ítélettel döntötte el. Ugyanis Miklós és Tamás, Szaniszló fiai, Szelen fiai, Rásztokay Márton és Péter 1374. évi szept. 9-én (sabbato proximo post festum nativitatis b. virginis) Jakab országbíró előtt panaszképen előadták, hogy Beke fia Márk, és Márk fia Tamás de Rásztoka, őket a rásztokai határban lévő s őket jogosan illető birtokrészből kizárni akarják, megkárosították és nagyszámú jogtalanságot követtek el rajtuk. A panaszosok kinyilatkoztatván, hogy jogaikat az említett birtokrészekre azonnal adománylevelek által bebizonyítják; a vádlottak a bizonyítékok kimutatására más határidőt kértek, minthogy okleveleiket magukkal nem hozták: a kitűzött határidőre, Szent Mihály napjára megjelent Tamás Szaniszló fia, bemutatta a túróczi conventnek fentebb említett 1290. és az 1336. évi oklevelét, továbbá László királynak egy, Mikó zólyomi comesnek 1283. és Lajos királynak két oklevelét 1371. évből. S mert Péter és Miklós sem meg nem jelentek, sem magokat nem képviseltették, Márkus fia Tamás pedig, a törzs-okleveleket eltulajdonítani akarta, az 1374. évi okt. 21-én (16. die octavarum festi beati Michaelis archangeli) kelt bírói ítélet_{Rásztokay Lászlónál Felső-Rásztokon az eredeti oklevél.}* a pört Szaniszló fia Tamás részére döntötte el.
A következő 1375. évben Bereczk Rásztokay Beke fia egyrészt, másrészt Péter Márton fia a túróczi convent előtt megjelenve, kinyilatkoztatta Bereczk, hogy az említett Péter és Mártonnak valamint Jánosnak, az eddig kezénél volt ötödrész résztoki birtoknak egész negyedrészét átadja; s ugyancsak az akkor ott megjelent Márkus és György, Hypolit fiai és Dienes Márton fia, Márton fiainak Péternek és Jánosnak összes birtokrészeiket átengedik. Az erre vonatkozó birtokátadási oklevelet, a túróczi convent 1375. évi julius 6-án (octavo die festi beatorum Petri et Pauli apostolorum) kiadta._{Rásztokay Sándornál az eredeti oklevél Alsó-Rásztokon.}*
Liptómegyén kívül a Rásztokay népes család egyik ága Hontmegyében Lissón is birtokszerző volt. Vajjon mikor és mi módon szerezték azt, arról tudomásunk nincsen, csak annyi bizonyos előttünk, hogy 1377-ben ott Rásztokay Pál fia Mihály, Mikó fiai Márton és János részbirtokosok voltak, minthogy az említett évben a most nevezettek, a túróczi convent előtt megjelenvén kinyilatkoztatták, hogy mivel Egyed fiát Balázst és Iván fiát Lőrinczet a leánynegyed a közeli vérrokonság jogán megilleti, ők úgy Liptómegyében levő rásztokai, mint a Hontmegyében kebelezett Lisso nevű birtokukból a törvényes szokás szerint a negyedrészt adni kívánják és át is adják. A conventnek erről kelt oklevele kiadatott 1377. évi január 17-én (in festo beati Anthonii confessoris).
Egy sajátságos ténykedését találjuk Rásztokay Szaniszló fiának Tamásnak az 1379. évben, melynek indító oka előttünk ismeretlen. Az említett Tamás ugyanis, László a túróczi convent prépostja előtt megjelenvén, a convent által ugyanazon év oiktóber 28-án (feria sexta videolicet in festo beatorum Simonis et Jude apostolorum) kiadott oklevél szerint, de genere videlicet Sepere, kijelenté, az okirat szavai szerint ép észszel és saját akaratából, hogy habár a Jakab országbíró által 1374-ben hozott ítéletben Pálnak fia Mihály, Mikó fiai Márton és János, név szerint megemlítve nincsenek is a rásztokai birtok visszaszerzése ügyében, de minthogy ezeket mint a Seperebeliek vérrokonait illető birtok – que videlicet cognationis Sepere fore dignoscitur – azokat is jogosan illeti, Tamás azon rásztokai birtoknak negyed részét átengedi Mihály, Márton és Jánosnak.
Birtokosok voltak még a Rásztokayak a liptómegyei Dubraván is. Erre vonatkozólag az 1391. évi birtokjogi vizsgálat alkalmával, Bubek Imre országbíró előtt, Tamás Márkus fia bemutatta Béla királynak 1264. évben kelt oklevelét, mely által a Seremne patakok között levő Dubravát, Pál fiának Demeternek adományozza. Ezen birtokrész, egy század lefolyása alatt jogtalan elfoglalás útján idegen kézre kerűlvén, annak visszaszerzése iránt Márkus fia Tamás pört indított a jogtalan elfoglalók ellen; s fáradalmas munkálkodása eredményeképen Lajos király 1372-ben ugyanazon dubravai birtokot, Márkus fia Tamásnak és Beke fia Brictiusnak visszaadatni rendelte._{Liptói Regestrum közli Erdy János: Magy. tört. tár IV. köt. 14. lap.}*
Hogy ezen birtokvisszaszerzés nem csekély munkájába és fáradságába kerűlt Tamásnak, s annak kellő elismerését adni kívánták az érdekelt közbirtokos felek, az világosan kiderűl a hálálkodás ama tényéből, a melylyel Tamás fáradozásait megjutalmazták.
Ez azon ajándékozási oklevél, a mely 1381. évi szept. 4-én (feria quarta proxima ante festum nativitatis beate Marie virginis) kelt és Egyed fia János liptói alispán által kiadatott._{Bobrovnyiczky László rózsahegyi levéltárában őrzi az eredeti oklevelet.}* Megjelentek ugyanis az alispán előtt Fábián fiai Laczk és Detrik; Márkus fia Lőrincz; János fia András; Beke fiai Brictius, Lőrincz és Pál; Hipolit fiai György és Márk; másik Márkus fia Dénes egyrészről, más részről pedig Márkus fia Tamás. Ez alkalommal kijelentették Laczk, Demeter és Hipolit a magok és társaik nevében, hogy Márkus fia Tamásnak, az ő érdekükben és pöreikben tanusított munkálkodásáért, az Alsó-Dubraván levő közös malmukat neki ajándékozni szándékoznak, s ezennel oda is ajándékozzák; oly megjegyzéssel azonban, hogy ha bárki is közülök e tényt visszavonni akarná, párbaj vívásában elmarasztaltassék.
A most említett Tamás birtokában volt még bizonyos Bensefya-Andrásfelde, másképen Bethlenfelde nevű részbirtoknak, a mely iránt Lajos királynak 1360. évben kiadott oklevelét Bubek országbíró előtt 1391. évben előmutatta. Az oklevelek alapján összeállított leszármazási tábla érdekes adalékot nyújt ezen birtokrész keletkezésének és hollétének meghatározására, s teljesen megvilágítja a liptói regestrumnak_{Magy. tört. tár IV. köt. 13. lap.}* erre vonatkozó tételét.
Ez ugyanis nem egyéb mint a rásztoki törzsbirtoknak osztálya alkalmával Bense fiának Andrásnak, a ki egyszersmind Bethlennek is neveztetett, osztályúl jutott része, a mely az ő neve után Andrásfeldének vagy Bethlenfeldének hivatott. Az osztály után – mint az osztályosok közötti perpatvar követett – következett be a statutio és a határjárás, a mint azt maga az okirat mondja »super legitima statutione ac metarum erectione possessionis seu terre Bensefyandreasfelde alio nomine Bethlenfelde«._{U. o.}* Ez a Bethlen az alább következő leszármazási táblázaton csakugyan előfordúl 1336. évben, kinek nagyatyja Bend volt. Valószínűleg a regestrumban említett Bensével azonos, s valószínű, hogy neve a regestrumban hibásan íratott le; de az sem lehetetlen hogy Bensének, Bendnek is nevezték, a mint ez gyakran előfordúlt az akkori időben, így tapasztalható ez a Sepere törzs neveinél is, például: Selen dictus Szalai, Tamás dictus Tóth, Demeter seu Domitka, Andreas seu Bethlen.
Ez időtől kezdve, egy századon keresztűl 1492. évig a Sepere nemzetség családtörténeti és birtokjogi viszonyaira vonatkozólag, a Rásztokay és Szalay család levéltára adatokat nem nyújt, s csak a most említett évből, midőn is Gálováni Benedek Almanfalvi Bóz liptómegyei alispán előtt nyilatkozik, hogy nővérének Rásztokay András nejének Katharinának, az anyja révén neki jotott Rásztokon levő negyedét, a Gergely-féle nemesi curiának felével adományozza. Az alispán ezen nyilatkozatot 1492. évi május 30-án (feria quarta ante ascensionem domini) kiadta._{Eredetije Rásztokay János leveles ládájában Rásztokon.}* Rásztokay Andrásnak, Gálováni Katharinától született fia Márton, ezen adománylevelet 1506. évi okt. 6-án_{U. o.}* (feria tertia proxima post festum beati Francisci confessoris) a túróczi convent által hitelesen átiratja._{A közbeeső egy egész számból hiányzó adatok miatt a legutóbb nevezett Rásztokay Andrást és fiát Mártont, kihagynunk kellett a leszármazási tábláról, minthogy a hézag miatt a család többi tagjaival összekötni nem lehetett.}*
Egy 1523. évben folyt zálogpör alkalmával, midőn is Rásztokay Márton egy birtokrészét kiváltani nem tudván, azt Dedinszky János árvamegyei lakosnak örök áron eladni akarta, e miatt Szalay Gáspár Rásztokay Mártont, mint vérbeli osztályos rokonát ettől eltiltja s az eladás ellen óvást emel. Kimutatta ugyanis, hogy a Szalaynak a közös törzsből eredő Szelen ágán, s annak egyenes leszármazói útján neveztetnek Szalaynak s a pörös birtokrész megvételénél, mint vérrokonok elsőbbséggel bírnak._{Szalay Gáspár leveles ládájában Rásztokon van az eredeti pörkivonat.}* Innét s az 1731. évi nemesi összeírásból_{Habent simultanea documenta cum Rasztokayanis: Acta Deputationis.}* látni való, hogy a Rásztokayak és Szalayaknak egy törzsatyjuk volt, s ezek Zettchou fia Bend ágán közös névvel származtak le Szelenig; a Pál, Aladár és Theodor ágbeliek pedig a birtokuk utáni Rásztokay nevet viselték s viselik mai napság is.
A Rásztokay és Szalay családok leszármazása.

1229 Szepere.; 1260 Aladár.; 1264 Pál.; 1290 Theodor.; 1290 Zenthkou.; Demeter (Domitka) 1264. Dubrovát kapja.; Bodon 1290.; Pál 1336.; Beke 1336.; Mikó 1290.; Márton 1336.; János 1336.; Bezerken 1290.; Pál 290.; Szaniszló 1336.; Péter.; Mihály 1336.; János 1336.; Márton; Lack 1336.; Márk 1380.; Bend 1336.; Gergely 1336.; Mihály 1377.; Pál.; Márk 1374.; Lőrincz 1381.; Máthé.; Brictius. de Rásztoka 1372.; László.; Miklós 1374.; Tamás 1374.; András 1381. alsó-rásztokai ág.; Dénes 1381.; Lőrincz 1381. felső-rásztokai ág.; Tamás 1336.; István 1336.; János 1336.; Márkus 1336.; Serefel 1336.; Máthé 1336.; Balázs 1336.; Lőrincz 1336.; János.; Miklós 1336.; Pál.; II. Sepere 1336.; Selen 1340. dictus Szalay.; Tamás 1372. dictus Tóth.; Surch 1336.; Bethlen 1336.; Máthé 1336.; Egyed 1377.; Iván 1377.; Dénes.; Márton 1374.; Péter 1374.; Szaniszló 1340.; Pál 1336.; Balázs 1377.; Lőrincz 1377.; Péter 1375. a Szalayak leszármazási dga.; János 1375.; Mihály 1368.; Krisztian 1368. de Rásztoka.; Miklós 1368.; Tamás 1374.; Miklós 1336.; Fábián 1336.; Hypolit 1336.; Lack 1381.; Detrik 1381.; Márkus 1336.; György 1375.; Dénes 1336.

7II. Bogomér nemzetsége.
(Szmrecsányi, Szentiványi és Baán családok.)

Liptómegyének keleti részén, a Vágvölgy baloldalán fölfelé Szent-Miklóstól egészen a szepesi határszélig az alacsony Tátra tövében, alig találunk a községi életnek némi mozzanataira azon időben, midőn a Sepere nemzetség 1229-ben már Lipcsét megszállotta, s e helyett csere fejében Rásztokot adományúl kapta.
Kietlen vadonság, őserdők fenyvesei borították a Vág folyamnak, hova feljebb mindinkább szűkülő völgyeit s a hófödte havasok sötétlő erdősége, a culturának vajmi gyér jelenségeit csak sejtetni engedé ama helyeken, hol a királyi vadászok a rengeteg fenyvesek lankáiban tanyát ütöttek.
A liptói várispánság eme részének benépesítése, a községi élet megszilárdítása, úgy látszik nem csekély nehézségekkel járt, s az ismételve is megkíséreltetett; s mielőtt az adomány útján a Bogomér nemzetség föltételes birtokává lett, már nyomát találjuk annak, hogy ott egy község létezett mint telepítvény, s az Mogorfalu, mely minden valószínűség szerint neve után ítélve magyarok által megszállva lőn; de a letelepűltek bármi oknál fogva azt már az 1230. év előtt elhagyták s az ismét puszta lakatlan helylyé vált. Ugyanis 1230. évben_{Szentiványi csal. szentiványi levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 3. László királynak 1283. évi átiratában.}* András király Beucha és Hauck Polku szolgálataik jutalmazásául, Liptó területén levő üres földet, mely vlaha Mogiorfalué volt, s melyet a Beuchna és Fejérpatak nevű hegyi folyóvízek választottak el Liptó földjétől, az erdőkkel és rétekkel együtt nekik és ivadékaiknak adományozza, s őket a birtokba, Symk fia Detrik zólyomi comes által bevezetteti, s minden adótól fölmenti birtokukat, oly feltétel alatt azonban, hogy mind az adományosok, mind pedig örököseik tartozzanak a királynak és örököseinek szolgálni.
Ki volt Beucha és Hauck Polku? azt az általam ismert kiadott és kiadatlan oklevelekből megtudni nem lehet: annyi azonban az előbb említett 1230. évi királyi adománylevélből kiviláglik, hogy a nevezettek külföldi idegenek nem voltak, minthogy a fidelibus suis kifejezéssel csak s a belföldi kötelékben álló szolgáit, jobbágyait, híveit illethették a királynak, mert ellenkező esetben azon kifejezés helyett mindig, de legalább rendesen ott találjuk a hospilibus nostris kitételeit. S még is sajátságos logikai összefűzése a genealogiai deductióknak az, midőn a liptói Bogomér nemzetség leszármazottjainak ismert első törzseűl Hauck polku állíttatik, holott nyilvánvaló s oklevelileg bebizonyított tény Bogomérnak cseh nemesektől eredett származása. Azon körülmény, hogy Bogomér comes részére a Beucha és Hauck Polkunak adott Mogiorfaluról szóló donatio 1283-ban László király által átiratott, s ennek birtokában már előbb is volt, azon következtetésre adott némi jogosúltságot, hogy ezen Hauck Polku talán nagyapja lehetett Bogomér comesnek, minthogy Bogomér apja Lőrincz ismeretes volt. Ámde az 1230. évi oklevél alapján, ép oly jogosúltsággal bír arra Beucha mint Polku; bár ha nézetem szerint az egyikről és másikról is csak állítani, de bizonyítani nem lehet.
András királynak egy későbbi, talán uralkodásának utolsó éveiből kelt adománylevelében, mely azonban az érdeklett közös törzsből eredő családok levéltárának egyikében sincs meg, Kauck Polkunak, Polku de villa Mogorfalu, a Hiba községéhez tartozó földeket adományozza, hogy annak sokféle szolgálatait megjutalmazza. Ezen adományozást Béla király felemlíti egy 1239. évben_{Detrich Antal benedekfalvi levélt. Robert Károlynak 1340. évi átiratában.}* kiadott oklevelében, midőn is t. i. Béla király 1236-ban az ország tanácsával egyetemben elrendelé a fölös adományok visszavételét, ezen rendeletének szigorú végrehajtását még 1239-ben is folytatta; s ez indokból adta ki azon oklevelet 1239-ban, melyben felemlíti, hogy mogorfalvi Polkutól, ki András királytól a Mogorfalu és Hiba községhez tartozó földeket aodmányul kapta, a hibai földeket visszaveszi, »ad usum nostrum recepimus«, Magyarfalut pedig Polkunak meghagyja «villam vero Mogorfalu predicto Polku duximus relinquendam», s a Miko comes által ki is assignáltatja.
Későbbi oklevél többé sem Beucháról, sem Hauck Polkuról említést nem tesznek, a felhozottakban pedig valaminemű vonatkozás Polku és Lőrincz Bogomer apja között nem található, a miből Bogomér és Polku között a vérségi összeköttetés következtethető lenne, s csak annyi bizonyos, hogy a mogorfalvi és hibai birtoknak első adományos tulajdonosa Beucha és Hauck Polku voltak, mely később Lőrincz fiáé Bogoméré lett. Vajjon mikor és minő okoknál fogva szállott Mogorfalu Bogomérra? erre nézve okleveles adatok nincsenek, magszakadás, csere, foglalás vagy eladás, vagy királyi adományozás, öröklés által, ma már tudni nem lehet; de hogy annak tényleges birtokában voltak Lőrincz fiai Bogomér és Seraphin már hosszú évek során, az kiviláglik a László király által 1283. évben kiadott oklevélből, melyben László az említett két testvér kértére a Mogorfaluról szóló s 1230-ban András király által Hauck Polku és Bauecha részére kiadott adományozást szóról szóla átírja s részükre megerősíti. Mindezek fonalán megállapítható: hogy Mogorfalu és Hiba első birtokosai és Bogomér comes között vérségi összeköttetés nem volt, s Bogomér ősei közűl csak ennek atyját Lőrinczet ismerjük, a felemlített oklevelek alapján.
Bogomér comes nevével oklevelekben először 1263-ban találkozunk,_{Szentiványi csal. lev. Lit. A Fasc. I. No. 8. András királynak 1293. évben kelt átiratában.}* a melyben mint Lőrincz fia említve van, midőn is állandó hűséggel tanusított szolgálatai jutalmazásáúl, az általa kérelmezett Vezveres sík földet, mely körülbelűl egy ekényi terjedelmű volt, Béla király neki adományzza, s abban őt Dobak comes által bevezettetni rendeli. Ezen Vezveres ugyanazon síkföld, a melyen későbben de már a XIV. században Szent-Iván helység keletkezett, s melynek határa a Poloschin – Plostyin – és Schewnichatew – mai Stavnyicza – folyók között terűlt el, s melynek határában sokkal későbben Vág-Poruba község alakúlt.
Ezen Vezvers Liptómegye történetében két nevezetes mozzanattal bír, melyeket habár röviden, de mégis felemlítenem kell. Itt lakott ugyan is az adományozást megelőző időkben egy igricz, énekes vagy hegedűs fia – ubi cuiusdam joculatoris filius dicebatur residere – kinek valószínűleg a nevétől kapta elnevezését ezen hely, a másik érdekes dolog az, hogy a mostani Szentiván községtől délre, a mai napig is Hradek – várocska – nevű dombon volt Bogomér comesnek Vezveres nevű vára, s a mely 1264–87. évek között épülhetett, s a melyben László király, mint azt alább kimutatni fogjuk, gyakrabban megszállott és Bogomér comesnek vendége volt.
A fenmaradt s Bogomér comesről szóló írott emlékek nyomán constatálható, hogy Bogomér a királyi udvarban tartózkodván, ott úgy esze, mint katonai vitézsége által előkelő és kitűnő helyet biztosított magának. Iacute;gy emlékezik meg róla Béla királynak 1267-ben kelt oklevele,_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. no. I. a. szepesi káptalannak 1318. évi átiratában.}* mely által neki ama rengeteg lakatlan erdőséget adományozza, a mely a Fehér-Vág, a Fekete-Vág, a Bocza folyó, a Vazuch patak területét foglalja magában, a Hernád folyó forrásáig terjed, és Szepesmegyétől a Poprád vizének legfelső folyása határolja el. Felsorolja itt Béla király említett oklevelében, hogy az Ausztria_{Béla király 1249-ben betört Ausztriába és Hermann híveit magyarjaival szétverte, a miért Hermann a magyar végeket pusztítá, de Béla viszonzásul 1250. Ausztriát és Stiriát egész Mária-Czellig földúlta.}* és Csehország_{1253-ban Venczel cseh király ellen viselt hadat.}* elleni hadjárataiban minő tisztességgel és hűséggel szolgálta őt – in omni exercitu nostro generali tam in Austria quam in Bochemia nobiscum exercituando – s midőn Lengyelországba és Rutheniába ünnepélyes követséggel küldötte, – in nostris legationibus solempnibus tam in Polonia quam in Ruthenia nobis perfecte fidelitatis debitum exhibuit._{Valószínűleg akkor járt Bogomér követségben Lengyelországban, midőn Béla királynak Anna nevű leánya 1244 körül a halicsi Rasztislávval, macsói bánnal és 1247-ben Ilona leánya áhítatos Boleslávval házasságra lépett.}*
A kietlen rengeteg erdőterület Bogomér birtokában immár benépesítésre várt, s ez talán a gyér lakosság miatt nem oly könnyen volt eszközölhető, de lehet hogy a telepítvények megalkotásával maga Bogomér sem gondolt sokat, mert az még egyideig lakatlan maradt; s csak azon újabb adományozás után vette kezdetét, melylyel Béla Bogomért ismételten királyi kegyében részesíté, de a melyben már határozott rendelete foglaltatik a királynak az iránt, hogy az adományúl kapott lakatlan erdőket kiirtsa, s ott a községek megtelepítéséről gondoskodjék.
Ezen adománylevél 1269. évben kelt,_{Szentiványi család Szentiványban: Lit. A. Fasc. I. No. 1. eredeti okl.}* s vonatkozik azon birtoktestre, mely a Hiba vize és Szepesmegye határa között terjedt el egészen a szepesi apát birtokának határáig. Itt felsorolja az adománylevél név szerint a birtoktest egyes részeit, mint a melyek között van Turopola, Vichodna rét és a Vasuch folyó. Meghatározza ez oklevél az adományozás czélját, t. i. hogy az erdőség kiirtandó, a terület szántóföldekké átalakítandó lészen, s ugyanott községi telepítvények eszközlendők; – ad exstirpandam enadem, et in terram arabilem redigendam ac etiam pro villa super eadem congreganda. – Legrégibb nyoma ez egyszersmind a liptómegyei scultetialis telepítésnek, a mely szerint minden szabad állású vagy költözködésű emberek, bárhonnan valók legyenek, ha ott letelepedni akarnak, hogy ott megszállhassanak, biztonságban élhessenek, s őket ott senki sem háborgassa, tíz évig minden adótól mentek legyenek, ennek elteltével azonban, az adót és más egyéb járulékot szokás szerint Bogomér comesnek fizetni tartozzanak.
Béla király halála után Bogomér comes, az 1269. évben, okt. 25-én kelt királyi adományt Turopola, Vichodna rétek és Wasuch folyó iránt, László király által megerősítteti 1273. évi máj. 27.,_{U. o. Lit. A. Fasc. I. No. 2. Eredeti.}* mely oklevélben nem íratik át Béla király donatiója, csak hivatkozásképen felemlíttetik; s a szöveg fonalán kiderűl, hogy a benépesítés még akkor sem történt meg, minthogy azon föltevésnek ad helyet: ha netalán ott bárki is lakás végett letelepedni óhajtana, úgy a letelepülők tizedet nem a királynak, de a saját papjoknak tartoznak adni, decimas etiam populorum ipsius Bogomerii si qui super sylva et terra memoratis residere voluerint, sacerdoti ipsorum et non nobis dare, et solvere teneantur.
Ezen birtoknak első adományozása óta 1267-től immár hét év telt el, s az még sem elhatárolva nem volt, sem Bogomér comesnek nem statuáltatott. Nagyon is érezte annak szükségét, hogy a birtoktest, kiváltképen a szepesi apát birtokától elhatároltassék, s abba ünnepélyesen bevezetve legyen. Ez iránt végre László király 1274. évi május 12-én_{Fejér Cod. dipl. tom. V. 2. pag. 179.}* meghagyta a szepesi káptalannak, hogy Lőrincz_{A Wagner Jankovich- féle analectákból másolva, s hibásan írva Occaren, mert az »Lauren«-nek olvasandó, a mint ez így gyakrabban előfordúl.}* fia Bogomér comes birtokán határjárást eszközöljön Zólyomi Miklós fia Lőrincz jelenlétében, s azt neki statuálja. A reambulatio és statuálás megtörténvén, erről a szepesi káptalan László királynak ugyanazon évben a reambulatio és statutio nyolczadik napján jelentést teszen.
A birtokba igtatás után 1280. évben telepítette meg Bogomér comes a Vazsecz folyó mentén a mai Vazsecz és a szepesi határon Chirbans – mai Csorba – nevű scultetiális helységeket. Hogy ez később nem történhetett, bebizonyúl abból is, mert Bogomér 1286. évben már nem volt az élők sorában, s mert Bogomér comes fiai: Bodó, Miklós, János, Lőrincz mester, Dienes és Bogomér azon igen érdekes oklevélben, melyet 1290. évben a chirbansi csultetusnek Hatthónak kiadtak,_{Eredetije Szmrecsányi Emil tereskei levéltár. Kiadta Nagy Iván a Hazai Könyvtár 7-ik köt. 214. lap.}* hivatkoznak azon patenslevélre, melyet megboldogúlt atyjuk Bogomér comes Hatthónak a scultetiára vonatkozólag kézbesített s melyet ugyanaz előttük be is mutatott.
Ezen érdekes oklevélben olvassuk, hogy a bemutatáskor 1290. évben a telepítvényesek tíz évi szabadalma lejárván, azt még hat évvel megtoldják, s az eddig minden curia után fizetett két nehezék finom ezüstön kívűl, tekintve az adó csekély voltát, s hogy a már velök határos telepítvényekkel szemben magukat ne szégyeneljék, ezentúl minden laneus_{A laneus a földterületeknél alkalmazott hosszasági mérték, melyben 12 virgula volt, s minden virgulában 16 rőf és 1 tenyér tehát körülbelűl 300 láb hosszaság. Lásd Czinárnál Index cod. dipl. 258. lap.}* után egy fertót, vagyis egy nehezék finom ezüstnek negyedrészét fizetendik évenként; különben pedig az egyházi tizedtől szabadok lesznek, szabad őrlést és serfőzést élvezhetnek, s az adó minden harmadik denárja a telepítőt – scultatus – és azok örököseit illesse, a pénz feletti bírói ítéleteket pedig a scultetus hozza, s háromszor évenként, karácsonykor, husvétkor és keresztelő sz. János napján hozzájuk méltó ajándékkal járúljanak s végre ha a királyi táborba kellene menniök: az esetben minden laneus után segítségül egy nehezék finom ezüstöt kötelesek adni.
Az 1274-ben eszközölt határjárás gyakori viszályt zúdított a szepesi oldalról szomszédos birtokosokra s az ismétlődő birtokháborítást kölcsönösen megsokallották, úgy a Bogomér comes fiai, mint a schawniki cisterciták monostorának apátja jános, mint a kinek Alsó-Sunyaván volt erdőbirtoka, míg Bogomér comes fiai annak tőszomszédságában Felső-Sunyavát bírták. A pörösködés, a bírósági ítéletek nem vezettek célhoz, s királyi parancs következtében – mandato mediante regio – a fenállott pöröket mind a két részről be kellvén szüntetniök, bizalmi férfiak közvetítése mellett, a szepesi káptalan előtt, barátságos kiegyezésre utasíttattak. A megkötött egyességre vonatkozó oklevelet a szepesi káptalan 1298. évi november 11-én kiadta._{Szentiványi csal. levélt. [olvashatatlan]1406. évi átiratából a szepesi kápt.}* Bogomér coems fiai részéről jelen volt Bodo és Miklós többi testvérei nevében is, a schawniki cistercíták nevében János apát és Miklós barát, az egyeztető bírák voltak Mika és Lőrincz comes Liptóból, Henrik és Hekebárd barátok Szepességből, 40 ezüst márkát tartozván fizetni azon fél a másiknak, a melyik az egyességet felbontaná, vagy a közbenjáró bírák által megjelölt határjeleket megmásítaná.
Csirbancz község keletkezésével egyidejűleg alapította Bogomér comes Vazsuch scultetiális helységet is, a mi legkésőbb 1281-ben történhetett; a minek teljes bizonyítékát nyújja a Pál szepesi prépost által 1306. évben okt. 1-én Bogomér comes fiai részére kiadott s a vazsuchi szent András apostol nevéről czímzett kápolna ügyében kelt oklevél,_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 13. eredeti.}* melyben felemlíti, hogy Muthmer szepesi prépost által Vazsuchon építeni engedélyezett kápolna – de licentia Muthmery prepositi bone memorie predecessoris nostri capella in honoram beati apostoli Andree est edificata. Muthmerus még mint prepost 1281-ben előfordúl, de már 1282. évben szepesi prépostúl Lukács említtetik.
Vazsuch – most Vazsecz – községet az első scultetus Gerard ugyanolyan föltételek, illetőleg szabadalmak mellett telepítette meg, mint Hattho Csirbonczot.
Míg azonban Csorba scultetiális viszonyainak további fejlődéséről az okleveles adatok hiányozanak, Vazsecz községi életéről egy igen fontos okirattal bírunk, mely bepillantani enged a község municipális életébe, a jogviszonyokba s Bagomér somes három fiának Bodo, Miklós és II. Bogomérnak további leszármazóit velünk megismerteti. Ez egy 1343 évben julius 24-én kelt_{Szemrecsányi Emil tereskei levélt. eredeti.}* oklevél, melyet bogomér comesnek említett három fia a vazseczi scultetusnak a scultetiális község jogainak és terheinek meghatározása iránt kiadott. Ugyanis Bodó comes fiai: István és László fiával; Miklós, Márton, István, Péter és Pál fiaival; és II. Bogomér, Tamás, Péter, Pál és András fiaival kinyilatkoztatják: hogy miután Gerardtól Vazsecz község első telepítőjétől – antiquo scultheto nostro locatore – Valcun fia Leuchmann velicai_{A mostani Felka.}* polgár a scultetiális jognak két harmadát, s ugyancsak Gerard fiától Innocenttől a harmadik harmadot is megvette, az ő, összes gyermekeik és rokonaik beleegyezésével 18 márkáért és egy fertóért, s ezen vételösszeg fejében Leuchmann a velicai malmot átadta és készpénzben még 11 márkát előttök Gerard Innocencznek fizetett; a Gerard részére kiállított régi scultetiális szerződést, néhány pontuja kivételével megsemmisítik, s mert azon szerződés a scultetusra nézve idők múltával immár terhessé vált, az új scultetusnak Lunchmannak a következő privilegiális levelet állították ki: a földnek minden egyes laneusa után, az azon időszerinti folyó és szepesi értékű fertókban egy-egy nehezék szerint fizetik minden év szent András napján; ezen adónak hatodrésze a scultetus Leuchmannt és annak örökköseit illetendi minden időben; meghagyják továbbá is az évi háromszori ajándékadást, és a segélypénz nyújtását, mint azt a csorbai telepítvényeseknél tapasztaltuk, továbbá adományoznak neki két laneus földet, melyet valamelyik telepítvényestől hat márkáért vásárolt és egy belső curiális telket egy márkáért minden adó és taxa nélkül, úgyszintén az őrlési és serfőzési jogot, valamint a nagyobb bűntények, mint emberölés, lopás, gyilkolás, rablás, gyújtogatás, hamis pénzverés után járó bírságpénzek egy harmadát, a mely esetekben velök együtt a scultetus mond ítéletet, a kisebb ügyekben való bírságolást a scultetus maga szabadon ítélvén meg s az abból eredő összes jövedelmet húzza; senki a lakosok közűl a scultetus kárára malmot és serfőző házat nem építhet, a községbeliek mindenikének pedig, kik azon időben adót fizettek, a 18 laneus földön felől, a földek keskeny volta miatt még 12 holdat adományoznak s minden községbeli lakos szabadon űzhette az italmérést és húsvágást, szabadon halászhattak és vadászhattak a király által nem tiltott vadakra; ha az uraságok közül valamelyik harmad magával a községbe jön, egyszer a scultetus vendégeli meg; de ha huzamosabban ott maradna, vagy többed magával jönne, az esetben, a község kötelessége őket megvendégelni; a papi tizedet a községbeli plébános élvezi egészben; továbbá a községben levő épületeket, az uraság és a scultetus engedélye nélkül más községbe senki el nem adhatja; s végre Leuchmann scultétust és ivadékait, minden adó, taxa, és collectáktól felszabadítja s a csultetus elleni minden panaszszal urok elé kell járulniok.
Tökéletes képét nyújtja ezen oklevél az akkori községek jogviszonyainak s a tovább fejlődés feltételei, ha egyrészt korlátolták is a haladást, másrészt meg volt adva a lehetőség a földbirtokosok jogaival szemben, különböző irányú munkálkodás és szorgalom által a földművelés mellett az ipar egyes ágait is mívelni.
A mi sajátságosnak látszik ezen oklevélben, az: hogy az adóbeli készpénzfizetéseket szepesi értékű pénznemekkel kötelezték fizetni; továbbá az oklevélnek ezen utolsó pontja: «ide igtatjuk végre, hogy kétség ne támadjon, hogy az említett községnek, minden ítéletben és jogban a szepesi föld jogához kell tartoznia». Sajátságosnak mondottuk ezt a jelenséget azon ismert ténynél fogva, hogy Liptómegye a XIII. században sőt még a XIV. század elején is Zólyommegyéhez tartozott, mint várispánság és királyi praedium, 1318. után pedig mint vármegye önállóvá válván, Szepesmegyéhez sem akkor, sem később nem tartozott, s itt egy nagy birtoktestet a szepesi földjog köréhez tartozónak rendeli. Ennek természetes magyarázatát csak a következőkben véljük föltalálni. Azon nagy terület, mely Turopolya és Vichodna rétet, Vazsuch és Chirbanczot magában foglalta, a Vazsecz folyónak a fekete Vággal való összefolyásától kezdve egészen Alsó-Szunyaváig a schavniki cisterciták apátjának birtokáig 1343. évben még Szepesmegyéhez tartozott s nem képezte Liptómegye álladékát. Ezen állításnak bizonyítására szolgál az, hogy Liptómegye területe a legrégibb időktől kezdve egyházi szempontból az esztergomi érseki megyéhez tartozott, egészen a szepesi püspökség legújabb megalapítási idejéig, s így az egyházak építési engedélyét csak a megyei püspök adhatta meg, a mint 1340-ben a liptói kalandosok társaságának az alakulási engedélyt Csanád esztergomi érsek adta meg, ha tehát Vazsecz a megye területéhez tartozott volna, akkor annak egyházi ügyeibe a szepesi prépost nem avatkozhatik vala; de mert Vazsecz és Csorba környékén a templomépítési engedélyt Muthmerus szepesi prépost adta meg, a területnek Szepesmegyéhez kellett tartoznia, annál is inkább, minthogy Pál szepesi prépost a két említe6tt község pélbániájára nézve az 1306. október 1-én kiadott oklevelében határozottan mondja: hogy ha pedig az illető községek szabadalma lejár, az ott levő összes kápolnák papjai, a cathedraticumot_{A cathedratium püspöki adó volt, a tisztelet és hódolat elismeréseül. Konek Sándor: Egyházjogtan 282. lap. A cathedraticum egy arany forint volt. Lásd Kolb Gerard: Examen juris canonici 733. lapon.}* is megadni, a megszállás és minden jogainknak méltányos időben, a Szepesmegyében létező más privilegiált plébánusok szokása szerint nekünk és örököseinknek kellő engedelmességgel megfelelni tartoznak, – post exspirationem autem libertatis populorum dictorum possessionum omnium sacerdotis capellarum in ipsis possessionibus existentium in cathedratico et descensu ac omni iure temporibus opportinus more aliorum plebanorum privilegiatorum in territorio Scípisiensi existentium nobis et nostris succentribus cum debita obedientia respondere teneantur; s végre András királynak Mogiorfalu felől Beucha és Hauck Polku részére_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 3. egy 1792. évi hit. más.}* 1230. évben kiadott donátiója világosan mondja, hogy Liptó földjének határa Beuchna és Fejérpatak: «quam dividit a terra Liptou torrens nomine Beuchna et torrens nomine qui vulgo dicitur Feierpatak qui in fluvium Vág cadunt», ez pedig nem egyéb mint a Bocza és a Fejér Vág vize, mint a mely két folyó közti földterület már Liptómegye határán kívül esett s Szepesmegyéhez tartozott.
A vazseczi, csorbai és sunyavai nagy birtoktest a scultetialis települések megszilárdítása után változáson ment keresztül, a mennyiben annak complexuma tekintélyesen megcsökkent. Bogomér fiai közűl ugyanis három az egyházi pályát választván, János esztergomi, Lőrincz szepesi olvasó kanonok és Dienes a menedékkövi – lapis refugii – karthausi szerzetesek rendébe lépett 1320. évben. Ekkor azonban már János esztergomi kanonok nem élt, s annak birtokrésze az élő öt testvér között maradt, Dienes alig volt még egy évig a karthausi szerzetes rendnek novitiusa, testvéreivel a vazsecz-csorba-sunyavai birtokra nézve osztozkodni kívánt, s a reá eső részt a menedékkövi karthausiaknak 1321. évi szept. 23-án örök tulajdonként oda ajándékozá. Az erre vonatkozó okiratot a szepesi káptalan adta ki; midőn is a káptalanban megjelenvén egyrészről Bodó, Miklós, Lőrincz mester szepesi olvasó kanonok és Bogomér testvérek, másrészről Márton karthausi prior és János karthausi szerzetes; Dienes testvérüknek az apai örökségből, valamint János végrendelete szerint őt illető részt, Sunyavát mint Dienes osztályrészét a jelenlevő rend tagjainak átadták; s még ugyanazon napról keltezve_{Árpádkori új okmánytár IX. köt. 16. lap.}* a szepesi káptalan által kiadott oklevélben nyugtatványozzák Márton és János karthausi barátok a négy testvért, a most említett Dienes részének átadása illetőleg átvétele iránt. Dienesnek ezen tényével a nagy birtoktest egy ötöd részszel kisebbedett.
De térjünk most vissza Bogomér comeshez, ki mint a törzsbirtokok kezelője, Liptómegyében még másfelé is tetemes jószágadományozásokat kapott mindazon érdemek elismeréseűl, melyeket IV. Béla és László királyok irányában hűséges szolgálatai által megszerezni tudott. Iacute;gy kapta a Nagy- és Kis-Palugya határai között, a Lubella folyó mentében délre Albert fia András házának tőszomszédságában, egész a kispalugyai határig, Chaban fiai szomszédságában fekvő akkori üres földrészt 1273. évben, Salamon földét, mely ezelőtt Borz fiáé Salamoné volt. Az adományozási levelet eziránt László király kiadta ugyanazon év május 27-én._{Sexto kalendas Junii.}*
Egy fölmerűlt sajátságos körülmény Bogomér comesnek alapúl szolgált arra, hogy máris nagy kiterjedésű_{Liptói regestrum, Magy. tört. tár, IV. köt. 25. lap.}* szerzeményeit egygyel ismét szaporíthassa, s a királyi kegynek újabb elismerő nyilatkozatával találkozzék. Bobrouch községe ugyanis a vele szomszédos Bogomér comessel gyakori villongásban volt a nádasdi és bobróczi földek határai miatt. Ehhez járult még az is, hogy László király Bogomér comesnek 12nek 1273-ban Salamonföldét s valószínűleg ugyanakkor Lipcsét és Cheremnét – a mostani Crmno – adományozván, ezen birtokokat 1283-ban_{Árpádkori új okm. IV. köt. 281. lap.}* visszaveszi, s ezért cserébe Bogomér comesnek Bobróczot adományozza. Ennek Bobrócz községe elleneszegűlt, bemutatni ajánlkozván Lőrincz liptói várispán előtt a királynő patenslevelét, mely a nekik adományozott Bobrócz földére vonatkozott. Demeter zólyomi comes és a királynő tárnokmestere, kitűzvén a bemutatás határidejét, Bobrócz községe Lőrincz comes s több hites személy előtt megjelenvén, előadták a királyné levelét, melyet hamisítottnak ismertek föl. Erről Demeter comes 1285. évben ki is adta az elmarasztaló oklevelet, Bobrouchot Bogomér comesnek oda ítéli, átadja oly kijelentéssel, hogy azon földet a bobrouchi nép soha többé vissza nem követelheti.
Az 1267. évet megelőzőleg Bogomér comes birtokolta még Szepesmegyében Polocha és Zisgra földét is; a most említett évben azonban Béla király Polocha és Zsigra földét visszavevén, helyette cserébe adta Nádasdot, s ezen cserét István király 1270-ben,_{Magy. tört. tár, IV. köt. 24. lap.}* László király 1285. szept. 8-án megerősíti,_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 5.}* s 1293-ban András király átírja._{Magy. tört. tár. IV. köt. 24. lap.}*
Az alacsony Tátra hegycsoportja, mely a Poludniczától keletnek a Vág folyó balpartján a Királyhegyig húzódik, Bogomér comes nagyterjedelmű birtokát képezvén, a bányamívelés minden feltételével bírván, ezen körülmény nem kerülhette el a tulajdonos figyelmét, s itt Liptómegye felső részén a Bacha – mint Bocza – folyóban az aranymosás nyomaival találkozunk. Az aranymosás rávezetett az arany telepek keresésére. A kutatás illetéktelenűl vonzotta Bogomér comes hegyei közé az idegeneket, s a gyakori birtokháborítás megérlelte a birtokos comesben az elhatározást, jogait megóvni s az aranykeresést és bányászatot kizárólagosan saját maga részére biztosítani. Ezt Bogomér comes el is érte, mert László király egy Jakab apostol ünnepe octávájának 3-ik napján, augusztus 3-án év nélkül kelt oklevelében elrendeli,_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. Nr. 7. eredeti Árpádkori új okm. tár. IX. köt. 553. lapon közli hibásan.}* hogy Bogomér comes birtokain sehol, de kivált a Bacha folyóban senkinek aranyat mosni vagy keresni nem szabad. Ezen év nélkül kelt szabadalmi levél minden valószínűség szerint az 1286. év előtt adatott ki, minthogy az Bogomér comes személyének szól, ez pedig 1286. évben már nem élt; a boczai bányászoknak, mint szász telepeseknek 1271. évben_{Szepesi kápt. az eredeti hiteles másolata Boczabánya levéltárában.}* szabadalmai bővíttetvén, ezek az aranybányászatot Király-Boczán a Bogomér tőszomszédságában már régen űzték.
Az árpádházi királyok kegyének bőséges nyilatkozása Bogomér comes érdemeinek jutalmazásában. Kún László királynál még oly speciális jelekben is nyilatkozott, melyek okleveles adataink sorában nem épen gyakoriak. Tudvalevőleg László király uralkodása alatt az országban fel s alá sokat utazgatván, s a magyar felföldön is gyakran megfordúlván, Liptómegyében is több ízben tartózkodott, s ilyenkor mindég Bogomér comes vendége volt ververesi várában.
Alkalmúl szolgált ez mindannyiszor Bogomér comesnek, hogy királyi vendége iránti hűségének jeleit egy királyhoz méltó vendéglátásban manifestálja. László királyi kegyességgel vette azt nem csak, de leereszkedő és hálás megemlékezéssel fogadta azon nagybecsű ajándéktárgyakat is tőle, melyeket Bogomér comes neki, alkalom adták átnyújtott.
Hálás is volt László király hű emberének sokoldalú érdemei iránt, mert egy, évnélkül Szepességben kelt s húsvét 15-ik napján kiadott oklevelében_{Szentiványi csal. levélt. A Fasc. I. No. 6. eredeti.}* Bogomér comes iránti elismerését kifejezve, abban királyi kegyének oly speciális tényével találkozunk, mely az akkori időben nagyjelentőségű és kiváló értékű vala. Az eredeti latin oklevél tartalmának magyar fordítása ím a következő:

«Mi László isten kegyelméből Magyarország királya jelen levelünk tartalma által tudtára adjuk mindeneknek, a kiket illet, hogy mert a mi hívünk liptai Bogomér comes, a mi különböző és sokféle jövet és menetbeli megszállásunk által terhelve van, és mert a mi királyi felségünkhöz méltó különféle elenodiumokkal megajándékozott, őt azon speciális kegyelmünkben részesítjük: hogy négy atyafia Detrik fiai: Benedek és Tamás; Zolok fiai: Márton és Máthé a tartomány adójától mentek és szabadok legyenek úgy, hogy mindazon adóval, melyet tőlük követelni szoktak, Bogomér comest segítsék. Akarjuk ezenfelűl, hogy Bogomér comesnek ugyanazon négy atyafia vele együtt más nemesek szokásához képest, a mi hadainkba lépjenek, s ha mi közöttük megjelennénk, hogy minket láthassanak, Bogomér comessel együtt előnkbe járúljanak.»
Ezen okiratnak tartalma hozzávetést enged az oklevél évének relativ meghatározására, s azon körülményre, hogy Bogomér comes idegen származása létére még a magyar nemesek sorában helyt nem foglalt, de azoknak már előjogait gyakorolta, négy rokona azonban, kik mint nem nemesek adót fizettek, a király különös kegyéből ez alkalommal részesűltek először azon kitűntetésben, hogy a királyi hadseregben szolgálhattak egyenlően más magyar nemesekhez képest. Azon oknál fogva pedig, hogy itt az élő Bogomér comesról van szó, – ad videndum nos veniant cum, comite Bogomero prenotato – az oklevél legkésőbb 1285-ben keletkezhetett, mert a mint látni fogjuk, már 1286. évben nem volt az élők sorában.
Mindezen jutalmazásoknak és kitűntetéseknek méltó betetőzését képezte László királynak azon 1286. május 8-án_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 5. eredeti.}* Szepességben kelt oklevele, mely által liptói Bogomér comesnek fiait II. Bogomer Bodót, Miklóst, Jánost, Lőrinczet és Dienest, valamint Serefelnek Bogomér comes testvérének fiait Andrást és Miklóst, az idegenek sorából kiemelvén, a valódi magyar nemesek és királyi szolgák közé sorozza, mindazon nemesi előjogok élvezetével, mint a minővel az ország valóságos és a király zászlója alatt katonáskodó nemesek éltek. Az oklevél szövege szerint, az ilyenek közűl való kivételét és a magyar nemesek közé sorozását Bogomér, András és Miklós Serefel fiai kérték; s az oklevél határozottan mondja: «quorum progenitores originem de nobilibus regni Bohemie traxerant.» Hogy ezen Bogomér comes II. e nevű volt, kiviláglik abból, mert az oklevél szövegében a névszerinti felsorolásnál külön első Bogomér elő nem fordúl s csak hivatkozás történik I. Bogomér comesre: «eundem comitem Bogomirujm, Bodon, Nicolaum, Johannem, Laurencium és Dionysium filios eiusdem comitis Bogomerii et predictos Andream et Nicolaum filios Serephel, de numero eorunden hospitum exeminus etc.» Világos ebből, hogy akkor, a midőn ez oklevél kelt, I. Bogomér nem élt, mert ha még életben van, s ha az ő érdemeiért fiait a nemesek sorába László király felveszi; annál inkább felveszi vala atyjokat, a ki az érdemeket szerezte, s akkor az oklevélben őt magát is – comitem Bogomerum – és fiait is –et filios eiusdem comitis Bogomeri – felemlítette volna. Kétségtelennek tartjuk tehát ezek alapján, hogy 1286. évi május 8-án I. Bogomér comes, fiainak a magyar nemesek sorába lett felvétele alkalmával már földi pályáját befejezte.
A koronás fő iránti hűség, melylyel I. Bogomér comes, Béla, István és László királyok irányában viseltetett s a katonai vitézség, melylyel az uralkodót jogaiban védelmezni mindenkor kész volt: átszármazott kiváltképen Bodó és Miklós fiaira. Nyomait találjuk ennek azon oklevélben, melyet Endre király 1203. évi márczius 21-én_{Szentirányi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 8. eredeti.}* I. Bogomér fiai kérelmére – átírván abban Béla királynak Vezveres iránti 1263. évi donatióját, – kiadott. Ugyanis III. Endre király, midőn az országos rendeket 1291. évi február havára összehívta, a most említett év febr. 22-én kiadott szabadságlevelében, illetőleg pedig törvénykönyvben, arról is biztosítva a rendeket, hogy a birtokjogi viszonyokat megvizsgáltatja, s László királynak helytelen adományait visszaveszi. Ennek alapján még Báldi kamara- és szepesi grófot megbízta, hogy a birtokiszonyokat az egész Szepességen megvizsgálja, maga pedig személyesen beutazta Zólyom, Liptó és Túrócz vármegyét meggyőződést szerzendő a birtokjogi állapotokról. Ez alkalomból átírja és megerősíti Béla király adománylevelét 1263-ból Vezveres iránt; s ez oklevél szövegéből megtudjuk, hogy midőn Habsburgi Rudolf 1290-ben Magyarországot fia Albert osztrák herczegnek hűbérül adományozta s ez az országot Endrétől elfoglalandó 1291. év nyarán az országba tört, Pozsony s Nagyszombat vidékét elfoglalta, Endre hadseregével egyenesen Ausztriába rontott, s már Bécs ostromlására készült. Bodó és Miklós a király hadseregében Bécs közelében harczoltak Albert vitézei ellen és hűségüket vérző sebeikkel tanusították – cum hominibus ipsius ducis Auistriae prope Viennam dimicarunt, et suas fidelitates propriis cruoribus demonstrarunt, – s midőn László krakói herczeg Endre király rokonának segélyére, néhányat a bárók és ország nemesei közűl küldött, Bodó és Miklós Prodatin várának vitéz katonák bizonyították be hűségüket, mint ezt Endrének – a mint az okirat mondja – maga László herczeg élő szóval is elmondotta: cum nos is subsidium Ladislai ducis Crocovie karissimi cognati nostri quosdam barones et nobiles regni transmissemus in expugnatione castri Prodatin tamquam strenui milites suas ad hus fidelitates lethalia vulnera supportando, pro fidelitate nostre majestati debita, commendabiliter studuerunt declarare.
A sok helyen volt birtoktest kellemetlen oldala a szomszédok részéről nyilatkozott, s hol itt, hol amott kitört az leginkább a jogtalan foglalásokból eredett határvillongásokban, mi a pöröknek végtelen sorát idézte elő. Igy történt az Bogomér fiainak birtokával is, midőn Botyz testvére Miklós comes elfoglalta tőlük Nádasd, Zemerchen_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. 1. No. 10.}* és Dománylise nevű birtokukat, míg végr ezen foglalás iránti pör 1299. évben a szepesi káptalan előtt egyezkedés útján beszűntetve lőn, s a mely iránt a káptalan ugyanazon évi május 10-én – in dominica proxima post festum beati Stanislay martyris – az oklevelet ki is adta._{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. 1. No. 10.}* Tanúlmányunk szempontjából ezen okirat több érdekes mozzanattal bír. Itt találkozunk legelőször a Zemerchen – mai Szmrecsán és Dománylise nevű birtokokkal, bár ha valószínűnek tartjuk, hogy azon időtájban, midőn Béla király Palocsa és Zsigra földeért cserébe adta, már akkor Zemerchen is birtokában lehetett a családnak, ez azonban nem donationális, de szerzett birtok vala; Dománylise pedig, a verbichei határ mellett a szentiváni nagy birtoktesthez tartozó rész volt, a Vág folyó balpartján, mert ez a donationális oklevelekben sehol elő nem fordúl.
Az eset következő: Botyz testvére Miklós comes, Demeter zólyomi főispán előtt panaszt indított Rechke fia Pál, Bogomér fiai: Bodó, Miklós és János; Seraphin fiai: András és Miklós ellen Szentmiklós, Nádasd, Zemerchen és Dománylise nevű, Verbiche birtokhoz tartozó birtokok miatt, melyeket Miklós comes, egy László király által kiadott oklevél alapján a magáénak, Pál comes azonban, Bogomér és Seraphin fiai, az említett birtokokat, atyjoktól öröklött jószágoknak állították. Demeter comes ez ügyet András király alé vivén, az erre vonatkozó oklevelet 1299. évi ápril 12-én_{U. o.}* kiadta Endre király, mely szerint a pőrös felek a király előtt megjelenvén, Botyz testvére Miklós kijelenté, hogy habár ő László királynak oklevele szerint a kérdéses birtokokat Verbichéhez tartozónak vallja, s ezeknek jogszerű birtokosa; de a közbenjáró bírák tanácsára beleegyezett abba, hogy ha Rechke fia Pál, Bogomér fiai, és Seraphin fiai, magukhoz hasonló 60 nemes, az esztergomi káptalan, a túróczi convent embereinek jelenlétében, a szepesi káptalan előtt leteszik az esküt arra, hogy azon jószágok, az ő öröklött vagyonuk és azok soha Verbichéhez nem tartoztak, akkor igényeiről lemond, azokat mint örökölt vagyonukat bírhatják és László király privilegiumát semmisnek jelenti ki. Időközben azonban Botyz testvére Miklós és az érdekelt felek a szepesi káptalan előtt megjelenvén, kijelentette Miklós comes, hogy igényéről az említett birtokok iránt lemond, okleveleit semmisnek nyilvánítja, az eskű letételét nem kívánja s a jószágokat Pál Rechke fia és Bogomér fiai öröklött birtokainak nyilatkoztatja.
1310. évi junius 23-án kelt szabadalmi oklevelében_{Liptói regest. Tört. Tár. IV. 25. lap.}* Károly király Bogomér comes fiainak vásárjogot adományozott Bobroch helységére.
A birtokháborítás kellemetlenségeit Bogomér comes fiai egy hatalmas ellenfelök részéről ismételve érezték Donch mester személyében, ki a Bobroch községgel határos nádasdi jószáguknak egy nagy részét elfoglalta, új határdombokat állított s az elfoglalt részt a maga birtokába kebelezte. Ez ellen Miklós, és II. Bogomér a szepesi káptalan előtt ünnepélyes óvást emelvén kinyilatkoztatták, hogy habár annak idejében Donch mesternek ellentmondani nem merészeltek, mert féltek az ellenségeskedéseitől – quod inimicitias eiusdem magistri formidantes, illo tempore sibi contradicere nullatenus presumsissent – de hogy azt kellő helyen és időben visszakövetelni szándékoznak. Ezen óvásra vonatkozó oklevelét a szepesi káptalan, Miklós és Bogomérnak 1318. évi augusztus 12-én kiadta._{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 2.}*
Volt még Bogomér comesnek László királytól egy adománylevele bizonyos Arwazada nevű jószág felől is, de a mely I. Bogomér halála után elveszett, s arra vonatkozó egyéb adatok, a Szentiványi család levéltárában nem találhatók s így azt sem tudjuk constatálni, vajjon ezen jószág Liptómegyében feküdt-e, vagy máshol? Egyetlen adat van csak, a mely ezen donatiónak emlékét fentartotta, s az egy eseményhez fűződik, a mely érdekes culturális mozzanattal bír. Ugyanis 1322-ben a birtokukon – Szent-Ivánban – levő keresztelő szent János tiszteletére épűlt templomukba, az éjjeli sötéltségben latrok és tolvajok betörvén, a templom kincseit megrabolták, elvitték a kelyheket, könyveket, a papi öltözeteket és a László király által Arwazada jószágra vonatkozó okleveleket. Öt évvel későbben 1327-ben ezen ügy iránt Bodó, Milós és Bogomér jelentést tettek Károly király előtt, ki ugyanazon év május 23-án kelt_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 6.}* királyi rendeletével meghagyta a túróczi conventnek, hogy ezen ügyet Theodor fia Balázs, vagy Ontpech fia Balázs, mint királyi ember jelenlétében hiteles emberük által megvizsgálja, az igazat megtudja, és az eredményt hűségesen megírja. Vajjon mit eredményezett a túróczi convent vizsgálata? erre nézve az adatok hiányzanak.
Nem ok nélkül jelentették ki 1318. évi augusztus 12-én kelt óvásukban Miklós és II. Bogomér, hogy a Bobrochi jószágukat elfoglaló Donch mester zólyomi comes ellenségeskedésétől félnek, mert a hatalmas úr bobróczi occupált jószágukat még mindig visszatartotta, s ezen erőszakoskodás ellen, István Bodó fia 1331. évben is hiába emelt óvást a szepesi káptalan előtt, a mely az erről szóló bizonyságlevelet ugyanazon év ápril 7-én kiadta,_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 7.}* minthogy az ellen az említett István 1339. évi junius 3-án ismét protestált,_{U. o. Lit. A. Fasc. II. No. 9. Eredeti.}* míg végre Pál országbíró az ügy elbírálására, a felek megjelenését 1341. évi január 15-ikére (in quindenuis residentie Karoli regis ad diem Strennarum) határozta meg. Bodó fia István saját, Benedek pedig a győri káptalan által kiállított megbízó levéllel Donch mester helyett megjelenvén, kinyilatkoztatta, hogy Károly király oklevele által őt, Bobroch birtokában mindenki ellenében biztosította s ezen oklevelet kész egy kitűzendő határidőben felmutatni. Ezen nyilatkozat után Pál országbíró új határidőt tűzvén, elrendelte: hogy Donch mester az említett királyi okiratokat a kitűzött határnapon felmutatni köteleztetik, hogy azoknak alapján igazságot tehessen a felek között. A határhalasztási oklevél kelt 1341. évi január 24-én._{U. o.}*
E közben Magyarfalvi Benedek fia Mikó, saját és testvérei Pál, Márk, Simon és Péter, valamint Tamás fiai jános, András, Bogomér és Lőrincz fiai Pál és András rokonai nevében, Károly királyhoz azon kérelemmel járúlt, hogy Béla királynak 1239. évben kelt, s Mogorfalu adományozására vonatkozó okiratát részükre megerősítse, helyben hagyja; midőn is a király Mikó kérelmét meghallgatva, és adománylevelet megerősíti és átírja, 1340. december 6-án._{Dettrich Antal benedekfalvi levélt. Eredeti.}*
I. Bogomér comes halála után, a nagy terjedelmű birtokokat, annak fiai közösben tartották s osztatlan állapotban administrálták, mint azt azon nevezetes pecsétlenyomat az 1290. évi oklevelen_{Eredetije Szmrecsányi Emil tereskei levélt. Közölte Nagy Iván: Hazai okm. VII. köt. 173. szám.}* mutatja, melynek rajza az Archaeologiai Értesítőben_{Archaeol. Értesítő 1878. évf. 147. lap.}* közölve van, s melynek kétségtelenűl eredeti pecsétnyomója ma is megvan_{Szentiványi Márton liptómegyei főispán birtokában.}* s körirata Bogomér comes hat fiának nevének kezdőbetűjét tűnteti fel; valószínűleg ezen pecsétnyomót használták még az 1343. évi julius 24-én kelt oklevelen_{Szmrecsányi Emil levélt.}* is, melyet Bogomér fiai, mint már fentebb említők, a vazseczi új scultetusnak Leuchmannak scultetiális szerződésére nézve kiadtak. Osztatlan volt a birtok, – természetesen leszámításával Dienes osztályrészének, ki részbirtokát a látókövi karthausiaknak adojmányozá – még 1345-ben is; minthogy Mihály liptói alispán és a négy szolgabíró csak 1346. évben_{Saját gyűjteményemben Pelugyay Imre kir. tan. hagyatékából.}* adták ki azon határidőhalasztási végzést, melyben felemlítik, hogy a január 27-re kitűzött határidőt, a midőn is Bogomér fiai Miklós és István, úgy Bogo fiai Tamás és Pál, Bodó fia István mester ellen, birtokosztási határidőt kérnek kitűzetni, azon határidőt az osztályos felek közös megegyezésével elnapolja és kitűzi ugyanazon év junius 9-ére.
Felette sajnálatos dolog, hogy maga az osztálylevél sem eredetiben, sem hiteles másolatban nincs meg, s így nem ismerjük teljesen az osztozkodás tárgyát képezett birtokok névsorát s nem tudjuk positive meghatározni az időpontot, mikor az osztozkodás végbemenet s végre, nem az osztály formáját, vajjon az barátságos egyesség, bírói ítélet, vagy arbitrális egyeztetés által létesült-e? Annyi azonban bizonyos, hogy az osztály 1346–48. évek között megtörtént, minthogy I. Bogomér fiának Jánosnak leányai Klára és Erzsébet, I. Lajos király előtt panaszt emeltek Bodó fiai: István és László, Bogomér fia: Miklós, ezen Miklós fia: István, Péter, Pál és Bogo fiai: Tamás, Péter, Pál és András ellen, hogy liptómegyei birtokaikkal örökös osztályt eszközölvén, most immár régi lakóhelyeiket, az osztozkodás szerint megváltoztatni szándékoznak, s az osztozkodás tárgyát képező jószágok után, őket megillető rész jövedelmeket nekik kiadni nem akarják s magoknak visszatartják. I. Lajos király ezen panasz következtében 1348. évi márczius 9-én Budáról kelt okevelében_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 10. Eredeti.}* elrendeli a szepesi káptalannak, hogy András fia Pongrácz, vagy Damián fia Miklós mint homo regius jelenlétében, küldjön ki kebeléből egy hites embert, a ki a bepanaszoltakat, addig míg panaszló Klára és Erzsébetnek az osztály alá került birtokból az őket megillető részt ki nem adják, a végleges osztozkodástól eltiltsa s mindaddig régi szállásaikon maradjanak, onnan el ne költözködjenek, nehogy a megszokott lakásaik az elköltözködés által üresen és elhagyatva maradjanak. Tíz évvel később, 1358-ban jelenti a szepesi káptalan, hogy Klára és Erzsébet teljesen kielégíttettek a birtokokból.
Néhány nap múlva ezen okirat kelte után Bogomér fia Miklós, Bogó fiai Tamás, Péter, Pál és András jelentést tesznek Lajos király előtt arról, hogy úgy egymás között, mint pedig Bodó fiai István és László között, másrészt a liptómegyei alispán és négy szolgabíró által kiadott okirat alapján a Liptómegyében és bárhol más megyében levő összes birtokaikban és részjószágaikban az ország törvényei szerint, hitelesen és örökösen megosztozkodtak, de minthogy az osztozkodás idejében nekik pergamenjük nem volt, ezért és e miatt nem a saját maguk akaratából, de a szükség által kényszerítve ez osztálylevelet papirosra iratták. Lajos király ezen jelentés alkalmából 1348. évi márczius 15-én_{Szmrecsányi Bogomér szmrecsányi levélt. Eredeti.}* az eset felsorolása mellett, elrendeli a túróczi conventnek, hogy az említettek közötti osztályt, – minthogy a papír s nem eléggé biztos anyag arra, hogy az örökös osztozkodás iránt létrejött meghatározásokat fentartsa – egy hites emberükkel s mint homo regius Damianfalvi Damiánnak fia Miklós vagy Miklós fia Pál, vagy Prezeki Péter jelenlétében, a megye alispánjánál és négy szolgabírónál megjelenve, a már papirosra írt osztálylevelet, abból semmit ki nem hagyva, semmit hozzá nem adva, pergamentre átirassa és a convent pecsétjével hitelesítse.
Bogomér comes nemzetségének közös törzsbeli ivadékai az 1346–48. között végrehajtott vagyonfelosztás után, a közösségből kilépvén, az osztályúl kapott javadalmak főhelyei után külön családokat alapítottak. I. Bogomér comes fiai közűl Bodónak két fia István és László osztályrészűl kapták Szentivánt a hozzátartozó birtokokkal, midőn is ezeknek gyermekei: István ágán Lampert, kinek neje Roskováni Erzsébet volt, és II. Miklós, és László gyermekei: Sebestyén és Pétr már 1380-ban «de Zent Jan» írják magukat. Miklós öt fia: Benedek, Márton, II. István, Péter és Pál közűl, a négy utolsó Zemerchent és Zjárt kapták meg, s ezek közűl II. István fiai: Jakab, György és III. István 1371. körűl «de Zemerchen»-nek hivatnak; II. Bogomér gyermekeinek: István, Tamás, Péter, Pá lés Andrásnak, a nádasdi jószág tartozékaival jutván osztályrészűl, «de Nádasd» neveztettek, a mely család ivadékai még a XV. században is igen soká így s csak későbben hivattak: Baan de Nádasd. A vazseczi és csorbai nagy erdőtest nem képezvén osztály tárgyát, az minden tartozandóságával az osztályos testvérek közös birtoka maradt. Ime a közös leszármazást a következő táblázat mutatja.

Lőrincz 1242. (Közös törzse a Pongrácz, Pottornyai, Szentiványi, Szmrecsányi és Nádasdi Baán családoknak.); Szerefel 1244; I. Bogomér 1244–86.; András (Pongrácz csal. őse.); Miklós (Pottornyai csal. őse.); Bodó 1286–1343. (Szentiványi csal. őse) l. folytatását alább.; Miklós 1286–2348. (Szmrecsányi csal. őse) l. folytatását alább.; II. Bogomér 1286–1343. (Nádasdi Baán csal. őse) l. folytatását alább.; János 1286-1321. (1310. esztergomi kanonok, 1321. már nem élt; Lőrincz 1286–1343 (szepesi kanonok.); Dénes 1286–1321. (karthausi barát.)

Ezen osztozkodásnak családtörténeti szempontból egyik fontos és nevezetes ténye az, hogy a mint fentebb említém I. Bogomér comes fiának, Miklósnak öt gyermeke közűl csak négy volt osztályos a birtoktestekben, az ötödik pedig Benedek, nagyapja I. Bogomér comes szerzeményeiben nem részesűlt, sem pedig későbben mint érdekelt fél, a három családra szétágazott vérbeli rokonainak, illetve testvéreinek ügyében okiratilag nem említtetik. Az osztályt megelőzőleg azonban két adat áll rendelkezésünkre, a melyek egyikéből megtudjuk azt, hogy Miklósnak volt Benedek fia is, s hogy ezen Benedek a fejérmegyei Szentiványiak első őse volt; a másikból bebizonyúl az, hogy Benedek I. Bogomér comes fiának Miklósnak volt fia, ugyanaz, a ki a fejérmegyei birtokokat szerezte, s ott családot alapított.
Már ezelőtt 10 évvel egyik dolgozatomban_{Tört. Tár. 1879. évf. 725. lap: Liptóvármegyei levéltári kutatások eredményei.}* nyilvánítottam az iránt való nézetemet, hogy a Fejérmegyében elterjedt Szentiványi család közös törzsből ered a liptómegyei Szentiványiakkal, de még akkor azt csak valószínűnek tartottam azon indok alapján, hogy a fejérmegyei családnak törzsoklevelei a liptói család levéltárában őriztetnek 1325–1585-ig, most ezen okiratok áttanúlmányozása után határozottan állíthatom, és okiratilag bebizonyíthatom teljes hitelű és kétségbevonhatlan adatokkal, a két családnak egy közös törzsből való származását. Ugyanis Benedek fia György, Fülöp nádor, szepesi és újvári comes azon ténye ellen, hogy egy bírói ítélet alapján a csorbai határban levő birtokrészt elfoglalván, azt más szepe4si birtokhoz csatolni szándékozott, – legközelebbi rokonai, Bogomér comes és fiainak tanácsára és megegyezéséből «habito consilio et tractatu cum proximis suis filiis Bogomerii antedictis»: a szepesi káptalan előtt 1325-ben_{Szentiványi csal. levélt. Szentiványban. Lit. a. Fasc. I.}* a hozott ítélet és Fülöp nádor szándéka ellen ünnepélyes óvást emelt.
1326. évben ugyanazon György megjelenvén a budai káptalan előtt Fejérmegyéből – Georgius filius Benedicti de Zentyvan de eadem comitatu Albensi – egyrészről másrészről pedig Nemel fia Máthé szintén Vasmegyéből, utóbbi kinyilatkoztatta a megbízott tanúk jelenlétében, hogy három részbirtokát Weth, Katul és Zerk nevű helységek határaiban, Benedek fiának Györgynek s ugancsak akkor Urdus János Zunyogi részbirtokát Miklós fiának Benedeknek 15 ezüst márkáért örök áron eladta; – item Johannes dictus Urdus portionem in possessione Zunyog Benedicti, filii Nicolay ... pro quindecim marcis argenti ... vendidisset, tradidisset ac contulisset. Kiadta az erre vonatkozó oklevelet a budai káptalan ugyanazon évben._{U. o. Lit. A. Fasc. No. 4.}* Mindezen tények határozott álláspontot engednek elfoglalni, azon most már megokolt állítás mellett, hogy a fejérmegyei elterjdet Szentiványi család első őse Benedek, I. Bogomér comes fiának Miklósnak fia volt, ki Liptómegyéből elszakadván s az ottani birtokból testvérei által valószínűleg készpénzzel kifizettetvén, mint birtokszerző és családalapító Fejérmegyében megtelepedett s innen már ennek fia György, mint érdekelt családtag emelhetett csak óvást, a fentebb említett csorbai jószágra vonatkozó ítélet és foglalás miatt Fülöp comes ellen, holott ezt, mint idegen, vérbeliség nélkül s mint nem osztályos, semmi indokból sem tehette volna.
Nem levén kitűzött czélom a Liptómegyén kívül elterjedt család minden ágazatának okiratos leszármazását tárgyalni, itt csak a vérségi és közös törzsbeli eredetet kívántam jelezni a fent előadott okiratok alapján.
Visszatérve I. Bogomér comes fiainak osztozkodására, e Miklós ágán, kivált István a Szmrecsányi család alapítója Zemerchen birtokának főhelyén, a vallás cultusának nagy akadályát látta abban, hogy a községnek kőből épűlt temploma nincsen, s ezen segítendő, Bodó fiát Lászlót és Istvánt, valamint Bogomér fiait Tamást, Pétert és Andrást, megidéztette Miklós mester honti archidiaconus elé; midőn is a nevezettek a kitűzött határnapra, 1349. évi október 6-ára (ad octavas beati Michaelis archangeli) a következő egyességre léptek: minthogy Zemerchen együttes szerzeményük levén s az Miklós fiának Istvánnak jutott osztályrészűl, a hol lakik s ott nincsen kőből épített templom – in quo ipse Stephanus filius Nicolai residet ecclesia careret lepidea – kívánta, hogy megidézett unokatestvérei őt a templom építésénél egyenlő részben segítsék; s egyességet kötöttek, hogy a szerint a mint három ágra oszolnak, mindenik ág a kőműveseknek a munka harmadrészét fizesse, akkor midőn István a maga harmadrészét már teljesen kifizette. A mi pedig a faanyagot és az épületkövet illeti, azt, Miklós fia István, zemercheni és saári – mai Zsjár – jobbágyaival tartozik oda fuvaroztatni; a mész elkészítését azonban István maga köteles végeztetni. Ennek következtében végzést hozott a honti főesperes vicáriusa Miklós, hogyha Bodó fiai, a szentiványi keresztelő szent Jánosról czímzett templomukat bővíteni, vagy ha Bogomér fiai a Nádasdon levő Mária Magdolna nevű templom repedéseit javítani akarnák, akkor kölcsönösen tartoznak egymást, szintén egy-egy harmadrészben a kőfaragó munkájának fizetésében segíteni. Ez iránti oklevelét a honti főesperes vicáriusa Miklós, kiadta ugyanazon év október 9-én (septimo idus Octobris)._{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. Másolata Baán Bertalan levélt. Nádasdon.}*
Érdekes családtani és nemzedékrendi kérdést vet föl egy, a szepesi káptalan által 1352. évben november 21-én (feria tertia proxima post octavas festi beati Martini confessoris) kiadott oklevél,_{Saját gyűjteményemben: Pottornyay Ede levélt.}* melyben az említett káptalan mondja, hogy megjelentek előtte Benedek fiai: Simon, Márk, Pál és István; Tamás fiai: János és Bogou; Sándor András fia, Tamás fiai; Lőrincz fia András; és másik András Pál fia, Lőrincz fiai, liptómegyei nemesek, kik felmutatván Béla királynak 1239. évben kelt és Hauk Palko részére Mogorfalu felől kiadott, s kettős hiteles pecsétjével ellátott adománylevelét: a káptalantól ezen okirat hiteles pecsét alatti átírását kérelmezték, s azt a káptalan jogaik védelmére, a fent említett napon hiteles alakban ki is adta.
Ezen kérdés megoldása: vajjon kik voltak ezen megnevezett liptói nemesek, azért fontos, mert azok határozottan nem I. Bogomér comes ivadékai, sem Bodo, sem Miklós, sem II. Bogomér fiai, sem pedig unokái nem voltak, daczára annak, hogy I. Bogomér comes birtokosa volt Mogorfalunak, daczára annak, hogy a fent emlitett liptómegyei nemesek Béla király 1239 évi eredeti adománylevelének Mogorfalu felől, birtokában voltak. Ezen érdekes kérdésnek megfejtését positiv adatok és hiteles okiratok alapján, minthogy ez alkalommal csak I. Bogomér comes nemzetségével foglalkozunk, legközelebbi részében jelen dolgozatunknak eszközöljük, most azonban visszatérünk a Bogomér nemzetségének további leszármazási történetére.
Széchi Miklós nádornak egy 1357._{Vitális Péter szentmiklósi levélt. Eredeti.}* évi ítéletében Zemercheni Miklós, Mike fia Jakab fiai nevében, a ki az akalichnai – most Okolicsna – határban egy birtokrészt, mint az anyját illetett negyedet, melyre igényt támasztott, s azon határjárást eszközöltetni s magának törvényszerűleg statuáltatni akart, ettől azonban Akalichnai Péter özvegye eltiltotta – a határjárást eszközölő szepesi káptalan és Magyarfalvi András fia Sándor, mint homo regius előtt óvást emelt.
Nemzedékrendi szempontból fontos és felette érdekes a szepesi káptalannak 1380. évi deczember 20-án_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 13.}* (in vigilia beati Thome apostoli) szerint Lajos király, Magyarfalvi Mikó fia Egid kérelmére elrendeli, ugyanazon év nov. 9-én (feria quinta proxima post festum beati Emerici ducis et confessoris) Visegrádon kelt parancsa által, a szepesi káptalannak, hogy a kérelmezőt a magyarfalvi birtokba bevezesse. A káptalan kiküldvén a maga hiteles emberét Miklóst, Widefalvi János homo regius s az összes szomszédok jelenlétében, a kitűzött határnapon decz. 14-én (feria quinta proxima preterita videlicet in crastino festi beate Lucie virginis et martyris) a statutiót és határjárást megejtette.
Az érdekelt határos szomszédok közűl jelen voltak: Pongrácz fiai: András és Péter; Serefel fia: Jakab; Sándor fia: Miklós; Nádasdy Bogomér fiai: Tamás, András és Péter; Miklós fia: Pál; Zemercheni István fiai: Jakab és György; István fia: Lampert; Zentiványi László fiai: Sebestyén és Péter; s Magyarfalvi Ediget azon egyesség alapján, mely a detrichfalvi osztályosok, és a walasdi, zemercheni és zentiványi nemesek előtt a káptalan előtt köttetett, minden ellentmondás nélkül bevezette, a mely szerint a magyarfalvi határnak déli oldala a Bogomér nemzetségének és osztályosainak, északi része pedig Mikou fia Eidnek és osztályos atyafiainak jutott örök birtokúl, lekötelezvén magokat Edig, testvérei és osztályos atyafiai a detrichfalvi és szent-andrási egyrészt, másrészt pedig a nádasdi, zemercheni és zentiváni birtokosok, a magyarfalvi határt meg nem másítani, az iránt pört nem emelni, párviadal terhe s a pör kezdete előtt öt márka ezüst fizetésének büntetése alatt.
A túróczi conventnek egy 1388. évi kiadványából_{Szentiványi csal. levélt.}* megtudjuk, hogy Szentiványi Istvánnak Lampert Sebestyén és Miklós fián kívül még egy leánya is volt, a ki Divéki János neje; s ugyancsak Szentiványi István testvére Lászlónak leánya Bossányi András özvegye volt: minthogy az említett convent előtt Lampertet és Sebestyént és László fiát Pétert a tőlük megkapott negyed iránt nyugtatják.
1401-ben_{Szentiványi csal. levélt.}* a Vág folyónak a magyarfalvi határon való folyását a tornalyai – mai Pottornya – birtokosok más mederbe szorítván, ez határsértési okot szolgáltatott a magyarfalvi birtokosoknak, kik az ellen óvást emeltek és ennek folytán Zsigmond király által a szepesi káptalan megbízatott, hogy Detrichfalvi Egyed fia Imre, András fia: Sándor,, András fiai: Bálint és Gergely, Bogomér fiai: Lampert és János; nemkülönben Szentiványi István fia: Lampert és László fiai: Sebesyén és Pál kérelmére a vizsgálatot megejtse s ez iránti jelentését megírja. Sajnos, hogy a vizsgálat eredményéről tudomásunk nincsen, minthogy a káptalannak erre vonatkozó jelentése a családi levéltárban már fel nem található s csak egy 1665. évben készűlt levéltári regestrumban fordúl elő bejegyezve a káptalani jelentés.
Ámde ha a Bogomér nemzetség ivadékai, a szomszédság kellemetlen háborgatásainak ki voltak téve, ők is majd egymás között, majd határos szomszédaik között bőséges viszályokat okoztak hol foglalás, hol foglalás, hol joghatályutalás által. Iacute;gy történt ez 1411. évben is, midőn a menedékkövi karthausi szerzetesek Zsigmond királyhoz voltak kénytelenek folyamodni, hogy őket a szomszéd birtokosok jogtalanságaitól megmentse. Ugyanis mint részbirtokosok, a csorbai erdőtestben Nádasdi Péter fia Miklós, Nádasdi Tamás fia István, Zemercsényi István fia Lampert és Zemercheni Benedek fia Pál, a birtokukkal határos Sunyavai lakosokat, a karthausi szerzetesek jobbágyait az erdők használatában folytonosan háborgatták, nem engedték nekik a szükséges tüzelő- és épületfa kihordását. Zsigmond király e panasz ügyében Liptó vármegyére parancslevelet írt 1411. évi ápril 1-én (feria quarta proxima post dominicam Judica),_{Szmrecsányi Bogomér szmrecsányi levélt.}* melyben szigorúan meghagyja, hogy a karthausi szerzeteseket és azoknak sunyavai jobbágyait védjék meg a bepanaszlottak jogtalanságaitól, sérelmes eljárásuktól, és igazságot szolgáltassanak nekik az őket elnyomók ellenében.
1415-ben_{U. o.}* Zemerchényi Pál fia Benedek panaszt emel Zemerchényi István fia Lajos ellen, a ki zemerchényi és más egyéb birtokain szántó, földeinek nagy részét elfoglalta. Eziránt királyi parancs következtében, az alispán és négy szolgabíró vizsgálatot rendel s a kihallgatásra kiküldi Rásztokai Jánost Miklós fiát, a ki a megjelenési határidőt julius 15-ére tűzi ki s az eredményről a királynak jelentést tesz.
1419. évben Sigrai György leánya Klára, Görgői Péter neje és ennek fia György, a liptómegyei Kis-Gybe vagy Uj-Gybe nevű jószágba magát bevezettetni óhajtván, Zsigmond király az említett év május 24-én elrendeli_{Szentiványi csal. levélt.}* a túróczi conventnek, hogy Görgői Péter nejét Klárát és fiát Györgyöt a Kis- vagy Uj-Gybei jószágba bevezesse s azt neki átadja. A julius 2-ára (in festo visitationis beate Mrie virginis) kitűzött határidőben, megjelenvén a helyszínén Bencheházi Lőrincz fia Miklós, a bevezetés és birtokátadás ellen Zemerchényi Pál fia Benedek, Nádasdi Tamás fia István, Szentiványi Lampert, Szentiványi Sebestyén fia Miklós és Szentiványi Péter fia János nevében óvást emelt; midőn is az óvás indokainak előadására, az óvást tevők okt. 6-ára megidéztettek s ez iránt a káptalan oklevelét ugyanazon év okt. 9-ére (octava die diei evocationis) kiadta.
Időközben azonban a Bogomér nemzetség Szentiványi ágának meggyűlt a baja a szomszédos király-lehotai birtokosokkal, kik közűl Király-Lehotai Egyed még 1410. évben_{Szentiványi csal. levélt.}* foglalásokat tett a Szentiványiak erdőbirtokából, a mi ellen Szentiványi Lampert fia Péter, Sebestyén fia Miklós, Péter fia János ünnepélyesen tiltakoztak a szepesi káptalan előtt. Az ellenségeskedés azonban ezzel nem szűnt meg, sőt inkább növekvőben volt, míglen az 1422-ben_{U. o.}* tettleges hatalmaskodásban tört ki közöttük; s e miatt Királylehotai Gergely fia Gergely ellen, Szentiványi Lampert fia Benedek és Sebestyén fia Miklós panaszt emelvén, országbírói rendelet adatott ki a túróczi conventnek, hogy a bepanaszlottak hatalmaskodása ügyében szigorú vizsgálatot indítson s a vizsgálat eredményéről annak idejében jelentést tegyen.
Hosszas viszály és pörlekedés tárgyát képezte a csorbai scultetai ügye a Bogomér comes ivadékai és a scultétusok között, a mely 1422–1436-ig tartott. Scultetiális jogait ugyanis a scultetus egy Péter nevezetűnek eladta; ez iránt a család nehézségeket támasztott; és a szabadalmakat az illetőnek megadni vonakodott; mire a szepesi káptalan 1426. évben megidézte_{U. o.}* Zemerchényi Pál fiát Benedeket és Sebestyén fiát Miklóst. Az ügy, úgy látszik, nem vezetett a kívánt sikerhez, mert 1429-ben Zsigmond király parancslevelet írt,_{U. o.}* a szepesi káptalanhoz, mire a káptalan Péternek bizonyságlevelet adott ki 1430-ban a csorbai cultetia eladása tárgyában;_{U. o.}* s a prépost 1431-ben levelet írt_{U. o.}* Szentiványi Tamás fia Istvánhoz, Benedek fia Lőrinczhez és Benedekhez, hogy pétert a csorbai scultetiában megtartsák. Mindezen intézkedések foganat nélkül maradtak, míg végre a csorbai jogos scultetus Péter 1436-ban meghalt_{A scultétus végrendelete. U. o.}* s még ugyanazon évben, a viszályos ügyet új eladásx által, Nádasdi István fia Tamás, Zemercsényi Lőrincz és Benedek, Szentiványi Benedek, Miklós és János elintézték. _{Szentiványi csal. levélt.}8.
Szentiványi Sebestyén fia Miklós nőül vevén Andrásfalvi (Pongrácz család) Jakabnak leányát; sógora András és női hozomány és jegyajándék ügyét elintézni vonakodott, a miért is 1440-ben a túróczi convent előtt_{Szentiványi csal. levélt.}* sógora Andrásfalvi András ellen óvást emelt.
Ugyanez évben még Királylehotai Egid, új adomány czímén elfoglalta Király-Lehotát, ez ellen mint közvetlenűl érdekelt szomszédok, Szentiványi péter fiai Lampert és Benedek; Miklós fia Sebestyén és Péter fia János ünnepélyes óvást emeltek._{U. o.}*
A Szentiványi család nemzedékrendének egyik legfontosabb és érdekesebb okirata azon bizonyságlevél, melyet a túróczi convent 1443. évi január 19-én (feria sexta proxima ante festum convensionis Sancti Pauli apostoli) kiadott._{U. o. Lit. A Fasc. II. No. 10. Eredeti.}* Ugyanis Sebestyénnek fiát Miklóst – kinek neje Szentiványi János fiának Jánosnak Katalin nevű leánya volt – a mint azt az említett okirat mondja, Lampertnek fia Benedek véletlenségből megölte – per eundem Benedictum filium Lamperti casualiter interempti – s úgy e miatt mint a női hozomány és jegyajándék miatt, Miklós fiai: János, István, Péter András, Balázs és Lampert fiai Benedek és Péter között folytonos súrolódások, egyenetlenségek és minduntalan pörök támadtak. A viszálykodásoknak valahára véget vetendők; megjelentek a túróczi convent előtt Miklósnak fentebb említett fiai: Péter fia Benedek, s általa anyja Lampert neje Roskoványi Erzsébet, s Miklós fiának Benedeknek neje, Ujfalvy Antal leánya Margit; kijelentvén a convent előtt, hogy minden gyűlölséget és pört, ellenségeskedést megszűntetvén, Miklósnak halála, valamint a jegyajándék és női hozomány tekintetében, hogyha bár Lampert fia Benedek gyermektelen volta miatt Péter fiát Jánost, Miklós fiait: Jánost, Istvánt, Pétert, Dienest és Balázst illetné is meg Benedek és Lampert osztályrésze, de mégis a békesség kedvéért közmegegyezés alapján a nekik fizetett készpénz által, úgy Miklós halála, valamint a jegyajándék és a hozomány tárgyában magukat kielégítettnek tekintik, s a felől az illetőket nyugtatják.
1461. évben_{Szentiványi csal. levélt. jegyzékében}* Szentiványi Miklós fiai: István és Balázs, kiknek leánytestvérük Stavnyiczai György neje volt, a női hozományt és jegyajándékot kifizetik Stavnyiczai Györgynek.
1464-ben_{U. o.}* Szentiványi János fia Gáspár, Miklós fiai a magtalanúl elhalt Szentiványi Lampert fia Benedek után maradt birtokot megosztják.
1464-ben Zemerchényi Lőrincz fia László, Komorovszky Péter főispán előtt bepanaszolja Szentiványi Miklós fiát István, hogy Német-Porubán lakó jobbágyait, midőn azok a szentiványi templomba mentek, letartóztatta, s neki húsz arany forintnyi kárt csinált. Ezen ügyben Komorovszky eskűletételre ítélte Szentiványi István, a ki a kitűzött határidőben, magához hasonló három nemes ember jelenlétében letette az esküt az iránt, hogy a vád tárgyában teljesen ártatlan; mire Komorovszky főispán őt a vád alól fölmentette, s erről szóló bizonyságlevelét ki is adta._{Szentiványi csal. levélt. Lit. B. Fasc. I. No. 1.}*
A Liptómegyében pusztító husziták féktelenségeit Bogomér nemzetségének ivadékai is megérezték, s valami pastuh István nevű martalócz, zsoldosaival, elpusztította Szentiványi Miklós fiai János, Dénes és Balázsnak; János fiai László és Gáspárnak; Nádasdi Bán Miklós és Lőrincznek; Zemerchényi Lőrincz fiainak Lázsló, János és Mihálynak, Szentivány és Porubán birtokait; a mi végett a károsúltak Mátyás király előtt panaszt emeltek._{U. o. Levélt. jegyzék.}*
1477. évi július 26-ik napján Trenchénben kelt oklevelével_{Szmrecsányi Bogomér levélt. Szmrecsányban.}* Mátyás király Zemerchényi Simon és Péternek, Mihály király Zemerchényi Simon és Péternek, Mihály és Lászlónak, Nádasdi Bán Tamás és Pálnak Zemerchent és Szaart, Nádasdot és Jalóczot, hűséges szolgálataik jutalmáúl, új adományozás czímén oda ajándékozza, s a bevezetést és beigtatást, a szepesi káptalannak elrendeli Benedekfalvi György vagy Salamon homo regius s a meghívott felek és szomszédok jelenlétében. Minden ellentmondás nélkül a kitűzött határnapot augusztus 14-én (dominico die proximo ante festum assumptionis gloriosissime virginis Marie) a káptalan a birtokokban bevezette és átadta. A többiek között jelen voltak Andrásfalvi Jakab, Pongrácz és István; Okolicsnai Ferencz, Bernát és Leonard, Szentiványi Balázs és Dettrichfalvai György. A káptalannak az átadási tényről szóló oklevele kelt aug. 30-án_{Szmrecsányi Emil tereskei levélt.}* (sedecimo die diei introductionis et statutionis) 1474-ben.
A három család osztályos vérrokonai között folytonos perpatvar, súrlódás, foglalás és birtokháborgatás nyomait találjuk az okiratokban. Iacute;gy foglalták el 1479. évben_{Szentiványi levélt. Jegyzék.}* Nádasdi Bán Lőrincz fiai Péter, Tamás és Pál, Szentiványi Sebestyén fia, Miklós fiainak István és Balázsnak velük közösben maradt birtokait, mi iránt panaszt emeltek, s a foglalók ellen nádori rendelettel kieszközölték a vizsgálatot; s még ez évben Szentiványi Simon és Péter óvást emeltek Mátyás király új adományozása ellen,_{U. o.}* mit Zemerchényi László és Mihály, Nádasdi Bán Tamás és Pál részére Zemercseny, Szaar, Nádasd és Jalócz felől kiadott.
1481. évben_{Szentiványi csal. levélt. Jegyzék.}* Hliniki György özvegye Szentiványi Péter leánya és testvérei István és Balázs között egyesség köttetik, az anyjuk után reájuk maradt ingók és ingatlanok kiadása tárgyában.
1483-ban_{U. o.}* Szentiványi István fiai: Miklós, László, Mihály, András és Zsigmond óvást emelnek Szepesmegyében Olsovicze, Alsó- és Felső-Répáson levő részbirtokainak elfoglalása ellen.
Keresztúri Pál fia Imre magtalanúl elhalván, ennek egész birtokát liptómegyei Keresztúron – mai Szentkereszt – 1481. január 3-án_{Loksánszky Béla ügyvéd liptó-szentmiklósi levélt.}* (feria tertia proxima post festum circumcisionis domini) Kis-Palugyai Liptai Bálintnak, és testvére Mártonnak és Szentiványi Balázsnak adományozta.
I. TÁBLA;

Bodó (Szentiványi család) 1286–1343.; I. István 1343.; I. László 1343.; Névtelen leány Divéki János neje 1388.; I. Lampert, neje Roskoványi Erzsébet 1380.; I. Miklós 1380.; I. Sebestyén 1380.; II. Sebestyén de Szent Iván 1380.; I. Péter 1380.; Tamás 1380.; Névtelen leány Bossányi András özvegye 1388.; I. Benedek 1343.; II. Péter 1410.; II. Benedek, neje Ujfalusi Antal leánya, Margit, 1445.; III. Sebestyén 1380–1445.; II. Miklós, neje Szentiványi Katalin. Megöletett 1419.; I. János neje Szentiványi Katalin 1419–45.; II. István 1431.; Lőrincz 1431.; III. Benedek 1431.; III. István, neje Szentkeresztesi Borbála 1445–86.; I. András 1445.; III. Péter 1445.; Dénes 1445.; Balázs 1445–86.; III. János 1445–86.; I. Gáspár 1487.; II. János 1487.; Pál 1487.; Sándor 1487.; II. Lampert 1475.; IV. Benedek 1475.; IV. János 1475.; Borbála Hliniczky Györgyné 1490.; II. László; II. Gáspár; Katalin 1494.; III. Miklós 1509–26.; III. László 1509–26.; Mihály 1509–26.; II. András 1509–26.; Zsigmond 1509–26.; Viktor 1509–26.; Félix 1509–26.; Bernát 1509–26.; III. Gáspár 1509–26. neje Géczy Ilona.

II. TÁBLA

I. Miklós (Szmrecsányi család) 1286.; Benedek 1325. fejérmegyei Szentiványiak őse.; György 1326.; Márton 1343.; Mike.; II. Miklós; I. István 1343.; Lajos 1415.; Jakab 1380.; György 1380.; II. István 1380.; I. Péter 1343.; I. Pál 1343.; Lőrincz 1401.; Benedek 1411–47. alispán.; Lampert 1411, 1426.; Lőrincz 1426.; Mihály 1474.; László 1464.; János 1464.; Simon 1474.; II. Péter 1474.; Borbála 1508. Ratizborani Berbeta neje.; Kristóf 1508.; II. Pál 1508.

III. TÁBLA

II. Bogomér (Nádasdi Baan család) 1286–1343.; I. István 1358 de Nádasd.; I. Tamás 1343–80 de Nádasd; I. Péter 1343–80 de Nádasd; II. Pál ... 1343 de Nádasd; András 1343–80 de Nádasd.; II. Tamás 1474.; III. Tamás; II. Pál 1474.; Miklós 1411–74.; Mihály 1480.; II. Péter 1474.; Lőrincz 1479.

1484. évi január 26-án_{Szmrecsányi Bogomér szmrecsányi levélt.}* (feria tertia proxima post festum conversionis beati Pauli apostoli) a túróczi convent előtt nyugtatja Szentkereszti István leánya Hlyniki György neje Szentkereszti István leánya Zentiványi Péter unokája Zentiványi Istvánt és Balázst, hogy a nagyanyja, Szentiványi Katarina Szentiványi Miklósné után őket illető részt, Zentivány, Magyarfalu, Németfalu, Poruba, Krizsán-Poruba, Vazsecsz és Csorba birtokokból megkapta.
1485. évi okt. 20-án (feria quinta proxima post festum sancti Luce evangeliste) Kispalugyai Liptai Bálintot, Mártont és Zentiványi Balázst a szepesi káptalan az 1481. évben Mátyás király által adományozott keresztúri birtokba bevezeti s erről szóló bizonyságlevelét 1485. évi nov. 4-én_{Loksánszky Béla levélt.}* (sexto decimo die diei introductionis et satutionis) kiadta.
A Szentiványiak Boczabánya nevű jószága, határos levén Király-Boczával; a tőszomszédság foglalásokra és határsértésekre igen bő alkalmat szolgálatott; a mi a Szentiványiak részéről gyakran meg is kíséreltetett, míg végre Király-Bocza községe megérezvén a perpatvarkodást, Mátyás királytól új határjárást kért. E kérelemre a parancsot Mátyás király 1487. évi márcz. 26-án (feria secunda proxima post dominicam Letare) kiadta, elrendelvén a szepesi káptalannak, hogy a határjárást eszközöltesse. A határidőt a káptalan ápril 9-ére (feria secunda proxima ante festum b. Tiburtii et Valeriani martyrum) kitűzvén, ott mint közvetlen érdekelt fél és tőszomszéd jelen volt Szentiványi János, Gáspár, Pál és Sándor. Ezen határjárásról szóló bizonyságlevgele a káptalannak kelt ugyanaz évi ápril 24-én._{Boczabánya levélt. hiteles levélt. másolat 1819. évi máj. 4.}*
1489. évi augusztus 13-án (idibus Augusti) Mátyás király Zemerchényi Simon és Péter, Zemerchényi Mihály és László, Nádasdi (Baan) Miklós, Tamás és Pál kérelmére a Zemerchen Szaar, Nádasd és Jalóczra vonatkozó új adományát és a káptalan beigtatási levelét átírja._{Szmrecsányi Emil tereskei levélt.}*
Ratisborani Berbetha János özvegye Zemerchényi Simon leánya Borbála, 1508. évi január 26-án nyugtatja testvéreit Zemerchényi Kristófot és Pált a felől, hogy a jegyajándékot, a női hozományt és a negyedet atyja birtokai után neki teljesen kifizették.
1509. évi nov. 21-én Nádasdi Baan Tamás megjelenvén Zentiványi György alispán előtt, általa minden osztályos vérbeli rokonát és atyafiát felszólíttatja, ha valaki közűlök vele az ő ősi és öröklött birtokait elcserélni óhajtaná-e? s ha senkisem találkozik, felszólítja összes szomszédait a cserére, miről a fenti kelettel az alispán kiadta bizonyságlevelét.
Bogomér comes ivadékainak leszármazását, három családra szétválva, a maig élő Szentiványi, Szmrecsányi és Baan családban, a felhozott levéltári okiratokkal megvilágítva; ezek nemzedékrendjét 1526-ig oklevelek alapján a következő táblázatok tűntetik fel, midőn a további leszármazásra nézve, jelen dolgozatunk kitűzött czéljával és cziménél fogva, e szakfolyóirat szűk határain belűl tovább terjeszkednünk nem lehetett.
(A családfát lásd a megelőző lapon.)

MAJLÁTH BÉLA.

A Rathold nemzetség czímere.
(Egy tábla mellékletel és egy czímerrajzzal.)

1. sz.
1238. Miklós alországbíró (Nyáry Herald. III. tábla 20.)

2. sz.
1255. I. Roland nádor. (Orsz. ltár dipl. 214.)

3. sz.
1299. II. Roland nádor. (Orsz. ltár dipl. 1880.)

4. sz.
1321. Roland nádor fiai: Dezső mester, Leustách, Roland és István (Orsz. ltár dipl. 2064.)

5. sz.
1347. Oliverius f. Mathlae de g. Ratold tárnokmester (Rajcsányi gyűjt.)

6. sz.
1358. Generatio Oliveri et Ratoldi. (Bécsi képes krónika.)

7. sz.
1361. István budai prépost. (Orsz. ltár dipl. 5076.)

8. sz.
1380. Kazai Kakas László. (Századok, 1880. 484.)

9. sz.
1392. 1394. Kaplai János országbiró. (Orsz. ltár dipl. 7731 és 7001.)

10. sz.
1392 Thary (Orsz. ltár dipl. 26571.)

11. sz.
1393. 1396. Ilsvai Leustách nádor. (Országos levéltár.)

12. sz.
1395. Pásztóhi János orzságbiró. (Nagy Iván.)

13. sz.
1395. 1396. Pásztóhi János országbiró. (Orsz. levéltár 8138.)

14. sz.
1440. Feledi Bencze fia János. (Orsz. ltár 13602.)

15. sz.
1466. Serkei Lórántfi György. (Orsz. ltár 16342.)

16. sz.
1477. Kazai Kakas György. (Orsz. ltár 28859.)

17. sz.
1491. Rátóthi Gyulafi László özvegye vagy fia István. (Orsz. ltár 19741.)

18. sz.
1512. Putnoki János. (Orsz. ltár 22333.)

19. sz.
1525. Paxy Balázs győri püspök. (Országos levéltár.)

20. sz.
1530. Feledi Eustach. (Lónyay ltár Deregnyőn.)

21. sz.
1568. Paksy Jób. (Rajcsányi gyűjt.)

22. sz.
1588. Rátóthi Gyulafi György (pecsét).

23. sz.
1614. Lórántfi Mihály.

24. sz.
1617. Lorántfi Zsuzsánna. (Ibrányi levéltár.)

25. sz.
XVII. száz. Lorántfi czímer a sárospataki várban.

26. sz.
1685. Gyulafi György.

27. sz.
XVII. száz. Paksy György.

28. sz.
1694. Paksy György.

29. sz.
Olivér tárnokmester czímer-pajzsához

30. sz.
1392. 1394. Kaplai János czímer-pajzsához.

31. sz.
1617. Lorántfi Zsuzsánna czímer-pajzsához.

32. sz.
1685. Gyulafi György czímer-pajzsához.

33. sz.
Putnoky család cízmere.

Ki figyelemmel kisérte a heraldikai és sphragistikai mozgalmakat hazánkban az utóbbi hét év alatt, be kell ösmernie, hogy azok ez idő alatt váratlanúl fontos eredményeket értek el. – Százados mulasztások helyre pótoltattak, az eddigi kritikátlan kiadványok salakjaiktól megtisztultak, használható anyaggá váltak, kihalt s élő nemességünk czímerei oly nagy számban tétettek közzé, hogy ma elégtétellel elmondhatjuk, hogy e téren, – ha nem mindent is, – de a legfontosabb s legnagyobb dolgokat befejeztük.
Ez eredmények létrehozásában az elismerés elsősorban a heraldikai és genealogiai társulat közlönyét illeti, mely a szakférfiak és szakkedvelők gyűlpontját képezve terjedelménél fogva gazdag kincses bányáját képezte a kutatóknak, s a benne összegyűjtött adatok ösztönűl szolgáltak a további kutatásra és munkálkodásra.
Fontos mozzanatot képez e fejlődési processusban B. Nyáry Albertnek 1886-ban megjelent «A Hraldika Vezérfonala» czímű műve. – Ki ezen terjedelmes, nagy tudományos apparatussal készült művet valódi értéke szerint akarja megbírálni, el kell ösmernie, hogy az nagy mértékben tanúlságos, hogy az temérdek fontos adtot tartalmaz különösen hazai heraldikánk s sphragistikánk történetéhez, hogy annak egyedüli hátránya az, hogy tekintetve véve nemzeti heraldikánk rohamos fejlődését és haladását az utóbbi években, megjelenése egy évtizeddel korai volt. – A ritka pontossággal szerkesztett «Nemzetségi zsebkönyv» a régibb és újabb nemességre és czímerekre vonatkozó értékes adataival; Tagányi lajstroma az országos levéltárban levő czímer-adományozásokról (kiegészítve Karagyena és Pettko által); Dr. Csánki jeles pecsét lajstroma, az országos levéltár mohácsi vész előtti pecséteiről, mindmedgannyi nélkülözhetetlen tanácsadók s egyszersmind lényegesen megkönnyítik a további kutatásokat.
Ezen becses forrásmunkákat e rövid pár év alatt is gyakran használták fel újabb kutatásoknál, főképen a «Neuer grosser Siebmacher» egyetemes nagyszabású czímerkönyv Magyarországra vonatkozó részénél, melynek szerkesztésénél fő irányelv, hogy az a magyar három-egykirályság lehetőleg teljes czímerkönyve legyen.
Azonban mindezen fényes eremdények mellett hiányzik még egy, a legfontosabb, a nemzeti heraldika épületének alapkövei: az ősczímer tipusok, a nemzetiségi czímerek ismerete. – Ezek ismerete nélkül, hiányzik az épülethez az alap s magar heraldika fejlődési története zárt könyvvé leszen.
Elérkezettnek látszik az idő, hogy e téren is komoly munkához lássunk.
Hogy a nemzetiségi czímerek csak kis részének meghatározásáról lehet szó – még pedig nem csak most, hanem jövendőben is – ezt tudjuk, valamint azt is tudjuk, hogy ezen csekély rész kikutatása, tisztázása, meghatározása, hosszas utánjárást és tanulmányt igényel, de teljesen ismerjük azon segédforrásokat is, melyek e téren rendelkezésünkre állanak, s ezek teljes kihasználásával, segédűl véve a classicus heraldika történetének és szabályainak teljes ismereteit, képesek leszünk sok oly feledésbe ment adat felujítására, melyeknek segítségbe vételével egynémely ősi czímerünket régi díszében helyreállíthatjuk s azt mint drága s egyszersmind tanúlságos emléket, az utókor számára megörökíthetjük.
Azt, hogy ezen reconstruált nemzetségi czímerek az egykorival minden kis részletig teljesen egyezők lesznek, nem állíthatjuk, de hogy a lényegesebb főtypusokra nézve nem lesz eltérés s a mellékesekre is meg lesz a hasonlóság, ez már abból is következtethető, mert csak olyan nemzetiségi czímer reconstruálását kisérthetjük meg, melynek meghatározására nézve kellő mennyiségű adattal bírunk.
A XIII. századból kevés számú jól fenntartott pecsétünk van, a XIV. századból már több, s ezek számát még nehány sírkő-czímer is szaporítja, a XV. században már minden irányban növekszik heraldikai adataink száma. Ezen korszakok kútfőiből meríthetjük adatainkat nemzetségi czímereink meghatározásához, különösen azok pajzsalakját és sisakdíszét illetőleg. – Sokkal nehezebb feladat, a tlaán így összeállított czímerek színeinek meghatározása, minthogy sem régi czímertekercseink, sem tornakönyveink, sem olyan codexeink nincsenek, melyek bennünket ez oldalról felvilágosítanának. Az ilyen ősi czímerek színeinek ismerete ránk nézve örökre elveszett, ha csak azoknak utódai napjainkig nem élnek, vagy czímerük valamely külföldi czímerkodexben külföldi czímerek között ismeretlenűl nem lappang.
Kivételt képez ez elól azon néhány nemzetség czímere, melyeket színeivel együtt a bécsi képes krónika őrzött meg számunkra, de ezen különben felette érdekes hártya kézírat hátránya az, hogy heraldikai tekintetben nem feltétlenűl megbízható.
Társulatunk közlönye egész sorozatát tette már közzé a XV. szzadbeli erdélyi cízmerleveleknek, s a becses sorozatot még mindig folytatja. Azonban ezen becses heraldikai adalékok speciális tanulmányunkat csakis annyiban segítik elő, a mennyiben ezek egyikének vagy másikának szövegében világosan fel van tüntetve, hogy az adományozott czímer a genus ősi czímerével egyezik, vagy csak bővíti (Nagy-Mihályiaké, Soósoké) vagy pedig ha az adományozott czímer, bár ha a szöveg nem is említi, a családra vonatkozó korábbi pecsétekkel teljesen egyezik, ez esetben jogosan feltételezhető, hogy az új czímerlevél átvevén a régi czímeralakokat, átvette egszersmind a czímer régi színét is (péld. Garay).
Fontos források azon czímeradományozó oklevelek is, eredetiben és hiteles másolatokban, melyekben valamely család czímere valamely – többnyire kihalt genus czímerével megbővíttetik. Ez oklevelek leginkább a XVI. századból származnak s a czímerszíneket illetőleg eléggé hitelesek. Hasonló czímerbővítések a későbbi korból a czímerszínekre nézve nem megbízhatók.
Forrásaink közé sorozhatók még az utóbbi években a Turulban publikált czímer-albumok, noha ezek túlnyomó része már a XVII. századból származva nem sok adatot nyújt: a kolostorok, templomok s várakban levő üvegfestmények, de az ezeken levő czímereket elébb pontosan meg kell határoznunk, hogy hiteles adatúl szolgáljanak, s ez nem mindig sikerül.
Legfontosabb forrásunk azonban a kihalt nemzetségek czímerszineinek meghatározásánál az élő heraldika szirogú szabályai, melyek gyakran biztosabban vezetnek, mint a későbbi korszakok mesterkélt művei.
Nem tagadjuk, hogy a Rathold nemzetség czímerére vonatkozó dolgozatunk csak nyert volna az által, ha abban az ismert történelmi s genealogiai adatokat is bele vonjuk. Hogy ezt nem tettük, annak oka következő: Hazánkban a heraldika és sphragistika mint tudomány oly fiatal, hogy mind addig, míg a megérdemelt, s őt illető méltánylást ki nem nyerte, önállóságát féltékenyen kell őriznie s megragadnia minden alkalmat, mely kínálkozik, hogy megmutassa, mit és mennyit képes elérni, saját erejéből.

* * *

Szerencsés heraldikai véletlennek tekinthető, hogy a Rathold nemzetség czímer fö alkatrészei – melyek e czímer meghatározásánál fejtegetésünk alapjául szolgálnak – a heraldika legjobb korából származtak.
A pajzs az egyes hárslevéllel 1238-ból, a heraldika bölcsőkorából, a sisakdísz 1347-ből, azon időszakból, midőn a sisakdíszek állandókká lesznek s átörököltetnek, a pajzs szinei (fájdalom nem az egész czímer) ugyancsak közvetlen a sisakdísz korát követő időkből származnak.
Minthogy a pajzsalak, sisakdísz, takarók, csak a XIV. század folyamán kezdenek állandókká, maradandókká lenni, természetes, hogy a XIV. század második fele az, mely érdeklődésünket leginkább leköti, s hogy egyik vagy másik nemzetségi czímer végleges meghatározásánál főképen ezen kort tartandjuk szemeink előtt.
Ezzel nem azt akarjuk jelezni, hogy a tárgyunkra vonatkozó ezen kort megelőző heraldikai s sphragistikai anyagot nem becsülnők teljes értéke szerint, de nem czélunk a heraldika történetét megírni, hanem csak adalékkal járúlni a heraldika történetéhez azon korból, midőn a fiú apjának már teljes czímerét örökli. Azért teljes értéke szerint tudjuk becsülni a kezdet s a fejlődés korát is.
Állandóság jellemzi a Rathold nemzetség czímerét kezdetétől fogva a legújabb időkig. A mint az első ismert czímerben, Miklós alországbiró 1238-ik évi pecsétén (1. ábra) a felfelé álló száraz egyes hárslevelet látjuk, ilyen egyesnek találjuk e hárslevelet folytonosan három századon keresztűl, s e főtypus a heraldika hanyatló korában is fenntartotta magát, csakis az ezen korban uralkodó naturalistikus jellegnek kellett engednie. Ez állandóság külföldön is ritka, nálunk példátlan._{Az ábrákat l. külön mellékleten.}*
Az eltérés, mely I. Roland nádor 1255. évi (2. ábra) vlamint fia Mátyás comes 1281-iki_{Arch. ért. XIII. 396. Fejér, Cod. dipl. V. 3. 104. Katona: Hist. critica. VI. 852.}* lovaspecsétén látható, nem is említve II. Roland nádor 1299. évi pecsétét (3. ábra), mely kérdéses, hogy vlaóban pajzsalak-e? csak látszólagos, mert itt a hárslevelek elhelyezésének módja olyan, hogy azokat csak mint kétszer, illetve háromszor alkalmazott egyes hársleveleket kell tekintenünk s nem mondhatjuk, hogy: Roland nádor három, Mátyás conmes két hárslevelet viselt czímerében._{Ezen egyes theoria mellett bizonyít az is, hogy Oliverius, ezen Mátyás fia, 1347-ben (5. ábra), valamint Desew, Leusták, Lorand és István, II. Roland nádor fiai 1321-ben (4. ábra), ismét az egyes hárslevéllel pecsételnek.}*
Ezekből kifolyólag kijelenthetjük, hogy a Rathold nemzetség czímere, már a XIII. század folyamán az egyes hárslevél volt.

* * *

A XIV. századból, hét, illetve kilencz pecsét s egy festett czímerpajzs maradt reánk, melyek nekünk a Rathold nemzetség, s az azokból elágazott egyes családok czímereinek pajzsalakját híven és világosan kivehetően megőrzötték. Mindezeken kivétel nélkül az egyes, álló, kifogástalanúl stilizált hárslevelet látjuk, ellentétben a középkori heraldika, külföldön annyira kedvelt «függő» vagy «húlló» hárslevelével._{A hárslevél a Rathold nembeliek czímerében, Turul 1886. IV. pag. 175.}*
E hárslevelek mindenikének vékony, rövid szára van, kettőn még letört felfelé álló rövid ágacska is látható (11. és 13. ábra). Ez eltérések szigorú jelzése ugyan teljesen felesleges, minthogy azok csakis a vésnök szeszélyéből s pillanatnyi hangulatából származnak, s a heraldikai hárslevél mindig az marad, akár vékony, akár vastag szárral, akár egyátalán szárral, vagy a nélkül ábrázoljuk is.
Feltűnő azonban e pecsétsorozatban az, hogy a Rathold nemzetség egy törzsből származó, de külön nevet viselő két ágazata, ugyanazon időben, a nemzetségi czímer typikus főalakját, az egyes hárslevelet, reá illesztett tollforgóval viseli. Iacute;gy látjuk ezt Ilsvai Leustách 1393 és 1396-iki (11. ábra), s Pásztóhi János 1395-iki (köriratos) pecsétein (13. ábra).
Ilsvai Leusták pecsétje kétségtelenűl ugyanegy típariummal nyomva – nem új előttünk, már elébb közzé tette azt Nagy Iván_{Magyarország Családai. V. 235.}* s közölve volt a Turulban_{A Turul 1886. 175. l. Hogy e pecsét közlőit a pávatollforgó félrevezette, oka az, hogy ezen Ilsvay pecsét reánk maradt példányai legnagyobbrészt a tollforgó alsó részénél romladozottak. – Ilyen romladozott példány állott szerző rendelkezésére is fennemlített tanulmányának megírásánál, ez levén annak oka, hogy e pecsétnél a tollforgó létezését csak felvetette, de határozottan nem állíthatta. – Időközben a Turul szerkesztője egy hibátlan pecsétnek jutott birtokába s ezt mellékelte a szöveg illustratiójáúl, a nélkül, hogy a szöveg is ez értelemben kiigazíttatott volna, innen van, hogy a szöveg a rajzzal, ha nem is ellenkezik, de teljesen nem egyezik. – Ennyit tartottam szükségesnek e tekintetben – habár megkésve – a t. olvasóközönségnek tudomására hozni.}* is. Nagy a hárslevélre illesztett tárgyat koronának (királyi vagy császári koronának) nézte, ugyanezen hibába esett Rajcsányi is, az roszágos levéltárban levő, pecséttollrajzaiban, a Turulban közlött czikk írója azonban ezen combinatiót határozottan elvetette s a hárslevélre illesztett tárgyat tollforgónak, még pedig pávatoll-forgónak határozta meg. Valamint jelezte azt is, hogy ez esetben el nem dönthető, hogy a pecsét az Ilsvaiak pajzsalakját vagy sisakdíszét ábrázolja-e, hogy az egy mellékjegygyel ellátott czímeralak-e? vagy önkéntes összevonás az Ilsvaiak pajzsalakjának s akkor még ismeretlen sisakdíszének?
Rajcsányi kézirati gyűjteményének két pecsétmása igazolja, hogy e feltevések nem voltak alaptalanok. Ezek szerint Oliverius (Mátyás fia a Rathold nemből 1347-ben)b pajzsalakja hársfalevél (5. ábra), sisakdísze hársfalevél reá illesztett pávatoll-forgóval (29. ábra), tehát teljesen egyezik a Ilsvai pecséttel, továbbá János comes, Pászthói Domokos fia, 1395. és 1396-ból származó pecsétjének pajzsalakja hárslevél reá illesztett tollforgóval,_{E tollforgót, melyek eddig nem tartották annak, mások kakastollaknak tartották, az eredeti rongált pecsétnek nagyítóval való megnézése után azt nem tarthatjuk egyébnek, mint természetes, rosszúl stilizált pávatoll-forgónak. Kakastoll-forgó már csak azért sem lehet, mert a tollak végei nem hegesek, hanem kör alakban kiszélesednek.}* tehát teljesen egyező az Oliverius pecsétjének sisakdíszével.
Siebmacherben az Ilsvay czímernél a pajzsalak az egyes hárslevél, a sisakdísz hársfalevél reá illesztett pávatoll-forgóval. E czímert a nevezett gyűjtemény annyival inkább jogosítva volt így adni, mert mint czímergyűjtemény a pecsét keretébe foglalt alakot «lebegően» nem közölhette s beosztotta azt pajzsalakká és sisakdíszszé, s minthgoy a Pásztohi család ugyanazon tagja, ugyan egy évben, egyszer az egyszerű hárslevéllel, (12. ábra) máskor a hárslevélre illesztett tollforgóval (13. ábra) pecsétel, valószínű, hogy a tollforgó – bár a Rathold nemzetség egyes tagjainál kedvelt dísz volt, – nem volt e nemzetség címerének elmatradhatatlan kelléke. De ha Siebmacher e czímer reconstructiójánál nem követett is el szembeötlő lényeges hibát, el kell ismernünk, hogy az Ilvaiak czímerpajzsába a pávatoll forgót is be kellett volna vonnia, mert azon jelleg, a mely ezen egykorú Pásztóhi és Ilsvai czímereknél közös, t. i. hogy a hárslevél szára hajlott, azon feltevésre enged következtetnünk, hogy ezek pajzsalakok, a mennyiben ezen hárslevelek a heraldika ezen virágzó korszakában mint sisakdíszek, kizárólag vagy egyenes szárral, vagy szár nélkül ábrázoltattak. Végül megjegyezhetjük, hogy a sisakdísz-pecsétek korában mind azon czímeralakokkal, melyek foglalat nélkül vésettek pecsétekre, pajzsalakokat jeleztek, sisakdíszeket, csak sisakkal összeköttetésben használtak.
Az Ilsvaiak pajzsalakja tehát hárslevél volt reátűzött pávatoll-forgóval, s ez Siebmacherben is így javítandó ki.
Ezzel bevégeztük a Rathold nemzetség s egyes ágazatai által a XIV. században használt czímer meghatározását, mely a heraldika ezen fontos korszakában is egyes álló hárslevél volt, vékony rövid szárral. Iacute;gy látjuk az a kazai Kakasok (8. ábra) 1380-iki; a Kaplaiak 1392-iki (9. ábra); a Tharyak 1393-iki (10. ábra); a Pásztóhiak 1395-iki (12. ábra); az Ilsvaiak 1393. és 1396-iki (11. ábra) pecsétein.
A XV. századból csak négy pecsét maradt ránk. Feledy Jánosé 1440-ből (14. ábra); Lorántffy Györgyé 1466-ből (15 ábra); Kakas Györgyé 1471-ből (16. ábra); Gyulaffy László özvegyeé 1491-ből (17. ábra).
Hogy mennyire conservativek volta k a Rathold ivadékok czímerük kérdésében, mutatja az, hogy az egy újabb század leforgása alatt, bár ezzel a heraldika fénykora is jetűnt, lényegében semmit sem változott. Változatlannak kell azt jeleznünk, daczára a három utóbbi pecséten mutatkozó naturalisticus iránynak, melyeken az egyes hárslevél balharánt fekvésű törzse van illesztve Hogy a Feledy pecsét az újabb ízlés daczára is a XIV. század modorához hű maradt, világos bizonysága annak, miszerint bár a heraldikai stil a műépítészeti stíl szerint fejlett és változott, de ettől egyes esetekben évtizedekkel vissza maradt. Ez állításunk illustrálására tanúlságos példákat látunk a Rathold nemzetség elágazásainak XVI. és XVII. századbeli czímereinél.
Míg Putnoky János 1512-ben (18. ábra) a fatörzsre illesztett egyes hárslevéllel pecsétel_{Mind kettő rézsút helyzetben, mi azonban lényegtelen.}* épen miként Serkei Loránd 1466-ban, mind Kakas György 1477-ben, kiknek pecsétein a fatörzs is, a hárslevél is stilizáltak, addig Paksy Balázs püspök 1525-iki (19. ábra), Paksy Jób 1568-iki (21. ábra), Rátholi Gyulaffy György 1588-iki (22. ábra) pecsétein a hárslevél egyes ugyan, de annak szárán s különösen a fatörzsön már feltűnő a naturalistikus alakítás. Gyulaffyén egy eddig még elő nem fordult bővítést is látunk: a koronát, mely a hárslevél feltűnő hosszú, felül lehajló szárán van áthúzva, Feledy Eustach pecséte 1430-ból (20. ábra) olyan e sorozatban mint fehér holló, megtartva nemzetségi czímerének ősi jellegét egész XIV. századi tisztaságában.
A XVII. századból a pecsétek sorát Lorántffy Mihályé nyitja meg 1614-ből (23. ábra). Ezen pecsétnél is némi mult századi reminiscenciát látunk, a mennyiben itt fatörzs s részben a hárslevél is stilizáltak. Itt látjuk utoljára, a Ratholdok ivadékainak czímerében az egyes hárslevelet. Lorántffy Zsuzsánna 1617-ből származó pecsétén (24. ábra) a fatörzsre már két hosszú szár, s ezekre egy-egy hárslevél van illesztve. Lorántffy Zsuzsánna haláláig ezen czímert használja. Teljesen hasonló ehhez Paksy György pecséte (27. ábra), ki azonban 1694-ben (28 ábra) már hármas halomból emelkedő háromleveles hársfaággal pecsétel, mint Ráthóti Gyulaffy György 1685-ben (26. ábra), kinek pecsétjét a hármas levelű hársfaág koronából nő ki.
Az elmondottakban figyelemmel kisértük a Rathold ivadékok, a kazai Kakasok, Kaplaiak, Tharyak, Pásztóhyak, Ilsvayak, Feledyek, Putnokíak, Lorántffyak, Paksyak, és Gyulaffyak czímerfejlődését a XIII. illetve XIV. s XV. századtól kihalásukig – minthogy az említett ágakból manap csak a Putnokyak élnek – s a számos heraldikai bizonyítékok alapján meggyőződhettünk, hogy mindezen ágazatok az egyes hárslevelet használták századokon keresztűl közös czímerűl s azt csak a Gyulaffyak, Patsyak s Lorántffyak s csakis a későbbi időkben cserélték fel a kettős- illetve hármas hárslevéllel.
A Rathold nemzetségből származó családokat tehát azok közé sorozhatjuk, melyek kihalásukig, vagy ha ez még be nem következett, napjainkig híven fentartották ősi czímerüket, – s ebből folyólag – már csak a czímeralak ritka s idegenszerű volta következtében azon merésznek látszó állítást is koczkáztatjuk, hogy mindazon ősi családok, melyek czímerükben hárslevelet viselnek, a Rathold nemzetségből származnak._{Iacute;gy soroztuk ez alkalommal először a Rathold nemzetségből eredő családok közé:
1. A kihalt pákosi Paksyakat, kiknek törzse Olivér, talán I. Roland nádor unokája volt.
2. A Ráthoti Gyulaffyakat, kik hihetőleg a Ratholdok dunántúli ágából származnak, melynek egy töredékét az Anj. Okm. I. 377. számú s IV. kt. 100. számú oklevelei mutatják.}

_{Balduinus d. g. Rathold.; Laurencius; Gyula neje Kyngus d. g. Chak.; Johannes 1330.; Ladislaus.}

_{3. Ide sorozhatjuk Tagányi Károly úr felfedezései szerént, a nyitravármegyei kihalt elefánti Elefánthyakat is – E szerint az Arch. Értesítőben s Fejérváry kéziratában levő elefántos czímer, nem ezen családra vonatkozik.
4. Hogy az általunk ismert Rathold nembeliek sorozatát e helyen teljessé tegyük, felemlítjük a Kazai Gyulaffyakat, kik a Kazaiak egyik XV-ik században élő, Gyula nevű ivadékától vették fel a Gyulaffy nevet, de e nevet már csak két, illetve három ízen át használták, azután kihaltak.}*
Következik a sisakdísz meghatározása, milyen volt az eredetileg? s mint alakult át az idők folyamában? A legrégibb eddig általunk ismert a Rathold nemzetségre vonatkozó sisakdísz az, melyet Rajcsányi mentett meg a feledéstől tollrajzai között. Ez Olivér, Mátyás fia 1347-ből származó, köriratos pecsétjén látható, mely száras hárslevelet ábrázol reá illesztett szépen stilizált pávatollforgóval (29. ábra). Ezen teljes pecsét megörökítésével Rajcsányi nagy szolgálatot tett nekünk, mert az ezen látható sisakdísz az egyetlen, mely a Rathold nemzetséget illetőleg azon korból maradt reánk, midőn még az egyes ágazatok állandó tulajdonneveket nem használtak s így jogosítva, de kényszerítve is vagyunk ezen sisakdíszt, ha nem is mint általánosan használtat, a Rathold nemzetség sisakdíszének elfogadni. S ezt annyival szívesebben tesszük, mert az így összeállított sisakdísz, a legszebb heraldikai díszek egyike.
De ha nem is ismernők ezen a XIV. század első feléből származó sisakdíszt, több alapos okaink volnának arra, hogy a Rathold nemzetség czímerének sisakdíszeűl a hárslevelet fogadjuk el.
a) A heraldika fénykorában, azon czímereknél, hol a pajzsalakot, hárslevél, ág vagy fa képezi, a sisakdísz, a pajzsalak ismétlése szokott lenni.
b) Alig negyven évvel Olivér fent ismertetett sisakdísze után, a Rathold nemzetség egy másik tagja: Kaplyai János országbíró 1392. és 1394. évből (30. ábra) származó pecsétjén a sisakdísz, szintén hárslevél (tollforgó nélkül).
c) A Lorántffyak, Gyulaffyak s a Rathold ivadékok bármelyike hűségesen megtartotta sisakdíszénél a hárslevél típust,_{E részben látszólagos eltérést a Feledyek sisakdísze mutat, mely három strucztoll, melyet Nagy Iván egy 1530. évi a Lónyay levéltárban levő pecsét után közöl. Itt az a kérdés, hogy nincs-e itt elnézésből eredő tévedés egy hárslevélre tűzött vagy hárslevél nélküli pávatoll-forgó helyett? Mert a Feledyekről, kik oly szívósan ragaszkodtak ősi pajzsalakjuk tisztaságához, még azon korban is, midőn az már a nemzetség többi ágazatai, kisebb-nagyobb részben naturalizálták – alig tételezhető fel, hogy régi sisakdíszüket oly könnyen felcserélték mással, de feltéve, hogy tévedés nem fordúl elő s a sisakdísz csakugyan két strucztoll, – ez esetben is – minthogy a strucztoll a heraldikában csak a XV. században lép fel, ezt megelőzőleg a Feledyek is a hárslevelet használták sisakdíszül a pávatoll forgóval vagy a nélkül.}* sőt még a Rádayaknak is, kiknek a bárói s grófi rang elnyerése alkalmával történt czímerbővítéseiknél (régi czímerüket nem ismerjük) az ősi czímertypus a felismerhetetlenségig összezavarodott, sisakdíszüknél a harmadik sisakon, habár borostyán-levelek kiséretében, feltűnik az ősi hárslevél.
A másik most is élő ágazata a Rathold nemzetségnek, az Abauj s Borsod megyében elterjedt Putnoky család. E család is több századig az egyes hárslevelet használta czímerében (18. ábra), ez is állandó maradt az ősi típushoz úgy pajzsalakjánál, mint sisakdíszénél, s noha mai czímerében a czímeralak stilusa (33. ábra) naturalistikusabb is, mint a többi kihalt ágazatainak, a Lorántffyak, Paksyak, Gyulaffyak czímerében, mégis ma az egyetlen élő, melynek czímerében a Rathold ősi czímer típusa felismerhető.
Hátra van még a Rathold nemzetség czímerszíneinek kifürkészése és meghatározása a czímer oly alakjában, mint az Olivér 1347-ik évi pecsétjén látható. E meghatározásnál segítségünkre lesznek:
1. A bécsi kronikában látható festett Rathold czímerpajzs.
2. A Rathold nemből származó serkei Lorántffy, rátóthi Gyulaffy, gr. Ráday és Putnoky családok festett czímerei.
3. Külföldi színes czímerpajzsok hárslevéllel, vagy hársággal.
4. A XIV. századi heraldika néhány szigorún megállapított szabálya.
Ha ez értekezésünk elején alapos okoktól indíttatva, ki nem jelentettük volna, hogy a bécsi krónikát heraldikai tekintetben nem tartjuk eléggé megbízhatónak, gyorsan megoldottnak tekinthettük volna feladatunkat, egyszerűen elfogadva az ott előforduló czímerszíneket. E krónika szerint a Rathold czímerpajzs veres, benne arany hárslevél, miként tudjuk, a sisakdísz szintén hárslevél volt pávatoll-forgóval. A sisakdísznek a középkorban, ha az a pajzsalak ismétlése volt, azzal szineire nézve is teljesen egyeznie kellett; a pávatoll-forgók szabály szerint, természetes alakjukban és szinükben festettek, többé kevésbé aranyos ragyogással, a takarók ezen korban csak kétszinűek lehettek s ezek megfeleltek a pajzs főszíneinek.
De ha nem adunk is feltétlen hitelt a bécsi krónika festett czímerpajzsának, vagy ha azt egyátalán nem is ismernők, a Rathold czímer szineit a következő alapon is meghatározhatjuk. A középkori heraldikában különösen a németeknél a hárslevél s egyáltalán a hárs-típus igen kedvelt czímer alak volt, s daczára a gyakori alkalmazásnak, e hárslevelek, ágak s fák szine vagy természetes zöld volt vagy arany, fehér hárslevelek ritkák, veresek még ritkábbak, kékek vagy feketékl úgy szólván sohasem alkalmaztattak. Hasonlóképen hárslevelek czímerpajzsai e korban vagy veresek, vagy aranyszínűek voltak, más színűek csak szórványosan fordulnak elő. A Rathold czímer szinei tehát a heraldika középkori szabályai szerint (minthogy inkább a szabályokhoz tartjuk magunkat mint a kivételekhez) következők volnának: a pajzs veres vagy arany, a hárslevél arany vagy zöld, s a pávatoll-forgó természetes szinű. E tollforgó határozza meg jelen esetben a hárslevél szineit, úgy a pajzsban mint a sisakdísznél s egyszersmind a pajzs szinét is.
Az Olivér teljes czímerének klassikus heraldikai korból való származása s e czímer korrekt stilizálása elég kezesség nekünk arra nézve, hogy kékes-zöldbe játszó pávatollforgót e czímernél zöld hárslevélre nem tűztek. E hárslevélnek tehát más színűnek kellett lennie, t. i. aranynak, s a sisakdísz a pajzsalaknak ismétlése levén, a pajzsbeli hárslevél színe is arany volt s ebből kifolyólag a pajzs: veres. – Még élénkebben megvilágítja e feltevésünket az Ilsvay és Pásztóhy czímer pajzs alakja: az arany hárslevél reá illesztett természetes színű pávatoll forgóval. Itt az arany hárslevél kizárja a pajzsra nézve az érczszineket, a kékes-zöld forgó, a kéket, zöldet és feketét, s elfogadható színnek egyedűl a veres marad._{A Lórántffyak, Gyulaffyak, Puthnokayak, Rádayak czímerpajzsának kék színe egyáltalán semmi jelentőséggel nem bír. E szín a XVII. század naturalistikus irányával jött használatba s a hanyatlás e korszakában napjainkig, hol a pajzsnak szine feledésbe ment, ott a kéket vették használatba, miként az elfeledett czímeralakok helyett az oroszlánt vagy a kart karddal.}*

A teljes Rathold czímer leírása tehát következő: Veres pajzsban arany hárslevél, sisakdísz; arany hárslevél, reá tűzött természetes pávatoll-forgóval; takarók: veres-arany.
H. G. D.

31A fejedelmi Brankovicsok.

A Brankovics fejedelmek felette érdekes genealogiáját mai napig még mindig elmult századok krónikásainak tudósításai alapján, mesékkel telve szokták közölni. Ezen család genealogiáját a már e helyütt is felhalmozott új chronistikus és oktrati anyag alapján a mai idők biráló történetírása követelményei szerint kidolgozni, ezen értekezés feladata.

* * *

Tudvalévő dolog, hogy Mária, I. Lázár fejedelem leánya, Branko fiához, Vuk-hoz ment nőül. Vuk nagyatyja Raics szerb történetíró szerint Plakid; (némelyek e nevet Mladen névvel azonosítják). – Plakid Laonikos bízánczi író szerint. Dusán császár halálakor Ochrida és Prilisbae kormányzója volt.
A mai okirati kutatás e család kezdetéről a következőket tudja.
Első őse Rassisaglics Mladen vajda 1354. előtt halt meg. Három fiúgyermek maradt utána: Brajko 1354, Radoszav 1351–1354. és Jekpal Branko, – kik közül az utolsóról a család későbbi neve származik. Jekpal Branko 1365 óta Ochrida és Prilep szebastokrátora.
Neje Dragina, más néven Vitoslava, Nenadakja Ugljesának s Olivér szerb despota nővérének_{Miklosich, Monumenta serbica 1858, 184. «Dragina zovomi Vitoslava disi Uglese Nenadakij, i sestricna Olivere despota, a zena Vranka Jekpala».}* leánya; † 1374. január 31-én.
Fiuk: István Vuk._{l. h. 223. «Viki sini sevastokratora Vanka, unuki Mladena vajvode.»}*
Vuk ipja trónralépése után megkapta Ochridát és Prilisbaeát illető nagyatyai részét, később Trikka és Kastoria kormányzója is lett, 1371. aug. 15-én_{I. h. 181.}* a chilandári kolostornak két falut adományoz. 1387. jan. 20. a raguzaiaknak adott szabadalmakat erősíti meg._{I. h. 207.}* Orbini raguzai történetíró szerint a rigómezei ütközet alatt (1389.) a törökkel egyezkedni akart. 1390. máj. 3-án_{I. h. 215.}* tanusítják a raguzaiak, hogy az ő, nejének és fiainak letéteit átvették és hogy az egész családot a városukba felveszik.
1392. nov. 21-én megigéri Vuk, hogy a chilandári kolostor saját (t. i. Vuk) területén fekvő birtokai után a töröknek adót fog fizetni._{I. h. 222.}* Ugyanazon napon kiállított okiratban következőleg írja magát alá: «Brankovics Vlk, a szerbek és a Dunavidék (po dunájo) ura»,_{I. h. 224.}* 1394. apr. 9-én megkapja a «magnificus ac potens dominus Volchus de Brancho, Dominus Rassie, Slavonie ... carissimus et intimus amicus nostri Dominii ... cum suis filiis» a velenczei polgárjogot._{Diplom. emlék. az Anjou-korból III. 749.}*
A rigómezei csata után rövid ideig birtokain tartózkodott; midőn azonban Lázár özvegye, Milicza, felderítette, hogy Lázár családja ellen fondorkodik, Bajazet szultán 1398. okt. 6-án megmérgeztete. Orbini szerint Balsa fejedelem, kihez Philippopolisból menekült, mint árulót lefejeztette.
Az egyedüli haláláról szóló okiratos tudósítás_{Miklosich 231.}* egészen szárazan közli, hogy Brankovics Vuk 1398. okt. 6-án halt meg. Miután 1392. óta okiratilag mint szerb hospodár és bán fordul elő, miden esetre sokkal hosszabb ideig volt kormányzó, mint a régibb krónikások hiszik.
Neje Mária (Mara) I. Lázár fejedelem és Milicza leánya. Régibb adtok szerint már 1363-ban ment volna férjhez, mi, ha György nevű fiának 1367-ben történt születését tekintetbe vesszük, nem éppen valószínűtlen.
1390. május 9-én_{I. h. 215.}* férjével és fiaival együtt fordúl elő. 1405. decz. 29-én fiaival együtt a raguzaiak szabadalmait erősíti meg. Azonkívül okíratok még 1413. okt. 3-án is említik._{I. h. 369. 277. 279.}* Halála éve: 1425.
István Vuknak Máriával kötött házasságából csak három fiát ismerjük: Gergely Istvánt, Györgyöt és Lázárt.
Gergely István, először az 1390. május 9-én kiállított, előttünk már ismeretes raguzai okiratban fordul elő.
1405 deczemb. 29-én anyjával és Lázár öcscsével a raguzaiak szabadalmait erősíti meg. 1413. okt. 3-án György és Lázár testvéreivel és anyjával együtt az áthosi Pál zárdának egynéhány falut adományozván, egyuttal igéri, hogy a nevezett zárdának évenként húsz font ezüstöt fog adományozni.
1413 után már nem akadunk nyomára.
Neje ismeretlen. Gyermekei közül csak Györgyöt és Jánost ismerjük: az utóbbi 1419-ben mint despota fordul elő._{Hopf. Gesch. Griechenlands im Mit elalter (az Ersch-Gruber-féle encyklopaedia 85. és 86-ik kötetében) 85/458.}*
Lázárról ugyanazon adatok szólnak; őt is csak az 1390-től 1513-ig terjedő okiratok ismerik; felesége és netáni utódai teljesen ismeretlenek._{Arra, hogy e két testvér még 1413. után is szerepelt, következő, Engel «Gesch. v. Servien» cz. művének 348. oldalán előforduló évnélküli chilandári okirat nyújt némi támpontot: «Volkovics Gergely fivéreim, György és Lázár s anyánk Mara a chilandári kolostornak, melyet a törökök minden szomszédbirtokkal megfosztottak. Orachovicza falvat a hozzátartozókkal együtt adományozzuk.» Aláírás: «Krisztus Istenben hívő Gergely úr (gospodin) és György s Lázár úr, valamint anyjuk, Mara úrnő.»}*
Brankovics György. Gergely és György fivéreknek Vuk halála után a török hadseregbe kellett lépniök. Az angorai csatában György Konstantinápolyba menekült, Gergely azonban Timur katonáinak kezébe esett, a kitől később kiváltották. Lazarevics István szerb fejedelem gyanusítása alapján II. Manuel császár Györgyöt Konstantinápolyban börtönbe vetette. György megvesztegette a börtönőrt és Soliman szultánhoz menekült. Midőn a szerbek a szultánt megtámadták, ez Györgyre egy csapat vezérletét bízta; György azonban Vuk herczegtől megverette magát s újra István fejedelemhez ment (1403. nov. 21.), a kivel ezután valószínűleg ki is békült. 1410-ben György ujra átpártolt Solimanhoz, de Musa kezébe esett, a ki életben hagyta, hogy ellent állítson fel benne Istvánnal szemben. 1412-ben kibékült Istvánnal, úgy hogy az utóbb trónörökösének kinevezte._{Zsigmond király István közt e trónörökösödési ügyben létrejött okiratot, Tata 1426. kelettel, I. Engel 370. s köv.}* Midőn György trónra lépett (1427). 60 éves volt; ennélfogva 1367-ben született. Az okiratok értelmében szüleinek második fia volt.
1430-ban II. Muraddal békét kötvén, ennek országa egy részét engedte át s adófizetésre kötelezte magát. Daczára annak, hogy nemsokára Magyarország barátságát megnyerte, mégis Mária nevű leányát és Gergely és István nevű fiait a szultánnak ki kellett szolgáltatnia.
1435-ben elnyerte a veleczei patriciatust. Midőn a szultán 1437-ben fegyveres kézzel megtámadta, Györgynek szöknie kellett s ámbár magyar segítség által, tartományait 1444-ben visszakapta, mégis mindig a török felé hajlott.
Midőn őt Szilágyi Mihály, Mátyás király nagybátyja, lesben megtámadta s jobb kezét megsértette, György 1456. deczember 24-én e sérülés következtében meg is halt.
Neje Irén,_{Okiratban – de csak tollhiba következtében – mint Ferina is fordul elő.}* Kantakuzenos Emanuel, Morea protostrátorának (1420–1429.) és Kantakuzenos János császár egyik sarjának leánya._{Musachi, Hist. della casa Musachia (ap. Hopf. Chron. gréco-romanes pag. 332.) szerint «Catarina Catacusina alias Erina» lett volna a neve.}*
Hopf_{Chr. gr. rom. 536.}* azt állítja, hogy Irén 1435-ben férjhez ment. Ezen évszám – ha sajtóhibát kizárunk és Györgynek Irénen kívül más feleséget nem tulajdonítunk – éppenséggel lehetetlen, mert Irénnek – egésze eltekintve attól, hogy György 1435-ben már 68 éves volt – 15 évvel férjhezmenetele után már is tiz éves unokájának kellett volna lennie, a mint ezt okiratilag tudjuk. Ha pedig 1435 a helyes évszám, akkor Irén Györgynek második neje és György fiai s Katalin nevű leánya minden bizonynyal csak György első nejétől származhatnának.
Ismerünk különben egy Zicsán 1429. sept. 11-én kiállított okiratot,_{Miklosich 3 9.}* mely György feleségének, Irénnek festett arczképét tartalmazza.
Halálos ágyán elrendelte György, hogy özvegye Irén, a három herczeg segélyével a kormány gyeplőjét átvegye. Midőn Irén ebbeli szándékában Gergelynek, a legöregebb (megvakított) herczeg társuralkodását pártolta, 1457 május 2-án Lázár, legifjabb fia Rudnikban megmérgezte.
György gyermekei. Ezek közül öt leányt és három fiút ismerünk.
a) Mária. Valószínűleg György fejedelem legöregebb leánya. Neve legelőször az 1429. szept. 11-én kiállított, előttünk már ismeretes okiraton fordul elő. Midőn II. Murad szultán 1436-ban Szerbiába betört és több várost elpusztított, György csak azáltal tudott segíteni a bajon, hogy fejedelmi pompával felékesített leányát, Máriát, a szultánnak kiszolgáltatta._{Musachi 306. e herczegnőt Ilonának nevezi; szerinte Mohamed szultán anyja, 329. lapon pedig azt mondja: «Amurad császár nőül vette György szerb despota leányát, Máriát.» 337. lapon megint máskép nevezi «Maumed, Herinának György szerb despota leányának fia.»}*
Férjének 1451-ben bekövetkezett halála után hazájába tért vissza, innen pedig – Lázár öcscsének ármányaitól félvén – 1457-ben Gergely bátyjával együtt II. Mohamed szultánhoz ment, ki a vendégeket barátságosan fogadván, néhány földbirtokkal ajándékozta meg.
1470. nov. 4-én_{Miklosich 514.}* tanúsítja «carica Mara», hogy a raguzaiaktól 500 hyperperát vett fel.
1473. decz. 8-án_{I. h. 516.}* (Konstantinápoly) a raguzaiaknak barátságot igér.
1479. apr. 15-én_{I. h. 520.}* elrendeli, hogy a raguzaiak az áthosi Chilandár – és Pálkolostornak évenként 1000 hyperperát fizessenek.
Márczius 12-én (év nélkül)_{I. h. 535.}* a raguzaiak jelentésére, hogy követeiket bizonyos okból hozzá nem küldhették, válaszol.
Ápril 8-án és más helyen (minden kelet nélkül)_{I. h. 536.}* két hitelesítő levele fordul elő.
Máriáról szóló tudósítások 1487. szept. 17-éig terjednek.
b) Kantakuzena. Az 1429. szept. 11-én kiállított okíraton György, Irén, a három herczeg és Mária herczegnő mellett még György második leányának «gospoga Katakuziná»-nak arczképe is előfordul. Vajjon e megjelölés alatt a herczegnő keresztneve, vagy ez alatt Györgynek más néven ismert valamely más leánya értendő-e és hogy mi volt a herczegnő sorsa: nem tudjuk.
c) Katalin. Születési évét nem ismerjük. 1451. aug. 7-én már mint hosszabb idő óta férjes nő fordul elő és minthogy akkor már 10 éves leánya is volt, férjhezmenetele mindenesetre az 1440 előtti időre esik.
Férje, III. Ulrik, Cilly grófja, az 1454-ben meghalt II. Frigyes fia._{Musachi 332: «l’altra (t. i. György szerb despotának másik leánya) fu maritata al’ Imperador Federico de casa d’ Austria conte de Cilo». Elbeszélésének folytatásában azt mondja «de Catarina seconda (György első leánya Mária volt) remase una figliola che fu la prima moglie ch’ havesse Mattias Ré d’ Ungaria». 1451. aug. 7-én Szendrőn kiállított békeszerződés György despota és Hunyady János, Magyarország kormányzója között (Teleki, Hunyadyak kora X, 305.): «Quod illustris princeps dominus Georgius dei gracia regni Rascie dezpotus Albanie dominus personaliter pro se ac pro inclitis et generosis dominabus Katherina consorte illustris principis domini Virici Cilie, Ortenburge et Zagorie comitis ac Margaretha vocatis filiabus suis, nec non puellis Elisabeth, filia eiusdem comitis Vlrici et Margareta appellata filia illustris Lazari filii sui neptibus scilicet suis ... presentibus etiam et audientibus generosa domina Ferina vocata consorte nec non illustribus dominis Gregorio, Stephano et prefato Lazaro filiis eiusdem domini Georgiii despoti ... illustrem et generosam puellam Elizabet neptem suam, nunc in decimo anno constitutam, filiam videlicet ... Vlrici ... Cilie ... ex predicta domina Katherina filia ipsius scilicet domini dezpoti progenitam, que scilicet puella ex annuencia et concessione ssione eorumdem parentum ipsius puelle sub conservactione procuracione disposicione et potestate ipsius utputa domini dezpoti existeret, egregio Mathie filio ... Johannis gubernatoris ... sacri matrimonii federe, dare assumpsisset ... in consortem ... Ipso ... domino dezpoto interim e seculo migrante prefata domina Ferina consors nec non Gregorius, Stephanus et Lazarus filii sui seu alter eorum qui ex eis superstes remanebit, puellam ipsam dicto Mathie ...reddent.».}*
Ulrik, nőrokonának, Borbálának, Zsigmond királylyal való egybekelése és korábbi családi összeköttetések következtében azt hitte, hogy Magyarország vezetésére neki kizárólagos joga van. Cselszvő létére a Várna utáni korszak és V. László kiskorúsága elég alkalmat nyujtottak arra, hogy az általa gyűlölt Hunyadyak családját kiirtsa. Daczára annak, hogy (a mint ezt az előbbi okiratból tudjuk) Erzsébet leányát a fiatal Hunyady Mátyással eljegyezték, Ulrik a Hunyadyak ellen még tovább is ármánykodott, minek az lett a vége, hogy Hunyady László emberei Nándorfehérvártt 1456-ban Ulrikot felkonczolták.
Özvegye «Katharina von Gottes Gnaden, weiland des Hochgebornen Fürsten Graf Ulrichs, Grafen zu Cili cze Ortenburg und in dem Seger sel Wittib» czímet viseli. 1457. jan. 1-én a regensburgi városi tanácsot arra kéri, hogy a török háborúban részt vett katonáit és kapitányait, férjének Nándor-Fehérvárott történt meggyilkoltatása tárgyában kihallgatván, ezeknek vallomásait bizonyítékok czéljából, vele közölje._{I. h. 535.}* A tanács erre válaszolja, hogy felvilágosítással nem szolgálhat.
Ulrik fiai még atyjuk előtt haltak el: György † 1434. Herman † 1452.
d) Margit. A szendrői oklevél róla mint György leányáról tesz említést. Ellentétben a férjes nőnek nevezett Katalinnal, Margit az okiratban hajadonként fordul elő. Valószínűleg még fiatal korában mint hajadon halt meg.
e) Erzsébet. E herczegnőnek eredetileg Milicza neve lehetett,_{Musachi 306.: «dal quale (t. i. György herczegtől) fú generato ... Lisabet altramente Miliza, la quale hebbe per moglio il Signor Alesio Span ...»}* melyet valószínűleg csak férjhez menetele után változtattak át Erzsébetre.
Férje (Magnifico) Elek, a Span-ok házából származó Mihály, Drivasto nagy hűbéresének († 1442.) fia. Elek tartományait 1442 óta kormányozta és meghalt 1495-ben. Erzsébettel kötött házasságából következő gyermekek származnak:
1. Márk, 1495. Neje Briani Nikolaea.
2. Biagio: neje: Contarini Katalin.
3. Sándor: neje: Moloria Erzsébet Paduából.
4. Lucia 1470–1478; férje Angelo Péter Drivastóból.
5. Demetria: férje magyar úr.
6. Angelina, férje Ducagin István, Polog ura.
7. Adrianna, férje Michieli János.
E család férfiága Sándor unokája. Elek személyében halt ki.
f) Gergely. György legöregebb fia. Midőn Murad szultán 1437-ben Szerbiába betört és Nándorfejérvár erélyesen ellenállt, a szultán az által vélte haragját csillapítani, hogy az egy évvel azelőtt túszokul neki átadott Gergely és István nevű herczegeket megvakította és Ázsiába internáltatta._{Musachi 329: «L’ Imperadore Amurat ... privó della luce dell’occhi lidne suo (t. i. Máriának) cognati, l’ uno de quindici e l’altro de sedici anni erano andati a visitar la sorella in Andronopoli e trovandusi alla car, ria questi predetti fenciulli con Amurat, cacciato un cervo, ambidue ad un tempo fecire il cervo; visto questo Amurat al’ hora del mangiare il fe’ abacinare l’occ i e rimandolli ambi al padre, e poi mosse guerre al socero suo Despoto Jurgo e cacciolo dal stato e figlio tutta Rassia e Servia». – Musachi szerint Gergely tehát 1421-ben, István 1422-ben született volna.}*
Szerbiában 1445. szept. 17._{Miklosich 433.}* akkor találkozunk vele okiratban, midőn atyja vele, István és Lázár öcscsével a raguzaiak szabadalmait helyben hagyja.
Ugyanazok helyreállítják fennebbi napon (Smederevo)_{I. h. 437.}* a raguzaiaknak Srbrnicáról szóló szabadalmát.
1457. aug. 12-én_{I. h. 476.}* elismerik Lázár és István fivérek, hogy György atyjuk által Raguzában letett pénzösszegnek őket illető részét felvették, úgy hogy csak Gergely része maradt ott.
1457. deczember 14-én_{I. h. 478.}* Smederevoban elismeri István herczeg, hogy atyja által Raguzában elhelyezett összegnek Gergelyt illető része is fel van véve, úgy hogy ez összegből Raguzában már semmisem található.
Ugyanez évben_{I. h. 479.}* említi egy okírat Gergely követeit: Ephrosim Hegument és Zachiics Istvánt.
György despota végrendeletének értelmében Irénnek kellett volna három fiával együtt a kormányt átvennie. De midőn Lázár az anyát azért, mert Gergely főhatalmát pártolta, megmérgezte, tanácsosnak találta Gergely, hogy életének biztosítása czéljából István öcscsével, Mária volt szultánnéval és anyjuk fivérével, Kantakuzenos Tamással (1431–1458.) együtt Konstantinápolyba meneküljön.
Gergely utóbb Gremanus szerzetes neve alatt Chilandárba húzódván, itt 1460-ban meg is halt.
Neje gyanánt a régibb irodalom Theodorát (Theklát) Kantakuzenos Máté, Kantakuzenos János unokahugát említi; – ez oly állítás, mely a Kantakuzénok okíratok nyomán öszszeállított, nemzetségfája alapján be nem bizonyítható.
György gyermekei közül két fiát ismerjük:
a) Az egyik házasságon kívül született. Nevére nem akadtam. Tudjuk, hogy nagybátyjának, Lázárnak 1458. jan. 20-án bekövetkezett halála után szerb trónkövetelőül lépett fel és 1458. febr. vége és aprilis 21-e között Smederevót hatalmába ejtette._{Klaić Gesch. Bosniens 404.}* További történelme ismeretlen.
b) Vuk «Zmaj». A fejedelmi Brankovicsok e sarjáról különböző genealogiai adataink vannak. A régibb irodalom tulnyomó része szerint azon Gergely fia volna, ki mint Germanus szerzetes a chilandári zárdában 1460-ban halt meg. Ducange szerint Gergely Erzsébetet, Beatrix magyar királyné nővérét bírta volna feleségül, kitől gyermekei nem születtek; természetes fia pedig János, Magyarországban halt volna meg. A későbbi írók nagy része Gergelynek Vuk nevű fiút tulajdonít, ki bátorsága és merészsége következtében a «Zmáj» (= sárkány) nevet kapta._{Musachi 332. szerint Gergely Lázár elől Magyarországba menekült, hol törvényes fiak hátrahagyása nélkül meg is halt volna.}*
E Vuk történeti személy. Törökországból 1465 táján Magyarországba kerülvén, 1471-ben a Szerémségben letelepedett szerbek által despotának proclamáltatott, mire a királytól Szerémségben székhelyet is kapott. Mint a naszádosok parancsnoka 1485-ben bekövetkezett haláláig Mátyás királynak s az országnak lényeges szolgálatokat tett a török ellen.
Minthogy Orbini, Ducange és napjainkban még Hopf is e Vukot István herczeg fiának, tehát Gergely unokaöcscsének tartják, szükséges, hogy Vuk genealogiájára nézve a következőket állapítsuk meg:
a) Gergely házassága okiratilag ki nem mutatható. Beatrix királynénak Gergelyhez nőül ment nővéréről még a kevésbé megbízható genealógusok sem tudnak semmit.
b) Hogy Gergelynek természetes fia volt, azt fennt láttuk; vajjon Jánosnak hítták-e és vajjon Magyarországon végezte-e be életét, ki nem puhatolhatjuk.
c) A mint még meggyőződünk, István herczegnek Vuk nevű fiáról sem Musachi, sem a rendelkezésünkre álló okirati anyag nem tud semmit. István életében csakis György és János nevű két fiáról tesz említést; – úgy családjáról halála után tanuskodó okiratok szintén csak két fiát, Györgyöt és Jánost ismerik. Hozzá még az is járul, hogy Vuk oly korszakban vonult Magyarországba s oly időben lett despota, midőn, még ha István első gyermeke lett volna is, legjobb esetben csak ifjú korban lehetett.
Ha tehát az eddig mondottakat összegezzük, következő eredményre jutunk:
Hogy Vuk Istvánnak törvényes fia nem lehetett, ezt az okiratok és az időszámítás minden kétséget kizáró módon bizonyítják. De mivel őt a Brankovicsok nemzetségfáján sem okiratilag, sem másként nem tudjuk kellőleg elhelyezni, az okirati bizonyítékok minden hiánya daczára írók állításait kell elfogadnunk, kik őt Gergely fiának és György unokájának tartják. Gergelynek a krónikások által általánosságban elfogadott házassága s az időszámítási viszonyok (Gergely már 1440-ben nős lehetett) e genealogiai feltételezést nagyon is támogatják.
Vuk Zmaj a jajczai Brankovicsok állítólagos ősatyja; néhány meg nem bízható genealogus szerint t. i. Danicát, István bosnyák király nővérét, bírta volna feleségül. Hogy Vuk Zmáj sem testvéreket, sem gyermekeket nem hagyott maga után, kitűnik azon körülményből, hogy Mátyás király Vuk halála után, annak Valkómegyei birtokát: Berekszó várát Brankovics Gergely öcscse, István fiainak («illustri Georgio principi et magnifico Juhannis despotae») adományozta.
Az okirat (Teleki, Hunyady akkor a XII. 303. do. 1486. deczember 12.) különben határozottan mondja: «quod alias fidelis noster illustris quondam Wok consimiliter despotus ex nostra donatione et inscriptione tenuit et possedit, sed per mortem et defectum seminis eiusdem ad Maiestatem nostram extitit devolutum.».
Vuk nejéről a köveetkezőket tudjuk: 1489. nov. 10-én (i. h. 472.) Frangepán Zsigmond özvegye, Ilona, Borbála leányának «quondam illustris domini Wok despothi» özvegyének Fenyérkő nevü birtokán végrendelkezvén, Lupsicz, Triblyana, Zryana és Kosicze nevü birtokait Borbála és Dorottya (Blagay István neje) leányainak egyenlő részekben hagyományozza. Dorottyának vannak gyermekei; Borbálának nincsenek.
g) István. György desotának ez ifjabb fiáról a Gergely alatti idézetteken kívül még a következő okiratok is tesznek említést:
a) 1445. Novo Brdo keltűben «István Knéz»,_{Miklosich 438.}*
b) 1457. nov. 29-én_{I. h. 478.}* elismeri Zunjevics Dánián, hogy Lázár despota és «István úr» számára Brankovics György despota letétének egy részét a raguzaiaktól felvette.
c) 1476. okt. 1-én_{I. h. 518.}* neje és két fiát, Györgyöt és Jánost, a raguzaiak kegyébe ajánlván, arra kéri a köztársaságot, hogy családját halála után el ne hagyja.
István t. i. Lázár elől Magyarországba menekült, hol kisérete által Szerbia despotájának kiáltatott ki. De midőn a Szerbiában nyerendő valódi hatalom elérésére czélzó kisérletei meghiusultak, vándorbothoz nyult újra, Albániába jutott, hol megnősült s Olaszországban halt meg.
Halála évét az összes tudósítók igen tág értelemben az «1481. körüli» időre teszik.
Pedig az 1476. okt. 1-én kiállított okirat (melyben családját a raguzaiak oltalmába ajánlja) hátlapján következő szövegre akadunk: «1477. die 2. aprilis «De olim Stefano despota». Ha már most szemügyre veszszük, hogy a régibb irodalom értelmében élete 56-ik évében halt meg s hogy Musachi szerint megvakíttatásakor 15 éves volt – akkor azon bizonyára nem mindennapi jelenségre akadunk, hogy a krónikás, a hagyomány és az okirat ez esetben feltünő egyetértéssel egészítik ki egymást: Musachi szerint István 1422-ben született; a többiek szerint 56-ik évében halt meg; az okirat szerint 1476. okt. 1-én még életben van, de 1477. ápril 2-án már mint «olim» fordul elő. Ha tehát 1422-ben született, 56-ik évében meghalt: akkor István halálának az 1477-ik évben kellett bekövetkeznie.
István családja. István Albániában – az évszámot nem lehet megállapítani, de mindenesetre az 1466. előtti időre esik – Angelinát vette nőül.
Atyja «nagy» Comneno Golem Thopia Arianiti György; 1443-ban Cermintza, Catafigo, Mochino és Spatennia ura, 1448-ban velenczei kapitány Albániában, † 1461. Anyja: ennek első neje Musachi Mária._{Musachi 285. 307. 332.}*
Midőn a család a törökök betörései következtében Albániában már nem érezte magát biztosnak, István Olaszországba vonult, hol az 1476-ban kiállított, előttünk már ismeretes okiratban Angelina feleségét a raguzaiak oltalmába ajánlja.
1495. nov. 3-án_{Miklosich 539.}* «V grade Kupinnom» kelettel megigéri a «gospoga despoticza Aggelina» György és János fiaival egyetemben, hogy az áthosi Pálzárdának évenként 500 db, aranyat fog adományozni. Pecsétjén olvasható: «gospo despoča Agglina.» A következő felirat ismeretlen évből származik: «Sveti Jodne milostivi, pomilui rabu si despinu Aggelinu i ne dare ...»_{I. h. 572.}*
A kortársaitól áhitatosnak és eredményesnek neveztetett Angelina 1516-ban halt meg._{Hopf, Chron. 535. e keletet minden határozottsággal idézi. Angelina, ki férje halála után előbb Erdélybe, aztán (1485.) Szerémségbe tért vissza, áhitatossága s jótettei által annyira kitüntette magát, hogy szerbek «Angelina anya» állandó dísznévvel tisztelték meg. Egy kézirat értelmében az 1516 kezdetén elhalt Maxim nevű fiát csak pár nappal élte volna túl. Teste, férje és fiai mindaddig, míg a törökök e zárdát ki nem rabolták s a szentek hulláit meg nem semmisítették. Angelina nemcsak áhitatos, de egyuttal írástudó és tanult nő is volt. Több a szerémségi zárdákban előforduló kézirat az ő gyüjteményéből származik; nagy részük saját kezű jegyzeteivel van ellátva (Safarik, Gesch. des südslav, Literatur III. 122.)}*
Istvánnal kötött házasságából Mária leányát, s György és János nevű fiait ismerjük:
a) Mária, 1466-ban született; férje 1485-ben III. Bonifácz, Montferrat őrgrófja,_{Musachi 285, 306, 333. Miklosich 518.}* ki 1494. jan. 31-én halt meg.
Mária 1495. aug. 27-án követte férjét.
b) György (ming szerzetes Maxim), István és Angelina öregebb fia._{Musachi 333.}* Előfordul az 1476. okt. 1-én kiállított, már ismeretes okiratban. Egy időig János öcscsével együttesen viselte a despota czímet, melyről, hogy szerzetesként élhessen, lemondott. Hogy ezt már 1486-ban megtette volna, annak az 1495. nov. 3-án kiállított oklevél ellene mond, mert pecsétjén itt határozottan a «gospo despoti Georgie» nevet viseli._{Miklosich 539.}*
Miután Levita, sophiai metropolita, Györgyöt püspöknek felszentelé, ez János öcscse halála után (†1503.) a törökök elől való félelmében szerémi székhelyét, Kuppinikot elhagyván, 1503-ban Oláhországba vonult, hol Radul fejedelem kegyesen fogadta s a jövevényt az oláh metropolita halála után érsekké kikiáltották. Radul utódja, Michna alatt érseki méltóságáról lemondván, a szerémségi Krusedol nevű zárdába vonult vissza.
Nagul fejedelem innen ismételve Oláhországba hívta, hol Maxim (ez volt szerzetesi neve) utóbb két zárdát alapított. Szerémségben maradt honfitásai után vágyakozván, Oláhországban mást szentelt fel metropolitának, visszatért Szerémségbe a az ottani, Krusedol nevű zárdákban meg is halt. – Az anyja Angelina által kiállított okiraton kívül még a következők szólnak róla:
a) 1496. máj. 4-én (Berkasovo)_{I. h. 541.}* János despota bátyját, Maxim metropolitát «fenséges»-nek említi.
b) 1514. mint «Vladike Maxime... despota» fordul elő._{I. h. 549.}*
Halála 1516. jan. 18-án következett be. Az erre vonatkozó felirat róla mint «Maxim despota úr»-ról tesz említést._{I. h. 549.}*
c) János despota, István és Angelina ifjabb fia._{Musachi 306, 307, 333.}*
Angelina, mint tudjuk, férje halála után fiaival előbb Erdélybe, aztán Szerémségbe vonult, hol az ifjabb fiú, János, az akkor már nagyra nőtt szerb gyarmat által despotának kiáltatott ki. Ez utolsó czímzetes despota élete többnyire csak ájtatosság és jótettek lánczolata lévén, a politikai történelemnek róla nem sok a közölni valója.
1476. okt. 1-én és 1495. nov. 3-án kívül még a következő okiratokban fordul elő:
a) 1496. máj. 4-én_{Miklosich 541.}* a krusedoli zárdának egynéhány telket adományoz.
b) 1499. júl. 23-án_{I. h. 543.}* (Kupinnik) megigéri, hogy – miután Szerbia despotájának proclamálták – az Esphigmeni zárdának ugyanazt fogja ajándékozni, a mit nagyatyja, György despota, nevezett zárdának adományozott.
Ez okirat szerint János tehát 1499-ben despotának kiáltatott ki. Az okmányt Angelina is aláírta.
János despota 1502. decz. 10-én_{I. h. 548.}* halt meg.
Neje, Jaksics Ilona, egészen 1521-ig a desota czímmel élt. Következő okiratokban fordul elő:
a) 1502. jun. 11-én_{I h. 546.}* (Budim) kötelezi magát, hogy a chilandári zárdának évenként 100 db. aranyat adományoz. Aláírása következőleg hangzik: «Bi Christa boga blagoverna gospogja Elena, milostio bozieio Srblemi».
b) (1502. után) jun. 11én (Budim) ugyanazon aláírással.
János despotának Jaksics Ilonával kötött házasságából csak egy névtelen leányát, Frangepán Ferdinan gróf feleségét ismerjük._{Musachi 306.}*
II. Lázár fejedelem. György fejedelem és Irén legifjabb fia. Trónralépése előtt következő okiratokban fordul elő:
a) (kétszer) 1445. szept. 17. (Smederovo), atyjával és bátyjaival együtt. b) 1456. decz. 7-én (Smederevo)._{Miklosich 433, 437, 476.}*
Midőn atyja halála után Lázár sehogy sem akarta anyjával és bátyjaival a kormányt megosztani, anyját megmérgezé és testvéreit elűzte. Az erőszakosan nyert uralomnak nem sokáig örvendhetett, mert már 1458. január 20-án meghalt._{Atyja halála után 1458. aug. 12-én, nov. 23-án és decz. 14-én fordul elő Miklosichnál 476, 478.}*1446. októberben Lázár görög császári herczegnőt vett nőül; e házasságban az ez évben szerbek és görögök között a törökök ellen kötött szövetség kifolyását látjuk.
E herczegnő neve Ilona. Atyja Tamás, II. Manuel császár és Dragasa Ilonának fia, 1428–1432. Morea despotája Kalavrytán, 1432–1460 Achája fejedelme Clarentzán; 1460-ban a törökök által előzetett; † 1465. máj. 12-én.
Anyja Zaccaria Katalin, Achája örököse, 1430-ban ment férjhez és 1462. aug. 12-én halt meg. Ilona szüleinek első gyermeke; 1430 végén vagy 1431 kezdetén születhetett.
Férje halála után az özvegy Smederevóban tartózkodván, a bosnyák dynastiával kötendő házasság által az uralmat családjának fenntartani iparkodott. Szerbiának a törökök által okozott bukása után két leányával Magyarországba, később Mária öregebb leányához Boszniába, 1461-ben Anconába s ezután Olaszországban tartózkodó atyjához, Tamáshoz menekült. 1462. augusztusban Tamás despota a velenczei köztársaságból többi között azt is kéri, hogy Kofuban levő szolgáit és legöregebb leányát, Ilonát, rangjához képest tisztelje. 1469-ben Ilonának a Korfuban tőle elrabolt kicnsek tárgyában Velenczében pöre volt; erre Hypomene név alatt apácza lett s mint ilyen 1477. nov. 7-én egy leukádiai zárdában halt meg._{Ilona Musachi 303. szerint 1474-ben «Patientia» név alatt Santa-Maurában lett volna apácza. Lázárral kötött házasságát 1447-re teszi, mely alkalommal Lázár Palaeologos János által «szerb despota» czímmel ruháztatott fel (i. h. 303, 332).}*
Lázár házasságból következő négy leány ismeretes:
1. Ilona (Jelača); férje 1459. apr. 1-én István, bosnyák királyfi. Ilona 1461. novemberben Mária nevet vesz fel; meghalt Magyarországban 1466 után._{Közelebbi adatokat más alkalommal fogok nyujtani. Musachi 303. Lázár leányai határozottan Miliczát, orosz király nejét említi; ő ezt valószínűleg Máriával cseréli fel, mert 333-ik lapján Máriát határozza meg szerb Lázár leányának s bosnyák István hitvestársának nevezi.}*
2. (Palaiologa) Irén. Férje János, a «Kastrioták» családjából származott Skanderbeg György († 1468. jan. 14-én) és Komnena Arianita Andronika fia, János már 1463-ban fordul elő; 1468-ban Croja ura, 1474-ben átengedi ezt a velenczeieknek, mire Nápolyba megy; 1485-ben St. Petro (Galatinában) herczege és Soleto marquisja.
E házasságból csak két fiút ismerünk határozottan: Konstantint, Isernia püspökét (1498–1500.) és Ferdinandot, St. Pietro herczegét, kinek hat fia fiatal korban halt meg. János és Irén harmadik fia, György (†1540.) határozottsággal ki nem mutatható.
3. Milicza (némelyeknél Mária)_{Musachi 303 Máriának, 335 Miliczának nevezi. Nicolo Serra («Storia di Zante») ap. Hopf. Chron. 343 Miliczának mondja.}* Férje 1463-ban III. Lénárt, a Tocco-családból való zentei gróf, II. Károly († 1448. okt.) és Ventimiglia Giracii János gróf leányának fia. Lénárt 1448-től 1479-ig despota; 1479-től csak Kephalonia, Zante, Leukadia, Angelokastron, Vonizza és Varnazza ura; 1460-ban elveszti Angelokastront és Varnazzát; 1479-ben megfosztják őt a törökök Vonizzától s a többi szigetektől, mire Nápolyba menekül; itt megkapja Calimera és Briatico nevű hűbéreket és VIII. Károly franczia királytól Monopoli hűbérségét; 1494. végrendelkezik s meghal 1499-ben.
Milicza 1464-ben fiának, III. Károly születése után halt meg, mire férje Marzano Francziskával (Arragóniából) 1477-ben második házasságra lépett.
Miután Milicza és Lénárt utódai még ma is léteznek, ennélfogva a fejedelmi Brankovicsok e mai utódainak egyenes leszármazását nő csak egyetlen egyszer szakítja meg.
4. Margit. Ezt nővérei sorrendjében voltaképen legöregebb gyanánt kellett volna felvennünk. A szendrői okiratban Margit határozottan Lázár leányának és György fejedelem unokájának neveztetik. Akkor valószínűleg Lázár legöregebb gyermeke lehetett és minthogy róla több tudomásunk nincsen, kétséget nem szenved, hogy mint hajadon, fiatal korában halt meg.

* * *

A Brankovics fejedelmek Maxim személyében haltak ki. Meg kell még említenem, hogy a XVII. század folyamán két különböző, utóbb grófi rangra is emelt, hasonló nevű család kötötte össze koholt leszármazás alapján családfáját a fejedelmi Brankovicsokkal._{Ezekkel bőven foglalkozik Thallóczy Lajos czikke a Századok-ban 1888. évf. 689–713.}*
Záradékul álljon itt a fejedelmi család nemzedék rendje:

Rassisaglics Mladen vajda † 1354 előtt; Brajko 1354.; Radoszdv 1351–1354.; Jekpal Branko Ochrida és Prilep sebastokrátora 1365–1398. Neje: Dragina Vitoslava, Nenadakja Ugljesa leánya † 1374 jan. 31-én.; Vuk István † 1398 okt. 6. Neje: Mária, I. Lázár szerb fejedelem leánya † 1423.; Gergely István 1390–1413.; György sz. 1367. fejedelem 1427. † 1456 decz. 24. Neje: Irén, Kantakuzenos Mánuel leánya, † 1357 május 2.; Lázár 1390–1413.; György; János 1419. despota.; Gergely †1460. mint Germanus szerzetes.; István † 1477. (ár. 2. előtt). Neje: Angelina. Komnén Golem Thopia Arianiti György leánya † 1516.; Mária 1426–1487 szept. 17. Férje: 1436. II. Murád szultán † 1451.; Kantakuzena 1429.; Katalin. férje: III. Ulrik Czilly grófja † 1456.; Margit 1451.; Erzsébet (Milicza), férje: Span Elek † 1495. Drivasto ura.; II. Lázár fejedelem † 1458 jan. 20. Neje: 1446. Ilona, Palaeologus Tamás leánya, † mint Hypomene apácza 1474 nov. 7.; Vuk «Zmaj» † 1485. Magyarországban. Neje: Frangepán Borbála † 1489 után.; tm. Fiu 1458.; György (Maxim) metropolita, † 1516. jan. 18.; János despota † 1503. Neje: Jaksics Ilona † 1521.; Leány, férje: Frangepán Ferdinánd.; Mária, sz. 1466. † 1495. aug. 27. Férje: III. Bonifácz, Montferrat őrgrófja, † 1494. jan. 31.; Margit 1451.; Ilona (Mária) † 1466 után, férje: 1459. ápr. 1. bosnyák István, † 1463.; Irén, férje: Castriota János, Soleto marquisja.; Milicza † 1464., férje: 1463. III. Tocco Lénárt, Kephalonia ura † 1499 körül.
;

Dr. WERTNER MÓR.

39Tarczay Tamás sírköve.
(Egy rajzzal.)

A Tarczayak fényes nemzetségének a mai nap már csak csekély romokban heverő tarkői sziklavár volt ősi fészke, de a család elhunyt tagjait, a nem messze délre fekvő Héthárs mezőváros templomának sírboltjába helyezték. E csúcsíves templom sírboltjában nyugszik Tarczay Tamás, Mátyás király jeles hadvezére is, kinek sírköve ma a templom déli kápolnájának, keleti falába álló helyzetben van beillesztve. E sírkő anyaga veres márvány, magassága 1.90, szélessége 1 méter, keretén a lapidaris betűkkel vésett legenda következő:

HIC SEPULTUS EST
GENEROSUS ET STRENUUS MILES DOMINUS
THOMAS TARCZAY
ANNO MILESIMO CCCC NONAGESIMO TERTIO.

E sírkő egyike legszebb, legplasztikusabb alakos sírköveinknek, mely a legkedvezőbb hatást gyakorolja reánk s mely úgy egészben, mint részleteiben a legszigorúbb gothikának hódol._{A köpenyt s az azt tartó angyalokat sem tarthatjuk – a hazánkban e korban mindinkább tért foglaló – renaissance hatásának, mert találunk példát reá, hogy sírkövekre ilyen lebegő angyalok, már a XIV század második felében – tehát a gothika virágzó korában – vésettek. Landschaden Ulrich sirkövén († 1369) a Neckar-Steinachi templomban [olvashatatlan], melyen a lovag feje nyugszik, két lebegő angyal tartja.}* A kereten belől, a bemélyített képesmezőből, erőteljes, emelt plastikával dolborodik ki a pánczélos alak, álló (nem fekvő) helyzetben, mi azt mutatja, hogy e sírkő eredetileg sem volt sírláda (tumba) fedeleűl szánva, hanem a templom falába befalazva, kikerülte az idő romboló hatását s teljes épségben maradt reánk. Az alak plastikája kifogástalan, erőteljes, zömök, középtermetet mutat, a művész ügyesen töltötte be vele a képes mezőt, a mennyiben csak a két könyökvas s a két vassaru csúcsos vége nyulik ki a kereten, de az erőteljes dombormű itt is erősen kiemelkedik a kereten felűl.
Az alak arcza férfias, fiatalos, bajusz és szakálltalan, mint az azon korban szokásos volt, mint ezt több azon korbeli alakos síremlékeinken látjuk, ezzel hódolva mintegy a Mátyás királyunk által követett szokásnak, kit reánk maradt nagyszámú arczképei, szintén bajusz és szakáll nélkül ábrázolnak. Fejét a vértre erősített szakállvédővel (Barthaube) ellátott vassipka (Schale, Salade) fedi, rajta az ötszörös liliom-ékesítéssel (melyből csak három látszik) díszített vizirről a szokásos látó hasíték hiányzik. A lovag termetét teljes gothikus vértezet takarja, mely mintája az ezen korbeli legszebb vértezetteknek. Ezek tekinthetők az első – teljes sima lapokból álló vértezetnek, melyek az egész testet vasba burkolták, mert ezeket megelőzőleg azok egy részét a sima sisak mellett, sodrony és bőr részletek képezték. A vállvédők símák, a felső karvédek lemezesek, az alsók bordázottak, a könyökvasak hegyesek, a kezek fedetlenek. A mellvért, két lemezből áll s az alsó, mely a felsőt részben takarja, felső karimáján, középen csúcsívben kimagasló ékítést mutat, felűl egy gyűrűvel egybefoglalt hármas liliommal. A lándzsa támpontjáúl egy a mellvért jobb oldalára erősített hatszögű vaspánt szolgál. A derékvédő lemezes, alján csipkés nyujtványokkal (tuiles), az ágyékvédőt vassodrony képezi. A lemezes térdvasak felett és alatt a lábszárvasak símák, alól a lábakat lemezes vassaruk takarják s a reájuk erősített hosszú, egyenes nyakú csillagos tarajú sarkantyúk egymást keresztezik.

A lovag derekára hatalmas egyenes pallos van csatolva, melynek markolatán balkeze nyugszik, jobbjában zászlónyelet tart, melynek lándzsás vége, a feliratos keretbe nyulik, maga a zászló, a lovag feje megett kecses hajlásban a hátteret tölti ki. A természetes s nem túlterhelt redőzetekben lecsüngő köpenyt a sírkő két felső sarkában, ügyesen alkalmazott, két lebegő angyal tartja.
E sírkő kétségtelenűl német mester műve. E mellett bizonít szívós ragaszkodása a gothikához, mely az egész művön feltűnő, sőt szembe szökő, holott ugyanezen korból olasz mesterektől már nem ritkák az átmeneti, sőt tiszta renaissance alkotások, de mutatja a jobb kézt alúl levő czímer is. E czímer szabatos stilja, a pajzs és csőrsisak kifogástalan alakja, a sisakdísz helyes aránya a pajzsalakhoz, a lombszerű, izlésesen alkalmazott takarók, , mind heraldikai érzékkel bíró német mesterre vallanak, de arra vall különösen a czímerképben alkalmazott párna, mely a magyar heraldikában ismeretlen, e a németben sisakdíszeknél gyakrabban előfordúl. E czímerrészlet itt teljesen fele4sleges s úgy látszik, hogy azt a művész önkényesen alkalmazta, minthogy a Tarczayak egyéb ránk maradt czímerein, a párnát sehol sem találjuk. De ez felesleges czímerészlet alkalmazásánál is helyes tapintattal járt el a művész, a mennyiben szem előtt tartotta a heraldika azon szigorú szabályát, hogy a pajzsban semminemű czímerrészlet perspectivszerűen nem ábrázolható, s így a párnát álló helyzetben véste, holott annak különben feküdnie kellene, mint a tulajdonképeni czímerkép alapzatának. Ezért a külföld klasszikus heraldikájában párna, a czímerpajzsban – mondhatnók – sohasem fordúl elő, de igenis a sisakdíszeknél, czímer állatok, vagy más közönséges czímeralakok alapjáúl gyakran, s perspektiv helyzetben, s e helyzetet a heraldika nemcsak megengedi, de sőt követeli. A sisakdísznél művészünk e szabály ellenében hibát követ el, de e hibájával a heraldika egy másik szabályának hódol, t. i. hogy a pajzsalakkal egyenlő sisakdíszeknek amazzal, minden kis részleteikben egyezniök kell.
A sírkövünkön levő czímert következőleg irhatjuk le: két lombos fa között, négy sarkán bojttal ékített párnán, evet (mókus) háttal áll, kiterjesztett első lábaival a fák lombjaiba kapaszkodva. Sisakdísz a pajzsalak. Ez a kihalt tarkői Tarczay család czímere.
Ha fentebb kiemeltem is a művész helyes heraldikai érzékét, a teljes czímer compositióját illetőleg, viszont nem hallgathatom el a czímerállat, heraldikátlan, hibás alkotását. Az evet a heraldikában mindig természetes alakjában ábrázoltatik, s e czímerben levő állatról voltaképen azt sem tudjuk mi? s mind azok, kik e sírkövet tekintették kútfőűl a Tarczayak czímerére nézve, hibás eredményre jutottak, medvének nézve a czímerállatot._{Nagy. Magyarország Családai XI. 46. Reichenau Siebenbürger Adel 20 tb.}* E feltevéstől csakis bozontos farka menti meg, melylyel medvét ábrázolni a heraldikában nem szokás.
A Tarczay család czímerállatáról felvilágosítanak régibb sphragistikai emlékeink. Ilyenek. Tarkői Rikalf pecséte 1453-ből,_{Orsz. ltár 30., 315.}* hol az egész pajzsot, egy szökő helyzetben, igen jellemzően ábrázolt evet foglalja el, szájában hihetőleg diót tartva; ilyen Tarczay Anna pecsétje 1562-ből, melyen két fa között a földön, jobbra fodúlt evet áll._{Széll Farkas levéltára.}*
A kihalt tarkői Tarczay család_{Berzeviczy E.: Tarkő és a Tarczayak, Vas. Ujs. 1864. 41. o.}* egyike Sáros vármegye legrégibb nemzetségeinek. Törzse Rutker (Rüdiger) comes, ki a XIII. század első éveiben költözött Tyrolból Magyarországba. Ezen Rüdiger utódai két különböző családot alkottak, az idősbik ág Berzeviczy név alatt ma is él és kiterjedt, czímerében a szepesi Kárpátok szikláin tartózkodó kőszáli kecskét viseli, az ifjabbik ág Tarkő várától, ősi fészkétől előbb a Tarkői, majd a Tarczay nevet vette fel s czímerét a tarkői újvári erdők evetje képezi. A család fénykorát a XV. században érte el. Ekkor élt Tarczay György erdélyi alvajda és Tarczay Tamás Mátyás király jeles hadvezére, sírkövünk pánczélos lovagja.
Tarczay Tamás mint «aulć familiaris» kezdte pályáját Mátyás udvarában. 1474-ben 6000 főnyi csapattal Lengyelország pusztítására küldé út a király, hol Zmigrod városát éjjel megrohanva hatalmába keríté. Innen megostromolta a várat is s azt elfoglalva, portyázásainak központjává tette, felpusztítván innen közel kétszáz falut, s nagyszámú rabokkal tért vissza Magyarországba. 1478-ban ismét rablóhadjáratra küldte őt a király s ismét Lengyelország ellen, de a lengyel királylyal kötött fegyverszünet ezt félbe szakította. Tarczay Tamás más hadjárataiban is hűségesen kísérte a királyt Ausztriába, Karinthiába; 1480-ban bevette Radkersburgot s ostromolta Gráczot.
Tamás ez érdemeit a király adományokkal jutalmazta s mivel a Tarczayak kihalt ágainak birtokai is az ő kezében összpontosultak, családját anyagi téren is fényre emelte. Meghalt 1463-ban. Fia Miklós már az ország bárói sorába emelkedett, II. Ulászlónak főkamarása volt, Mohácsnál mint a magyar lovasság vezére hősi halált halt. Egyetlen fia a kalandos életű György 1557-ben Nagy-Szőllősnél esett el s vele az ősrégi tarkői Tarczay nemzetség, fiú ágon sírba szállott.
E sírkő egyike azoknak hazánkban, melyről a nép ajkán monda él. E monda szerint, a köpenyt tartó két angyal Tarczay Tamás két ikerfia, kik apjok féltékenységből eredő dühének áldozataivá lettek.
CSOMA JÓZSEF.

Berekszói Péter czímeres levele 1448 évből.
(Színes czímerképpel.)

BEREKSZÓI PÉTERNEK HUNYADI JÁNOS KORMÁNYZÓTÓL KAPOTT CZIacute;MERE
1448.

Alig egy esztendeje annak, hogy czímeres leveleink legritkábbjaiból, a Hunyadi János kormányzó által kiadottakból egyet, Pogány Miklósét közzétettük._{Turul 1889. 78.}* Most újból alkalmunk nyílik egynek közlésére, melyet a kormányzó 1448. febr. 29-én adott a szerencsétlen várnai csatában és a Frigyes császár ellen viselt harczokban kitűnt Berekszói Péter részére.
A nagyérdekű oklevél az Erdélyi Múzeumegylet tulajdona, hová az néhai gr. Kemény József gyűjteményével kerűlt. Szövege a következő:

Nos Johannes de Hwnyad regni Hungarie gubernator etc. memrie commendamus tenore presentium significantes, quibus incubmit universis, suadet ratio virtutibus equare premia, laudifluam quoque meritorum copiam paribus ornamentis constipare. Rebus etenim humanis id magis offertur consentaneum, ut si et virtus ipsa digno extimabitur precio, et dulcorata patentibus comodis opera discretione donifera metientur. Sane igitur cononsideratis et in nemoriam nostri revocatis multimodis fidelitatibus et fidelium gratuitis meritis, sinceris complacentiis atque virtuosis gestis nobilis magistri Petri filii condam Jacobi de Berekzow, quibus ipse sacre regni Hungarie corone demumque nobis, primo videlicet cum nos cum serenissimo principe domino Wladislao Hungarie, Polonie stc. rege, domino nostro gratioso levato valido suo exercitu contra sevissimos Turcos crucis Cristi persecutores processissemus et penes nigrum mare in quodam loco Warna vocato castramentati cum nefandissimo Turco Omorath, domino scilicet Turcorum, ac ipsius visui hominum orrenda potentia letale prelium commisissemus, idem magister Petrus tamquam fidelis athleta patrie ac defensor hostes ipsos irruit, et plurima animositate roboratus non modica militaria opera exhibet et ostentat, et dum nesciretur, cui parti victoria e celis donaretur, quosdam pedites vulgo Janchaar penes nostrum latus aggreditur et eorum turmas segregare cupienti grave vulnus ibidem fuit propinatum. Sed an ex tam gravi vulnere eius virtus tepuerit, absit, quin maiora fidelitatis opera exercere desiderat et procurat; secundo enim dum post alios nostros exercitus, in quibus nobiscum aderat, contra serenissimum dominum Fridericum regem Romanorum pro recuperatione sacre corone nostrum exercitum movissemus, regnaque Austrie et Stirie preda, gladio et igne vastassemus, prefatus magister Petrus in nostris vervitiis ibidem viriliter certando, similiter gravis sagitte pertulit vulnus et grata vervitia studuit cum sui sanguinis effusione exhibere. Et licet multoplura fecerit genera servitiorum, hec tamen premissa duntaxat ceu quoddam spclum insigne futurorum recordio duximus censeunda Intuitu quorum volentes sibi nostram exhibere benivolentiam favorosam, hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium arte pictoria figurata sunt ac latius expressata, eidem magistro petro suisque heredibus et posteritatibus nec non fratribus universis animo deliberato ac ex certa scientia nec non auctoritate nostre gubernationis, qua fungimur, dedimus, donamus et contulimus, ymo damus, donamus et conferimus concedimusque et presentibus elargimur, ut ipse suique fratres et posteritates universi predicta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium similiter armis utentium a modo in antea et imposterum ubique locorum, videlicet in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis et aliis omnibus atque singulis exercitiis nobilibus videlicet et militaribus nec non sigillis, annulis, torquis, velis, papilionibus sive tentoriis et generaliter in quarumbilet rerum et expeditionum generibus sub mere et nobilitatis sincere titulo, quali ipsos a qulbuslibet conditionis et dignitatis hominibus dici, nominari, appellari ac reputari, gerere, gestare ac omnibus et singulis generis honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles et clientes regni predicti similiter armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui valeat atque gaudere possint, harum nostrarum, quibus sigillum nostrum est appensum, vigore et testimonio literarum. Datum Torde, feria quinta proxima dominicam Reminiscere, anno domini millesimo quadringentesimo quadragesimo octavo.
Eredetije hártyán – függő pecsét nélkül – az Erdélyi Múzeum-egylet gyűjteményében Kolozsvártt.
A jelen oklevél és az egy évvel korábban Pogány Miklós részére adott közt lényeges különbség van. Pogány Miklós tordai polgár volt, az oklevélben a hadi érdemekről, melyek a középkorban a legtöbb jutalmazás rúgói, semmi szó sincs; kétségtelen, hogy a kormányzó kitűntetése ez esetben olyant ért, ki érdemeit békés úton, a közgazdaság terén szerezte. Ennek az az adományozott czímer is megfelel, a koronából kinövő pelikán-fej, melyből minden hadi vagy harczi motivum hiányzik. Pogány Miklós polgárt a czímeres nemes levél egyúttal a nemesek sorába is emelte; vagy legalább az 1447. okt. 13-án kelt czímeres levél megerősítette, díszesebbé tette azt a nemességet, melyet Pogány Miklós egy nappal előbb okt. 12-én Tatárlaka adományoztatásával nyert a kormányzótól.
Berekszói Péter már czímere nyerésekor nemes volt. Vitézségét a czímereslevél bő szavakkal beszéli el. Az 1444. évi várnai ütközetben, melynek I. Ulászló király áldozatúl esett s a hol Hunyadi János maga is jelen volt, tűntette ki legelőször magát; mikor kétségessé vált, ki viszi el abból a győzelem babérját, a Hunyadit szorongató janicsárok közé csap s ezek halálos sebet ejtenek rajta. Ezután is többször harczol Hunyadi oldala mellett; kivált azon érdemeit emeli ki az oklevél, melyeket a Hunyadi által 1446. évben Frigyes császár ellen a nála lévő gyermek László király és a szent korona kiszabadítása és visszanyerése czéljából viselt hadban szerzett. Ausztria és Stiria pusztítása közben ismét sebet kap; s e vér, melyet a kormányzó jelenlétében többször ontott – a középkorban a legbiztosabb jutalom-szerző – szerzi meg számára azon díszes czímert, melyet jelenleg bemutattunk.
A czímer adományozás a kormányzó jogköréből (auctoritate nostre gubernationis) folyik, mely nem sokkal volt kisebb a királyi hatalomnál.
A czímer, mely nem annyira kivitele, mint inkább compositiója által a szebbek közé tartozik, mint costumekép a legérdekesebbek közűl való. Kék mezőben arany leveles koronából kinövő pánczélos vitézt ábrázol, vörös váll- és arczvédővel, fején kalapszerű sisak, felemelt jobbjában hosszú egyenes pallost vágásra emel, baljában a kornak megfelelő formájú vörös pajzst (négyszögletes, középen felső szélétől az alsóig kiemelkedő fél hengerszerű dudorodással) tart maga elé; nyakát jobbról kéktollas nyílvessző szúrja át. Sisakdísz: arany koronából kiemelkedő kék mezű, karnélküli török törzse, hosszú szakállal, fején fehér turbánnal. Takaró: fehérrel béllelt kék palást. – Az egész ábrázolás balra történik.
A pajzsban látható vitéz kétségtelenűl a czímerszerzőt tűnteti föl, hadi öltözetében, a nyakába fúródó nyíl a Frigyes ellen viselt harczban szerzett sebének emléke. A kiemelkedő török a czímerszerzőnek a várnál ütközetben tanusított vitézségét hirdeti, s talán éppen Marud (Omorath) szultánt akarja feltűntetni, kit az oklevél névszerint fel is említ. Mint costumekép kivált a pajzsban látható vitéz képe bír különös érdekkel, mert az azon korbeli gyalogság viseletét ábrázolja. A lőfegyverek mellett a nyílnak is jutott szerep ebben a korban, mely ellen a pánczél még elég védelmet nyújtott; a tűzfegyverek általános divata azonban háttérbe szorította a pánczélt, s mint egy czímeren már volt alkalmunk bemutatni, a XVI. századi magyar vitéz öltözetéből már eltűnik a pánczél._{Turul 1889. 193.}*
Feltűnő a sisaktakarónak palástszerű volta, mely azt minden hasítás, tagozás és foszlányok nélkül eredeti ősi formájában, a hogy XIII–XIV. századi sisakokon látjuk, tűnteti föl. A sisaktakaró régies formája nem igen egyezik meg a pajzséval, mely annak a tárcsa-formához közeledő XV. századi alakjában van ábrázolva.
A czímer sárga lombszerű díszítéssel ellátott arany táblán foglal helyet, melyet váltakozó sárga és sötétebb zöld vonalakkal ellátott világos zöld keret foglal be. A sárga díszítésnek alkalmazása arany alapon a festő részéről nem a legszerencsésebb színválasztásra vall.
Ha a Hunyadi Jánostól reánk maradt két czímerképet összevetjük, rögtön látjuk, hogy mind a kettő egy ugyanazon festő műve. A pajzsforma ugyanaz, az ábrázolás mindkettőnél balra történik; a világos zöld keret, arany-alapon sárga arabeskek jellemző sajátságok és ugyanazon festő kezére vallanak, ki hosszabb ideig lehetett a kormányzó kanczelláriájában alkalmazva. Minthogy mindkét czímeres levél hazánkban kelt, az egyik Temesvárott, a másik Tordán, valószínűleg magyar festő művével van dolgunk; s ez esetben ez volna az első czímerfestő, kinek magyar volta legalább is igen valószínű, mert Zsigmond királynak legnagyobbrészt külföldön kiadott czímeres levelei, mindig azon hely vagy ország ízlését tűnteti föl, hol a király oklevele kelt. Míg Hunyadi Jánosnak eddig ismert két czímeres levelét nemcsak tervezet, hanem kivitel szempontjából is hazai terméknek kell tekintenünk.
A Berekszói családról adataink nincsenek. A czímeres levél a kitűntetett Péternek mindössze atyját Jakabot nevezi meg, ezt is mint «néhai»-t, leszármazóit és oldalrokonait csak általánosságban említi (ipse suique fratres et posteritates universi); s így nem vagyunk azon helyzetben, hogy a családról bővebb felvilágosítást adhassunk.
F.

Micz-bán erdete.

A történetírók egyező vélemény szerint egy Simon nevű vitéz II. Endre magyar király (1205–1235) viszontagságos uralkodásának végén, a lovagok hazájából Spanyolországból (Aragóniából) került hazánkba.
Fessler_{Gesch. v. Ung. II. 539.}*említi, hogy ezen Simon az a Micz-bán volt, ki 1241-ben IV. Béla király idejében Esztergom várának védelmével megbízva a várost lakosaival egyetemben megmenté a bizonyos haláltól és az elpusztulástól.
Fessler állításának alapjául Túróczi és Rogerius szolgált; ez utóbbi még azt is hozzá teszi, hogy Esztergom várának férfias megvédése miatt Ruktukeur földjét adományul nyerte, s azért mert Esztergom várát Bathu mongol fővezér ellen derekasan megvédé, 20 ekényi földet (egy ekényi 150 hold) nyert adományban.
Szirmay még Simon fiairól is megemlékszik: Simonról és Mihályról, kiket IV. László király 1277-ben Czenk föld birtokában megerősít._{Lodovika akad. közl. XI. 1883. 890.}* Különben vitézsége által Simon már a Sajó melletti csatában is kitüntette magát_{Fejér Cod. dipl. IV. 2. 214.}* és vezénylete alatt nem csak magyar, de franczia és olasz (lombard) katonák is harczoltak (1241. ápril 1-én a Muhia csatában).
Horányi és Cornides írják, hogy egy Simon 1277-ben macsói bán volt, és Wagner Károly hozzá fűzi, hogy ezen Simonnak 6 fia és egy leánya volt – kiket névleg egy 1299. évi egri káptalani oklevél elősorol.
Hogy ez a leány csakugyan létezett, tanúságot tesz úgy ez az oklevél, mint egy 1323-ból való Károly királytól, melyben egy 1317. évi oklevelét átírja. Ezekből_{Soós cs. ltára a Nemzeti Muzeumban.}* kivehető, hogy György comes nővérének és Sebessy Tamásnak fia Synka mester volt.
Egy 1574. évben kelt, a Soós és Zritthey (Szürthey) családokat illető s a kövesdi várra vonatkozó bírói oklevél s az ahhoz mellékelt cserelevél ismét Simon comes hat fiát említi. E szerint 1280-ban Mátyás és fivére Ratold (Roland nádor fia) Michbán Simon fiával elcseréli a Tisza és Bodroghnál fekvő Zemlény (Zemplén m.) és Holár (Szabolcs m.) birtokokat a Boxa comes és fivérei Tamás, Detre, György, Simon és Dienes, a Makra hegségnél fekvő Bakan s Diovég nevű birtokaival._{Századok 1882. 50.}*
Ezzel megegyezően szól egy a Soós család levéltárában őrzött 1321. évi febr. 4-én kelt és 1323. aug. 14-én megerősített cserelevele Károly királynak Patak (Sáros-Patak) és Purustján várak (Borostyánkő a Dargón) iránt. Ezen oklevélben a hat ág így soroltatik elő: László és Donch – Tamás fiai (Chapy) Miklós és Ferencz – Baxa fiai (Zerdahelyi) Miklós, István és Simon, Detrik fiai (Gál-Széchi Széchi) János és Péter – György fiai (sóvári Soós), Gergely és Dénes fia (Bochkay), Tamás Simonnak fia (Zritthey) stb. .. stb. .. stb...
Ugyan e nemzetségből eredő Demeter «Kövesdy» név alatt ismeretes 1274–1280-ig mint a leleszi convent őre (custos ordinis); 1280. évben elhalt s a convent sírboltjában temettetett el._{Jászó és azzal összekötött leleszi prépostság leírás Nátafalusy Kornél és Lenner Ferdinándtól 43. lap.}*
Tehát a mesét kiegészítő 7-ik ág már akkor nem élt, miért is az 1280 évi eredeti cserelevélben, melyet Szirmay idéz s a nemzeti Múzeumban megtekinthető, nem fordulhat elő, s ezzel hivatkozva az 1323-ban kelt oklevélre, a Turul 1883. évi első füzetének 2-ik oldalán felhozott érvelés alaposan el van döntve._{Fejér Cod. Dipl. és Nagy Iván köt. 304. lap, hol a Michbán Simon utódai Boxa vagy Baksa nemből eredőknek mondatnak.}*
Van Beregmegyében még most is egy Micz nevű patak; ez a beregszászi hegyekből ered, Surányig délnek, innét nyugatnak, majdnem Csarodáig folyik, itt folyása éjszaknak fordúl, majd tekervényes útját folytatva, Kaszonynál éjszaknyugati irányt vesz; Haranglábnál a Szipa vizével egyesül s Micz név alatt a Szernyébe ömlik. A feltevést, hogy Micz-bán után nyerte nevét, külömben még az a feltevés is igazolja, hogy a terület, melyen a Micz-patak folyik, «Micz-köznek» neveztetik, és mint ilyen már XIII. századi oklevelekben is említtetik.
Ez a patak tartja fen emlékét a mesésen hangzó Simon Micz-bán egyszerre hét gyermeket szülő nejének.
Simonnak egyik fia Tamás (az eszenyi Chapy család őse) Eszeny faluját kapván 1355-ben osztályrészül, ott megtelepedett, vár-kastélyt s később zárdát építtetett s azt származásának emlékeül eszenyi Micz-bán kastélynak nevezte el._{Eszeny előbbi birtokosok említtetnek Lehoczkí Tiv. Beregh m. monogr. III. köt. 846. laján, 1283-ban megvették a Beche-Gregur nemzetségből származott Apa fiai Gergely és Jakab, Tamás és Boxa comesektől Simon fiaitól (lásd Fejér Cod. dip. V. 3. 185.) 1290-ben azonban IV. László király ismét Simon fiainak adta vissza Patakon kelt oklevele szerint. Fejér Cod. Dipl. 3. 516.}*
Az eszenyi nép a letarolt földön képzeletében most is látja a Miczbán-kastélyt, s a való ismeretének hiányában a hozzáfűződő mesét, az ősi-dicsőség tündéri világát, mert sejti, hogy egykoron fényes napjai voltak Eszenynek, melyeknek forrása a fényes kastélyban lakozó földes úr és családja volt.
Mich avagy Micz-bán, másként «Mych-pan» (mi magyarul «Földes-urat» jelent, lásd Fessler I. köt. mellékleteit) is visszavezethető ős eredetére, ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar által meghódított szlávok Ungh, Beregh s Máramaros vidékein, tehát a Micz-közön is szórványosan lakva Simont vagy talán atyját Mych-pannak, földesúrnak nevezték.
Iacute;gy keletkezett aztán Micz – avagy régi írás szerint Mich-bán, mely név viselője a név hasonlóságánál fogva az egykorú spanyol eredetű Nagy-Martoni Simon comessel évszázadokon keresztűl történelmi adatok hiánya következtében összetévesztetett.
Egy 1596-ik évből eredő tiltakozásból_{Leleszi leváltár Nr. 32.}* a Zritthey Miklós, valamint Bochkay és Soós családok részéről a néhai Chapy Kristóf javainak királyi fiskus által történt lefoglalása ellen – úgyszintén ugyanez évben néhai Chapy Kristóf birtokainak határjárása, összeszámlálása, kihasítása és kijelöléséből_{U. o. Nr. 20.}* világosan kitünik a leszármazás kilencz ágon keresztül._{Christophori Chapy, pro parte Nobilium nicolai Bochkay filii quondam Andreae filii olim Georgii, filii Dionysii, filii Joannis, filii Ladislai, filii Demetri, filii Gregorii, filii Dionysii, filii quondam Simonis Miczbán diccti, stb. stb. stb...}*
Ezen két hiteles oklevél szerint Simon atyja Miczbán volt, és így a meggyökerezett mese megfejtését leli abban, hogy a «Baxa genust» alapító Simon comes másként Miczbánnak is neveztetett.
A hagyomány, mely Kisfaludy Sándor regéiben is kifejezést nyer, Simon (Miczbán) nejének a Gertrud királynő elleni merényletből ismeretes Bánk bán (Bor Benedek) leányát tartja.
Ha e regének valami alapja van, nagy valószínűség rejlik abban, hogy az említett Micz-köz akkoriban juthatott Miczbán birtokába, a midőn Simon Bánk-bán leányát nőül vette (1214) és ez csudálatos módon összefügg a rege eme szavaival:

«Hét tél – hét nyár áldás nélkül
Jött ment házas életében,
És gyermek nem fogantatékbán nője méhében;»
a hét családot alapítóknak születési évével: 1222 (lásd a leszármazási táblát a család levéltárában Múzeum.)

Simon comes, másként Micz bán, neje Bánk bán leánya? 1222.; Tamás fiai László, Donch.; Boxa fiai Miklós, Ferencz.; Detre fiai Miklós, István, Simon.; György fiai János, Péter.; Dénes fia Gergely; Simon fia Tamás.; Demeter 1274–1280. custos ordinis.; Leány Sebessi Synka Tamás neje 1317.; 1323. ettől a Chapyak Csap ungmegyei falu, Polyánka zemplén- és Eszeny ungmegyei helységek után.; 1323. ettől a Zerdahelyiek a zemplénmegyei Szerdahely után.; 1323. ettől a Széchyek a zemplénmegyei Gál-Széch után.; 1323. ettől a sávári Sodsok a sárosmegyei Sóvár után.; 1323. ettől a Bochkayak a zemplénmegyei Bochkó után és Kismarja biharmegyei mezőváros után.; 1323. ettől a Zrittheyek ungmegyei Sürtbe nevű falu után Csap mellett.; Leleszen a sírboltban van eltemetve.

Igen érdekes felfedezés történt legújabb időben Kis-Marján (Biharmegye), hol e század elején a templom építése alkalmával a mély sírboltban márvány darabokat ástak ki, ezeknek egyikén Miczbán – másikán Uxor tisztán olvasható._{A márvány darabok a városházánál vannak, lásd Biharország, írta K. Nagy Sándor. 17. lap.}*
Hogy pedig ez valóban temetkezési helye volt a családnak, bizonyítja Bochkay István fejedelem szabadalom levele, melyet halála előtt három hónappal 1606. évi szeptember 22-én Kassán kiadott.
Az eredeti okmány ide vágó része így szól:
«Nem kell megfeledkeznünk azon helyről, azon közönségesen Kis-Marjának nevezett Biharmegyében levő rokonaink előtt igen kedves hazánkról, melyről a mi eleink, őseink, ősapáink és nagyapáink – mivel onnan származtak – magukat elnevezték és hivatták és a hol az égi hajlékukba visszatértük után testüket eltemettették, csendes nyugalomra tétették és emlékeiket és sírboltjaikat felépítették. stb...
(Az eredeti szabadalom-levél Kis-Marja város levéltárában.)»
S így mindent elmondtam, mi Miczbán mesés alakjának magyarázatára vonatkozhatik, még csak a Turul 1889. évi I. füzetében e czímen megjelent czikkre óhajtok pár szóval reflectálni.
Az hogy egy apának, t. i. Simonnak, kit máskülönben Miczbánnak is neveztek, nem hét, hanem hat fia volt: annak ellene mond az a tény, hogy a hetedik fiú az 1280-ban elhalt (Kövesdi) Demeter volt, ki bár convent tag létére családot nem hagyhatott hátra, a hetedik ágat képviseli.
Hogy a zemplénmegyei Kövesd- vagy Purustyán-várában – vagy az erdélyi Egeresen születtek-e Simon fiai és vajjon a kérdéses fiak egyszerre láttak-e napvilágot – az mindegy; de hogy mind a két fiú Simon fia volt, ez a felhozott adatok alapján eléggé világos.
Arra, hogy valaki egyszerre ily bő családi áldásban részesüljön, szintén van példa a történelemben. Ott van br. Rauber András esete, kinek neje a XVI. század második felében nyolcz ikergyermeket szült, négy fiút és négy leányt. Sőt nem rég napjainkban is (1889. jun. 27.) hasonló bő áldásról, egyszerre öt fiúgyermek születéséről hoztak hírt a fővárosi lapok.
Hogy Soós György 1617. évi sírirata a hét fiágról hallgat, ez még nem bizonyítja az ellenkezőt; és ha a kérdéses monda Bochkay István fejedelem korában az ő nevével kapcsolatosan tünik fel – ezt csak természetesnek lehet találni.
A szép költői történetet megzavarja egy új prózai mese, mely többet ugyan nem mond, csak hogy egy antipendium költött hírét hozza felszínre, mi egyébként az eredeti felfogást nem bírja megingatni, sőt erősbíti; – mert csakugyan létezett valami ereklye, mely a mesésen hangzó Michbánnénak ha nem is egyivásu fiaira vonatkozik.
Soós Miklós 1418. évi czímeres levelének képlete tehát nagyon elfogadható azon felfogással, hogy ez a törzsanyát ábrázolja, s a hölgyalak szarvai nem más, mint a bőség jelképe, mit a heraldika hanyatlása korában Soós Istvánnak 1569-ben szerzett czímere (vad asszony) oly rútul eltorzít; azonban ennek is meg van a maga oka s magyarázata._{L. Turul 1885. évf.}*
Regéknek általában történeti becsre vajmi kevés igényük van, azonban a népmondák, a hitregék történetére és a mivelődés történelem szempontjából nem érdektelenek, úgy szintén a czímer-tant is érintik, a mennyiben ösztönzést kölcsönöznek csodálatos alakok magyarázatára és sokszor téves felfogások helyesbbítésére vezetnek._{Turul 1883 48., 1884. 67.}*
SOÓS ELEMÉR.

46Vegyes.

A «Gutthay» család czímere.
(Egy czímerrajzzal.)

Hevesmegye levéltárában van egy czímerlevél, melyet Rudolf király, Gutthay Mátyásnak s általa atyjának Andrásnak, valamint testvéreinek: Ferencz-, György-, Mihály- és Gáspárnak 1582-ben Pozsonyban adományozott.
Az adományozott czímer leírása következő: kék pajzsban zöld hármas halom felet szaladó kos, melyen veres föveges veres ruhás természetes majom ül, oldalán görbe kard, markaiban keskeny arany-színű zászló; sisakdísz: zöld dombon három természetes, száras leveles liliom; takarók: kék-arany, veres-ezüst.

A festett czímerben a pajzsban határozottan fehér kecskét látunk, de az eredeti diploma ide vonatkozó szavai következők: «cuius fundum triiugis viridis monticulus occupat, supra quem simia naturalis rubeo amicta habitu, framea praecincta, et rubra capa Turcica caput tecta, anterioribus utribusque pedibus hastam cum vexillo aurei coloris tenere arietique naturali insidens, veloci concitatoque cursu in dextrum scutilatus tendere cernitur.»
Ezen czímer, a legnagyobb heraldikai ritkaságok közé tartozik, sőt azt az eddigi heraldikai nyomozásokat tekintve – még pedig, nem csak hazánk határain belül – valódi unikumnak mondhatjuk.
A heraldika említ: szégyen, gúny és tréfás czímereket, melyek mindannyian a heraldika különlegességei közé tartoznak.
Szégyen czímerekről (Schandwappen) gakran emlékezik a heraldika s egyes művekből összeszedve egész sorozatát ismerjük a czímertöréseknek, melyekkel bizonyos vétkek, minők gyávaság, szószegés, kötelesség mulasztás, kicsapongás, árulás stb. elkövetése alkalmával, a vétkes czímerét megbélyegezték. A valóságban ez másként áll. Gyakran teláljuk különösen külföldön okleveles nyomait annak, hogy egyes bűnösöket nemességük elvesztésével büntettek, de szégyenítő czímertörések és büntetésűl adományozott czímerek viselése ez ideig hitelesen be nem bizonyíthatók s miként Seyler «Geschichte der Heraldik» czímű legújabban megjelent nagyszabású munkájában (445. l.) megjegyzi «a szégyen czímerek s czímertörések egyes esetei, melyek régibb irodalmunkban elősoroltatnak, általában mind csak hibás czímermagyarázat eredményei.» Ez alól csakis a törvénytelen születés jelzése (Bastardzeichen) – a balharánt pólya – tesz kivételt, mely mellett okleveles adatok is bizonyítanak._{A «Greif» múlt évi évkönyvében, Curt Warnecke erre vonatkozólag egy érdekes esetet említ. V. Károly császár 1545.-ben egy oklevélben Welser Jakab nürnbergi polgár két törvénytelen gyermekét, Jakabot és Jakobinát törvényesíti, egyidejűleg megengedi nekik atyjok czímerének, az ezüst-veressel hasított pajzsban látható liliomnak viselését, de úgy, hogy e czímerpajzs egy kék balharánt-pólya mellékjegygyel szaporíttassék. Monatsblatt, II. 50.}*
A gúnyczímer (Spottwappen) adományozása, már lényegében nem egyéb, mint a czímeradományozás fogalmának satyrája, – hogy úgy szóljunk – arczúl ütése. A czímer adományozás, magasabb elismerés jele, melylyel a koronás fő hű alattvalóját jutalmazni, mintegy megtisztelni akarja, hogy ez által további hűségre serkentse és érdemei elismerésével őt a nemesség sorába emelve, önbecsérzetét nevelje.
A gúnyczímer adományozással az uralkodó egyszerre emel és gúnyol s a mennyire összeférhetetlen e két fogalom, annyira lehetetlennek tartatott, koronás fő által oly czímer adományozása, melylyel az adományost, a kitüntetés mellett meg is bélyegzi s kinek még utódai is e czímert, mely megnemesített ősük talán nem dicsekvésre méltó pályájának megörökítését képezi, inkább szégyenleni kénytelenek, semmint hogy azzal a többi nemesek módjára kérkedjenek. Németországban a gúnyczímerek közé sorolható egyetlen czímert ösmerünk: Gundling Jakab Pál bárói czímerét, de itt sem a tulajdonképeni czímert tekinthetjük annak, mert többszörösen osztott és hasított pajzsában egészen rendes czímeralakok vannak, hanem az 1724-ben Frigyes Vilmos porosz király által kiállított diploma szövegét s az abban foglalt czimerleírást.
A tréfás czímerek a heraldika humorát – a nem ritkán vastag humorát – képezik. Ezeket egyes testületek önként veszik fel, vag egyik testület adományozza a másiknak vagy végre testület, valamelyik tagjának, kigúnyolva s megörökítve véle annak valamely gyenge oldalát. Hogy ilyen czímer egyeseknél állandó családi jelvénynyé vált volna, az a legritkább esetek közé tartozik. Ide sorolhatjuk a kremsi Simandlbruderschaft (papucshősök egyletének) czímerét, melynek ezüst s kékkel hasított pajzsában, középen hármas halmon bohócz kinézésű alak áll változó szinű sapka s ruhában, kezében szarvas agancsot tartva._{Zeitschr. Adler III. 200.}* Az ilyen tréfás czímereket sohasem adományozta az uralkodó. Gyakoriak voltak a középkorban a tréfás sisakdíszek is, ezeket a lovagok bizonyos tornajátékok alkalmával önként vették fel, a mint szeszélyük hozta magával s valódi czímerükkel semmi összeköttetésben nem állottak.
A Gutthay czímerlevél tehát mint egy még a heraldika jó korszakából származó, koronás főtől adományozott gúnyczímer valódi unicum levén, úgy a heraldikára, mint a kulturtörténetre nézve kiváló fontosságú.
Hogy e czímerlevél, mi alkalommal s mi okból adományoztatott? erre nézve maga a czímerlevél – ha nem is annak szövege, mely teljesen chablonszerű – igazít némileg útba. A diploma nagy arany betűkkel írott kezdő szavai «NOS RVDOLFVS»-nál a «D» betű felett, egy másik, püspöksüveggel s pásztorbottal ékített czímer van festve, melynek veres s kékkel hasított pajzsában elől egy keskeny ezüst pólya felett és alatt, egy egy álló arany búzakéve látható, hátul egy hosszú aranyhajú rózsaszin ruhába öltözött női alak, emelt jobbjában napot tart, jobb lábával sziklára lép. A czímer négy sarkán S. R. E. A. betűk jelentése: Stephanus Radetius, Episcopus, Agriensis._{Egy másik hasznunk e czímerlevélből, hogy megismertük belőle a Radéczi czímer eddig ismeretlen szineit.}*
Radeczy István az akkori egri püspök czímerének szokatlan elhelyezése e pajzson arra enged következtetnünk, hogy ő ezen czímer adományozásnál a közvetítő s patronus szerepét játszotta, s hogy az adományos Gutthay Mátyás valószínűleg a püspök udvari bohócza volt.
Cs. J.

Nemzetségisménk helyreigazításához.

I. Genus Sol.

1257. körül_{Wenzel, Árp. új okmánytár II. 293.}* a veszprémi káptalan tanusítja, hogy Péter, a Sol nemzetségbeli Péternek fia, a veszprémi püspök itélete alapján bizonyos eskü letételére köteleztetett. Arról van szó, hogy Margit, az Örs nemzetségbeli Miska gróf felesége az őrsi Mária Magdolna templomban oltárt építtetett s hogy Péternek ez oltár szolgálatára Buhna nevű szolgálóját oda ígérte volna. Péter a kitűzött határnapon meg nem jelenvén, az esküt le sem tette.
Hogy Péter fia Péter mily viszonyban állt Miska gróf nejéhez, azt a következő okiratból tudjuk meg: 1258-ban_{Wenzel VII. 496.}* megjelenik a veszprémi káptalan előtt Gergely, Péter fia s előadja saját, valamint Péter, Feldrik, Súr és András nevű testvérei nevében, hogy Miska comes fiaival, Ábrahám és Rénolddal, anyjuk, Margit, fennnevezett Péter leányának, Gergely, Péter, Súr, Feldryk és András nővérének hitbére iránt kiegyezett.
A «Sol» nembeli Pétert, Péter fiát, tehát bátran vehetjük az Örs nembeli Miska comes sógorának, illetőleg Margit nevű neje fivérének.
Sol nevű nemzetségre a rendelkezésemre álló kútfőkben eddig ezenkívül még nem akadtam; de az idézett okiratok alapján azt merem állítani, hogy Sol nemzetség nem létezik s ha létezik, akkor Miska comes sógora, Péter és testvérei, e nemzetséghez nem tartoznak.
Okiratilag be van bizonyítva,_{Wenzel IX. 427. l. 1285, 312 l. 1281. Fejér VII. 2, 254. VIII. I. 470. Sopron megyei oklevéltár 23. l., 1256. jun. 24. stb. stb.}* hogy Péter fiai: Gergely, Péter, Súr, András (Feldryk korán meghalhatott) az Osl nemzetségből valók; valószínű tehát, hogy vagy az eredeti okíratban, vagy annak másolatában Osl helyett Sol került tollhibából.

II. Genus Bouch Bani.

1248-ban_{Wenzel VII. 260.}* IV. Béla király helybenhagyja, hogy Bouch fiai Odola, Chelk és Bouch «de genere Bocuh Bani» Golgoa és Pethna nevű pozsegamegyei birtokaikat Loránt nádornak eladják.
1258-ban_{Wenzel XI. 453.}* ellenben tanúsítja a székesfehérvári káptalan, hogy a Borich bán nemzetségéből való Detmar grófnak özvegye, Róza, Golgoha nevű birtokát valamikor Borich fiaitól: Odola, Chalk és Borich-tól csereként megkapta.
Az idézett oklevelekből kitűnik, hogy Bouch nemzetség csak a Borics nemzetségnek elferdített írásbeli alakja s hogy Bouch bán soha sem létezett.
A Horvát Litván által említett Bouch és Borych nemzetségek csak az egy genus Borychra vezetendők vissza.
Megjegyzem, hogy az itt említett Borics bán azon boszniai bánnal azonos, ki II. Géza király halála után szerepel s hogy az ő nemzetségét eddig még nem ismerjük. Utódait az okiratok csak «Borich bán nemzetségéből valók»-nak tüntetik fel; ebből pedig egy «Borich genus-t» még nem állíthatunk föl.
WERTNER.

Tárcza.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi január hó 30-án br. Radvánszky Béla elnöklete alatt igazgató választmányi ülést tartott.
Az előadások sorát Széll Farkas vál. tagnak élő szóval előadott értekezése nyitotta meg: «Kihalt-e a telekesi Török család?» czímmel, s ezzel kapcsolatban bemutatta a kihaltnak tartott család egy most is virágzó ágának okleveleit. Ezután Dr. Szombathy Ignácz tartott felolvasást a nagyemőkei Török család genealogiájáról, bemutatván a családnak egy XVII. századi leszármazási tábláját és czímeres levelét. – Nagy Imre másodelnök bemutatja Kis Károly királynak egy 1386. évi oklevelét; e diplomatikai ritkaságot a Kisfaludy család sümegi ágának levéltárában találta. Ez oklevél, valamint az említett értekezések a társulat folyóiratában fognak közöltetni. – Dr. Szádeczky Lajos vál. tag a gr. Teleki család marosvásárhelyi levéltárából négy czimeres-nemeslevelet mutatott be, köztük egyet Zsigmond királytól 1415. évből, melyet a Somkúthi családnak ád. Végül a titkár bemutatta a Komjáthy családnak 1415. évben Zsigmond királytól kapott czímeres-levelét, mely jelenleg Komjáthy Béla orsz. képviselő tulajdonában van; ugyan ő bemutatta a néhai Paur Iván hagyatékából a társaság részére megszerzett kilencz drb. mohácsi vész előtti czímerrajzot; kérvén ezek megszerzése iránt a választmány utólagos jóváhagyását, mit az készségesen meg is adott.
A folyó ügyek során a titkár bemutatja a következő tagajánlásokat: Alapító tagokúl 100 frtnyi alapítványnyal: Bay Ilona úrnő Debreczenben (eddig évdíjas tag), Szilassy Aladár pénzügyi közigazg. biró Budapesten (aj. br. Radvánszky Béla.) Pártoló tagokúl: gr. Schmidegg Ferencz Gmundenben (aj. a titkár), herczeg Hohenlohe Chlodvig Saágon (aj. Majláth Béla), Sipeki Balázs Iván Budapesten (aj. Szent-Ivány Zoltán), Évdíjas tagokúl: Gedeon Gellért Násdasdon (aj. Csoma József) Gräfl. Breunner’sche Fidei-Commiss Bibliothek Grafeneggben, dr. Békefy Remig tanár Pécsett, Pauker Dániel könyvkereskedése Nagyváradon (aj, a titkár). Az ajánlottak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
Titkár jelentést tesz a társaság pénztárának állapotáról az 1889. év végén; e szerint

Bevétel volt 1889. jan. 1-től	4293	frt	95	kr.
Kiadás volt 1889. jan. 1-től	3430	«	86	«
Pénztári maradvány	863	frt	09	kr.

Vagyonállás.

Értékpapirosokban	7500	frt	–	kr.
Alapító levelekben	2800	«	–	«
Alapító levelek nélkül fizetett kamatok tőkéje	1200	«	–	«
Összesen	11500	frt	–	kr.
Ehhez a pénztári maradvány	863	«	09	«
Összes vagyon	12363	frt	09	kr.

A részletes pénztári kimutatás a pénztárnok betegsége miatt el nem készülhetvén, a választmány elrendelte, hogy az alkalmas időben vizsgáltassék meg a kiküldött vál. tagok által, miről a legközelebbi vál. ülésen jelentés teendő.
Thaly Kálmán vál. tag indítványozza, hogy a társaság a heraldikai anyagon kívül egyes családi levéltárakban, kivált a vörösvári levéltárban lévő genealogiai anyagra, leszármazási táblákra is figyelemmel legyen és azokat összegyűjteni iparkodjék. A választmány helyesli az eszmét és egyes tagjai kutatásaik alkalmával erre figyelmet fognak fordítani.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Széll Farkas és Szinnyei József vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

Szakirodalom.

A Siebmacher-féle magyar czímergyűjtemény 18-ik füzete a Megyessy–Nagy de Pél családokat foglalja magában, köztük több igen nevezetes, kiváló családot, melyekről a szöveg bővebb adatokat is közöl. Ilyenek: a Melczer, Melith, Meskó, Migazzi, Mikes, Monoki stb. családok. A gyűjtemény szerkesztője több genealogiai kérdést is tisztáz: így a széplaki és enyiczkei Meskó és felső-kubinyi Meskó családokról kimutatja, hogy itt két teljesen különböző családról van szó, melyek a név hasonlóságánál fogva nem egyszer összezavartattak. – A nemzetségi czímerek közűl a Miskócz nemével találkozunk. 1526 előtti czímereslevélről négy ízben történik említés. A Mocholay családnál, mely czímeres-levelét a Hazagi Farkas és Delnei Kakas-okkal együtt 1418-ban nyerte; az eredetije Jászón van. A Moghi-féle armális szintén 1418-ból való; rajzát folyóiratunk a Nemz. Múzeum eredetijéről közölte is. Szintén folyóiratunkban látott napvilágot Nagy Demeter 1466-iki czímere, melynek fő szerzője Nagyrédei János volt; nem különben a Mérey családnak 1474-ben Mátyás királytól kapott és jelenleg néhai Szalay Ágoston gyűjteményében őrzött czímeres-levele. – A czímer-gyűjtemény gazdagságát mutatja, hogy a Nagy nevű különböző családokból e füzet már 18 czímert közöl, s a sorozat még nincs befejezve. Figyelmeztetjük t. tagtársainkat, hogy a vállalat füzetei egyenként is kaphatók, s így kiki megszerezheti azt, a mi iránt érdeklődik.

1890-2

49Az Árpádház második elágazása.

A magyar nemzet fájának legékesebb, legkiválóbb hajtása melyik volt? Melyik más, mint a melynek első tagja őseinket e hazába vezérlé? melyik más, mint a mely négy századig ült e nemzet fejedelmi székén? melyik más, mint a melynek utolsó aranyos ágacskája 1301 január 14-ikén tört le, s letörtével a nemzet szemei könnybe borúltak, a legjobb, leghívebb fiai a keserűségtől lelkükben megrendültek?_{Anjoukori okmt. I. k. 51. l.}*
Az Árpád-ház volt eme négy századon át virágzó királyi hajtás az ő hőseivel, államférfiaival, szenteivel! S mennyivel nagyobb büszkeséggel gondolhatunk e kitűnő hajtásra, ha meggondoljuk, hogy egészen a mienk volt; nem beleoltott, hanem a nemzet törzsökéből nőtt hajtás vala!
Épen azért a magyar geneológia legfontosabb, legelső föladatának tartom e királyi család ágazatainak pontos meghatározását, földerítését, hogy ismerhessük annak minden ágacskáját.
Ne higyjük, ne gondoljuk, hogy ezen a föladaton már rég túl vagyunk! Sok hiány, sok hézag vagy tévedés fordúl elő az Árpád-ház eddig ismert családfáján. Hogy csak egyet említsünk, ott van pl. az Árpád-ház összeköttetése az orosz fejedelmi családdal. Ez már Szent-László idejében kezdődött, mert a somogyvári apátság 1091-iki alapítólevelében egy orosz fejedelem Gerosclavus, azaz Jaroszló, Szent-László vejének (gener regis) neveztetik;_{Fejér, Cod. Dip. I. k. 469. l.}* ámde ezen összeköttetés az Árpád-házi családfákon mindeddig nincs föltüntetve.
Az ilyen apró hiányoknál sokkal jelentősebb, régtől fogva vitás kérdése az Árpádok családfájának, annak második elágazása. Az előadottak nyomán pedig a magyar genealógia egyik főfeladata e vitás kérdésnek eldöntése, s épen azért nem az egyes hiányok pótlása, hanem e második elágazás ügyének megbeszélése, vagy, ha szabad magamat azon reménynyel kecsegtetnem, eldöntése teszi eme soraimnak czélját. Lehet, hogy a bonyolódott csomót én nem oldom meg, de legalább útmutatót nyújtok másnak arra, hogy a megoldást mily úton értheti el.
Az Árpád-ház első elágazását, a mint magától Árpádtól kiindult, részletesen elbeszéli Biborban-született Konstantin császár. Az ő előadásán megnyugodhatunk, mert a Konstantinápolyban megjelent magyar főuraktól, kivált Árpád egyik unokájától bő tudomást szerezhetett a dolog állapotáról.
Egészen máskép van a dolog az Árpád-ház második elágazásával. Erre nézve egykorú, a dologgal ismerős tanú nélkül szűkölködünk.
Kézai Simon és a többi hazai krónikásaink úgy adják elő a dolgot, hogy Taksonynak két fia volt: Gecse (Gejza és Mihály; Gecse fia volt Szent-István és ezé Szent-Imre. Ez utóbbiban ezen oldalág mihamar kihalt. Mihálynak két fia volt: Vászoly és Szár-László. Vászoly maradék nélkül halt el, de Szár-László három fiában az Árpád-ház tovább virágzott._{Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 77, 78, 148. II.}*
Mielőtt tovább mennénk, köteles vagyok számot adni, miért írom én Mihály egyik fiát Vászolynak? Ki ez a Vászoly? Senki más, mint a szerencsétlenségéről annyira ismeretes Vazul. Történetíróink eddigelé mindig csak a régi írásmód szerint Vazulnak írták és hívták e balsorsú Árpádfit, de nézetem szerint helytelenűl. Mert vagy azért írják azt úgy, mert a régi kéziratokban is ekkép olvasható, vagy azért, mert a Basilius görög névből idők folytán alakult Vazul névvel egynek veszik. Az első el nem fogadható, mert a régi nevek kiírásmódjának alkalmazkodnia kell ahhoz, a mint azt a nevet kiejtették, különben még mindig Toksunt, Obát, Zobolsut kellene írnunk, pedig a fenmaradt helynevek világosan bizonyítják, hogy e neveket Taksony-nak, Aba-nak, Szabolcs-nak ejtették őseink, vagy legalább, ha mindig közhasználatban maradtak volna, ezen alakra idomúltak volna.
A második föltevés még helytelenebb. Mert, hogy a magyar nép ajkán a Basilius név Vazullá változzék, ahhoz századok kellenek. Emlékezzünk csak rá, mennyi idő folyt le, míg a Henrikből Imre lett! Basiliust a Névtelen jegyző «Wacili»-nak írja, de még a XVII. században is csak «Vaszil»-nak mondták._{Történelmi Tár 1890. évfl. 38–39. II. Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 35. 50. II.}* Anachronismus tehát azt állítani, hogy Basiliust a magyarok már Szent-István korában Vazul-nak ejtették, vagy hogy krónikásaink e szó alatt Vazul, Basiliust értették volna. Magyar szamélynév volt az, és valamint «Almus»-t ma Álmos-nak mondjuk és írjuk, épen úgy «Vasul»-t «Vászoly»-nak kell ejtenünk és írnunk. Ezen okoskodásunkat fényesen igazolja az, hogy Veszprémtől és a Balatonról nem messze egy kis falu ma is Vászoly nevet visel, azt pedig tudjuk, hogy helyneveink nagyobbrészt a régi személynevek emlékét őrizik.
Már most menjünk tovább.
A váradi és zágrábi krónikák máskép adják elő e leszármazást. Szerintök Endre, Béla és Levente_{Valószínűnek tartom, hogy ezen pogány vallású, és pogány vallásban elhaló Árpádfi nem a szláv eredetű Levente, hanem a magyar «Lövéte» nevet viselte, de ennek igazolása nagyon eltérítene kitűzött tárgyamtól, s azért egyelőre ezt használom.}* nem Szár-Lászlónak, hanem Vászolynak fiai voltak, és Szár-László fiául valami «Bomizló»-t mondanak._{A váradi káptalan legrégibb statutumai: 9. l. Hist. H. Fontes D. 251. l.}*
Melyiknek van már most igaza?
Vizsgáljuk meg mind a két vélemény mellett vagy ellen harczoló bizonyítékokat!
Kézai és többi krónikásaink véleménye mellett nem bizonyít semmi és senki. Ők bizonykodnak ugyan maguk mellett, de ez tekintetbe nem vehető, mert önmaga mellett senki sem tanuskodhatik.
Ellene bizonyítanak az altaichi évkönyvek. Már pedig ezeket egykorú és a magyar ügyekkel ismerős férfiú írta. Ezen évkönyvek ugyanis a magyarországi zavarok okáúl ezt adják: «István, (Péter király) jó emlékezetű nagybátyja, midőn saját fia még az ő életében meghalt, őt (Pétert) fiáúl fogadta és országának örökösévé tette. Atyjafiának (frater) az országlásra méltóbb fiát, mivel ebbe belé nem egyezett, megvakíttatta és kisded fiait száműzte.»_{Pertz. Monum. Germ. SS. XX. k. 794. l.}*
Kézai és társai, a mint tudjuk, a megvakított Árpádfit Vászolynak mondják, a számüzetést pedig Szár-László fiaira vonatkoztatják. Ez azonban az altaichi évkönyvek fent adott előadásával össze nem egyeztethető. S mivel az egykorú tanú bizonyságát többre kell becsülnünk a később korúénál, azt kell mondanunk: krónikásaink előadásában vagy az nem igaz, hogy a megvakított Árpádfit Vászolynak hívták, vagy az, hogy a Lengyelországba menekült Endre, Béla és Levente Szár-László fiai voltak.
De továbbá az altaichi évkönyvek III. Henrik német császár 1043-iki hadjáratának leírásánál említést tesznek Szent-Istvánnak egy unokaöcscséről (fratruelis), a ki Bretiszló cseh fejedelem udvarában tartózkodott s akkor Bretiszlóval együtt a császár seregéhez csatlakozott. Elbeszélik az említett évkönyvek még azt is, hogy a német császár a hazánk észak-nyugati részén elfoglalt kilencz várost Bretiszló kérésére ennek a névszerint eddig ismeretlen Árpád-finak adta._{Pertz. SS. XX. k. 798. l.}*
Az altaichi évkönyvek ezen elbeszélését Hermannus Contractus is megerősíti_{U. o. V. k. 124. l.}* és így annak hitelességéhez kétség nem fér.
Ámde krónikásaink véleményének elfogadása esetén megfejtetlen marad, ki volt ezen Árpádfi, ezen unokaöcscs? Mert szerintök Endre, Béla és Levente mindjárt Lengyelországba menekültek, majd onnan (Bélát kivéve) Oroszországba vonultak s csak 1046-ban tértek vissza.
Azonkívül II. Gecse király 1158-ban kelt s a pécsváradi apátság számára dott kiváltságlevelében egy Damaszló vagy Domoszló nevű, Szent-László király előtt élő Árpádfiról emlékezik meg kegyeletesen._{Monumenta Vaticana. Ser. I. T. IV. 578. l.}* De ki volt ezen Domoszló? arról krónikásaink bölcsen hallgatnak.
E dolgokból csak azt a következtetést vonjuk, a mely a legszigorúbb logikai szabályok szerint is levonható, hogy t. i. Kézainak és társainak ismeretei az Árpádház második elágazásáról fogyatékosak valának s így tudósításuk nem zár ki minden kétséget.
Térjünk át a váradi és zágrábi krónikák véleményére.
Ez ellen bizonyítanak Kézainak és társainak fennhéjázó szavai. Mert ők is ismerik azon véleményt, hogy Endre, Béla és Levente Vászoly és nem Szár-László fiai voltak, de azt egészen fitymálva a következő megjegyzéssel akarják tönkre tenni: «Némelyek állítják, hogy ezen testvéreket Vászoly herczeg egy Tátony nemzetségbeli leánynyal törvénytelen ágyból nemzette és a Tótony-ok ezen ágyasság révén jutottak a nemességhez. Bizonyos, hogy ez hazugság és nagyon helytelenűl adják elő. Mert a nélkül is nemesek és Szittyiából származnak; mert (másutt tehát) ezek Szár-László fiai»._{Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 83–84. ll.}* Ugyanezt írja a bécsi képes krónika is; de hozzá teszi, hogy, a mint beszélik, Szár-László Oroszországból nősült meg és ezen orosz nővel nemzette Endre, Béla és Levente testvéreket._{U. o. II. k. 159. l.}*
Az első pillanatban szinte meghökken az ember eme bátor szavakra és vakmerőségnek tartja azok birálat alá vételét. Ámde, ha az első meglepetésből fölocsódva és az igazság keresésétől kényszerítve, mégis csak jól fontolóra veszi a szavakat, úgy találja, hgoy Kézai és társai a kancsal mészáros módjára nem oda néznek, a hova ütnek; megczáfolják az ellentétes véleményből levont következtetést, de magát az állítást nem, megczáfolják a Tátonyok nemességre emelését, de Endre, Béla és Levente származását nem. Már pedig a következtetés megczáfolásával nincs kimutatva a fő- vagy altétel hamis volta. Például vegyük föl azt a híres, tulzó állítást: «A magyar hadsereg Várnánál nagy csatát vesztett, és azért Magyarország a törökök uralma alá kerűlt». Már most mily könnyű kimutatni, hogy a következtetés szörnyen valótlan, ám de a mondat első része, maga a főtétel igaz marad, pedig Kézaiék logikája szerint az is elesnék.
Ellene bizonyít látszólag még az, hogy épen Szent-István uralkodásának leírásakor a váradi és zágrábi krónika két chronológiai hibát követ el. Egyik az, hogy Szent-István halálától I. Endre trónra léptéig 11 év 4 ˝ hónap telt el, pedig addig csak 8 év folyt le. Másik, hogy Szent-István koronázatlanúl 8 évig uralkodott; már pedig ez többi íróink tudósításával összeegyeztethetetlen. Csakhogy ezen kettős tévedésnek olyan egyszerű oka van, hogy ezek a krónikák írójának jól értesültségét épen nem rontják le. Ugyanis Szent-István életiratai közűl több Szent-István halálát 1034. évre teszi._{Hist. Hung. Fontes. 61. l.}* Ilyen életírat forgott a krónikák írójának kezében is, s innen mindkét tévedése. Mert 1034. aug. 15-től I. Endrének királylyá választatásáig csakugyan 11 év, 4 ˝ hónap telt el. És viszont Szent-Istvánnak uralkodási éveit (41 év, 7 hónap, 14 nap) 1034-től visszafelé számítva a 993-ik esztendő jön ki, ettől pedig Szent-István megkoronáztatásáig csakugyan 8 év telt el. Ebből világos, hogy másrészről a váradi és zágrábi krónikák szerzőjének nagyon is biztos tudomása volt mind Szent-István megkoronáztatásának, mind I. Endre trónraléptének idejéről, és ha hibátlan Szent-István-legenda kerűl kezébe, eme kronológiai tévedéseket el nem követi.
Ellenben mellette bizonyít először is az, hogy egyedűl a váradi és zágrábi krónika jegyzi fel Szent-Istvánnak uralkodási éveit: 41 év, 7 hónap, 14 nap. És pedig egészen helyesen, mert ha ezt 1038. aug. 15-ből levonjuk, kijő 997 febr. 1-e, mint Szent-István uralkodásának a kezdete; ez pedig egyéb hiteles kútforrásokkal tökéletesen egybevág.
A váradi és zágrábi krónika állítása mellett bizonyít Szent-Gellért életirata, mert ez is világosan Vászoly fiainak mondja Endre, Béla és Leventét. Már pedig ez életiratot 1073 után, de még a XI. században élő és Szent-Gellértet ismerő egykorú szerző írta,_{Iacute;gy módosítom a Szent-Gellért legenda iratásáról való nézetemet. De csakis módosítom, mert már «Szent-Gellért élete és művei» cz. munkámban is megengedhetőnek tartottam, hogy a kérdéses legendát csak 1075. körűl írták. De hogy a mű csakugyan a XI. századból való és szerzője Szent-Gellért egyik tettének szemtanúja vala, azt annál inkább bizonyosnak tartom, mert a velenczei Szent-Márk könyvtár clasis IX. cod. XXVIII. számú kéziratában egy Szent-Gellért ezen nagyobb legendájából készült kisebb legenda olvasható, s ez mindenesetre a XII. századból való.}* és így bizonysága elfogadható.
De legjobban bizonyít a váradi és zágrábi krónika szerzője mellett a külföldi egykorú kútforrásokkal és a pécsváradi kiváltságlevéllel való teljes megegyezése. Iacute;gy már értjük, hogy beszélhetnek az altaichi évkönyvek a megvakított Árpádfinak kisded fiáról, mert e szerint Vászolynak valóban három fia volt. Iacute;gy megfejthetjük, ki volt az az 1042-ben a cseh fejedelemnél bujdosó és hazánk kilencz városának uralkodóúl adott Árpádfi? megfejthetjük, ki volt az a II. Gecse 1058-iki levelében emlegetett Damaslaus dux? Senki más, mint Szár-Lászlónak fia: a hibásan írt «Bomizló». Mert változtassuk e névtelen első betűjét «D»-re, s mindjárt kijön a «Domizló» név; hogy pedig ez egyenlő Damaszló-val, az csak olyan előtt lehet feltűnő, a ki nem tapasztalta a középkori helyesírás ingadozó voltát, a ki nem tudja, hogy Bogyiszló és Boleslaus mind egy név változatai, hogy Komáromot régen «Kamarum»-nak, Komárt Kamar-nak, Domokost Damokos-nak, Lodomért Ladamérnak írták és alkalmasint ejtették is. Ez Árpádfinak a cseh fejedelemnél való bujdosása megfejti azt is, miért visel «Domoszló» szláv nevet, sőt azt is, miért kapott atyja a keresztségben Vladislaus, László, tehát szintén szláv nevet.
Röviden összefoglalva tehát így áll a dolog: Kézai és társainak állítása mellett nem bizonyít semmi, ellene az egykorú külföldi írók adatai. A váradi és zágrábi krónika előadása ellen nem bizonyít semmi, mellette Szent-Gellért nagyobb életirata és a külföldi kútforrások. A következtetést maga a józan ész diktálja. Itt az ideje, hogy az Árpád-ház második elágazásának történetében fogyatékos ismeretű Kézait és társait elhagyjuk, az ő fennhéjázó, de alaptalan állításaikat elvessük, adjuk vissza az atyának a tőle eltagadott derék fiúkat, és I. Endre, I. Béla, Levente testvéreket Vászoly fiainak mondjuk, hirdessük.
De még evvel nincs vége a dolognak. Van még egy igen fontos, megoldandó kérdés az Árpád-ház második elágazásán.
Krónikáink Taksony második fiát és Gecse királyunk testvérét egyhangúlag mind Mihálynak nevezik. De ez a Mihály név Becse testvérének csak keresztény neve volt, mi volt vajjon a pogány neve? Mert olyannak lennie kellett, hisz ő maga nagyon sokáig pogány volt; s hogy a keresztény buzgóságban nem sokra vitte, jogosan következtethetjük abból, hogy egyik unokája, Levente, mindvégig pogány maradt s pogány módon halt is meg; s igen furcsa volna, hogy míg a teljesen pogány nevét tudjuk biztosan,_{Egy kétes hitelű író (Ademar) szerint Gecse keresztneve István volt. Pertz. SS. IV. k. 130. l.}* ellenben a félkeresztény Mihálynak csak keresztény neve volna ismeretes?!
Mi volt tehát pogány neve Gecse fejedelem testvérének?
Megfelelünk erre, ha előbb meghatározzuk azt, ki volt Szent-Istvánnak édes anyja?
Tudjuk, hogy krónikáink Gyula leányát, Saroltát nevezik Szent-István édes anyjának. De másrészről az is bizonyos, hogy a külföldi kútforrások, nevezetesen a kamenzi, a sziléziai és a heinrikowi évkönyvek azt írják, hogy Szent-István anyja Etelka, Miczisláv lengyel fejedelem nővére vala._{Pertz. SS. XIX. k. 581, 537, 544. ll..}* A külföldi írók tudósításai már azért is hitelesebbek hazai krónikánknál, mert sokkal régiebbek, mint a mieink. Teljesen hitelesekké teszi pedig azokat Szent-István kortársának, a lengyel fejedelmi ház családi viszonyaival ismerős Thietmar merseburgi püspöknek bizonysága. Ez írja könyvének 8. fejezetében a 3. pontban 1018. évnél a következőket: «Belesló-nak volt egy az ő országa és a magyarok határán fekvő városa; ennek őrzője volt a magyar királynak nagybátyja (avunculus regis Pannonici) Procui (Prokop?) úr. Ez, mivel nem birta nejét a fogságból kiszabadítani, az ő ellensége unokaöcscsének ajándékából ingyen kapta őt vissza. Sohasem hallottam másról, hogy annyira kímélte volna a legyőzötteket, mint ez, és ezért az említett városban valamint másutt is gyakran diadalt adott neki az Isten. Ennek Dewix nevű atyja szerfölött kegyetlen volt és hirtelen haragjában sokakat megölt: midőn pedig keresztény lett, ezen vallás megerősítése végett sokat küzdött a fellázadó alattvalók ellen és Istenért való buzgóságával régi bűnét letörölte. Midőn a főpapja feddette őt, hogy miért áldozik mind a mindenható Istennek, mind az Istenek különféle incselkedéseinek, azt mondta rá: elég hatalmas és gazdag ő ezekre. Szlávúl (lengyelül) Beleknegininek, azaz szép asszonynak nevezett neje pedig szerfölött ivott, katona módra lóháton utazott és szörnyű haragjában egy férfit megölt. Jobb lett volna, ha ez a vérrel fertőztetett kéz orsót pörgetett volna és a mérges indulatot a türelem megfékezte volna.»_{Pertz. SS. IV. 862. l.}*
Thietmárnak itt egész terjedelmében idézett helyét történetíróink legnagyobb részt félre értették; mert a 3. mondattól kezdve végig azt részint Sz.-Istvánra, részint atyjára Gecse fejedelemre vonatkoztatták és azt hirdették, hogy a Dewix név Gecsének elferdítése. De ez tévedés.
Mert Thiethmár, midőn a 3. mondatban azt írja, hogy «az említett városban» (in civitate superius memorata) adott Isten annak, a kiről ő beszél, diadalt, világosan értésünkre adja, hogy ő ottan Procuiról, a következő mondatokban pedig Procui atyjáról és anyjáról beszél: és a Dewix név nem Gecsének, hanem Procui atyja nevének Zenemislnek vagy rövidítve Zemislnek elferdítése._{A családi összeköttetést mutatja a következő családfa töredék:}

_{Zonomisl v. Zemisl neje Beleknegini; I. Miczisláv Dobromirka; Etelka, I. Gecse; Pprocui; I. Boleszláv; Szent-István}

*
A mint látjuk, Thiethmár e helyen Procui lengyel herczeget a magyar király, Szent-István nagybátyjának (avunculus) írja. Lengyel herczeg pedig csak úgy lehetett Szent-István nagybátyja, ha anyja, lengyel herczegnő, Procuinak és I. Miczislávnak nővére, Etelka volt. Ennélfogva a magyar krónikák azon tudósítását, hogy Sarolta lett volna, mesének kell tartanunk és az egykorúak abbeli tudósítását, hogy Etelka lengyel herczegnő volt Szent-István anyja, valónak kell elfogadnunk.
Igen ám, de a hildesheimi évkönyvek szerint Szent-Istvánnak volt egy másik nagybátyja is, a ki Magyarországban lakott, s a ki ellen Szent-István 1003-ban hadjáratot indított._{Pertz. Ss. III. k. 92. l.}* Igaz, hogy a hildesheimi évkönyvek ezt a Gyulát Szent-István «avunculus»-ának írják, ez pedig a classicus latinság szerint anyai nagybátyát jelent, de a középkori latinságban épen úgy jelenthet anyai, mint atyai nagybátyát, a mint a belőle származott német Onkel mind a kettőt egyaránt jelenti. És a classicusokat idéző Thiethmárról föl kell tennünk, hogy az avunculus szót ő annak classicus értelmében használta s azért az ő avunculusa csak anyai nagybátyát jelent, de a hildesheimi évkönyvek szerzőjéről ép oly joggal feltehetjük azt, hogy középkori latinságában az ő avunculusa atyai nagybátyát is jelent.
Ha már most Szent-István anyai nagybátyja procui lengyel herczeg volt, akkor Gyula nem lehetett más, mint atyai nagybátyja és így Gyula nem egyéb, mint Gecse fejedelmünk testvérének Mihálynak pogány neve és az 1003-ban legyőzött Gyula teljesen egy személy Mihálylyal. Ezt a következtetést csak megerősíti az, hogy a hildesheimi évkönyvek szerint Gyulának is két fia volt, épen úgy, mint a krónikáinkban emlegetett Mihálynak.
Merész, hallatlan állítás! Ezt elismerem. De nem alaptalan, s hozzá még az ország köztörténetére is fölötte hasznos. Midőn az összekuszált családi összeköttetések kiigazításához hozzá fogtam, még eszem ágában sem volt, s csak most, a midőn értekezésemnek végére jutottam, akkor veszem azt észre, hogy ezen igazság (vagy mondjuk vélemény) kimondásával két, hazánk történetében annyiszor emlegetett ellentmondást szüntethetek meg. Nemzetünk monarchiai szervezetével, s az Árpád-ház uralkodói jogával ellentétben állott az, hogy az ország egy részét egy, az Árpád-háztól egész különböző család bírja, de azért történetíróink a magyar krónikák tekintélyén indulva, azt valónak hirdették. De az én véleményem elfogadása által az ellenmondás megszűnik, mert az a Gyula, ki az ország egy részét bírta, az Árpád-háznak tagja és Gecse fejedelem testvére vala.
A másik ellenmondás hazánk napról-napra jobban fejlődő ethnológiája és krónikáink azon állítása közt merült föl, hogy e Gyula Erdélyben lakott, azt bírta, és annak népét hadra vezérelte. Ethnológiánk Erdélyt Szent-István korában csaknem néptelen tájéknak tünteti föl, krónikáink pedig népes, külön fejedelemségnek. Ez ellentmondás is megszűnik, mert semmi sem követeli, hogy e Gyula-Mihály lakóhelyét Erdélyben keressük, épen úgy lakhatott ő lenn Baranyában, mint a Tisza mentén.
Mindent összevéve, az Árpád-ház második elágazása a következő családfát alkotja.

Taksony; Gecse, neje Etelka.; Gyula-Mihály; Vajk-Szent-István, neje Gizella; Vászoly; Szár László.; Szent-Imre stb.; I. Endre.; I. Béla.; Levente.; Domoszló.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Liptómegyei törzsökös családok 1526. évig.

III. Hauk Polku ivadékai.
(Dettrich, Luby, Horánszky és Andreánszky családok.)

Bonyolúlt és érdekes birtokjogi és családtani kérdés kivánatos megoldását foglalja magában a liptómegyei Mogorfalunak 1230._{Turul 1890-ik évf. I. füzet 7. lap.}* és 1230-ik évi_Ugyanott.* első adományozási ténye s azon ki nem derített körülmény, melynélfogva Mogorfalu első adományosáról, Hauk Polkuról, ezen birtoktest 1283-ik vében oklevelileg már Bogomér comesre átszállott,_Ugyanott.* de a melyre a magyarfalvi nemesek is jogigényt formáltak s abból osztályrészüket meg is kapták._Ugyanott.*
Ámbár igen gyérek azon adtok, melyeket ezen érdekes ügy megvilágítására vagy megközelítő felderítésére nézve a családi oklevéltárak irataiból kiböngésznem lehetett; de mégis nyújtanak némi támpontokat, melyekből kiindúlva, biztos irányban haladni lehet azon czél felé, mely a jelen dolgozat tárgyáúl kitűzve, felderíteni engedi ezen törzsökös liptómegyei családok eredetét és leszármazását, melyek Bogomér comessel rokonságban állottak, s a mi által egyúttal beváltjuk tett igéretünket, kimutatni igyekezvén azt: hogy kik voltak azon liptói nemesek, kitől származtak s mi alapon formáltak birtokjogi igényt azon donatióra, melyet András király 1230-ban, IV. Béla király 1230-ban Mogorfalura nézve Hauk Polkunak tett; azt I. Bogomér comes tényleg birtokolta, s a magyarfalvi nemesek arra igényt tartva, jogaik védelmére az első adományozó oklevél szövegét maguknak 1352-ik évben november 21-ét a szepesi káptalan által hiteles átiratban kiadatták._{Turul 1890. évf. I. füzet 19. l.}*
Megelőző dolgozatunkban kimerítő indokok alapján bizonyítottuk Hauk Pokunak magyar nemes voltát, a kit András király 1230., és Béla király 1239-ik évi oklevelei adományos társával, Beuchaval együtt «fidelibus suis ... de villa Mogorfalu» neveznek; Bogomér comesnek pedig cseh származását László királynak 1286-ik évi május 8-án kelt oklevele bizonyítja._{Turul 1890. I. füzet 13. l.}* Sajátságos és ellentétes dolognak látszik, midőn a vérrokonságot Hauk Polku mint magyarfalvi nemes és Bogomér comes, mint cseh eredetű indigena között tagadtuk, s ime most azt leszünk bizonyítandók a birtokjogi igények, birtok osztályok alapján, hogy a minden valószínűség szerint Hauk polkutól leszármazó magyarfalvi nemesek I. Bogomér comes rokonai, osztályos atyafiai voltak, s a kik későbben a XIV. században községek telepítése által Liptómegye négy törzsökös családjának, a Dettrich, Luby, Horánszky és Andreánszky családoknak őseiűl bizonyúlnak.

* * *

Előbbeni czikkünkben közöltük László király azon oklevelének magyar fordítását, melyet év nélkül «datum in Scepus» a húsvét 15-ik napján adott ki Bogomér comesnek, s melyben megengedi, hogy Bogomér comes négy rokonát, Detrik fiait: Benedeket és Tamást, Zalok fiait: Mártont és Mátét, neki bemutathassa, a kiket ugyanakkor a nemesi előjogokban is részesít, t. i. birtokaikat az adótól fölmenti s jogot ad nekik, más nemesek szokásai szerint, a király zászlója alatt harczolhatni.
Szoros és szigorú meghatározása ama vérrokonság fokának, a mely Detrik és Zalok fiait Bogomér comeshez kötötte, most már a lehetetlenségek sorába tartozik, mert sem Bogomér comesnek, sem atyjának Lőrincznek nejét nem ismerjük, sem azt nem tudjuk, vajjon Lőrincznek voltak-e még fiú vagy leánytestvérei, a kiktől amazok leszármazhattak volna; csak annyi bizonyos, hogy Detrik a Hauk Polku által 1230. és 1239. évben birtokolt Mogorfaluban Bogomér comessel részbirtokos volt, a mint hogy ezeknek fiai és unokái, a XIV. században a végleges osztályt ezen birtoktestre nézve, Bogomér comes fiaival és unokáival meg is ejtették.
Ama körülmény azonban, hogy a mogorfalvi birtoktest adományozása csak Hauk Polku részér történt 1239-ben, a ki «fidelis noster de villa Mogorfalu» neveztetik, s utána ugyanazon birtok sem Bogomér comesnek, sem Detrik fiainak nem adományoztatott, s mindezek mégis annak jogos tulajdonában valának: ama legvalószinűbb föltevésnek enged helyet, hogy Mogorfalu öröklés útján származott át Hauk Polku halála után úgy Bogomér comesre, mint Detrik fiaira.
László király fentebb említett okiratának ama kifejezése tehát: «quod quatuor cognati ciusdem Bogomeri» a tágasb értelemben vett vérrokonságnak csak ama fokát jelentheti, a mely beházasodás útján Bogomér apja, Lőrincz, vagy talán ennek apja és Hauk Polku között keletkezett, a mely legalább is harmadízű atyafisággá vált Bogomér comes és Detrik fiai között. Hogy pedig a beházasodás Bogomér comes elődei részéről történhetett Hauk Polku családjába, azt egy pregnans körülmény határozottan támogatja, és ez az: hogy a mogorfalvi birtoktestnek ama része, a mely Lőrinczről örökség útján ment át Bogomér comes birtokába, talán egy huszadrészét sem teszi az egész birtoknak, a mely Detrik fiainak mint Hauk Polkuról maradt örökség jutott. Ez tehát, minthogy Bogomér comesnek Mogorfalura sem donatiója, sem szerzeményi oklevele nem volt, akár apja Lőrincz, akár nagyapja után csak mint női hozomány juthatott, a mely rész Bogomér comes illető ősének saját birtoka, a vezveresi földbirtok közvetlen tőszomszédságában lett természetben kiszolgáltatva és tényleg átadva; holott ha a beházasodás Hauk Polku részéről történt volna, akkor ennek épen ellenkezőjét tapasztalnók, de a mi már azért sem történhetett meg, mert hiszen a mogorfalvi birtoknak első tulajdonosa 1230-ban s újabb donatió alakjában 1230-ben Hauk Polku volt, nem pedig Bogomér comes valamelyik őse, a ki cseh származású, holott Hauk Polku mogorfalvi nemes «fidelis noster de villa Mogorfalu» iratik.
Bogomér comesnek Detrik fiaival való rokonsága tehát anyai ágon vezethető vissza Hauk Polkuig, a kinek hogy leszármazottjai voltak Detrik és fiai, azt két fontos körülmény bizonyítja előttünk. Az egyik az, hogy ezek a mogorfalvi adománylevelek birtokában voltak, s magát az adományozott területet tizenkilencz huszadrészben birták, míg annak talán csak egy huszad része volt Bogomér kezén. A másik körülmény pedig az: hogy Hauk Polku, az 1239-ik évi szept. 29-én Béla király által kiadott adománylevélben:_{Dettrich Antal levélt. Benedekfalván Károly király átiratában 1340. évi deczember 6-án.}* «de villa Mogorfalu» neveztetik: Detrik utódai, az 1340 decz. 6-án Károly király oklevelében, melyben átírja részükre az 1239-ik évi adományt, szintén «de villa Mogorfalu» írja a kérelmezőket.
Kétségtelen ezek alapján előttünk az, hogy mert Mogorfalu «per defectum seminis» fiscalitást nem képezett, másnak nem adományoztatott, de arra Detrik sem birt új birtok-adománylevelet, az csak mint öröklött vagyon szállott reájuk; Hauk Polku ivadékai ezek voltak, s elnevezésük is «nobiles de villa Mogorfalu» a birtokkal együtt jure haereditario maradt reájuk s Magyarfalviaknak neveztettek mindaddig, míg újabb vagy más birtokadományok révén, s az egymás közötti osztozkodás új községek keletkezésére adván szükségszerűleg okot, a telepítések nevei után különböző családi neveket vettek fel s maig élő családokat alkottak.
De lássuk immár ezen családok ivadékainak leszármazási, nemzedékrendi, birtokjogi és szétoszlásuk történetét.
Detriket és két fiát, Benedeket és Tamást, immár ismerjük azon oklevélből, melyet László Szepességen év nélkül húsvét 15-ik napján Bogomér comesnek kiadott, s melyben Detriknek említett két fia mint Bogomér rokonai «cognati eiusdem Bogomerii comitis» neveztetnek. Egy 1309-ik évi oklevélből,_{Magy. tört. tár. IV. 35. lap.}* melyet Donch mester zólyomi comes adott ki, megtudjuk, hogy Detriknek még más két fia is volt, t. i. Lőrincz és Tivadar. A négy testvér ugyanis azon kérelemmel járult Donch mesterhez, hogy Tivadar testvérük részét engedné meg rokonuk Edignek visszaváltani, a mit Donch mester nem ellenezvén, beleegyezett, hogy a nevezett részbirtokot Edig 10 ezüst márkáért visszaválthassa, s ugyanazt neki statuálta is, Detrik fiainak, Benedek, Tamás, Lőrincz és Tivadar hozájárulásával. Edignek ezen szerzeményére vonatkozólag a túróczi convent 1310-ik évben jan. 16-án kelt oklevelében bizonyítja, hogy Detrik fiai Edignek, Ponyk fiának, Benedek vejének, a kérdéses birtokrészt Raden kivételével 10 márka ezüstért átengedték és átadták.
A magyarfalvi birtok iránt Bogomér comes fiai és a Detrik ivadékai között vitás kérdések támadván, és ez utóbbiak a foglalás veszélyének levén kitéve, pörlekedés esetén, – bár ha a Hauk Polkunak adott 1239-ik évi donationalis oklevél birtokukban volt, – jogaik megóvása czéljából Magyarfalvi Benedek fia Mykó, úgy a saját, mint testvérei Pál, Márk, Simon és Péter; nemkülönben Tamás fiai: János, András, Bogo; és Lőrincz fiai: Pál és András, Károly királytól a Mogorfalura vonatkozó s Hauk Polkunak adott 1239-ik évi adománylevelet átíratni és megerősíttetni kérték. A kérelemnek Károly király eleget téve, azt 1340-ik évi deczember 6-án Visegrádról keltezve nekik kiadta._{Dettrich Antal levélt. ered. Benedekfalván.}*
Azonban az érdekelt magyarfalviak a kiadott királyi átirattal sem látták még magukat kellőleg biztosítva birtoklási jogaikban, nem kivált azok, a kik mint jogigénynyel birók az 1340-ik évi decz. 6-án kiadott királyi okiratban megnevezve nem voltak. Hogy tehát az összes magyarfalviak jogai védve legyenek, a szepesi káptalanban megjelentek 1352-ik évben személyesen Benedek fiai: Simon, Márk, Pál és István, Tamás fiai: János és Bogo, András és fia: Sándor, Lőrincz fia; András; és Pál fia: András, kérvén a káptalant, hogy az 1239-ik évi adománylevelet nekik hiteles másolatban adja ki. A káptalan ebbeli kiadványa kelt ugyanazon évi nov. 19-én._{Saját gyűjteményem eredije után.}*
Röviddel erre a birtokpör Bogomér és Detrik ivadékai között Magyarfalu miatt csakugyan megindúlt, mely szerint a magyarfalvi határban volt, de már akkor községek telepítése által külön határokká vált öt rendbeli jószágot, u. m. Magyarfalut, Dettrichfalvát alias Benedekfalvát, Szent-Andrást, Tornochfewt, most Hora, és Raden földét – mai Konszka – a Szentiványiak elfoglalni, illetőleg maguknak statuáltatni kívánták. Sajnos, hogy ezen pörös tárgyra vonatkozó országbirói ítélet előttünk ismeretlen, s csak annyit tudunk róla a szepesi káptalannak 1353-ik évi julius 12-én kelt kiadványából,_{Szentiványi csal. levélt. A. fasc. II. nro. 10.}* hogy Tamás országbíró, a pörben hozott ítéletének végrehajtását elrendeli. Erről a nevezett káptalan jelenti, hogy Magyarfalván a király embere Miklós fia János, és a káptalan megbizottja Miklós kanonok megjelentek s Pál, Benedek fia, érdektársaival együtt kinyilatkoztatá, hogy az említett jószágoknak jogos birtokosai, igazaikat oklevelekkel bizonyították s ünnepélyesen óvást emeltek birtokuknak bárminemű elfoglalása ellen.
Mint homo regiussal találkozunk 1356-ik évben Magyarfalvi András fiával, Sándorral, a ki Zeéchi Miklós országbiró megidéző és határjárási rendeletében Akalichnai Péter özvegye ügyében, a túróczi convent megbízott embere mellett jelen volt, s az erre vonatkozó oklevelet az országbiró kiadta ugyanazon év szept. 15-én._{Vitális Péter megyei ügyész szentmiklósi levélt.}* Ezen ügynek újabb tárgyalása, az első ízben emelt óvás miatt, 1357-ik évi aug. 5-ére tűzetvén ki, ott már királyi emberekül Benedekfalvi Benedek fia István és Szent-Andrási Lőrincz fia András vannak megnevezve._Ugyanott.*
Alig hogy 1353-ban a mogorfalvi birtok iránti kérdés tisztázva lett, az említett birtokkal a nyugot felől határos akalichnai birtokosok között a határvillongás a magyarfalviakkal pörös útra terelte az ügyet, s Lajos király secretarius cancellariusának, László cházmai prépost levele alapján, a szepesi káptalan 1357-ik évben, az akalichnai és mogorfalvi birtokpör tárgyában a határjárást megejti. Az itt érdekelt magyarfalviak a következők voltak: Dettrichfalvi Benedek fiai: Pál, Simon, Márk, István; András fia Sándor; Lőrincz fia András; Pál fia András; Tamás fia János és Bogo. Az Akalichnától keletre eső birtokrész, tehát azon terület, a mely az első dományozott mogorfalvi birtok fogalmával azonos, a XIV. század első felének vége felé, a már benépesített négy község s a mostani Benedekfalva, Szent-András, Hora és Konszka, a fent említet magyarfalvi nemzetségnek jutott; az innét nyugotnak eső birtokrész pedig: az akkori Akalichna, a mostani Okolicsna, az Akalichnai családnak, kellően elhatárolva adatott ki. A káptalannak határjárási és birtokátadási oklevele kelt 1357-ik évi junius 16-án._{Dettrich Antal benedekfalvi levélt.}*
1374-ik évben a szepesi káptalan előtt Mikó fia Edig, és Pál fia Bertalan között Brezina nevű jószágrész megosztása iránt, a mely Detrikfalv és Szent-András határán feküdt, egyesség köttetik._{Dettrich Antal benedekfalvi levélt.}*
1375-ben decz. Benedekfalvi István fiai: László, Miklós és Pál, Katarina és Lucia nővérüknek a hajadoni negyedet kiadják birtokaikból, a mely tény iránt a túróczi convent ugyanazon évben elismerő és bizonyító oklevelét kiadta._{Magy. tört. tár, IV. köt. 40. lap.}*
Az 1375-ik év volt körűlbelől azon időpont, midőn a magyarfalvi nemesek, Hauk Polku ivadékai a magyarfalvi birtokot egymás között felosztván, az annak határában keletkezett községeket megtelepítvén, az alapítók keresztnevei után a községeket elnevezétk, s a birtok ennek alapján családneveket vevén fel, a négy felé szakadt ágak négy külön nemzetséget alapítottak. Iacute;gy keletkezett Detrik vagy Detre után – ki a család első őse – Detrikfalva, a mely helynév állandóan megmaradt 1414-ik évig, s csak egyszer, 1375-ik évi deczember 20-án kelt túróczi káptalani kiadványban mondatik Benedukfalvának,_Ugyanott.* s még 1407-ben augusztus 16-án kelt s a túróczi convent által Dettrikfalvi Bogov fia János, neje Fejérpataky Klára női hozománya iránt kiadott oklevélben:_{Magy. nemz. múzeumi könyvtár. Máriássy csal. levélt.}* «de Detrichfalva» előfordúl, már 1419-ik évtől kezdve többé e helynévvel nem találkozunk, s az Benedekfalvára változik s megmaradt a jelen időkig.
Az 1272–90 között élt Detriknek Benedek fiától s ennek ágán Benedekfalvi Istvántól, ki még 1357-ben élt, származtak le a Lubyak s ezen családnevöket csak 1500 körűl vették fel. Tamástól, Mikó, András és Bogó fiaitól, a Dettrich család most is virágzó tagjai.
Dettrichnek harmadik fia Lőrincz, a ki már 1309-ben a Veres mihály fia házát kapta osztályrészül, mely már akkor Tarnochfew-nek hívatott, későbbi idők folytán átváltozott Hora névre; s hogy ez ugyan azonos Tarnochfew-vel, bizonyítja az, hogy a Tarnóczi vize vagyis forrása alatt épűlt a község, s onnét nyerte elnevezését a Horai Horánszky család, de még a XV. században is Veresházának hivatik, mert egy 1485-ik évben november 4-én kelt_{Loksánszky Béla levélt. Szent-Miklóson.}* s a szepesi káptalan által, Mátyás király rendeletére kiadott statutionális jelentésben, mint homo regius Ladislaus de Veresháza szerepel; s minthogy sem a Huora helység, sem a Horánszky családnévvel nem találkozunk a XV. században, a névváltoztatás csak a XVI. század elején történt meg. Ugyanezen Lőrincznek Lőrincz fia lett ősatyjává a szentandrási Andreánszky nemzetségnek, midőn is II. Lőrincznek fia András 1340-ik évben még «nobilis de Magyarfalu» iratik._{Dettrich Antal benedekfalvi levélt.}* 1357-ik évi junius 9-én kelt s a szepesi káptalan által kiadott oklevélben már «Andreas et Paulus filii Laurencii de Zent András» íratnak.
Azon érdekes és fontos határjárási és beiktatási okirat, mely a szepesi káptalan által 1380-ik évi deczember 20-án kiadatott s részben a magyarfalvi birtoktest leírását, részben pedig az ezen birtoktestnek elhatárolását s magyarfalvi Egidnek abba való bevezetését foglalja magában,_{Turul 1890-ik évf. 19. l.}* családtani s nemzedékrendi fontosságát abban találja, hogy ezen okirat egy másik oklevél keletkezését vonta maga után, a melyben a Szentiványaiakkal osztozkodó magyarfalvi, illetőleg pedig a detrikfalvi nemesek egyenkint olyanokúl vannak felsorolva, mint a kik nevében magyarfalvi Mikov fia Edig a határjárást és a Szentiványiaktól való elkülönítést Lajos királytól kérelmezte.
Ezen oklevél 1380-ik évi decz. 20-án kelt_{Dettrich Antal benedekfalvi levélt.}* ugyanazon napon, a midőn t. i. a szepesi káptalan királyi rendelet alapján a határjárást eszközölte. Az okirat kölcsönös szerződést foglal magában, mely egyrészt dettrichfalvi Mikov fiai István és Edig, András fia Sándor, Simon fia György, István fia Miklós, János fia Lőrincz, Bertalan fia János, Bogó fia Miklós, Lőrincz fia András és Pál fia András osztályos atyafiak; másrészt pedig a Szentiványi, Nádasdi, Szmrecsány családok érdeklettjei között köttetett az iránt, hogy ha bármelyikük a határjárásra és birtokosztályra nézve kötött egyességet, a mely ugyanazon napon érvényesíttetett, meg nem tartaná, vagy azt pörrel megtámadná, vagy a határdombokat és jeleket megmásítaná: az, a hatalmaskodás bűnébe essék s pör esetén, annak megkezdése előtt öt ezüst márkát lesz köteles fizetni a bírói részen kívül a békés feleknek.
1391-ik évben tartott általános birtokvizsgálat alkalmával Bubek Imre országbíró előtt, a magyarfalvi adományozásról szóló törzs-okleveleket 1239., 1340., 1353. és 1380-ik évből, Magyarfalvi András fia Sándor mutatta be,_{Magy. tört. tár IV. évf. 15. lap.}* mint a Dettrich családnak negyedik őseł; a Veres Mihály fia házára, akkor már Tornochfew s később Hora, mint osztályrészre vonatkozó birtok-osztálylevelet 1309. és 1310-ik évből Tornochfewi Mihálynak fiai László és Miklós produkálták ugyan akkor,_{U. o. 35. lap.}* s végre Benedekfalvi György fia Lukács mutatta fel a túróczi convent által 1375-ik évben kiadott azon oklevelet, mely szerint István fiai: László, Miklós és Pál, Katalin és Lucia nővéröknek a benedekfalvi osztályrészükből a hajadon negyedet kiadták._{U. o. 40. lap.}*
Ama pörben, melyet a Tornallyay család ellen a Vág folyásának önhatalmú megmásítása ügyében a Szentiványiak emeltek, mint érdekelt magyarfalvi birtokosok, a szepesi káptalannak 1401. évben kiadott jelentésében előfordulnak Egid fia Imre, András fia Sándor, András fiai Bálint és György, Dettrichfalvi Bogo fiai Lampert és János._{Turul VIII. 20. lap.}*
1419-ik évi julius 9-én a turóczi convent által kiadott oklevélben,_{Szentiványi csal. levéltárában Szentivánban.}* melyben jelentést tesz a Zsigmond király által elrendelt beiktatásról Kis- vagy Új-Gibe liptómegyei birtokba, Gargói Péter neje Zsigray Klára és fia György részére, a tényleges bevezetésnél Benedekfalvi György fia Benedekkel és Benedekfalvi Egyd fia Dominik nevével mint homo regiuséval találkozunk.
Azon 1380-ik évi deczember 20-án kelt márkális egyezséget, melyet az osztozkodó felek egymás közt kötöttek, 1463-ik évben a szepesi káptalan által hitelesen átíratták András fiai Miko és István, Imre fiai Egid, Ferencz és Sándor._{Dettrich Antal benedekfalvi levéltárában.}*
1474-ik évben augusztus 30-ról kelt okirata_{Szmrecsányi Emil tereskei levélt.}* a szepesi káptalannak megemlékezik Benedekfalvai Dominik fiai György és Salamonról, kiket Mátyás király Trencsénben ugyanazon évi julius 26-án kiadott s a nevezett káptalanhoz intézett beiktatási rendeletében Zemercheni Simon és Péter, Nádasdi Miklós, Tamás és Pál részére, mint homo regiust megjelöl._Ugyanott.*
Dettrichfalvi Detrik, Liptómegye alispánja a négy szolgabíróval 1477-ik évi julius 16-án keltezett bizonyítványt ad ki a felől, hogy Kis-Selmeczi Miklós Nagy-Selmeczen levő másfél sessióját Thehy Jánosnak hat aranyforintért zálogba vetette._{Dettrich Antal benedekfalvi leváltárában.}*
1485-ik évben Párisfalvi István Liptómegye alispánja Dettrichfalvi Eugent és Detriket, mint tanúkat hallgatja ki, Revisnyei János és fia Ottmár közötti pörös ügyben._{Dettrich Antal benedekf. levélt.}* A most említett Detriket 1492-ik évben Benedekfalvi Benedek fia Mihály, Dettrichfalvi György fia Detrikkel, akkori liptói alispánnal, egy nemesi curia és két zsellérje miatt pörben állván, őket Detrik testvére Eugen választott bíróság előtt kiegyezteti, melynek alapján a fél curia és egy zsellér Mihály birtokába ment át._{Dettrich Antal benedekf. levélt.}* Ugyanezen Mihály és két fia György és Gáspár 1500-ban Dettrichfalvára, illetőleg Benedekfalvára új adománylevelet nyer, a ki röviddel erre a Luby nevet a Benedekfalvi előnévvel fölveszi._{Siebmacher Wappenbuch. Band IV. Heft 15. pag. 381.}* 1498-ik évben ismét liptómegye alispáni székében találjuk, ki az említett év decz. 5-én mint alispán bizonylatot ad ki_{Dettrich Antal benedekf. levélt.}* a felől, hogy Kispalugyai Gáspárnak Bakfalvi Imre elleni ügyében Benyiczki Istvánt kihallgatta.
Volt-e a magyarfalvi nemeseknek Magyarfalván kívül is adományos törzsbirtokuk, ez iránt oklevelek, melyek útba igazítanának, nincsenek; de ha tekintjük a megye benépesedésének viszonyait, a mely a XIII. század első feléből eredő s egymást követő adományozások által mindinkább a megye nyugoti része felé húzódik, ez azon határozott állítás koczkáztatására bátorít, hogy Hauk Polku utódai, Dettrich ivadékai, máshol nem, csak Magyarfalván bírtak adományos törzsvagyonnal. Detrik ivadékainak, a névben is fennmaradt Dettrich családnak lubellai részbirtoka későbbi szerzemény, a mely beházasodás, női hozomány vagy egyéb uton kerűlt kezükre. Úgy szintén Hosszúrét birtoknak ama felerésze is, a melybe magát Benedekfalvi péter bevezettetni kérte s mely kérelme iránt Ulászló király 1514-ik évi 26-án kelt rendeletével meghagyja a szepesi káptalannak, hogy a kérelmezőnek, a ki már a régebben megtörtént statutióról szóló oklevelet a káptalantól ki nem vette, azt most neki jogainak sürgős védelme érdekéből hiteles alakban kiadja._{Özv. Joob Adolfné Madocsányi Klementina prúszéki levéltárában.}* Benedekfalvi Péterrel még egyszer találkozunk az 1520. évi szept. 2-án kelt_{Bobrovinyiczky László rózsahegyi levéltárában.}* egyességi oklevélben, mely szerint Kussavi és Neczpáli Menyhért, Benedekfalvi Péterrel barátságot köt s minden egymás között fennforgott viszályt, pörlekedést, villongást megszüntetnek.
Kimerítettük mindazt, a mi tudtunkra volt, s az illető családi levéltárakban rendelkezésünkre állott; s ezen okiratos vizsgálódások alapján összeállítva Hauk Polku ivadékainak, Detriknek, az ettől származott magyarfalvi nemeseknek, s végre az ezektől szétágazott Dettrich, Luby, Horányszky és Andreánszky családoknak nemzedékrendét 1520-ig, a következő táblázaton tüntetjük fel.

I.
Hauk Polku de villa Mogorfalu 1230–39.
(Dettrich, Luby, Hordnszky, Andreánszky családok.); Detrik 1285.; Benedek de Mogorfalu 1285–1340.; Tamás de Mogorfalu 1283–1340.; Lőrincz de Mogorfalu 1309.; Teodor de Mogorfalu 1309.; Mikó de Detrikfalva 1340. Dettrich család.; Pál 1357.; Mark 1340.; I. István de Benedukfalva 1357. Luby család.; Simon 1340.; Péter 1340.; Névtelen leány Panyk neje 1357.; János 1340.; András 1340.; Bogo 1340.; Mihály dictus Veres de Tornochfew 1309–1357. Hordnszky család.; Lőrincz 1309. Andreánszky család.;

II.
(Dettrich család.); Detrik 1285. (V. ö. az I. táblán.);Benedek 1285–1340.; Tamás 1285–1340.; Mikó 1340.; Pál 1357.; I. János 1340–57.; András 1340.; Bogo 1340.; I. Egyed 1380.; István 1380.; Bertalan 1374.; Lőrincz 1380.; I. Sándor 1352–91.; Lampert 1401.; III. János 1401. neje Fejérpataky Klára 1407.; II. Miklós 1380.; Domokos 1419.; Imre 1401.; I. Milós 1380.; II. János 1380.; György 1474.; Salamon 1474.; Ferencz 463.; II. Egyed 1463.; II. Sándor 1463.; Detrik 1485. (liptói alispán); Eugen 1485.

III.
(Luby család.); (Ez az I. táblán Detrik fia.); István de Benedukfalva 1357.; László 1357.; Miklós 1357.; I. György 1357.; Pál 1357.; Luczia 1357.; Katalin 1357.; II. Benedek 1419.; Lukács 1391.; Mihály 1463.; II. György 1500. (fölveszik a Luby nevet).; Gáspár 1500.

IV.
(Horászky és Andreánszky család.); I. Lőrincz de Mogorfalu 1309. (ki az I. táblán Detrik fia).; Mihály dictus Veres de Tornochfew 1309– 57; II. Lőrincz 1309.; I. László 1391.; Miklós 1391. neje Damyanfalwi György leánya, Kata; Pál 1340.; I. András 1340–80. de Szent-András.; II. László de Veresháza 1485. II. András 1380–1401.; Bálint 1401.; Gergely 1401.; Mikó 1463.; István 1463. (Andreánszky család.)

61IV. Zalók utódai.
(A Podhorányi család.)

Említettük már jelen dolgozatunk sorozatának II._{Turul VIII. évf. 14. lap.}* és III. czikkében_{U. o. 55. lapon.}* azon tényt, hogy liptai Bogomér comes László királytól 1272–1286-ik évek között engedelmet nyert, érdemei elismeréseűl, rokonait Zalók fiait: Mártont és Mátét a király elé vezethetni. Itt már a lehetetlenségek sorába tartozik a rokonsági köteléket akár a vérség, akár a birtoklási viszonyok vagy közösségi jogok alapján megállapítani; sőt az csak megközelítőleg sem határozható meg. A vérségi kötelék révén nem, mert a fenntemlített egyetlen adaton kívül semminemű okiratos bizonyítékot nem ismerünk a vérségbeli atyafiság támogatására; a birtokviszonyokból szintén nem, minthogy Zalók és fiai sem birtokos társai, sem osztályosai nem voltak Bogomér comesnek és utódainak s ellenkezőleg Bogomér comes amazok jószágrészeinek élvezetében mint osztályos rokon soha nem állott. Elhagyjuk tehát a meddő kisérletet, s a rendelkezésünkre álló okiratok alapján előadjuk Zalók utódainak: a Podhorányi családnak nemzedékrendi történetét.
László király uralkodása alatt 1272–1290 közötti évek valamelyikében azon Zalok, – néha Zalouk és Zaluchnak is írva, – a ki László királynak egyik év nélküli, Szepességen húsvét utáni 15-ik napról keletkezett oklevelében, mint Mártonnak apja s Bogomér comesnek rokona van említve,_{Turul VIII. évf. I. füzet 13. lap.}* Magyarfalu tőszomszédságában nyugot felé, a mostani okolicsnai határban Miklóstól, Demeter fiától, Juhat fiaitól, az Akalichna Pataka mentén «iuxta fluvium Akalichna Pataka», mint akalichnai királyi jobbágy egy földrészt kapott adományúl, a mely adomány királyi megerősítést is nyert. Az így adományúl nyert birtokrészen Zalók fia, Márton, községet alapítván, azt nevéről Martinkfalunak – mostani praedium Podhorán – keresztelte el. Történt azonban, hogy midőn III. Endre király a liptó-, árva- és túróczmegyei birtokjogi viszonyokat az említett megyékben személyesen vizsgálná, ez alkalommal Péter, Márton fia, a ki Zalók fia volt, megidéztetvén, ide-oda utazása közben, az akkor már Martinkfalvának nevezett birtokról szóló oklevele elveszett. A birtoklási jognak eme legfőbb bizonyítéka, a donationális levélnek hiánya miatt veszélyeztetve volt a birtoklás, lehetetlen a jogos bizonyítás. Gondoskodni kelletett tehát az illető tulajdonosoknak arról, hogy a törzsökös adománylevélnek királyi átíratát megszerezzék igaz jogaiknak védelmére, a jogtalan elfoglalás ellenében.
Ilyen viszonyok között Martinkfalvi Péter fia Bálint úgy a saját, mint legközelebbi rokonai: Demeter fia Balázs, Pál fia János, Miklós fia Bertalan, Mihály fia Mátyás nevében Károly király elé járult 1344-ben, hogy az apja Péter által a Martinkfalvi birtokra vonatkozó királyi megerősítési oklevelet nekik átíratban kiadják, nehogy birtoklási jogaikban bárki által is megtámadtassanak, s hogy azt védelmezni tudják. Károly a királyi könyveket megvizsgáltatván, feltaláltatott abban, hogy említett jószágot Jutach fia Demeter fiától, Miklóstól, adományúl kapta Zalók, s az királyi megerősítést is nyert.
Az erre vonatkozó oklevelet Lajos király kiadta 1344-ik évi deczember 27-én._{Dr. Podhorányi Gyula kir. táblai bíró levélt.}* Ezen oklevél sorolja fel azon érdekletteket, kiknek nevében Péter fia Bálint a királyi átírást kérte. Ezen oklevelet Lajos király 1365-ik évben ugyancsak Martinkfalvi Péter fia Bálint kértére még egyszer átírta._{Saját levéltáram eredetije után.}*
Minthogy a Martinkfalvi birtok Akalichna határából lett kihasítva, a birtok terjedelmére nézve controversiák, villongások merűltek fel a martinkfalvi nemessek és az akalichnai birtokosok között, s égető szükséggé vált az új határjárás és új határdombok emelése, mit Márton fia Péter, feljebb említett atyjafiai és birtokos társai és Márkus fia Pous nevében Lajos királytól kért. Ezen kérelmet Lajos király teljesíté is, elrendelvén 13-dik évi május 25-én kelt oklevelében_{Ugyanott kápt. hiteles másolat.}* a szepesi káptalannak, hogy Damian fia Miklós, vagy Benedek fia Pál, vagy Tamás fia János mint királyi tanú jelenlétében a határjárást megejtse. A szepesi káptalannak ezen határjárásról szóló oklevelét Martinkfalvi Péter fia Bálint kértére Lajos király 1364-ik évi november 19-én_{Saját levéltáram eredetije után.}* új pecsétjével meg is erősítette.
Midőn Martinkfalvi Péter fia Bálint kértére Lajos király 1344-ik évi deczember 27-én kiadta azon oklevelet, melyben tanúsítja, hogy az Akalichna Pataka melletti birtokrészt Bálint elődei Márton és Zalók adományképen kapták Jutach fia Demeter fiától, Miklóstól, ezt mint akalichnai királyi jobbágyok vették birtokukba,_{Dr. Podhorányi Gyula levélt.}* tehát csak conditiatus nemesek voltak s feltételesen, bizonyos kötelezettségek teljesítése mellett élvezték a magyar nemesség előnyeit és kedvezményeit, a mint ez kifejezést is talál László királynak ama többször említett oklevelében, a mely szerint Detrik és Zalók fiai, különös királyi kegyből, kiváltságosan nemesi előjogokat élvezhettek;_{Turul VIII. évf. 13. lap.}* Detrik fiai ugyan már a XIV. század első tizedében mint «nobiles de Mogorfalu» említtetnek, Zalók fiait és unokáit azonban 1377-ik évig még mindig mint királyi jobbágyokat találjuk martinfalvi jószágukon; de a most említett évben Balázs fia, Miklós, érdemeinek jutalmáúl a martinkfalvi és a királyi jobbágyságból kivétetvén, az országos nemesek közé soroztattak. Ezen oklevelet kiadta Lajos király 1377-ik évi szeptember 8-án,_{Dr. Podhorányi Gyula levélt.}* melyben elősorolja, hogy Martinkfalvi Balázs fia Miklós «filius iobbagionum nostrorum» már zsenge korától fogva a király hadjárataiban hű szolgálatokat tett, s különösen beszarabiai hadjáratában a Duna mentében, midőn Galan testvére Lajkó ellen hadat viselt,_{Lajos király hadjárata Vajko ellen 1368-ik évben volt.}* lándzsával karját keresztűl döfték, halálos sebből vérezett, azután pedig a lithvánok elleni háborújában Belz vára ostrománál és elfoglalásánál halálmegvetéssel harczolván, kövek és nyílak által okozott sebekből vérezett,_{Belz vára ostroma 1367-ben Keistut lithván fejedelemnek Szandomirba történt betörése alkalmából.}* s erről a királynak János esztergomi érsek különös jelentést is tett.
Midőn 1391-ik évben Bubek Imre országbíró Liptómegyében Bódogazonfalván birtokvizsgálati gyűlést tartott, ugyanakkor a Mártonfalvi – előbb Martinkfalva – birtokrészre vonatkozó családi okleveleket 1347-ik és 1364-ik évekből Gergely fia Lőrincz és Bertalan fia László mutatta be._{Magy. tört. tár IV. köt. 10. lap.}* A felmutatott okiratokra nézve két megjegyzésre szolgáló esetet találunk a Bubek-féle instrumentumban, illetőleg a liptói regestrumban,_Ugyanott.* melyet itt felemlíteni szükségesnek vélünk. Az egyik az, hogy míg a László király által év nélkül a Szepességen husvét 15-ik napján kiadott oklevélben_{Turul VIII. évf. 13. lap.}* Zalók fiai Márton és Máténak iratnak: «Martinus et Matheus filii Zalok», a liptói regestrumban Máthé Mátyásnak: «Martini filii Zolok et Mathie filii Zalok» van írva; a másik pedig az, hogy az 1344-ik évi decz. 27-én Lajos király által kiadott oklevél_{Dr. Podrohányi Gyula levéltára.}* az Akalichna pataka melletti földrész adományozóját, annak apját és nagyapját említi: «quod Nicolaus filius Demetrii, filii Jutah filiorum iobbagionum regalium de Akalichna ... perpetuo possidendum assignasset», de azt nem mondja, hogy Miklós ki volt, a liptói regestrum ellenben megmondja,_{Tört. tár IV. köt. 10. lap.}* hogy Miklós, Demeter fia, zólyomi comes volt: «quod Nicolaus filius Demetrii comes de Zolio» etc. Demeter apját azonban elhagyja. E két okirat egymást érdekesen egészíti ki, minthogy ezáltal Miklós zólyomi comes nemzedékrendét egygyel följebb vihetjük; s tudván azt, hogy Miklós zólyomi comes volt, hozzávetőleg meghatározhatjuk, hogy Zalók fiai Márton és Mátyás részére az adományozás mikor történt. Ugyanis 1277-ik évben_{Wenzel. XII. 195., 295.}* még Byter volt zólyomi comes, 1285-ben már Demetert találjuk,_{Ugyanott IV. 281.}* Miklós 1279–83-ban levén zólyomi comes, az adományozásnak is ezen évek valamelyikében kellett történnie.
Még 1391-ik évben a XIII. századi névtelen birtokrészt az Akalichna Pataka mentén «iuxta fluvium Akalichna Pataka» – a mely először Martinkfalva volt – Mártonfalvának nevezték, s birtokosai Martinkfalviak, az említett évben Mártonfalva; de már 1423-ban Podhoránnak íratik s tulajdonosaik podhorányiaknak hivatnak; a mint ezt egy, a túróczi convent által 1423-ik évi november 15-én kiadott oklevélben találjuk, melyben Podhorányi Bálint fia Péter a saját és fiai Pál, Ambrosius és Jankó nevében, a nejének, született Fejérpataki Helénnának kiadott női hozomány és kelengye felől neje testvéreit nyugtatványozza._{Fejérpataky csal. kelecséni levélt.}*
Ezen időn túl az elhagyott Mártonfalvi név állandóan Podhoránná változik.
1438-ik évben előfordul Podhorányi Márk neve egy ügyvédet valló okiratban, a melyben Vidaföldi Márton, György fia, az esztergomi egyházmegye nyilvános jegyzője előtt, Kyssel Benedek, említett Podhorányi Márkot egyik ügyvédeűl vallja._{Bobrovniczky László levéltárában Rózsahegyen.}* Mátyás király a szepesi káptalannak elrendelvén, hogy Kispalugyai Lipthay Bálintot és ennek testvérét Mártont, és Szentiványi Balázst a keresztúri – mostani Szent-Kereszt Liptómegyében – birtokba bevezesse, mint homo regius Podhorányi Dénes is megneveztetik, a ki a statutionál 1485-ik évben jelen volt, s melyről a beiktatási jelentést a szepesi káptalan nov. 4-én ki is adta._{Lokcsánszky Béla ügyvéd levélt. Szent-Miklóson.}*
A Zalóktól leszármazott Martinkfalvi, Mártonfalvi s végre Podhorányivá lett máig élő családra vonatkozó adatok 1485-ik évvel megszűnnek; s ezen családnak, mint a Bogomér comes családjával rokonságban volt nemzetségnek személy- és a birtokuk helynevére vonatkozó változásokat és azonosságot csak még az 1718–26-ik évi nemesi összeírás constatálja,_{Acta publ. conv. Liptó 1718–26. jegyzők. 567. lapon.}* melyben a Podhorán birtokrész Martinfalvának ismertetik ezen szavakkal: «Familia Dominorum Podhorány ab innumerabili temporis defluxu in pacifico usu et pessessione in Podhorány seu Martinfalva extiterint...»
Az elősorolt oklevelek alapján a Zalóktól mint törzsapától leszármazott Podhorányi család nemzedékrendje im ez:

Zalók 1272–90.; Márton 1277–90.; Máté 1277–90.; Péter 1344–65.; Demeter 1344–65.; Gergely 1344.; Pál 1344.; Mihály 1344.; Bálint 1364.; Péter de Podhorány, neje Fejérpataky Helena 1423; Balázs 1365; Miklós 1377.; Márk 1423.; Ambrus 1423.; Jankó 1423.; Bertalan 1365.; Pous 1423.; László 1391.; Márk 1408.; Dénes 1485. (Podhorányi család.)

MAJLÁTH BÉLA.

XII. Lajos franczia király czímer-adománya a Telegdiek részére.
(Színes czímerrajzzal.)

A TELEGDIEK FRANCZIA CZIacute;MERE
1502. évből.

Már régen szándékoztam a gróf Csákyaknak őrizetemre bízott lőcsei levéltárából egy czímeradományozó oklevelet, mely sok tekintetben és egyes részleteiben ritka érdekkel bír, a Turul olvasóival megismertetni. De szándékom hova tovább, csak – szándék maradt. Egyszer nem volt a ki lefesse az ösmertetésemhez szükséges czímert, máskor meg nem volt időm; míg végre Csergheő Géza t. barátomnak a Turul 1889. évi I. fűzetében, Telegdy István sírkövéről írt tanúlságos czikke, mintegy alkalomszerűvé tette az ott felvetett krédések egynémelyikére feleletet adó oklevél közzétételét.
Az alaposan kutató Csergheő figyelmét nem kerülte ki, hogy a Telegdyek különféle czímert, különféle paizsalakokkal és különféle sisakdíszt használtak. Helyesen jegyzi meg, hogy e különbségek alkalmasint a család különböző ágait jelzik. Az alább közlött oklevélből látható, hogy a kacsát – anatem – tartó sólymot csakis a franczia követségben járó István, vele családja (et omnes de familia tua) és utána származottjai nyerték XII. Lajos franczia királytól. És habár az egész család nyerte István révén ez új czímert, úgy látszik, nem használták azt a Telegdyek valamennyien és egy részök ezentúl is megmaradt a koronát tartó oroszlány mellett.
A mily ritka eset az, hogy egy főúri családnak valamely tagja, idegen uralkodótól nyer új czímert,?ép oly érdekes más heraldikai tekintetben is az okmány, és annak czímere is. Első tekintetre feltűnik, hogy az oklevélbe festett czímernek nincs semmi sisakdísze; hogy a szöveg sárga paizsmezőről szól, míg a festő kékre festette azt; és hogy a czímernél a sisak híjja következtében a takaró is hiányzik, de helyette körülveszi a pajzsot a Szent-Mihály-rendnek díszláncza, melyet nem csak az armalis szövege említ, de azáltal is fölismerhetővé lesz, hogy magán a láncz alapján ott csüng a szentnek kis képe, mely a Csergheő által ösmertetett sírkövön, már sisakdísz helyett van használva.
Valószínű, ha az oklevél szövegéből nem is tűnik ki, hogy Telegdi István, midőn Bácskai Miklós nyitrai püspökkel 1502-ben Francziaországban járt, hogy Candalei Annával, XII. Lajos rokonával II. Ulászló király nevében jegyet váltson, a franczia király, e magas és előkelő rendjel adományozásával tüntette ki. Ezért kerülhetett e rend jelvénye a czímeres levélbe, ezért később az Szent-Mihály alakjával a sírkőre is.
Az oklevelet kiállító királyi írnoknak, egy nem mindennapi, s majdnem hihetetlennek látszó tollhibája is feltűnik az oklevélnek végén. Az t. i., hogy az évszámot épen csak száz esztendővel hibázta el, met 1502 helyett világosan ott áll: hog az Bloisban Millesimo quadrigentesimo secundo kelt. Az oly könnyelmű lapsus calami talán csak úgy magyarázható, hogy az oklevél írója keveset írt még a nem régen kezdődött században, oly keveset, hogy jóformán tollában volt még a quadrigentesimo, és gondolkodás nélkül oda írta az új XVI. században kelt oklevélre is, a megszokott ezernégyszáz számot.
Ily kelettel van különben az oklevél a levéltár valamennyi elenchusában is registrálva, külsején pedig, a tizenhetedik században élt gróf Nyáry István írásával reá van írva «Telegdiek Czímere Fellől Irás. Tlegdi Anna Húgom Irása volt. Ennek a Levélnek Májusban Múlt Két száz Harmincz Három Esztendeje Hogy Kelt.» Comes Steph. Niary m. p. Látni való, hogy a «levél» igazi keltétől nem is oly nagyon távol álló Nyáry István, szintén elfogadta a hibás datumot, és úgy számította a «levél» korát kétszázharminchárom esztendőre, épen száz esztendővel többre, mint a mennyi megillette volna.
De álljon itt az érdekes oklevél maga teljes szószerinti szövegében, lehet, hogy szép rajzával együtt a Turul nem egy olvasóját talán érdekelni fogja. Az oklevél teljesen ép, s jól föntartott hártyára van írva. Rajta függ a zöld viaszra nyomott szintén ép, egyik oldalán a Valois-k három liliomját mutató királyi pecsét, melynek másik oldalán a trónusán ülő király alakját látjuk, következő körirattal:
Lodovicus Die Gratia Francorum Rex Duodecimus.
A szöveg a következő:

Lodovicus dei gratia Francorum, Neapolis et Jherusalem Rex, dux Mediolani etc. Nobili et magnifico viro Stephano de Thelegd serenissimi domini Wladislai Hungarie ac Bohemie regis consanguinei nostri consiliario dignissimo, gratiam nostram et dilectionem. Cum nihil maius in principe, aut quod magis ad veram gloriam spectat et conducat esse possit, quam prestantissimos viros non extollere solum, verum etiam iuxta ipsorum merita omni laudis et demonstrationis genere exornare; ut virtus magis atque magis commendata in dies augeatur, et huiusmodi exemplo ceteri ad promerendam principum gratiam excitentur. Idcirco cum superioribus mensibus ab prefato rege consanguineo nostro orato ad nos et serenissimum Anglie regem pro maximis, et arduis negotiis, que utriusque nostrorum statum, ac etiam christiane rei publice dignitatis conservationem concernebant, destinatus extiteris; in quibus omnibus ita prudenter et graviter et gesseris, ut non solum cum prefato rege consanguineo nostro omnia foedera, que antea cum predescessoribus suis regibus Hungarie percussa fuerant, confirmaverimus, verum etiam cum eodem rege pristinum et amicitie et benevolentie foedus et affinitatem inierimus; nec minus et uti christianissimum regem decet, que ad salutem christiane rei publice pertinebant, curaverimus. Sane volentes nos te singulari quadam gratia et speciali dono prosequi et afficere, ut posteritas tau intelligat, quanti propter tua merita et virtutes faciendus extiteris; sicque huiusmodi exemplo ad tua emulanda vestigia inflammetur, tenore presentium de certa nostra scientia, mera et spontanea voluntate ac motu proprio nostro, et uti prefertur, ut propter merita tua hac speciali gratia prosequamur: tibi magnifico viro Stephano de Tehelegd ac intuitu tui omnibus simul de familia tua, eorumque posteris et descendentibus in perpetuum damus, permittimus et gratiose concedimus, ad de singulari nostra gratia elargimur, ut tu ac omnes alii de familia tua, eorumque posteri et descendentes in perpetuum arma vel insignia, videlicet in quibus in flavi coloris campo naturalis et proprii coloris falco est, qui subiectam sibi anatem rostro et pedibus prestringit, uti in fronte presentis privilegii nostri suis depicta coloribus cernuntur, conchilibusque tamen singula singulis liliis distanguantur, que conchilia sunt insignia militie ordinis Sancti Michaellis de regno Francie, et quibus milites predicti ordinis rite instituti et ordinati a nobis et predecessoribus nostris regibus pro insigni utuntur, circumdare, atque armis et insignibus predictis tali modo ornatis et circumdatis tam in sigillis, quam in aliis locis et picturis, domi, forisque ac ubi magis honorificum duxeritis, veluti in scutis, galeis et rebus et locis aliis quibuscumque gratia et permissione nostra speciali possitis et valeatis, absque alicuius persone contradictione vel impedimento. Volentes pariter et concendentes, ut predicitur, ut gratia et concessio hec nostra tam tibi quam omnibus posteris de familia in perpetuum sit firma, stabilis et inconcussa, a nulloque unquam tibi vel ipsis infringi vel alterari possit. Quod ut sit, tibi ac tuis perpetuis temporibus valiturum, in eius ac premissorum omnium fidem, robur maius et testimonium presens hoc privilegium nostro pendenti ac consueto, sigillo comunitum iussimus expediri. Datum Blesiis, die vigesima quarta mensis Maii, anno gratie millesimo quadrigentesimo secundo (igy)

Per Regem: Robertet. m. p. Viard: m. p.
Eredetije: a gróf Csákyak lőcsei levéltárában. Fasc. 24. Nro. I.
Közli: SVÁBY FRIGYES.

Álmos királyfi és családja._{Mutatvány szerzőnek «Az Árpádok történelmi kritikai genealogiája» cízmű munkájából.}*
(Genealogiai tanulmány.)

Származása és születése. E királyfi atyjáról a régibb irodalomban ellentétes nézetekkel találkozunk.
Kinnamos I. László fiának tartja.
Dlugoss_{Lib. IV. ad ann. 1114: «consanguineus propinquus».}* Kálmán király egyik rokonának mondja.
Lucius_{De regno Dalm. et Croat. Lib. II. cap. I. (Cod. MSS. Chron. Ung.) «In cujus (Kálmán) temporibus multa mala sunt perpetrata, ipse enim Belam, filium Almus ducis, filii Lamperti ducis, filii Belae regis...»}* szerint, Lambert vezérnek fia lett volna.
E tévedés Pray és Katona nyomán még Broemmel tábláiba is átment.
Ellenben Turóczi, Ranzanus_{Turóczi II. 48., illetve a Képes Krónika mondja: «... Dux autem Geyza genuit ... Almum». II. 59.; «Habebat Rex (Ladislaus) secum fratres (=nepotes) suos filios Geyzae Regis Colomanum et Almum» «qui (Almus) ... honoravit fratrem suum Colomanum.» II. 64.: «Almi filii Geyzae».}* és más tekintélyes írók abban egyeztek meg, hogy Álmos I. Gézának fia volt; ez mai napság elvitázhatlan állítás.
Születési évét 1075 körül helyezem, tehát oly időre, midőn atyja, Turóczival (II. 48.) egyetértőleg még csak vezér volt.
Életírása. Minthogy ilyformán I. Géza halálakor († 1077) még csak csecsemő volt,_{A krónikások e két királyfi zsnege korát következő helyeken erősen hangsúlyozzák:
Turóczi II. 60., Képes Krónika c. 65.: «Hoc autem audientes ambo juvenes et lascivi, congregaverunt exercitum.»
Ranzanus, Ind. XII.: «Huic regi (Ladislao) nulli ... liberi fuere; at Geyza ejus frater, duos reliquerat filios, Colimanum et Almum; eos moriens, parvuli namque tum erant, Ladislai commiseret fiedei.»}* valószínű, hogy László nagybátyja gyámsága alá került.
Midőn László Horvátországot 1091-ben hatalma alá ejté, a hadjáratban részt vett Álmos királyfit Horvátország kormányzójává nevezte ki._{«Anno ... 1091 ... tempore quo Uladislaus Pannoniorum Rex, Croatie inviadens Regnum, domnum Almum suum nepotem in illo statuit Regem» (a zárai városi hatóság ítélete, ap. Wenzel XI. 13. sz. a.).}* 1097-ben Kálmán bátyja felhatalmazta, hogy Roger szicziliai fejedelem leányával, Buzillával kötendő házassága ügyében Roger küldötteivel tárgyaljon.
1102-ben Kálmán elvette tőle Horvátország kormányzását s helyette a nagybátyjok, Lambert által kormányzott tiszáninneni területet adta át neki. Nem tudjuk, vajjon azért-e, mert László király helyette Kálmánt kinevezte trónörökösének, vagy Horvátország elvesztése miatt történt-e ez? elég az hozzá, hogy mostantól kezdve a két fivér között viszályok törtek ki. Álmos mindjárt Horvátország elvesztése után bátyja ellen fellázadt, de csakhamar megadta magát._{Turóczi II. 60.}* 1106 körűl Passauba menekült, V. Henrik császártól segélyt keresendő; ezt nem nyerhetvén, bűnbánatot színlelve, visszatért az országba. Nemsokára Lengyelországba szökött s onnan némi segélyhaddal visszatért, de látván, hogy nem boldogul, önként meghódolt, mire a dömösi klastromba visszavonúlt. A kolostor magánya őt ki nem elégítvén, trónvágyának támogatását 1107-ben újolag Henrik császárnál kereste. Testvérével kibékülvén, 1109-ben Konstantinápolyba utazott; innen visszatérve, egy ideig ugyan békében élt a királylyal, de midőn újabb fondorlatokon törte a fejét, 1113-ban végzete vesztére vezette; az ideges király parancsára őt és fiát megvakították; meggyilkoltatását csak a dömösi szerzetesek akadályozták meg.
További sorsa 1127-ig ismeretlen. Ez évben Görögországba szökött. Részese volt-e a II. István ellen akkor tervezett, de meghiusult összeesküvésnek, s az ellenkirályok felléptetésének, avagy a görög diplomatia fondorlatai voltak-e szökésének indító okai? ezt nem tudjuk.
Általános vélemény az, hogy azért szökött Görögországba, mert Piroska unokahúga Komnenos Jánosnak, az akkor uralkodó görög császárnak felesége volt. Lehet, hogy e körülmény némileg döntő lehetett, de azért nem szabad elfelednünk, hogy Álmos anyja, Synadenos Theodul leánya, görög születésű nő volt, s hogy Álmosnak Görögországban anyai részről is rokonai lehettek. Új hazájában Konstantin nevet vevén fel, kiséretével együtt Konstantine makedón városban telepedett le, hol 1129-ben meg is halt. II. István nagybátyjának holt tetemeit Fulbert kalocsai püspök által hazahozatván, Székesfehérvárott ősei mellé takaríttatta el; ez valószínűleg már 1130-ban történhetett. Cosmas Pragensis azon állítása, hogy ez csak 1137-ben történt, valószínűleg arra vezetendő vissza, hogy fia, II. Béla, atyjának akkor szebb síremléket állított.
Házassága. Grebner_{Compend. hist. univ. tom. II. pag. 630.}*a következőket mondja:
«Ingo III. Philippi filius Suecicum cum laude moderatus regnum: ex Ragnilde, prima uxore, suscipit Christinam ... et alteram filiam, Almo, Hungarorum regi desponsatam. Ex harum connubiis incliti reges, Sueciae, Daniae, Norvegiae Galliae» , Galliae, Hungariae et Poloniae prognati sunt.»
Ludwig és Langebeck_{Ludewig János Péter, szül. 1670-ben; történettanár Halleban, † 1743., az idézet olvasható: Reliquiae manuscriptorum omnis aevi diplomatum ac monumentorum inedit. czímű művésenk 9-ik köt. 591. lap. stb. 1710-ben Jütlandban, † 1720–1733. – Langebeck Jakab, szül. 1710-ben Jütlandban, † 1775 Kopenhágában; idézve: Scriptores rerum Danicarum medii aevi, Kopenh. 1772–1774. (halála után Suhm által folytatva 1776–1792.) Tom. II. pag. 154., 160. és köv. ll.}* a következő variacziókkal kombinált passzusokat adják: «Iste Kanutus Dux fuit Danorum et Rex Sclavorum, quos non haereditario jure sed armis potenter obtinuit. Hic habuit uxorem nomine Ingiburgis, filiam Izizlavi potentissimi Ruthenorum Regis et Christinae Reginae: ex qua genuit Waldemarum gloriosum Danorum Regem qui patr extitit Kanuti Regis qui nunc (1190) regnat in Dania et Ingiburgis Reginae Francorum. Supradicta autem Christina avia Waldemari Regis, filia fuit Ingonis Suevorum Regis et Helenae Reginae. Praedictae autem Ingeburgis, matris Waldemari Regis, soror et filia Izislavi Regis alia, nupsit Regi Hungariae qui sororem Regis Franciae habuit uxorem. [Variáczió: «Soror vero Christinae Ingelburgis nupsit regi Hungarorum quae genuit Belam, gloriosum regem eorum.»] – Unde patenter ostenditur, Waldemarum Danorum Regem patrem Ingeburgis Reginae Franciae et Belam Regem Hungariae consobrinos esse.»_{Katona III. 562. következőleg adja e passzust: «Hic (t. i. Knut) duxit uxorem filiam Juzillani, regis Rutinorum, et Christinae reginae, nomine Engelburges, de qua genuit Waldemarum. Christina vero praeedicta, avia Waldemari, filia fuit Ingonis, regis Suecorum, et Helenae reginae.
Soror vero Christinae Ingelburgis nupsit regi Hungarorum, quae genuit Belam, gloriosum regem eorum etc. (Ludewig, Rel. MSS. T. 9. p. 635.).}*
Minő következményeket vont maga után e passzus, ezt már abból is látjuk, hogy pl. Magyarországnak két nagy történetírója, Fessler és Szaly Álmos feleségét svéd Ingeburgnak nevezik. Már pedig ha két ily tekintély ezt egyetértőleg állítja, akkor nem csoda, ha a többiek, tekintélyükre támaszkodva, az adatot elfogadják és tovább adják. De mily könnyelműséggel s mily kevés kritikai érzékkel ollózták ki Ludewig és Langebeck szövegéből Álmosnak e feleségét, Ingeburgot, ezt a következők fogják bebizonyítani:
II. Fülöp franczia király 1193-ban feleségét, Ingeburgot, I. Waldemár dán király leányát elbocsátotta. A házassági akadály, t. i. a házaspár közötti rokonságnak megvizsgálásával, a pápa Vilmos ebelholti apátot bízta meg, kinek kutatásai «Genealogia regum Daniae» czím alatt Langebecknél (T. II. p. 154–163.) olvashatók. A hányszor tehát a szerző, t. i. Vilmos apát, saját korszakának személyeiről, kortársairól szól, szigorúan szemügyre veendő, hogy csak a röviddel 1193 előtti és utáni időt veszi tekintetbe.
A következő mondatot találjuk nála: «supradicta autem Christina, avia Waldemari Regis, filia fuit Ingonis Suevorum Regis et Helenae Reginae» (Langebeck II. 161.); az általam fennt idézett. Katona által folytatólag citált szöveg variácziójában pedig a következőt találjuk: «Soror vero Christinae Ingelburgis nupsit regi Hungarorum quae genuit Belam, gloriosum regem eorum.»
E passzus a magyarázókat s az írókat egyáltalában csak azon feltevésre jogosíthatta fel, hogy Ingo svéd királynak, Krisztina nevű leányán kívül még egy Ingeburg nevű leánya volt. Kérdezhetjük tehát: mily joggal lehetett e szövegből kibetűzni, hogy Ingeburg, Ingo királynak e leánya, vak Béla királyunk anyja volt? Kézzelfogható dolog, hogy Vilmos apát ezen Fülöp királynak a vizsgálatkor életben volt Béla magyar királylyal való rokonságáról szól. 1193-ban pedig nem élt második Béla, hanem unokája III. Béla (ki csak 1196-ban halt meg és 1173 óta ült a trónon). E passzus tehát szembeszökőleg azt mondja, hogy Ingeburg svéd királyleány valamely magyar királylyal kötött házasságából a dicsőségesen uralkodó III. Béla királyt szülte. Ehhez járul még az is, hogy a másik variáczió (Langebecknél) határozottan mondja, hogy «Ingeburgnak, Waldemár dán király anyjának, egy másik nővére azon magyar királyhoz ment férjhez (kinek fia a franczia király nővérét vette nőül)». Habár ez utóbbi mondat az időt s a személyeket össze-vissza keveri, a franczia házassági összeköttetésre való hivatkozás mégis elegendő arra, hogy ama bizonyos királyleány anyaságát nem második, hanem harmadik Bélára alkalmazzuk, ki II. Fülöp franczia király nővérét birta feleségül.
De egészen eltekintve attól, hogy az ebelholti apátnak Ludewig-Langebecknél előforduló szavait teljesen félreértették, önkényesen magyarázták s azzal az Árpádok genealógiájában előforduló hézagot kitölteni vélték, Álmosnak e svéd Ingeburggal kötött házasságát még sokkal hathatósabban lehet valódi értékére visszavezetni.
I. Ingo svéd királynak (Stenkil fia, † 1110 körül) Ilonával, Blot-Szven király nővérével kötött házasságából három leánya lett.
a) Margit (Fredkolla), † 1130 nov. 4-én, eltemetve a Roskild-féle székesegyházban.
Férjei: 1. 1101. Magnus, norvég király, † 1103 aug. 24-én. 2. 1105 körül Miklós, dán király, † 1134 jun. 25-én;_{Saxo Grammat lib. 13. p. 230.: «Duxerat autem (=Nicolaus) Marguretam, patre Ingone, Sveorum Rege, matre vero Helena matam.»
Snorre Sturlesan p. 397. ad 1100; p. 402 ad 1107; p. 414 ad 1122.
Fragm. Island. dei regibus Daniae ap. Langebeck II. 429.
Annal. Bartholin ap. Langebeck I. 339.
Pet.Olai Annal. Dan. ap. Langebeck I. 175.}* a második házasságból született erős Magnus.
b) Katalin; férje Jernsida Björn, dán királyfi, † 1134._{Klingspor Károly Arvid. svéd országos czímerésznek hozzám intézett levele (Stockholm, 1887. nov. 1.).}*
c) Krisztina, † Novgorodban 1120 jan. 28-án. Férje: 1095 körül Msztisló (Harald) novgorodi fejedelem, később Kiew nagyherczege, szül. 1076-ban, † 1132 ápr. 14._{Knytlinga Saga c. 88. pag. 179.: «Duxerat vero Heraldus (így nevezi Mstislót annak anyai nagyatyja, angol Herald szerint) Christinam, Ingonis Stenkillidae, Svecorum regis filiam, sororem Margarethae reginae.»
Snorre Sturleson p. 410.: «Malmfrids moder var dronning Christina, K. Ingo Stenkieldsons dotter i Suerrig. Malmfrids syster var Ingeborg», pag. 475.: «Ingeborg K. Valdemars moder, oc Malfrid K. Magni moders moder (t. i. norvég V. Magnus († 1184) anyja, Krisztina, Malmfridnak és norvég I. Sigurdnak a leánya) vaare systre, K. Haralds dottre aff Garderige.»
Knytlinga Saga c. 88., pag. 179.: «Duxerat vro Haraldus, Holmgardiae (azaz Olaszország) rex, Christinam, Ingonis Stenkillidae, Svecorum regis, filiam, sororem Margarethae reginae, quam tum in matrimonio habebat Nicolaus rex Danorum. Christina modo dicta, Haraldo peperit binam prolem foemineam, Malmfridam, quae nupserat Sigurdo Hierosolymitano, regi Norvegorum, atque Engilbergam.»
Vilmos ebelholti apát i. h.
Nagyhercz. könyvtár V. 128. tanusítja, hogy Krisztina, I. Mstisló neje, Nagy-Novgorodban 1120 jan. 28-án halt el. IV. 197. pedig tanusítja az 1095-ben történt egybekelését.}*
Miután Ingo királynak a megnevezetteken kívül több leányáról tudomásunk nincs, ennélfogva el nem hihetjük, hogy egy Ingeborg nevű leánya Álmos neje lett volna.
Kutassuk már most a régibb írók szerint Magyarországban férjhez ment svéd Ingeborg nyomait.
Krisztina, Ingo leánya, mint a kútfőkből kimutattuk, novgorodi (később kievi) I. Mstiszló fejedelemhez ment férjhez,_{Ezen 1076-ban született, Mstiszlónak, anyagi nagyanyja után, Harald mellékneve is van; † 1132 ápr. 14-én: Születését tanusítja a nagyhercz. könyvtár (IV. 101.); trónralépését és halálát: Nestro (ap. Scherer). – Az orosz évkönyvek kivétel nélkül Mstiszló-nak, a lengyelek Mieczyszló-nak (Miseco-nak), a dánok Haroldnak hívják. «Holmgard» származik Holmtól = szigettől; Garderige (Gardarske) pedig telket jelent, az egész tehát = szigeti vagy partvidék; így szokták az egész orosz birodalmat dél- és keletfelé (a svéd határok kivételével) megjelölni.}* mely házasságból Ingeborg nevű leány származik.
Ezen Ingeborg, svéd Ingo királynak nem leánya, hanem unokája, nem magyar Álmoshoz ment férjhez, hanem Knut Lawardhoz, Déljütország herczegéhez s az Obotriták királyához (1115-ben; Knut † 1131 jan. 7-én)._{Knytlinga Saga c. 113. pag. 191.; «Verum quo»}*
De van ez Ingeborgnak egy mostoha növére Fruzsina, Mstiszlónak második házasságából származott leványa, kitől II. Géza magyar királylyal kötött házasságából III. Béla király született.
E körülményen nyugszik a Ludewig Langebeck-féle szövegen alapuló összes tévedéseknek megvilágításához vezető kulcs és kiinduló pont.
A rektifikált tényállás tehát a következő:
1. I. Ingo-nak, svéd királynak, nincs Ingeborg nevű leánya.
2. Krisztina leánya után egy Ingoborg nevű unokája van, ki Knut Lavarddal kötött házasságából I. Waldemárt, dán királyt szülte.
3. Ezen Ingeborgnak, I. Ingo unokájának nővére, Euphrosina, III. Bélát magyar királyt szülte.
4. Felcserélték tehát III. Bélát II. Bélával: anyját (Euphrosinát) pedig annak Ingeborg nevű nővérével, kit Ingo unokája helyett ennek leányáúl tartottak; e felcserélésnek pedig az volt a következménye, hogy Álmos herczeget Ingeborggal, svéd I. Ingo király leányával házasították össze.
Miután ezen állítás tarthatatlanságát eléggé elemeztük s – remélem – be is bizonyítottuk, azon kérdés marad még hátra: hogy ki volt tulajdonképen Álmos neje? Mert hogy Álmosnak törvényes felesége volt, már abból is tudjuk, hogy az állítólagos törvénytelen szülöttet, Boris-t, annyira gyűlölő magyarok Álmos fiát, Bélát, királyuknak elismerték, s hogy Álmos két leánya uralkodókhoz ment férjhez.
Azon hazai kútforrások, melyek kérdésünk fejtegetésénél hitelt érdemelhetnének, e tekintetben hallgatnak. Álmos nejére vonatkozólag, csak Turócziban (II. 62.) találok gyenge jelzést, midőn a krónikás ezeket mondja: «quorum consilio Ducem (t.i. Álmost) et filium ejus (Bélát) de gremio matris suae extractum, excaecaverunt.» Hasonlóképen nyilatkozik erről a sokkal későbbi Lucius:_{Cod. MSS. Chron. Hung. in Bibl. Vatic.}* «Belyn, adhuc infantem ... expractum de sinu matris etc.»
Ennek következtében nem marad más hátra, mint hogy a külföldi kútfőkhez forduljunk; ezek között természetes, hogy az oroszokat – mert tárgyukra nézve legtöbb világítást szolgáltatnak – első sorban ki kell emelnünk.
Az orosz kútfők a következőket szolgáltatják:
1. II. Szvjetopolk (Mihály), kievi nagyherczegnek (sz. 1051-ben; nagyherczeg 1093) apr. óta. † Kievben 1113 ápr. 16-án) két leánya volt, kiknek elseje, Zbyslava, 1103-ban III. Boleszló lengyel fejedelemhez ment férjhez s 1108-ban halt el._{Dlugoss ad 1086. p. 308., ad 1103. pag. 350 (az orosz évkönyvek szerint; Schiemann, Gesch. Russland’s, p. 415. orosz kútfők szerint.}*
2. Szvjetopolknak második leánya, Predszláva, 1104 aug. 11-én, magyar király fiának («Korolevics») adatott feleségül._{Nestor-Scherer pag. 173. ad ann. 1104. Pusckkin-féle krónika (ap. Karamsin) szerint; «ugyanazon évben – 1104-ben – ment Predszláva, Svjaetopluk lánya, aug. 11-én Magyarországba, hogy ott a király fiához férjhez menjen.»}*
3. Euphenia, II. Wladimir (Monomach) nagyherczeg leánya 1112-ben Kálmán magyar királyhoz ment férjhez; rövid idő mulva hazájába visszaküldetvén, itt 1138-ban halt el._{Karamsin II. 119., a jegyzeteknek 59. l.}*
Zbyslavának III. Boleszlóval kötött házasságát az összes tudósítók egyetértőleg elvitázhatlan ténynek nyilvánítják. De máskép áll az Predszláva férjhezmenetele tekintetében.
Az orosz ősforrásnak azon szövegezését, melynek értelmében Predszláva magyar király fiához ment férjhez, különböző időben különböző írók a legkülönfélébb módon magyarázták; de mindnyájan inkorrekt nyomon jártak.
Engel úgy fogja fel a dolgot, hogy Predszlávát eredetileg valamely magyar királyfinak igérték oda, de hogy Kálmán király ennek daczára Predszlávát, szicziliai felesége halála után, 1104-ben hitvestársul vette.
Fessler_{I. 535.}* figyelembe sem veszi Euphemiát s Predszlávával, Szvjetopolk leányával 1104. aug. 11-én Kálmán házasítja össze.
Karamsin_{II. kötet 119; jegyzetek 59 l.}*a magyar királyfit Kálmán fiának tartja, ki Predszlávát, lengyel Boleszló sógornéját veszi nőűl.
Roepell_{Gesch. Polens. I. 235.}* osztja e véleményt.
Strahl_{Gesch. Russland’s, 200., 201.}* az orosz kútfő adatát szintén akként magyarázza, hogy a magyar királyfi alatt Kálmánnak egyik fia értendő, míg maga Kálmán nem Predszlávát, Szvjetopolk második leányát, hanem magas korának daczára Euphemiát, Monomach leányát (1112-ben) veszi nőűl. Ez utóbbi nő viselős állapotban haza tér Oroszországba, hol 1138-ban meg is hal.
Broemmel,_{Genealog, Tabellen 29. és 61. tábl.}*a ki mind a két orosz adatban némi valót sejt, Karamsinra támaszkodva, a csomót egyszerűen azáltal oldja fel, hogy Predszlávát és Eupheniát egy és ugyanazon személynek, II. Wladimir leányának tekinti, ki szerinte (1104 és 1112 között szabad választása lévén) 1112-ben Kálmánhoz ment férjhez és (1112 után történt) elbocsátása után Oroszországban 1138-ban meghalt.
Schiemann_{Pag. 422., 423.}*Szvjetopolk második leányának házasságáról mit sem mond: ő csak Eupheniát iemri, ki szerinte Monomach leánya, Kálmán felesége, kit férje – hűségében nem bízván – haza küldött.
A legmérvadóbb magyar történészek által mai napig elfogadott álláspont az, hogy Kálmán király 1104-ben Predszlávát, Szvjetopolk leányát vette nőűl s azt nem sokára elbocsátotta. Eupheniáról, valamint Kálmán orosz házasságának szabatos megállapításáról mit sem szólnak.
Az által, hogy az ősforrás két adatának egyikét agyonhallgatjuk, hogy két egészen különböző hangzású nevet és egy ugyanazon személyre vonatkoztatunk, hogy két különböző atyától és különböző anyától származott nőt egy s ugyanazon személynek tartunk, s hogy két egymástól eltérő évszám között kényünk kedvünk szerint az egyik vagy a másik mellett határozunk: az által nem lehet genealógiai hézagokat kitölteni.
Én azon eredményre jutottam, hogy az ősforrásnak mind a két adata jogosan igazat mond; hogy
1. Predszláva, Szvjetopolk leánya, kit Kálmán nejéűl tekintünk, 1104-ben Álmos herczeg felesége lett;
2. hogy Kálmán király Eupheniával, Monomach (II.) Wladimir leányával (1112-ben) lépett házassági frigyre.
Állításomnak pedig ez az indokolása:_{Ismétléseknek elkerülése czéljából legyen itt egyszer mindenkorra hangsúlyozva, hogy predszláva alatt Szvjetopolknak, Euphemia alatt Wladimirnak (Monomach) leányát értjük.}*
a) Az ősforrás azt mondja, hogy Predszláva 1104 aug. 11-én magyar király fiához ment férjhez. Azok, kik daczára annak, hogy az írók túlnyomó része a királyfi helyett Kálmán királyt helyettesíti, itt mégis csak királyfit keresnek, máskép nem tudnak magukon segíteni, mint azáltal, hogy e királyfit Kálmán egyik fiával azonosítják. Ki lehet Kálmánnak e fia? Talán az akkor három éves István, vagy ennek ikerfivére, László, kiről nevén és születési évén kívül alig tudunk valamit?!
Hogy miért kelljen ezen Predszlávával összeházasított királyfit – ha a forrás állítását elfogadjuk – kizárólag csak Kálmán fiai között keresni, azt át nem látom. Nem volt-e talán Magyarországon más királyfi 1104-ben? Dehogy nem! Hisz Álmos, Kálmán király öcscse, szintén királyfi volt! még pedig I. Géza magyar királynak a fia! Nézzük tehát, vajjon az időszámítás s a többi megfontolandó mozzanat Predszlávával kötött házasságát valószínűvé teszik-e vagy nem?
Ha azon, nagyban és egészben véve csak elmosódott adatokat, melyeket az orosz kútfők az első Rurikoknak az Árpádokkal kötött házassági összeköttetéseit illetőleg reánk hagytak,_{Strahl I., 150.}* nem is akarnók szemügyre venni mégis el kell ismernünk, hogy Szár László s I. András király orosz Rurik-házból származott nőkkel keltek egybe, 1104-ben tehát mindkét részről az ősök által adott kettős példa következtében új magyar-orosz házassági összeköttetésre elég indok volt adva; ehhez még az is járul, hogy már 1091-ben, tehát 13 évvel ezelőtt, orosz fejedelem fiát, László magyar király, Kálmán és Álmos nagybátyjának vejeként találjuk említve. Az 1104-ben történt házassági összeköttetés ez utóbbi körülmény által bővebb indokolást lel.
Azok, kik Kálmánnak Predszlávával 1104-ben történt egybekelését pártolják, arra szoktak leginkább hivatkozni, hogy Kálmán Predszlávának atyjával már 1099-ben szövetséget kötött, s hogy ennek következtében, Buzillának halála után, szövetségesének lányával (1104-ben) második házasságra lépett. De én azt kérdezem, vajjon a Kálmán és Szvjetopolk között 1099-ben kötött szövetség nem lehetett-e szintén elég indító oka annak, hogy Kálmán öcscse Szvjetopolk leányát nőűl vegye? Hát ha Álmos az orosz hadjáratban talán részt is vett?!
Álmos Predszlávát 1104-ben azért vehetett nőűl, mert 1. ő maga akkor legalább 27 éves volt; 2. öregebb leánya, Adelhaid, csak 1123-ban ment férjhez (akkor, ha 1105-ben született, 18 éves lehetett); 3. fia, Béla csak 1108-ban született; 4. mert második leánya, Hedvig, csak 1132-ben ment férjhez. Ez oldalról tehát nem akadunk akadályra.
Nem szabad azon kifogást elfogadnunk, hogy Szvjetopolknak első, előttünk ismeretes felesége, Tugor-nak, a polovcziak (kúnok) khánjának, leánya csak 1094-ben ment férjhez, s hogy ennek következtében Predszláva 1104-ben csak 10 éves lehetett (hisz ez Kálmánnal való egybekelését kérdésessé tenné szintén). Hisz tudjuk, hogy Szvjetopolk, Jaroszló nevű fiát már 1099-ben Kálmánhoz küldte, hogy ezt szövetségre felhívja (Dlugoss szerint ez már 1094-ben történt volna); tudjuk továbbá, hogy Szvjetopolknak első leánya, Zbyslava, már 1103-ban III. Boleszló lengyel fejedelem hitvestársa volt, s hogy 1104-ben már fiút is szült. Ha Jaroszló és Zbyslava atyjuk polovszi nejének gyermekei voltak, akkor öt éves fiú ment volna Kálmánhoz segítségért s nyolc-kilencz éves leány fiút szült volna! Ezzel pedig be van bizonyítva, hogy az 1094-ben már 43 éves Szvjetopolknak a polovszi khán leánya előtt vagy más felesége volt, vgy hogy gyermekeit házasságon kívül nemzette, mely utóbbi körülmény feltevésünket azért nem ingatja meg, mert mi csak azt akartuk bebizonyítani, hogy Predszláva úgy mint Jaroszló és Zbyslava, nem a polovczi nőtől, hanem még 1094 előtt jöttek a világra.
b) Mit közölnek Kálmán második feleségéről?
Turóczi (II. 61.) következőleg nyilatkozik: «Et Rex secundam duxit uxorem de Ruscia, quam in adulterio deprehensam peccantem, nec violenta temeritate dimisit. Sciebat enim, quia scriptum est: Deus quos conjunxit, homo non separet; scilicet sine lege et absque ratione. Ideo non ipse ab ea se separavit, sed lex ab ca eum separavit; quam reatus accusavit, culpa damnavit, maleficium coarctait. Remisit ergo eam Rex in terram suam.» Turóczi ezeket azon közlésének folytatásaként adja elő, melyben Kálmán névtelen fiának 1112-ben történt elhunytát tudatja velünk. Vajjon 1112-ben Kálmánnak egyik fia meghalt-e vagy nem, ez itt mellékes dolog; elég, ha Turóczi Kálmánnak második házasságát 1112-ben megtörténtnek említi.
Ranzanus szerint (Ind. XII.) ... «duxit (Dolomannus) alteram (conjugem) natione Ruthenam, quam cum deprehendisset in adulterio, remisit ad parentes.»
Freisingeni Ottó:_{Chon. Lib. VII. cap. 21.}* «Boritius, qui et ipse Colomanni (filius) sed ex alia quam Stephanus matre, Rutenorum seu Chios regis filia, natus dicebatur.»
E krónikások tehát abban megegyeznek, hogy Kálmánnak második felesége orosz nő volt (Freisingeni Ottó kievi származásunak nevezi); igaz, hogy sem nevét, sem atyját, sem egybekelésének vagy elhalálozásának évét nem közlik: de nem is lehet állítani, hogy a Predszláváról szóló forrásoknak bármelyike is Kálmán nejének tartaná, a mi Turóczi fennebbi előadásával egyetért.
Ellenben elismerik az összes régibb és újabb források, hogy az elbocsátott orosz nő hazájában fiút szűlt, s hogy ott mint apácza végezte be életét; számos tekintélyes író még azt is hozzáteszi, hogy Kálmán király az orosz leányt már előrehaladottabb korában vette nőűl, s hogy ennek hazabocsátása után nemsokára meghalt; ez pedig Turóczinak «et Rex secundam»-féle előadásával teljes összhangzásban van! Ennek következtében a két tudósítás szerint tudomásunkra jött orosz herczegnők között csak az lehet Kálmán neje, kire az imént felsorolt adatok az ősforrással egyetértőleg alkalmazhatók. Hogy pedig Kálmán 1112-ben előhaladott korban (igaz ugyan, hogy ez túzás; Kálmán akkor még csak 38–39 éves férfiú lehetett) orosz herczegnőt vett nőűl (l. a fennebbi Kiev-féle krónikást), s hogy ez 1138-ban mint apácza Oroszországban meghalt: ez csakis Eupheniára, Monomach Wladimir leányára alkalmazható._{Strahl I. p. 200.; Schiemann 422, 423. Strahl a nő elbocsátását Turóczi és Pray szerint mondja el.}* Kálmán felesége tehát csak azon orosz nő lehet, kinek Magyarország határain kívül bekövetkezett haláláról biztos adataink vannak.
c) Tudjuk, hogy Álmos 1106-ban lengyel III. Boleszlóhoz szökött, hogy onnan lengyel segélyhaddal visszatért, bátyját megtámadta, s hogy végre bátyja lábaihoz borulva, bocsánatért könyörgött. Tudjuk azt is, hogy Kálmán, mielőtt ezek történtek, Boleszlóval találkozott, s hogy a lengyel fejedelem a testvérek között kitört viszonyokat elsimítani iparkodott. Boleszlónak ebbeli szándékát pedig azon sógorsági kapocs kifolyásának tekintik, mely Kálmán fiának felesége által Boleszló és Kálmán között létezett, mert az illető írók feltételezése szerint Zbyslavának huga, Predszláva, Kálmán menye volt._{Roepell I. 235.: «Boleslaw III. hatte sich nach den südlichen Landschaften seines Reiches begeben, um mit König Koloman von Ungarn eine Zusammenkunft zu halten, dessen Sohn mit der Schwester seiner Gattin vermählt war (Karamsin 2. Band. S. 59 der Anmerkungen). Diese Verwandtschaft mochte die beiden Fürsten nächern; der besondere Grund der Zusammenkunft war aber wahrscheinlich Boleslawa Basicht, die feindlichen Brüder Koloman und Álmos auszusöhnen. Álmos war nämlich nach mancherlei Streitigkeiten mit Koloman nach Polen geflohen und hatte hier am Hofe günstige Aufnahme gefunden. Aus diesem Grunde weigerte sich Koloman, Nachstellungen fürchtend, a Langs, die Zusammenkunft anzunehmed und willigte erst nach wiederholter Aufforderung ein. Álmos drag zwar dann mit polnischen Truppen in Ungarn ein, musste aber des Bruders Verzeihung suchen und Koloman schloss mit Boleslaw ein Freundschaftsbündniss gegen die Angriffe von Deutschland etc.»}*
Bennünket Roepell magyarázata sehogy sem elégíthet ki. Nem hihetjük el, hogy Álmos Boleszlótól oly támogatást kérhetett és kaphatott volna, melynek éle Boleszló sógornéja s ennek ipája ellen irányulva lett volna. De ezen eljárás igen is magyarázható, ha ama bizonyos sógorsági kapcsot a következőkben keressük: t.i. Predszláva, Szvjetopolk leánya, Zbyslavának huga, nem Kálmán fiának, hanem Álmosnak volt neje! Zbyslava 1106-ban még élt († 1108). ezért Álmosnak Lengyelországba sógornéjához s ennek férjéhez való menekülését igen természetesnek találjuk s Kálmán jogosan tehette fel, hogy öcscsének sógora ennek érdekeit komolyan szándékozott támogatni.
d) Tudjuk határozottan, hoy Belus, II. Bélának szláv születésű gyámja, vak Béla halála után, a Boris, Kálmán orosz nejének fia részéről II. Gézára háramlott veszélyeknek az által vélte elejét vehetni, hogy a faital királyt orosz herczegnővel eljegyezte.
Már pedig szembeszökő, hogy Belus csak oly orosz fejedelmet iparkodott védenczének érdekkörébe vonni, ki a visszautasított nőnek fiához való közel rokonságánál fogva leginkább hivatva lehetett arra, hogy részint az anyát megbosszulja, részint pedig a praetendens érdekeit képviselje.
Tudvalevő dolog, hogy Belus 1146-ban Euphrosinát, a 14 évvel ezelőtt elhunyt I. Mstiszló kievi nagyherczeg leányát s az 1146 aug. 17-ke óta uralkodó kievi nagyherczegnek, II. Izjaszlónak nővérét szemelte ki Géza menyasszonyául. Ha Szvjetopolk leánya, Predszláva, a trónkövetelő anyja lett volna, akkor Boris és Izjaszló, Euphrosinának bátyja között a következő rokonsági kapocs létezett volna:

I. Jaroszló nagyherczeg † 1054.; I. Jzjaszló † 1078.; I. Vzevolod † 1093.; II. Szvjetopolk † 1113.; II. Wladimir (Monomach) † 1125.; Predszláva, férje: Kálmán király † 1114.; I. Mstiszló † 1132.; Boris; II. Jzjaszló.; Euphrosina. férje: II. Géza király.

A Rurikoknak rokonsági kapcsok adta érdekközössége és kölcsönös támogatásról való laza felfogásánál fogva, nem kellett volna attól tartania, hogy Izjaszló vagy fivéreinek egyike a velök csak negyedik ízben rokon Boris kedveért valami túlságos áldozatot hozzanak; de egészen más képet nyer a dolog, ha Boris Euphemiának a fia:

II. Wladimir (Monomach) nagyherczeg † 1125 máj. 19.; I. Mstiszló † 1132 ápr. 13.; Euphemia † 1138. férje: 1112. Kálmán király, † 1114.; II. Jzjaszló kievi nagyherczeg 1146 aug. 17. óta † 1154 nov. 13.; Euphrosina. férje: 1146. II. Géza magyar király † 1161.; Boris szül.: 1113. † 1155.

Belus tehát igen helyesen cselekedett. A trónkövetelőnek Kievben uralkodó unokatestvére arra volt hivatva, hogy az atyja nővérén ejtett gyalázatot megbosszulja s nagynénje fiának trónköveteléseit támogassa. De azon percztől kezdve, midőn hugának II. Gézával való egybekelése által Géza sógorává lett, az unokatestvér követelései hugának és sógorának közelebb érdekei által háttérbe szorultak; a nagyherczeg pedig az új sógor kedvéért már annál inkább föláldozhatta az unokatestvér érdekeit, mert 1146-ban sem ennek nagyatyja (Wladimir Monomach), sem nagybátyja (Mstiszló), sem anyja (Euphemia) már nem éltek.
Azon sejtelemre, hogy Álmosnak orosz származású neje lehetett, már egynéhány régibb írónál akadtunk ugyan; csakhogy ezek, attól tartván, hogy századokon át elfogadott nézettel szemben felségsértést követnének el, nem mertek határozott véleményt kimondani s ezáltal a zavart még növelték. Ez utóbbit leginkább Schtscherbatoff tette, ki genealogiai tábláiban Zsófiának, Monomach Wladimir, szmolenszki fejedelem leányának magyarországi Bélával kötött házasságát említi. Engel (Halics történelmében) úgy kommentálja ez állítást, hogy Zsófiát, Wladimir leányát, nem Béla, hanem Álmos vette volna nőűl, s hogy az egybekelés valószínűleg akkor történhetett, midőn Kálmán (1104-ben) Predszlávával, Szvjetopolk leányával, második házasságra lépett. Valószínűnek tartja továbbá azt is, hogy Zsófia akkor, midőn Álmos, Kálmán bátyja által üldöztetett (1106–1108), Oroszországba menekült, hol (Schtscherbatoff szerint) mint apácza Eupraxia hevet vett fel.
Engelnek ez utóbbi nézetét azzal czáfoljuk, hogy Béla, Álmos fia, Magyarországban csak 1108-ban született s hogy Turóczi szerint Kálmán küldöttjei őt anyja öléből ragadták el.
Arról, hogy férjhezmenetele után mikép folyt le Álmos nejének élete, egyáltalában mit sem tudunk. 1108-ban (az előbbiek szerint) még Magyarországban volt s miután Hedvig leánya valószínűleg csak 1108 után született, feltehetjük, hogy még 1108 után is itt tartózkodhatott.
Vajjon elkísérte-e férjét Görögországba, ott végezte-e be életét, vagy férjének Görögországba való menekülése előtt vagy férjének Görögországba való menekülése előtt vagy után Oroszországba ért-e vissza?: ezt az erre vonatkozó kútfők hiánya következtében nem tudjuk. Előttem legvalószínűbbnek látszik, hogy leányainak nevelése miatt egész életét Magyarországban tölthette, s hogy II. István, a trónkövetelő nejét veszélyesnek nem tartván, ezt nem is bántotta. Ha pedig Magyarországot valamikor elhagyta, akkor sokkal valószínűbb, hogy nem Lengyelországba sógorához, Boleszlóhoz (mert nővére Zbyslava már 1108-ban halt meg), hanem leányához, Adelhaidhoz Csehországba menekülhetett.
Gyermekeink sorrendje:
1. Adelhaid (1122/3-ban érett korban ment férjhez); férje: cseh I. Szobieszló. Mind a kettő 1140-ben halt meg.
2. Béla, szül. 1108, vakítva 1113-ban, király 1131–1141, † 1141.
3. Hedvig, szül. valószínűleg 1108 után, mert csak 1132-ben ment osztrák Adalberthoz férjhez.
Dr. WERTNER MÓR.

A nagy-emőkei és a győri Török család.

Jelen dolgozatomban előre kell bocsátanom, hogy azt a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülésén f. é. január 30-án felolvasván, a végén ezen megjegyzést tettem:
«Miután a Győrött felfödözött családfát itt a tisztelt társaságnak bemutattam, újolag is kijelentem, hogy ezen nyomozásaimat csak a családfára, a történelemre és a győrmegyei adatokra alapítottam; a hiteles helyekről vag bárhonnan érkező használható adatokat és tudományos ellenérveket mindenkor elfogadom és sajátaimmá is teszem, ha azok az általam felhozottaknál erősebbek lennének.»
A felolvasás óta csakugyan kaptam és újabb kutatásaimmal is szereztem új adatokat, melyek értekezésemet némely részben megvilágítják és így nézeteimet is módosítják, ezért az olvasó tapasztalni fogja, hogy a jelen czikk a felolvasottól sokban eltér; de az eltérés nem az igazság és tudomány kárára, hanem inkább azok javára történik.
A győri családfa a történelem és a levéltárak vonatkozó adataival összevág, Nagy Iván családtani levelezéseit megerősíti; de azokat ki is bővíti, és három új nemzedékkel megtoldván, a nagy-emőkei Török család genealogiáját II. József koráig kiegészíti.
A kibővítés először is a család nőtagjaira, illetőleg a nőági rokonságra hoz nagyobb világosságot, midőn a családfők feleségeinek neveit, sőt többször ezek származását is kimutatja, így: «Nicolaus Török cum consorte Dorothea filia Stephani de Appony genuit Joannem Török.» Ily módon megismerkedünk a Kereskényi, Radavics, karvai Végh, Elefánthy, Frang, Várkonyi, Turóczy, Csergheő, Lőrinczy, Tarnóczy, Balogh, Cseh, Farkas, Szvetenay, Korponai Nagy, Gyürky Nemess, Lazskaris, Nagyváthy, Banics, Bormastini, Mittermayer, Meszlény stb. családnevekkel, melyek azután az illető családok genealógiáját is érdekelhetik.
Másik jó oldala családfánknak az, hogy belőle megérthetjük, mikép széledt el a Török család 1663-ban Nagy-Emőke és Nyitra török kézre jutása után.
Végre egyik érdekességét képezi az is, hogy a levéltári kutatás a családfával együtt kitünteti a nagyszombati fiág kihalását, de a győrinek fönmaradását és továbbterjedését 1699 után a jelenkorig.
Előadásunkat két főszakaszra oszthatjuk: először Nagy Iván nyomozásait követjük a családfa adataival kiegészítve, ezután a történelem segélyével megvilágítjuk a család helyzetét 1663 és 1699 közti időben; másodszor szólunk a győrmegyei Török családról, mely egy 1613-ban kelt czímeres nemeslevélre alapítja leszármazását.

I.

Nagy Iván «Magyarország Családai» cízmű munkájában a nagy-emőkei Török családról bevezetésül ezeket mondja:
«Nyitramegyei régi család, mely azon megyei Nagy-Emőke helységből vette előnevét, és a Török név felvétele előtt valószínűleg csak de Emőke iratott. E szerint már őse lehetett azon Emőkei János, ki 1447-ben a budai országgyűlésre Nyitramegye követe volt. Ennek utóda (tán fia) Nagy-Emőkei Miklós, kinek Apponyi Dorától fia János már nagy-emőkei Török-nek iratott, 1520–35. évi időközben élt, és gyámja Belay Bálint volt.»
Ha ezen előadást a mi családfánkkal összehasonlítjuk, itt némi csekély eltérést találunk. A családfán rajzónnal az 1431. évszám van felírva és első névűl Nagy-Emőkei Török Bartalan áll Magdolna leányával. Ez az egyetlen eltérés a két leszármazás kezdetén.
Mindenesetre Nagy Iván kimutatását kell itt elfogadnunk; mert világos, hogy a győri családfa készítője nem ismerte az első ős nevét, az 1431. évet pedig annyiban tűzte fel, hogy Emőkei János akkor kezdett Nyitramegyében fellépni és csak tizenhat év mulva küldetett Budára követűl. De különben ezen első névtől nincs is az egyenes leszármazás kimutatva, Nagy Iván is zárjel közé teszi (tán fia) kételyét és Miklóssal kezdi az egyenes leszármazást.
Nagy Iván továbbá ezeket is mondja:
«I. Jánosnak gyermekei közől Márton, Lőrincz, Bora és II. János 1570-ben Miksa királytól új adományt vettek Emőke helységre.»
Tehát ezen új adomány évében az első fiú Bertalan és a harmadik fiú Dömötör, kik még 1542-ben éltek, már nem voltak életben.ű
Végül idézzük még Nagy Ivántól a következő szavakat:
«Fölösleges megemlítenünk, hogy a család neve Teöreök és Therek alakban fordul elő az okiratokban, valamint hogy az itt közlött családfa nem teljes.»
Tehát bevallja, hogy a nagy-emőkei Török család 1699-ben nem halt ki, sőt a korábbi nemzedékek tagjai is többen voltak az általa kimutatott egyéneknél, és így a kibővítésnek még tág tere nyílik.
Ilyen bővítést kaptam Csergheő Géza tagtársunktól, ki az ő házi levéltárából vett adatokra támaszkodva, így szól:
Nemes-Thaskándi Cheörgheö István már 1594-ben kezdett szerepelni és 1632-ben halt meg; első neje volt Catharina Therek de Nagy-Emyke, kinek szülői valának Leurentius Therek de Emyke és Elisabetha Elefanthy de Alsó- et Felső-Elefánt, közörökös a nyitrai Szalakusz kastélyra és a sárosi Makovicza várra, ez utóbbira vontkozó jogait 1612-ben eladta Rákóczy Zsigmond örököseinek. Birtokaik valának: Barsban kis-Bellád és Vezekény, Nyitrában Beéd, Kórus és Lápos-Gyarmat, Hontban Palajta. Ezen nő 1620 előtt halt meg; utána férje Csergheő István nőűl vette Ujfalussy Katalint tőkés-ujfalvi Ujfalussy Farkas és Poziár Annak (de Marczellháza) leányát. Minthogy a győri családfa szerint Török Katalin első férje Turóczy György volt, de atyjának Török Lőrincznek is két neje volt, Elefánthy Erzsébet (Csergheő Istvánné édesanyja) és Frang Anna, megközelítőleg kiszámítható az 1570 és 1632 közti életkora Török Lőrincz családjának is, mire Nagy Iván nem ad felvilágosítást, valamint nem említi Török Katalin első nővérét Zsuzsát, Várkonyi Simonnét.»
A győri családfa kibővíti II. Török János családját is, ki az 1579-iki új adományban említtetik. Ezen János neje alsó-lelóczi Tarnóczy István leánya Judit, kitől születtek: III. János (Nagyváthy Anna férje), István (Kereskényi Anna férje), Krisztina (korponai Nagy János és utóbb Gyürky György neje) és Anna (Nemess Péter és utóbb Laszkary Boldizsár neje).
Ezen III. János és fivére István tartották fenn a család fiágát; mert ekkor a család többi ágai fiágon már kihaltak.
III. János egyik fia, Miklós, Nyitrán 1663-ban a törökök által lefejeztetett, mely szomorú esemény az egész családban catastrophát idézett elő. Az elhaltnak fivére András lett a győri, unokaöcscse pedig Sándor a nagyszombati fiág alapítója, kikről a következőkben bővebben szólunk.

* * *

Eljutottunk a nagy-emőkei Török család forduló pontjához, mely a hajdan virágzó család romlását idézte elő.
A győri családfán olvassuk, hogy az 1570-iki új adományban említett Török Bora elzálogosítá Kis-Keszit (Haec oppignoravit Kis-Keszi). Ez özvegygyé lett 1585-ben; férje karvai Végh György a gyermektelenűl elhalt nő vagyonát örökölte.
Továbbá Török Katalin, az elébbinek unokahúga 1612-ben eladta örökjogát Makovicza várára Rákóczy Zsigmond árváinak; néhány év mulv szintén gyermektelenűl elhalván, vagyonát férje Csergheő István örökölte, ki második házasságra lépett Ujfalussy Katalinnal és 1632-ben halt meg. A Török család gzdagsága ilykép folyvást fogyott, végre Nagy-Emőke falu birtokára olvadt le.
Elérkezett Köprili török nagyvezér hatalmas hadjárata 1663-ban. Augusztus 18-án már Érsek-Újvárt kezdé Köprili 175 ágyúval vívni, mely szept. 25-ikén magát megadta. Erre egymás után következett Buják, Galgócz, Komjáti, Léva, Nógrád, Nyitra, Palánk és Szécsény török kézre kerülése.
A győri családfán olvassuk, hogy Török János és NAgyváthy Anna fia Miklós a törökök által Nyitrán lefejeztetett (a Turcis Nyitriae decapitatus). Tehát Nyitra sorsa minket közelebbről érdekel.
Kazy Ferencz «Historia Regni Hungariae. Tyrnaviae 1741.» czímű munkájában így szól:
«Érsek-Újvár sorsában szept. 25. után) más várak is osztoztak, leginkább Léva, Nyitra, Nógrád Galgócz. Nyitra magas hegyen épült vára hosszabb ostromot kiállván, a város elesése után mind a magyar, mind a német várparancsnok vétkéből az ellenséget bebocsátá. A nyitrai magyar parancsnok (Nyitray) árulásának büntetését a törökhöz menekülésével kikerülte; a német parancsnok 200 gyalogossal Pozsonyba vezettetvén, a felség kegyelmére bizta magát; de a gonosz példa istentelensége a szelídségnek nem engedett helyet. Halálra ítéltetvén, gyávaságának kellő büntetését elvette.»
Láthatjuk ezekből, hogy Nagy-Emőke már Nyitra ostroma előtt a török hatalma alá került, mert annak délkeleti oldalán fekszik. A Török családból akkor három fiatal vagy középkorú férfi volt: András, Miklós és ezek unokaöcscse Sándor; nagyon valószínű, hogy ezek az ősi birtok védelmében a töröknek sok kárt okoztak és magukat az ellenségnek gyűlöletessé tették. Legvalószínűbb, hogy közőlük Miklós a nyitrai vár védelmére adta magát; de midőn a vár az ellenséget bebocsátá, ő a többiekkel együtt benne maradt a török uralom elismerésével, mert Nyitray árulása után már nem tehetett egyebet.
A Török család többi tagjai Nyitra és Nagy-Emőke elvesztése után dél-nyugatra Érsek-Újváron túl menekültek a töröktől ment területre; a legközelebbi időben már Nagy-szombatban találjuk Török Sándort családjával együtt.
Féléven át nyugodtan birta a török Nyitrát és ezalatt kiélte a környékbeli falvakat; valószínűleg elpusztult Nagy-Emőke is, melynek földesura családostól elmenekült.
A következő 1664. évben ápril 14-én érkezett Souches Lajos osztrák hadvezér Nyitra alá, ki a városba könnyen birt benyomúlni, de a várat csak egy hónapi ostrom után birta bevenni. A három napi folytonos ágyúzás és a vár falait leomlasztotta, mire a török várőrség segélyére Érsek-Újvárról török csapat érkezett, mely annyit birt kieszközölni, hogy a legyőzötteket Érsek-Újvárra átvezethette, de a várban hagyta a sok ágyút, fegyvert és lőport; az élelmi szerek elfogytak, csak a fölemésztett lovak kifőzött fehérlő csontjai hevertek ott.
Ezek szerint Török Miklós lefejezése Nyitra várában a törökök által 1663 október és 1664 május közötti nyolcz hónap valamelyik napján történhetett. Legvalószínűbb az, hogy Souches serege jelenlétekor folyt le a kivégzés. Török Miklós vagy levéllel, vagy a vár faláról jelek által akarta a magyar seregnek tudtára adni, hogy a várban égszükség állott be és a helyőrség könnyen kiéheztetik vagy a vár bizonyos helyen megrohanható. Ez a török parancsnok értésére esvén, Török Miklóst árulásért, illetőleg hazaszereteteért, halálra ítélvén, lefejezteté.
Minthogy Nyitra visszavételével Nagy-Emőke sorsa nem változott; mert Socuhes hadjáratát folytatván, Nyitra várát romokban hagyta: másrészről a török tovább is folytatá hadjáratait, sőt egy év mulva a vasvári béke sem változtatott a török hatalmán; Nagy-Emőke továbbra is elhagyatva maradt, mert a török előtt gyűlöletes Török család nem tartá érdemesnek az elpusztult falut élete veszélyeztetésével újra birtokába venni.
Vagy haszonbérlők, vagy foglalók kezére jutott ekkor Emőke; Nyitramegye hatósága is Nyitrától távol, többnyire Vág-Ujhelyen tartotta közgyűléseit a török teljes kiűzéseig.
Néhány év után másik csapás érte a Török családot, mely annak nagyszombati fiágát törölte ki az élők sorából.
A győri családfán olvassuk, hogy Török Sándor és Cseh Anna gyermekei valának: Erzsébet, Farkas Ferencz neje, György, István és Ilona, kik mind a hárman a nagyszombati tűzvészben megfulladtak (incendio Tyrnaviensi suffocati), végre Anna, Szvetenay Zsigmond neje.
Iacute;me Sándornak két fia és egy lánya halt meg; csak két leánya maradt életben.
Mikor történt az említett tűzvész?
Erre a történelem két adattal felel.
Kazy szerint 1666. junius 24-én a nagy szárazság miatt a tűzvész Nagyszombat városának legnagyobb részét elpusztítá és nagy nyomort okozott. Kazy nem szól emberhalálról.
Ellenben Horváth Mihály az 1683-iki tűzvészt így írja le:

«Tököly julius 26-án Pozsony városát birtokába vevén, magát a várost is vívni készült; de harmadnapon Károly herczeg is oda robogott seregével s Tökölit Nagyszombatig s a Vágig visszanyomván, és Pozsony városát ismét Leopoldnak hódoltatván meg, visszatért elébbi táborába. Nagyszombat augusztus 8-án majdnem egészen a tűz martalékává lett, melyet a város körűl táborozó kuruczok és törökök által meggyújtott csűrről az erős szél a városba is átvitt. A zsákmányolástól félő polgárok még ekkor sem akarván megnyitni kapuikat, három-négyezeren közőlök a lángtengerben vesztek el.»
Ekkor tehát nemcsak házak és élelmi szerek, hanem emberek is sokan égtek el. Legngyobb valószínűség szerint Török Sándor gyermekei közűl a három középső ezen tűzvészben fulladt meg. Az 1666-iki tűzvészkor Sándornak még aligha volt neje és gyermeke, Nyitra ostroma után két év mulva. Csak az első és utolsó leány maradt életben, kik utóbb férjhez is mentek.
Ugyanezen (1683) évben, de még a tűzvész előtt, ápril 6-án (feria 2-a post dominicam Jubilate) vett ki Török András, a lefejezett Miklós fivére és az elégett gyermekek nagybátyja nemesi bizonyságlevelet Nyitramegyének Vág-Ujhelyen tartott közgyűlésén; de ennek kezdetben nem sok hasznát vehette, mert julius 14-én Kara Mustafa török hadának Bécs alá érkezése, aug. 8-án a nagyszombati tűzvész, szeptemberben Tökölinek Bécs felszabadulása után Pozsonynál táborozása, Budának 1684-iki sikertelen ostroma, Érsek-Újvárnak 1685-iki sikeres ostrom általi bevétele, Budának 1686-iki ostroma és bevétele, az 1687-ben felállított eperjesi vértörvényszék és a pozsonyi országgyűlés, 1688-ban Székes-Fehérvár visszafoglalása, az 1689-iki octroyált közigazgatási rendszere, 1690-ben Károly lotharingi herczeg halála és Tököli új mozgalmai, 1691-ben a nagy szerb telepedések és a szalánkementi nagy ütközet, 1692-ben a kórvész pusztításai, 1693-ban Nándor-Fehérvárnál, 1694-ben Péterváradnál folyt eredménytelen csatározások, 1695-ben Lippa elvesztése és Veterani elesése, 1696-ban a temesvári kudarczok, 1697-ben a katonai féktelenségek, 1698-ban a nagy adóemelések – mind oly körülmények valának, melyek Török Andrást valószínűleg fegyveres szolgálattevésekre kényszeríték, és így a békés letelepedésre és nemesi jogainak társadalmi élvezésére nem gondolhatott.
Csak a karlóczai békekötés után szánta el magát Török András a nyugalomra, midőn már Sándor unokaöcscse is meghalt és annak leányai férjhez mentek vala.
Nyitramegyében Nagy-Emőke birtokától már harminczöt év óta megfosztva levén és azt más kezeken látván; a neoacquistica commissio előtt pört vinni, még inkább a birtokban levő földesúr ellen győzni nehéz és költséges levén; Győrbe költözött át, hol véglegesen megtelepedvén, Nyitramegyétől hozott testimonialisát kihirdetteté, mi 1699. november 4-én a győri közgyűlésen meg is történt és a publicatio a testimonialison indorsáltatott._{A régi törvénykezésben jogelv volt: boldogok a birtokban levők (beati possidentes). A birtokból kiesett tulajdonos mindig bizonyított; a birtokban ülő birlaló mindig tagadott; az 1690-ben feállított neoacquistica commissio szabad belátása szerint ítélt: képzelhető Török András helyzete, kinek családi okmányai 1683-ban három rokonával együtt a nagyszombati tűzvészben megégtek.}*
Iacute;gy folyt le a nagy-emőkei Török család legsúlyosabb korszakának harminchat éve (1663–1699) egyetlen férfi életben maradására leolvadva és ősi birtokukat is elvesztve.

II.

Midőn a jelen értekezés első szövegezése a nyomdában már kiszedve állt, jött kezemhez a győri Török András 1683-iki nyitramegyei testimonialisa, melyből kitűnik, hogy az armalissal biró család a nagy-emőkei birtokostól csakugyan különbözik; de a győri családfa úgy van összeállítva, hogy a kettő közös származását tünteti fel. Ez úgy történhetett, hogy Tarnóczy Miklós és István, mint Török András rokonai eszközölték ki Végh-Ujhelyen a nemesi bizonyság-levél kiadását; a Tarnóczyak pedig az emőkei Török családdal is rokonságban állottak.
Most térjünk át a czímeres nemeslevélre hivatkozó győrmegyei Török családra.
Ez utóbbi családról ennyit mond Nagy Iván:
«A nemességet Török Márton kapta 1613. évi márczius 19-én Prágában kelt czímerlevelében, II. Mátyás királytól». – De a család birtokában levő czímeres oklevél: «Datum per manus fidelis nostri dilecti Reverendi Valentini Leepes Episcopi Nitriensis Comitis perpetui, Consiliarii et Aulae nostrae per Hungariam ancellarii in Arce nostra Regia Posoniensi decima nona mensis Martii Anno Domini millesimo sexcentesimo decimo tertio» etc. Tehát hat nappal iratott alá Anna királyné koronázása előtt.
Ezen nemeslevél kihirdettetett Veszprémben, de a záradék sorai olvashatlanok. Ezt a huszonnégy évvel később kelt győrmegyei jegyzőkönyvből tudjuk meg, mely magyar fordításban így szól:
«1638. Nr. 311. Pag. 221. Ugyanez évben nemes Török János bemutatván néhai nemes Török Márton armalis levelét, ez minthogy Veszprém vármegyében is kihirdetve volt, uj kihirdetést nem igényel, hanem azt csak megnézvén, ő bevétetett a vármegye kebelébe Török Farkas és Miklós fivéreivel együtt.»_{Anno eodem nobilis Joannes Török, reproductis literis armalibus nobilis quondam Martini Török, eaedem quia in comitatu Veszprimiensi etiam publicatae fuissent, nova publicatione non indigebant, sed iis solummodo visis, is receptus in medium Comitatus una cum fratribus suis Volfgango et Nicolao Török.}*
Ezen kihirdetés után negyvennégy év múlva adta be Tarnóczy Miklós Török András folyamodványát Nyitramegye rendeihez Vágh-Újhelyen 1682. ápr. 29-én, melyre a végzés csak egy év múlva hozatott, vagy talán csak ekkor adatott ki 1683. ápril 6-án, mely magyar fordításban így hangzik:
«Mi Nyitra vármegye urai, főpapjai, országnagyjai és nemesei közönsége emlékezetűl adjuk, hogy nekünk Cantate vasárnap után legközelebbi szerdán 1682. évben itt Vág-Ujhelyen tartott közgyűlésünkben, midőn megyénk közügyeinek tárgyalása és elhatározása végett együtt valánk: Akkor nemzetes Tarnóczy Miklós nemes Teöreök András nevében és személyében, ki most már Győrben tartózkodik, folyamodvány által előadta mind az ő, mind nagyontisztelendő Tarnóczy István Jézus-társasági atya kérelmét: miután nevezett Teöreök András az idők mostohasága miatt nemesi kiváltságait és armalis leveleit elvesztette és más vármegyékben lakván, ügyei végett nem csak különféle helyeket összejárnia, hanem az ország jogai így kívánván, saját ügyeit is keresnie és védeni kell, mely alkalmakkor nem kevés kellemetlenséget és kényelmetlenséget nemesi jogainak kétségbe vonása miatt eltűrni kénytelen, neki az ő valódi és kétségtelen nemességéről szóló bizonyságlevelet kiadni és engedélyezni méltóztatnánk. Mely kérelmet mint igazságosat és törvényest meghallgatván és elfogadván, elismerjük ezennel, hogy a nevezett Teöreök András valóságos és kétségtelen nemese ezen Magyarországnak és ugyanazon nemesi mentességge és előnynyel bír, melyekkel az ország más valódi nemesei. Miről ezen bizonyságlevelünket az ő jogai és szabadabb mozoghatása végett jövő óvatossága és biztossága szükségére vármegyénk hiteles pecsétével megerősítve kiadtuk, a közigazság így kívánván. Kelt föntemlített Vág-Ujhely mezővárosban Jubilate vasárnap utáni kedden, közgyűlésünk tartásának napján, az úr 1683. esztendejében. (P. h.) Olvasta és kiadta Trenchiny István, Nyitra vármegye hites jegyzője s. k.»
Ezen nemesi bizonyságlevél 1699. nov. 4-én Győrött, 1728. június 7-én Veszprémben kihirdetési záradékkal lett ellátva.
Az eredeti után írt másolat hitelesítve lett Győrött május 14-én.
A Győrött lakó és ott nyitramegyei bizonyságlevelét kihirdető Török András neje nincs a győri családfán megnevezve; de valószínű, hogy győri családfán megnevezve; de valószínű, hogy az Fekete Anna volt, ki Török András nevű férjével élt házasságban és szintén Török András nevű fiát a győri székesegyházban keresztelteté meg 1691. május 8-án.
Ezen II. Török János azután nagykorúságában Veszprémben lakott, hol a nemesi investigatio alkalmával 1728 jun. 4. Veszprémmegye Pápa városában tartott közgyűlésén nemességét atyja nyitramegyei nemesi bizonyságlevele és ennek Győrött történt kihirdetése alapján szintén kihirdetteté huszonkilencz évi időköz után, midőn már ő is családos volt, nőül vevén Barics vagy Banics Erzsébetet, kitől Sándor, András, Gáspár és József fiai születtek.
Ezen II. András az 1732-iki második nemességi nyomozó bizottság előtt Veszprémben ismét bemutatá nyitramegyei és győrmegyei bizonyságleveleit, melyekről a veszprémmegyei jegyzőkönyv magyar fordításban így szól:
«Az alsó járásban Veszprém mezőváros. Török András úr, másik Török András fia, ezen tek. vármegye táblabirája, bemutatta tek. Nyitra vármegye hiteles bizonyságlevelét 1683. évi Jubilate vasárnap utáni hétfőről, mely ugyanannak Vág-Újhely mezővárosban tartott közgyűlésén a nevezettnek atyja számára adatott ki és ezután 1699. deczember hó 4-én Győr vármegye közgyűlésén bemutatva és elfogadva lett. Végre pedig az a jelen tek. vármegyében is 1728-ban a lefolyt nemesi nyomozás végzése alatt bemutattatott és szintén elfogadtatott, elődeinek és következésképpen a bemutató úrnak is nemességét elismerjük.»_{Protocollum investigatae I. Comitatus Veszprimiensis Nobilitatis authenticum Processus inferioris de anno 1732–1733. No. III. – In processu inferiori. Oppidum Veszprim. «Dominus Andreas filius alterius Andreae Török, Tabulae huiusce I. Cottus Judiciariae Assessor, reproduxit authenticas I. Cottus Nitriensis testimoniales de anno adhuc 1683. feria 2-da proxima post Dominicam Jubilate e generali eiusdem Congregatione in Oppido Vágh-Ujhely celebrata, pro parte praefati Genitoris eiusdem emanatas ac tandem anno 1699. die 4-a mensis Noverbris in congregatione generali comitatus Jaurinensis productas et acceptatas, et post vero etiam in hocce I. comitatu anno 1728. sub defluo Investigationis Nobilium eotum peractae exhibitas ac pariter acceptatas, nobilitatem antenatorum et consequenter ipsius quoque Domini producentis cognoscentes.»}*
Látjuk ebből, hogy ezen II. András a győrmegyei I. Andrástól származott át Veszprémmegyébe, hol táblabiróvá is lett, még 1741-ben ott lakott; de az 1755-iki harmadik investigatiokor nem lakott ott, hanem már korábban, talán atyja halála következtében, Győrbe költözött át, hol szintén a megye táblabírája lett és nemességét Győrött 1751-ben kihirdetteté, miről a jegyzőkönyv magyar fordításban így szól:
«1751. január 19-én Török András úr, ezen vármegyének is táblabirája, bemutatván, tek. Nyitra vármegye hiteles és hitelreméltó bizonyságlevelét, mely 1683. évi Jubilate vasárnapra következő hétfőn Vág-Újhely mezővárosban tartott közgyűlésén egykor itt Győrött lakott másik Török András, s nevezett esedezőnek atyja, számára kiadatott és ugyanazon vármegye hiteles pecsétjével megerősítve később ezen vármegye egyeteme előtt 1699 deczember 4-én tartott közgyűlésén itt kihirdettetett és ilykép hátároztatott, végre harmadszor is tek. Veszprém vármegyében ennek 1728 junius 4-én Pápa mezővárosban tartott közgyűlésén ünnepélyesen kihirdettetett, régebbi gyakorlattal is megerősített nemességét fölöslegesen is nyilván és bőségesen bebizonyítván, neki hiteles bizonyságlevél természetes és törvényes fiai Török Sándor, Gáspár, ifjabb András és József urak neveinek beiktatásával ezen vármegye hiteles pecsétje alatt kiadatni rendeltetik.»_{Protocollum Cottus Jauriensis 1751. Nr. 45. P. 801. Anno 1751. die 19-a Januarii. «Dominus Andreas Török, Tabulae Sedis Judiciariae huius etiam Comitatus Assessor, authenticis et fidedignis Literis Testimonialibus Inclyti Cottus Nitriensis anno Dni 1683. feria 2-a post dominicam Jubilate ex generali congregatione in oppido Vág-Ujhely celebrata, hic Jaurini olim degenti alteri Andreae Török prefati quippe Dni Instantis genitori elargitis et sub authentico eiusdem Cottu sigillo emanatis Testimonialibus, hisque successive coram altera universitate hiusuce Cottus sub Generali Congregatione die 4-a mensis Novembris anno 1699. istic publicatis taliterque indorsatis, tandem in tertio etiam Inclyti Cottus Veszprimiensis videlicet sub Generali Congregatione die 4-ta mensis Junii Anno 1728. in oppido Papa celebrata solenniter publicatis et veturstiori etiam usu roboratam Nobilitatem suam ex superabundanti palam et ubertim comprobatam remonstrando, eidem idcirco authenticae Testimoniales, cum insertione nominum Dominorum eiusdem filiorum Alexandri quippe, Caspari, Andreae junioris et Josepht omnium Török, sub authentico Comitatus huius sigillo expediendae statuuntur. »}*
A győri családfán olvashatjuk, hogy ezen II. András fiai közől: Sándor nőül vette Meszleny Zsófiát, kitől Bora, Rozália, Judit, Ignácz és Benedek kapitány születtek; III. András nőül vette Bormastini Évát, kitől IV. András született; Gáspárról nevénél többet nem tudunk; József nőül vette Mittermayer Teréziát, kitől születtek János, József, Anna és Teréz.
Ideáig terjed a győri családfa tartalma, melynek tételei a nyitrai káptalan, a győr- és veszprémmegyei és az országos levéltár adataival nyomról-nyomra megegyeznek és az általam felhozott okmányokon kívül a történelem és anyakönyvek által is bizonyíthatók.
A győri családfa bizonyítását Győrmegye 1751. január 19-ről kelt jegyzőkönyvi kivonatával bezárom.

A Török család győri családfája.
Nagyemőkei Török Miklós (Apponyi István leánya, Dóra); Török János 1520–52. (Se ... Krisztina).; Bertalan 1542.; Márton 1542–0570.; Demeter 1542.; Lőrincz 1542. 1570. (I. Elefanthy Erzse, 2. Frang Anna).; Bora 1570. (karvai Végh György). Elzálogítá Kis-Keszit, özv. 1585.; II. János 1570. (alsólelóczi Tarnóczy István leánya, Judit).; Orbán.; Fruzsina (Kereskényi András).; Zsuzsa (Várkonyi Simon); Kata (1. Thuróczy György. 2. Csergheő István). 1594. † 1632.; Anna (1. Plavovics m. Zabó György. 2. Lőrenthey György).; III. János (Nagyváthy Anna).; István (Kereskényi Anna, özv. 1652.); Krisztina (1. Nagy János, 2. Gyürky György).; Anna (1. Nemess Péter, 2. Laszkáry Boldizsár).; Kereskényi Ilona (Radavics); Miklós Nyitrán † 1664.; I. András Nyitra 1683. Győr 1699.; Zsuzsa (Balogh István).; Bora (Thuróczy György).; Sándor (Cseh Anna); II. András (Banics Erzsébet). Veszprém 1728. 17832. 1741. Győr 1751. † 1762.; Erzse (Farkas Ferencz).; György; István és Ilona nagyszombati tűzben † 1683.; Anna (Szvetenay Zsigmond).; Sándor (Meszleny Zsófia 1752.); Gáspár.; III. András (Bormastini Éva még élt 1792.); József (Mittelmayer Teréz † 1802.); Bora.; Rozália; Judit.; Ignácz.; Benedek kapitány.; János.; József.; Anna.; Teréz.

A mi ezután következik, már csak magánértesüléseim szerint adatik elő. Az illető családoktól függ, hogy a rájuk vonatkozó okmányokat maguknak megszerezzék és genealogiájukat más részletekkel is kibővítsék.
Török Sándor és Meszleny Zsófia gyermekei Borbála, Rozália, Judit, Ignácz és Benedek Győr belvárosában laktak, a további nyomozás ott végzendő.
Török III. András és Bormastini Éva fia volt IV. András, ki valószínűleg még Veszprémmegyében 1744. körül született, 1761 után eltávozott Győrből szülei köréből a békésmegyei Tót-Komlósra, mely csak 1746-ban lett a szentandrási tótok által megtelepítve: akkor ott a földbirtok jutányosan volt kapható. Itt 1769. máj. 11-én nőül vette Beszterczey Annát, kitől Samu, Ferencz, Katalin és János születtek.
Török Sámuel és Jakoppovits Veronika gyermekei: Teréz, Pál, Károly és Endre, kinek neje Jung Janka, gyermekei: Emil, Géza, Gyula és Leona.
Török Ferencz és Welk Jozefa gyermekei: Teréz (Czerva Sándorné), Janka (Török Andrásné), Emilia (Natter Ferenczné), Mária (Czauner Alajosné), Anna (Horváth Imréné), Jozefa (Roszt Ottóné); Ferencz, a második gyermek, nőül vette Nebenführer Saroltát, kitől Sarolta, Béla, Irén, Ervin és Artur születtek.
Török Katalin Molitorisz férjével gyermektelenűl halt el.
Török János Nagy-Szebenben vagyonos polgárrá lett, gyermekei: Erzse, Mária, János, Zsuzsa, András és Ferencz. Leszármazási táblájuk:

Török IV. András Tót-Komlóson (Beszterczey Anna 1769.); Sámuel (Jakoppovics Véra); Ferencz (Welk Jozefa); Kata (Molitoris N.); János N.-Szebenben.; Teréz.; Pál; Károly.; Endre (Jung Janka).; Ferencz (Nebenführer Sarolta).; Hat nővér.; Emil.; Géza.; Gyula.; Leona; Sarolta; Béla.; Irén; Ervin; Artur.; Erzse.; Mária.; János.; Zsuzsa.; András.; Ferencz

Török András veszprém- és győrmegyei táblabiró negyedik fia József, nőül vette Mittermayer Teréziát, kitől Győr-szemerén születtek: János, József, Antal és Teréz. Ezek közől: János nőül vete Györgyi Erzsébetet, kitől Sándor és Éva születtek. Ez férjhez ment gróf Sigray Lázárhoz és egyik leánya Goda Lajos neje lett, kinek fia Goda Béla országgyűlési képviselő.
József neje Schopper Anna, gyermekei Bálint és Róza.
Meg kell még említenem, hogy azon czímeres nemeslevél, mely 1613. márczius 19-ikén, Anna királyné koronázása előtt hat nappal, Pozsonyban kelt és Teöreök Márton, Nagy Mátyás, Miklós, János, Péter és Beke Demeter nemesítését foglalja magában, a nagy-emőkei Török család leszármazásával össze nem egyeztethető és a győri családfához is csak a nyitramegyei 1683-iki nemesi bizonyságlevél közvetítésével alkalmazható.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.

A ludányi Bay család leszármazásához.

A «Turul» 1889-ik évi hetedik kötete 4-ik füzetében Bay Ilonától egy közlemény jelent meg, melynek 174-ik lapján ez olvasható: «Szabolcs-, Győr-, Borsod-vármegyékben birtokos Bay család geneologiája ismeretlen előttem.»
E hézagot pótolandó, hogy a család kiterjedt ágainak genealogiai összeköttetései felől a nézetek tisztuljanak, álljanak itt a következő adatok.
Az említett czikk a genealogiát helyesen veszi fel addig a Bay Istvánig, kinek neje Rády Zsuzsánna volt, (de nem Mádi Zsuzsánna, mert az utolsó Madainak nem egy, hanem három leánya volt, azonban Bay egyiket sem vette nőül) mivel a család beregmegyei ága ennek a házaspárnak Ferencz fiától származik le. – Ennek a Ferencznek testvéréről, A Nicomédiában kibujdosott Mihályról is helyesen emlékezik meg, valamint arról is, hogy ezen Mihálynak a maradékai fiu ágon kihaltak. De hallgat a harmadik testvérről Istvánról, kinek felesége Kölcsey Klára volt.
Ludányi Bay Istvánnak és nejének Kölcsey Klárának egyetlen fia volt L. Bay Ádám, ez feleségül vette Pazonyi Elek Borbálát, ennek a házaspárnak a nevei 1725-ből olvashatók a Nyir-Madai h. h. ref. egyház úrasztalához való készletein.
Ludányi Bay Ádámnak két fia maradt; az egyik Bay László, ki már idős korában nőül vette Szolnoki Jármy Juliánnát, maradékot nem hagyott maga után, a másik fia Ludányi Bay István pedig nőül vette Péli Nagy Eufrozinát.
Ebből a házasságból hatan származtak, u. m.: négyen fiúk és ketten leányok.
A legidősebb volt L. Bay László, ki Szatmáry-Király leányt vett nőül Borsodmegyéből Boldváról; maradt egy fia Ignácz; ezen Ignácznak feleségétől Mokcsay Rozáliától maradt fia L. Bay Miklós boldvai birtokos, ez is elhalt már, fiu maradékai azonban vannak: András és László.
A második fitestvér L. Bay Ferencz volt, kiről, mint volt szeptemvirről, Bay Ilona közleménye is megemlékezik, ennek feleségétől Fáy Ilonától fia nem maradt, hanem három leánya: ezek közűl Judit Bárczay Pálné, Francziska Gyürky Pálné, Borbála Pázmándy Károlyné.
A harmadik fitestvér L. Bay Sándor volt, kinek sem első, sem második nejétől maradékai nem maradtak, és 79 éves korában, minden testvérei közt legutoljára halt el.
Negyedik fitestvér és mindnyájok közt legfiatalabb alulirott atyja L. Bay István, kiről a Bay Ilona közleménye is megemlékezik, mint királyi tanácsosról. – Bay István meghalt 1820-ban febr. 20-án Nyir-Madán, Szabolcsmegyében, a testvérbátyja Ferencz pedig Pesten, úgy, hogy a halálesetet jelentő gyászlevelek a postán keresztezték egymást.
Ludányi Bay István három izben nősült; első nejétől Rofi Borbély Annától született első gyermeke volt Bay Juliánna, ki Pestmegyében Pándon halt meg, mint néhai Szilassy László özvegye, ennek első szülött fiáról irta Fáy András az akkor hiressé vált «Pándi csoda» czím alatti versezetét; második gyermeke volt L. Bay József; ez nős volt, de nejétől, Hunyady borbálától elvált, s maradék nélkül halt el; harmadik gyermek volt Bay Anna, ki 87 éves korában, mint özvegy Kenessey Zsigmondné halt meg Fehérvármegyében Nyéken.
L. Bay István második neje volt Tolcsvai Bónis Katalin, kitől maradt két leánya: az idősbik L. Bay Borbála Szemere Péterhez Zemplénmegyébe, a fiatalabb L. Bay Katalin pedig Ungmegyébe Bernáth Zsigmondhoz ment férjhez, mindkettőjöknek vannak maradékai.
1812-ik évben Ludányi Bay István harmadszor is megnősült Biharmegyéből Sámsonból, néhai Budaházy Lajos volt főszolgabíró özvegyét Felsővályi Vincze Máriát vevén feleségül: ebből a házasságból alulirott maradt egyedül, – ki mint öt éves gyermek vesztette el atyját 1820-ban.
Bay István két leánytestvére közűl, L. Bay Anna férjezett Hunyady Jánosné, L. Bay Erzsébet pedig Ilosvay Lászlóné volt, mindkettőjöknek számos maradékai élnek.
A ludányi Bay-család leszármazása.

I.
Barnabás 1453.; János.; Borbála.; Katalin.; Ferencz (1552–1570.); György.; Mihály, neje Décsy Helena.; Mihály.; Ferencz.; Mihály †.; András.; Ignácz, neje Drencsény Zsófia 1549. (Czímerlevelet nyer.); Anna, férj. Batzó Gáspárné.; Mihály neje Korna Borbála.; Klára, férj. Ráday Gáspárné.; Judit, férj. Petry Györgyné.; György.; István, neje Rády Zsuzsánna (1635 körül).; Zsigmond.; Mihály, neje 1. Chernel Erzsébet † 1669. 2. Herman Mária. (1665. m. főjegyző, 1682. munkácsi várparancsnok, 1705–6. orsz. követ.); Anna, férj. Szénás Péterné.; Katalin, férj. Horváth Györgyné.; Erzsébet, férj. Buday Frenczné.; Ferencz, neje Perneszy Borbála.; György †.; László †.; István, neje Kölcsey Klára.; András, neje Uray Éva.; János.; István, neje Ujhelyi Julia.; Mária.; Anna.; Ádám, neje 1. Szirmay Erzsébet, 2. Elek Borbála.; Éva, férj. Gyulay Istvánné.; Ferencz, neje Kende Katalin.; Ádám, neje pazonyi Elek Borbála (1725 kör.); András.; András.†; Borbála, férj. Csuha Péterné.; Mihály †.; László.; Ferencz.; György, neje Domahidy Anna. (L. II. táblán.); Erzsébet, férj. Szuhay Gáspárné.; László, † neje Jármay Juliánna.; István, neje Pély Nagy Eufrozina. (L. III. táblán.); Erzsébet, férj. Kende Mihályné.; Éva, férj. Bégányi Gáborné.; Borbála, férj. Csányi Istvánné.; Klára, férj. Bölönyi Lászlóné.

II.
György neje Domahidy Anna; Ferencz.; György † 1810. neje 1. Elek Krisztina, 2. Pogány Mária.; Julianna férj. Pogány Lászlóné.; Erzsébet férj. Dézsy Mihályné.; Károly, 1798. m. főszolgabíró, neje Csernel Erzsébet (esk. 1796.); Ferencz † 1796. neje Olgyai Anna.; Ádám neje Pogány Krisztina.; Mária, férj Gulácsy Lőrinczné.; József neje 1. Posa Zsuzsánna, 2. Szemere Krisztina (esk. 1812.); Terézia férj. Kajdy Lajosné (esk. 1807.); Zsófia férj. Ajtay Józsefné.; György-csomai, 1825. megyei főszolgabíró, utóbb szeptemvir. neje Gecsy Mária (esk. 1821.); Ignácz, 1829. megyei főjegyző, neje Uray Zsófia.; Zsuzsánna, férj. b. Uray Bálintné.; Gábor, 1835. megyei főszolgabíró, neje Ormós Katalin († 1866.); Czeczilia, férj. Kazinczyné.; Ferencz, 1849. alispán, 1872. orsz. képv., neje Nádassy Katalin.; Anna. férj. báró Urayné.; Terézia, férj. Eötvös Tamásné.; János, neje Ujhelyi Antonia.; Sándor, neje Pély Emma.; Bertalan, 1848. őrnagy, neje Kelcz Mária.; György († 1866.) neje Lónyai Luiza.; Zsuzsánna, férj. Leszkay Károlyné.; Erzsébet, férj. Darvas Albertné.; Ilona, férj. Revitzky Józsefné. (1878. elvált.); László, neje Hámossy Paula.; József, neje Bercsey Etelka.; Károly, neje 1. Freiseisen Boriska. 2. Nagyiday Bóra.; Katalin, férj. Horthyné.; Mária, férj. Bagosyné.; István, neje Janich Irma.; Borbála.; Melinda. †; Emma.; Mihály †; Aladár. †; Georgina, férj. Plathyné. †; Berta, férj. gr. Dessewffy Miklósné.; Géza.†; Gabriella, férj. Patayné.; György.; Ferencz.; Józsefl; Lajos.; Mária.; Ida.; Gábor.; András.; Margit.; Géza. †.

III.
István. neje Pély Nagy Eufrozina.; László, neje Szatmáry Király leánya.; Ferencz, septemvir, † 1820., neje Fáy Ilona.; István, kir. tanácsos. † 1820., neje 1. Borbély Anna, 2. Bónis Katalin, 3. Felső-vályi Vincze Mária (1812.); Anna, férj. Hunyady Jánosné.; Sándor. †; Erzsébet férj. Ilosvay Lászlóné.; Ignácz, neje Mokcsay Rozália; Francziska, férj. Gyürky Pálné.; Judit, férj. Bárczay P.-né.; Borbála, férj. Pázmándyné.; Juliánna, férj. Szilassy Lászlóné.; József, † neje Hunyady Borbála.; Anna, férj. Kenessey Zsigmondné.; Borbála, férj. Szemere Péterné.; Katalin, férj. Bernáth Zsigmondné.; Ferencz (sz. 1815.), neje 1. Szilágyi Amália († 1862.), 2. Bernáth Mária (1864-től).; Miklós.; István, neje Mészáros Erzsébet.; Mihály, neje Sántha Erzsébet.; Terézia, férj. Vitzián Elekné.; Gábor, neje Fischer Mária.; Erzsébet. †; Sándor, neje Klobusiczky Mária.; Amália, férj. Zoltán Jánosné.; Ferencz.; Ádám.; Lajos.; Bertalan.; Mária.; Ida.; Ilona.; András.; Kálmán.; András.; László.; Szeréna.; István.; György.; Miklós.; László. †; Anna.; Leona.; József.; Gabriella.; Sándor.; Katalin.

Egyébként ez ág nemzedékeiről a mellékelt genealogiai táblázat bővebb felvilágosítást ad.
Bay Ilona közleménye kapcsán meg kell még emlékeznem Bay István és Rády Zsuzsánnának harmadik fiáról Bay Mihályról és maradékairól is.
Az 1685-ik évi V-ik t.-czikkelyben Tököly Bay Mihály is Kis-Ázsiába ment, de jószágai valószinűleg azért nem koboztattak el, mert testvéreivel megosztozkodva nem volt, vagy talán azért, mert még szülei is életben lehettek; midőn azonban – mint Bay Ilona helyesen közlötte – Rákóczy fejedelemnek a szolgálatába lépett, ugyanattól egy osztoztató parancsolatot Szabolcs vármegyéhez eszközlött ki (ez megvan a szabolcsmegyei levéltárban), melynek alapján testvéreivel meg lett osztoztatva, és osztályrészébe jutott; Beregmegyében Surányban egy curia és egy telek, Szabolcsmegyében Nyir-Madán egy curia és kilencz telek, P.-Dobóson öt telek, Kis-Varsányban hat telek, Rádon két telek.
Már a szatmári békekötést megelőzött egyezkedéseknél, a confederatusok részéről tett előzetes pontozatok közt (Szalay L. «Történeti emlékek» czímű munkájában) meg van említve Bay Mihály jószága.
Ezen Bay Mihálynak egy fia és egy fi-unokája azon meggyőződésből indulhattak ki: hogy a szatmári béke amnestiája nem terjedhetett ki azokra, kik 1685-ben Tökölyvel együtt proscribáltattak, így jónak látták, a fentebb részletezett birtokaira, gróf Pálfy Miklós nádortól nádori adománylevelet kieszközölni, mely nádori adománylevél eredeti példánya Nyir-Madán az én saját levéltáramban van.
Az így megerősített birtoklás után Bay Mihály fiutódai mindezen birtokaikat, örök vallás mellett, eladták a Báji Patay családnak, ők pedig t. i. a Bay Mihály fiutódai, további fiumaradék nélkül elhaltak, mire Bay István 1808-ik évben, az akkori uralkodó Ferencz császár-királytól mindezen javakat a lehető – lappangó királyi jogokkal felkérte, s a kért donatiót meg is kapta, a leleszi conventből kiküldött tag, mint királyi megbizott által statuáltatta is magát, de a birtokban levők ellentmondása miatt arra lett utasítva, hogy ellenök úgynevezett contradictorius pert kezdjen a királyi itélő tábla előtt. – Ezen pert Bay István meg is kezdete, folytatta 1820-ban történt haláláig s miután én magam is 1837-ik évben ügyvédi oklevelet nyertem, így e pert, mint az atyám egyedüli fiörököse, folytattam, és a per 1847-ik évben már abban a stádiumban volt, hogy alpereseim két prohibitója visszavettetett, az újra beiktatás elredeltetett, – alperesek liquidatióra utasíttattak, – így érte ezt az ősiségi nyílt parancs, melynek folytán a Bécsben székelt semmitőszék, a herczeg Eszterházy ellen folyt híres Bossányi-perben épen akkortájt már megállapított elvek alapján, az én donátionális peremet is megszüntette.
Ebben a contradictorius perben használta fel okmányul boldogult édes atyám Ludányi Bay István, a most említett nádori adománylevelet, valamint azt a Rákóczy-féle csere-levelet, melyet Bay Ilona felemlít, hogy ő azt a történelmi társulatnak ajándékozta.
Végezetűl álljon itt a család leszármazási táblája:
(A családfát lásd a megelőző lapon.)
Idősb LUDÁNYI BAY FERENCZ.

Vegyes.

Kis-Károly király egy oklevele.
(Egy melléklettel.)

Kis-Károly király 1386. jan. 26. oklevele.

Társulatunknak f. é. jan. 30-án tartott választmányi ülésén II. (Kis-) Károly királ yoklevelét volt szerencsém bemutatni; e gyászos véget ért királyunktól alig birunk nehán oklevélnél többet felmutatni, nemcsak azért, hogy uralkodása hónapokra volt szorítva, hanem még azon oknál fogva sem, mert Mária királyné hívei előtt gyanus volt minden, ami II. Károlytól származott, s így a király halála után az illető oklevelek birtokosai, nehogy gyanút keltsenek, iparkodtak azokat megsemmisíteni.
Alkalmam volt számos magánlevéltára átkutatni, de II. Károly királytól oklevelet egyikben sem találtam, mígnem végre a volt kamarai levéltárban az úgynevezett Cista Reseratában II. Károly király idejéből három oklevelet sikerült fölfedeznem, ezek közűl kettő magának a királynak kiadványa, a harmadik pedig egy jelentése a jászói conventnek a királyhoz, bizonyos birtokba iktatásról; mind a hármat közöltem a Hazai Okmánytár VII. kötetében 420–423. ll. Ezeken kívül az eddig megjelent oklevéltárakban II. Károly királytól több oklevelet közölve nem találunk, s miután e király után oly kevés írásbeli nyom maradt, annyival inkább örömömre szolgált, midőn egy újabb oklevelet fölfedeznem sikerült.
A Kisfaludy család levéltárának egy részét Kisfaludy Árpád úr egyetemi tanár őrzi, ő volt szives azt közlés végett átengedni, mint annyival inkább kész vagyok teljesíteni, hogy a család e nevezetes emlékének közzétételével a család levéltárának gazdagságát ekként is bebizonyítsam.
Eddigelé magánlevéltáraink között a Kisfaludy családé egyedül áll, mely II. Károly király által kiadott oklevelet tartalmaz.
A papírra írt s első soraiban már megromlott oklevelet ritkaságánál fogva hasonmásban is közöljük, tartalma a következő:

Karolus dei gratia rex Hungarie Jerosolimitani Sycilie etc. fidelibus suis capitulo ecclesie Castreferrei salutem et gratiam. Dicitur nobis in personis Basilly filii Nicolai filii condam Ben[edicti bani] de Debrenthe et nobilis domine relicte eiusdem condam Benedicti bani, quod Johannes et Nicolaus filii Laurentii de Jaar alias nonnullos famulos et iobagiones ipsorum in silvis in faciebus possessionum eorum Jako et Ardo vocatarum existentibus quampluribus bobus et curribus tribus vicibus consequenter omni corum sine culpa imo potentialiter spoliassent in preiudicium eorumdem filii Nicolai et nobilis domine valde grande. Super quo fidelitati vestre firmiter precipiendo mandamus, quatenus vestrum mittatis hominem pro testimonio fidedignum, quo presente Stephanus filius Andree de Ayka, vel Dominicus frater eiusdem, sin Johannes filius Stephani de Syrcheg, seu Blasius de eadem, neve Johannes filius Elie de Bereczke, ceu Jacobus filius Demetrii de eadem ahis absentibus homo noster ab omnibus quibus decet et licet palam et occulte diligenter de premissis investigando sciat et inquirat omnimodam veritatem, quam tandem nobis fideliter rescribatis. Datum Bude, setandem nobis fideliter rescribatis. Datum Bude, secundo die festi convensionis beati Pauli apostoli, anno domini MCCCLXXX. sexto.
Kívül: Fidelibus suis capitulo ecclesie Castriferrei pro Basillio filio Nicolao filii condam Benedicti bani et nobili domina relicta eiusdem Benedicti bani.
Papíron veres viaszba nyomott 4 cm átmérőjű pecsét maradványaival; a czímer már nem vehető ki, a köriratból csak S.... HUNGARIE ... SICILIE és egyes betűk látszanak.
Az oklevélben említett Debrentei Benedek bán özvegye és unokája Bazil, a király előtt az iránt emeltek panaszt, hogy a Jákó és Ardó nevű birtokaikhoz tartozó erdőkben jobbágyaikat Jári Lőrincz fiai, János és Miklós kifosztották s ökreiket és szekereiket elvették; mely hatalmaskodás megvizsgálására II. Károly király a vasvári káptalant küldte ki.
Debrentei Benedek bán alatt Heim vagy Him unokáját, az I. Lajos király alatt szerepelt bolgár bánt és utóbb Pozsony vármegye főispánját kell értenünk.
Benedek bán utódai később fölvették a Himfi nevet, I. Mátyás király idejében 1463–1480 Debrentei Himfi Tamás nyitrai püspök volt; őt Pray történetírónk Specimen Hierarchiae Hungaricae czímű munkájában egyszerűen Tamásnak nevezi, s családi származását nem említi; a nyitramegyei egyházi schematismusokban már családneve is ismeretes. A N. Múzeumban őriztetik a szegszárdi conventnek egy 1476-ban kelt oklevele, melyben ez áll: «Thomas de Debrenthe episcopus Nitriensis et gubernator abbatiarum Saxardiensis et de Zeek», hol egyszersmind rokonai Debrentei Himfi Lőrincz és Imre is említtetnek.
E nevezetes családról még alig van valami közölve; az kiválólag veszprémmegyei család volt, a föntebb közölt oklevélben előforduló birtokok Jákó, Arda, Jár, Perecske, Ajka stb., mindannyian ma is ismeretes Veszprém vármegyei helységek és puszták.
A család történetét megírni közülünk alig van más valaki hivatva, mint Véghely Dezső tagtársunk, ez okból a további ismertetést abban hagyva, csak azt említem még fel, hogy a Kisfaludyak leány-ágon a Himfiektől származván, Kisfaludy Sándor koszorús költőnk a családja levéltárában őrzött oklevelekben a Himfi nevet olvasva, költői ihletében az ősök iránt való kegyeletnek adott akkor kifejezést, midőn a «Himfi szerelmeiben» ősének nevét megörökítette.
NAGY IMRE.

Az Apaffyak, Rhédeyek és Wesselényiek legrégibb ismert czímerei.
(Adalék Erdély heraldikájához.)

Egyes czímer valódi értéke manapság a megállapított használat szerint ítélhető és határozható meg.
Történhetik ugyan, hogy egyes czímerek művészi és művelődéstörténeti szempontból felkölthetik figyelmünkat a nélkül, hogy bebizonyítani tudnók: használta-e tulajdonosa vagy nem? de az ilyen czímerek száma azokhoz képest, melyek ezen művészi momentumokat nélkülözik, oly elenyészőleg csekély, hogy azok csak az általános szabályok kivételeinek tekinthetők.
Hogy valamely család czímerében királyi adomány folytán pólyát vagy medvét volt-e jogosítva viselni, ez heraldika-történeti szempontból legtöbb esetben mellékes dolog, változik azonban a helyzet, ha bebizonyítható, hogy ezen adományozott czímer a család egy vagy több tagja által tényleg is használtatott.
Ezen megjegyzések előrebocsátása azért sem volt felesleges, mert sokan vannak, kik nem tudják, hogy sok oly adományozott czímer létezik, melyet sem az adományos, sem utódai nem használtak; de viszont tekintélyes azon czímerek száma is, melyeket oly családok vagy azok egyes tagjai használtak, – állandóan vagy kivételesen, – melyek ennek használatára jogosítva nem voltak. Tévedés volna az újabb heraldikai kutatás szempontjából az első pont alá eső czímereknek kiváló fontosságot tulajdonítani, de még nagyobb tévedés volna az utóbbiaktól az őket megillető fontosságot megtagadni. Ezeket, valamint bárminő czímer-változatot akár jogosan, akár értelmetlenségből származott, megilleti a kellő figyelem, mert nem tudhatjuk előre, hogy talán épen azon czímer, mely valamely nagy horderejű állításunknál szolgálna bizonyítékul, nem csak abusus folytán használtatik-e?
Azonban a változatoknál való kutatásoknak is megvannak bizonyos határai, nehogy az anyagok felhalmozása által inkább zavart idézzünk elő, mint egyes kérdéseket tisztázzunk, gondos bírálat szerint kell váltogatnunk azokat, tekintetbe véve a pecsételő személyiségét, a pecsét ismétlődését, az oklevél fontosságát, sőt a pecsét művészetét is, stb. stb.
Ha összehasonlítást akarunk tenni az újabb s a csak nehány évtizeddel ezelőtt kiadott czímer-könyvek között, meggyőződünk, hogy ez újabb kiadványoknál úgy nálunk mint külföldön, a fentebb kifejtett elvek szerint járnak el, ezekben sok oly czímereket találunk, melyeknek uralkodótól történt adományozása nem bizonyítható be, melyeknek színei ismeretlenek, sisakdísze hiányzik, s ezekre fektetik a fősúlyt, mert ezek többnyire a legrégiebbek s legérdekesebbek. Ez irány követése az „Alter Siebmacher” korában vagy sokkal későbben is lehetetlen volt, mert az ismeretlen színezésű sisakdísz nélküli czímerek, alapítványi helyek, egyházi lovagrendek s kamarási méltóság megnyerése végett összeállított ősi próbáknál, családi czímerkönyveknél, albumoknál nem voltak használhatók s így a gyűjteménybe fel nem vétettek. A régibb czímerkönyvek magánérdekek, hiúságok kielégítése végett állíttattak össze, nem pedig a tudomány szolgálatára. Ez a különbség a régibb s újabb kiadványok között.
A meddig tudomány és művészet fennállanak, addig a heraldika is mindig elfoglalja az őt megillető helyet s noha némelyek a heraldikát «holt tudománynak» tekintik, mely leélte magát, de akkor is ez oly halott, melynek még van ereje és hatalma éltetőleg és felvilágosítólag hatni és működni.
Az új heraldikai iskola Magyarországon mindenek előtt azon igyekszik, hogy a heraldikát – nem tekintve többé értéktelen játékszernek – valódi szabályaira és törvényeire visszavezesse s az így újjá alkotott tudományt öntudatos, tehetséges működésében, mint biztos tanácsadóját, munkatársát felhasználja. Ezen feladatot és czélt írta fel az új iskola zászlójára.

* * *

Az Apaffy czímer – úgy a mint azt Apaffy Mihály erdélyi fejedelem pecsétein és pénzein látjuk, – egyike azon kevéssé ízléses czímereknek, melyek az újabb származás bélyegét viselik magukon. E czímert használta a család kihaltáig.
Reichenau: «Siebenbürger Adel» című művében (Siebm. IV. kt. 12. füz. 15. tb.) nem mulasztotta el az alkalmat, hogy ezen ismert czímert, a pallossal átszúrt sisakot, a zöld alappal s gyümölcsös szőlőtőkével együtt, aranyszegélyzetű tojásdad paizsban, mint az Apaffyak ősi czímerét (1285-ből!) be ne mutassa.
Már egy korábbi alkalommal megjegyeztem, hogy az Apaffyak ezen czímere, ha nagyon korai, a XVI. század elejéről, legjobb esetben a XV. század végéről származhatik, e kort megelőzőleg az Apaffyak más czímert használhattak. E feltevésemet az «Országos levéltár»-ban történt legújabb kutatások igazolták, a mennyiben Nagyfalvai Apaffy Ferencz 1493. ápr. 6-án (D. o. 19989) következő czímerrel pecsétel: haránt helyezett pallos, melynek pengéjét nyugvó_{A nap a paizs jobb felső sarkában «kelő»; középen «déli»; balra «nyugvó». Ugy hiszem, hogy az Apaffy czímer szerkesztője előtt ezen finom megkülönböztetések ismeretesek lehettek.}* nap sugarai látszanak megvilágítani.

Gyaníthatólag a nemzetség egy tagja e czímert valamely alkonyatkor elkövetett hőstettért nyerte.
A jelképes czímerek a korcs heraldika_{A korcs heraldika össze nem tévesztendő a «Zopf» heraldikával. A korcs jelző csak a valódi, a minta heraldikától való megkülönböztetésére szolgál s e korból nagyon sok szép czímer származik. A Grünenberg-féle hírneves czímerkönyv is részben a korcs heraldika termékének tekinthető.}* termékei. Ezek külföldön a XV. század végén, de nálunk már ugyanezen század elején lépnek fel. Bármennyire ellenkezik is ezen jelképezés a klasszikus heraldika szellemével, de lételét nem tagadhatjuk, mert tényleg létezett s mint kedvelt irány, számban szaporodva, napjainkig fentartotta magát.
Ezen jelképezést idők folytán többé-kevésbbé jó eszmén alapulva legtöbb esetben ízléstelenűl, gyakran nevetségesen alkalmazták, az Apaffyak ezen jelképes czímere eszme és kivitel tekintetében egyike a legsikerültebbeknek.
Azonban ezen czímer megismerésével az Apaffy czímerkérdés még nincs véglegesen megoldva, mert miként fentebb jeleztü, e czímer jellege a XV. századra utal, s ezt megelőzőleg más czímert kellett használniok.
Ki fáradságot vesz magának összehasonlítást tenni ezen 1493-ból származó legrégibb s az általánosan használt későbbi Apaffy czímer között, azonnal észre veszi, hogy az újabb a régiből fejlődött. A haránt helyezett pallos mindkettőben megvan, a sisak a nap sugaraiból képződött.

* * *

A «Turul» 1883. I. és 1886. II. füzeteiben két czímer van közölve. Az első egy lengyel czímerkönyv_{Bartosza Paprockiego Herby Rycerstva Polskiego etc.}* után, másik hasonmása a Mátyás király által 1466-ban Nagyrhédey János stb., részére adományozott eredetinek. A kitűnő történeti nevek, az ábrázolás szokatlan újszerű volta, azonnal nagy mértékben fölköltötték a kutató figyelmét. Azonban ezen érdekeltség nem volt oly teljes, minő más körülmények között lehetett volna s nem elégítették ki teljesen. Miért? Mert a két czímerről még kevéssel ezelőtt az volt meggyőződésünk, hogy noha joggal illették az adományozottakat, ezek azokat sohasem használták. Most e két czímerre mint olyanokra hívom fel az olvasók figyelmét, melyek tulajdonosaik által tényleg is használtattak.
Szólok először a Rhédey czímerről, noha a Turul elébb a Wesselényi czímert közölte. Ennek leírása: kék paizsban két egymással szembeszökő veres oroszlán, melyek első karmaikkal közösen egy kosfejet tartanak. Ezen czímerrel pecsételt 1469. márczius 3-án Rhédey János erdélyi alvajda, kétségtelenűl mag az adományos, az adományozás után alig három évvel. A Rhédey czímerkérdés – bármily becses legyen is különben ezen legújabb adat – ez által csak szövevényesebb lett, mert ennek következtében a család egyes tagjai által különböző időben használt czímerváltozatok száma hétre szaporodott.
A «Magyar nemzetségi zsebkönyv», mely a leghitelesebb források után dolgozott, a Wesselényi czímert következőleg írje le: «kék mezőben szemközt fordult koronás syrén, balra hajló hal-farkkal, jobbjában zöld száron három vörös rózsát tart, balját csípőjére teszi. Sisakdísz a kinövő paizsalak.»
Sajnálatunkra nem találjuk itt a forrást idézve arra nézve, hogy e czímer mikor s kitől adományoztatott? Miután azonban a Zsebkönyvben a jelmondat is idézhetik, a paizstartók is leiratnak, ez alig lehet más, mint azon bárói czímer, mely Wesselényi István hadadi bárónak († 1734. ápr. 28.) adományoztatott, erre utal a báró Wesselényiek mai napig használt czímere, melyben a paizsalak a fentebb leírt syrén.
A Wesselényiek azonban legalább a XVII. század első éveitől kezdve, koronás, haltestű, felkunkorodott farkú kutyát vagy oroszlányt használtak paizsalaknak, néha hullámzó paizsláb (folyó) fölött, mely első lábaival három, száras, leveles rózsát tart. Sisakdísz a paizsalak. Ezzel pecsétel W. Ferencz 1602-ben, ugyancsak W. Ferencz, a nádor 1642-ben. A Zichy Albumban_{Wesselényi Ferencz 1663-ban ismét az elébb leírt czímerrel pecsétel; tehát a grófi rangra emelése után is használta az 1649-ki régi pecsétnyomót. Hasonló esetek előkelő egyéneknél Magyarországon gyakoriak.}* Wesselényi Ferencz czímere 1649-ből – tehát három évvel grófi rangra emelése után – kékben, a kutya koronás, balra fordúlt griff-fejjel, kék-arany és vörös-ezüst takarókkal.
Annál meglepőbb volt reánk nézve, midőn a «Turul» említett számában Wesselényi Ferencznek 1576-ból következő czímerét találtuk: a paizsláb felett, melyben egy hal van, egy kutya felfelé kanyargó halfarkkal nyakánál fogva egy gyökértelen fatörzshöz van lánczolva. Sisakdísz: három strucztoll. A kétely melylyel e czímert fogadták, nem volt jogosított, mert hogy e czímert Wesselényi Ferencz erdélyi kincstárnok s 1590. ápr. 7-étől lengyel indigena valóban használta; bizonyítja a Tarnóczy-féle gyűrűgyűjtemény egy darabja, melynek saphirjában F. W. kezdőbetűkkel a lengyel czímerkönyvben levőhöz teljesen hasonló czímer művészi vésete látható, csupán a paizsláb a benne levő hallal maradt el, talán tér hiányból. (Mellékesen megjegyzem itt, hogy a hal elmaradása nem lényeges,mert oly czímereknél, hol a víz kivételesen, nem hullámos, hanem egyenes vonalak által jeleztetik, a hal csak a víz szabatosabb feltüntetésére szolgál.)

A legrégibb eddig ismert Wesselényi czímer tehát az, melyet a «Turul» 1883-ki I. füzetében közölt. S miután az a lengyel czímerkönyvben közölt. S miután az a lengyel czímerkönyvben 1576. évszámmal van jelölve, holott Wesselényi Ferencz a lengyel indigenatust csak 1590-ben nyerte, hanem az általunk eddig ismert legrégibb nemesi czímere volt, mely az 1582-ben bekövetkezett bárói rangemelés alkalmával javíttatott s melyet 1602. évtől okleveles bizonyítékok szerint használtak.
CSERGHEŐ GÉZA.

Egy genealogiai tévedés helyreigazítása.

«A Magyarországi bennszülött s beköltözött mágnás családok ismertetése» czímű szerény munkámmal a P. betűig haladtam, itt a nagymultú Perényi családnál gondolkozóba estem a felett, hogy Imre nádornak hogy lehetett atyja III. István, ki köztudomás szerint 1437-ben halt el, és Rudabányán (Borsodm.) az ottani ref. templomban van eltemetve, s díszes síremléke ma is fennáll, tehát itt kétségtelenné válik, hogy Nagy Iván alapvető munkájában, midőn Wagner után közzé tette a családfát, tévedett.
Azt tudjuk a történelemből, s Imre nádor életéből, hogy atyját 1471-ben Hunyady Mátyás király, mint a kivel ujjat huzott – jószágvesztésre ítélte, s hogy atyja elkobzott javait Imre nádor szerezte vissza. De ha tekintjük a nagy időközt, mely III. István és a nádor halála (1519) közt mutatkozik, még ha utószülött volna is, 82 év jön ki, pedig azt nem olvassuk a történelemből, hogy ily agg korban szállott volna sírjába, sőt ellenkezőleg legjobb férfi korában halt el, hisz fia, Ferencz váradi püspök, atyja halálakor alig volt 20 éves; tehát Imre nádor az említett III. István testvérének, Jánosnak, István fiától származik. Erről tudjuk, hogy hatalmas olygarcha és erőszakos férfiú volt, ki Sztropko várából a vidéket s az utasokat zsarolta, s azt is tudjuk, hogy a nagy király az 1471. évi rendeletének a hatalmas főúrral szemben nem tudott érvényt szerezni, mert ha akkor jószágát vesztette volna, nem kényszerül a király, mint ezt Kassa város tört. évkönyvében olvassuk, 1483-ban ellene vezérét, Lábatlan Andrást küldeni, hogy ez Kassa város segélyével tőle Sztropkó és Teberes várát elfoglalja, tehát szerény véleményem szerint bátran kiigazíthatjuk a családfát úgy, hogy IV. Istvánhoz helyezzük nejéül Ujlaki Orsolyát, fiául pedig Imre nádort.
Mielőtt e téves történeti adatot a Turul hasábjain közzé tettem, előbb két szaktudósunkkal, Bunyitay Vincze és Csoma József urakkal, mint a kik a Perényiek multjával behatóbban foglalkoztak, az első «A Váradi püspökség története» czímű nagyszabású művében épen Imre nádor és Ferencz fiáról közöl érdekes életrajzi adatokat, az utóbbi pedig a három Perényi (III. István, János, Imre) síremlékét érdekesen ismertette meg velünk, közöltem fentebbi érveimet, s mind a ketten elfogadták nézetemet, és szerencsésnek nyilvánítják a tévedés helyreigazítását.
Különben az Imre nádor esete nem magában áll, hosszú kutatásaim alatt több ily téves adatot igazítottam ki, legközelebb is a bedeghi Nyáryaknál fordult elő, itt is a kora történelmében jelentékeny szerepet játszott Nyáry Lőrincz atyjául eddig Péter volt feltüntetve, holott ő, mint az Eszterházyak naplója igazolja, a Ferencz fia volt.
DOBY ANTAL.

Czímeres nemesi levelek Borsod vármegye levéltárában.

Bene lásd Szabó.
Berczeli Albert és fia Márton czímereslevele III. Ferdinándtól. Pozsony, 1638. márcz. 20. Kihirettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1781. április 23-án.
Bonta l. ák.
Borbély, másként Krasznay Ádám czímereslevele III. Károlytól, Bécs, 1720. aug. 24. Kihirdettetett Zemplén vármegye közgyűlésén, Sátoralja-Ujhelyen, 1720. deczember 13-án.
Cékus András és testvérei Benedek, Pál, János és Miklós czímereslevele II. Ferdinándtól, Bécs, 1629. január 12. Kihirdettetett Gömör vármegye közgyűlésén, Gömörben, 1629. febr. 11.
Csiszár l. Kis.
Csohán Mihály és testvérei György és András czímereslevele II. Ferdinándtól. Sopron, 1635. január 3. (Másolat.)
Csoszy István, testvérei János és Mihály, és Tóth (Thotth) Gergely czímereslevele III. Ferdinándtól. Ebersdorf, 1654. szeptember 1. Kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1656. szeptember 6-án.
Czillik Sebestyén és testvérei István és János czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1636. ápr. 20.
Debreczeni l. Sas.
Décsy (Déczy) Tamás és rokonai Décsy István, János és Gergely, Tockes János, Németh Márton és Kónya (Konia) Miklós czímereslevele II. Ferdinándtól. Ebersdorf, 1631. szeptember 23.
Deső Márton s neje Lőkös Margit, Kiss (Kyss) István s neje Deső Katalin és gyermekeik István és Katalin, Kis János s neje Vithalis Zsófia és fiuk János, Kis András, Ferencz és Márton czímereslevele I. Lipóttól. Laxenburg, 1666. május 22. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Aszalón, 1666. szeptember 15-én.
Fejér l. Inánczy.
Fekete l. Móra.
Garadnay Pál és testvérei Márton és Mihály czímereslevele II. Ferdinándtól. Sopron, 1622. június 28. Kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1620. junius 10-én.
Garda Máté, fia István és testvérei András, Mihály és Mátyás czímereslevele III. Ferdinándtól. Pozsony, 1646. október 19. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Ónodon, 1655. január 20.
Gazda l. Mogyorósy.
Hajdu (Haydu) János, neje Kapossy Anna, fivérei István, Benedek és János, és Kajtár (Kaytár) Mihály czímerslevele I. Lipóttól. Bécs, 1660. április 26. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén. Ónodon, 1663. február 9-én.
Hevesy (Hewesy) Mihály s gyermekei János, Dániel, Mihály, Judit és Zsuzsánna s mostohatestvére Tamás czímereslevele Rudolftól. Bécs, 1582. márczius 21. Kihird. Bosod vármegye közgyűlésén 1583. június 5-én, s másodszor Miskolczon 1756. szeptember 1-én.
Horács l. Tasnády.
Inánczy János, neje Nagy Anna, fiaik Gergely, István és János és mostohatestvére Fejér (Feier) Miklós czímereslevele III. Ferdinándtól. Pozsony, 1647. február 19. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Aszalón, 1647. junius 13-án.
Kajtár l. Hajdu.
Keövesdy Márton és Nagy István czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1652. január 25. Kihird. Sáros vármegye közgyűlésén, Eperjesen, 1653. november 12-én.
Kerekes l. Szőcs.
Kéri l. Tauka.
Kis (Kys) Pál, fiai Péter, Mihály, Márton, István, továbbá másik, harmadik és negyedik Kis István, Kis Mihály, Péter, András, Gergely, János és Demeter és Oláh (Olá) János czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1659. márczius 12. Kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Ónodon, 1659. április 30-án.
Kis Gergely (Ónodi), neje Csiszár Dorottya, leányai Anna és Katalin és rokonai Csiszár András és György czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1666. márczius 30. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Aszalón, 1667. január 12-én.
Kiss (Kyss) Péter, testvérei György és Gergely s rokonai Máté, Benedek és Márton czímereslevele II. Ferdinándtól, Bécs, 1634. márcz 16. Kihird. Torna vármegye közgyűlésén, Tornán, 1635. deczember 12-én.
Kiss l. Deső.
Koncz István czímereslevele III. Ferdinándtól. Pozsony, 1638. márczius 15. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1639. május 18.
Kónya l. Décsy.
Korhely másként Tóth Jakab s testvérei János és Máté czímereslevele III. Ferdinándtól. Regensburg, 1653. április 21. Kihird. Heves és Külső-Szolnok vármegye közgyűlésén, Füleken, 1654. szeptember 21-én.
Kovács (Kowach) másként Literáti Bertalan és Albert, valamint Literáti másként Pesthy Pál és Ubresi Imre czímerslevele Rudolftól. Prága, 1580. február 26. Kihird. Ung vármegye közgyűlésén 1580-ban s másodszor Borsodban, Miskolczon, 1761. június 16-án.
Kovács l. Tasnády.
Kozári Péter, neje Erzsébet, leánya Zsuzsánna s mostohatestvére Mátyás czímereslevele II. Mátyástól. Bécs, 161* április 3. Kihird. Hont vármegye közgyűlésén, Füleken, 1620. márcz. 9. s másodszor Borsodban, Miskolczon, 1765. október 22-én. (A vármegye levéltárába a család kihaltával került.)
Krasznay l. Borbély.
Lakatos György (Czeglédi), czímerslevele Bocskay Istvántól. Kassa 1606. szeptember 26. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1606. deczember 10-én.
Lánczos l. Pogány.
Lengyel (Lengiel) Kristóf és testvérei István és Anna czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1628. október 3. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Edelényben, 1629. január 12.
Literáti l. Kovács.
Literáti másként Pesthy l. ugyanott.
Magyari Péter (Gyéresi), neje Szabó Anna és fiuk Mihály czímereslevele Apafi Mihálytól, Radnóth, 1676. augusztus 28. Kihird. Bogáthon, 1677. január 27-én.
Makó Bakázs, neje Keresztes Judit és gyermekeik István és Erzsébet czímereslevele II. Ferdinándtól. Sopron, 1634. február 1. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1638. június 15.
Mazar l. Tasnády.
Mester András, neje Miklovich Anna, s gyermekeik András, Mihály és Katalin czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1667. november 14. Kihird. Hont vármegye közgyűlésén, Korponán, 1668. febr. 29-én, s másodszor Borsodban, Miskolczon, 1766. június 20-án.
Miskolczi l. Szabó.
Mogyorósy Mihály, neje Nagy Katalin, fiuk István és Gazda János, István és Mihály czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1642. szept. 18.
Molnár János, neje Szeczey Anna s gyermekeik János, Zsuzsánna és Anna czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1633. deczember 7. Kihird. Nógrád vármegye közgyűlésén. Losonczon, 1634. május 8.
Móra András (Szigethi), neje Fekete Ilona, fiuk Ferencz s rokonai Fekete György, Oláh János és ennek neje Fekete Erzsébet czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1668. június 27. Kihird. Nógrád vármegye közgyűlésén, Füleken. 1668. okt. 8.
Myro Miklós, anyja Katalin, neje Rácz Éva, leányuk Borbála, valamint testvére Fábián s ennek neje Kozovich Borbála és gyermekeik Miklós, János és Katalin czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1635. november 10. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1812. jan. 28.
Nagy Péter (Azari) és testvérei Tamás, János és Pál czímereslevele II. Mátyástól. Pozsony, 1609. deczember 12. Kihird. Zemplén vármegye közgyűlésén Zemplénben, 1610. május 18-án, s másodszor Borsodban, Miskolczon, 1801. június 17.
Nagy másként Varga (Wargha) Lukács, neje Bakó Dorottya s gyermekei János, György, Orsolya és Erzsébet czímreslevele Betlen Gábortól. Kassa, 1624. április 9. Kihird. Abauj vármegye közgyűlésén, Garadnán, 1624. ápr. 17.
Nagy György, neje Katalin s gyermekeik Sebestyén, Fülöp, István, Péter és Mihály czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1637. november 9. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1638. június 24-én.
Nagy, másként Némethi Márton, neje Tóth Zsófia és gyermekeik János, András és Péter czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1638. június 19. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1638. november 29-én.
Nagy Mihály és testvérei György és Péter czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1642. szeptember 5. Kihird. Zemplén vármegye közgyűlésén, Zemplénben, 1643. márcz 2-án.
Nagy l. Keövesdy.
Nagy, másként Tody János és Ferencz czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1654. szeptember 10. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1757. márcz. 23. (A leváltárba 1782. október 4-én a család kihalta következtében került.)
Némethy l. Nagy.
Oláh l. Móra.
Oláh l. Kis.
Pany Bálint, testvérei János (s ennek neje Deák Katalin s fiuk István), és István (s ennek fia Márton), valamint Varga Gergely czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1668. április 7-én. Kihird. Torna vármegye közgyűlésén, Tornán, 1668. szeptember 5-én.
Pap István (Miskolczi) és leányai Piroska és Ilona czímereslevele Rudolftól. Pozsony, 1582. február 21. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1582. október 3-án.
Pap Miklós, neje Jeney Anna, gyermekeik Miklós és Márk, testvére János s ennek fia Miklós és unokája György czímereslevele I. Lipóttól Bécs, 1690. október 25. Kihird. Szatmár vármegye közgyűlésén, Szamos-Becsen, 1691. deczember 27-én.
Pesthy l. Kovács.
Petrák György és testvérei Miklós és Gergely s rokonai Bonta István és Mihály czímereslevele II. Mátyástól. 1618. május 15. (A keletkezés helye olvashatatlan). Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Szendrőn, 1620. június 10-én.
Pock János (Fahendorfi), fiai János és Frigyes s testvérei Kristóf és Lőrincz czímereslevele II. Mátyástól. Prága, 1617. okt. 31. Kihird. Hont vármegye közgyűlésén, Németiben, 1618. október 10-én.
Poghány András, anyja Csontos Margit és Lánczos Barnabás czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1636. április 11. Kihird. Szabolcs vármegye közgyűlésén, Gyulaházán, 1637. június 13-án.
Polyk Mihály, neje Choó Ilona s fiaik János (s ennek neje Kis Anna s gyermekeik István és Zsuzsánna), Gáspár (s neje Katalin) és Tamás czímereslevele, III. Ferdinándtól. Bécs, 1651. márczius 14. Kihird. Borsod és Csongrád vármegyék közgyűlésén, Ónodon, 1651. aug. 23.
Révész (Reuess) István czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1639. november 2. Kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Ónodon, 1654. július 1-én.
Réz l. Szőcs.
Sárkány Mihály, neje Fodor Zsuzsánna s gyermekeik Mihály, Dávid, Zsuzsánna és Anna czímereslevele Mária Teréziától. Bécs, 1756. szeptember 6. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Miskolczon, 1757. január 21-én.
Sas András, testvére Mihály és Debreczeni Péter czímereslevele I. Lipóttól. Pozsony, 1662. május 27. Kihird. Nógrád vármegye közgyűlésén Alsó-Sztregován, 1662. október 12-én s újból Borsodon, Miskolczon, 1741. márczius 14-én.
Steinicher Ferencz czímereslevele Mária Teréziától. Pozsony, 1741. október 28. Kihird. Zemplén vármegye közgyűlésén, Sárospatakon, 1742. szeptember 26-án s másodszor Borsodban, Miskolczon, 1765. július 16-án.
Süveges Péter s neje Cathai Judit czímeres levele Bethlen Gábortól. Gyulafejérvár, 1626. május 15-én. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén; a kihirdetés kelte olvashatatlan.
Szabó András, testvérei István, János és Mihály, Bene István, Péter és Pál, valamint Miskolczi Benedek czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1632. február 24. Kihird. Torna vármegye közgyűlésén, Tornán, 1633. november 16-án.
Szakacz (Szakács) Péter, fia Márton és testvérei Ferencz, István, Mihály és György czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1625. február 25. Kihirdettetett Borsod vármegye közgyűlésén, Bódván, 1626. január 21-én (Hiteles másolat.)
Szalay Mihály s gyermekei István és Anna czímereslevele I. Lipóttól, Bécs, 1701. június 4.
Széles Péter czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1666. február 8. Kihird. Zemplén vármegye közgyűlésén, Zemplénben, 1666. június 8-án.
Szőcs (Szeőcz) másként Kerekes Mihály, neje Penczi Ilona, Réz péter és ndrás és Tricz jános czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1640. április 20. Kihird. Abauj vármegye közgyűlésén, Garadnán, 1641. január 14-én.
Szőcs l. Tasnády.
Szőke Mihály (Erdélyi), neje Katalin és leánya Judit czímereslevele I. Lipóttól Laxenburg, 1660. május 4.
Taekes l. Décsy.
Tamássy Ambrus és testvére Tamássy Gáspár czímereslevele Miksától. Pozsony, 1572. okt. 27. Kihird. Vas vármegye közgyűlésén, Vasváron, 1574. évben. (A kihirdetés napja olvashatatlan.)
Tasnády másként Szőcs (Szeőcs) András, neje Mészáros Katalin, Horács Márton és Mihály, Mazar Péter és fia s Kovács Pál czímereslevele I. Lipóttól. Bécs, 1667. június 22. Kihird. Borsod és Csongrád vármegyék közgyűlésén, Szendrőn, 1668. június 13.
Tauka Péter (Máli), neje Dávid Dorottya és Kéri Miklós czímereslevele Bocskay Istvántól. Kassa, 1606. augusztus 23.
Tódy l. Nagy.
Tóth l. Korbely.
Tóth l. Csoszy.
Tóth (Thott) Miklós, fia Miklós és rokonai István, György Tamás és másik István czímereslevele III. Ferdinándtól. Pozsony, 1655. június 5. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Ónodon, 1655. szeptember 22-én.
Tricz l. Szőcs.
Ubresi l. Kovács.
Unghedey András és testvérei János és Albert czímereslevele Rudolftól. Prága, 1601. augusztus 24. Kihird. Abauj vármegye közgyűlésén, Nagy-Idán, 1602. november 20-án.
Váczy Márton s neje Szendrey Zsófia és gyermekeik György és Anna czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1626. február 1. Kihird. Borsod vármegye közgyűlésén, Aszalón, 1626. évben. (A kihirdetés napja olvashatatlan.)
Vadnay János, neje Anna, gyermekeik Anna, Péter és István s testvérei András, Lukács és Péter czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1629. márczius 30.
Varga l. Nagy.
Varga l. Pany.
Wassas János, neje Zsófia s fiuk Pál czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1642. január 6.
Összesen 62 czímereslevél.
BUTYKAY JÓZSEF másolatai alapján közli: Dr. SZENDREI JÁNOS.

Tárcza.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi április hó 24-én Nagy Imre elnöklete alatt ig. vál. ülést tartott, melyen Dr. Schönherr Gyula felolvasta Dr. Karácsonyi János-nak «Az Árpádház második elágazása» czímű és folyóiratunk jelen füzetében közzé tett értekezését.
A folyó ügyekre kerűlvén a sor, a titkár bemutatja a pénztárnoknak a társulati pénztár mult évi állapotáról és a Nemzetségi Zsebkönyv alapjáról szóló jelentését, mely a következő adatokat tartalmazza:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság pénztári állása az 1889. év végén.
Bevétel.

1.	Pénztári maradvány 1888. év végén	275	frt	50	kr.
2.	Értékpapírok kamatai	354	«	–	«
3.	Alapítványok befizetése	500	«	–	«
4.	Alapítványi kamatok	220	«	–	«
5.	Pártoló tagdíjak		«	45	«
6.	Évdíjak	1074	«	50	«
7.	A Turul egyes füzeteinek eladásából befolyt	64	«	50	«
	Összes bevétel	4303	frt	95	kr.

Kiadás.

1.	Személyi, irodai stb. költségek						frt	90	kr.
2.	A Turul költségei:
	a) Nyomda	927	frt	64	kr.
	b) Metszetek, rajzok	596	frt	16	kr.
	c) Expediálás	59	frt	72	kr.
	d) Iacute;rói díjak, szerkesztés	687	frt	03	kr.
	Együtt					2270	frt	55	kr.
3.	Tőkésítés					486	«	41	«
4.	A Turul két első folyamának visszavásárlása					10	«	–	«
	Összes kiadás					3430	frt	86	kr.
	Pénztári maradék					873	frt	09	kr.

A társulat vagyona az 1889. év végén:

1.	5% papírjáradék-kölcsön kötvényekben, névleges érték	7400	frt	–	kr.
2.	4% nyeremény-kölcsönkötvény	100	«	–	«
3.	Alapító levelekben	2800	«	–	«
4.	Alapító levelek nélküli alapítványok	1200	«	–	«
	Összes alapítványok	11500	frt	–	kr.
	Készpénz	873	«	09	«
	Összes vagyon	12373	frt	09	kr.

Budapest, 1889. deczember hó 31-én.
Czanyuga József s. k.
társ. pénztárnok.
Számadás a Nemzetségi Zsebkönyv alapjáról.
Bevétel.

1.	Az évi pénztári maradványokból a Nemz. Zsebkönyv czéljaira fordíttatott	1348	frt	21	kr.
2.	Takarékpénztári időközi kamatok	99	«	11	kr.
3.	230 drb könyvárusi úton eladott példány ára	690	«	–	«
4.	21 drb a titkári hivatalnál eladott példány ára	103	«	–	«
	Összesen	2240	frt	32	kr.

Kiadás.

1.	Szerkesztés, írói tiszteletdíj	1130	frt	–	kr.
2.	Kezelés, expediálás	146	«	24	«
3.	Nyomda	924	«	–	«
	Összesen	2200	frt	24	kr.
	Maradék	40	«	08	«
	Marad még fedezendő nyomdai tartozás	1156	«	86	«

Budapest, 1889. márcz. 28.
Czanyuga József s. k.,
társ. pénztárnok.
E kimutatások előterjesztetvén, Nagy Gyula biz. tag felolvasta a számadások megvizsgálására küldött bizottság jelentését, mely a következő:
Tisztelt választmány!
Alulirottak a M. Herald. és Geneal. Társ. múlt évi november hó 9-én tartott nagy-gyűléséből az 1889. évi pénztári számadások s a pénztári állás és vagyonkimutatás megvizsgálására küldetvén ki, folyó évi márcz. hó 29-én Dr.Fejérpataky László titkár úrral együtt, ki a netalán szükséges felvilágosítások megadása végett szintén jelen lenni szíveskedett, megjelentünk Czanyuga József pénztárnok lakásán, s ott feladatunkat szabályszerűen teljesítettük:
A pénztári könyvnek úgy bevételi, mint kiadási rovatát minden egyes tételében megvizsgálván s az utalványokkal, ellennyugtatványokkal, számlákkal és egyéb mellékletekkel, valamint a tagokról vezetett törzskönyvvel összehasonlítván, a számadásokat hibátlanoknak, a bevételeket és kiadásokat a megfelelő okiratokkal összevágóknak, általában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztári állapot a % alatt ide csatolt részletes kimutatás szerint 1889 deczember 31-én

	4303	frt	95	kr.	bevételt,
	3430	«	86	«	kiadást,
és így	873	frt	99	kr.	készpénz-maradványt

mutatott. A készpénzt a f. évi jan. 1-je óta a számvizsgálat napjáig befolyt bevételek hozzáadásával s az ugyanazon idő alatt történt kiadások levonásával megolvasván, hiány nélkül valónak találtuk.
A társaság vagyoni állapota 1889. decz. 31-én a következő volt:

Papirjáradékban	7400	frt	–	kr.
Egy jelz. hitelbank nyer. kötv.	100	«	–	«
Alapító levelekben	2800	«	–	«
Rendszeresen kamatozó igéretekben	1200	«	–	«
Készpénzben	873	«	09	«
Összesen	12373	frt	09	kr.

E vagyon-kimutatás helyességéről az 1888. évi vagyoni állás és az 1889-ben tőkésített összeg egybevetése s a pénztárnok úrnál tényleges őrizetben lévő értékpapirok és alapító levelek megszemlélése és számbavétele útján meggyőződést szereztünk.
Ezek után a Nemzetségi Zsebkönyv alapjára vonatkozó pénztárnoki számadást vetvén szabályszerű vizsgálat alá, azt is hibátlannak és szabatosnak találtuk; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv alapjának állása 1889. decz. 31-én

2240	frt	32	kr.	bevétel és
2200	«	24	«	kiadás mellett
40	frt	08	kr.

készpénz-maradványt tüntet fel, mely maradvány megolvastatván, hiánytalannak találtatott. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vállalat még ki nem egyenlített tartozásai 1156 frt 80 krt tévén, az alap 1116 frt 78 krral passiv állásban van.
Az ekként megejtett számvizsgálat alapján indítványozzuk, hogy Czanyuga József pénztárnok úrnak a szokásos felmentvény az 1889. évre megadassék; engedje meg azonban a t. választmány, hogy jövőre nézve a következő javaslatokat tehessük:
1. A bevételi rovat minden egyes – a mennyiben valamely másnemű okirattal nem bizonyíttatnék – ellennyugtatványnyal lévén igazolandó, nyomattassanak kellő mennyiségben üres ellennyugtatvány-lapok, melyek a fizető fél által kitöltve és aláírva, a történt befizetések igazolásául szolgáljanak.
2. A postán érkező tagdíjak kellő ellenőrzése végett utasíttassék a pénztárnok, hogy a postai utalványok szelvényeit, esetleg pénzes levelek borítékait, az évi számadások lezárásáig, illetőleg a számvizsgálatok befejeztéig, a törzskönyv mellett tartsa és őrizze meg.
3. A törzskönyvben a tagokat illető minden változások körülményei, mint halálozás, kilépés stb. pontos bejegyzés által feltüntetendők.
4. A hátralékosok száma évenkint kimutatandó legyen; s erre nézve fel is kértük a pénztárnok urat, hogy e kimutatást bezárólag 1888-ig, már a legközelebbi választmányi ülés alkalmával, ezen számvizsgálati jelentéssel egyidejűleg, előterjeszteni szíveskedjék.
5. Az alapítók, különösen azok, kik még csak gyűjtő íveken vagy szóval tett igérettel járultak a társaság alaptőkéjéhez, szólíttassanak fel alapítványaik befizetésére, vagy legalább a formaszerű kötelezvény aláírására.
Végűl legyen szabad a titkár úr által a fönt írt napon nekünk bemutatott 1890. évi költségvetés tervezetét, mely 4367 frt 09 kr. bevétellel szemben 3766 frt kiadást tüntet fel, a t. választmánynak pártolólag ajánlanunk.
Budapesten, 1890 ápr. 24-én.
A t. választmány alázatos szolgái
Szinnyei József s. k.,
Csontosi János s. k.
Nagy Gyula s. k.
E jelentés tudomásul vétetett és ennek alapján a pénztárnok úrnak az 1889. évre szóló felmentés megadatott. A jelentésben foglalt pénztár-kezelési javaslatok helyesléssel fogadtatván, azok kapcsán több indítvány tétetett a jövő pénztári kezelést illetőleg; így, hogy a társulat alaptőkéje valamely budapesti pénzintézetnél helyeztessék el és ez által kezeltessék, a tagsági díjak a budapesti tagokból szelvény-könyvi nyugtákkal szedessenek be stb. Mindezen elvben elfogadott javaslatok alapján egy pénztári kezelési szabályzat kidolgozására Majláth Béla, Szendrei János vál. tagokból, a titkárból és a pénztárnokból álló bizottság küldetett ki.
A titkár ezután előterjeszté a társulatnak a folyó 1890. évre szóló költségvetését, mely elfogadtatván, e szerint a társaság költségvetése a következő:
Előirányzott bevétel.

1.	Pénztári maradvány 1889. évről	873	frt	09	kr.
2.	A társaság tulajdonát képező 7400 frtnyi értékpapír 5% kamatja	370	«	–	«
3.	A társaság tulajdonát képező 100 frtos nyeremény kölcsön-kötvény 4% kamatja	4	«	–	«
4.	Alapítványok (4000 frtnyi, és pedig 2800 frt kötelezvényekben, 1200 frt azok nélkül) 5% kamatja.	200	«	–	«
5.	182 pártoló tag tagdíja	1820	«	–	«
6.	215 évdíjas tag tagdíja	1075	«	–	«
	(A tagoknál az 1889. évi tényleges befizetést véve alapúl.)
7.	A Turul egyes füzeteinek eladásából várható	25	«	–	«
	Előirányzott bevétel	4367	frt	09	kr.

Előirányzott kiadás.

1.	A Turul 1889. III. füzetének nyomtatásáért	250	frt	–	kr.
2.	A Nemzetségi Zsebkönyv alapjához csatolandó a nyomdai számla és egyéb kiadások törlesztésére	300	«	–	«
3.	Személyi járandóságok (titkár, pénztárnok)	500	«	–	«
4.	Iacute;rói tiszteletdíjak és szerkesztés	696	«	–	«
5.	Nyomdai költség	1200	«	–	«
6.	Színnyomatok készítése	300	«	–	«
7.	Metszetek, rajzok, zinkographiák	250	«	–	«
8.	Expeditio költségei (utánvéttel való expediálás)	80	«	–	«
9.	Irodai átalány a titkárnak	40	«	–	«
10.	Pénzbeszedési díjak, szolgák bére, újévi ajándékok, másolatok stb.	150	«	–	«
	Előirányzott kiadás	3766	frt	–	kr.
	Előirányzott maradvány	601	«	09	«

Ezután a titkár felolvasta a pénztárnok jelentését a folyó évi pénztári állapotról, mely szerint f. évi január 1-étől ápr. 14-ig volt:

étel	1453	frt	09	kr.
Kiadás	1050	«	05	«
énztári készlet	403	frt	04	kr.

Alaptőke:

1.	Értékpapírokban	7600	frt
2.	Alapító kötelezvényekben	3300	«
3.	Alapító levelek nélküli alapítványok	700	«
	Összesen	11,600	frt

A jelentés tudomásul vétetvén, a titkár bemutatja a következő új tag-ajánlásokat:
Pártoló tagokúl: Bocsári Mocsáry Sándor Lapujtőn (ajánlja Szent-Iványi Zoltán), Ludányi Bay István Debreczenben és Vigyázó Sándor Budapesten (aj. a titkár). Évdíjas tagokúl: Csobóth Miklós Kucsulátán, Budapesti kegyesr. főgymnasium, M. tisztviselők orsz. egyesülete Budapesten, Illéssy János Budapesten (aj. a titkár), Kelcz Jenő Egerben (aj. Csomag József), Barthodieszky Gábor Budapesten, Ostffy Miklós Ostffi-Asszonyfán (aj. Nagy Imre), Pongrácz György Balassa-Gyarmaton, Baán Elemér Körmöczbányán (aj. Majláth Béla), Babics József Zombolyán (aj. Csontosi János), Dániel Gábor főispán Sz.-Udvarhelyen (aj. Soós Elemér), Terstyánszky Gábor (aj. Ipolyi György) Az ajánlottak megválasztattak.
Ezután zárt ülés következett, melyen a titkár felolvasta az 1888. év végéig való tagdíj-hátralékokról a pénztárnok által összeállított kimutatást. E szerint e hátralékok összege 815 frt. E tárgy javaslattétel végett a pénztári ügyrend kidolgozására kiküldött bizottsághoz utasíttatott.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Szendrei János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Részletes kimutatás.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság alaptőkéjének állapotáról 1890. máj. 31-én.
Vagyon.

A)	5%-os m. kir. papirjáradék kölcsönkötvényekben:
	500 frtos 1 darab (u. m. 07.164 sz.)	500 frt
	100 frtos 70 darab (u. m. 01.624, 09.219, 11.814, 11.815, 16.851, 16.981, 16.982, 20.638, 20.639, 21.950, 23.866, 29.446, 30.235, 33.246, 34.547, 42.377, 42.378, 43.515, 69.403, 72.424, 75.154, 87.300, 87.764, 089.617, 089.996, 091,647, 091.650, 092,008, 092.827, 093.177, 096.797, 098,626, 098,627, 100,451, 100.452, 101.394, 101.395, 103.618, 103.619, 125.972, 126.379, 129.891, 131.595, 131.596, 145.428, 146.310, 152.536, 166.662, 166.881, 166.882, 169.612, 172.090, 172.498, 180.215, 180.386, 180.387, 181.162, 181.163, 216.676, 222.703, 232.322, 235.918, 235,919, 240.599, 240.638, 240.649, 240.650, 262.912, 272.742, 326.855)	7000 frt
B)	Magyar jelzálog-hitelbank 4%-os nyeremény-kötvénye (u. m. 1537 sor. 037 sz.)	100 frt.
C)	Alapítványok, rendesen kiállított kötelezvényekben (u. m. gr. Andrássy Manó 500 frt, gr. Batthyány Géza 500 frt, gr. Berctold Richard 200 frt. gr. Csáky László 200 frt, gr.Esterházy Ferencz 200 frt, gr. Károlyi Tibor 200 frt, gr. Majláth György 200 frt, hg. Odescalchi Arthur 200 frt, hg. Odescalchi Gyuláné 200 frt, br. Radványszky Béla 500 frt, br. Révay Gyula 200 frt, Sigmond Ákos 200 frt.)	3300 «
D)	Alapítványok, kötelezvények nélkül (u. m. † br. Bánffy Ádám 100 frt, Beőthy Ákos 100 frt, Bezerédj Pál 100 frt, Csapó Vilmos 100 frt, br. Nyáry Béla 200 frt, br. Nyáry Jenő 100 frt)	700 «
	Összesen	11600 frt

Budapesten, 1890. máj. 31-én.
Czanyuga József s. k.
társ. pénztárnok

Nagybányai czímereslevelek.

A Turul mult évi folyamában közöltem azoknak a czímeres nemesi leveleknek jegyzékét, melyek a Magyar Történelmi Társulat legutolsó kirándulása alkalmával a máramarosi levéltárakból kerültek napvilágra. Az itt alább ismertetendő 10 darb áramlást szintén alkalom hozta felszínre, Nagybánya városából és vidékéről: kettejét a nagybányai városi levéltárból, a többit magánosok leveles ládáiból, a hol tulajdonosaik által is alig ismerve lappangtak hosszú időn keresztül. A nagybányai bizottság működéséről adott jelentésben tér szűke miatt nem számolhatván be velűk, teljesség okáért ezuttal ismertetem ez okleveleket. Bár szám tekintetében a máramarosi levéltárakból kikerűlt csoportnak jóval mögötte állanak, mint a magyar heraldika emlékei, joggal kérhetnek helyet azok a kirándulás tudományos eredményei közt.
1. 1582. március 21. Bécs. Rudolf király Chyzar Benedek s neje Katalin, fia Péter és testvére Máté részére nemességet és czímert adományoz.
Czímer: függőlegessen hasított pajzs jobb vörös mezejében daru, mely jobb lábában kődarabot tart; a bl kék mezőben hármas zöld halmon arany oroszlány ágaskodik. Sisakdísz: koronából kiemelkedő arany oroszlány, első lábaiban kivont kardot tartva. Czímertakaró: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
E czímerkép helye üres. Kihirdetési záradék nincs.
Eredetije Nagybánya város levéltárában.
2. 1606 szeptember 26. Kassa. Bocskay István Makray Mihályt Fekete Péter mezei hajdukapitány oldala mellett szerzett érdemeiért testvéreivel Péterrel és Mátyással együtt megnemesíti.
Czímer: vörös mezőben zöld talajon két sárgarigó; felettük (2, 3) három nyolczágú aranycsillag. Sisakdísz: koronából kiemelkedő, jobbra néző kétfarkú arany oroszlány, jobb lábában vörös markolatú kivont egyenes karddal. Czímertakaró: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
Újkori hibás másolata a czímer szines képével özvegy Makray Bélánénál Nagybányán.
3. 1623. augusztus 9. II. Ferdinánd Rácz Pálnak, nejének Nyiró Ilonának, fiának Andrásnak s testvéreinek Jánosnak és Mátyásnak nemességet és czímert adományoz.
Czímer: kék mezőben jobbra néző lovas alak jobbjában zászlót tart, (a zászló szinei elmosódtak); sisakdísz: arany koronából kinövő (jobbról arany, balról vörös) sasszárny; a baloldali szárnyból pánczélozott kar nyúl ki, mely egyenes kardot tart. Czímertakaró: jobbról vörös-ezüst, balról kék-arany.
A czímereslevél mely Rácz Pál nagybányai prépost-plébános tulajdona, csak foszlányokban maradt meg; keltét és az adományos-társak nevét későbbi nemességi bizonyítványok tartották fent. A családi irományok közt több ily nemességi és kihirdetési bizonyítvány található, melyek szerint a család 1624. febr. 8. Verebélyen és 1732. deczember 12-én a verebélyi és szentgyörgyi praedialis nemessek székén, 1769. jan. 30. Nyitrán, Nyitra vármegye közgyűlésén, 1769. decz. 11. Egerben, Heves és Külső-Szolnok vármegyék közgyűlésén, 1801. január 21-én Sátorallja-Ujhelyen, Zemplén vármegye közgyűlésén, s végűl 1801. május 26-án Nagy-Károlyban, Szatmár vármegye közgyűlésén hirdettetette ki nemességét.
4. 1631. április 29. Bécs. II. Ferdinánd király a nemes Jeszenszky családból származó Jeszenszky ós, Menyhért és Lőrincz testvéreket, nagybátyjukat Danielt és unokatestvérüket Jánost ujolag megnemesíti s nekik czímert adományoz.
Czímer: arany mezőben kőrösfa, s ez alatt fekete medve, melynek hátába a pajzs baloldalából felhőből kinyúló két vértezett kar meztelen kardokat szúr. Sisakdísz: a czímer medvéje, első lábaival kőrösfalombot tartva. Czímertakaró jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
A Jeszenszky család ez ármálisát, melynek czímere az első, 1563. május 7-én Innsbruckban adományozott czímertől pár apró részletben eltér, a magyar Siebmacher nem ismeri. Maga a czímereslevél lappang; egykoru másolata hártyán, a czímer képével, özvegy Riedl Ignáczné szül. Jeszenszky Paula tulajdona Felsőbányán. Kivonatban megvan a Magy. Nemz. Múzeum levéltárában is.
5. 1651. február 20. Gyulafejérvár. I. Rákóczy György Mikelaki Gáspárnak és feleségének pattantyus Klárának, István, Péter, János és Mihály fiaikkal együtt régi nemességük megújításával czímert adományoz.
Czímer: kék mezőben fekete lovon ülő pánczélos vitéz, jobbjában véres kardot tart. Czímertakarók: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
Kihirdettetett Bihar vármegye közgyűlésén, Váradon, 1653. augusztus 12-én, Edelényi Mihály jegyző által.
Eredetije Nagybánya város levéltárában.
6. 1664. augusztus 28. Radnót. Apafi Mihály Mátéfi Mihálynak és Pá fiának nemességet és czímert adományoz.
Czímer kék mezőben pánczélos férfi baljában ekevast, jobbjában kivont kardot tart. Czímertakaró: jobbról kék-ezüst, balról vörös-arany.
Eredetije Mátéfi Ferencz tulajdona Nagybányán.
7. 1665. szeptember 4. Bécs. I. Lipót király Nagy másként Pográny Ferencznek és testvérének Jakabnak nemességet és czímert adományoz.
A czímert Siebmacher Wappenbuchjának legutóbb megjelent 19. füzete közli, az eredetitől annyiban térve el, hogy az oroszlány jobb lábában levő kardot görbének mondja, holott az a festett czímerkép szerint egyenes.
Eredetije megrongált állapotban Nagy János városi alorvos tulajdona Nagybányán.
8. 1668. szeptember 12. Ebersdorf. I. Lipót király Kőrösi János, neje Pernesz Erzsébet s fiai István és János részére nemességet és czímert adományoz.
Czímer: kék mezőben kivont kardokkal viaskodó tigris és oroszlány; sisakdísz: koronából kiemelkedő oroszlány kivont karddal. Czímertakaró: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
Hiteles másolata Kőrösi (előbb Krizsán) Károly bányaigazgató tulajdona Nagybányán. Ugyancsak ő nála megvan Abauj vármegyének a Kőrösi család nemességéről 1773. deczember 18-án adott bizonyítványa s ennek 1842-iki hiteles átirata.
9. 1672. augusztus 12. Bécs. I. Lipót király Felsőbányai, másként Deák (Literatus) Márton, felesége Szőke Anna, s gyermekeik Zsigmond, Ferencz, Judit és Mária részére nemességet és czímert adományoz. Czímer: kék mezőben zöld talajon jobbra néző darú, jobb lábában arany gyűrűt tart. Sisakdísz: a czímeralakhoz hasonló darú. Czímertakaró: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
Kihirdettetett Szatmár vármegye közgyűlésén, Szatmáron, 1673. április 5-én.
Másolat, Szatmár-Németi sz. kir. város második aljegyzője Papolczi József által 1789. márczius 12-én hitelesítve s Zilah város tanácsában 1801. decz. 21. kihirdetve.
A család azóta a Felsőbányai nevet a Bányaival cserélte fel. A czímerlevél hiteles másolata Bányai Károly városi képviselő tulajdona, Nagybányán. Ugyanitt megvan a czímerkérő folyamodás is, melyen pártfogókul gróf Erdődy Miklós és gróf Kéry Ferencz vannak aláírva.
10. 1700. július 10. Bécs. II. Lipót király sztojkafalvi Antal Lukácsnak, Szikszai György erdélyi jobbágyának és Antal, Gergely és Danila fiainak nemességet és czímert adományoz.
Czímer: kék mezőben zöld hármas halom felett vörös mezben öltözött kar kivont kardot tart. A sisakdísz ugyanez alakot ismétli. Czímertakaró: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
Kihirdettetett az erdélyi országgyűlésen Gyulafejérváron, 1701. június 15-én, Henter Ferencz itélőmester által.
Eredetije az Antal család birtokában, Szatmáron; másolatát Sztáncsek János előbb nagybányai kincstári jogügyi tanácsos, jelenleg királyi táblai biró bírja, kinél a család történetére vonatkozó egyéb iratok is találhatók. Ezek közűl említésre méltő Belső-Szolnok vármegyének 1774. nov. 25-én a megelőző nemességbizonyító eljárás alapján adott bizonyítványa, mely Szatmár vármegyének Szatmár-Németiben 1775. jan. 25. s köv. napjain megtartott közgyűlésén kihirdettetvén, s nemességszerző Lukács unokáinak: Tivadar és Páskuj (Gergely fiai) vámfalusi, Lupiás, Simon és Tivadar (Dániel fiai) sztojkafalvi, rokii és vámfalusi birtokosoknak nemessége el lett ismerve.
SCH. GY.

Szakirodalom.

Emlék a Lónyai-család múltjából

s különösen a XVI. század második és a XVII. század első felében élt Lónyay Zsigmond leszármazásáról és életéről (Budapest, Pallas r. t. nyomdája, 1890. 8-r. 40 l. + 6 leszármazási tábla.)
A pár ívre terjedő füzetben, mely e czímet viseli, egy törzsökös magyar család, a nagylónyai és vásárosnáményi Lónyayak múltjából foglal írásba több érdekes feljegyzést a családnak ez idő szerint legidősebb tagja, Lónyay Albert. Nem a nagy közönség, hanem a családtagok szűk köre számára készült az, tehát kézirat jellegével bír; s e körülmény a kritikai hangtól felmentve bennünket, csupán az ismertető szerepére utal s kis dolgozattal szemben, melyből nem a családtörténet avatott búvára, hanem a nemzetsége hagyományait őrző agg családfő adja át a multakról való ismereteit gyermekeinek és unokáinak úgy a hogy apáitól reá maradtak. Ezzel a tudattal lapozgatva a füzetben, annak a szerző által is beváltott hézagosságát szívesen elfeledjük, s a történeti szabatosságért kárpótolva érezzük magunkat a nagy ősökre büszke unoka kegyeletének tiszta, a közvetlenség hangján nyilatkozó lelkesedése által.
Az emlékirat jobbára Lónyay Zsigmond életrajzával foglalkozik, bevezetésül adva a család legrégibb történetének vázlatos átnézetét. A XVII. századbeli híres államférfiú, a kit II. Ferdinánd 1627-ben a magyar mágnások sorába emelt, s ki 1647-ben a nádorjelöltek egyike volt, kétségkívül egész a legújabb korig legkimagaslóbb alakja nemzetségének, kinek élete folyását méltán választhatta ki az emlékirat szerzője, hogy a kilenczszázados családi múlt főbb eseményeit köréje csoportosítsa, s alakjában a család jelentőségének megszemélyesítőjét mutassa be a késő utódok előtt. Az életrajzot IV. Bélának Fejér Codexéből ismert 1245-iki oklevele követi, melyben a király Lónafia Lászlónak Bécsújhely alatt elesett apja és testvére György érdemeiért régi birtokait visszaadja; ugyanitt találjuk Lónyay Zsigmond 1627 január 16-iki bárói diplomáját, mindkét okiratot a latin eredeti szöveg mellett magyar fordításban is, s végül a Lónyay Menyhért grófságáról szóló, 1871. szeptember 3-án kelt adománylevelet.
Függelékűl terjedelmes leszármazási táblázatok egészítik ki a dolgozatot, melyek tartalmát, a nélkül hogy adataik hitelességével foglalkoznánk, e helyütt röviden reprodukáljuk.
A család állítólagos első ismert őséűl e táblázatok elseje a Keme nemzetségből való Csákfia Györgyöt említi, ki 1032-ben Béla herczeget Lengyelországba kisérte s ennek trónra lépte után 1061-ben jelentékeny jószágadományokat nyert. E joszágok birtokában erősítette meg IV. Béla 1245-ben Lónafia Lászlót, kinél a családnév első alakjával találkozunk. Egy későbbi Lónai Jakab 1285 körül comesi méltóságot visel s a Hunt-Pázmán nemzetségből való Kozma comes leányát bírja nőül. Ennek öt fia közül Jakab ága hét nemzedéken keresztül virágzik; ebből valók Albert, II. Ulászló velenczei követe, Gergely, János király kassai kapitánya, második Albert, 1585-től 1588-ig máramarosi 95főispán, Farkas, Báthory Gábor vezéreinek egyike és Menyhért, ki ugyane fejedelemnél és Bethlen Gábornál udvarnoki rangot viselt; de a család e legidősb ága a XVII. század elején kihalt, s az öt testvér, Jakab fiai negyedikének, az 1285–1321 körül
élt Benczének utódai folytatják a leszármazást. Ezek egyike, István, Zsigmond király alatt vitézségével tűnt ki, s a családi hagyomány azt őrizte meg felőle, hogy midőn Domahidy Katával lakodalmát ülte, a jelenlevő Domahidyak mindegyikét egy-egy ellenségtől elvett karddal ajándékozta meg. István vitéz kisunokája András az 1447-iki budai országgyűlésen Bereg vármegye követjeként szerepel, s 1462-ben ugyane vármegyében alispánkodik. Ennek harmadik fokon való utódától István szatmári kapitánytól és Báthory Katától lett a híres Lónyay Zsigmond, kinek fiugyermekei nem voltak; testvérétől, János dévai kapitánytól származnak a most élő Lónyayak. János unokájának, Gábornak, Guthy Erzsébettől származó fiaiban két ágra szakad a család; Ferencztől, a kurucz katonától származik az idősebbik ág, és Istvántól a fiatalabb, de számra is erőteljesebb hajtás, melyből Menyhért grófi koronát szerzett, s mely kívüle és az emlékirat szerzőjén kívül János máramarosi és Sándor beregi főispánokat adta a közéletnek.
A Lónyay család ide s tova múltjának kilenczedik századát tölti be, majdnem egykorú a királysággal. Az emlékirat szerzője önérzettel emeli ki ezt, s azzal a felszólítással fordúl családja tagjaihoz, hogy a ritka jubileumot majdan hazafias családi alapítvány létesítésével ünnepeljék meg. Ime a leghatásosabb védőszó a napjainkban annyiszor megtámadott, és kasztszellem terjesztésével vádolt családtörténeti tanulmányok mellett: midőn a genealogiák nyomán erősbödő családi öntudat hazafias tettekre serkenti az utódokat.

A Siebmacher-féle magyar czímergyűjteménynek

legközelebb megjelent 19-ik füzete a Nagy de Tolcsva – Orczy családokat foglalja magában. A gyűjtemény gazdagságának illustrálására felemlítjük, hogy az nem kevesebb mint negyvenhat Nagy nevű család czímerét írja le; s ezenfelűl utalásaiban még tizennégy hasonnevű családról emlékezik meg; ilyen nagy számnál valóban indokolt lett volna, ha a szerkesztő a családokat praedikátumaik szerint betűrendbe szedi. Érdekesebb és bővebb fejtegetésekkel a Nagymartoni, Nagymihályi, Nedeczky, Niczky bedeghi Nyári, Ocskay, Okolicsányi, Oláh, Orczy stb. családoknál találkozunk, hol a szerkesztő az irodalom legújabb termékeit is figyelemmel kíséri. Mohácsi vész előtti czímeres levelekről három családnál találunk említést; a Nagymihályi-aknál, mely családnak 1418-ból való czímerét folyóiratunk is szines hasonmásban közzétette; a bedeghi Nyáry-ak állítólag V. Lászlótól 1455-ben és Mátyás királytól 1485-ben kaptak czímert, ezeknek eredetije talán a család gbelláni levéltárában van. Az Olsvai családnak a Geraldfalvi és Engi családokkal közösen kapott 1418. évi czímereslevelét a jászói convent levéltára őrzi. A becses gyűjtemény füzetei oly gyorsan követik egymást, hogy a nagy mű befejezésétől immár alig egy két esztendő választ el.

L’art héraldique par H. Gourdon de Genouillac. (Páris, Maison Quantin ed., 1890. 8-r. 292 l.)

A franczia könyvpiacon nemrég egy czímertani kézikönyv jelent meg H. Gourdon de Genouillactól, a ki a franczia heraldikusok közt igen előkelő helyet foglal el. Gourdon de Genauillac negyven év óta műveli e tudományágat, számos jeles munkát írt, s ezek egyike, a Grammaire héraldique 1853 óta több kiadást ért. Szóban forgó műve, a L’art héraldique a Quantin-féle Bibliothčque de l’enseignement des beaux-arts vállalatban látott napvilágot, mely hat évi fennállása alatt egész könyvtárt adott ki könnyed modorban írt kézikönyvekből a szépművészetek és azzal összefüggésben álló tudományszakok minden ágából. Mint a vállalat valamennyi kiadványa, e kötet is első sorban a szépművészetek érdekeit szolgálja, innen czíme: a heraldikai művészet; s e czélt nem annyira tudományos, mint inkább gyakorlati igények szemmeltartása mellett oly módon iparkodik elérni, hogy a művészettel és műiparral foglalkozókon kívül a nagy közönség kezébe is alkalmas kézikönyvet adjon. Francziaországban, a hol a czímerek teljesen elveszték értéküket s csak dekoratív szempontból bírnak jelentőséggel, e felfogás jogosúltsága kétségen kívül áll; de azok, a kik a heraldikának a műtörténet melléktárgyául való tekintését szakuk lealacsonyításaként fogják fel, azok sem ignorálhatják ez irányt, mely a tudományág perspektíváját elvitázhatatlanúl óriási módon kiszélesíti.
A díszes kiállítású, rajzokkal bőven ellátott, terjedelmes kötet mindenekelőtt a czímertan alapelemeit ismerteti, röviden, de világosan és érthetően; érdekes képét adja a czímeralakok fokozatos fejlődésének az egyszerű heroldfiguráktól kezdve addig a pontig, midőn a külvilág és a képzelet világának alakjai népesítették be a czímerpajzsokat; betűrendes jegyzékbe foglalja a czímerek alkatrészeinek nomenklatúráját, ismerteti a czímerek külső diszítéseit; a koronát, sisakot, sisakdíszeket, takarókat, rendjeleket stb. s a rang, méltóság, egyházi és világi állás és foglalkozás különböző jelvényeit, melyek a monarchikus Francziaország czímereinél nagy szerepet játszottak. A városi czímerek, melyek az egymást felváltó államalkatok alatt folytonos változtatásoknak voltak kitéve, hasonló jelentőséggel bírván, ezeket is külön fejezetben ismerteti. Ez ez első négy fejezet tartalma, a munka szoros értelmében vett heraldikai része. A következő három fejezet összefüggő részt képez, s a heraldikának a művészetben való szerepével foglalkozik, s mint t. i. az a középkor építészeti emlékein, a ruházaton, a pecséteken, érmeken stb. gyakorlati alkalmazást nyert. A bevezetésben hangoztatott elvek és maga a vállalat jellege után ítélve e részben kellett volna a munka irányának kulminálni; de bár sok érdekes dolgot mond el benne a szerző, egészben véve meg kell vallanunk, hogy várakozásunkat nem elégíti ki teljesen; ahhoz a gazdag anyaghoz képest, melylyel a feudális Francziaország emlékei e szempontból kinálkoznak, kissé röviden talált ez érdekes műtörténeti kérdéssel végezni. Külön fejezet van szentelve Francziaország régi czímerének a liliomnak, melynek fejlődési története szintén egyike a franczia heraldika legérdekesebb thémáinak; ugyanitt foglalkozik a sassal, az oroszlánnal és leopárddal, a kereszttel és a heraldika egyéb gyakoribb alakjaival. Ez utóbbiaknál már az összehasonlító czímertan mezejére csap át, de úgy ebben, mint az angol, német és többi nemzetek heraldikáját tárgyaló következő fejezetben megleheetős felületességet árul el. Ez utóbbi fejezetben tulajdonképpen csak az illető országok és uralkodóházak czímereit ismerteti. Hogy hazánkban itt nem jutott hely, azt annál inkább felróhatjuk, mert a japániakról megemlékezik, idézve a Bibliothéque Nationale-ban létező japáni czímergyűjteményt; sőt még a bosnyák czímerkérdést is eldönti, egy soha nem ismert czímerrel, (vörös mezőben ezüst félhold és nyolczágú csillag), ajándékozva meg az «új királyságot». E résznél többet ér az utolsó fejezet, mely a heraldika glossariumát adja s a függelékül csatolt bibliografiai repertorium.
Apróbb hibáitól eltekintve külömben teljes elismeréssel nyilatkozhatunk e munkáról. Bár franczia adatok alapján a franczia közönség számára van írva, nálunk is hasznát veheti az, a ki hosszabb tanulmányok nélkül akar megismerkedni a heraldika alapelemeivel, s alkalmas rövid magyar kézikönyv hiányában, (mert báró Nyáry Albert nagy munkáját ilyennek nem tekintjetjük), a külföldi irodalomra van utalva.
–RR.

Oesterreichisch-ungarische Wappenrolle. Kiadja Schroll Antal és társa. Bécs, 1890. Tizenkét szinnyomatú tábla, rendezte és rajzolta Ströhl Hugó Gerárd.

Rövid idő óta ez a harmadik munka, mely a czimertan köréből Schroll Antal és társánál megjelent. Schrollnak, a ki arra törekszik, hogy a czímertani irodalmat jó munkákkal gyarapítsa, működési köre ugyan nem hazánk, de igyekszik, hogy Magyarországnak a közös monarchiában e téren államjogilag megillető helyét biztosítsa. Az előttünk fekvő újabbi munkával ismét azt tanusítja, hogy hazánkat a kellő figyelemben részesíti. A mű Magyarországra vonatkozólag az 1874. év óta használatban levő magyar állami czímert igen jó alakban, továbbá az országos czímert, úgymint Dalmáczia, Horvátország, Szlavónia és Erdély, nemkülönben Budapest főváros czímerét sikerűlt színnyomatban tartalmazza. A munkának főczélja külömben az, hgoy az ő felsége a császár és király nagy czímében foglalt országok és tartományok czímereit hiteles alakban közölje.
A mű szerzője heraldikai tekintetben arra törekedett, hogy a czímereket minél díszesebb alakban állítsa elő. Lehetőség szerint azokat sisakdíszszel tűnteti fel. Eljárását valóban helyeselni kell, mert a czímerek impozáns alakukkal jó hatást gyakorolnak reánk. Hosszú éveken át való buvárkodásom alapján tapasztaltam ugyan, hogy az itt ábrázolt osztrák tartományok sisakdízsei mind hitelesek, de Magyarországra vonatkozólag az ilyen előállítást nem helyeselhetem; mivel sem az ország, sem társországaink czímerei sisakdíszszel soha nem használtattak. Azután, hogy országunk Habsburg-házi uralkodót választott, megjelent Nürnbergben 1668. évben v. Fugger «Spiegel der Ehrendes Erzhasues Oestereich» czímű munkája, melyben ezen dynasthia országainak és tartományainak czímerei sisakdíszszel, és úgylátszik, hogy Ströhl ezen művet mint hiteles forrást használta fel.
Nem mondhatom azonban, hogy hivatkozása egészen alaptalan volna; mert a «Képes krónika» czímlapján valóban Nagy Lajos király családi czímerét sisakkal és abból növekvő strucz madárral találjuk. Ez azonban csak a király családi czímere volt, melynél használt szokás az országos czímerre soha át nem ruháztatott. A műben ábrázolt többi magyarországi czímernek hitelessége kifogástalan. A mi végül a rajzok előállítását és a műnek technikai kiállítását illeti, az a monarchiában minden eddig kiadott műveket felülmúlja. A műnek becsét nagyban emeli az, hogy a történelmi adatok szintén kifogástalanúl hitelesek és jó forrásokból vannak merítve.
ALTENBURGER GUSZTÁV.

1890-3

97LIPTÓMEGYEI TÖRZSÖKÖS CSALÁDOK 1526. ÉVIG.

V. Serefel leszármazói.
(A Pongrácz és Pottornyay családok.)

Felderíteni óhajtván jelen dolgozatunk folyamában a liptómegyei Bogomér comessel vérségi rokonágban álló, közös törzsből eredők családtörténeti és nemzedékrendi viszonyait, a már előbbi czikksorozatunkban_{Turul 1890. évf. I. és II. füzet.}* ismertetett nyolcz családhoz sorozzuk ez alkalommal még a Pongráczokat és Pottornyayakat, a mely családok köztudomásúlag Bogomér comessel egy törzsből erednek.
Lőrincznek ugyanis két fia lévén, ezek egyike liptói Bogomér comes, a másik Serefel – néha Seraphin és Serephil is írva – volt. Megelőző czikkünkben előadtuk Bogomér comes nemzetségének és a tőle származott családoknak nemzedékrendi történetét, most ennek testvére Serefel ivadékaival kívánunk foglalkozni, legnagyobb részben ismeretlen, kiadatlan levéltári források alapján, mely adatok tévedések kiigazítását, hiányok pótlását vannak hivatva eszközőlni, egyrészt az említett családok nemzedékrendében; másrészt pedig Liptómegye culturális történetének mozzanatait világítják meg, kivált a XV. századból, midőn is t. i. a cseh-hussiták harczai, harácsolásai, a felső-magyarországi olygarchák féktelen dúlásai megváltoztatják a társadalmi életet, községek és családok magyar nevei veszni indúlnak, a magyar és cseh hadak egymást űzve kergetve, pusztítják a megye területét. S míg a XII. században a királyi praediumokon a benépesítés kezdetét veszi a várkatonaság, a királyi udvartartáshoz tartozó királyi jobbágyok, a vadászterületek őrei, a halászok, vadászok lakóhelyeinek állandósítása által; míg a XIII. században e culturelemek fejlődéseinek csíráit a templomok, a várak, kastélyok építéseiben, a praediumok eladományozása által a nemzetségek keletkezését, a kiváltságos városok, a községek, a skultécziák megalkotását, a benépesítés rohamos haladását szemléljük: a XIV. században beállott birtokosztályok, új községek, családok támadásának alapfeltételeiül szolgálva, új község- és családnevek tűnnek fel. A XV. század jellegének főbb vonásaiban Liptómegye területén az önkényuratlanság, a pusztítás, a magyarság hanyatlásának jeleivel találkozunk a társadalmi és culturviszonyok minden rétegében.
A nagyszabású országos események, a török harczok, a hussita invásiók, a Hunyady-ház szerepkörének gyűrűzetes hullámzása, az ország északi határán fekvő Liptóvármegyét is érinté s fölszínre veté a vármegye törzsökös családjainak egynehányát, kikről, a Serefel törzséhez tartozván, jelen dolgozatunkban értekezni fogunk.
Lőrincz comes két fia, Serefel és Bogomér comes között az általam felkutatott liptómegyei levéltárakban sem vagyonközösségi, sem birtokosztályi okleveleknek nyomára nem akadtam, s úgy látszik ilyen okiratok nem is léteztek. Igazolja ezt azon körülmény, hogy a két testvér birtokairól szóló adománylevelek nem atyjuk, Lőrincz comesnek, hanem fiai, Serefel és Bogomér comesnek külön-külön adattak ki Béla, István, László és András királyok által azon birtokokra nézve, a melyekben őket a XIII. században találjuk. Csak a mogorfalvi birtok lehetne az, a mely osztály tárgyát képezheti vala a két testvér között, ha ez atyjuk Lőrincz után származott volna át Bogomér comesre. Ám de az bizonyos, hogy ezen birtoktestben Serefel utódainak résztulajdona nem volt, mert az most már meg nem határozható úton-módon 1248. évben egészen Bogomér birtokában volt. Ugyanis, midőn Béla király 1248. évben_{Árpádkori új okmt. VII. köt. 258. 1.}* liptói lakosok, Bosin és fiai Punak, Mylath, Bohuta és Bohuret részére a Verbicha és Akalichna közötti három ekényi földet adományozza és a statutióval Myko zólyomi comest megbízza, felemlíti Bogomér comest mint a szomszédos föld birtokosát «... inde iuste tendendo ad metas comitis Boghumirii ...» Határozottan kiviláglik ebből, hogy azon földrész, a mely az akkori Mogorfalu határában Akaliehna és Verbicha birtokkal észak felé határos volt, egészben Bogomér birtokát képezte és abban Serefel részbirtokos nem volt. Azon körülmény, hogy Bogomér comessel egyidejűleg, annak testvére Serefel is kérte 1283. évben László királytól az 1230. évi donatiót átiratban kiadatni,_{Szentiványi cs. levélt. Szentiványban Lit. A. Fasc. I. No. 3.}* továbbá hogy István mester Bodó fia, Bogomér fia és I. Pongrácz, András fia együtt tiltakoztak Bobrouch birtoknak Donch comes által történt elfoglalása ellen 1339 évi május 27-én,_{U. o. Lit. A. Fasc. No. 8.}* mindez Serefel utódainak nem egykori actualis birtokjógát, nem közös birtoklását bizonyítja Bogomér comes és utódainak birtokain, hanem csak azon virtualis igények megóvására szolgált, melyekét érvényesíteni, mint egy vérből származóknak előjogukban állott, midőn a beállhatott események folytán az ősi birtokokat elidegenítés, zálog, csere stb. útján magukhoz váltani elsőbbséggel bírtak.
Levonható ezekből a következtetés, hogy mindazon birtoktestek, melyeket a XIII. században Serefel kezén találunk, a szerzett érdemekért külön adományozás tárgyát képezték, s azokat két fia András és Miklós között még életében, tehát 1283-86 évek között megosztotta, vagy mint örökséget a két testvér egymással megosztá. Hogy pedig ennek az említett évek alatt kellett megtörténnie, kitetszik onnét, hogy Serefel 1283. évben még élt, mert Bogomér comes testvérével a fentebb említett 1230. évi donatió átiratását kérte László királytól; 1286. évben pedig már nem élt, minthogy a magyar nemesek sorába való felvételüket II. Bogomérral együtt nem Serefel, de annak fiai, András és Miklós kérték László királytól, s vétettek fel birtokaikkal együtt a nemesek sorába:_{U. o. Lit. A. Fasc. I. No. 3.}* «... et praedictos Andream et Nicolaum filios Serephel cum terris et possessionibus ipsorum Zent Peter, Zent Miklós et Hákfalva vocatis ... de numero hospitum exemimus, et in coetum, numerum et collegium nobilium etregalium servientium nostrorum duximus transferendos et agregandos...»
Az első birtokszerző Serefelnek sem személyi, életviszonyait, sem szerzeményeinek természetét nem ismerjük. De a mennyire az aquisitió iránt azon oklevélből, melyet Fülöp fia, Péter az általános nemesi birtokvizsgálat alkalmával 1391. évben Bubek Imre országbíró előtt felmutatott,_{U. o.}* s a mely szerint az egykori Máthéfelde, mely már 1286-ban Zent Miklósnak neveztetett,_{Magyar tört. tár IV. köt. 36. 1.}* de már 1268-ban úgy hivatott: «prope terram comitis Mathe, que nunc Zent Miklós vocatur,»_{U. o.}* s az liptói Marcusnak és fia Miklósnak adományoztatván, kiderűl: az királyi praedium volt, «apud manus regias habita» s mint ilyen, Béla király által Serefel kezébe jutott.
Ugyanazon időben, t. i. 1286. éven, midőn Serefelnek egyik fia, András, Zent Miklóst Béla király adományából bírta a hozzátartozó Jaloch-melléke, más néven Hakylyse, a mostani Andrásfalva, Perbenecz, jelenleg Pribilina, Javon, most Jakabfalva, Haraduk, Traduk néven is, és Vitamfraylese birtoktestekkel; ugyanakkor Andrásnak testvére Miklós kezén találjuk Zenk Péter, Tornalya, most Pottornya, Jamnik, Zent Lélek Chikkoteleke, Damsteleke, már elpusztult községek, és Vayrisou, most Wawriso birtokokat, és Vicarisylyse felét. A két testvérnek atyjukról, Serefelről reájuk háramlott birtokoknak közössége az 1286. év után megszűnt s annak megosztása valószínűleg az ezt követő években történhetett meg, mert az 1286. évi oklevélben, melyben Bogomér comes fiai és testvére Serefel comes fiai, András és Miklós az idegenek sorából kivétetvén, a magyar nemesek közé soroztatnak,_{Szentiványi csal. levélt. Liptó-Szentiványban Lit. A... Fasc. I. No. 5.}* közösen említtetik fel András és Miklós birtoka: «et paedictos Andream et Nicolaum filios Serefel cum terris et possessionibus ipsorum Zent Péter, Zent Miklós et Hakfalva vocatis ... de numero eorumdem hospitum exemimus et in numerum, coetum et collegium nobilium et regalium servientium nostrorum duximus transferendos et aggregandos.»
Annak nyoma, hogy a két testvér között a birtok feletti osztozkodás melyik évben történt, sem a Pongrácz, sem a Pottornyay család levéltárában nincsen, bár ha annak ezek valamelyikében lennie kelletett, minthogy Andrástól a későbbi Pongráczok igen elterjedett, s Miklóstól a Pottornyay, jelenleg is élő családok tagjai származtak le.
Hogy a birtokközösség azonban 1299. évben közöttük még fenállott, az világosan kitűnik azon birtokháborítási pörből, melyet a mondott években Miklós, Botyz testvére indított a Bogomér és Serefel comes fiai ellen, a Domanylyse nevű jószág miatt, melyhez tartozandónak állította azon birtokokat is, melyek András és Miklós kezén voltak, s ezek az említett birtokokat örökség útján a magukénak lenni bizonyították: «praefati vero Paulus et filii Bogomery et filii Seraphin ipsas terras eorum haerediterias et non aquisitas referebant.»_{Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 10.}*
Az iránt azonban, hogy a testvérek öröklött birtokaikat a XIV. század első felében már megosztották, okiratos bizonyítékkal bírunk, a mennyiben Jakab a szentmihályi egyház rectora és liptómegyei vice-archidiaconus 1346. évben Liptó-Szent-Mihályon kiadott oklevelében felemlíti, hogy Tornalyai Sándor Chanád esztergomi érsek engedélyével Tornalján kápolnát, épített «quam (capellam) ex. licentia et permissione venerabilis in Christo patris domini Chanadini dei et apostolica sedis gratia archiepiscopi Strigoniensis magister Alexander in Thornalja construxit.»_{Eredeti, Pottornyay Eduard levéltárából, jelenleg saját gyűjteményemben.}* Kiderűl ebből, hogy az építkezésnek 1331-1346. között, midőn t. i. Chanád már esztergomi érsek volt és a hivatott okirat kelt – kellett megtörténnie, ha még ezen időszakban a két testvér birtoka osztatlan lett volna, akkor azt nem egyedül Sándor, I. Miklós fia, de építette volna András is, I. Miklós testvére, vagy annak fia I. Pongrácz is, mint közös birtokos. Ezen érdekes oklevél többi, fontos tartalmának ismertetését most elhagyjuk s a Pottornyay család történeténél tárgyalandjuk, most csak annyiban tartottuk szükségesnek felemlíteni, a mennyiben támpontúl szolgál legalább relativ meghatározására azon időpontnak, midőn már a két testvér legkésőbbi osztozkodásának múlhatlanúl be kellett következnie.
Feljebb említettük már a felett való sajnálkozásunkat, hogy a Serefel comes fiainak, András és Miklósnak öröklött birtokaikra vonatkozó XIII. századi törzsokiratait és osztálylevelét nem találhattuk meg az érdekelt családok levéltárában. Hozzá tehetjük még azt is, hogy általában onnan a XIII. századbeli összes oklevelek hiányoznak, melyeknek hiányát egy, a Szentiványi család levéltárában_{Lit. A. Fasc. II. No. 11. Szentiványi csal. levélt. Eredeti.}* őrzött eredeti oklevél világítja meg, s adja magyarázatát a hiány indító okának. Ezen fontos oklevelek ugyanis tűzvész által pusztúltak el 1355. évben. A felhozott oklevél szerint, mely az említett év okt. 27-én – in vigilia festi beatorum Simonis et Jude apostolorum – kelt; Bálint, Ádám fia, liptói Pongrácz mester íródiákja megjelenvén a szepesi káptalanban, kijelentette ura és a többi érdekeltek nevében, hogy a legközelebb elmúlt október 25-én – in octavis festi sancti Luce –hajnalhasadtával Pongrácz mester háza kigyuladt s a házban levő okiratok is elégtek; a lángok martalékává lettek Károly királynak azon levelei is, melyeket a király a lengyelországi thintiai apáthoz írt Bogomér fiainak ügyeiben és dolgaiban, valamint az ezekre vonatkozó válaszlevelek is hamúvá lettek; s hogy Pongrácz ezen leveleknek újabbi kiadását kívánja szorgalmazni: «..quod dum domus praedicti magistri Pongracii .... diescente fuisset exusta, quaedam litera quondam serenissimi domini nostri Karuli .... in Poloniam domini abbati de Thyntia directa et alia litera ipsius abbatis ad interrogato pro easdem literas regias responsionales domino regi praenotato super factis et negotiis filiorum Bogomerii de paedicta Liptovia essent in eadem domo magistri Pongracii concremate...»
Ezen körülményt bizonyítja Lajos királynak 136o. évi június 24-én –octavo kalendas Julii – kiadott új adománylevele, melyben a többi között felemlíti: hogy miután Béla király adománylevele Pongrácz birtokai felöl véletlen tűzeset által elégett «.... quod privilegium quondam serenissimi principis domini Bele regis.... superveniente inopinati ignis incendio habeatur exustum....» új adomány czímén birtokaiban megerősíti._{Pongrácz csal. Andrásfalvi levélt. Eredeti.}* A jelen esettel összevágó azon körülmény pedig, hogy az András testvérét, Miklóst illető törzs-oklevelek is, liptói birtokait illetőleg elégtek, s azoknak megújítása 1360. évi június 24-én – tehát ugyanazon napon, melyen Pongrácz új adománylevele kelt – adatott ki Lajos király által, kétségtelenné teszi előttünk, hogy a két testvér András és Miklós törzs-oklevelei 1355-ig együtt őriztettek, s azok András házában együtt égtek el, s mert az egykor közös birtokról szólottak azon okiratok, azoknak újabbi kiadását a két testvér együtt kérelmezte Lajos királytól, mely a megosztott birtok tekintetéből külön-külön egy napon keltezve ki is adatott. Bizonyítja ezt az 1391. évi Bubek-féle regestrum_{Magyar Tört. tár. IV. köt. 27. lap.}* is, midőn följegyzi «...privilegium pristinum ignis incendio exustum fore», s ez új adománylevelet kiállítja 1360. évi június 24-én: «...eisdem per ipsum dominum Ludovicum regem facta anno domini millesimo trecentesimo sexagesimo; octavo kalendas Julii..».
Ennyi az, a mit Serefel fiai András és Miklós eredetére és a XIII. században volt birtokközösségre a levéltárakban feltalálnom lehetett. Megszünésével a közös birtoklásnak, a XIV. század első felében megszűnt a két testvér leszármazóinak közös története is. Különböző szerepkörben, különböző birtokviszonyok között, sőt egyrészt más-más színtéren két különböző családnak vetették meg alapját, melyeknek politikai, culturális és társadalmi működése Liptómegye történetének fontos mozzanataival az elmúlt századokból szoros és szerves kapcsolatban áll; s míg Andrástól a szentmiklósi és óvári Pongrácz-család származott le; Miklós a Pottornyay család első ősét képezé.
A dolog természeténél fogva e két család története külön tárgyalást igényelvén, ismertet jük ez alkalommal előbb András ivadékainak 1526. évig terjedő történetét, midőn is utána Miklós leszármazóit mutatjuk be.

* * *

I. A szentmiklósi és óvári Pongrácz-család.

Míg Liptómegye keleti részén a Vág folyó baloldalán a hatalmas Bogomér comes fiai a XIII. század utolsó évtizedében terjesztették a társadalmi lét culturelemeit, azalatt Bogomér testvérének, Serefelnek idősebb fia András alapít két községet, melyek egyikéből, (Szent-Miklós) 1268. évben még csak a templom helye és a plébánia curiája volt meg,_{Magy. Tört. Tár. IV. köt. 27. 1.}* a mely körül a XIII. század vége felé a mai Szentmiklós község keletkezett, s ott a Szent-Miklósnak felajánlott templom is felépült. Ezen községtől vette fel a Pongráczcsalád első vezetéknevét, melylyel legelőször Lajos királynak egy 1360. évben kelt oklevelében találkozunk._{Pongrácz-család levéltárában. Eredeti oklevél.}* Ezen időig azonban, kivált a XIV. század első felének végéig, nem lévé a általában használatos a vezetéknév, András és fiai is megkülönböztetésűl eleinte az apjukról, később a megyéről s végre a birtok neve után hivattak Andrásfalviaknak, a mely község ma is meglevő nevét az első alapítónak, Andrásnak, Serefel fiának köszöni, a mely község meg telepítése bizonyára előbb történt mint Szent Miklósé, minthogy Szentmiklós az adományozás alkalmával földbirtoka volt Máthénak, «terra comitis Mathe», holott az ugyanakkor adományúl nyert Jaloch melléke alias Hákylyse mint terra descensualis Háknak ülésűl szolgált s ott lakván, már a megtelepítés kezdeteivel bírt s a mint ezt András, Serefel fia birtokba vette, benépesíté s nevéről Andrásfalujának hivatott nemcsak, hanem utódai gyakran, – bár ha Zentmiklós is hasonlóan birtokukban volt, – de Andrásfalu neveztettek. Ez a megszokott elnevezés vezetéknévvé vált 1360-ig; s midőn ez időn túl Szentmiklósiaknak hivattak_{Pongrácz-család Andrásfalván. Eredeti.}* 1459. évig, még kétszer fordúl elő oklevelekben az Andrásfalvi vezetéknév használata, 1424. évben_{U. o. Eredeti.}* a vásárjog adományozása alkalmával és 1440-ben_{Szentiványi csal. levélt. Eredeti.}* egy női hozomány-ügyben a túróczi convent által kiadott oklevélben.
A Pongrácz családnév, mint ilyen, az oklevelek tanúsága szerint csak 1459. évben vétetett általános használatba Zentmiklósi Máthénak fia, István által,_{Kosztolányi csal. levélt. Kosztolányban.}* ki a budai káptalan előtt az említett évben tiltakozik Mátyás király azon ténye ellen, hogy a liptómegyei Nagyvár, Ujvár és Likava várát eladományozá Komorovszky Péternek; ez ellen pedig óvást emel azon váraknak elfoglalása miatt. Előfordúl ugyan egy ízben a Pongrácz vezetéknév használata 1401. évi május 14-én a szepesi káptalan által kiadott oklevélben, melyben Péter, Máthé és Miklós szentmiklósi Pongráczoknak neveztetnek, ez azonban csak kivétel._{Boczabánya levélt. hiteles más. Eredeti a szepesi kápt. levéltárában.}*
Vegyük kezünkbe azonban az események fonalát, melynek nyomán az okleveles genealogiai momentumok felderítik előttünk az eddigi kételyeket, eloszlatják a homályt, kitöltik a hézagokat, s positiv meghatározásokkal a nemzedékrendi zűrzavarokat megszűntetni iparkodunk.
Mint már feljebb is említettük, I. Serefel fiának, András comesnek fia, I. Pongrácz, a ki Bodo comes fiával István mesterrel egyetemben 1339. évben tiltakozott Donch mester ellen Bobrouch elfoglalása miatt,_{Turul 1890.. évfoly. 16. lap; eredetije Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. No. 8.}* 1348. évi márczius 9-én kelt s Lajos király által Szentiványi Klára és Erzsébet részére kiadott oklevélben_{Eredeti u. o. Lit. A. Fasc. II. No. 10. 2 Pongrácz csal. levélt. Andrásfalván.}* mint homo regius lett kiküldve, hogy a szepesi káptalannal együtt működjék, «quo presente Pongraczius filius Andree aliis absentibus homo noster.»
Ugyanezen I. Pongrácz, I. Serefel fia volt az, a ki katonai vitézsége és egyéni bátorsága által Lajos király hadjárataiban nagy érdemeket szerzett magának, s a király ezen érdemeinek elismeréseűl kiadta az ő és fiai, I. János, II. András és I. Péter részére, továbbá I. Serefel fia, I. András fiai, Jakab és Fülöp részére 1360. évi junius 24-én, octavo kalendas Julii kelt oklevelét,_{Pongrácz csal.levélt. Andrásfalván.}* melyben új adományozás czímén megerősíti IV. Béla király donatióját a már előbb is felsorolt liptómegyei törzsökös birtokokra, «super collationibus possessionum Zent Miklós, Jalochmelleke alias Hakylyse, item Perbenecz, Javor, Haraduk nec non Vitamfrayylise,» s ugyancsak akkor megerősíti őt régi időktől fogva gyakorolt vásártartási jogában Zent Miklóson, «et specialiter foro ab antiquo in ipsa possessione Zent Miklós exigi et celebrari consueto.» A most említett oklevél felsorolván I. Pongrácznak érdemeit, a többi között mondja, hogy midőn isten kegyelméből a korona Lajos király fejére szállott, minden viszontagságaiban támogatta őt, különösen pedig Sarat vára alatt és Belcz városa ostrománál,_{Ezen oklevél felemlítését kiválóan szükségesnek tartottuk azon chronológiai tévedés kiigazítása miatt, mely annak keltére nézve mai napig is fenáll, s az a régibb és újabb genealógiai munkákba is hibásan vétetett fel. Ugyanis Lehoczky «Stemmatographiájában» s utána Nagy Iván a «Magyar családok»-ban ezen oklevél keltét 1368. évi július 1-ére teszi; holott ez hibás olvasása a «millesimo trecentesimo sexagesimo octavo kalendas Juliinak, minthogy az «octavo» szó nem az évszámhoz tartozik, de az a júliusi kalendák nyolczadikát jelezi, s e szerint így olvasandó: Millesimo trecentesimo sexagesimo; octavo kalendas Julii; a mint az a liptói regestrumban a Magyar Történelmi Tár IV. kötetének 27. lapján is helyesen elválasztva és írva van. Bizonyítja azt, hogy az oklevélnek okvetlenűl 1360, nem pedig 1368-ban kellett kiadatnia, épen a felhozott történeti tény s az, hogy a keltezés végén ki van fejezve világosan Lajos uralkodásának 19-ik éve «regni autem nostri anno decimo nono» s ez csak az 1360-ik év lehet, miután uralkodását 1342-ben kezdette meg. További bizonysága ennek az, akkori dignitariusok előszámlálása, melyek közül felemlítjük a következőket: Miklós esztergomi érsek 1357-1366; ugyan az királyi kanczellár 1359-1366; Miklós egri püspök 1331-61; Konth Miklós nádor 1357-67; Dénes erdélyi vajda 1360; Konia pozsonyi comes 1360 és 1362-ben.}* a hol a hűtlen ruthének ellen harczolt, nem kímélvén magát, vérével és nagy sebekkel tetézve védelmezte királyát: «potissimum sub castello Sarat perveniendo et in expugnatione cuiusdam oppidi Belcz dicti, in quo quidem Rutheni nostri infideles convene rant laboribus et serviciis iuxta opportunitatem temporum et locorum se inmittere non formidans cum effusione sui sanguinis et grandium vulnerum supportacione utilem nobis pro suis principibus praestitit famulatum.»_{Lajos királynak a lithvánok lengyelek és ruthének, elleni hadjáratai 1345, 1351, 1354 és 1377-ben voltak. Világos az oklevél keltéből, hogy I. Pongrácz Belcz várának első ostrománál vett részt.}*
Néhány évvel később, hogy Szentmiklósi I. Pongrácz az új adománylevél birtokába jutott a szomszédságukban már sokkal előbb megtelepített verbicziek, – kik már 1248. évben mint idegenek, valószinűleg szász kolonisták, községet alkottak – 1368. évben régi lakhelyüket elhagyták és I. Pongrácz tőszomszédságában Zentmiklós mellett, a mostani alsó hustákon telepedtek le. Ez a közvetlen közelség I. Pongrácz és II. Serefel utódainak sehogy sem tetszett, s mindent elkövettek, hogy onnét a verbiczieket via facti elűzzék; ez azonban nem sikerűlt; míg végre 1368. évben Lajos királyhoz folyamodtak a közeli megtelepedésből származott káraik megtérítése és jogaik további megóvás érdekében. A panasz következtében Lajos király kiadta az említett év julius 6-án Beszterczebányán kelt s a verbicziekhez intézett oklevelét,_{Pongrácz csal. andrásfalvi levélt. eredetije.}* melyben mondja a verbiczi vendégnépségnek «suis universis hospitibus et populis in Verbiche», hogy Pongrácz fia, János mester, csanádi kanonok és ennek testvérei András és Péter, továbbá Serefel fia Jakab panaszt emeltek nála az iránt, hogy régi lakhelyüket elhagyván, minden dolgaikkal és házaikkal együtt az ő Zentmiklós nevű községük tőszomszédságában «in contigua vicinitate preatacte possessionis eorum Zent Miklós nuncupatae» telepedtek le az illetők jogainak nagy kárára, s mert jogaikat a panaszosoknak érintetlenűl fentartani kívánja, megparancsolta nekik, hogy előbbeni lakóhelyükre minden halo gatás és kifogás nélkül azonnal visszatérjenek, máskülönben pedig meghagyta Márkus mester udvari katonájának «commisimus magistro Marcus aulae nostre militi», hogy őket régi lakhelyükre Verbichére visszaűzze.
Ezen királyi rendeletnek úgy látszik nem lett meg kívánt teljes eredménye, mert az új települők egy része mégis ott maradt, s a Zentmiklóshoz épült néhány házból álló telepnek, mint jurisdictiónak jogai, a községi administratio szempontjából, a legújabb időkig fenmaradtak.
Ama névrokonság, mely Serefel utódait Bogomér comes ivadékaihoz kötötte, a bir tokosztály jogainak igényeit költötte fel Zentmiklósi I. Pongrácz fia II. Andrásban,_{A Pongrácz-család levéltárában levő s női hozományról szóló oklevélben II. András neje Perényi Mártha volt.}* és Thornaljai Sándor fia Miklósban azon birtokokra nézve, melyek iránt Bogomér comes fiai már régebben megosztoztak. A vérségi atyafiság indító oka meglevén, az ürügyet a törzsbirtokok megosztásában keresték és meg is találták. Ezen ürügy alatt a túróczi convent prépostja, Domonkos előtt 1377. évben meg is jelent Aladár fia, György, ki a feljebb említett András és Miklós nevében bepanaszolván Bogomér comes utódait: Nádasdi Bogonak fiait, Tamást, Pétert és Andrást; Zemerchényi Miklós fiait, Istvánt és Pált, végre Zentiványi István fiát, Lampertet és Zentiványi László fiát, Pétert, hogy Bocza, Krizsan- és Német-Poruba és Lazan nevű közös birtoknak az őket illető felerészét elfoglalták, s ezen jogtalan foglalás ellen óvást emelnek, s azok haszonvételétől őket ünnepélyesen eltiltatni kérték. Az erre vonatkozó oklevelet a túróczi convent ugyanazon év junius 29 én «datum sexto die festi nativitatis beati Johannis baptiste» kiadta._{Pottornyay Eduard szentiványi levélt. Eredeti.}*
Láttuk már a szepesi káptalannak 1380. évi deczember 20-án kelt határjárási és beiktatási jelentéséből, midőn magyarfalvi Mikó fiát Egyedet a magyarfalvi birtokba bevezette, hogy ott mint határos szomszédok a jakabfalvi birtok jussán I. Pongrácz fiai, András és Péter, Serefel fia Jakab, Thornaljai Sándor fia Miklós is jelen voltak, mit e helyen nemzedékrendi szempontból újolag röviden jelezni szükségesnek találtunk.
A most említett Zentmiklósi I. Pongrácz fiával, Andrással találkozunk a túróczi conventnek 1390. évi márczius 27-én_{Fejérpataky csal. Kelecsényi levélt.}* kiadott oklevelébén, melyben Libelei Jákó fia Péternek visszahelyezési ügyében neveztetik meg mint homo regius.
Az 1391. évi liptómegyei általános nemesi birtokvizsgálat alkalmával a Szentmiklós, Jaloch melléke, másképen Hakylyse, de már akkor Andrásfalu, Perbenye – most Pribilina –; Javor, Thraduk, Haraduknak is írva és Vicariasylyse – akkor már Jakabfalu, – telepítette Jakab Serefel fia – iránti új adományleveleket 1360. évből bemutatták I. Pongrácznak fia II. András, Serefel fia. Jakab_{Magy. Tört. Tár IV. köt. 27. lap.}* és Fülőp fia Péter. Hogy ezen Fülöp kinek fia volt, az iránt felvilágosít a liptói regestrum, melyben világosan mondatik, hogy Jakab és Fülöp II. Serefel fiai voltak a Pongraczii Aridrae, Johanni et Petri filiis suis» t. i. I. Pongrácz fiai s továbbá: «nec non Jacobo et Philippo filiis Serefel.»_{U. o.}*
1401-ben a király, Bocha községben letelepített szász gyarmatosok egy a Vág és Bocha vize között elterülő erdő miatt a kincstárral pörbe keveredvén, a tulajdon megvizsgálása és a tanúk kihallgatása végett kiküldött szepesi káptalan ugyanazon évi május 14-én «datum sabbato post festum ascensionis» kelt jelenté sében megemlíti, hogy a többi tanúk között kihallgatta Szentmiklósi Pongrácz Pétert, Máthét és Miklóst «eodem ibidem Petrus Matheus et Nicolaus Pongrácz de Szent-Miklós iurati et diligenter examinati fassi sunt...»_{Boczabánya levélt., hiteles másol. Eredeti szepesi kápt. levélt.}*
Az ezen oklevélben megnevezett Máté, minthogy ez Pongrácznak neveztetik, nem lehetett más, csak az akkor élt I. Pongrácz unokája, II. András fia, ki nagyapja birtoka és keresztneve után az első volt, a kit oklevelileg Szentmiklósi Pongrácznak irtak.
II. Andrásnak fiaiúl III. András és I. Miklós vannak megemlítve azon oklevélben, melyet Zsigmond király 1410. évi február 6-án «feria sexta proxima post festum beate Dorothee virginis et martyris» Budán kiadott,_{Pottornyay Eduard szentivényi levélt.}* midőn Thornallyay Miklós fia, Sándor kértére elrendeli, hogy az ez által László testvére ellen kért osztály megejtessék s ott III. András vagy I. Miklós, II. Andrásnak fiai közűl valamelyik mint homo regius jelen legyen a túróczi convent közbenjárása mellett: «aut Andreas filius Andree de Zent Miklós, aut Nicolaus frater eiusdem... aliis absentibus homo noster...» stb.
A fentebb említett Jakabnak fia IV. András volt az, ki mint vitéz katona Zsigmond király hadjárataiban nem egyszer tűntette ki magát, ki szerzett érdemeinél fogva méltányos igénynyel bírt arra, hogy Zsigmond királytól Zentmiklósra vásárjogot kérhessen. Azt 1424. évi junius 23-án kelt_{Pongrácz-csal. andrásfalvi levélt. Eredeti.}* királyi oklevéllel meg is nyerte. Az oklevél érdemeinek felsorolása után elmondja, hogy Andrásfalvi Jakab fiának Andrásnak «Egregii Andree filii Jacobi de Andrásfalu», s általa György, Miklós és János unokatestvéreinek: «ac Georgii, Nicolai et Johannis filiorum Johannis patruelium» és Miklósnak, Andrásfalvi András fiának: «ac altero Nicolao filio Andree de eadem Andrásfalu», az országos és heti vásártartási jogot Zentmiklóson_{A Pongrácz-csal. andrásfalvi levélt.}* megadja minden, a pünkösd ünnepét megelőző vasárnapokon, s a Szent-Miklós napját megelőző és azt követő vasár- és ünnepnapokon... «ad possessionem ipsius Zentmiklós vocatam in comitatu Liptoviensi habitam, nundinas liberas seu forum annuale , ... duximus annuere gratiose» .... stb:
A szentmiklósi és óvári Pongrácz-család egyes tagjainak történelmi szereplését megelőzött időben, nemzedékrendi viszonyait a leszármazókra nézve még csak azzal egészíthetjük ki, hogy III. Miklósnak, egy előttünk ismeretlen nevű leánya is volt, a ki Szentiványi Miklós nejévé lett. Kiderűl ez azon tiltakozási okiratból, melyet a túróczi convent Szentiványi Miklós kértére 1440. évben kiadott, melyben sógora Andrásfalvi II. Jakab, III. Miklós fia ellen óvást emel azon indokból, hogy a női hozomány és a jegyajándék ügyét elitézni vonakodik._{Szentiványi csal. levélt. Szentiványban.}*
Átmegyünk immár a család történetének ama korszakára, mely egyes tagjaira nézve történeti nevezetességűvé, az országos politikai és hadiesemények színterén pedig nagy fontosságúvá vált s mikor a birtokszerzés szempontjából a dúsgazdagság legmagasabb fokát érte el ezen, Felső-Magyarországban dynastikussá vált olygarcha család.
A csendes, majdnem zajtalan működést, mely a család egyes tagjainak culturális szerepkörét betölté, I. Máthé fiának, II. Pongrácznak fellépte teljesen megváltoztatá. Megváltoztatá részben a tért, részben a szereplést, mert II. Pongrácz szűknek találta Liptómegyét, szűknek a családi szereplést s hatalmát nyögte egész Felső-Magyarország, nyilvános élete mélyen belenyúlt a politikai események sodrába._{Lásd életrajzát: Századok 1976. évfoly. 90. lapon.}* Ehhez járúltak a hussita hadjáratok, a török harczok, a Hunyady-ház fellépte, a trónváltozások, melyek mindmegannyi tápot nyújtottak az olygarchikus vágyak növelésére.
1415-ben II. Pongráczot a constanczi zsinaton megjelent magyar nemesek sorában találjuk Zsigmond király kíséretében._{Wagner: Verzeichniss dér Ungarn auf dem Cost nicer Concilio. Ung. Magazin IV. k. 263. Fessler: Die Gesch. Ungarns IV. k. 304. 1.}* 1435. évben találjuk első ízben II. Pongráczot Blatnicza várában Túróczmegyében, a hol február 25-én egy oklevelet adott ki,_{Letopis Mat. Slov. XI. évf. II. füzet 72. lapon.}* «Nos Pongracius de Sancto Nicolao Residens in Castro Blatnica», mely szerint előtte a Bella községhez tartozó Ocskova-Lehota telepítvényes község és Bella anyaközség egyezséget kötnek, hogy egy bizonyos ügynek elbírálása után Bella község Dominik fiainak, Tamás és Máthénak 300-300 arany forintot lefizetni tartozik. Midőn a törökök Szerbiát meg rohanták hadaikkal, Zsigmond király rendeletére Zentmiklósi Pongrácz, Brankovics György segítségére Szendrő váránál megjelent hadaival s a törökökön fényes diadalt vívott._{Mars Moravicus Pessina p. 610; Szalay II. köt. 398; Horváth Mih. VIII. k. 312. lap.}*
Blatnicza vára, a hol a most említett oklevél kelt, ez idő szerint II. Pongrácz birtoka volt, s előttünk Túróczmegyében mint első szerzeménye ismeretes. Hogy ez szerzeményes birtoka volt és sajátjáúl ismerte, bizonyítja azon körülmény, melynek következtében azt 1441. évben, tehát hat évvel később a fenti, oklevél kelte után Neczpáli László Szakolcza kapitányának átadta. Ugyanis az 1441. évi junius 22-én «Budae octavo die festi sacratissimi Corporis Christi» Ulászló király által kiadott oklevél szerint_{Eredetije a Justh-család levéltárában a m. n, múzeum könyvtárában. Közölve: Letopis Mat. Slov. XI. évf. II. füz. 73. l.}* II. Pongrácz, ki már ekkor Berench várának is ura levén, Berenchi Pongrácznak is iratott: «Pongraczius de Berench alias de Lypto» Neczpáli Lászlónak, kinek Ulászló király kilenczezer aranyforinttal adósa volt, ezen adósság fejében Blatnicza várát a király helyett átadta. A királyi oklevél az átadást helybenhagyván, elismeri, hogy kilenczezer aranyforinttal Pongrácznak adósa: «ideo nos huiusmodi castri collationem ... per ipsum Pongraczium eidem Ladislao factam ... gratam habentes ... huiusmodi novem millia florenos auri quos ipi Ladislao solvere debuimus, iam dicto Pongraczio in recompen sam dicti castri solvere promisimus.» Elrendeli ezen okirat a visszafizetési módozatokat is, feljogosítván Pongráczot nem fizetés esetén, hogy a hátralevő hatezer aranyforintot bárhol Magyar- és Lengyelországban maga részére kizsarolhatja «... ex tunc ipse Pongraczius ... facultatem habebit super his in regnis tam Hungariae scilicet quarn Polonie ubicunque potuit huiusmodi sex millia florenos auri pro se extorquere.»
A módozat, melyet a most idézett oklevél a kilenczezer aranyforint visszafizetése iránt megállapított, változást szenvedett, s azt Ulászló király, minthogy a kikötött határidőre készpénzben vissza nem fizethette, oda módosította egy 1443. évi márczius 3-án «sabbato proximo ante dominicam Letare» kiadott oklevelében,_{Eredetije a Kosztolányi-csal. levélt. Kosztolányban.}* hogy a tizenkétezer forintra felszaporodott kölcsönösszeg fejében Szentmiklósi Pongrácznak, ki ekkor már Szakolcza kapitánya volt, s ezen várnak fentartására sokat költött: «Pongraczio de Zentmiklós de Liptovia capitaneo de Zakolcza» Strechno és óvár királyi várakat átadta, a mely várak ezen átadást megelőzőleg Sárii Chepek János tapolcháni kapitány kezén voltak: «... pridem fideli nostro egregio Johanni Chepek de Sary capitaneo de Tapolchan pro sex millibus florenis auri pignori obligata» s mely várakat Ulászló király Pongrácznak a legközelebbi Jakab-napig kezéhez adni igérkezett.
Ekkor már s ezen inscriptiót megelőzőleg Zentmiklósi Pongrácz nagyon elhatalmaskodott, de tekintetbe véve a király irányában, tanúsított szolgálatait,_{A Hunyady János által 1440. évben kiadott hűséglevelet Pongrácz is aláírta.}* az inscriptio után néhány hétre, 1433-ik évi márczius 30-án kegyelmet kapott Ulászlótól,_{Eredetije a Pongrácz csal. andrásfalvi levéltárában.}* s megbocsátotta neki minden harácsolásait, rablásait és gyújtogatásait: «... ipsum Pongraczium cunctosque suos familiares de et super omnibus ... depredationibus combustionibus dampnis, incendiis et nocumentis ... gratos esse commisimus...»
Pongrácz azonban megszokott hajlamait tovább is követte, mire 1443-ik évi nov. 12. ismét egy újabb királyi kegyelmi levél következett,_Ugyanott.* a melyben azonban már királyi kegyének elvesztésével fenyegeti, ha régi bűneibe visszaesnék.
Mindez azonban nem nyújtott kellő biztosítékot Zentmiklósi Pongrácz kalózkodásai ellen, s Hunyady János jónak látta úgy zavargásainak megfékezése, mint Hunyady czélzatainak megnyerése végett gúti Ország Mihály királyi főkincstárnok és Lindvai Bánffy Pál közbenjárásával Zentmiklósi Pongráczczal véd- és daczszövetséget kötni, mely a Temesvárott 1444-ik évi augusztus 9-én kötött szerződés szerint_{Hiteles másolata a Pongrácz-család andrásfalvi levéltárában.}
* csakugyan életbe is lépett: «ipsum magistrum Pongraczium de Zentmiklós ... adoptamus, eligimus et assummimus nobis in verum ac fidum amicum nec non sincerum et cordialem fratrem ...»
1447-ik évben Zentmiklósi Mihálynak, I. Miklós fiának neje, Vidafeldi László leánya Katalin és Vidafeldi Miklós leányai Klára és Dorottya, a vidafeldi birtokba Liptómegyében magukat bevezettetni óhajtván, ez iránt Pálóczi László országbíró ugyanazon év június 29-én a bevezetést a túróczi conventnél elrendeli._{Letopis Matice Szlovenskij. VII. évf. I. füzet.}* A túróczi convent a birtokba igtatásról szóló jelentését 1447-ik évi július 21-ik napján kiadta._Ugyanott.*
Mennyire elhatalmaskodott Zentmiklósi Pongrácz, ennek nyilvánvaló bizonyítékát nyújtja László király azon levelében, melyet bánoviczi Kazzay János panasza folytán 1447-ik évi július 21-én: «Datum Wyenne feria sexta proxima ante festum beate Marie Magdalene» kiadott._{Saját gyűjtem. eredetije után.}* Iacute;rja neki a többi között: «megértettük Pongrácz elleni panaszodat ... s azt mondjuk neked, hogy tehetséged szerint ellentállj neki és védelmezd magadat ellene a mint eddig is tetted, míg mi Pozsonyba érkezünk, a hová az országgyűlést összehívtuk: «Intelleximus preterea querelam quam facis contra Pongrazium ... dicimus tibi quod iuxta possibilitatem tuam resistas Pongraczio et defendas te contra eum, quemadmodum hucusque fecisti, usque adventum nostrum in civitate Posoniensi, ad quem nos indiximus dietam et congregationem generalem» ... Értesíti továbbá, hogy ott majd elhatározzák, mitevők legyenek Pongráczczal: «...In quibus deliberabimus etiam quid cum Pongraczio ipso agere debeamus.»
Azon oklevél alapján, melyben 1443-ik évi márczius 30-án Ulászló király Zentmiklósi Pongrácznak tizenkétezer arany forintban Strechnót és Óvárt zálogba veti, az ezen birtokokba való bevezetés csak négy évvel későbben, 1447-ik évi nov. 8-án történt meg, midőn is t. i. az országos rendek ugyanazon évi szept. elsőjén kelt parancsára a nyitrai káptalan Pongráczot ünnepélyesen bevezeti, s arról szóló jelentését kiadta._{Kosztolányi csal. levélt. eredeti.}*
Zentmiklósi Pongrácz 1448-ik évi augusztus 26-án Kotszeeban: «Geben en Kotszee am montag nach Sancd Bartolmes Tag» szerződést köt_{Teleky: Hunyadiak kora: X. kötet. 237. lap. XCII. oklevél.}* a pápai legatus és Cillei Ulrik közvetítése által Fridrich császárral, hogy a Fridrich által hozzá írt leveleket visszaadja, valamint azon iratokat is, melyeket Pongrácz Cillei Ulriktól és Schaumberg János gróftól kapott.
E közben Pongrácz, midőn 1445-ik évi ápril végnapjaiban az országgyűlés Pesten megnyílt, s az ország hét kapitányságra felosztatott, 1a Mátyus földére, a Duna, Vág és Morva folyó közötti területre, Ország Mihálylyal együtt országos kapitánynyá neveztetett ki. Az ok, a miért Pongrácznak, mint feljebb említők, Strechno és Óvárba való bevezetése négy évig késett, abban találja magyarázatát, hogy a két várat a hozzátartozó javadalmakkal elfoglalni nem bírta, míg végre azokat Komorovszky Péter segédcsapataival kezére kerítette, s az 1446-ik évi székesfehérvári országgyűlés június 15-én kiadott végzésével Pongráczot az említett várnak birtokában megerősítette._{Tudománytár. Új foly. II. köt. 165. lap.}*
1449-ik évi május 4-én brandeisi Giskra János Zentmiklósi Pongráczczal véd- és dacz-szövetséget köt, s a szerződési pontok meg nem tartása esetén tízezer forint bírságot köt ki._{Közölve: Letop. Maticze Slov. IX. évf. I. füz. 19. lap.}*
Hunyady Jánosnak Giskra ellen viselt szerencsétlen hadjáratait megelőzőleg, vagy talán közvetlen utána, Pongrácz egy 1451-ik évben kiadott oklevelében_{Magy. Tört. Tár II. köt., 208. 1.; Teleki : Hunyadiak kora. X. köt. 342. lap.}* magát liptói főispánnak «comes Liptoriensis»-nek czimezi. Bent az országban a törökök és Fridrik elleni hadjáratai Hunyadynak az országos pénztárt kirürítvén, Zentmiklósi Pongrácztól Hunyady 1452-ik évben hétezer arany forintot vett kölcsön, mely öszszegért neki Szakolczát és a zsolnai harminczadot újolag zálogba veti._{Kosztolányi csal. levélt. Kosztolányban; eredeti.}* Alig hogy Hunyady János 1452-ik év vége felé az ország kormányzójává megválasztatván s 1453-ban januárban a pozsonyi országgyűlés megnyílt, Pongrácz rakonczátlanságait a rendek szóba hozták s februárban határozatba ment Pongrácznak, Giskra Jánosnak és Komorovszky Péternek proscriptiója, javaik elszedése és polgári jogaik felfüggesztése.
Az országgyűlés eme határozatával Pongrácz nem sokat gondolt. Befolyása Hunyadyra érvényesítette is magát, mert daczára az országgyűlés proscriptionális határozatának, Liptómegye főispánja maradt továbbra is, sőt most már 1453-ik évi szept. 24-én László király által kiadott donationális oklevél szerint_{Eredetije a Kosztolányi-csal. levélt. Kosztolányban.}* Berenchet, Ugrochot, Wyvárt, Likavát és Naghwár helyét «ac locum castri Naghvár» az összes hozzátartozandóságokkal együtt örök tulajdonúl kapta «damus, donamus et conferimus iure perpetuo et irrevocabiliter possidenda, tenenda pariter et habenda»; s egy másik ugyanazon napról kelt királyi oklevél a már 1443-ik évi márczius 30-án kilenczezer forinton zálogba vetett Strechnót és Óvárt most újolag tizennyolczezer arany forintért inscribálta,_{Eredetije Kosztolányi csal. levélt.}* hozzáadván még a zsolnai harminczad jövedelmét is: «quod nos castra Strechen et Óvár vocata cum tricesima in Zolna exigi solita pro illis decem et octo millibus florenorum auri ... inscribimus tenenda possidenda pariter et habenda.»
Ez időben a most említett uradalmakon és a törzsbirtokokon kívül, tulajdonában volt több általa emelt rablóvárnak és pedig Liptómegyében a fehér Vág völgyében építette a Bjelanszko puszta háta mögötti várat, Wyrough erősséget – mind a kettőnek most már nyoma veszett; – Szent-Miklóst fallal bekerítve megerősítette; Nyitravármegyében Pichén várat emelt._{U. o.}* Erősségeire és váraira támaszkodva, rablókalandozásait folytatta. Hunyady János végre is kénytelen volt Pongráczczal a király nevében s annak utólagos jóváhagyása reményében egyességet kötni, a mely egyesség 1454-ik évi május 9-én aláiratott._{U. o. közölve a Letopis Mat. Slov. XI. évf. II. füzet 6. lapján.}* Ezen egyesség sokkal érdekesebb momentumokat tartalmaz, mintsem hogy ezek felsorolását, habár csak röviden is, fel ne említsük; minthogy azok II-ik Pongrácz birtokviszonyait is teljesen megvilágítják. Az oklevél bevezetésében azzal indokolja az egyesség megkötését, hogy tapasztalván a felvidék pusztulását, óhajtja a kormányzó a békét és nyugalmat helyreállítani; s e miatt a király beleegyezésének kikötése mellett Zentmiklósi Pongráczczal a többi között a következő egyességre lépett Pongrácz Berench, Strechno és Zsolna várát a kormányzónak átadja, s ezért négyezer arany forintot kap; s a várakért cserébe adják neki Temesvármegyében Sidóvárt, Mező-Somlyót, Maxondot, Fruzsinkavárt és Sasvár mezővárost; Liptómegyében: Újvárt, Nagyvárt, Likavát a kamarai adóval, a liptói főispánságot; Árvamegyében 1a Thurdosini harminczadot. Újvárt és Likavát át nem veszi, Szentmiklóson épített erőssége fenállhat; továbbá, hogy Neboysza Miklós a túróczi prépostságot békében élvezhesse, a szomszédságában épített erősséget, a mint Sidóvár neki átadva lesz, alapjából szétbontani köteles, II. Pongrácz testvérének, Istvánnak adományoztatik Túróczban Szucsán vára, Liptómegyében Patak, Zaszkalicza, Besenyőfalu, valaha a magtalanúl elhalt Bessenyő Tamás birtoka; II. Pongrácz másik testvérének, Jánosnak birtokában hagyatik Wyrough vára miden tartozandóságaival. A zsolnai Foytság, melyet Pongrácz vétel útján szerzett, tovább is kezén marad, s végre II. Pongrácz és testvérei István, Jakab és János kijelentik, hogy ha netalán a király és az ország ellen bárminő szín alatt mozgalmat s háborút indítanának, akkor hűtlenségi bűnbe essenek és kegyelmet ne nyerhessenek.
Az egyezkedés mindezen pontjait László király 1454. évi június 2-án: «Prage die dominico proximo post festum ascensionis domini» kibocsátott oklevélében_{Eredetije a Kosztolányi csal. levélt. Kosztolányban.}* elfogadja, helybenhagyja és megerősíti.
A megkötött egyesség után és Hunyady János halála előtt bizonyos meghasonlásnak kellett II. Pongrácz és a kormányzó között történnie, mely eredetét azon szerződés meg nem tartásából vehette, minthogy Hunyady János Pongrácznak Berenchet és Óvárt végrendeletileg visszaadatni kívánta._{Fejér: Genus et incun. Joh. Corvini 231. lapon.}* A világhírű törökverő hadvezér özvegye Szilágyi Erzsébet és testvére Horogszegi Szilágyi Mihály törekedtek is Hunyady János kívánságának eleget tenni, mert még egy év sem telt le Hunyady János halála után, s kiadták Temesvárott az 1457. ápril 14-én keltezett oklevelet,_{Ezen oklevél eredetije a báró Pongráczok levéltárában őriztetik, jelenleg hol van, arról nincs tudomásunk, s annak szövegét a múlt században Pongrácz Miklós által az eredetiből leírt másolat hitelesített példányából ismerjük.}* mely szerint Zentmiklósi Fongrácz és fiai Venczel és III. Pongrácz, nemkülönben István, Jakab és János II. Pongrácz testvéreivel a következő rendezkedésre léptek, hogy a közöttük és a Hunyady János és gyermekei között támadott minden egyenetlenséget, ellenségeskedést és viszályt elenyésztessenek: visszaadják II. Pongrácznak és érdektársainak Berench, Strechno és Óvár várát, Zsolnát a benne épített kastélylyal együtt, olyformán: hogy Berenchet és Zsolnát a kastélylyal keresztelő szent János napjakor, a másik két várat pedig Strechnót és Óvárt Egyed napjakor nekik kézhez adják; továbbá hogy II. Pongráczot és fiait Venczelt és III. Pongráczot, testvéreit Istvánt, Jakabot és Jánost minden egyes jogkövetelők és ellenségeik ellen minden tanácsukkal és segítségükkel védelmezni fogják és semminemű szükségükben őket el nem hagyják és mindezt Mátyás fiuk nevében is ígérik és általa is megtartatják.
A Pongráczok még ezen rendezkedéssel sem érezték magokat és birtokaikat teljes biztonságban, másrészt pedig Hunyady János özvegyének és Szilágyi Mihálynak is érdekében állott az elhatalmaskodott Pongráczok teljes és feltétlen támogatását megnyerni, kiváltképen Mátyás részére. E törekvést mindkét részről siker követte, mert 1457. évi július 13-án Temesvárott Hunyady János özvegye, Szilágyi Erzsébet és Szilágyi Mihály a fentebb említett Pongráczokkal a védés dacz-szövetséget kölcsönösen megkötötték._{Révay: Mon. et Sacr. Cor. Cent. V. pag. 670; Schwandtner Script. Rer. Hung. II. köt.}*
Híven támogatta ezután II. Pongrácz fiaival és testvéreivel Hunyady Mátyásnak királylyá választatása ügyét. A Rákoson találjuk Pongráczot is dandáraival és azok között volt, kik Straszniczra siettek a megválasztott Mátyás király üdvözletére._{Pessina: Mars Morav. 688. lap.}*
Nem tudta Pongrácz megszokott viselkedésében kivetkőzni kalandos hajlamait, s a felvidéken hatalmaskodását folytatta. Mátyás király Pongráczot megfenyítendő, daczára az 1454-ik évi május 9-én Nagy-Szombatban kelt egyezménynek,_{Kosztolányi csal. levélt.}* elvette tőle Liptómegyében Nagyvárt, Óvárt és Lykava várát, Komorovszky Péternek adományozván azokat. E miatt István, II. Pongrácz testvére Mátyás király ellen az említett várak eladományozása, Komorovszky Péter ellen pedig azok elfoglalása miatt 1459. május 10-én a budai káptalan előtt ünnepélyes óvást emelt._{U. o.}*
Pongrácz István tiltakozásának nem lett eredménye, mert habár Mátyás király Zentmiklósi II. Pongráczot 1462-ik évben_{U. o.}* Berencs; Strecsnó és Óvár birtokában megerősítette, liptómegyei várait és azok tartozékát Komorovszky tettleg elfoglalta.
Évrendi szempontból itt tartjuk helyén levőnek okiratilag támogatni azon állításunkat, hogy miért írtuk II. Pongráczot Máthétól I. Pongrácz fiától eredettnek? Kellő támpontot nyújt nekünk az iránt egy, Zentmiklóson 1466-ik évben octóber 28-án «datum ad Sanctum Nicolaum feria tertia in festo sanctorum Simonis et Jude apostolorum» kiadott oklevél Pongrácz Venczel, István, Jakab és János, mint a szentmiklósi egyház jogos patronusai és a plébánia adományozói – «patroni legitimi et collatores ecclesiae Sancti Nicolai ad Sanctum Nicolaum» – által, kik is ezen okirat szerint akkori plébánusukat Jánost, s az utána következőt minden dolgaira, ingó és ingatlanaira nézve szabaddá teszik s ezen szabadságában őt fentartani igérkeznek: «Dominum Johannem plebanum ipsius ecclesiae, nostrum capellanum et oratorem devotum et alium quemcunque successorem suum liberamus et libertatem asservamus et assecuramus vigore praesentium in omnibus rebus mobilibus et immobilibus ...»_{A Pongrácz-nemzetség csal. levélt. Andrásfalván. Eredeti.}* Ezen oklevél bekezdésében Venczel, Máté fia, Pongrácz fiának, – István, Jakab és János ugyanazon Pongrácz fia, Máté fiainak neveztetnek «Nos Venceslaus filius Pongraczii, filii Mathei de Sancto Nicolao alias de Ovar, nec non Stephanus, Jacobus et Johannes filii eiusdem Mathei, filii ipsius Pongraczii ... »
Liptómegyei várainak elvesztése miatt elkeséredett dulakodás folyt a Pongráczok és Komórovszky Péter között; míg végre István, II. Pongrácz testvére 1469. évi május 29-én a túróczi convent előtt három rendbeli tiltakozást nyújtott be liptómegyei birtokuknak Komorovszky Péter akkor már liptói főispán által történt elfoglalása és jogbitorlása miatt._{Mind a három oklevél eredetije a Kosztolányi-csal. levéltárában.}* Ezen tiltakozó okiratokban István az óvást saját és Venczel testvérei: János és Jakab; továbbá Venczel fiai, Gáspár és Péter, végre a már említett János Péter Venczel és András nevében emelte «Stephanus Pongrácz de Sancto Nicolao in sua, ac magnificorum Johannis, Jacobi et Venceslai dicti de Sancto Nicolao nec non Gaspari et Petri filii iam fati domini Venceslai ac Petri, Venceslai et Andreae filiorum praefati Johannis Pongrácz nominibus.» A három rendbeli tiltakozás egyenként szól a liptómegyei három várra és azoknak tartozékaira. A birtokok egyenkénti felsorolása teszi ezen okleveleket érdekessé s megvilágítják a birtokviszonyt, melyben a nagy terjedelmű községek az egyes várakhoz állottak. Az egyik tiltakozó oklevél szól Wyvárról – később Hradek, most ismét Újvár –, az ehhez tartozó birtokok és községek voltak: Wrbicze – a mai Verbicze, Kybys – most már nem létezik –, Dowaló, a vámjoggal – ezen jog régen megszünt –, Vichodna, Maly Doval és Hybicze – mind a két község eltünt –, végre Plostyin Illano és Bjelsko, az utóbbi praedium Bjelansko a vichodnai határban. A másik oklevélben tiltakozik Nagyvár – régebben Vasvár s a XIII. század közepén Liptó-Óvár – bitorlása ellen. Ehhez tartoztak: Lipcze, Tarnócz malomjoggal, Bobrovecz szintén malomjoggal, Pálfalu, Bobrowcsek és Bilincze ugyancsak malomjoggal és vámmal – ez utóbbi község most már nem létezik, – Jarkovicza, Matky Bozia – előbb Boldogasszonyfalva, most Szent-Mária, Tépla malomjoggal; Luczky, a mostani fürdőhely Lucska; Iwachnova, Király-Lubella, Szokolcz – a XIII. században Solymos – Trsztene és Ustie; ez utóbbi Árvában létezik. Végre a harmadik tiltakozó oklevél felsorolja Lykava várának tartozandóságait, u. m. Rózsahegy; Csernova, Zamrzla, Vlkolinecz, Rudolffalva – most Ludrova –, Fehérpatak, Medokys, Liszkfalva, Dubova – Liptó- és Árvamegye határán, most Árvamegyéhez tartozik.
Pongrácz Istvánnak Zsófia nevű leányát mint Neczpáli László nejét említi egy a nyitrai káptalan által az 1473-ik évi január 7-én kiadott oklevél,_{Békésmegyei oklevéltár, kiadják Haan Lajos és Zsilinszky Mihály. 45 okmány 88 lapon.}* mely szerint Neczpáli Balázs, Lászlónak testvére bizonyos női hozomány és hajadoni negyed kifizetése iránt nyilatkozik túrócz-, liptó-, árva-, trencsén-, békés- és zarándmegyei birtokait illetőleg.
Midőn Mátyás király 1474-ik évi július 26-án Trencsében kelt oklevelével új adomány czímén a Zemerchényieknek Zemerchent, Szaart, Nádasdot és Jaloczot oda ajándékozá, a szepesi káptalannak a bevezetésre vonatkozó s augusztus 30-án kelt jelentésében a megidézett szomszédok között volt Jakab és István s ennek fia IV-ik Pongrácz is._{Eredetije a Pongrácz-csal. andrásfalvi levéltárában.}*
Hogy nemcsak II. Pongrácz, de ennek testvérei István, Jakab és János is nagy szolgálatokat tettek a Hunyady-háznak; ezt fényesen bizonyítja a Mátyás király által 1479-ik évben az említettek részére kiadott kegyelmi oklevél,_{U. o.}* mely szerint Mátyás király annak beismerése mellett, hogy mikor Mátyás neveltetése czéljából a cseh király kezében volt, akkor ők bátyja, Szilágyi Mihály és anyja Erzsébet szolgálatában, ellenségeiknek és a ellene lázadók némelyikének károkat okoztak és őket ezek pörbe fogták Mátyás király hű szolgálatukat jutalmazni óhajtván, mindenkinek eltiltja, hogy Istvánt, Jakabot és Jánost azon tetteikért pörbe foghassák és minden, abból származott bepörléseket megsemmisít és az ország összes biróságainak megtiltja, felettök azon ügyekből eredhető itéletet mondani.
A most említett évben vleziczi Segetha Bálint, Slopna Lénárd neje Erzsébet, Hathna másképen Budiatin Raphael neje és Szentmiklósi Pongrácz, leánya Krisztina nevében, továbbá Szentmiklósi, másképen Óvári Pongrácz István fia, IV. Pongrácz és ugyanazon Istvánnak leánya Margit, tiltakoznak Mátyás király ellen az ugróczi várnak karhatalommal történt elfoglalása miatt 1479-ik évben._{Eredetije Kosztolányi csal. levélt. Közölte Let. Mat. Slov. XI. évf.}*
Zentmiklósi Pongrácz Jánosnak, úgy látszik, cselekedeteiben követendő példányképül szolgált testvére, II. Pongrácz; minthogy, mielőtt Mátyás király ugróczi várát büntettei következtében elfoglalta volna, az Pongrácz János kezén volt, rablásait s gyilkolásait onnét idézte az általa félelmessé vált vidékre. Ezt bizonyítja a már egyszer kegyelmet kapott s. 14801. évi június 17-én kiadott,_{Pongrácz csal. andrásfalvi levélt. Eredeti.}* neki újolag királyi kegyelmet adó oklevél, mondván a többi között: «super eo quod idem Johannes Pongrácz de Sancto Nicolao superioribus annis tam ex castro suo Ugrócz quam etiam alias, in regno nostro plures rapinas et latrocinia commisisset, gratiam et misericordiam duximus faciendi ... ita tamen quod se de cetero ab huiusmodi rapinis et latrociniis immunem studeat conservare.»
Pongrácz Ferenczczel és Ádámmal ismerkedünk meg a király Bocza községének határjárási ügyében 1487-ből, midőn is Szentiván-Boczától magukat újólag elhatároltatni kívánják. Ez alkalommal mint beidézett tanúk szerepeltek Ferencz és Ádám, midőn is ezek a szepesi káptalan által ugyanazon év augusztus 26-án kiadott jelentésben felemlítve vannak._{Boczabánya levélt. a szepesi káptalan hiteles másolata 1819. évi máj. 4-én kiadva.}*
Zentmiklósi Pongrácz János 1489-ben már nem élt, minthogy egy a nyitrai káptalan által azon évben június 29-én kiadott oklevél szerint Pongrácz János özvegye Borbála: «Barbare relicte condam egregii Johannis Pongrácz de Zentmiklós» Wiskezy Chorba Tamástól kyskaapi jószágát tizennyolcz arany forinton zálogba veszi._{Teleki: Hunyadiak kora. 12. köt. 790 okl. 458 lap.}*
Pongrácz Istvánnak egy Margit nevű leányát ismerjük meg ama tiltakozó oklevélből, melynek tartalma szerint 1496-ik évi márczius 12-én Zápolya István nádor előtt Maythyni Raphael, Zentmiklósi Pongrácz István fia Pongrácz és leánya Margit, Maythyni Jánosné s ezek gyermekei Uriel, Márton és Imre nevében ünnepélyes óvást emel Myslenovich Márkus és neje Benigna, néhai Kinizsi Pál özvegye ellen, a strechnói várnak, Zsolna városának Trencsénmegyében és a zucháni kastélynak bárminemű elfoglalása, visszatartása és elidegenítése miatt._{Eredetije Kosztolányi csal. levélt.}*
1503-ban Péter szentgyörgyi és bazini gróf elrendeli a garam-szent-benedeki conventnek, hogy Zentmiklósi Pongráczot Strechnó és Zsolna; továbbá Teplicze, Cebelen, Razine és Thwr birtokokba bevezesse. A convent eme rendeletet 1504-ben végrehajtani akarván, a végrehajtásnak Horváth György strechnói várnagy, Kamisáci Mislenovich János, ennek testvére Márkus és neje Benigna, előbb özvegy Kinizsi Pálné nevében ellentmond._{U. o.}*
Ulászló király 1508-ik évi január 12-én Budán kelt oklevelében, Szentmiklósi Pongrácz Miklós és testvére Pongrácz kérelmére a szentmiklósi vásárjogot megújítja és abban a kérelmezőket megerősíti._{Pongrácz csal levéltárrában az eredeti.}* Azon körülmény, hogy a vásártartási jog Zentmiklóson a kizárólagos birtokokra nézve semmiféle jövedelemmel nem járt, arra indította Pongrácz Miklóst, hogy az adás-vevésre oda hozott tárgyak után a vásári helypénz-szedés jogát kérelmezze. Pongrácz Miklós ezen kérelmére Ulászló király 1514-ik évi május 16-án kiadta azon oklevelet,_{Eredetije a Pongrácz-csal. levélt.}* melyben a többi között mondja: minthogy idáig az évi és heti vásárok után semmi jövedelmet nem húztak, «hucusque tamen nullum prorsus profectum, aut utilitatem nullam limitatam ex huiusmodi nundinis et foris percepissent» – megengedi, hogy az adásvevésre oda hozott minden tárgyaktól, más helyeken tartatni szokott vásárokhoz képest, helypénzt szedhessenek: «deinceps semper in praescriptis nundinis suis annualibus et foris ebdomadalibus ... aliorum locorum instar tributum fori exigere exigique facere libere possint »
IV-ik Pongrácz és Pongrácz János újra megkísérlették magukat és Pongrácz János leányát, Margitot a strechnói javadalmakba bevezettetni s midőn II. Lajos király rendeletére Uriel, a túróczi convent prépostja őket a birtoklásba 1520-ik évben bevezeté,_{Kosztolányi csal. levélt. az eredeti.}* ennek ellentállva óvást tett Kereky Györgyné Podmanyiczky Benigna, Zápolya János és György. Az ebből származott torzsalkodás újra kitört közöttük s Nedeczi litteratus Márton, Szentmiklósi Pongrácz Miklós nevében a nyitrai káptalan előtt 1523-ik évi aug. 24-én erélyesen tiltakozott Kereky Györgyné, Podmaniczky Benigna előbb özvegy Kinizsi Pálné, később özvegy Mislenovich Márkusné ellen, a strechnói javadalmak eladása; Zápolya János ellen azok megvétele és II-ik Lajos ellen azok eladományozása miatt_{U. o.}* A fentemlített IV-ik Pongrácznak fia III-ik Máté 1526-ban mint jeles honfi a mohácsi vésznél veszett el.
Nem fejezhetjük be a szentmiklósi és óvári Pongrácz-család nemzedékrendi történetét a nélkül, hagy mindazon leszármazókat és birtokosokat fel ne említsük, a kik 1548-ik évben az összes birtokokon megosztoztak, de már 1526-ban is éltek s nagyrészt nyilvánosan szerepeltek.
A XV-ik században I. Máthénak négy fia, II. Pongrácz, I. István, III. Jakab és IV. János terjesztették tovább a családot; ezek közül azonban II. Pongrácz ága második izében I. Gáspár és IV. Péterrel, IV. János pedig első izében III. Péter, II. Venczel és V. Andrásban kihalt; s így a XVI-ik században csak I. István és neje Neczpáli Czeczilia; s III. Jakab Mátyás király egyik hadvezérének ismeretlen nevű nejétől származott gyermekei és unokái szaporították a máig annyifelé elterjedt Pongrácz-család különböző ágazatait. I. Istvánnak gyermekei közül IV. Pongrácz ága, ki 1487-ban Bécs város kapitánya, 1508-ban bajmóczi kapitány volt, III. Máté fiában, ki 1526-ban Mohácsnál elesett, kihalt; V. Péter, II. Máthé és V. Miklós – neje Révay Erzsébet – gondoskodtak a család fentartásáról. III. Jakab ágát pedig csak az egyik fia IV. Miklós – neje Korláthkői Kata – tartotta fenn, mig másik fia, V. Pongrácz, kinek neje Majthényi Margit volt, magtalanul elhalt.
Ezek és gyermekeik voltak 1526-tól 1548-ig a trenchéni- és liptómegyei szerzett és ősi birtokok osztatlan élvezői; elesvén időközben a nyitrai, temesi és zarándi jószágoktól és a trencsénmegyei strechnói uradalom, nemkülönben a liptómegyei Lykava, Nagyvár és Ujvárhoz tartozó jószágok birtokától is. Az osztozkodó testvérek és gyermekeik között a birtok osztatlan élvezetéből támadott viszályok kiegyenlítése czéljából osztályegyességre léptek és éles megkülönböztetése mellett a szerzett és ősi vagyonnak, a szepesi káptalan előtt az osztályt végrehajtották, az említett káptalannak ez iránt kiadott oklevele 1548-ik évi július 13-án kelt «Datum die dominico proximo post festum beatae Margarethae virginis»_{Pongrácz-csal. andrásfalvi levéltárában az eredeti oklevél.}* – s mig I. István ágának a liptómegyei ősi birtokok jutottak: II. Jakab leszármazói a trenchén-megyei szerzett jószágokat kapták osztályrészül.
Ezen okirat az akkor élt osztályosokat, érdekletteket a következőkben sorolja elő: egyrészről megjelentek a káptalan előtt Szentmiklósi Pongrácz István fiai: Péter, Máthé és Miklós; Gáspár, Miklós fia, Jakab fiai; továbbá Péter fiai Ferencz és Pongrácz és leánya Borbála Mátyás pedig János, Mihály, András fiaival és Mártha leányával; végre Gáspár, Kristóf és Frigyes fiaival, Ilona, Kata és Borbála leányaival és a fentemlített Miklósnak István nevű fia. A trencsénmegyei óriási uradalomhoz tartozó birtoktestek: Varna, Lucska, Zastrany, Snezsnicza, Kotrzsina, Velka, Liszicze, Strázsa és Krásznány. A szentmiklósi uradalom állott: Zentmiklós, Andrásfalu, Pribilina és Jakabfalu jószágrészekből. Az itt feldolgozott s a rendelkezésünkre állott családi oklevelek alapján összeállított s az alább következő nemzedékrendi táblázat authentikus feltüntetése a Pongrácz nemzetség leszármazásának 1526-ig, a mely alaptételeire nézve változást nem, csak esetleges bővülést tűrhet el, a mennyiben a bárói ágnál általunk nem ismert helyen őrizett oklevelek új adatokat szolgáltathatnak, vagy teljes hitelű oklevelekkel támogathatják azon erős gyanakodásunkat, hogy a dengelegi Pongráczok is a zentmiklósi Pongráczoknak, a XIV. század végén vagy a XV. század elején elszármazott egyik ágát képezik.

A szentmiklósi és óvári Pongrácz-család leszármazási táblázata.

Lőrincz 1241.; I. Serefel 1283.; Bogomér 1248. (Szentiványi, Szmrecsányi, Baán család.); I. András 1286.; Miklós 1286. (Pottornay család.); I. Pongrácz 1339-60. Szentmiklósra új adományt nyer. II. Serefel 1339-60.; I. János 1360-90. csanádi kanonok.; II. András 1360-90. (neje Perényi Mártha).; I. Péter 1360-1401.; I. Jakab 1360.; Fülöp 1360.; III. András 1410.; I. Máthé 1401.; I. Miklós 1401.; IV. András 1424. Szentmiklósi vásárjog.; II. János 1424.; II. Péter 1391.; II. Miklós 1424.; I. Mihály 1447. (neje Vidafeldi László leánya, Katalin).; II. Pongrácz 1415-74. Berench, Strechno, Óvár, Blatnicza ura, liptói főispán, orsz. kapitány, Zsolna-Szakolcza ura, Hunyady János és Mátyás hadvezére.; I. István 1454. (neje Neczpál Czeczilia).; III. Jakab 1454-74.; IV. János 1454. Mátyás király hadvezére, Ugrócz birtokosa (neje Borbála).; I. György 1424.; III. Miklós 1424.; III. János 1424.; I. Venczel 1457.; III. Pongrácz 1457.; V. Miklós 1508. Mátyás kir. udvarm., liptói alispán, pallosjogot szerez (neje Korláthkői Kata).; V. Pongrácz 1508. (neje Majthényi Margit).; II. Venczel 1469.; III. Péter 1469.; V. András 1469.; I. Gáspár 1469.; IV. Péter 1469.; Krisztina 1479.; II. Gáspár 1548. (neje Szúnyog Borbála).; Ilona 1548.; Kristóf 1549.; Frigyes 1548.; Katalin 1548.; Borbála 1548.; Zsófia 1473. (Neczpáli László neje).; IV. Pongrácz 1487. Bécs város kapitánya. 1508. bajmóczi kap.; V. Péter 1460.; II. Máthé 1460.; IV. Miklós 1460.; Margit 1496 (Majthényi János neje).; III. Máthé (Elesett a mohácsi vésznél 1526.; II. István 1548.; Ferencz 1487.; Ádám 1487.; VI. Pongrácz 1548.; Borbála 1548.; V. János 1508.; Margit 1520.; II. Mihály 1548.; VI. András 1548.; Mártha 1548.

112VAJDAY GYÖRGY CZIacute;MERLEVELE ÉS A HUNT-PÁZMÁN NEMZETSÉG CZIacute;MERE.
(Színes czímermelléklettel és hét czímerrajzzal.)

I.

Zsigmond király Feldkirchenben 1431 nov. 1-én Vajday Györgynek s általa László testvérének; Jánoky Lászlónak, Mihálynak, Dersnek, a nevezett László fiának, valamint Jánoky Tamásnak, és Pálnak, Vajday György unokatestvéreinek és osztályos atyjafiainak czímerlevelet adományozott.
Ezen czímerlevél tartalma következő:

Commissio propria domini regis. Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare A claro lumine throni cesaree aut regie claritatis velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia sic dependent serenitate, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree aut regie maiestatis. Sane ad universorum tam presentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos consideratis fidelitatibus et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Georgii litterati filii Michaelis filii Bartholomei de Wayda, quibus ipse in diversis nostris expeditionibus iuxta sue possibilitatis exigentiam maiestati nostre studuit eoque diligentius in antea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, hec arma seu nobilitatis insignia, in principio scilicet seu capite presentium litterarum nostrarum depicta et arte pictoria figurata ac distinctius expressata prefato Georgio litterato et per eum Ladislao carnali, necnon alteri Ladislao et Michaeli filiis Egidii filii predicti Bartholomei ac Ders filio Ladislai filii Egidii de Janok, item Thome et Paulo filiis Gregorii filii eiusdem Bartholomei de eadem Janck patruelibus et condivisionalibus fratribus ipsorumque heredibus et posteritatibus universis animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et donavimus, ymmo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut ipsi cunctaque ipsorum posteritas predicta arma more aliorum armis huiusmodi utentium amodo in antea ubique in preliis, hastiludiis, torneamentis, duellis et aliis quibuslibet exercitiis nobilibus scilicet et militaribus, necnon anulis, sigillis, cortinis, velis, papilionibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo gestare, eisdemque uti, frui et gaudere valeant atque possint, quodque ipsi cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles, milites et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gratie antidoto merito exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum in antea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio preventos conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuum presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, inpendemti communitas memorato Georgio litterato aliisque supradictis duximus concedendas. Datum in Feldkirchen, feria quinta proxima post festum beatorum Symonis et Jude apostolorum, anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo; primo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo quinto, Romanorum vigesimo secundo et Bohemie duodecimo.
Hártyán, vörös-sárga-kék selyemzsinórral függő pecséttel. Eredetije Csoma József birtokában.
Az adományozott czímer az oklevél jobboldali sarkát (heraldice) foglalja el, a kettős kék – vonal által keretelt rózsaszín háttér, aranynyal festett virágornamentikát mutat. A balra dőlt czímer leirása következő:
Kék pajzsban aranyleveles koronából két – könyökeikkel kifelé fordúlt, hajlott – fehér (ezüst) mezbe öltözött kar nyúlik ki, markaikban három-három veres rózsát tartva, melyeknek leveles szárai, a koronán áthúzva, a felett egymást keresztezik. – Sisakdísz: a pajzsalak; takarók: kék-ezüst.
A festett czímer az eredeti oklevélben rongált, az érczszínek a háttér aranyos virágornamentikáit kivéve, lehullottak, a pajzsalak, sisakdísz s takarók bélléseinek, a sisaknak s koronájának – melyek eredetileg érczszínnel voltak festve, – ma csak tollrajzzal készített alapvonalai vehetők ki, minek következtében a fentebb jelzett színezés is, csak a pajzs s a takarók külső színére nézve állapítható meg, kétségtelenűl.

Vajday György czímere
1431. évből.

E czimer – heraldikailag kifogástalan kivitelét tekintve – előkelő helyet foglal el a Zsigmond király által adományozott czímerek között. – Az alól kerek pajzs, tárcsára emlékeztető felső karimájával, a pajzsalak, a szép idomú csőrsisak, a pajzsalakhoz kellő nagyságban arányló sisakdísz s a kecses hajlású könynyed takarók, együttesen kifogástalan egészet képeznek. – Az elenyészőleg csekély hiba azon eltérésben vehető észre, mely a pajzsalak és sisakdísz rózsái között van, t. i. a pajzsban egy száron három rózsa látható, a sisakdíszen kettő. – E csekély eltéréssel vétett a festő a heraldika azon szabálya ellen, mely szerint ott, hol a sisakdísz a pajzsalak ismétlése, a kettőnek egymással szigorúan egyezniök kell.
A Hunt-Pázmán nemzetségből származó Vajdayak és Jánokyak ezen czímere is, miként a Chapyak, Uszok, Soósok 1418-iki, Kisfaludyak 1419-iki czímerei, azoknak egyike, melyeknek egy, ős, nemzetségi czímer esett áldozatúl. – Hogy ősi nemzetségekből származó családaink oly könnyen, hogy ne mondjuk könnyelműen felcserélték ősi czímerjelvényeiket, újabban adományozott czifra czímerekkel, annak gyakorlati okát alig adhatjuk. – Egyes nemzetségek túlságos elszaporodása alig tekinthető ennek, mert a mennyi bizonyíték szól mellette, ugyanannyi ellene. – Igaz, hogy a XIV. század első felében bekövetkezett ősi birtokfelosztás meglazította az egyes nemzetségek tagjait összekötő kapcsot, de ez a czímerváltozásra nem volt semmi különös befolyással s ha talán az elágazott Bogáth-Radván, Tekule, Boksa stb. nemzetségek czímercseréi a fentebbi elmélet mellett szólanak, ellene mond az, hogy egyrészt a kevés tagú Csákok, Lőrenték, Salamonok stb. is elhagyták ős czímerüket, másrészt az Aba, Divék, Guthkeled, Káta, Osl, Rathold stb. nemzetségek, daczára nagy elágazásaiknak, állandóan ragaszkodtak ősi jelvényeikhez. – E czímerváltoztatások fő oka nálunk azt hiszem: a heraldikai érzékhiányban keresendő. – Magyarországon a heraldika mély alapot soha sem verhetett, tornák, harczjátékok nem dívtak úgy, mint nyugaton s alap hiányában egészségesen nem fejlődhetett s a hanyatlás korábban bekövetkezett, mint másutt.
Egy másik ok – kivált az élő heraldika letűntével – a tetszősebb, czifrább, szövevényesebb czímerek utáni vágy, holott a jeles német heraldikus Mayer von Mayerfels egyenesen kijelenti, hogy voltaképen csak azok tekintetnek valódi czímerképeknek, melyek egy háromszögpajzsba befoglalhatók. – Ezzel ellentétben, ha végig tekintünk Zsigmondkori czímerleveleink sorozatán, azok közt a valóban egyszerűen szép heraldikai alkotások mellett, valódi, korát meghaladó komplikált czímerképekre találunk, minők az Usz, Vadkerti Vincze, Mohorai Vid, Moghy, Szlopnay stb. családok czímerei. – Ezekben már egyes episodokat megörökítő jelképes jelentőség nyomaira is találunk, holott a heraldika ezen ferde kinövése Németországban leginkább csak a harminczéves háború korában kezdett terjedni_{Pusikan: Über die Bedeutung der Wappenfiguren 2. l.}* – A Daby Mihály udvari chirurgusnak adományozott czímerben ott látjuk a mesterségére vonatkozó három odvas fogat, Eresztvényi Ferencz udvari szakács czímerében lángok felett sülni a márnát. – Csontos János czímere egész novellába illő episodot tartalmaz, hol látni véljük a csöndes csillag-os éjet, az ébren őrködő Csontos Jánost a vár egyik őrtornyában, az éjjeli támadók csapatát, a védők ébredését Csontos kürtszavára s az ellenség győztes visszaveretését. – Csontos ébersége megmentette a várat s érdemei jutalmáúl czímert kap, melyben ott látható ő a vár tornyában, kezében a kürt sfelette, a csillag, mely az éjet jelképezi.
E czímerek mind a hanyatlás s a heraldikai érzékhiány jelei s ez volt fő oka annak, hogy oly hamar s könnyen feledésbe ment régi nemzetségi czímereink tekintélyes része.

* * *

A Vajday és Jánoky családok, a Hunt-Pázmán nemzetség két elágazása. – Nevüket, egy Jánok, Papolcs, Raksow, Parlag, Vajda, Büttös és Krasznik helységekből álló_{Mind abaújmegyei községek, Jánok, Vajda, Büttös ma is faluk, Krasznik egy Vajda községhez csatolt puszta, Papolcs, Raksow, Parlag ma már nem léteznek.}* nagyobb birtoktest két falujától, Vajdától és Jánoktól, vették. – E család régibb története eléggé ösmeretes Kubinyi Ferencz Monumentáinak II. kötetéből, mely annak csaknem teljes diplomatariumát képezi, az ezen kiadványt megelőző terjedelmes bevezetésből, Majláth Béla ezen kiadványra vonatkozó ösmertetéséből,_{Turul VI. 173.}* mindezek ismétlése e helyen hosszúra nyújtaná közleményemet. – E családok újabb története megyéik szűk határain belűl mozog, noha előkelő állást foglaltak el: az egy Jánoky Zsigmond kivételével, ki II. Rákóczy Ferencznek alkanczellárja volt, egy tagja sem magaslott ki közűlök. – Családjuk történetét kiegészítendő, közlöm leszármazásukat egész kihalásukig, leginkább Kubinyi Ferencz említett műve, – a Szentimrey Kálmán birtokában levő Jánoky-levéltár, – s a jászói konvent levéltára alapján. – A fő czímerszerző Vajday György családja már a XV-ik század végén kihal, a Jánoky-család harmadfélszáz évvel élte túl s 1740 év táján Jánoky Lászlóban hal ki férfiágon.
(A családfát lásd a megelőző lapon.)

Hunt a Hunt-Pázmán nemből.; Péter † 1266.; Ders az idősb 1266. 1272.; László 1344. esztergomi prépost.; Miklós 1321. még gyermek.; Péter † 1321.; István de Wayda; Demeter 1334. még ifjú, 1359. barsi főesperes, 1381. esztergomi főesperes, 1389-91. veszprémi püspök.; Lukács 1381.; Tamás 1381. 1398.; Miklós 1381. 1398.; Deers 1398. de Wayda 1414.; Miklós de Janok; Tamás (N. Margit).; Egyed de Janok et Zuha 1414. 1433. 1453.; Mihály de Wayda 1436.; Tamás Janoki de Zuha alias Pázmán 1454. 1478.; Affra; László; István; László 1433. 1462.; Mihály Egyedfy de Janok 1462.; János de Janok (N. Kata).; György de Vajda 1436, 1454, 1474. (N. Veronica).; László de Vajda (N. Margit).; Pál 1474, 1491, 1492. (Vithán Anna); Tóbiás † (Kazméri Akus Julia).; Tamás Pázmán dictus 1491.; György 1474.; Anna 1474. (Lénártfalvi Lénártfy Mihály); Gergely 1474, 78. 1494.; Ders.; Benedek de Péder.; Miklós 1478, 1491. (Pédery Borbála); István 1491. (Pédery Anna); János 1474, 1478, 1491.; Erzsébet.; Borbála (Sempsey János) 1505. özvegy.; Orsolya (Zerdahelyi Fer.); Pál 1474. † de Vajda.; Dénes 1478. de Vajda.; Pál 1493.; Gergely 1493.; Balázs 1493.; György.; Osvald (Varjassy Kata) 1503, 1549.; Anna (ruszkai Kornis Boldizsár).; Erzsébet (Varjufalvy János).; István (Geszthy Kata) Janoky vel Szuhay. 1503. 1548.; Margit (Striftemley Máté) 1554.; Orsolya (Füzy János).; Anna (1. Tokus György, 2. Bárczay Szaniszló).; Borbála (Füzy Ambr.) de Szomolya 1572, 1575.; Erzsébet (Szokolyi Baxay János) 1572, 75.; Gáspár (Zsóry Sára, először Omány Jánosné). 1576, 1593, 1611.; Zsigmond (Gyulay Kriszt.) 1583, 1593.; Gáspár (Jákóffy Kata, 2. Czéczey Ilona?); Zsuzsanna (Baxy Mihály).; Péter (Ablonczy Euphrosina); Borbála (Palágyi Istv.); Gáspár (Sz. Iványi Julia). 1652.; Mihály 1671. (Bernáth Borbála, elébb Girincsy Lászlóné).; István 1611. (meszesi Borbély Anna).; Dóra (Szirmay Mihály).; Susanna (1. Baxy Mihály, 2. Uza Mihály).; Kata (Végh András).; Farkas 1689. 1693. (Máriássy Klára).; Zsigmond (Bartakovich Kata).; Anna-Maria (Görgey János).; Gáspár 1682. (Szathmáry Zsuzsanna).; László (Zábreczky Susanna).; Borbála (Csatáry Gábor).; Zsuzsanna.; Anna.; Ilona.; Judith 1628. (Horváth György).; András.; Anna.; Anna-Mária; László (Okolicsányi Anna-Mária) utolsó, † 1740 körül.; Susanna (Tornallyay Zsigmond).; Zsuzsanna (Usz György).; Julia (Mocsáry László).; Zsuzsanna (1. Szent Miklóssy 2. B. Eötvös).; Anna (B. Hellenbach Károly).; Róza (Sz. Iványi Miklós).; Klára (1. Jób András, 2. Sz. Iványi Márton).; Kata (Sréter György).; Sára (Battik Ferencz).; Magda (Draveczky Gáspár).

Vannak ezenkívül a családnak egyes tagjai, családfa-töredékek, melyeket, kiegészítő adatok hiányában, nem illeszthettem a nagy családfához. – Ilyenek:

Péter; István 1550.; István 1550-1551.; Mihály 1554.; Boldizsár.; Zsigmond.; Anna 1570. (Nádasdy Miklós).

Egy másik:

Pál 1543.; Orsolya (Geszthy Gergely).; Kata (kis-kaki Sisáry, másként Gedeő János).

II.

Ez alkalommal nem látom feleslegesnek a Hunt-Pázmán nemzetség czímerének tisztázására vonatkozó nézeteimet röviden előadni, bár e téren kényes helyzetben találom magamat, több százados elfogadott nézettel állva szemben. – A Hunt-Pázmánok ősi czímerére vonatkozólag elfogadott nézet az, hogy az veres pajzsban fehér kutyafej volt,_{Mellőzendőnek vélem itt Mednyánszky-Hormayer Taschenb. s Bel Notitia Novae Hung. IV. előadásait, melyek szerint a Forgáchok ősi czímere fehér farkas volt, mert ez egyszerűen a fehér kutyafejre vissza vihető tévedésen alapúl.}*s hogy ezzel ellentétes nézeten vagyok, t. i. hogy ezen ősi czímer kék pajzsban arany csillag s félhold volt, csak az bátorit, hogy a fennt említett általános nézet egyetlen kútfőből eredett: a «Bécsi krónika» gyönyörű miniatürjeiből. – Hogy a «Bécsi krónika» mint heraldikai kútfő mennyiben számíthat hitelességre? az a következőkből kitűnik.
A «Bécsi krónikát» heraldikai szempontból vizsgálva, tekintetbe kell vennünk, hogy az a XIV. század közepéről, a heraldika fénykorából származik s figyelembe véve ezt, hiányai is szembeötlőbbek lesznek.
Azon anachronismus hogy IX – XI. században élt alakokat a XIV. század közepén dívó viseletekben s fegyverekkel látunk ábrázolva, nem feltünő, mert ilynemű anachronismusokat világhirű mesterek századokkal fiatalabb műveinél is tapasztalunk, s itt csak annyiban említem, a mennyiben ennek tulajdoníthatjuk e szép miniatűrökön következetesen alkalmazott XIV. századbeli tárcsákat, – még oly képeken is, hol az ábrázolt alak jobbjában pallost vagy kardot tart, holott a tárcsa csaknem kizárólag lándzsákkal vívott tornajátékoknál volt használatban. – Erre utal fő ismérve, a jobb felső sarkán levő kivágás, mely a tornalándzsa befogadására szolgált.
A tárcsának a «Bécsi króniká»-ban ábrázolt alakját czímerpajzsúl nem használták. – Egyes esetekben mint ritkaságok fordúlnak elő. – A heraldikai czímerpajzs a XIII. s XIV. század folytán a háromszögpajzs volt, ez az alak dívott a fegyverzeteknél a közéletben is. – Ezen háromszögpajzs alakjához idomúltak a czímerképek is, melyek ha heraldikailag kifogástalanok, alól keskenyedők, hogy azok a pajzs mezejét helyesen töltsék ki. – Az alól szélesedő czímerképek helytelenek és nem heraldikusak. – A XV. és XVI. század folytán a tárcsák is heraldikai pajzsokká váltak, de alakjuk is változott s vesztett hosszúságából s hasonló lett az alól kerek pajzsokhoz, melyik szövevényesebb, osztott vagy négyelt czímérképek befogadására is alkalmasabbak voltak. – XV. század végén használt négyszegletű tárcsák, alig tekinthetők czímerpajzsoknak, a mennyiben az ily alakú pajzsra nemcsak a pajzsalakot festették, hanem a teljes czímert, sisakjával, sisakdíszével, takaróival s hozzá nem ritkán még ráadásúl díszítéseket, arabeszkeket, jelmondatokat stb. stb.
Ha a miniatürök pajzsalakjának megválasztása a mesternek a heraldika iránti csekély érzékét mutatja, még feltünőbb ez, a pajzsnak s pajzsalaknak egymáshoz való viszonyánál. – A «Bécsi krónika» kora az, mely leginkább nevezhető a heraldika fénykorának, e kor az, mely a kezdet nehézségeit leküzdve, a heraldika minden szépségét érvényre emelte, e korból maradtak fenn legklasszikusabb heraldikai s sphragistikai emlékeink, úgy nálunk, mint a külföldön. – Ez emlékek, nagy számát mutatják a legszebben stilizált czímer-alakoknak, melyek – szem előtt tartva a tér kellő felhasználását – ügyesen töltik ki a pajzs mezejét, sőt a XIV. század heraldikájának egyik főfő törekvése a pajzs mezejének ügyes betöltése és felhasználásából állott.
A «Bécsi krónika» pajzsai ezektől nagyon elütők. – A túlhosszú tárcsák közepén az alakok nagyon kicsinyek, a mezőnek aránylag nagyon csekély részét foglalják el s ha ehhez hozzá veszszük azt, hogy ezen kicsiny alakból is hiányzik minden heraldikai lendület, a bécsi krónika czímerpajzsai nem teszik reánk a valódi czímerpajzsok hatását.
A mi végül ezen czímerpajzsok színezését illeti, e tekintetben is csak kifogásolhatót találunk. – A heraldikai színeket egyátalán nem látszik ösmerni s mindenütt kevert színeket használ. – Vannak e pajzsok közt kékes szürke, sárgás barna, barnásszürke, zöldesszürke sőt rikítóan zöld szinűek is. – A kék szín ösmeretlen előtte. – Hogy két helyen fehér alapra arany czímeralakot festett (Huntnál és Olivernél), ez nem oly alapos heraldikai tévedés, mint a minőnek az első tekintetre látszik, érczre érczet alkalmazva, mert a fehér színt csak a XV. század elejétől kezdve tekintik ércznek, s ekkor keletkezett azon heraldikai szabály, mely tiltja az ércznek érczre s a színnek szinre való alkalmazását. – De a fő hibát ott követi el a bécsi krónika mestere, midőn ösmert s későbbi sphragistikai emlékeink által hitelesített, ősnemzetségi czímereink színeire nézve idéz elő zavart, a mennyiben ezek czímeralakjait egyszer egy, – máskor más szinű pajzsban tünteti fel, holott az ő korában még ösmertek voltak ez ősi nemzetségi czímerek valódi színei is. – Iacute;gy a Ratholdok arany hárslevelét egymás mellett veres és fehér pajzsban látjuk, a Hedriknek tulajdonított csillagot és félholdat veres zászlón és veres öltönyön s ugyanakkor fehér pajzson tünteti fel. – A színek ily önkényes használatát tapasztalva, azon czímerek színei is kétségessé válnak, melyek csak egyszer fordulnak elő. – A turul madár fekete színben fehér pajzsban, a Hermannok sárkánya arany színben veres pajzsban, a Buzádok ökörfeje veres színben fekete szarvakkal fehér pajzsban, a Pothok madara fekete színben, fehéren fegyverezve veres pajzsban, mindaddig csak feltételesen fogadható el, míg a színekre nézve az egyedüli kútforrást a «Bécsi krónika» miniatürjei képezik. – Hogy minden pajzs három színárnyalatot mutat, az a tárcsa hajlását jelző árnyékolatnak tudható be s e tekintetben egyedüli mentsége az, hogy e mű első sorban illustrált krónika s a heraldika csak kiegészítő alkatrészét képezi.
A bécsi krónika heraldikai hitele mellett szól az, hogy több nemzetség ősi czímerét helyesen adja. – Iacute;gy a Rathold-nem hárslevelét, a Hermann-nem sárkányát, a Buzád-nem ökörfejét, fennmaradt nagyszámú sphragistikai emlékeink hitelesítik, azonban a «Hedrich-nem» tárgyalásánál a miniatür egy lovagot ábrázol, ki jobbjában vereszászlót tart, melyen arany félhold és csillag látható, baljával egy pajzsra támaszkodik, melyen szintén rajta van az arany csillag és félhold. – E miniatür kettős bizonyítékot rejt magában. – Első az: hogy a félhold és csillag okvetetlen genus czímer volt; második az: hogy a fennmaradt nagyszámú Héder-nemzetségi czímeres pecsétek bizonysága szerint, az semmiesetre sem volt a Héder nemzetségé. – Kié tehát? – Ha kutatjuk, talán épen ezen «Bécsi krónika», a Hunt-Pázmán nemzetség ősi czímerének ezen egyedűli kutfője, fog reá vezetni azáltal, hogy belőle tudjuk meg, miszerint a beköltözött idegen lovagok között, egyik nemzetségnek ősi czímere a csillag és félhold volt.

III.

A Hunt-Pázmán nemzetség egyike azon szerencséseknek, melynek multja több egymást követő jeles értekezések alapján, nagy részben tisztázva áll előttünk. – Tisztázva vannak: története beköltözésüktől, birtokviszonyai, elágazásai. – Elágazása oly kiterjedt volt, hogy az ezen nemzetségből származó családok nevei, egy hosszú névsort képeznek. – Ide tartoznak a Bazini és Szentgyörgyi grófok, Bucsányiak, Csalomjaiak, Cseryek, Forgáchok, Jánokyak, Vajdayak, Korláthkőyek, Kováriak, tisza-ujhelyi Újhelyiek; Zovárdffyak, Fancsikayak, Endrédiek, Werbőczyek._{Nem Werbőczy István családja, l. Bunyitay: Váradi püspökség III. 251.}* – E nagyszámú családokból eddig tudtommal csak a Szentgyöngyi grófok, Bucsányiak, Forgáchok, Jánoky és Vajdayak, Korláthkőyek, Kováryak, Ujhelyiek és Fancsikayak czímerei ösmeretesek. – E czímereket sorra veszszük, hogy azokból megnyerhessük heraldikai bizonyítékainkat.
1. A Szentgyörgyi és Bazini grófok czímere, több hiteles pecsét után kétségtelenűl megállapítva: hatágú csillag. – Ezt látjuk, Szentgyöngyi Tamás 1278-iki,_{Orsz. ltár 998. Nyáry: Heraldika 139.}* Ábrahám 1302-iki,_{Orsz. ltár 1638, Nyáry 219, XIII-tb. 96.}* Tamás 1394-iki,_{Orsz, ltár 7994., Nyáry V-tb. 44.}* és Péter 1511-iki_{Turul V. 51. 52.}* pecsétein, s az országos levéltárban őrzött nagyszámú kiadatlan pecséten. – Ez egyszerű hatágú csillagot látjuk a Szentgyöngyi György gróf czímerpajzsában a szentgyöngyi templomban levő 1467-ből származó gyönyörű sírkövén._{L. Henszlmann: Magyarország műemlékei II. 196.}* – Hogy ezen csillag haránt osztott volt; ezt már Szentgyöngyi Tamás 1278-iki pecsétén észlelhetjük s ezt erősíti meg 1450-ben III. Frigyes császár czímeradományozása, melynél a kék pajzsban levő hatágú csillag, arany s veresben haránt osztott.

A kassai szentségházon levő Szentgyöngyi-czímernek pajzsa kék, a csillag arany. – Ezen színek szolgálhatnak útbaigazításúl az ősi nemzetiségi czímer színeire nézve is, mivel ezekkel a még ösmert, ezen nemzetiségből származó családok czímerszínei is egyeznek. – Sisakdíszszel ellátott pecsét az 1450. évi, III. Frigyes császár által adományozott czímerbővítést megelőzőleg, nincs közzé téve, azonban Rajcsányi czímer-tollrajzai között van egy Szentgyörgyi-czímer, melynek sisakdísze: szarvaival felfelé álló holdsarló, reá illesztett hatágú csillaggal. – Hogy Rajcsányi ez adatot az Országos levéltárban őrzött nagyszámú Szentgyörgyi-pecsét valamelyikéről vette, valószínű.
2. A Bucsányi-czímer, Siebmacher után: Kék pajzsban, arany leveles koronára illesztett, szarvaival felfelé álló ezüst holdsarló, felette hatágú arany csillag. – Sisakdísz: a pajzsalak; takarók: kék-arany, veres-ezüst. A dr. Szendrei oklevélgyűjteményében Bucsányi Pál nyitramegyei alispán pecsétje ezzel teljesen egyező, csak a korona hiányzik a pajzsból.

3. A Forgách-czímer. – Ismeretes azon czímer-monda, mely szerint Mária királynő 1386-ban megengedi Forgách Balázsnak, hogy képét czímerében viselhesse, – Majláth Béla, – ki ezen mondát a Hunt-Pázmánokról írt jeles értekezésében_{Turul I. 77.}* felemlíti, végűl megjegyzi, hogy erre okiratos adatot nem ösmerünk. – Ha ezen mondát hitelesnek elfogadnók, ezáltal feladatunk is meg lenne oldva, valószínűség is szól mellette, annyival is inkább, mert ezen különös királyi kegyet – mely mellett könnyen háttérbe szorúlhat az ősi czímerjelvény is – később férje Zsigmond király, is gyakorolta._{Dr. Szendrei: Miskolcz város monographiája I.}* – Azonban a Forgáchok czímerére vonatkozó legrégibb pecséttani adalékot vizsgálva, egészen más eredményre jutottam. – A Forgách-család czímer pajzsát tulajdonképen nem is ösmerjük, mostan használt czímerük a legrégibb sisakpecsét után alakult lassanként át. – Ezen legrégibb sisakpecsét Forgách Péternek egy 1412. évből származó magyar köriratú pecséte,_{Közölve b. Radvánszky által, saját levéltárából Századok 1880. 485. 1.}* hol a csőrsisakon koronás női törzs látható, tehát az általában használt segéd sisakdíszek_{Mint tudjuk a segéd sisakdíszek nyolczfélék: ú. m. szarvak, szárnyak, kalapok, férfi, női és állati törzsek, forgótartók, táblák, zászlók és zacskók. – Ezenkívül a pajzs s pajzsalak színeinek visszaadására: püspöksüvegek és strucztoll-forgók. – Nálunk leginkább a szarvak, szárnyak, törzsek és strucztoll-forgók voltak használatban. – Ez utóbbiak a II. Ulászló, II. Lajos és I. Ferdinandtól adományozott czímereken.}* egyike, mely támpontúl szolgál a tulajdonképeni sisakdísznek, a halántékához illesztett két befelé fordult holdsarlónak._{A pecséten a korona két szélső erősen kinyúló sugára könnyen tekinthető a lebegőként nem alkalmazható csallag támaszának, s ez esetben megtaláljuk e sisakdíszen kétszeresen a Hunt-Pázmánok ősi czímerét.}*

Hogy a pajzsalak mi volt? Ezt nem tudjuk, de nincs okunk kételkedni, már csak ezen sisakdíszt tekintve sem, hogy az a Hunt-Pázmánok ősi jelvénye, a csillag s holdsarló volt.
Ezen sisakdíszből alakult lassanként a mai Forgách-czímer, melyen hogy a holdsarlók mily előkelő helyet foglaltak el, mutatja az, hogy a kassai dóm szentségházának czímerfestője a XV. század közepe táján ezeket elnézésből a koronás női alak hátára szárnyaknak festette. – Ugyanezen sisakpecsét képezi az 1525-ben II. Lajos királytól adományozott czímer pajzs alakját is, ezt használja még Forgách Zsigmond 1618. évi pecsétén is,_{Mocsáry: Nógrád varmegye ismertetése . IV. 129.}* de az idők folyamán a holdsarlók elvesztik fontosságukat, főalakból az egykori sisakdísz kiséretévé lesznek, később a sisak helyét korona váltja fel a pajzsban, melyben a női törzs növekvő alakká válik, az egyik holdtartót csillag helyettesíti s lassanként megalakult a mai Forgách-czímer.
4. A Jánoky és Vaday családok 1431-ben kelt armálisban adományozott czímerét fentebb ösmertettem. – Előbbi czímerökre nézve útba igazít, az ugyanezen családból származott Demeter veszprémi püspök 1391. évből fennmaradt pecsétje,_{Nyáry: Heraldika XII. tb.}* mely mandula alakú. – Csúcsíves fő fülkéjében Mihály arkangyal látható, a sárkánynyal viaskodva, felette Mária, a gyermek Jézussal ölében s alatta a püspök térdelő alakja. – A püspök alakjától jobbra és balra helyezett háromszög pajzsok czímerképe: szarvaival felfelé irányúlt holdsarló, felette hatágú csillag.

5. A Korláthkőy-család czímerével, az Országos levéltár 24148 számú oklevelén levő pecsét útján ösmerkedünk meg. – Ez Korláthkeőy Péter királyi kanczellár és főajtónálló pecséte 1524-ből, ki Mohácsnál esett el s halálával családját is sírba vitte. – Czímere: osztott pajzs felül sas; alól szarvaival felfelé fordúlt holdsarló, felette hatágú csillag.

6. A Kóváry-család czímerét Kubinyi Ferencz úr volt szives velem közölni. E czímer, a mint azt Kóváry Pál mester, Garay Miklós nádor itélő mestere, 1421-ik évből kelt pecsétje mutatja szarvaival felfelé álló holdsarló, felette hatágú csillag.

Az eddig elősorolt egybevágó heraldikai bizonyitékok erejét növeli az, hogy mindezen családok, melyek e bizonyítékokat nyujtják, a Hunt-Pázmán nemzetség ősi fészkén éltek századok során át, legtöbbje egészen kihalásukig s így ősi czímerüknek folytonos ösmeretével birtak. De hogy ez ősi jelvény iránti kegyelet és ragaszkodás nem halt ki a távol Szathmár- és Ugocsamegyébe költözött nemzetségek szívéből sem, mutatja:
7.A Fancsikay-család czímere. – E család Komáromy András jeles értekezése szerint_{Dr. Komáromy: A Hunt-Pázmán nemzetség ugocsai ágazata. Turul VII. 148.}* kétségtelenűl bebizonyítva a Hunt-Pázmán nemzetségből, Felician comestől származik. – Ezen Felician ötödizen való unokája: Fancsikay Lázár (Lazarus de Fanchoka) a nevezett értekezésben közlött leszármazás szerint 1423-ban Ugocsamegye alispánja volt, de egy birtokomban levő 1425-ben kelt eredeti oklevél szerint, már Szathmármegyének volt alispánja. – Ez oklevélen fennmaradt az alispánnak sárga viaszba nyomott pecsétje is, melyen erőteljes lenyomatban látható a szarvaival felfelé fordult holdsarló s felette hatágú csillag.

Ezen sokszoros, egybevágó heraldikai bizonyiték ellen, csupán egy bizonyít: a tisza-ujhelyi Ujhelyi család kétségtelenül újabb eredetű czímere, mely dr. Komáromy leirása szerint «két egymás ellen ágaskodó vadászeb, markolatánál fogva meztelen pallost tart».
Ezek elmondása után úgy vélem, a bécsi krónika is inkább mellettünk bizonyít, mint ellenünk. – Látunk ott egy nemzetségi czímert, mely kétségtelenűl létezett, a csillagot s félholdat, egy oly nemzetségnek (Héder) tulajdonítva, melynek ettől teljesen elütő czímere számos sphragistikai adatok segélyével kétségtelenűl constatálva van, ha tehát sikerül sokszoros heraldikai bizonyítékokkal bebizonyítanunk azt, hogy ezen nemzetségi czímer valóban létezett s hogy a Hunt-Pázmán nemzetségre vonatkozó legrégibb s újabb sphragistikai adatoknál ezen a Héder nemzetségnél tulajdonított czímerkép folytonosan előfordul, sőt a pajzsalakot teljesen az képezi, nem látszik túlmerésznek azon állítás, hogy a bécsi krónikában a Héder-nemzetségnek tulajdonított czímerkép: a hatágú csillag és holdsarló, a Hunt-Pázmán nemzetség ősi czímere volt.
Nagyon valószínű, hogy ezen ősi czímert a XIV. századot megelőző időkben csak az egyszerű hatágú csillag képezte, a mint azt a Szentgyörgyieknek, a Hunt-Pázmán nemzetség ezen kétségtelenűl legelőkelőbb ivadékainak czímerében látjuk, s a félhold csak később a XIII. század végén, vagy a XIV. elején, a nemzetségi elágazásoknál talán mint czímertörés vétetett fel a csillag mellé. – Ezt eldönteni a további pecséttani kutatások feladata leend.
Hogy a «Bécsi krónika» miért tulajdonítja e czímert a Héder s nem a Hunt-Pázmán nemzetségnek? Erre biztos feleletet alig adhatunk. Legvalószínűbb feltevés az, hogy a krónika-író határozottan egyik nemzetség czímerét sem ösmerte,_{S valószinűleg származásukkal sem volt tisztában. Kézai a Wolfer és Hedrik testvérekről ezeket írja: «Ezután Wolfer jöve be Hedrik testvérével Vildoniából negyven tegzes lovaggal stb.» Kézay ezen előadását a «Bécsi krónika» így bővíti ki: «Ezután Alemanniából a Heinburgi grófok közől eredt Wolfger jött be, testvérével Hedrikkel együtt, háromszáz pánczélos lóval stb.» – Ezzel szemben német tudósok (Wisgrill: Schauplatz III 248– 266, Nach alten Pfandbriefen und Gedenkbücher im k. k. Hof-Kammer-Archiv; Bergmann Jos. Über die. Grafen von St. Georgen und Pöring in Ungarn und Österreich, Jahrbücher der titeratur CXXIII, Anzeigeblatt 1848) állítják, hogy a Szentgyörgyi és Bazini grófok eredetileg a német Altenburgi vagy Heinburgi grófoktól származnak. – A Heinburgi grófoktól származott családok czímere, vagy annak jellegzetes fő czímeralakja a csillag volt (L. Siebmacher, Cilley alatt), mely egyezik a Szentgyörgyiek általánosan ösmert czímerével. – Ezek szerint a «Bécsi króniká»-nak a Hedrik nemzetségre vonatkozó megjegyzése is a Hunt-Pázmánokra vonatkozhatik.}* de tudta, hogy ezek egyike a csillagot s félholdat viseli czímerűl. – Előbb kerülvén megirás alá a Héder-nemzetség, az előtte kétséges czímert itt használta fel, s az utóbb következő Hunt-nemzetségnek beszélő czímert adott, vagy Majláth Béla fent idézett jeles értekezése szerint, annak pajzsát a sváb lovagok jelvényével látta el.
Ezzel befejeztem észrevételeimet. Százados, meggyökerezett vélemény ellen küzdeni, sőt azt megdönteni akarni, sokkal fontosabb feladatnak tartom, semmint hogy azt egy szűk keretek közzé szorított értekezéssel kivívni lehetne, de czélomat értem, ha talán soraimmal az érdeklődők figyelmét, a Hunt-Pázmán nemzetség czímerkérdése s annak tisztázása iránt felkölthettem.
CSOMA JÓZSEF.

MESE-E VAGY VALÓSÁG?

A heraldikai és genealogiai társaság elnöke beköszöntő beszédében e társaság czéljául többek közt azt mondotta ki, hogy «hirdetni, gyarapítani és terjeszteni akarjuk a kritikailag tisztázott valót».
E czél elérését akarom előmozdítani ezen dolgozatommal, a melyben az állítólagos Micz bánnak egyszerre született hét fiáról szóló elbeszélést és az ezen elbeszéléshez csatolt magyarázatokat kritikai vizsgálat alá veszem.
A kérdéses elbeszélés e folyóirat olvasói előtt ismeretes. Mellette, mint azt a Turul 1890. évf. I. füzetében kimutatták, csaknem háromszázados hagyomány tanúskodik.
A hagyomány maga szintén kútforrása a genealogiának; sok helyt zavart okoz ugyan a személyek, idő, hely fölcserélése által, de másutt meg útba igazít. Elvetni tehát a hagyományt épen csak azért, mert hagyomány, nem lehet.
Ámde sehol nagyobb elővigyázat nem kell a hagyomány fölhasználásánál, mint a genealogiában, mert sehol könnyebben nem hamisították meg a hagyományt, mint a családok származásának előadásában.
Az állítólagos Miczbán hét fiáról szóló hagyományt pedig még a közönségesnél is szigorúbb vizsgálat alá kell vetnünk.
És pedig először azért, mert szokatlan, rendkívüli dologról tudósít. – Annak eldöntése, hogy születhetik egyszerre egy anyának hét gyermeke és az mind életben marad? tulajdonkép az orvos- és természettudomány dolga. De az bizonyos, hogy a történettudós előtt az ilyen eset rendkívüli, szokatlan dolog számba jön.
Rendkívüli eseményt pedig a történettudós csak akkor fogadhat el valónak, csak akkor hirdetheti azt megtörténtnek, ha azt a hitelesség minden kellékével bíró tanúk bizonyítják.
Másodszor azért szükséges e hagyományt a közönségesnél szigorúbb vizsgálat alá vetnünk, mert teljesen, szóról-szóra megegyező elbeszélés fordul elő a német irodalomban is. Bruschius nevű író Altorfi Isenbert német gróf Irmentrud nevű nejéről teljesen, ismételjük: szóról szóra megegyező esetet mond el; a különbség csak a névben és a számban van, mert szerinte Irmentrud nem 7, hanem 12 fiút szült egyszerre._{Beyerlinck: Theatrum vitae humanae. III. k. 150. 1.}* Már pedig tagadhatatlan, hogy a mesék vándorolnak, s a hogy egy kis alkalom nyílik reá, más személyekre is átviszik. Csak kétségbevonhatatlan hitelű tanúk biztosíthatnak bennünket arról, hogy az állítólagos Miczbán hét fiának eseténél nem a német mesét alkalmazták.
Hitelre méltó-e tehát az állítólagos Miczbán egyszerre született hét fiáról szóló hagyomány.
A hagyományt részletesen két, a XVIII. század elején élő író jegyezte föl: Alvinczy Péter, kassai pap és Szamosközy István erdélyi történetíró, kevésbbé részletesen több a XVII. század elejéről való sírkő és a mint látszik, egy 1596-iki oklevél.
Vegyük ezeket egyenkint vizsgálat alá.
Alvinczy elbeszélését végig olvasva, a legvégén mindjárt szemünkbe ötlik az, hogy szerinte a hét fiútól: «Csapi, Bocskai, Szörtei, Sós, Ráskai, Eszeni, Kövesdi» nevű családok származtak.
E fölsorolás által Alvinczy saját jólértesültségét ingatja meg. – Ugyanis a Ráskai-család a Butykay-val együtt a Guthkeled-nemzetségből származott és `semmi köze sincs a Csapy, Bocskay, stb. családokhoz;_{Nagy Iván: Magyarország családai IX. k. 634-35. ll.}* továbbá XIV. és XV. századbeli hiteles oklevelek szerint a Csapyakkal egy törzsből a következő hét család származott: Szerdahelyi, Csapy, Bocskay, Ágócsy, Gálszécsy, Soós és Szürtey családok;_{Károlyi-család oklevéltára II. 37. l. Rupp. Magyarország helyrajzi története, II. k. 300, l. Zichy cs. okm. V. 406. 1. Csánky Dezső: Magyarország történ. földrajza a Hunyadiak korában. I. 338. 369. ll.}* a család történetében való nagy járatlanságra mutat tehát Alvinczynél az, hogy ő három, a Csapyakkal rokon családot (Szerdahelyi, Ágócsy, Gálszécsy) kihagy, s ezek helyében odateszi a) a Ráskai-családot, a mely, mint tudjuk, egész más törzsből származott, b) az Eszenyi-családot, a mely a Csapyval egy, mert ez előbb Eszenyről, azután Csapról írta magát,_{V. ö. Zichy cs. okm. I. k. 89. l.}* c) a Kövesdy-családot, a mely nem létezett, vagy ha létezett, még távolról sem volt rokon a Csapy, Bocskay stb. családdal. A zemplénmegyei Kövesd a XIV – XV. században mindig a Szerdahelyi és Sóvári Soós család birtokában volt, arról más nemes család nem nevezhette el magát._{Zichy cs. okm. I. k. 225. 1. Fejér: Cod. Dipl. VI. II. 215. 1. Csánky Dezső: Magyarország tört. földrajza. I. k. 334. l.}*
Még jobban arczul támadja az igazságot Alvinczynek azon állítása, hogy a hét fiúnak atyja és a hét család törzse Miczbán nevet viselt.
1271-1329-ig terjedő időközből legalább is 15, mindenféle, királyi, káptalani, megyei oklevél állandóan és kivétel nélkül Simonnak nevezi a hét család törzsapját. (Fejér. Cod. Dip. V. III. 17, 52, 106, 249, 274, 321, 333, 487; VI. II. 215. Árpádkori új okmánytár V. 59, VIII. 342, XII. 434; Zichy cs. okm. I. k. 64, 225, 230; Anjoukori okm. II. k. 163, 452. ll.) Hogy pedig ez oklevelek írói nagyon jól tudták, a mit írtak, semmi sem bizonyítja jobban, mint a Soós-család ősének, Györgynek, azon levele, a melyben magát: «Georgius filius Simonis»-nak nevezi;_{Fejér: Cod. Dip. V. III. 397. l.}* már pedig ő csak tudta, hogy az atyját hogy hívták.
Ámde azt mondhatná erre valaki, hogy ezek a hivatalos oklevelek írói nem akarták használni azt a hét család törzsének közönséges, a magán életben elterjedt nevét.
Ezzel szemben bátran merjük állítani, hogy a hét család törzse soha Miczbán melléknevét nem viselt. Következtetjük ezt először is abból, hogy okleveleink köztudomás szerint nagyon is szeretik használni a ragadvány neveket és nemcsak az ilyen Miczbán-féle ártatlan mellékneveket, hanem Czudar, Ördög, Gunya, Öklelő, Kopasz, stb. furcsább neveket is. Lehetett volna tehát használniok okleveleinknek a Simon mellett a megkülönböztető Miczbán nevet. De nemcsak lehetett volna, hanem kellett volna is használniok, mert a hét család törzsatyjával éppen egy időben élt egy Thekule nemzetségből származó Simon comes, és egy Kaplyon nemzetségbeli Simon (a Károlyiak őse);_{Árpádkori új okmánytár VIII. 242. l. Károlyi cs. levéltára. Fejér. VII. l. 330. l.}* hogy tehát ezektől megkülönböztessék a hét család törzsatyját, mily önként kinálkozott a Miczbán melléknév! S ha még sem használják, mi más az oka, mint az, hogy ilyen mellékneve a kérdéses Simonnak nem volt. Végre nemcsak hivatalos oklevelek, hanem magán levelek is beszélnek a hét család őséről; így pl. Demeter zólyomi főispán Amadé nádorhoz írt magán levelében: «Simon filius Simonis»-nak nevezi a Szürtei család ősét; pedig tudhatta volna, mi a közönséges neve, hiszen rokona vala._{Fejér. Cod. Dip. VI. II. 340. l.}* Aztán pedig Drugeth Fülöp 1323 előtt a kérdéses Simon unokáihoz intézett levelét így czímezi: «Ladislao et Nicolao et omnibus fratribus eorum de genere Syman»._{U. o. 342. l.}* Elképzelhetetlen, hogy így magán levelekben mért nem használták volna a közönséges nevet, mikor az sokkal különb megkülönböztető jel lett volna?!_{Árpádkori új okmárnytár VIII. 342., l. Fejér. Cod. Dip. V. III. 52, 10, 6185. ll.}*
Végre abban is hibázott Alvinczy, hogy a hét család törzsatyját «bán»-nak nevezi. Az egykorú oklevelekben a törzsatya mindig comesnek van írva. Iacute;gy neveztetik még 1284-ben is, mikor már nem volt az élők sorában vagy legalább nem szerepelt a tettek mezején._{Fejér. V. III. 249. l.}* Már pedig a bán szó oly nagy czím volt, hogy azt az egyszerű comes czímért soha oda nem adták; letehette a hivatalát az olyan, de a «Banus» «alias Banus» czímét soha el nem hagyta. Mivel pedig a hét család törzsatyja csak «comes» czímet visel, s legtöbbnyire még azt sem adják meg neki, világos, soha bán nem volt.
Alvinczy elbeszélésével ekkép végeztünk. Az ő hivatkozása az előkötőre csak akkor érne valamit, ha annak az előkötőnek évszámát is följegyezte volna. Egy, esetleg XVI. században készűlt hímzéssel nem sokat bizonyít. A józan kritika olyan tanúnak, a ki annyira tájékozatlan, annyi tévedést követ el s még a főszemélynek nevét sem tudja, mint Alvinczy, bizonyságát el nem fogadhatja. Nem fogadhatja el még közönséges dologban sem, annál kevésbbé oly rendkívüli esemény elbeszélésében, mint a minőről ő szól.
Lássuk már most Szamósközy bizonyságát. Ő a dolog velejét nagyjában úgy adja elé, a mint később Alvinczy előadá, de a hét család törzsatyját ő Simonith bánnak nevezi. Ez pedig a Szamosközy hitelét is megingatja, mert, a mint láttuk, a törzsatya nem volt Simonith, hanem csak Simon és nem volt bán, hanem csak comes. Téved e szerint még a fő személyre nézve is. Mennyire járatlan volt a család régi iratainak ismeretében, mutatja azon megjegyzése, hogy «a király ad ezeknek egy oroszlánt czímerűl, ki az szájában és lábában egy nyílat tart, az farka penig hét ágra discrimináltatott, mely az hét fiakot jegyzi»._{Történeti maradványai 240. 1.}*
Világos ebből, hogy Szamosközy a Bocskayak eredeti czímerlevelét soha sem látta. A Turulban közölt és az eredetiről vett czímerképről látjuk, hogy ott az oroszlán nem a szájába, hanem a jobb szemébe ütött vető dárdát tart és a farka nincs hét ágra elosztva._{Turul. 1885. III. füzet.}*
Ennélfogva Szamosközy sem alkalmas tanú ily rendkívüli eset igazolására.
A sírkövek és az 1596-iki oklevél megint nem fogadhatók el hiteles tanukúl, mert azt állítják, hogy a hét család törzsatyja Miczbán nevet, vagy Miczbán melléknevet viselt, pedig egyik sem igaz.
Van-e már most valami más, elfogadható bizonyíték az állítólagos Miczbán egyszerre született hét fiáról?
Újabban, mint látszik, hivatkoznak az eszenyi népre és annak hagyományára, a következő szavakban: «Simonnak egyik fia, Tamás (az eszenyi Chapy család őse) Eszeny faluját kapván 1355-ben osztályrészűl, ott megtelepedett, várkastélyt építtetett s azt származásának emlékeűl eszenyi Miczbán kastélynak nevezte el. Az eszenyi nép a letarolt földön képzeletében most is látja a Miczbán kastélyt s a való ismeretének hiányában a hozzá fűződő mesét._{U. o. 1890. 44. l.}*
E hagyomány, úgy, a hogy előadatott, semmi hitelt sem érdemel. Eszeny, akkor, mikor a hét család alapítói születtek, nem volt a Baksa-nemzetségé, hanem a Becsegregoroké._{Árpádkori új okmánytár. VIII. 262. l.}* Csak 1284-ben, a mikor már a hét család alapítói mind meglett emberek voltak, vették meg e falut Baksa és Tamás, Simon fiai, Becsegregor Gergelytől és Jakabtól._{Fejér. Cod. Dip. V. III. 321, 510. ll.}* Fejérnél fordul ugyan elő egy oklevél-kivonat, a mely e dolgot éppen megfordítva adja elő, de ugyanezen oklevélnek a Századokban megjelent kivonata,_{Századok 1882. 51. l.}* továbbá az idézett és nem kivonatos, hanem egész terjedelmükben közlött oklevelek kétségtelenné teszik, hogy a Fejér-féle kivonat hibás, s az, hogy Eszeny már régebben a Baksa nemzetségé lett volna, tévedés.
Az eszenyi nép tehát közvetlen tapasztalásból nem tudhatja a hét fiú történetét, mert azok nem ott születtek s még földesuraik sem voltak.
Továbbá 1355-ben a Csapyak őse; Simon fia, Tamás nem építhetett Eszenyben kastélyt, mert még Kún László idejében 1289 körül meghalt._{Zichy cs. okm. 64. 1. Fejér. Cod. Dip. V. III. 487. l.}* Az ő unokáinak egyikét szintén Tamásnak hívták ugyan s ez építhetett ott Eszenyben várkastélyt, de, hogy azt miért nevezte volna el Miczbán kastélynak, s egyáltalában csakugyan annak nevezte-e? annak tudományos értelme, alapja nincsen. Bátran mondhatjuk ennélfogva, hogy az eszenyi nép hagyománya nem eredeti, nem az esemény megtörténte óta köztük élő, szájról-szájra adott történeti elbeszélés, hanem mint annyi más, az irodalomból a nép közé átültetett mese.
Az állítólagos Miczbán hét fiára vonatkozó bizonyítékok sorát befejezi egy oklevél-kivonat, a mely a Századok 1882-iki évfolyamában (50. l.) jelent meg és így szól: «1281. Mátyás, Roland bán fia, Kövesd, Semyen és Halász birtokot elcseréli Miczbán Simon fiával Batan és Dióvég birtokért a Mátra mentében».
Kétségbeejtőleg rosszúl állhat már akkor a hét egyszerre született fiú ügye, ha ilyen bizonyítékhoz kellett nyulni. Hiszen ugyanezen oklevél már régen, egész terjedelmében közölve van Fejérnél_{Cod. Dip. V. III. 52. l. 2 Turul. 1889. 32-33. ll.}* és ebben épen a kérdéses Miczbán szó hiányzik. Az oklevél-kivonat tehát hibás, sőt nemcsak hibás, hanem interpolált is.
E szerint az összes bizonyítékok közűl egy sem állja ki a kritikát.
Még tovább megyünk vizsgálódásainkban és azt állítjuk, hogy minden igyekezet a Miczbán hét fiáról szóló hagyománynak és a való történeti adatoknak kiegyeztetésére meghiusult.
Iacute;gy pl. teljes lehetetlenség, hogy a XIV. század első felében élő Micsk bánt és a hét család törzsatyját egy személynek vegyük. Oklevelek alapján, kétségbevonhatatlanúl kimutatta ezt e folyóirat lapjain Bunyitay Vincze,_{Turul, 1889. 32-33. ll.}* de már Nagy Imre is figyelmeztette rá történettudósainkat._{Anjoukori okm. II. 455. l.}* Oda lenne a történeti bizonyosság, ha a kronologiának ily világos adatai előtt sem hajolnánk meg.
Iacute;gy pl. már régen tudták, hogy az oklevelek szerint a hét család törzsatyjának, Simonnak, tulajdonkép nem hét, hanem csak hat fia volt. Hogy tehát a hagyományt és az oklevelet kiegyeztessék, már régebben egy Demeter nevű fiút vettek föl, és erről azt írták, hogy szerzetes, később leleszi prépost lőn s ezért nem fordul elő a birtokügyeket tárgyaló levelekben._{Nagy Iván i. m. I. k. 9. l.}* Újabban meg azt mondják, hogy ez a Demeter nem leleszi prépost, hanem a convent őre «custos ordinis» (így) lett volna._{Turul. 1890. 44. 1.}*
Mivel már annyian mondják és oly biztosan állítják, talán már kénytelenek lettünk volna megadni magunkat és elhinni, hogy csakugyan ez a Demeter volt a hetedik fiú, ha szerencsénkre hozzá nem teszik, hogy e Demeternek a vezetékneve «Kövesdy» volt. De ezzel elárulták, hogy oklevelek nélkül dolgoztak. Kövesd akkor, midőn ez a Demeter a szerzetbe lépett volna, még nem volt a Baksa-nemzetségé, hanem a Rátolté. Már 1281-ben kisérletet tettek ugyan annak csere útján való megszerzésére,_{Fejér. V. III. 52. 1.}* de az nem vezetett czélhoz, mert Kövesd még 1283-ban is Rátolt Mátyásé._{Árpádkori új okm. XII. 383. 1.}* Csak 1283 után jutott Kövesd vétel útján a Baksa-nemzetség kezére, s a kérdéses Demeter prépost, vagy konvent-őr állítólag már 1280-ban meghalt. Hogyan viselhetett volna tehát Kövesdy előnevet?!
Fentebb kimutattuk, hogy «Kövesdy» nevet még azután sem vettek föl a Baksa-nemzetség tagjai, miután Kövesd az ő kezükre jutott, hát még azelőtt hogy vehették volna föl? Míg okleveles adatot nem mutatnak föl, mindig tagadjuk a hetedik fiúnak létezését és fentartjuk azon nézetünket, hogy csak azért adott a hagyomány a Csapyak, Bocskayak stb. ősének hét fiút, mert hét család származott tőle; pedig ez úgy történt, hogy az egyik fiú, Dénes, két családnak, az Agóczy-nak és Bocskay-nak lett alapítója.
A hagyomány és a való történeti adatok kiegyeztetésére irányuló magyarázatot olvashatunk újabban a Turul 1890. I. füzetében. Négyes föltevéssel igyekszik itt a «Miczbán eredete» cz. értekezés szerzője a dolgot kimagyarázni a) hogy a beregmegyei Miczköz Miczbán nevét tartá fenn, b) Miczközét a hét fiú atyja nejével, Bánkbán leányával kapta, c) Miczbán tulajdonképen annyi, mint Miczpán = földesúr. Ugyanis a beregmegyei szláv nép így nevezte közönségesen a hét fiú atyját és ebből a magyarok ajkán Miczbán lett. d) A hét fiú atyja Simon neven kívül Miczbán nevet is viselt.
A történelem, ismételjük, csak olyasmit fogadhat el valónak, a miről hiteles tanú tesz bizonyságot. Ha hiteles tanú nincs, néha az igazság könnyebb kiderítése végett hozzáfordúl ugyan a feltevésekhez, hypothesisekhez, de valamint a természettudományban, úgy itt is, csak azon föltevésnek van jogosultsága, a melynek kiinduló pontja, alapja biztos; mert különben az egész kártyavár, vagy a mi még rosszabb, petitio principii.
Lássuk tehát a fölsorolt négy föltevésnek biztos-e a kiinduló pontja és van-e valami alapja.
Az első föltevésre nézve (hogy a hét fiú atyja nevét a Miczköze tartja fenn) hadd álljon itt egy oklevél-sorozat a Baksa-nemzetség első birtokairól. Ez nem olyan érdekes ugyan, mint valami rege, de való.
1271-ben V. István királytól kapták Simon fiai Kengyelteleke nevű, zemplénmegyei földet._{Árpádkori új okm. VIII. 342. l.}*
Ugyancsak V. István királytól kapták Szerdahelyt; mert az bizonyos, hogy e faluról 1332-ben határleirással ellátott kiváltságlevelet mutattak föl;_{Anjoukori okm. II. k. 603. l.}* minthogy pedig a régen birt falvakról szóló új adományozások akkor még nem voltak szokásban, az a kiváltságlevél nem lehetett más, mint adomány-levél.
1280-ban kapja Simon fia, Tamás, a pataki várhoz tartozó Radván földet._{Fejér. Cad. Dip. V. III. 17. l.}*
1281-nél hamarább nem szerezhette a Baksa-nemzetség Csap falut, mert ez évben az még Rátolt Mátyásé volt._{U. o. 104. l.}*
1281-ben vette meg e nemzetség Szürte falut Rátolt Matyástól._{U. o. 106. l.}*
1284-ben vették meg a Simonfiak Eszenyt a Becsegregoroktól._{Századok. 1882. 51. l. Fejér V. III. 510. l.}*
1284-ben IV. Lászlótól kapták Rát falut Ungmegyében._{Fejér. V. III. 249. l.}*
1285-ben kapta Simon fia, György, Sóvárt és tartozékait._{U. a. 274. l.}*
1286-ban kapta Simon fia, Tamás, Ásvány ungmegyei falut, Butykai Andrástól._{Fejér. Cod: Dip. V. III. 333. l.}*
IV. Lászlótól kapta a Baksa nemzetség a leleszi monostor kegyuraságát._{U. o. 487. l.}*
1289 körül vették meg a Simonfiak Rátolt Mátyástól Hunka, Booz, Kövesd nevű zemplénmegyei és Szürte nevű ungmegyei falvakat._{Zichy cs. okm. I. k. 64. 1.}*
Végre 1321-ben kapták Simonnak unokái Purustyán várát a hozzá tartozó Gálszécs, Bacskó, Tehna, Kohány, Gerenda, Zebegnyő, Horváthpálháza, Visnyó, Andrásháza, Albun, Kenchench, Polyánka és Pornó falukkal, továbbá Bazza (most Possa) falut._{Zichy cs. okm. II. k. 123. l. Anjoukori okm. II. k. 452-54 ll.}*
Mi tünik ki ebből? Az, hogy a hét család alapítói legkeletiebb birtokaikat: Rátot, Szürbél, Eszényt, Ásványt, Csapot mind később; atyjuk halála után szerezték és Beregmegyében nem volt birtokuk. De talán nem ismerjük minden birtokukat? Dehogy nem 1329-ben Simon unokái megosztoztak a közös szerzeményű és ősi javakon, részletesen fölsorolják, kinek mi jutott, kiterjeszkednek egy falu hatod részének elosztására is, megmondják mi marad közös birtoknak, de egyetlen egy miczközi, vagy csak beregmegyei falut sem említenek olyat, a mely az ő birtokuk volna._{Anjoukori okm. II. 452-54. ll.}* Pedig ez osztálylevélből hiányozhatnak és hiányoznak is a nem közös szerzeményű, hanem az egyes fiúk személyét illető birtokok, de nem hiányozhattak a közös törzsatyától örökölt javak, mert ezekhez az unokáknak már születésüknél fogva joguk volt.
Hogy lehet már most minden adat nélkül, az oklevelek ellenkező bizonyságaival szemben ráfogni a hét család törzsatyjára, hogy a Miczköze tőle veszi nevét, mikor ő ott még birtokos sem volt. A Miczközén valóban birtokos Káta és Gutkeled nemzetség annyit perlekedik a XIII-XIV. századokban, annyi határjárást tartat, hogy van tehát, hogy e perekben a Miczközét állítólag birt Miczbán vagy fiai és unokái se tanúkul, se szomszédokúl soha sem említtetnek?
Nincs erre más felelet, mint az, hogy a hét család törzsatyjának és Miczközének semmi közük egymáshoz.
Egy szikrával sem szerencsésebb azon föltevés, hogy Miczközét a hét fiú atyja nejével, Bánkbán leányával, kapta.
Erre nézve egy 1270. királyi oklevél a következőkről tudósít bennünket: V. István a Gertrud királyné megöletésében részes és maradék nélkül elhúnyt Simonnak (Simeonis sine herede decedentis, qui aviam nostram interfecit) birtokait és pedig Bátyút, Botrágyot, Szalókot és Két-Lónyát, továbbá Szolyvát és Szentmiklóst (Beregmegyében feküdtek) Endrefia Mihálynak adományozza. Lónya faluról megjegyzi az oklevél, hogy azt Bánkbán pénzért vette és leányával az ő vejének, az említett Simonnak, adta (Bankbanus pretio comparaverat et cum filia sua Simoni generi suo donaverat)._{Árpádkori új okm. VIII. 260-62. ll.}*
Világosan mondja ezen oklevél, hogy az a Simon, a ki Bánkbánnak veje volt, maradék nélkül halt el. Hogy lehet már most ezt összezavarni a hét család törzsátyjával? Boldog Isten, mire jutunk, ha minden Simon nevű embert egy személynek veszünk! Nem elég, hogy annyi ideig összezavarták a hét család törzsatyját, Simont, Nagymartoni Simonnal, most meg újra egy másikkal cseréljük föl?
Az első és második föltevés alaptalanoknak bizonyulván be, elesik a harmadik föltevés is. Az ung- és beregmegyei szláv nép csak akkor nevezhette volna el a hét család törzsatyját Miczpánnak = földes úrnak, ha csakugyan birt volna ott földekkel, de föntebb kimutattuk, hogy nem birt.
A negyedik föltevésre, hogy t. i. eredetileg nem a hét család ősét, hanem ennek atyját hívták Miczbánnak és Simon e nevet atyjától örökölte volna, egyszerűen azt feleljük: affirmanti incumbit probatio. Mi fentebb eléggé kimutattuk, hogy az egykorúak használhatták volna a Simon mellett a Miczbán melléknevet, kellett volna is használniok, s mert még sem tették, joggal okoskodhatunk úgy, hogy ilyen mellékneve a hét család törzsatyjának nem volt.
Hiábavaló fáradság tehát a Miczbán hét fiáról szóló hagyománynak és a való történetnek kiegyeztetésére törni. Nem lehet azokat kiegyeztetni azon egyszeri okból, mert az igazság a hazugsággal össze nem fér.
Említsem-e még, mekkora bakokat lő a hagyomány a hét fiú születéshelyének ki jelölésében? Némelyek szerint Purustyán várában történt volna a rendkivüli szülés. Ámde ez lehetetlen, mert Purustyán várát, a mint láttuk, csak 1321-ben kapták a Baksa nemzetségbeliek._{Zichy cs. okm. II. k 123. l.}*
Mások szerint Kövesd várában történt az eset. De a hét család alapítóinak születésekor ez sem volt a hét család törzsatyjáé s maga a kövesdi vár csak 1289 után épült. Ismét mások szerint Erdélyben Egeresen történt volna, holott az csak pár százévvel a hét család törzsatyja halála után került a hét család egyikének kezére._{V. ö. Zichy cs. okm. I. k. 64. és 225. ll.}* Mese-e tehát vagy valóság?
Bizony mese, tele tévedéssel; és mint ilyen nem méltó arra, hogy a «Turul» lapjain, a hol a kritikailag tisztázott valót hirdetjük, komolyan számba vétessék, vagy hogy annak valaki védelmére keljen.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLYNAK OROSZ VEJE.

Dr. Karácsonyi János úr a TuRul 1890-iki évfolyamának II. füzetében említi, hogy az Árpádok házassági összeköttetése az orosz fejedelmi családdal már Szent-László idejében kezdődött, mert a somogyvári apátság 1091-iki alapító-levelében egy orosz fejedelem Gerosclavus, azaz Jaroszló, Szent-László vejének neveztetik; ámde ezen összeköttetés az árpádházi családfákon mindeddig nincs föltüntetve.
A mi szerző állításának első részét illeti, határozottan mondhatom, hogy az Árpádok és Rurikok közötti genealogiai összeköttetések Szent-László idejénél sokkal korábban vették kezdetüket. Nem akarok azon úgy a krónikások; mint okíratok által eléggé be nem bizonyított házassági összeköttetésekre utalni, melyek a legrégibb orosz tudósítók elbeszélése szerint a Rurik s az árpádházi vezérek között létrejöttek, s melyek hitelességét egyáltalában megingatni nem igen lehet,_{Az orosz kútfők erre vonatkozólag a következő adatokat szolgáltatják:
a) Igorevics Szvjetoszló nagyherczegnek (sz. 942 † 972.) neje Predszláva, magyar herczegnő.
b) I. Wladimir nagyherczegnek második leánya, Premiszláva, a magyar király neje.
c) I. Wladimir fia, Szvjetoszló, magyar herczegnövel kelt egybe. Nestor elbeszéli, hogy e Szvjetoszló, ki atyai adományozás utján a Derevljänek földjét kapta, I. Szvjetopolk nagyherczeg elől Magyarországba akart menekülni, de az utána küldött gyilkosok nem messze a Kárpátoktól megölték.
d) Nestor Szent-Istvánnak egy 1000 körül I. Wladimir nagyherczeghez menesztett küldöttségéről szól.
e) Tmuratakani Wladimirovics Rosztiszlónak felesége magyar születésű nő volt; férjének 1065 február 3-án bekövetkezett halála után Izjaszló nagyherczeg megengedte az özvegynek, hogy hazájába visszatérjen.}* elég, ha el kell ismernünk, hogy már Szár-László herczeg_{Erre vonatkozólag a bécsi heraldikai társaság 1888-iki augusztusi «Monatsblatt»-jában a következőt közlöm: «Szár-László feleségéről Turócziban (II. 42.) a következő adatot találjuk: ... mert ezek (t. i. I. András és testvére) Szár-László fiai, kinek – úgy mondják – orosz származású neje volt, s kitől ama 3 testvér született.» Turóczinak ezen csak odavetett megjegyzése azáltal nyer valószínűségben, hogy I. András és testvére Levente, az orosz udvarban menedéket kaptak s hogy Premislava, I. Wladimir orosz nagyherczegnek második leánya, orosz kútfök szerint magyar királynak neje volt (v. ö. Strahl Gesch. des russischen Staates 1832. I. 150). I. Vladimir nagyherczeg 1015 julius 15-én halt meg. Leányai közűl ismerjük Predslávát, Premyslavát és Dobronegát. Az elsőről tudjuk, hogy miután I. Boleszló lengyel fejedelem 1017 aug. 14-én Kievbe, mint győztes bevonúlt, a győztes kezébe kerűlvén, annak ágyasa lett. Dobronega I. Kázmér lengyel fejedelemhez férjhez menvén, keresztségben a Mária nevet vette fel; hogy mikor történt e házassági összeköttetés, nem tudjuk, de valószinű, hogy 1040-re esik. (Kázmér t. i. Jaroszló, Dobronegának fivére által 1041-ben orosz segélyhadat kapott mazóviai Moyszló ellen. Vajjon az orosz nőt e hadjárat előtt vagy után vette-e feleségül, Linnitschenko [«az Orosz- és Lengyelország közötti érintkezések» oroszúl, p. 229.] szerint, bizonytalan. A régibb írók szerint 1043-ban történt volna; de fontolóra kell vennünk, hogy atyja már 1015-ben halt meg és Kázmér csak 1016-ban született.) Ennek következtében valószínú, hogy Mária, késő férjhezmenetele miatt, nővérei között a legfiatalabb volt.
Strahl szerint Premyslava e nővérek másodika. Schtscherbatoff e herczegnőt András magyar király nejének tartja, a mi világos tévedés, mert ha ezen orosz herczeg-nőnek valóban magyar fejedelem, illetőleg magyar herczeg volt a férje, akkor ez csak Szár-László lehetett; de ez esetben az is bizonyos, hogy Premyslava a nővérek legöregebbike, s hogy ha férjhezmenetele alkalmával kikereszteltetett, valószinűleg keresztény hangzású nevet is kapott.}* s I. András király Rurik-házi nőkkel keltek egybe, s hogy – ha a vezérek korában kötött orosz-magyar házasságokat tekintetbe nem veszszük – Szent-Lászlónak a Rurikokkal kötött házassági frigyét ezen összeköttetések harmadik esetének kell tekintenünk.
Második állítása, hogy ez utóbbi összeköttetés az árpádházi királyok családfáján eddig még nincsen feltűntetve, igaz.
«Álmos királyfi és családja» czímű, Karácsonyi úr czikkével a Turul-ban egyidejűleg közzétett értekezésemben, melyben egy más Rurik-Árpád-féle házassági összeköttetést valódi értékére vezettem vissza, Szent-László orosz vejérőlis teszek ugyan említést, de a dolog közelebbi részleteit «az Árpádok történelmi-kritikai genealogiája» czímű nagy munkámnak akartam fentartani; – Karácsonyi úrnak fennebbi megjegyzése s azon körülmény, hogy nagy munkámnak közzétételére nézve a visszonyok nem igen kedvezők, arra indítottak, hogy a Szent-Lászlónak ezen orosz házassági összeköttetéséről szóló fejezetet említett munkámból itt szószerint közöljem.

* * *

Sz.-Lászlónak gyermekei: Történelmileg csak két elvitázhatlan gyermekét ismerjük:
I. László 1091-ben (Fejér I. 469) a somogymegyei Szent-Egyed-zárdát alapítván, az erre vonatkozó alapító-levél többi között a következő tanukat sorolja fel: «Dator istius precepti rex Ladisclavus. Testes, qui cum eo fuerunt: dux Lambertus frater eius, dux David consobrinus, Gerazclavus filius regis Rutenorum gener ipsius.»
Az okiratnak e megbecsülhetlen genealogiai adata tudtommal eddig még érintetlen kincs; lássuk most, hogy mit nyertünk vele.
a) Tagadhatatlan tény, hogy Lászlónak itt említett gener-e («gener ipsius») a nevezett királynak veje, mert az okirat e gener nevének említése előtt «frater eius» és «consobrinus eius»-ról szól s mert egy Lambert herczeget mint László fivérét s egy Dávid herczeget mint unokatestvérét valóságban ismerünk.
b) Ez által megtudjuk, hogy Lászlónak egy leánya 1091-ben orosz herczegnek vagy menyasszonya vagy neje volt.
c) Ki volt tehát a királynak e veje? – mindegy ha az a királyleány jegyese vagy férje volt.
Az okírat magát a királyt «Ladisclavus»-nak nevezi; ismerjük «Ladislaus»-nak, vagy minthogy u helyett a v betűt is használták, «Ladislavs»-nak vagy rövidítve «Ladislav»-nak is. Miután tehát a «clavus» végszó «laus», «lavs» és «lav»-val azonos, Gerazclavus helyett «Gerazlaus»-t, illetőleg «Gerazlavs» vagy rövidítve «Gerazlav»-t kell olvasnunk, a mi pedig nem más mint az orosz «Jaroszlav». Mert hogy a «Geraz» szótagok csakis «Jaros»-t jelenthetnek, brémai Ádámnak egy helye bizonyítja, mely a következőt mondja: «Olaph autem rex Sueonum ... filiam Slavonum, Estred nomine... accepit uxorem, ex qua genitus est filius Jacobus et filia Ingerd, quam rex Gerzleff de Russza duxit in uxorem». Pedig hogy az említett svéd Ingegerd I. Jaroszló orosz fejedelemnek volt neje, az éppen oly elvitázhatlan tény, mint az, hogy brémai Ádám a Gerzleff nevet már sokkal korábban mint 1091-ben ismerte.
d) A gener nevével, illetőleg személyével már tisztában lévén, azon kérdés marad hátra, melyek az ő genealogiai és chronologiai viszonyai?
E kérdés tisztázására, miután a magyar kútfők a fent idézett okiratban mondottaknál többet nem szolgáltatnak, szükséges, hogy az orosz forrásokhoz forduljunk; de miután ezek – sajnos – nem állanak óhajtott módon rendelkezésemre, csak a következőkre kell szorítkoznom.
a) Azon Jaroszló nevű orosz fejedelmek, a kikre a fennebbi okirat idézett helyét alkalmazhatjuk, a következők:
1. II. Szvjetopolk nagyherczegnek (1078 novgorodi fejedelem, 1088. Turov úra, 1093. ápril. kievi nagyherczeg, † 1113. ápril 16-án) fia Jaroszló. Születési éve, ismeretlen; atyja által 1100. Wladimir fejedelme, 1112. Busk, Dubno és Czertorysk ura; menekszik 1118-ban Lengyelországba s elesik 1123-ban Wladimirovics András ellen Wladimir vára előtt._{Schiemann (az Oncken-féle egyetemes történelemben) következőleg ecseteli az eseményeket: «Bis zum Jahre 1113, in dem der Grossfürst Swjaetopolk starb, hatte König Boleslaus (III. von Polen) in Freundschaft zu Kiew und Wolhynien gestanden, dagegen fest ununterbrochen mit den unruhigen Rostislawitschen von Halics kämpfen müssen. Als dann Wolhynien sich von Kiew löste, unterstűtzte Boleslav den Fürsten Jaroslav von Wolhynien (= Wladimir) in seinen Kämpfen mit Wladimir Monomach. Auch Ungarn verfolgte dieselbe Politik. Trotzdem wurde Jaroslav von Monomach aus seinem Fürstenthum vertrieben: Er floh nach Polen und suchte von dort aus das Verlorene wiederzugewinnen. Auch sind namhafte Anstrengungen für ihn gemacht worden. Als im Jahre 1123. der von Polen und Ungarn unterstützte Jaroslav bei der Belagerung von Wladimir fiel, wurde Monomach Herr in Wolhynien.»}*
2. Jaroszló, az előbbinek unokatestvére, az 1086-ban elhalt Jaropolk, wladimiri és turovi fejedelemnek fia: Mint Brzesc ura 1101-ben Szvjetopolk fogságába kerűlvén, 1102-ben ott meg is halt.
3. Jaroszló, az 1076 deczember 27-én elhalt II. Szvjetoszláv nagyherczegnek fia. 1097-ben Csernigov ura, 1126 csak Räsan és Moromra szorítva, 1129-ben halt meg.
Okiratunk ama bizonyos helyének szövegezése én reám azon benyomást gyakorolja, hogy az 1091-ben Magyarországban tartózkodott (máskép nem is szerepelhetne az országban tanúként) orosz herczegnek, illetőleg Szent-László vejének, atyja 1091-ben még életben volt. Miután Jaropolk már 1086-ban, II. Szvjetozlav pedig már 1076-ban meghalt, ennélfogva csak Szvjetopolk fia Jaroszló maradna hátra, kinek atyja csak 1113-ban halt meg.
b) De van azonkívűl még más momentum is, mely valószínűvé teszi, hogy László genere alatt Szvjetopolkovics Jaroszló értendő.
II. Szvjetopolk, kievi nagyherczeg, halicsi Wolodár fejedelmet 1099-ben jogtalanúl megtámadván, általa nagy vereséget szenvedett. Hogy kudarczát Wolodáron megbosszúlja, fiát, Jaroszlót Magyarországba küldte Kálmán királyhoz, hogy ez vele együtt Wolodár ellen vonúljon. Kálmán az ajánlatot azonnal elfogadván, 8000 ember élén Wolodár ellen vonúlt és annak Przemysl nevű várát ostrom alá vette. Wolodár Dávid Wladimir (= Volhynia) fejedelmével s a polovciak (= kúnok) khánjával, Bonjákkal, szövetségre lépett, kik Przemysl-vár segítségére sereget menesztettek. Szvjetepolk a kún segélyhad támadását elhanyagolván, Kálmán a kúnok által annyira megveretett, hogy még közvetlen életveszélybe is kerűlt.
Hogy Kálmán 1099-ben a nagyherczeg meghivásának oly készségesen engedett, – a mit különben nem igen könnyen lehetne átlátni – ezt következőleg szokták magyarázni: a kúnok, miután László magyar király által érzékeny csapást szenvedtek, nem zaklatták ugyan Magyarország belső vidékét, de annál inkább pusztították a magyar határt, elannyira, hogy a határvidéket napról-napra nagyobb mérvben néptelenítették. Ezt pedig többnyire a przemysli (= halicsi) oroszok közreműködése tette lehetővé, kik részint a kúnoknak országukon keresztűl szabad átvonúlást engedtek, részint az általuk eszközölt rablásokon osztozkodtak.
Kálmán tehát a Szvjetopolk által a halicsiak ellen történt meghivásának azért engedett, hogy a kúnok szövetségesén bosszút álljon.
Megengedem, hogy Kálmánnak készsége a dolgok ilyetén ecsetelése által valószínüvé tétetik; de hogy Szvjetopolkot, midőn a magyar királyt szövetkezésre felhívta, csakis ennek bosszúvágya vezette-e, az már más kérdés.
Igaz ugyan, hogy a Rurikok s az Árpádok között már Szár-László s I. András király ideje óta (s talán azelőtt is) sógorsági viszonyok léteztek, de Kálmán ezek alapján Wolodárhoz éppen oly sógorsági viszonyban állt mint Szvjetopolkhoz._{Schiemann 422. azt mondja: «Die Rostislavicsen von Halics waren dem ungarischen Königshause verschwägert». Én az eddig érintetten kívűl mást nem ismerek. Schiemann nem is magyarázza, hogy a Rosztizlavicsok Magyarország ellen e sógorságnak daczára a kúnokkal miért szövetkeztek.}* Sokkal érthetőbbé válik pedig reánk nézve Kálmánnak készsége Szvjetopolkkal szemben, ha a szövetkezés létrehozatalára 1099. menesztett Jaroszló nevű herczegben Szent-Lászlónak 1091-ben említett gener-ét supponáljuk, mert szembeszökő dolog, hogy ily kényes és fontos küldetéssel megbizottnak már némileg érett korban lévőnek kellett lennie, – Jaroszló pedig 1091. már érett ifjú lehetett, mert atyja akkor már 40 éves volt.
E házassági összeköttetésnek keltére nézve a következő körülmény bír fontossággal. Midőn László király 1091. Horvátországban tartózkodott, hogy az ottani viszonyokat rendezze, tudtára adatott, hogy a Moldovában nomád életet élő kúnok, Kopulcs khánjuk vezérlete alatt Magyarországba újra betörvén, Bihar- és Békésmegyéket pusztították s arra készültek, hogy a Maroson keresztül az országot elhagyják. László utólérte őket a Temesnél, hol igen érzékenyen megverte. Midőn a hazájukban visszamaradt kúnok fogságba ejtett rokonaik szabadon bocsátását kérték s a király ezt még nem engedte, az alsó-Dunán újolag Magyarországba akartak törni. László a Vaskapunál megtámadván őket, Ákos nevű vezérüket párviadalban győzte le s országát ily módon mentette meg. Turóczi (II. 57. 58) azt mondja, hogy László e kettős győzelmével meg nem elégedvén, az oroszok ellen vonúlt volna, mert annak, hogy a kúnok Magyarország keleti részét olyannyira veszélyeztették, nagy részben az oroszok voltak az okai, kik, hogy a rabló néptől szabaduljanak, a kúnoknak országukon keresztűl szabad átvonúlást engedtek meg. László tehát hadseregével Oroszországba vonúlt; de midőn az oroszok a helyzet komoly voltát felismerték, kegyéhez fordúltak, melyben a király részesítette is.
E körülmény 1091. évre esik. Feltételezhető tehát, hogy Jaroszló herczeg 1091-ben Lászlónak Oroszországban való tartózkodása alatt annak leányával jegyeztetett el, vagy pedig, hogy a királylyal együtt leánykérés vagy egybekelés czéljából Magyarországba ment, hol a fennebbi okirat kiállítása alkalmával tanúként szerepelhetett; de az sincs kizárva, hogy az oroszok s a magyarok között 1091-ben létrejött kibékülés csakis e házassági összeköttetésnek kifolyása lehetett.
c) Hogy a két más Jaroszlónak, kik voltak a nejei, nem tudom; Szvjetopolkovics Jaroszlóról tudjuk, hogy novgorodi I. Msztiszló fejedelem leányát 1114. nőűl vette s 1118-ban elbocsátotta; de ez állításunkat azért nem ingatja meg, mert Jaroszlónak 23 évvel azelőtt magyar királyleány igen jól lehetett jegyese vagy neje, hisz van számos eset arra, hogy orosz fejedelmek csak egyetlen egy nejének nevét ismerjük, holott pedig biztosan tudjuk, hogy e nő az illető fejedelmeknek nem volt egyedüli felesége. Ennek szembeszökő példáját maga Jaroszlónak atyja is nyújtja, kinél bebizonyítottam,_{L. «Almos királyfi és családja» czímü értekezésemet a Turulban, 1890 II.}* hogy a kúnok khánjának 1094-ben vele egybekelt leánya első felesége (legalább Szvjetopolk gyermekeinek anyaságára nézve) nem volt.
Szvjetopolkovics Jaroszló gyermekei közűl ismerjük: Wjäcseszló-t, 1127. Klezk fejedelmét és Györgyöt, 1157. Turov fejedelmét.
d) Legyen bár az orosz Jaroszlók bármelyike László leányának jegyese vagy férje, annyi bizonyos, hogy e leánynak László öregebb gyermekének kellett lennie, mert nővére, Piroska, 1088. körül születvén, életének harmadik évében aligha jegyeztetett el (annál kevésbbé mehetett férjhez) s különben is más férjnek nejeként halt meg. Ha pedig Lászlónak Piroskánál öregebb leánya Szvjetopolkovics Jaroszló neje volt, akkor világos, hogy az Árpádház e leánya 1114. előtt meg is halt.
Dr. WERTNER MÓR.

RÉGI MAGYAR SIacute;RKÖVEK

I. Lazó János sírköve Rómában.
(Egy sírkő rajzával.)

Bunyitay Vincze kanonok úr, ki «Nagyváradi püspökség története» czímű művében egész sorozatát adta az érdekesnél érdekesebb régi sírköveknek, a «Monumenta Vaticana Hungariae» czímű nagy vállalatnak egy általa szerkesztett kötetében ismét alkalmat talált arra, hogy ezen becses sírkő-emlékek számát egygyel szaporítsa.
Hogy ezen emlék nem hazai földről való, ez csak neveli érdekességét, minthogy régi sír köveinknek három fajára kell figyelmünket ki terjeszteni, t. i. olyanokra, melyek hazai földön magyar emberek emlékét őrzik, továbbá olyanokra, melyek hazai földön, idegenek részére emeltettek s végül azokra, melyek alatt idegen földön, magyarok nyugosznak._{Magyar vonatkozású sírkövek száma külföldön nagyon csekély lehet, noha miként jelen sírkövünk is mutatja, e téren is történnek szórványosan felfedezések. – Nagy Iván ismert műve s a Siebmacher magyarországi része gyakran utal hasonló esetekre, minők a többek közt Zungenberg magyar báró, Csonka bég fiának sírköve Tirolban, egy Thököly sírkő Bécsben, b. Megyeri sírköve u. o. a sz. István templomban, stb. stb.; noha mind ezek későbbi korból származnak.}* Az első és harmadik sorozatba tartozók egyenlő értékkel birnak előttünk, a második sorozatban említettek értéke a szerint nőhet, a minő szerep tulajdonosának hazai történelmünkben jutott. – De bár mily érdektelen volt is multja az ily sírkő alatt nyugvónak, a sírkő műtörténeti szempontból, kisebb-nagyobb mértékben mindig érdekes marad.
Ismertetendő sírkövünk Rómában a San Stefano il Rotondo templom padozatába van beeresztve, s teljesen ép állapotban van fenntartva,_{Ezen szép sírkő sikerült rajzát Szoldatics Ferencz hazai művészünk készítette.}* anyaga fehér márvány, magassága 2.18, szélessége 0.90 méter. A sírkő képes mezejét széles, felirattal ellátott keret szegélyezi, alól a képes mezővel egyenlő szélességű síma lap szintén felirással van ellátva. – A keret felirása következő:

JO . LAZO . ARCH
IDI . TRANSSIL . PANNO . PENIT AP . DVM. ANN AGERET
LXXV. OBIIT. XVII. ÁVG. M . D . XXIII.

Azaz: Joannes archidiaconus Transsilvanensis, Pannonius, penitentiarius apostolicus, dum annos ageret LXXV. obiit XVII. Augusti MDXXIII.
Ez tehát Lazó János erdélyi főesperes, apostoli penitentiarius, a magyar zarándokok gyóntatójának sírköve, ki 1523. aug. 17-én, 75 éves korában, az akkor Rómában dühöngő pestis áldozata lett.
A képes mezőt a főpap életnagyságú, teljes papi díszbe öltözött alakja tölti ki, helyzete kettős, fekvő és álló. – Feje alatt a párna hosszas, négyszegű, széles szegélylyel s négy sarkán lángnyelv alakú bojtokkal diszített, rajta jobbra és balra az alak fejétől a Lazó-család czímere van elhelyezve, melyről alább lesz szó. – A símára borotvált arcz nemes, határozott vonásain nyugalom és szelídség ömlik el. – Ez arcz kétségtelenül hű mása az elhunytnak, melyet valamely kész képről vagy emlékezet után vésett a művész. – Az elhúnyt fejét egy a felső karokig lecsüngő, alól hat lángnyelv alakú bojttal diszített fejkendő takarja. – Ezen, talán csak olasz földön dívott fejkendő az egész alaknál szokatlan, és idegenszerű hatást idéz elő, kezei egymásra helyezve mellén nyugszanak, a keskeny gallérral ellátott casula, alább a tunicella s ez alatt a földig érő alba, gazdag de merev ránczokba szedve fedik a főpap termetét. – Az alba alatt a puha bőr- vagy szövet-sarukba öltözött lábfejek látszanak, melyeknek talapzatúl a fentebb említett feliratos kőlap szolgál, ezen a kis antiqua betükkel vésett felirat következő:

NATYM Q ... DVM VID ... AD ISTRVM
ROMANA TEGTER VIATOR VRNA
NON MIRABERE SI EXTIMABIS ILLVD
Q . ROMA EST PATRIA OMNIVM FVIT.

Ha már ezen második legenda szokatlannak tűnik fel előttünk ezen a XVI. század elejéről származó sírkőnél, minthogy e korban még csak a keretre alkalmazták a feliratokat, – hasonló szokatlan az elhúnyt czímerének a párnán, fejétől jobbra és balra, két példányban való elhelyezése, mely csakis symetria kedveért történt, holott ha sírköveken két czímer alkalmaztatik, a balkézt eső pajzs mindig az anyai czímert tartalmazza. – Szintúgy nem elégíti ki a szem lélőt a czimerpajzsok alakja sem, s ki erről következtetne e sírkő korára, alig helyezné azt, a XVI. század elejére. – E czímerpajzsok el helyezése, valamint azok külalakja, valódi olasz nemzeti – jellegre vallanak, minthogy Olaszországban csekély kivétellel mindenütt hol heraldikáról van szó – tehát nem csak sírkövek nél – az sohasem fő czél, hanem csak eszköz, mellékes, alárendelt, ornamentalis szerepet játszik s ez okból legtöbbször felületes munka eredménye, kivált ha a pajzs, sisak s takarók nyomait tekintjük, sőt a felületesség legtöbbször kiterjed a czímeralakokra is.
A sírkövön levő czímer leírása következő: Egy ruha-ujjból kinyúló kézfej három tollas s száraikkal egymást keresztező nyilat tart, melyek közől a középsőnek hegye felfelé áll. – Ezen czímerkép szépen és izlésesen van szerkesztve és kivíve; mestere a tér ügyes felhasználását is kellő figyelembe vette. – Hasonló czímerképpel gyakran találkozunk a magyar heraldikában, használta s használja azt több régi és újabb család czímerében (p. Serédy, Comáromy, Katona). Külföldön is elöfordúl, noha ritkábban, mint nálunk.
E czímerpajzsnál még egy csekélységet tartok felemlítendőnek. – Itt ugyanis csak egy kézfőt látunk a ruha-ujj végéből előtünni, az egész, könyökben hajlott kar helyett, miként az magyar heraldikánkban szokásos. – Ezen kis eltérés – valószinűleg – szintén az olasz mester szeszélyének tudható be, de ez egyáltalán nem történt a czímer hátrányára.
A Lazó-család multja teljesen ösmeretlen előttem s nagy köszönettel venném, ha erdélyországi heraldikusaink s genealogusaink közől bárki e család multjára vonatkozó adatokkal felkeresne.
CSERGHEŐ GÉZA

II. Tapolcsányi János sírköve Kis-Tapolcsányban.
(Egy sírkő rajzával.)

Tapolcsányi János sírkövének körirata:

HIC IACET GENEROSVS AC EGREGIVS DOMINVS IOANNES TAPOLCZANI DE KIS TAPOLCZAN QVONDAM BVDAE CAPTIVVS CAPITANEVS IN BOZOK, VEGLES, LAEVA. ET PARTIVM CIS DANVBIANARVM REGNI HVNGARIAE VICECAPITANEVS OBIIT I. DIE AVGVSTI ANNO 1598.

A szobor alján állanak a következő versek:

HOCCE TAPOLCZANE (BELLATOR ATHLETA RVDOLPHI CAESARIS) IN TVMVLO MORTE SOPORVS INEST ILLE TAPOLCZANI TVRCARVM FVLMEN ET INGENS SYDVS CHRISTIADVM MARTIS IMAGO DECENS TESTIS ERIS BOZOK VEGLES LAEVA, AGRIA TESTIS
CAPTIVOQVE TVO TRVX BVDA TESTIS ERIS, TV QYOQVE JAVRINVM QVOD CVM DEFENSAT AB HOSTE TERNVS ERAT SVBTER COEDE PEREMPTVS EQVVS EHEV PANNONICIS VBI NVNC VBI FIDVS ACHYLLES HIC IACET HEV TELLVS HANNIBALE ORBA TVO.

Ezen sírirat ma már alig olvasható teljesen, de egy «Extractus ex visitatione Batthyanyiana (Batthyány érsek) ecclesiae Kis-Tapolcsanensis de anno 1779» megőrizte azt, s megis jelent 185b-ban. (Mittheilungen I. kötet 91. lap.)

A sírkő régen a hős hamvait födte, de midőn, körülbelől e század elején, a régi templom lebontatott, úgylátszik senki sem törődött többé a hajdan félelmetes vitéz porladozó hamvaival, csak a szép vörös márvány sírkő lett az új templomba áthelyezve s ott befalazva.
Az alak orrának kivételével, mely le van törve, az egész sírkő ép.
Néhai Botka Tivadar jeles tudósunk iratai közt találtam Tapolczányi János rövid életrajzát, melyet ide csatolok.
A régi barsmegyei nemes családnak csemetéje és legifjabbik fia a rendkívüli csodakövérsége által híres és első Ferdinánd császár és király számára lefestett Tapolcsányi Tamás kir. tanácsosnak.
Ezen csodaember képe még az Ungarische Magazin idejében megvolt a császári gyűjteményben.
Tamás egyike volt a barsi legvagyonosabb földbirtokosoknak; övé voltak Hrussó és Kis-Tapolcsány várak és uradalmak.
A török járom vagy uralom szükségessé tette a magyar nemességnek karddal kezében a hazát szolgálni és Tapolcsányi János azt örömmel és egész megadással tette.
Ez időben Bars főispáni székén az egri hős Dobó István űlt. Mily vonzó erő a barsi ifjakra, kik a megyét alatta szolgálták. Tapolcsányi János igen fiatal korában Dobó alatt 1567-ben lett szolgabiró, de más hivatás fogta el csakhamar lelkületét; felhagyott reménydús kinézéseivel a polgári pályán és főispánjának fegyvertársává vált, fegyvertársává a Dóczyaknak, Dersffyeknek, Forgáchoknak, Pálffyaknak, kik a barsi birtokosok közűl azon időben vitézűl szolgálták a hazát.
A lévai, bozóki és véglesi várak kapitánysága sorral reá bízatott és ő azokat híven és emberűl az ólálkodó törökök ellen megtartá. Ily emberre volt szüksége Pálffy Miklósnak, ki ezidétt a magyar hadfiak legdicsőbbike, legnagyobbika volt. Őt szemelte tehát ki oldala mellé dunáninneni országos alkapitánynyá és ezentúl ott találjuk őt vezére oldalán a legjelentőbb ütközetekben, veszélyek közepette. A győri csatában három ló lövetett meg alatta; a keresztesi öldöklő nagy ütközetben, melyet a török egri ütközetnek nevezett, szomorú tanúja volt az időelőtti ragadományvágy vesztette dicső győzelemnek, de hazafi-érzelmének jutalmazó élvét találta a Pákozd és Fejérvár közti győzelemben, hol még azon öröme is volt, hogy siketnéma banderialistája a török sereg megfutamodott vezérét, Hassan budai pasát, a nagyvezér, Sziget hőse Mehemet Szokoli fiát elérni, vele megvívni és drágaköves aranyhüvelyű kardját ketté vágva, győzelme jeléűl elhozni szerencsés volt, kár, hogy a meggyőzöttet futni hagyta, alkalmasint nem tudva, mily martalékot vett űzőbe. Pedig szükség lett volna rá; hogy urának pótlást szerezzen azon váltságért, mivel ez egykor, budai fogságbóli menekülésekor hihetőleg busásan adózott a töröknek és ottani szenvedéseiért, mikről a sírkő tanúskodik.
1598-ban augusztus 1-én elérte a halál és ő már azon édes öntudattal halt meg, melyet nagy vezére Pálffyval osztott, hogy az ez időben sok szerencsével és okos belátással kezdett hadjáratok kitartó folytatása meg fogja szabadítani nemzetét az érdemetlen török uralomtól. A kistapolcsányi sírkő nem hizelegve, hanem híven és röviden adta át az utómaradéknak Tapolcsányi János emlékezetét. Neje Cziráky Zsuzsánna volt, kitől két gyermeket nemze, Pált, kiben fiága kihalt és Ilonát a vitéz pápai kapitány, Enyingi Török István hitvesét.
SZERÉMI.

KÖNYVISMERTETÉS.

Palásthyak. Kiádja: Palásthy Pál, sareptai fölszentelt püspök, esztergomi kanonok. I. kötet, 4 + LXVII + 464 + 13. láp. Hét genealogiai táblával. Budapest, 1890.

Hont vármegye területén közvetlenűl egymás szomszédságában, a középkorban több Palást helység vagy birtok (terra) létezett, u. m.: Alsó-, Felső-, Közép-, Radó-, Páska-Palást stb., melyek nek lakói eredetileg úgy látszik mindannyian a zólyomi, bolondóczi, kiváltképen pedig a honti vár hatósága alá tartozó várjobbágyok, várnépek és udvarnokok voltak. A várszerkezet intézményeivel, az annak felbomlását előidéző külső és belső okok részletezésével nem szükséges e helyen foglalkoznunk; egyszerűen constatálhatjuk, hogy az elősorolt Palást helységek némelyikében a királyi várak védelmére, fenntartására és szolgálatára kötelezett conditionatus emberek mellett már a XIII. század első felében – a mint ez országszerte közönséges dolog volt – független birtokos nemeseket is találunk, részint személyük- és javaikra nézve fölszabadított várjobbágyok (várnépek, udvarnokok) utódjait, részint olyanokat, kiket fejedel
meink – gyakran tékozlásnak nevezhető – bőkezűsége magszakadás esetében vagy egyébként a koronára háramló jószágok uraivá tett.
Ez utóbbiak rendszerint hatalmas főnemesek voltak, a kik – ha a szükség úgy hozta magával – a várjavaknak idegen kézre jutását rossz szemekkel néző várjobbágyok egyetemével szemben is érvényt tudtak szerezni jogaiknak. Iacute;gy lettek a Csákok IV. Béla adománya erejénél fogva Alsó-Palást legnagyobb birtokosai, noha 1288-ban már ők is jobbnak látták túladni földjeiken, alkalmasint, mert a birtoklás a várjobbágyok ellenséges magatartása miatt sok kellemetlenséggel járhatott rájuk nézve.
Az Árpádok uralkodásának vége felé e várjobbágyok közűl – a gyakori hadjáratok alatt szerzett érdemeiknél fogva – már sokan kiemelkedtek függő helyzetükből. Palásti Guze fiai Álmos és Fábián, Kun Lászlónak Ottokár cseh király ellen vívott harczaiban tüntették ki magukat, Palásti Ivánka fia Jób, Demeter zólyomi főispán zászlója alatt Albert osztrák herczeg, majd Nassaui Adolf ellen vitézkedett s amazok 1281-ben, Jób rokonaival együtt 1300-ban a honti várjobbágyság kötelékei alól fölszabadíttatván, az ország valóságos nemeseinek sorába léptek. Hasonló kiváltságban részesítette Róbert Károly 1327-ben Palásti Liptó fiait, noha elősoroltak nem annyira személyük, mint inkább jószágaik nemesítését, fölszabadítását tartották szükségesnek, nehogy a régi várjavakhoz kötött szolgai állapot, nekik vagy maradékaiknak valaha ártalmára váljék. Tették ezt hasonló körülmények között, sokkal később előkelő nemzetségek ivadékai is, hogy annál erősebb s megdönthetlenebb jogczímet szerezzenek maguknak tulajdonaikhoz.
Természetes dolog, hogy a most említett várjobbágyok utódjai – akár volt közöttük vérségi összeköttetés, akár sem – birtokaikról mindannyian Palástiaknak nevezték magukat, de rajtuk kívül igen sokan viselték még s tették örökössé családjukban ezt a nevet – kikről be lehetne bizonyítani, hogy egymásra nézve teljesen idegenek voltak – annál az egyszerű oknál fogva, mert Paláston laktak és birtokoltak. Palást pedig, a mint oklevelekből határozottan megállapithatjuk, Hont vármegyében már a legrégibb időkben is legalabb kettő-három volt.
Az előttünk fekvő munkának egyik sarkalatos hibája, – mely a tévedések egész sorát vonja maga után, – hogy ezzel a körülménynyel nem vet számot. Szerző. meg van arról győződve, illetőleg szentül hiszi, hogy az oklevelekben nagy számmal előforduló Palástiak egytől-egyig vérségi kapcsolatban állanak, s nem csekély szomorúságára szolgál, ha némelyiküket sehogysem képes elhelyezni a 600 esztendős családfán. Sőt ezzel meg nem elégedve, legjobb igyekezetét arra a czélra fordítja, hogy az általa föltételezett vérség ezerfelé szétágazó zűrzavaros szálait egy hatalmas törzsökben egyesítse, a kit azután jóhiszeműleg a mai napig virágzó Palásthy család ősének vall. Iacute;gy jelenik meg előttünk Beés bán, illetőleg Ludugerus, majd a keresztes vitéz Bors comes olympusi ködbe burkolt alakja, kiknek ivadékai Hont-és Bars vármegyét rövid idő alatt benépesítik. Valóban káprázik a hivő szeme, a kritikus pedig ugyancsak magasra emelje szövétnekét, hogy el tudjon igazodni a Palásthyak nemzedékrendjének sok száz esztendős labyrinthusában. Pedig az említett Beés bán, meg atyja Ludugerus, hús-és vérből álló valóságos emberek voltak, csak épen azt nem tudjuk elhinni róluk, hogy a Palásthyak ősei lettek volna. Különben nem lett volna sokkal nehezebb dolog a magyar nemzet ősatyját az ó-testamentombeli patriarchák között kimutatni, mint a genealogusnak e vaskos kötetben összegyűjtött oklevelekről a sokféle Palásthyak vérét egy törzsökben öszpontosítani.
De vizsgáljuk a kérdést közelebbről.
Az oklevelek érdemes kiadója munkája bevezető soraiban határozottan kijelenti, hogy nem akár családtörténetet írni, mert véleménye szerint ez az oklevelek publicálását – a mi pedig legfőbb czélja volt – tökéletesen fölöslegessé tenné. Némely általános jellemvonások előre bocsátását azonban szükségesnek tartja azok kedvéért, kik az okleveleket tüzetesen nem fogják tanulmányozni. Minthogy azonban a kötethez nem kevesebb mint hét, nagy szorgalommal és fáradsággal készített leszármazási tábla van mellékelve, a bevezetésben pedig a Palásthyak eredete, nemesítése, vérségi és birtokviszonyai, a közéletben való szereplése s úgy a nemzetséggel, valamint a nevet adó helységgel kapcsolatos más históriai tények részletesen tárgyaltatnak: családtörténeti műnek kell azt tekintenünk s nem egyszerűen oklevél-gyűjteménynek, mint a kiadó nevezi. Ily körülmények között valóban nehéz feladat előtt állunk, mert azok után, miket az előszóban olvasunk, rendszeres birálat alá, nem vehetjük a monographiát. Már ez igazán kíméletlenség volna tőlünk az íróval szemben, ki ez előtte ismeretlen térre mások ösztönzése következtében úgyszólván kötelességérzetből lépett, és a nemzet történetében családja múltja iránt való kegyeletből, igaz lelkesedéssel fáradozott műve létesítésén. Másfelől azonban, bár örömest meghajlunk áldozatkészsége előtt, teljesen elismerjük, méltányolni tudjuk szorgalmát, ügybuzgóságát, sőt még azt sem tagadjuk, hogy ez oklevél-gyűjtemény közrebocsátásával fine finale használt is a történetirás ügyének: épen a minden szempontok felett álló tudomány érdekében, a históriai igazság kedvéért, nem szabad egyet-mást elhallgatnunk s kötelességünknek tartjuk rámutatni azokra a tévedésekre, melyeknek szerző, a Palásthyak nemzedékrendjének, vérségi elágazásának összeállításánál legjobb igyekezete mellett is áldozatul esett.
Ebből a czélból okvetlenűl szükséges megismertetnünk az olvasóval a családnak egy pár íziglen való leszármazását, úgy a hogy ezt a kötetben találjuk, mert máskülönben nem lehetünk elég világosak, sőt ártatlanúl még a hamis vádló színében tünhetnénk föl. Megjegyezzük, hogy a zárójelbe (–) foglalt magyarázó sorok tőlünk származnak, egyebekre nézve betűhíven közöljük a nemzedékrendet.

Bors comes. (Ennek létezése merőben alaptalan.); Ludugerus.; Beés bán de Várad (1258-1264. Főpohárnokmester).; Leusták (1258). Ivánka (a honti vár jobbágya Paláston).; Bors comes (állítólag 1217-ben a szent földön Palást helységre adományt nyer és nemesíttetik, tényleg 1302-ben még él).; Pous 1245. (állítólag honti várjobbágy).; Péter comes 1245. (a honti vár jobbágya).; Bagonya comes (honti várjobbágy 1279-1288).; Lőrincz.; Jakab.; II. Ivánka.; Albeus, Germán gyilkosa.; Jób magister (1300-ban a várjobbágyság alól felszabadíttatván, a rokonaival együtt nemesíttetik). Benedek.; II. Pous.; Gyurk = Gyurkó.; Guge 1266-1281.; I. János.; 2 Miklós.; 3 György; 4 Kutez.; 5 Pásca.; 6 Pál.; 7 István.; 8 (Liptó).; 9 Balázs.; 10 Miklós.; László 1300.; (Az 1., 6., 9. sz. a nevezettek kivételével 1300-ban Jóbbal együtt nemesíttetnek s tőlük származik a Palásti Bagonya család.; II. Pál.; Pál de Kereskény 1308-1314.; Gergen.; Miklós 1279.; Leusták 1281.; Liptó 1279.; Álmos 1279. Fábián 1279. (1281-ben mint várjobbágyok nemesíttetnek.); György 1327.; Pásca 1344.; István comes 1341.; Miklós 1354.; Tamás (Ennek fiai Zsigmondtól 1421-ben czímert kapnak.); (1317-ben mint honti várjobbágyok Tamás kivételével nemesíttetnek; a Palásti és Palásti Páska család ősei.); Brizó de Várad 1256.; Péter comes 1256.; Zádor 1256.; Miklós de Várad et Vezekény. Nemcsényi és palásti Palásthy családágak ősei.); II. Bors de Palást claudus.; Ravasz 1288-1325.; Egyed de Ságh.

Láthatjuk e táblázatból, hogy szerző meg nem elégedve a Palásthy-család eredetének egyszerű, de igaz történetével, egy kétes értékű traditió alapján kutatni kezd, de kutatásai közben hamis nyomokra téved s az 1281-1327 között személyük- és javaikra nézve felszabadított várjobbágyokat, a Palásthyak kétségtelen őseit (a kik mellesleg mondva – bár volt közöttük némi-némű vérség – egymásnak is távoli atyjafiai lehettek) jóhiszeműleg kivétel nélkül Beés bán, illetőleg Ludugerus ágyékából származtatja. Elbeszélése szerint nevezett Beés bán – noha hitelt érdemlő oklevelek bizonyítják, hogy 1258-ban István ifjabb királynak fő pohárnokmestere volt, a mit szerző ép oly jól tud, mint magunk – három várjobbágy fiúnak adott életet; ezek voltak; Bors, Péter és Pous. Bors comes a szent földön vitézkedvén, Jeruzsálemi András király által 1217-ben Táborhegy ostroma alkalmával Palást föld adományozása mellett nemességre emeltetett, «a két testvér ezalatt nem nemes várjobbágy maradván». Időmultával Péter unokái Álmos és Fábián, 1281-ben szintén felszabadultak a honti vár hatósága alól, 1300-ban pedig Leusták unokái (a ki Ludugerusnak testvére volt) részesültek hasonló kiváltságban, Beés bán főpohárnokmesternek állítólagos Pous fiától származó unokái azonban csak 1327-ben léptek az ország valóságos nemesei közé. Idáig jutva szerző, szinte sajnálkozni látszik azon, «hogy a négyes nemesítés után egy újabbra okmányainkban sehol sem akadunk», nekünk pedig önkénytelenűl is eszünkbe jutnak néhai jelesünk Botka Tivadar következő szavai: «A hazai családtant csak úgy emelhejük a tudomány színvonalára, ha elveket, ha kritikát, ha felelősséget hozunk bele.»_{Újabb családtani adalékok (Magyar Történelmi Tár. X. kötet 221. lap. Pest, 1861.).}* Harmincz esztendő múlt el azóta, a felelősséggel már csak megvolnánk valahogy, de kritika és elvek dolgában sajnos, a genealogia, úgy tapasztaljuk, gyakorta vissza sülyed fejlődésének abba a stádiumába, a mely bizony-bizony még csak meg sem közelíti a tudomány színvonalát.
Magunk részéről teljesen feleslegesnek tartjuk bizonyítgatni e szakfolyóirat olvasói előtt, hogy egy embernek, a ki országos főméltóságot visel, fiai várjobbágyok nem lehetnek, unokái nemesítésre nem szorulnak, constatálni akarjuk mindazonáltal a szerző által is használt oklevelekből azt, hogy:
1-ször: Beés bánnak Pous és Péter nevezetű fiai nem voltak,
2-szor: Ludugerus testvére Leusták fiú maradékok nélkül halt el,
3-szor: Beés bán és a Palásthyak között vérségi összeköttetés nincs, végre
4-szer: hogy Bors comesnek a szentföldön való járása s általában a Táborhegyen kelt Palásthy-féle donatio históriai alappal nem bir.
Részletekbe nem bocsátkozhatom, állításaim igazolására azonban egyetmást el kell mondanom, a miből ki fog tűnni, hogy szerző járatlan lévén a középkor ingatag terminologiájában, részint az oklevelek néhol bizony homályos szövegének félremagyarázása, részint a személynevek felcserélése s helytelen olvasása következtében oly zűrzavart idézett elő a Palásthyak genealogiájában, hogy az ember ugyancsak öszszeszedje magát, hogy eligazodjék rajta.
Az alább következőkkel azt akaron megvilágosítani, hogy kerültek a sokszor említett palásti várjobbágyok Beés bán nemzetségébe. Haladjunk tehát időrendben.
1256-ban Bors fiai s közöttük Péter a honti várjobbágyok ellen az esztergomi káptalan előtt nemes harmadmagukkal esküt tesznek arra, hogy Drinó föld atyjukról maradt örökös birtokuk. Az eskütársak egyike Guze (vagy Guge) Péter fiának mondatik s ennélfogva szerző felperes Péter fiának, Bors unokájának tartja őt (az atya mellett a fiú tanúskodik!). Minthogy pedig az 1281-ben fölszabadított Álmos és Fábián palásti várjobbágyoknak atyja történetesen szintén Guze, szerző habozás nélkül azonosítja és beoltja őket Beés bán nemes törzsökébe, a mint a közlött táblázaton is szemlélhetjük.
Tudjuk az oklevelekből, hogy Ludugerus testvére Leusták leány gyermekeket hagyván hátra, nemzedékét nem terjesztette tovább s nevével 1258-ban találkozunk utoljára. Minthogy azonban egy 1279-ben élő Leusták nevezetű palásti várjobbágynak ános fiát emlegetik az oklevelek, szerző nem hisz a magszakadásban és az 1300-ban nemesített Palásti Jóbot (kinek atyja Ivánka volt) rokonaival együtt néhai Leusták unokájának tünteti föl, holott ezen összeköttetést a nevek hasonlóságának gyarló argumentumán kívűl semmivel sem lehetne igazolni. Ez a második idegen hajtás Ludugerus törzsökén, lássuk a többit; előre kell azonban bocsátanunk, hogy a mennyiben terünk szűk volta miatt állításainkat részletesen nem bizonyíthatnók, a felelősséget bárkivel szemben is elvállaljuk.
1295-ben egy Fejér által is kiadott oklevélben Bors comes, Péter és Pous testvéreivel együtt említtetik. Szerző megjegyzi, hogy az előtte fekvő eredeti szövegben Ruoz = Ravasz áll s így a Pous név csak Fejér hibás olvasásának köszönheti lételét (a minthogy tényleg Bors cornes testvérét Rovosz-nak nevezték). Mindazonáltal Beés bán ivadékai között ott találhatjuk Poust, sőt ott találjuk valamivel alább Ravaszt is, Egyed (de Ságh) nevezetű fiával együtt, kinek atyja pedig tudomásunk szerint az 1245-ben említett Rugas egészen idegen nemzetség sarja volt. A dolognak az a magyarázata, hogy az oklevelekben többször előforduló Pósa nevezetá palásti várjobbágyot szerző – megfeledkezvén iménti szavairól – a csak képzeletben létező Pous-sal azonosítja, s megteszi azt a Liptó fiaiban nemességre emelt Palásthy család ősének; a Rugas (Rugoz) nevet pedig egynek tartván a Ravaszszal (Ruoz), megveti alapját annak a családtörténeti confusiónak, mely a kötetben lépten-nyomon kísérti az embert, s a legnagyobb képtelenségekben nyilvánúl.
Azt hiszszük, hogy a most előadottak, ha többet nem is, de annyit mindenesetre igazolnak, hogy a táblázat élén álló Ludugerus, illetőleg Leusták, meg az 1281-től 1327-ig fölszabadított palásti várjobbágyok között vérségi összeköttetés nincs, vagy legalább is ezt szerző által követett módon s az általa fölhasznált oklevelekből bebizonyítani nem lehet. Immáron tehát az a kérdés, hogy egyáltalában tekinthetjük-é Beés bánt, illetőleg ennek fiát Bors comest a Palásthy család legrégibb ősének, a kiről kivételképen megjegyzi szerző, hogy II. András királytól a nemesítés mellett birtokadományozásban is részesült.
Ez volna tehát a sokat emlegetett Táborhegyi donatio. Verbőczy István Hármaskönyvében emlékezetnek okáért fel vagyon jegyezve, hogy Jeruzsálemi András királynak, bizonyos hontvármegyei helység adományozásáról a Táborhegyen kiállított privilegialis levele, a nagy törvénytudós idejében még létezett. De hogy ki volt az adományos; hogy hívták az illető hontvármegyei birtokot, arról hallgat az írás. Szerző ugyan határozottan állítja, hogy a donatio tárgyát «terra Palást» képezte, s szerinte az oklevél még a múlt században is a Palásthy-család birtokában lett volna, sőt egy osztályos per alkalmával a királyi ítélő tábla előtt is forgott; mindazonáltal a rá vonatkozó homályos tudósítások alapján az oklevél puszta létezéséből szerző által levont következtetéseket magunk részéről való históriai tények gyanánt semmi körülmények között sem fogadhatjuk el. Ő ugyanis határozottan megnevezi az adomány szerzőjét Beés bán fia Bors comes személyében, ki mint várjobbágy indulván a szent földre, mint magyar nemes és Palást falu birtokosa tért onnan vissza. Föltevését azonban (a mi nagyon természetes dolog) oklevelek nem támogatják, sőt a való tények ellentmondanak annak, minélfogva nem is tarthatjuk egyébnek subjectiv meggyőződésnél, melylyel pedig a komoly tudomány számot nem vethet. De Bors comes személyével közelebbről meg kell ismerkednünk.
Ha az előttünk fekvő kötet okleveleit, más kétségtelen hitelű tudósításokkal egybevetjük, meggyőződhetünk arról, hogy a XIII. században Hont és Bars vármegyékben egymáshoz közel, sőt néha egy területen is birtokolva két Bors nevezetű ember élt, már t. i. olyan, a ki bennünket közelebbről érdekel. Az egyik Beés bán fia Ludugerusnak unokája 1302-ben tiltakozik testvére László ellen (noha szerző állítása szerint már 1217-ben a szent földön vitézkedett), a ki Nemcsény birtokot Vezekényi Péter három fiának, Bors, Ravasz és Péternek, eladta._{Botka id. h.}* A másik Bors 1256-ban már úgy látszik nem él, azt sem tudjuk, ki volt az atyja, csupán fiait s ezektől leszármazó nemzetségét ismerjük. A genealogia így áll.

I. sz.; Ludugerus; Beés bán 1252-1264.; Bors 1302.; László 1302.
II. sz. Bors † 1256.; Brizó 1256.; I. Péter 1256. de Vezekény.; Zádor 1256.; II. Péter; II. Bors.; Ravasz.; (1301-ben Beés bán fiától megveszik Nemcsént.)

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a II. táblán látható Bors unokái az oklevelekben Vezekényiek, Váradiak, Nemcsényiek; Beés bán unokáit jobbára Türeieknek (de Ture) nevezik.
A két nemzetség, noha birtokaik egymás szomszédságában feküdtek, egymásra nézve teljesen idegen volt, még csak össze sem házasodott. 1382-ben Beés bán fia Bors unokájának magva szakadván, a II. táblán álló Bors-nak kis unokája Váradi László, állítván, hogy ő is Borstól s ezen a réven Beés bántól, Ludugerustól származik, tiltakozott a magszakadás s a jószágok eladományozása ellen. Perre kerülvén a dolog, Váradi László a leányági utódokkal egyességre lépvén, vérségét az országbíró által annak rendi és módja szerint elismertette, s a következő leszármazási tábla jogérvényesen megállapíttatott:

III. sz.; Ludogerus.; Beés bán 1258-1264.; Bors (1302).; Brizó (1256-1270 között).; Miklós (1295-1324).; Péter (1306-1351.).; Váradi László 1383.; Miklós «de Ture» dictus Kónya.; Miklós † 1382.; Dorottya (Családi Miklósné) 1383.

Ily módon a két család bírói ítélettel összeolvasztatott, ámde Botka Tivadar éles szemei már harmincz évvel ezelőtt fölfedezték, hogy genealogia – akár jóhiszeműségből, akár fortélyból, de mindenesetre – nagy tévedésen alapul, s bár jogi érvénye kétségbe nem vonható, a tudomány és kritika ítélőszéke előtt meg nem állhat._{L. id. h. 237. l. Az évszámokat mi toldottuk a táblázathoz.}*
Ha szerző szinte nem is olvasta volna át Botka jeles értekezését, a rendelkezésére álló oklevelekből önkényt rá kellett volna jönnie erre a nagy fontosságú genealogiai tévedésre, vagy legalább is beláthatta volna azt, hogy a Palásthyaknak Beés bánnal való összeköttetése merőben alaptalan. Az ismeretes birtokviszonyok, a chronologiai ellentmondások, de az okiratoknak félre nem magyarázható sokszoros tanúbizonysága magában véve is elegendő arra, hogy az egész Palásthy genealogiát ízről-ízre megdönthesse, s nyugodt lélekkel merjük állítani, hogy legalább is 5-6 idegen nemzetség tagjai vannak abba fölvéve, nem ritkán kétszer, háromszor is szerepelvén egy és ugyanazon ember, mit számos példával illustrálhatnánk, a Pous, Ravasz és Rugas nevek metamorphosisán kívül.
Lássunk tehát egyet a sok közűl.
Szerző nem csak ismeri, de teljes szövegében közli is Széchi Miklós, Mária királyné országbirájának 1383-ban kelt ítélet-levelét,_{Felette jellemző az oklevél oldaljegyzete: «1383? vagy 1483. Botka 1383-at hiszi.»}* melylyel Beés bán és Bors maradékai törvényesen egyesíttettek. Az általunk most közölt leszármazási tábla helyett azonban a kötet végén ilyen nemzedékrendet találunk:

IV. sz.; Luduger.; Beés bán.; Bors comes.; Brizó.; I. Péter comes.; Miklós.; II. Bors de Palást 1288-1304.; II. Péter de Vezekény et Nemcsény 1288-1304.; Péter.; III. Bors comes de Ture et Vezekény 1338.; György †; Váradi László 1383.; Miklós. Kónya 1344.; III. Péter de Nemcsény 1327.; Bató,; Kopai.; Lambert.; a visegrádi merénylet után felakasztották.; Nemcsény 1327.; Dorottya 1383. (Családi Miklós).; György. †

A III. sz. táblázaton Kónya Miklósról legalább elismertetik, hogy Beés bán unokája volt, szerző azonban, a II. táblán álló Vezekényi Pétertől származtatja, s egy sohasem létezett (III.) Bors fiának tartja őt, a ki pedig tulajdonképen egy személy Vezekényi Péter (II.) Bors nevezetű fiával. Továbbá nevezett Kónya Miklósnak a táblázat szerint III. Péter, Bathó, Kopai és Lampert nevű testvérei vannak; az oklevelek azonban a leghatározottabban bizonyítják, hogy I. Kónya Miklós egyetlen fia atyjának, 2, hogy a táblázaton álló II. és III. Péter tulajdonképen egy személy s így 3. hogy a visegrádi merénylet után felakasztott Bors fiaknak Péter nevű testvérök nem volt (a mit pedig szerző igen hangsúlyoz), végre, 4. hogy a nemzedékrendbe felvett két magtalan György közül tulajdonképen csak az egyik (II. Péter fia) létezett.
De elég ebből ennyi, mert ívekre terjedne ismertetésünk, s felényire olvadna a Palásthyak hatalmas genealogiája, ha a tévedéseket ízről-ízre ki akarnók mutatni.
Kétségtelenűl ki lehet mutatni az oklevelekből, hogy a Beés bán családjába olvadt Váradiak, Nemcsényiek, Vezekényiek, noha birtak is Paláston, sőt egyikök, másikuk onnan írta nevét, a Palásthyak vérségéhez nem tartoztak, pedig erre szerző különös súlyt helyez, s épen ezek révén kapcsolja össze az egykori palásti várjobbágyokat Ludugerus törzsökével. Ki lehet mutatni, hogy a Borstól származó Váradiak, Vezekényiek stb. Paláston szerzett jószágaikat részint eladták, részint elvesztették. II. Bors «de Palást» fiai Zách Felicziánnal való összeköttetésük miatt halálra ítéltetvén, 1331-ben palásti birtokuk is elkoboztatott, a Bors fia Pétertől jövő testvérágnak pedig Nemcsényi Györgyben csakhamar magva szakadt. Megszünvén pedig az egyes családtagoknak Paláston való birtoklása, végkép kijött a forgalomból közöttük a Palásti név is, melyet különben a középkor ismerője vérségi együvé tartozás alapjáúl magában véve sohasem fogadna el. Nem lehet azonban sehogysem kimutatni, hogy a Zsigmond királytól 1421-ben czímerlevelet nyert Palásti Gergely és rokonsága az 1281 – 1327 között felszabadított palásti várjobbágyok utódaival milyen összeköttetésben állott, mert szerzőnek erre vonatkozó közlései nyilván félreértésen alapulnak. Hasonlóképen áll a dolog az oklevelekben előforduló sok más személylyel, kiket szerző – a nélkül, hogy erre elfogadható alapja volna – a Palásthyak között szerepeltet. Ha egy Miklós nevezetű ember atyját Jánosnak hívják, s a Palásthyak vérségében szintén akad egy Miklós, kinek atyja János (pedig mennyi volt), bizonyosak lehetünk felőle, hogy amazok utódjai bekerülnek a genealogiába, bármennyire ellentmondjanak is a birtok viszonyok és a chronologia az ily fattyúhajtások átültetésének. Merész vádnak látszik, de szükség esetén bebizonyítom, ha ugyan az elmondottak után ez már fölösleges nem volna.
Összefoglalva tehát az általunk eddig előadottakat, végeredmény gyanánt kimondhatjuk, hogy a Palásthyak nemes törzsökének egyenes ősei (a mennyiben Álmos és Fábiánnak magva szakadt) az 1300 illetőleg 1327-ben fölszabadított várjobbágyok voltak, nem pedig Beés bán, Leusták vagy Bors comes. Nevezettek utódjai két fő ágban virágzottak, idők folyamán kisebb-nagyobb mellékágazatokra oszolva. Ha szerző kizárólag ezeknek vérségére szorítkozik vala, azt hiszszük, megtalálja a helyes irányt s mindenesetre derék, számot tévő munkát végez. De bolygó fényt követett s magasabb régiókban keresvén a Palásthyak őseit, eltévedt a genealogia szövevényes útjain, úgy hogy mikor bevégzett munkáján végig tekint, kénytelen bevallani, hogy «a függelék gyanánt szemlélhető családfák, több ízben csak valószínűséggel dicsekedhetnek». Ez már pedig csakugyan nem a mi hibánk, sőt az okleveleket sem vonhatnók érte felelősségre.
Távol áll tőlünk, hogy szerzőt meg nem érdemlett váddal terheljük, mindazáltal azt his szük, hogy műve tudományos értékét egyáltalában nem emelte akkor, midőn Hőké Lajos Hont vármegyéről szóló kézirati monographiájának Palást helységre vonatkozó részét egész terjedelmében átvette. Úgy látszik ez által vert benne hatalmas gyökeret az a meggyőződés is, mely a Palásthyak eredetét a Tábor hegyen kiállított nevezetes donatióhoz köti, s melyet Verbőczi «valószínűleg azon alkalommal látott, mikor jószágából Ipolykesziből Paláston át Zólyomba, ottani várába Dobronyivára utazott s a vendéglátó Palásthyaknál megszállott»._{Szerző maga részéről hozzá teszi, hogy Werbőczy azért nem említi meg, hogy a szent földön nemesített Bors a Palásthyak őse volt, mert ez a «magas körökben általánosan ismert lehetett».}* De más, ennél tanulságosabb dolgokra is akadunk Hőke Lajos czikkében, nevezetesen, hogy Palást határában egy sziklán 24 hüvelyk hoszszú, 12 hüvelyk széles emberi lábnyom létezik, jeléül annak, hogy valamikor, midőn még «a sziklák annyira puhák voltak, hogy a beléjük tapadt emberi lábnyomot fölvették», egy két öles óriás járhatott azon a vidéken. A mi bizony még nem is olyan nagy dolog, fejtegeti tovább Hőke úr, ha meggondoljuk, hogy az özönvíz előtti emberek (Mózes hagyománya szerint) közel két ezer évig éltek, mely idő alatt óriásokká könnyen fejlődhettek s ha tekintetbe veszszük, hogy Ceylon szigetén az u. n. Buddha lábnyoma hat láb nagyságú és «talán egy hat öles emberé lehetett». Véleményünk szerint hasonló dolgokat nem lett volna szabad bevenni egy komoly, tudományos munka keretébe.
Áttérve most magára az oklevél-gyűjteményre, készséggel elismerjük, hogy ez, a benne rejlő históriai anyagot tekintve, valóban becses és szerző különösen Botka gyűjteményének, s némely nehezen hozzáférhető levéltárak okmányainak közrebocsátásával, határozottan jó szolgálatot tett a történetírás ügyének s ezért köszönettel is tartozunk. Bizonyos dolog azonban, hogy az oklevelek publicátiójának módja sok kívánni valót hagy fenn, s a már megállapított és rendszerint követett modern elveket szerző munkájában nem érvényesíté; arra sem volt szükség, hogy egyes okleveleket kétszer, sőt háromszor-négyszer is felvegyen gyűjteménybe, átiratok, kivonatok stb. alakjaiban, de utóvégre is ezzel csak magának szerzett több fáradságot s költséget. Nagyobb baj ezeknél, hogy az oklevelek élén álló kívánatok gyakran felületesek, megbizhatlanok, s nemhogy azok rövid pontos tartalmával ismertetnének meg bennünket, de néha félrevezetnek, sőt képtelenségeket beszélnek. Álljon itt egy példa. 1288-ban mondatik, hogy Palást birtokot «quae olim erat terra castrensium de Hunth et de Bolondoucz» . Béla Csák Istvánnak adományozta. A kivonatban pedig szóról-szóra ezeket olvassuk: IV. Béla Csák Istvánnak ... adományozta Palást felét, mely még Hont várához tartozott «és Bolondouch magva szakadtával a koronára vissza esett» (19. sz. oklevél). A szövegből aztán (XXVII. lap) megtudjuk azt is, hogy Bolondócz nemes család már IV. Béla alatt kihalt.
Személy- és tárgymutató zárja be a kötetet, mely után függelék gyanánt hét genealogiai tábla következik.
Ezeket tartottuk szükségesnek a «Palásthyak» harmincz ívre terjedő első kötetéről elmondani. Tudjuk, hogy a szerep, mit magunkra vállaltunk, bizonyos tekintetben háládatlan, de vigasztal és megnyugtat bennünket az az öntudat, hogy igyekeztünk szigorúan tárgyilagosak maradni, s a történeti igazság földerítésén kívül más czélunk nem volt.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

Okmányok a Melczer család levéltárából. XIII., XIV., XV. század, közli s kiadja Kellemesi Melczer István, val. b. titkos tanácsos, kamarás, a magyar főrendiház tagja. – Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1890.

Melczer István valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, ez év nyarán egy kötetben kiadta családi levéltárának legrégibb okleveleit. Ezzel a magyar judikatura kitünősége, a ki mint az utolsó personalis régi törvénykezésünk történeti alakjai közé tartozik, s a ki Majláth Györgygyel együtt éveken keresztül az országos nagybírák legelseje volt, tényleges munkásaként lép fel a magyar történettudománynak, melynek haladását kezdettől fogva nem szünt meg méltányló figyelemmel, meleg érdeklődéssel kísérni.
Mintegy tíz ívre terjedő oklevélpublikatió, nyolczvan darabra rugó középkori oklevélszöveggel, ha nem is kicsinylendő, de magában véve épen nem szokatlan jelenség immár történetirodalmunk terén. Örvendetes esemény mindenesetre, hogy közel száz régi oklevél válik újabb kincsévé a történetkutatásnak, megmentve az elkallódásnak, elpusztulásnak százféle alak ban fenyegető veszedelme elől. De azt lehet mondani, hogy e tekintetben már meglehetősen el vagyunk kényeztetve: hiszen egyik családi oklevéltárunk a másikat követi, egyik anyagközlés a másik nyomába lép, s mindannyija a szakismeret, a diplomatikai iskolázottság oly magas színvonaláról tanuskodik, hogy e téren most már nagyon nehéz dolog valami feltünőt produkálni.
És mégis, ez az aránylag kis terjedelmű kötet megjelenésében van több oly momentum, mely a szokottnál nagyobb érdeklődésre késztet és a tárgyilagos ismertetés előtt némi személyi reflexiókat ad a recensor tollára. Mindenekelőtt úgy kell üdvözölnünk a kötetet, mint úgyszólván első jelenségét annak, hogy a családi levéltárak kiadása körül megindult örvendetes mozgalom a főrangú nemzetségek körén túl immár a kisebb kiterjedésű nemesi családok között is viszhangot keltett. A Károlyi, Zichy, Sztáray grófok codexei mellett, már régóta óhajtva várjuk a magyar középnemesség főbb családainak oklevéltárait. Az évek múlnak, s a Kállayaknak s annyi más gazdag levéltárral dicsekvő, ősrégi magyar nemesi családnak végre is az idegen eredetű s aránylag nem is oly régi család sarjadéka mutat példát, megkezdve családi oklevéltárának közzétételét, nem hogy országos nevű főúri családok enemű vállalataival vetélkedjék, hanem a «noblesse oblige» elvében gyökerező ama meggyőződéstől indíttatva, hogy e tettével a hazai tudományosságnak tartozó honfiúi kötelességet ró le. S e nemes gondolkozás gyümölcse, a most megjelent kötet nemcsak a maecenast dicséri Melczer Istvánban. Ő maga vállalkozott a szerkesztés nem kis gondot okozó munkájára is; ő állította össze az oklevéltár anyagát, ő látta el az egyes okleveleket rubrumokkal és felvilágosító jegyzetekkel és többszörös név- és tárgymutatót csatolt a kötethez, mindezt a fáradságos munkát a nyolczvanadik életév küszöbén végezve el, mely saját szavaiként is «határt szab az emberi tevékenységnek». Ez a körülmény fokozza elismerésünket, s míg a kötet kiadása a családfő nemes irányú liberalitásáról tesz méltó tanuságot, addig lehetetlen bámulatunkkal nem adóznunk a tudományszeretet és munkakedv oly magas foka előtt, a mely a nyolczvan éves aggastyánt egy érdemekben megfutott fényes életpálya alko nyán a tevékenység új terére készteti, hogy a magyar tudós szerényen hangzó epithetonjával zárja be a koronától nyert magas czímek és kitüntetések díszes sorozatát.
De térjünk át a kötet ismertetésére.
A Melczer István szerkesztésében megjelent oklevéltár a kellemesi Melczer család levéltárában őrizett oklevelek középkori anyagát teszi közzé, az 1232. évtől kezdve a XV. század utolsó éveig. Ez oklevelek közül 7 db. az Árpád-királyok korából származik, és a legelső kivételével mind ismeretlen, valaminthogy először lát napvilágot a 19 db. XIV., és 54 db. XV. századbeli oklevél is. A magyar királyi kiadványok számát ez oklevéltár II. Endrétől, IV. Lászlótól és III. Endrétől 1-1, Róbert Károlytól 3, I. Lajostól 1, Zsigmondtól 2, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól 1, és Mátyástól 9 eredeti oklevéllel gyarapítja. A hiteles helyek közül legtöbbel: 10 dbbal van a jászói konvent képviselve, utána következik a szepesi káptalan 7, váczi káptalan és a leleszi konvent 4-4, a budai és egri káptalanok 3-3, az egri püspöki helytartó 2 oklevéllel; a tihanyi konventtől van 1 Árpádkori kiadvány, a fehérvári, győri és vasvári káptalanoktól s a csornai és pécsváradi konventektől 1-1 oklevél. A többi jobbára nádori és országbírói ítéletlevél; van két vármegyei kiadvány is Borsodból, s hogy a sorozat teljes legyen: két magánokirat a XV. század második feléből.
Mindezek az itt felsorolt oklevelek a középkori oklevél-anyag elég terjedelmes és változatos gyűjteményét képezik; csakhogy a gyűjtemény egyátalában nem tekinthető családi levéltárnak, annyiban t. i. nem, hogy az a család történetéhez semmiféle adatot nem tartalmaz.
A Melczer család tudvalevőleg csak a XVI. század második negyedében, a mohácsi vész évében tűnik fel Melczer Boldizsárral, a ki 1526-ban Eperjes város főbirói tisztét viselte. A polgári származású család főleg szerencsés házassági összeköttetések segítségével küzdi ki magát a városi élet szűk keretéből, s emelkedik fel a magyar birtokos nemesek közé. Melczer Kristóf, a ki családjának a czímeres levelet megszerezte, Werner Szabina kezével jut sárosvármegyei birtokaihoz. Utódai az ő nyomdokán haladnak, s a Berzeviczy, Kékedy, Serédy családokból választott hitvesek révén mindjobban gyarapodik vagyonban és tekintélyben a család, mely száz év leforgása alatt Sáros, Borsod, Abauj, Zemplén s a többi szomszédos vármegyékben bír tekintélyes jószágokat.
E jószágok képezik az egyedüli kapcsot a Melczer család és a most megjelent Melczercodex között. Ezekre a több oldalról összegyűjtött birtokokra és azok középkori tulajdonosaira, valamint e tulajdonosok többi birtokaira vonatkoznak a családi levéltár itt közzétett középkori oklevelei, nem pedig a későbbi származású Melczer családra, melynek neve még csak elő sem fordulhat azokban. Ezért választotta nagyon helyesen Melczer István is «A Melczey család oklevéltára», helyett ezt a czímet kötetének: «Okmányok a kellemesi Melczey család levéltárából», ezzel a kevésbbé jól hangzó, de minden esetre pontosabb szemmel kívánván elejét venni azok csalódásának, a kik a Melczer család múltjával remélnek ez oklevelekből megismerkedhetni. De épen ezért annál feltünőbb, hogy a XV. század utolsó évét választotta publicatiója határául, a helyett hogy a rendes szokás szerint a mohácsi vész éveig haladt volna, mely reá nézve még családja történetének szempontjából is nevezetes időpontot képez. Igaz, hogy a mohácsi vész, mint középkori történetünk határkövének kérdése felett sokat lehet vitatkozni, s a hagyományos felfogás mellett az ellenkező nézetnek is meglehet a maga jogosultsága; de ennél az esetnél, midőn az 1526. év egyuttal a Melczer család első fellépésének évét is jelzi, minden tekintetben czélszerűbb lett volna az oklevelek közlésében ez időpontig haladni. Iacute;gy a következő kötet igazi családi oklevéltár gyanánt folytatta volna a most megkezdett vállalatot.
Ha tehát a család történetének adatait hiába is keresnők e kötetben, azért nem kevésbbé tanulságos e gyűjtemény annak az érdekes és változatos sorsnak megismerése körűl, a melyen a kisebb nemesi birtokok még a föld megkötöttségének idején is a birtokos családok elágazásai, szerződések, elzálogosítások, igényperek útján keresztül mentek, míg nem egy ügyes és körűltekintő család kezében egységes családi uradalommá egyesültek.
A kisebb birtokos nemesi családok jelentékeny száma az, mely e kötet okleveleinek – jobbára adományleveleknek, zálogos szerződéseknek, ítéleteknek – szövegéből elénk lép. A róluk beszélő adatok a középkori magyar nemesség nemzetségi évkönyveihez tartalmaznak hézagos bár, de összeségükben mégis sokat mondó adalékokat, melyeknek a családtörténetek buvárai igen nagy hasznukat fogják venni.
Az alábbiak igazolni fogják e várakozásunkat.
A Melczer család törzsbirtokai: Kende és Kellemes révén egy már kihalt nemzetség, a Kendi család történetével ismerkedünk meg, melynek kezdetei az Árpád-királyok koráig vezetnek vissza bennünket.
A XIII. század végén találkozuk a Kendiek első ismert ősével: Mersefia Pós ispánnal, a ki öt fiával, István, Miklós, Mihály, László és Egyed testvérekkel III. Endre több oldalról fenyegetett trónjának erős támaszai közé tartozik. István, a legidősebb fiú egyike a király legjobb katonáinak; Albert osztrák herczegnek nassaui Adolf király ellen 1298-ban indított hadjáratában ott harczolt ő is a Demeter ispán által vezérelt szövetséges magyar csapatok soraiban és Strassburg falai alól két halálos sebet hozott magával, a mint azt maga Albert kiemelte Endre királyhoz írt levelében. Majd a Csák Péter nádor fiai, Máté és Csák ellen küldött sereg sorai közt találjuk őt Holics (Holysow) vára alatt, melynek ostromában el is esett. III. Endre vitéz katonájának hű szolgálatait azzal ismerte el, hogy hősi halála után családjának adományozta a kendei jószágot, melyet addig a királyi litiscariusok (hálókötők?) bírtak. Az 1299. október a 29-én kelt adománylevelet a codex az eredetiből közli (5. sz.), s egyike az a kötet legérdekesebb okleveleinek.
A többi testvér közül Miklós mester 1310-ben mint sárosi várnagy szerepel (9. sz.) s Mihály, Egyed és Lőrincz testvéreivel együtt osztozik Kende és Kellemes, továbbá a hevesvármegyei két Csehi, két Alsok, Siva (talán a mai Szilva-egyház?) és Bolya hegységek birtokán. Miklósnak jutott Kellemes és a két Csehi, a többiek Mihály és a másik két testvér osztályrészei lettek.
Ezek a jószágok képezték a család törzsbirtokait, melyeket mindvégig megtartott a maga kezében. De ez nem ment minden megpróbáltatás nélkül. A Csák Máté és Amade nádor fiai által támasztott zavarokban, melyek az ország északkeleti vármegyéiben 1312-ben érték el tetőpontjukat, a Kendiek a lázadók pártján voltak s úgy látszik nagy részük volt abban, hogy a királyi seregek kudárczczal távoztak a sárosi vár falai alól. Róbert Károly ugyanis ez időtájt «pro excessibus eorumdem; quos in conservatione castri nostri Saros vocati contra nostram comisissent maiestatem», minden jószágukat elkobozta és másoknak adományozta. De Mihály mester ügyessége változtatott a dolgon. A rozgonyi csata után, Sáros várának második ostroma alatt, mely a királyi fegyverek diadalával végződött, talált módot előbbi hibájának jóvá tételére, s a király 1314. márczius 18-án visszavonta az elkobzási rendeletet, új adománylevelet állítva ki a család birtokai felöl. (14. sz.) Az új adomány később 1327. ápril 27-én újabb megerősítést nyert (u. o.); 1364-ben Lajos király pecsétjével is ellátta a Corpus Jurisból ismert formula alatt (u. o.), végül pedig Zsigmond 1393. június 2-án még egyszer megerősítette. (25. sz.)
A család további elágazását a codex adatai alapján a következő táblázat tünteti fel:_{Az évszámok az okleveleket jelzik, melyekben az illető családtagok mint élők szerepelnek.}*

Merse; Pós ispán 1299.; István † 1299.; Miklós 1299-1327.; Mihály sárosi várnagy 1299-1322.; László 1299.; Egyed 1299-1322.; Lőrincz (máskép Lőkös) 1299-1327.; János 1327.; Tamás 1327.; László 1327-59.; Jakab 1327.; Henrik 1327-59.; Pál 1327.; Jutkó (Possainé).; László 1395-1415.; Tamásfalvi Bertalanné.; Tamásfalvi Benedek 1412.; Possai László.; Tamásfalvi Benedek 1412.; Possai Péter 1412-15.; Miklós 1359.; László 1359-1415.; Mihály 1415.; Péter 1359.; Domokos 1359.; István 1359.

Az itt elősorolt családtagok neveit egy érdekes pör iratai őrizték meg (29. sz.), melyek jog történeti tekintetben igen figyelemre méltó mozzanatokat tüntetnek föl.
Kendi Mihálynak a családfa szerint hat fián kívül Jutkó nevű leánya is volt, a ki férje révén a Possaiakkal hozta a Kendieket rokonságba. Jutkó asszony unokája, Possai László-fia Péter 1412-ben pört indított a Kendiek ellen nagy anyja leánynegyedi illetősége tárgyában. A Kendiek e követeléssel szemben abból a körülményből merítik védelmüket, hogy a Károly király alatt pártütés miatt elvesztett birtokokat ugyan e királytól kegyelemből, mint új adományt kapták vissza őseik, ekként ezek immár nem aviticus, hanem szerzett birtok számba jönnek. E védekezés, és az, hogy az új acquisitió egy másik tényeül tüntették fel az 1364-iki megerősítést is, melyet Róbert Károly és Nagy Lajos pecséteinek elvesztése után új királyi pecsét készíttetése tett nemcsak itt, de minden régebbi adománynál szükségessé, érdekesen világítja meg ama korszak jogi felfogását. Pedig e felfogást a bíróság is szentesítette – főleg miután az alperesek Zsigmond királynak egy ma már ismeretlen törvényczikkében is találtak támaszt a maguk védelmére: a mely szerint a hűtlenség czimén elkobzott jószágokból a leányokat semmi rész nem illeti meg. Az 1415. november 24-én kelt nádori ítélet mindezek alapján a felperest elutasította keresetével.
A Kendiekből még egy nemzedékkel találkozunk az 1469-70. években: László-fiai Lászlóval és Gergelylyel (57-58 sz.), kiket a század elején szereplő két hasonnevű unokatestvér: Mihály-fia László és Lőrincz-fia László közűl aligha nem az előbbi kapcsán lehetne a családfába beigtatni, de erre nézve közelebbi adataink hiányoznak.
A sárosvármegyei családi jószágok egy másik csoportja: Jakabfalva, Som és tartozékaik a régi oklevelek egy újabb sorozatát juttatták a családi levéltárba, a Semseiek, Uporiak, Tarköviek és Csaholyiak múltjából ismertetnek meg velünk nehány nem épen érdektelen részletet.
Az Uporiak, úgy látszik, Jakabfalva nagyobb részét bírták, Sommal és Kápolnával együtt. A család leszármazását a XV. században az alábbi tábla illusztrálja:

Upori, máskép Tolcsvai János.; Imre.; István 1439.; László.; Pongrácz 1439.; Balázs 1439.; László 1468-79.; Ferencz 1472.; Borbála (Csekei Jánosné) 1487.; Csekei Gáspár.; Katalin.; Potencziána, 1487.; Petronella és Jeronima.

Sárosvármegyén kívül voltak birtokaik Zemplén, Bereg és Szabolcs vármegyében is. Jószágaik tekintélyes száma daczára is vagyoni viszonyaik mindazonáltal meglehetős rendezetlen színben tűnnek fel. (40., 54., 56., 59. és 62. sz.) Jakabfalvi birtokaik egy-egy részét minduntalan zálogba vetik, vagy eladják, hol a Frichi családnak – Frichi István-fia Jánosnak, majd e János fiának; Lászlónak, – hol a Semseiek-nek, egyszer, a mint látszik, ugyanazt a részt mind a kettőnek, a mi több ízben hosszú perlekedésre adott okot s a családra mindannyiszor kedvezőtlenűl végződött.
A Semseiek ez oklevelekben 1431-ben jelentkeznek először Jakabfalván birtokos urakul, zálogjogon megszerezvén maguknak Olsaviczai János deák 24 jobbágytelkét, némi kápolnai és somi birtokrészekkel együtt. (36. sz.) A család mind jobban terjeszkedik a további nemzedékek alatt, melyekről az oklevéltár adatai a következő képet adják:

Semsei Frank 1431-33.; Rudolf † 1472 előtt.; László 1466-87.; János.; Ferencz.; Katalin 1487.; Juliánna.; István 1487.; Lajos 1487.; Mátyás 1487.; László 1490.; Anna 1487.; Zsófia 1487.; Ilona 1487.; Jeromina 1487.

Semsei László 1483-ban Cseholyi Imre-fia Páltól s ennek Péter, András, Borbála, Ilona és Katalin gyermekeitől megvette sárosvármegyei, 16 helységben fekvő birtokaiakat 40 arany forintért, minek egy részéből Cseholyi Pál, Cseholyi Sebestyén özvegyének Ágota asszonynak hitbéri igényeit elégítette ki. (64. sz.)
Az Uporiak férfiágának 1487 körül magva szakadván, a Semseiek azok összes jószágaira igényt tartottak, eltiltva az egyedüli leányági örököst, Csekei Jánosnét azok elfoglalásától (67. sz.) Mindkét család örökségi igénye azonban hatalmas ellenfélre talált Mátyás király személyében, a ki Upori László halála után jószágait «absque omnis iuris tramite» elfoglalta és magának tartotta. Mátyás halála után Csekei János Corvin János herczeggel tárgyal a jószágok megszerzése ügyében, a mi ellen a Semseiek eleve is óvást emelnek. (73. sz.)
Még a Tarköviek nagy kiterjedésű nemzetségének egy ága is szerepel az oklevelekben (48. sz.).

Tarkövi Kelemen.; János.; Miklós 1449.; Péter.; Tamás 1440.

kik közül Miklós és Tamás 1449-ben jakabfalvi birtokuk egy részét 40 forintért zálogba adják belső emberüknek Miskolczi István-fia Herczeg Lászlónak.
A kékedi jószágra csak egy oklevél vonatkozik, Ónodi Czudar Simon 1464. június 9-én kelt oklevele (51. sz.), melyben Kéked helység jobbágyait a Mélpatakon Kékedi Imre által veretett híd vámjának fizetésétől fölmenti. A Kékedyek azonban, kiktől e jószág a Kékedy Katalin kezével Melczerékhez jutott, Nógrád vármegyében is bírtak, nevezetesen a ma Homoknak nevezett Kis-Pöstyénben és szomszédságaiban. Egy egész csoport oklevél foglalkozik e jószágok sorsával. A legelső mindjárt a budai káptalan határjáró levele 1301-ből (7. sz.), mely az Árpádkorbeli oklevelek sorozatát bezárja és több tekintetben kiváló érdekkel bír.
Drai Tamás ispán és fiai, János és Miklós, pöstyéni birtokukat csere útján átengedték Falkus-fia Mihály ispánnak és fiainak, Simon, Tamás és Pető mestereknek. A határjárással egybekötött beigtatást a budai káptalan a király által kijelölt nyolcz szomszéd birtokos nemes – mind Mihály ispán nemzetségbeli rokonai – jelenlétében teljesítette, miről 1301. május 18-án adta ki bizonyságlevelét. A káptalan okirata nemcsak a határjárásnál szereplő szakértők – arbitratores – adatának szempontjából bír fontossággal, de azért is, mert e szakértők közt említi Zaah-fia Felicziánt is, a később Visegrád falai közt lejátszott véres tragédia szomorú nevezetességű hősét.
Ez oklevelet a XIV. század végén a Palástiák és Libercseiek iratják át, a kiket ennélfogva a birtokszerző Mihály ispánnal hozhatunk leszármazási kapcsolatba.

Palásti, máskép Nagylibercsei vagy Egyházaslibercsei Radó.; Miklós 1373.; Mihály 1420-1439.

képezik a család e korbeli leszármazóit, kik mellett még Péter-fia Tamás (1397), Kislibercsei Taplán-fia András (1420) és Radáni Libercsei István (1499) neveivel találkozunk az oklevéltárban.
A pöstyéni birtokos-nemesek közül másodsorban a nagy-pöstyéni, máskép vingárti, Geréb családról kell megemlékeznünk, melynek leszármazási táblájához a codex a következő adatokkal járul:

Péter.; János.; János.; András 1439. † 1447 előtt.; János 1439.; Miklós 1447 előtt.; István.; Lőrincz 1447.; Péter.; László 1439.; János.; Miklós 1439-47.

A Geréb család birtokainak egy részét az 1430-as évek körül az Araniak kezén találjuk, kik közül Arani Miklós, Nógrád, Hont és Gömör vármegyék főispánja, 1437-ben nyerte zálogjogon a magvaszakadt Zagyvafői Miklós pöstyéni birtokrészét, 223arany forintot kölcsönözve, ezért a folytonos pénzzavarokkal küzdő Zsigmond királynak. (39. sz.) Az Araniak pár év múlva már a szomszédos Libercsén is bírnak; és megakadályozzák a Gerébeknek és Hugyagi János-fia Balázs deáknak a néhai Nagylibercsei Simon pöstyéni birtokába való beiktatását. Hugyagi Balázs deák 1439-ben a maga költségén vállalkozik a Geréb család jogainak érvényesítésére (41. sz.), a mi egyesség révén sikerül. A Gerébek 1444-ben hozzájutnak a Libercsei Simon örökségéhez (44. sz.), Balázs deák pedig fáradozása jutalmául pöstyéni birtokuk felét kapja. (46. sz.) Ez a birtokrész Balázs deák utódaitól 1499-ben 1500 frtért Szentiványi Tárnok Osváthoz került. (79-80. sz.)
Úgy látszik, a Kendiekkel való összeköttetésük révén került a gyűjteménybe néhány adat a Hubaiakról:

Domokos.; Miklós † 1427 előtt.; János.; Gáspár.; Anna, 1427-1429.; Anasztázia.

kik közül az utolsó nemzedék a Latránfalvi Jakab fiaival Jakabbal és Lászlóval állott perben a latránfalvi jószág miatt. 1429-ben a felek az ügyet fogottbírák elé viszik (32. és 34. sz.), 1464-ben pedig Latránfalvi János perli a maga részét Hubai Gáspár, Menyhért és Detre testvérektől. (50. sz.)
A sóvári Soósokra két oklevél vonatkozik. Az egyikben egy sófőző kút feletti per nyer elintézést, melyek tizedrészét az egri püspökség még V. Istvántól kapta adományban a király szüleinek, IV. Béla királynak és Mária király nénak lelki üdvösségéért. A Soós család, mely a sóskút többi részét bírta, mindjárt kezdetben megtámadta az adományt; ebből hosszú per fejlődött ki, melynek folyamán a családnak többszörös pénzbirságot kellett fizetni, míg végre 1326-ban az országbiró előtt létrejött egyesség vetett véget a pörlekedésnek. (12. sz.) Ugyanez évi június 10-éről van keltezve Károly király oklevele, mely a Soós család törvénykezési közvetlenségét biztosítja. A család történetére oly nagy fontosságú oklevelet a codex a szepesi káptalan ez évi átiratából közli (13. sz.);. az eredetit a magyar nemzeti múzeumban elhelyezett családi levéltár bírja.
Nehéz feladat volna a többi oklevelek pro venientiájáról is beszámolni, melyek a heves vármegyei Saár, a gömöri Latránfalva és Zubogy, a borsodi Alacska, Devény, Egres, Jákfalva, Sajó-Kaza, Sajó-Szöged és Szentalbert, továbbá az abauj-vármegyei Alsó-Méra, Bogdány, Bölzse, Gibárt, .Kelecsény, Lengyelfalva, Nádasd, Széplak, Szkáros és Zsadány, a sárosi Bábafalva, Kükemező, Pósfalva, Ternye, a máramarosi Herincse és Lipcse, a tolnavármegyei Agárd, a Sopron-vármegyei Csél és Szemere és a zalavármegyei Paloznak helységek és azok birtokosai, az Agárdiak, Alacskaiak, Bölzseiek, Bugáthiak, Csécsiek, Hubaiak, Ilosvaiak, Latránfalviak, Melléteiek, Porkolábok, Putnokiak, Roskoványiak, Szemereiek, Szentalbertiek, Tolvajok, Tornaiak, Ungaiak, Vidfiek, Zubogyiak stb. krónikáit gyarapítják megannyi új adatokkal. Csak apró töredékei azok egy mozgalmas nemesi társadalom belső életének, melynek képét bajos volna belőlük összeállítani. De az egyes részletek, amik ez adatokból itt-ott kidomborodnak, elég érdekesek arra, hogy e korszak társadalmi viszonyainak kutatója azokat figyelmére méltassa.
Az ismertetett részletek már maguk is sok olyan momentumot tüntetnek fel, melyek az ország történetével állanak szorosabb összefüggésben. Iacute;gy a Kendiek őseinek viselt dolgai, melyek közül Holics vár ostroma III. Endre alatt, s a család szerepe Sáros vára védelmében a korszak legújabb nyomozásokon alapuló képét is egész ismeretlen adatokkal egészítik ki. Ezeken kívül azonban még egész sorozata a köztörténeti adatoknak ötlik szemünkbe e codex átlapozásakor. Legyen elég ezúttal csak amaz oklevelekre hivatkozni, melyek a nikápolyi csatában eltünt Nyéki György-fia Balázs és Zamari Miklós-fia Istvánnak (26. sz.), továbbá a wiklefita mozgalmakban szerzett katonai érdemekért királyi adománynyal jutalmazott Ternyei Mihálynak tartották fent emlékezetét. Jogtörténeti szempontból ismételten felhívjuk a figyelmet a Kendiek és leányági leszármazóik között 1412-15. években lefolyt perre, valamint a budai káptalan 1301-iki (7. sz.), az egri vicarius 1333-iki (15. sz.) és 138i-iki (23. sz.), a Pálóczi Mátyás országbíró 1429-iki (34. sz.) és Mátyás király 1466-iki (54. sz.) okleveleire, melyek a fogott bírák intézményéhez szolgáltatnak adatokat. A hiteles helyek egymás közti helyettesítésére érdekes példa, hogy 1310. január 11-én a Kendiek osztozásánál az egri káptalan helyett «propter discrimina viarum» a szepesi adja ki a bizonyságlevelet, azzal a feltétellel mindazonáltal, hogy a felek tartoznak azt husvétig az egri káptalannal átiratni. (9. sz.)
A történelem segédtudományai a családtörténet kivételével aránylag kevés új adattal gyarapodnak a Melczer-codexből. Mint adatot a királyi kanczellária nomenclaturájához, kiemeljük Miklós mestert, az utolsó Árpád-király udvari notariusát (7. sz.). Kortani adalékul meg említhetjük a tihanyi konvent 1293-iki oklevevelének «in octavis beati Michaelis arcangeli autumpnalis» keltezését.
Mindaz, a mit az eddigiekben az oklevéltár tartalmáról kivonatosan elmondottunk, elegendő tanuságot tesz annak belső értékéről. A mi az oklevéltár habitusát, az oklevelek felszerelését illeti, úgy a szerkesztő, mint buzgó munkatársa: Kovács Nándor igyekeztek a kiadványt a hazai oklevélpublicatiók mai színvonalára emelni. Hogy ez helylyel-közzel kevésbbé sikerült, hogy a palaeografiában, a szöveg pontozásában több hiba csúszott be, azt talán elnézés, talán apróbb akadályok rovására lehet írnunk. Hasonló fogyatékosság elvégre minden codexben előjöhet. De a mit az úgynevezett tudományos fölszerelés legfontosabb részénél, az oklevél élén közölt regestáknál találunk, azt a legjobb indulattal sem hagyhatjuk szó nélkül. Ennél a lényeges pontnál valamivel több figyelem sok oly szövegezési hibának vehette volna elejét, melyek az értelmet elferdítve, a nyelvérzéket sértve, azok előtt, a kik a tartalmat nem tekintik, nagy mértékben kisebbítik a kötet értékét.
Mint tárgyilagos recensornak, kinek tiszte nemcsak ismertetni, de birálni is a kötetet, meg kellett ezt említenem. Éppen újabb időben, midőn oklevéltáraink tudományos színvonala oly támadásnak volt kitéve, melyet, ha nem is veszélyes, közönynyel néznie nem szabad, a hallgatás e pontnál könnyen félreértésre adhatna alapot. De ismétlem, hogy e kötet családtörténeti adalékainak gazdagságával és tartalmának aránylag kis terjedelme mellett meglepő változatosságával oly bő anyagát nyujtja a historiai adatoknak, a melyek az említett hibákkal szemközt állítva a kiadvány javára döntik az ítélet mérlegét.
Melczer István, midőn oklevéltárát közrebocsátotta, a hazai történetkutatás elismerő köszönetére tette magát érdemessé. Most csak azt kívánhatjuk még, hogy e kötetet mielőbb kövesse a levéltár további anyagának publicátiója, a tulajdonképeni családi oklevéltár. Igaz, hogy ő maga könyvének előszavában korára való hivatkozással lemond a folytatásról; de az öreg kort nem a betöltött évek, hanem a munkakedv után szokták számítani, s a ki nyolczvan éves korában munkásságának ilyen szép eredményét tudja felmutatni, attól bizvást remélhetjük, hogy a mit elkezdett, azt be is fogja fejezni.
Dr. SCHÖNHERR GYULA.

144A nagybesenyői Bessenyey család története. Irta és oklevéltárral ellátta Széll Farkas. Budapest, 1890. VI és 304 l., két arczképpel és hasonmásokkal. Ára 3 frt.

Régi óhajtása történeti irodalmunk irányadó köreinek, hogy a nagy köztörténeti thémák mellett a szükebbkörű monografiák is megtalálják hivatott művelőiket. Főleg a családtörténet az a speciális munkakör, melynek művelése első sorban kívánatos, mert általa remélhetjük leginkább oly részletek megvilágítását, melyek elkerülhetetlenül szükségesek történelmünk egészének megértéséhez.
A régi magyar társadalomnak a magyar nemesi családok adták vezéralakjait s többékevésbbé jelentékeny fő- és mellékszereplőinek seregét. E férfiak, a kik koruk közéletének irányt adtak, a nemesi kúriák falai között nyerték működésük, életpályájuk anyagi és eszmei tartalmának magvát. Családjaiknak az ősökről reájuk maradt és századok szentesítette hagyományai szolgáltatták a talajt a közérzülethez, mely őket koruk munkás szereplőivé avatta; ez ősi tradicziók adtak a legtöbbször irányt is szereplésüknek. Vagyoni viszonyaik szabták meg e szereplés mértékét és határait; vérségi s egyéb összeköttetések hálózata befolyásolta annak egyes részleteit. E magánviszonyok tanulmányozása nyilvános szereplésük, egyéniségük, egész valójuk kulcsát adhatja kezünkbe úgy a nagy alakoknak, kik egymaguk uralkodnak a helyzet felett, mint a tömegük által imponáló apróbb szereplőknek.
Ezt a kulcsot mostanig senkinek sem jutott eszébe a história érdekében felhasználni. A nagy problemák keresése bizonyos kicsinylését vonta maga után ez aprólékos részleteknek. Nagy férfiaink szereplése az ország kormányának vezetésében egészen elfoglalta figyelmünket; a mellékalakokkal, régi társadalmunk zömével szemben megelégedtünk azzal, ha intézményeiket tanulmányozzuk (s ezeket sem a kivánatos alapossággal), mely intézmények számukra a közéletben való részvételt biztosítottál. De a köztörténeti szempontok túlságos keresése mellett elmulasztottuk felkeresni a szereplőket magánéletükben, megfeledkezve arról, hogy épen e magánélet viszonyaiból, a házi tűzhely mellől vitték magukkal gondolkozásmódjukat, elveiket, meggyőződésüket, cselekvésük módját s mindazt, a mi nyilvános életpályájuk irányát kijelölte.
Hogy ez így van, nem egyszer panaszolták el tudományos férfiaink; hogy e mulasztás pótolva legyen, eddigelé alig történt valami. Az apróbb családtörténeti tanulmányok, egyes genealogiai kérdések tisztázásai, melyek folyóiratunk hasábjain s egyébütt napvilágot láttak, mindenesetre örvendetes haladást jelentenek; a családi oklevéltárak közléseit is hathatós előzményekűl kell tekintenünk. De igazi fundamentális családtani munkát, minőkben a külföld annyira bővelkedik, hiába keresünk hazai irodalmunk repertoriumában. A középkori Magyarország hatalmas nemzetségeinek, a Kanizsaiaknak, Rozgonyiaknak, Daraiaknak, Héderváriaknak oly hálás anyaggal kecsegtető történelme még mindig nem talált méltó monografusokra; annál kevésbbé számíthatnak munkásokra a kisebb nemesi családok multjának látszólag szűk körre szorítkozó problémái.
El kellett ezt mondanunk, hogy érthető legyen az örvendetes jelentőség, melyet Széll Farkas most megjelent családtörténeti munkájának tulajdonítunk. Az általános óhajtás visszhangjáúl, az ébredező érdeklődés jeléül kell-e fogadnunk e terjedelmes kötetet, melyben Széll Farkas a Bessenyey család történetével ajándékozta meg az irodalmat, nem tudjuk. A szerző vérségi kapocsban állván a családdal, melynek multja megörökítésére vállalkozott, a személyes motivumnak bizonyára döntő súly jutott a tárgy megválasztásában. De az eredmény szempontjából ez teljesen közönyös, s az irodalomnak mindenesetre hasznára volt; nélküle talán más tért keresett volna a szerző munkássága, s nem jött volna létre ez a munka, melyet úgy üdvözölhetünk, mint az első nagyobbszabású termékét fejlődő genealogiai irodalmunknak.
Széll Farkas több mint két évtized óta foglalkozik a nagybesenyői Bessenyey család monografiájával elismerésre méltó türelemmel és utánjárással gyűjtve össze minden oldalról az erre vonatkozó adatokat. Ebbeli munkásságának eredményeűl mutatóban a Magyar Heraldikai és Gen. Társaság előtt két év előtt terjedelmes és nagy gonddal megírt tanulmányt olvasott fel, mely vázlatos képét adta a Bessenyey család történetének; felolvasása a Turul 1889. évfolyamában jelent meg. Ennek a vázlatnak alapján dolgozta ki aztán a részletek teljes kidom borításával munkáját, mely oklevéltárral ellátva és több műmelléklettel diszítve, ez év nyarán került ki a sajtó alól.
A könyv azonban nemcsak terjedelemben, de egyes fontos részeknél a kiindulási pontban és a felfogásban is alaposan külömbözik a mutatóba közölt értekezéstől. Mindjárt az első pontnál, a család származásának kérdésénél meggyőződhetünk e felől. 1888-ban, midőn e vázlatot készítette, Széll Farkas a család eredetét a Szoárd nemzetségben kereste, alapúl véve egy 1436-iki oklevelet, melyben bizonyos Bessenyey László a Szoárd nemből származó Izsákiak birtokait a közös származás alapján perelte. Ebből az egyetlen okleveles adatból vélte Széll a család leszármazásának kérdését eldönthetni, a nélkül, hogy a kérdéses Bessenyey Lászlót a nagybesenyői Bessenyeyek családfájába képes lett volna beilleszteni. Távolról összeszedett momentumok némileg elfogadhatóvá tették a külömben elég gyönge alapon nyugvó kombinácziót; de maga a szerző is jónak látta megjegyezni, hogy a beillesztési kapocs hiányában föltevése csakis valószínűség értékével birhat.
Hogy ez a megjegyzés nagyon is szükséges volt, a további kutatások rövid idő alatt igazolták. Egyetlen új körülmény, a mi magában véve nem is látszik oly nagy bizonyító erőt rejteni magában, elég volt arra, hogy más irányba terelje a nyomozást, s új kiindulási pontot jelölve ki a származás levezetésében, a Szalók nemzetséget mutassa meg a Bessenyeyek családfája törzséűl.
A Szalók nemzetség, Horvát István szerint honfoglaló genusaink egyike, az ország két távoleső részében: a Tisza vidékén, és a Dunántúl szívében, Zala vármegyében virágzott. A két ág között az összetartozást a közös nemzetségi néven kívül semmi sem jelöli, s a dunántúli ágazattal szemben a szerző megelégszik azzal, hogy időrendben összeállítja az oklevéltáraknak reá vonatkozó adatait. A tiszamenti ág, melynek első ismert tagjai 1248-ben lépnek fel Péter egri kanonok, László borsodi főesperes és Tékó személyében, a Hevestől Sarudig és Tisza-Szalóktól Eger-Szalókig terjedő földterületet foglalta el; okleveleik a XIII. és XIV. században a nemzetség nagy kiterjedéséről tesznek tanuságot. Birtokviszonyaik a szomszédos Tomaj nemzetséggel hozták sűrű érintkezésbe, s e két nemzetség közt a XIII. század derekán hosszú perlekedés folyt a Tisza vize felett, melynek 1270-ben Lampert egri püspök előtt barátságos egyezkedés vetett véget.
Ennek az egyezkedésnek, illetve az arról kiállított oklevélnek története szolgáltatta azt az adatot, melytől Széll Farkas előbbi kombinácziója megdőlt.
A Szalók-nembeli Mártonos fia Márk ugyanis, testvére annak a Lászlónak, ki az egyességnél nemzetségét képviselte, a birtokában levő egyességlevelet a kunok elől való futásában vízbe ejtette, mitől az annyira megrongálódott, hogy az egri káptalantól 1284-ben új átiratát kellett kérni. Ezt az egyezséglevelet később a Bessenyeyek birtokában találjuk, a kik 1808-ban azt, egyéb családi irataikkal együtt a jászói konvent levéltárában helyezték el.
A Bessenyeyknek oklevelekből beigazolt őse Márk, fia, Márk lévén, a ki 1322-ben Besenyő helységben birtokot szerzett, a Márk név azonossága s az a körülmény, hogy a Szalók nemzetség egyességlevele a Bessenyeyek családi oklevelei között szerepel, kézzelfoghatóvá tették azt a következtetést, hogy a Bessenyeyek a Szalók nemből váltak ki, s hogy a család és a nemzetség közti kapcsot épen az említett Martonos, fia, Márkban kell keresnünk, a ki ennélfogva a birtokszerző Márk atyjával azonos személy. Egy távolabbi körülmény, mely a régebbi dolgozatban sem kerülte el a szerző figyelmét, megerősítni látszik ez új föltevést, s talán még tovább vezethet a kérdés tisztázásában. A Bessenyeyeket egy 1455-iki oklevél a Terpesiekkel egy törzsből származtatja le; a Terpesiek törzséűl pedig sok jelenség az Aba nemzetséget jelöli ki. A szerzőben ez már régebben felébresztette az Abákból való kiválás gondolatát. A Szalók genustól való leszármazás, melyet Kandra Kabos az Aba nemzetség hatalmas kisarjadzásának tart, újból előtérbe helyezi e kérdést, melyet talán a heraldikai kriteriumok méltatásával lehetne kellőkép megvilágítni. Széll Farkas későbbi kutatásokra bizza a feladatot; s épp így mellőzi a leszármazás egy másik kérdését, a hadviselő besenyőkkel való összeköttetést, melyhez pedig a Szalókok közt előforduló Becsenegh személynév is támpontúl szolgálhatna. A munka ebben a tekintetben hiányosabb lőn a vázlatnál; de lehet, hogy épen a Szoárd-genus-féle kombináczio szomorú sorsa volt az, a mi a szerzőt az újabb föltevések tárgyalásától visszatartotta.
Bizonyos, hogy ez az eset sok tanulságot rejt magában arra az irányra nézve, mely az egyes kérdések tárgyalásánál a sokszor kikerülhetetlen hézagokat tetszetős konjekturákkal akarja elfödni. Ennek az iránynak még mindig meglehetős sok követője van, a kik feledik azt, hogy egyetlen új adat, váratlan oldalról felbukkanva, halomra döntheti egész munkájukat, ha az ily gyönge alapra van építve, a legjobb esetben utólagos rektifikálást, átdolgozást vonva maga után s ez ritkán történik meg a nélkül, hogy ne csökkentse a munka tudományos értékében, a történeti igazságban vetett bizalmat.
Ezt azonban csak általánosságban jegyezzük meg. A jelen esetben a szerzőnek megvolt a kellő ideje és alkalma, hogy munkája conceptusának megrontása nélkül értékesítse új fölfedezését, beillesztve azt a régi kombináczió helyére, s dicséretére kell említenünk, hogy birt a kellő érzékkel a tanulság levonásában és művének további fonalán gondosan került minden alkalmat, mely a süppedékes talajra vezethette volna.
Az adatok gondos megválasztása mellett azok tartalmának ügyes csoportosítása, kiváló formaérzék és az előadásnak az az egyszerű nemessége teszi e munkát vonzóvá, mely a tárgy szeretetével párosult igazságérzet kifolyása. Kellemesen győződünk meg erről a könyv további részeiben, a hol a szerző a homályosabb kérdések nehézségein túlesve, a biztosság-adta öntudattal, egyszerű és mégis érdekes, szemléltető modorban adja elő a régi törzsökös nemzetségből kivált Bessenyey család leszármazását.
Az a körülmény, hogy e munka vázlatát a Turul olvasói már ismerik, felment bennünket annak részletes ismertetése alól. Csak a mivel az első dolgozat közzététele óta gazdagították a kérdést a szerző fáradhatatlan kutatásai, az új adatok eredményéről kell ezuttal bővebben beszámolnunk.
A Bessenyey családfájának eleit két nemzedékkel vitték előbbre a Szalók nemzetség oklevelei. Ezek szerint a tatárjárás körül élő Mártonos, illetőleg ennek második fia (I.) Márk a család ősatyja. Ezzel a Márkkal hozzák filiatióba a fentebb ismert körülmények azt az erdőtelki Márkot, a ki 1322-ben Bessenyőn birtokot vett, s a kitől a család leszármazását az oklevelek teljes continuitással igazolják. Márk ispán eddig ismert két fia, Miklós és Imre mellett most már egy harmadikat is ismerünk, Lászlót, a ki 1347-ben Miklós egri püspökkel állott bessenyei jószága elfoglalása miatt perlekedésben. Imrének mind a tíz fiát ismerjük már, kik közűl leginkább László válik ki, a nápolyi (és nem siciliai) László által támasztott forradalom alatt Zsigmond királynak hű embere. László fia, Mihály, első kimagasló alakja nemzetségének; 1452-ben V. Lászlótól czímereslevelet kap s 1459-től haláláig, tehát 19 éven át az alnádori tisztet viselte. Mihály több nevezetes jószág szerzéssel, királyi adománynyal gyarapította öröklött javait; acquisitori tevékenységének képét az új adatok sokban kidomborítják. Imre többi fiai közűl (I.) János 3 fiával: (I.) Györgygyel, (II.) Balázszsal, (II.) Istvánnal s ennek fiával (III.) Jánossal bővűl a családfa; hasonlókép új hajtások (II.) Jánosnak fia (IV.) László s ennek fia (II.) György, továbbá (I.) István két fia (V.) László és (III.) István, kik mindannyian az 1467-iki leszármazási bizonyságlevélben vannak megnevezve.
Az alnádor gyermekei közül (IV.) Jánosról, (I.) Lampertről és (III.) Györgyről új adalékúl megtudjuk, hogy Mátyás király 1472-ben elismeréssel emlékezik meg hűséges szolgálataikról, mikor atyjuknak s általa nekik adományozza a mérai birtokot. György fia (II.) Mihály a mohácsi vész után János király pártjára állott, minek következtében Ferdinánd a besenyői jószágot elkobozta és Borjas Istvánnak adományozta; pár évvel később azonban már a Ferdinándpárti Báthori András oldala mellett találjuk, mint ecsedi várnagyot, s a mint látszik, urának közbenjárásra Bessenyőt is visszakapta. Fiai közűl (V.) György, (VII.) István és (III.) Mihály a katonai pályán szereztek dicsőséget a Bessenyey névnek.
Ettől a generácziótól elkezdve a Bessenyeyekkel ott találkozunk a nagy mozgalmakban, melyek a magyar nemzetet a török uralom kezdetétől egész Rákóczy Ferencz szabadságharczáig forrongásban tartották. Míg Bessenyey István és Mihály a Báthoryak katonai szolgálatába állottak s az előbbi mint Báthory Endre hű embere a miriszlói ütközetben esett el, György úr a király egri végházi vitézei között harczolt a törökök ellen, tipikus példányaként a törökverő magyar nemes katonának. György fia Boldizsár úrfi török rabságának története érdekes és szépen megírt epizódja e könyvnek, mely mint korfestő jellemkép is kiváló becscsel bir. Sok érdekes részlettel bővelkedik Mihály fia Zsigmondnak pályája is; mely egészen a kuruczok ügyének hű szolgálatában folyt le. Mint a bujdosó magyarság előkelőinek egyike, s Thököly alatt kisvárdai kapitány, majd Szabolcs vármegye alispánja, később Rákóczy udvarmestere és ezereskapitánya, e viharos korszak tevékeny, rokonszenves alakjai közé tartozik; a nagyváradi ostrom vezetésében kiváló szerep is jutott osztályrészeűl. Fiai közűl László a szerencsétlen trencséni ütközetben halálával pecsételte meg a fejedelem iránti hűségét; Zsigmond pedig atyja halála után; mely kevéssel a békekötésre következett be, berczeli kúriájába vonult vissza, a vármegye szolgálata mellett vagyoni viszonyai rendezésének szentelve életét. Nemzetségének egyetlen férfisarja lévén, ő lett nyolcz életerős, hatalmas fia, a Vas-Bessenyeyek által, a Bessenyeyek ma virágzó ágának ősapja.
Széleskörű buvárlatokon alapuló történeti tanulmány fejezi be e munkát Bessenyey Györgynek, a magyar irodalom halhatatlan úttörőjének életéről. A magyar irodalomtörténet sok becses adatot talál e tanulmányban nemcsak a költő-filozofus életére, családi s vagyoni körülményeire, de a korszak irodalmi életére, s annak legsúlyosabb bilincsére, a censurára. Tisztázva van itt Bessenyey születési évének kérdése, melyhez a kulcsot a magyar nemesi testőrségbe való felvétel iratai adták meg a szerzőnek. Ez a felvétel – nem Abauj, hanem Szabolcs vármegye ajánlatára – 1765-ben történt, s minthogy Bessenyey saját nyilatkozata szerint 18 éves korában került a testőrséghez, az 1747. esztendőt kell születési éveül elfogadnunk. Érdekes figyelemmel kisérni a továbbiakban Bessenyey szellemi ébredésének folyamatát, melyre idősebb testvérének Mihálynak serkentése is jelentékeny befolyást gyakorolt. Mindez adatok összegyűjtése és felhasználása kiváló érdeme a munka szerzőjének és rendkívül emeli munkája becsét.
Még Bessenyey György testvéreiről tartalmaznak a munka utolsó sorai nehány adatot, s ezzel bevégződik a család története; a legújabb nemzedék már csak neveivel szerepel a családfán, életrajzi adatok nélkül. A mivel nagyon szépen dokumentálja a szerző azt a helyes felfogást, mely gondosan kerül mindent, a mi a családtörténeti munkát személyes motivumok ápolójává tehetné.
A Bessenyey család története mellett mellékes excursiók gyanánt oly családokról is találunk a munkában adatokat, melyek a Bessenyeyekkel különböző időszakokban rokonsági összeköttetésbe jutottak. Kiemeljük a Berczeliek és a Gávayak családfáit. A család a mult százádban a galánthai Bessenyeyekkel is tartotta az atyafiságot. Bár a két család összetartozását oklevelekkel kimutatni nem lehet, a szerző jónak látta ezekre is kiterjeszteni kutatásait, miknek eredményekép 1455-től 4 mohácsi vész előtti, 17 XVI. és 2 XVII. századbeli oklevél regestáját teszi közzé. Ezek kizárólag a család birtokviszonyaira vonatkoznak.
Hét teljes íven keresztűl ez rövid tartalma a könyv első részének. Függelék gyanánt, de valójában második résznek is beillve, szép terjedelmű oklevéltár van hozzá csatolva, miről úgy terjedelme, mint tartalma miatt külön kell megemlékeznünk.
A történelmi dolgozatokhoz «ad thema probandum» csatolni szokott oklevéltárakat újabb időben divatba jött fölösleges számba venni s e szempontból gáncsolni. A kik ezt a nézetet vallják, abból indulnak ki, hogy az író műve folyamán úgyis felhasznál minden lényeges adatot; a miket nem illeszthet be előadásának keretébe, azok mint lényegtelenek bátran elmaradhatnak. E felfogáshoz általában véve is sok szó férhet. Nem említve, hogy az ily okleveles függelék a legjobb eszköz a dolgozat történelmi hitelének ellenőrzésére, nyilvánvaló dolog, hogy az egyes thémák szolgálatában összegyűjtött oklevelek sok egyéb dolgot is tartalmazhatnak, melyek a tárgygyal alig állanak összefüggésben, de azért más szempontból nem kisebb értékkel birnak a történetkutatókra. Magában a dolgozatban érdemük szerint felhasználva, ezek nehézkessé tennék az egész conceptiót; az írónak sem lehet feladata részletes feldolgozásukra kiterjeszkedni. Ilyen esetben arra való a függelék, hogy ott bocsássa az érdeklődők rendelkezése alá azt, a mihez azok nélküle csak újabb fáradságos kutatások árán tudnának hozzájutni. Épen a mi tudományos viszonyaink közt, mikor kevés olyan théma van, a miben az író egyszerűen hozzá ülhetne, mikor az anyagot évek során át kell nagy türelemmel és kritikával összegyűjteni, s csak azután kerülhet a feldolgozásra sor: valóságos vétkes mulasztás volna az ily fáradsággal összegyűjtött adatok bármi kis részét – csak azért, mert nem áll a kérdéses tárgygyal szorosabb összefüggésben – használatlanúl félre dobni. Nem is reflektálva arra, hogy az oklevelek magukban véve is rendkívüli jelentőséggel birnak, mint az oklevéltan forrásai, mely tudományág nálunk egészében és részleteiben: a formulák, kanczelláriai gyakorlat stb. kérdéseiben csak most kezd tudományos, szakszerű művelőkre találni. Minden egyes oklevél, mely közlevéltárból, vagy egyes családok leveles-ládáiból, nem egyszer a lomtárból közlésre kerül, megannyi becses acquisitio az oklevél-publicatiók nagy anyagkészletéhez, s minden ily oklevélnek a nyilvánosság elől való elzárása megannyi veszteséget, pótolhatatlan hézagot jelent történetirásunkra nézve.
A gazdagnak sem szabad semmit kicsinyelni; a mi szegénységünkben a tékozlás kétszeres könynyelműség, megbocsáthatatlan hiba volna. Ezért kétszeres örömmel vesszük Széll Farkastól a monografiájához csatolt oklevéltárat. Ez a kis gyűjtemény 97 szám alatt 169 darab oklevelet és levelet tartalmaz 1270-től kezdve 1778-ig, melyeket a szerző az országos levéltárból, a jászói konvent, Szabolcs vármegye, a gróf Károlyi és gróf Rhédey családok levéltárából, a besenyői Szabó család leveles-ládájából, az Erdélyi Múzeum-egylet gyűjteményéből s a budapesti Egyetemi Könyvtárból gyűjtött össze, saját gyűjteményéből nem kevesebb, mint 33 darabbal járulva a gyűjtemény kiegészítéséhez.
Ez oklevelek közűl csak a négy Árpádkori ismeretes; a 10 darab XIV. századbeli oklevél mind ismeretlen, a 31 db XV. századbeli közűl 2volt közölve; a XVI. századból 2mohácsi vész előtti, 23 Mohács utáni, a XVII. századból 18, a XVIII-ból 80 darab teljesen ismeretlen oklevél, levél és egyéb irat van ez oklevéltárban közzétéve.
A mohácsi vész előtti oklevelekből, melyek száma ekkép 47 darabra rúg, törvénykezési szempontból kiváló érdekkel bir az 1348. július 4-én kelt nádori itéletlevél, mely a Bessenyey család több tagja és az egri püspök közt folyt per folyamán az egyik fél makacsságából származható bonyodalmakat és azok jogi következményeit illusztrálja. Érdekes Zsigmond király 1403-iki adománylevele Bessenyey László részére a Cházi Gergely hűtlensége folytán elkobzott császi birtok felől. Bessenyey Mihály alnádor birtokszerzéseire az oklevelek jókora száma vonatkozik 1459-től 1472-ig; köztük 3 királyi adománylevél, és Guthi Országh Mihály nádor bizonyságlevele a Bessenyey családnak Márk ispántól való leszármazásáról. A család vagyoni viszonyait illusztrálják jobbára a többi oklevelek is, melyek még az Izsépiekre, Himfiekre, Farnosiakra, Dormánháziakra, Berczeliekre, Szalókiakra, Rozgonyiakra, Szóláthiakra, Kenderesiekre, Lévai Csehekre, Szőllősiekre stb. tartalmaznak kisebb-nagyobb jelentőségű adatokat.
A mohácsi vész utáni oklevelek közűl az első három a Gávai családra vonatkozik; a negyedik Bessenyey Mihálynak Berczelen, 1570. deczember 2-án kelt magyar végrendelete, mely mint nyelvemlék is figyelmet érdemel. 1587-ből két magyar levele van Bessenyey Györgynek a szepesi kamarához, melyekben a Balás Deák Istvántól felkért felsőszóláti és más birtokok értékéről, évi jövedelmeiről s tényleges tulajdonosairól tesz jelentést a kamarának. Az informálás e módja, mint az adományozás előzményeinek legfontosabb pontja, a birtok-eladományozások körüli eljáráshoz nyujt adalékot. Öt tőrűl metszett régi magyarsággal megírt levél vonatkozik Bessenyey Boldizsár török rabságának történetére; különösen érdekes a szolnoki raboknak 1592. július 24-én börtönükben irott levele, melyben értesítik Bessenyey Györgyöt, hogy rab fiáért kezességet vállaltak. Mindezek eredetije a szerző gyűjteményében található. A XVII. századból kiemeljük Lórántffy Mihály 1614-iki és Bessenyey István 1668-iki végrendeletét, továbbá Bessenyey Mihálynak Kővárról 1672. szept. 7-én kelt levelét, mely a bujdosók első kisérleteiről ad tudósítást. Bessenyey Zsigmond kurucz ezereskapitánynak Nagyvárad alól 1705-ben Rákóczyhoz írt levele és Károlyi Sándorhoz 1705-1710. években intézett hadijelentései, szám szerint 70 eredeti magyar levél, e kor történetének forrásai között nem épen jelentéktelen helyet igényelnek maguknak.
Bessenyey Györgyre, a költőre aránylag kevés adatot találunk: Szabolcs vármegye két feliratát a testőrök közé való felvétele tárgyában, és Laczka János levelét, melyben egy fordítását neki ajánlja. Befejezi a gyűjteményt nehány mutatvány Bessenyey Annának, a költő unokahugának verseiből, melyek 1815-ben nyomtatásban megjelent füzete ma a könyvészeti ritkaságok közé tartozik.
Az oklevelek közlése felől nem mondhatunk egyebet, mint hogy egy-két interpunctionális hibától eltekintve, az a diplomatikai elvek gondos és következetes érvényesítésével lőn eszközölve, a miben, mint tudjuk, nem kis segítségére volt a szerzőnek Kovács Nándor szakismerete. A név- és tárgymutatónál megejtett próbák is annak megbízható voltáról tettek tanuságot.
A kötethez Szilágyi Sándor írt előszót, a szerzőhöz intézett nyilt levél alakjában. A kiváló véterán történetíró, kiben az ifjabb nemzedék megszokta törekvéseinek legmelegebb patronusát tisztelni, élénk és közvetlen módjával vázolja e levélben azokat a benyomásokat, a miket e könyv átolvasása benne támasztott. Teljesen áthatva annak szükségétől, hogy történetirodalmunk az általános kérdések feldolgozása mellett speciális körű monografiákkal is gyarapodjék, s megemlítve azt, hogy a Magyar Tud. Akadémiában is kifejezésre jutott e szükség érzete, annak megoldása első kisérleteként, mint fontos irodalmi mozzanatot köszönti Széll Farkas munkáját, s úgy üdvözli, mint fegyelmezett észjárással, kritikai érzékkel, lelkiismeretes pontossággal megírt jó könyvet, mely díszére válik genealogiai irodalmunknak, s a ki e könyvet végig olvassa, készséggel fogja elismerni ez ítélet igazságát.
Dr. SCHÖNHERR GYULA.

VEGYES.

Családtörténeti és genealogiai kalászatok.

I. Gróf Bercsényi-család.

A folyó 1890-ik év nyarán a nyitrai káptalan levéltárában kutatván, a Székesi gróf Bercsényi-család bars-, hont- és nyitravármegyei birtokviszonyait illető nehány érdekes oklevélre akadtam. Ezek közűl legnevezetesebb egy az 1533-ik évből származó kir. adománylevél, mint a mely nemcsak a jelentékeny bars- és hontmegyei jószágok birtokba vételéről tanúskodik: de a nagy történelmi emlékű család nemzedékrendjét is, – ama meglehetős távoli korból – két, eleddig ismeretlen taggal bővíti._{Megjegyezzük egyúttal, mint a Bercsényi-névre nézve eddigelé szintén új dolgot, hogy a gr. Sztáray-család levéltárában (sexus masc. nro. 258.) őrzött s 1409. febr. 16-án Nagy-Kaposon kelt eredeti oklevél szerint már ekkor élt ott Unghban – a gr. Bercsényi-család későbbi székhelyén – és hallgattatott ki hites tanúként Bercsényi Lőrincz («Laurentius dictus Berchen»). De a ki vajjon ezen vérségből való, sőt hogy egyáltalában nemes volt-e? Kérdéses. (L. gr. Sztáray Okl. tára II. köt. 58. 1.)}*
Az 1470, 1476 és 1479-ben oklevélileg említett s a pozsega-vármegyei Bercsényt és több más helységet bírt Bercsényi I. Miklósnak alkalmasint unokája volt ama Bercsényi I. László, kit II. Lajos király udvari nemes ifjai (aulae familiares) közt találunk, s a ki a hűtlenségbe esett Doroszlay Jánosnak barsmegyei nagy-malonyáni és kalacsnai, 400 frtban bírt zálogos részjószágait kapta 1525-ben a királytól adományban és e jószágokért, az örök-tulajdonos Kis-Tapolcsányi György és Tamás testvérekkel, ezek hontmegyei Ősöd falujának átengedése fejében, a mondott év julius 9-én kiegyezkedik s magát a 400 frtos adományozásra nézve ezzel teljesen kielégítettnek vallja._{L. «A Székesi gr. Bercsényi-család», I. köt. 14.-15. l.}*
Ugyanott több okmányt idézünk, melyek szerint 1531 és 1534-ben e most nevezett Bercsényi László a barsmegyei Bélád helységben 7, Perlepen 6, és Malonyánban 6 portát bír vala; örök-avagy zálogjogon? nincs följegyezve. Mindezen 1525-34-iki, úgy az ezután következő évtizedbeli adatok azonban csupán Bercsényi Lászlót említik, testvéreit nem. Most ennek a nyitrai káptalan 1533-iki okmányában még két testvérével ismerkedünk meg, mint társadományosokkal, a bars- és hontmegyei volt Maróthy- és Doroszlay-féle újon nyert, igen jelentékeny jószágokban.
Bercsényi I. Lászlóról tudjuk, hogy II. Lajosnak Mohácsnál történt szerencsétlen eleste után, a két ellenkirály közűl, néhai koronás ura sógorának, I. Ferdinándnak pártjához csatlakozván, ezen királyt ama zilált erkölcsű korban ritka hűséggel szolgálá; állandóúl kitartott mellette, s bizalmas udvari emberévé lőn. E példás hűséget és a legválságosabb évek folyamában tett hasznos szolgálatait kívánta aztán megjutalmazni Bercsényi Lászlónak és fivéreinek I. Ferdinánd, Bécsben, feria quinta proxima post festum beati Bartholomei apli A. D. 1533. kelt adomány levelével s egyúttal a nyitrai káptalanra szóló beiktatási parancsával, melynek a kir. középpecsét alatt kiadott eredetije e hiteles hely levéltárában (fasc. sub Lra A. nro 234.) őriztetik.
A király ez adománylevelében kiemelvén «fidelium nostrorum nobilium Ladislai Berchiny, aule nostre familiaris, necnon Petri et Michaelis similiter Berchiny, fratrum eiusdem» hív szolgálatait «que ipsi sedulo ac fideliter Maiestati nostre exhibuerunt et impenderunt»: jutalmúl nekik és összes ivadékaiknak («eisdem ipsorumque heredibus et posteritatibus universis») örök joggal adományozza nemes Maróthy Tamásnak és Györgynek hontvármegyei Maróth (ma: Egyházas-Maróth) nevű egész faluját («totalem possessionem»), ugyanazon megyében Dyznos községben bírt részjószágát, s barsmegyei Perleb (ma: Perlep) egész faluját, valamint kisbéládi részbirtokát; továbbá nemes Dorozlay Jánosnak az ország bármely vármegyéjében, akár örök-, akár zálogjogon bírt (itt részletesen elősorolva nem lévő) összes birtokait és birtokjogait. Mind e jószágok – a kir. levél előadása szerint – azon az okon szállottak volt a koronára és képezték adományozás tárgyát, mivelhogy a megnevezett két Maróthy és Doroszlay János «keresztyén hitökről megfeledkezvén s ördögi ösztöntűl üzettetvén», nemes Nagh Jánost és Szepesi Magyar Demetert gonoszúl meggyilkolák. Ezek után a király megparancsolja a káptalannak, hogy kirendelendő hites tagja és az itt névszerint elősorolt kir. emberekűl kijelöltek egyike által, az összehívandó tanúk és szomszéd birtokosok s jobbágyok jelenlétében a föntnevezett birtokokba Bercsényi Lászlót, Pétert és Mihályt, a törvényes formáknak megfelelően iktassa be; ha pedig valakik netalán ellentmondanának, azokat jogigényeik igazolása végett a kir. ítélőmester széke elé «intra quindenam» idézze meg. Végre az actusról bizonyságlevelet adjon ki.
E kir. parancslevél üresen maradt hátlapján megvan az imént említett káptalani bízonyságlevélnek «datum 28-vo die introductionis et statutionis praemissarum. A. D. 1534» kelt fogalmazata, arról, hogy a beiktatás, a fönt elősorolt javakba, Perleb községben Barsy Ambrus mester kanonok mint kiküldött káptalani tag és Gellyénfalvi Kápolnay Mihály, az első helyen kijelölt kir. ember által, az illető szolgabiró és esküdt, számos meghivott birtokos nemes – köztük Forgách Ferencz és Zsigmond, – továbbá a szomszédos községbirák és jobbágyság jelenlétében annak rendi szerint, «dominica infra octavas festi visitationis B. M.» végbement és ott, valamint utána is a káptalanban a törvényes határidő alatt senki ellent nem mondott, («nemo contradixit in capitulo. »)
Iacute;gy lőnek nagybirtokosokká a Bercsényiek Hontban és Barsban, ehhez járulván még utóbb a magban szakadt Pély István szintén tetemes barsmegyei jószágaira 1639-ben nyert nádori s illetőleg kir. adomány, b. Bercsényi Imre részére._{L. ugyanott 143. és 157-158. ll.}*
Bercsényi I. László 1533-ban élt és szintén I. Ferdinánd szolgálatában működött s vele együtt megjutalmazott Péter és Mihály nevű – valószínűen utódok, mindenesetre fiutódok nélkül elhúnyt – testvéreiről e kir. adománylevél világos tanúbizonyságot tévén: a Bercsényi-családnak alólírott által összeállított s e folyóirat 1885-ik évi folyamában (60. l.) közzé tett nemzedékrendje tehát I. László oldalán e két testvérrel bővítendő.
A mi már a föntebbi kir. levélben említett Maróthy Tamást és Györgyöt illeti: Nagy Iván alapvető jeles munkája («Magyarország családai») három Maróthy-családot ismer: 1. a Gúthkeled nemből származót, mely azonban már az I. Mátyás alatt élt M. Lajosban kihalt fiágon (1. VII. köt. 336. lap); 2. a szathmármegyei Maróth-egyházi Maróthiakat; 3. a, mint látszik, újabb keletű Dobófalvi Maróthiakat. A Hontban s Barsban 1533-ig tekintélyes birtokos, egyházas-maróthi és perlepi Maróthiak a szathmáriakból szakadtak légyen-e oda? avagy egészen más család? adatok híján el nem dönthetjük. Az 1525-iki (föntebb idézett), nemkülönben e most tárgyalt 1533-iki kir. levélben előfordúló Doroszlay János családjáról sincs Nagy Ivánnál emlékezet. Mint az 1525-iki levélből kitűnik, e D. János Szapolyay-párti volt és így talán Erdélybe vagy a tiszai részekbe szakadt és ott halt ki.
A nyitrai káptalan levéltárában lelt többi ügyiratok a XVII. század közepén élt báró Bercsényiek birtokviszonyaira vonatkoznak s a nemzedékrendet nem bővítik. Tartalmukat e család történetének III. kötetében fogjuk értékesíteni.

II. Báró Heölgyi-család.

Hirtelen emelkedett föl a XVII. század közepén és hirtelen halt ki. Kevéssé ismert. Nagy Iván V. kötetében (95. l.) szól róla, de csak igen röviden. Bárói rangját sem ő nem ismeri, sem Tagányi Károly bárói diplomák sorozatában nem fordúl elő, pedig mint számos eredeti okiratból meggyőződtem, minden kétséget kizárólag, legalább két nemzedéke a családnak bírá e rangot és széltében használta. A család a Csallóköznek régi nemesei közűl való s nemesi ága, – a Nagy-Madi Barthaloss_{A csallóközi Barthalossok «de Nagy-Mad» előnévvel már a XV. században, mint birtokos nemes család említtetnek a pozsonyi káptalan jegyzőkönyveiben.}* és más családokkal rokon, – a győrmegyei Csallóközben Nyárádon és környékén még most is él; legalább a jelen század elején még élt s a reform. vallást követte. Egyik tagja, az 1821-ben győrmegyei Szapon elhunyt Heölgyi Lídia, Nagy-Madi Barthaloss István földbirtokos és előkelő győri ügyvédnek, a gr. Batthyányak, Amadék, Viczayak jogi tanácsosának neje s illetőleg özvegye vala. A több mágnáscsaládainkkal (gr. Esterházyak, gr. Berényiek, b. Bossányiak, Perényiek, stb.) rokonúlt bárói ág irományainak egy része hg. Odescalchi Arthúr birtokába kerűlt újabb időben, kinek szívességéből nyilt alkalmam azokat megtekinteni s belölök az alábbiakat kivonni.
Heölgyi I. Gáspár – ki a XVI. század második felében és a XVII. elején élt, – a Hunt-Pázmán nemből származó ősrégi Cseri Csery-családdal, – mely Hont-, Bars- és Nyitrában birtokol vala – rokonságba keveredvén, vagyis mint látszik, Csery-leányt vevén nőűl: e vérség révén ősi fészkéből a pozsonymegyei Csallóközből Nyitramegyébe származott által és ott «a vármegye» (talán inkább a püspök-főispán?) provisorává lőn. Ennek fia lehetett Heölgyi II. Gáspár, kinek, – mint életpályája, különösen jogi és latin nyelvbeli gazdag ismeretei tanúsítják, – magasabb tudományos képeztetésben kell vala részesűlnie. Alkalmasint ő katholizált ifjúságában, a mely épen Pázmány Péter contra-reformátori hatalmas működésének virágkorára esik. A tudós érsek maga mellé vevé a tehetséges ifjat s a primatiális jószágokban alkalmazást adott neki. Utóbb Heölgyi Gáspár az esztergomi érsekség összes jószágainak kormányzójává lőn, mely jövedelmező állását évtizedeken át buzgalommal viselte, a XVII. század közepén. Hűséges fáradozásai jutalmáúl nemcsak vagyonát gyarapítá: hanem hatalmas pártfogói, különösen Lippay György egri püspök és udvari cancellár, utóbb esztergomi érsek, mindegyre emelték őt –, mint bizalmasukat, – tekintélyben és hivatalban. Lippay támogatásával, a kitűnő jogi ismeretekkel biró férfiú – a mellett, hagy a primási uradalmak kormányzóságát továbbra is megtartá, – egyszersrmind a kir. ítélőtábla bírájává lőn.
Hosszas bírói pályáján Heölgyi Gáspár anynyira kitünteté magát s az udvar kegyeit is megbízható loyalitása és buzgó katholicizmusával annyira kivívta, hogy azután a nemcsak törvénykezési, hanem – mint az alsó tábla elnöke – politikai tekintetben is kiváló fontosságú kir. személynöki méltóságot Lippay érsek segélyével ő nyeré el, 1665 január 12-én. Valószínűleg ekkor – de mindenesetre már kir. személynöki minőségben – emeltetett bárói rangra. (1665-ben már «Nagyságos»-nak, azaz bárónak czímezik őt).
Heölgyi Gáspár, csallóközi ősi javain kívül tetemes jószágokat bírt, vagyis szerzett. Nevezetesen még mint kir. ítélő táblai bíró, a pozsonymegyei eredetű, ekkor magban szakadt régi Szászy-család ószágaira kért és nyert vala III. Ferdinándtól kir. adományt. Bírt a berencsi uradalomban és Laszkáron részjószágokat, ez utóbbi helyütt a kastélyt is. A nyitramegye Szucsánban is volt birtoka, nemkülönben Nagy-Szombat és Bazín szab. kir. városokban curiális házai tartozandóságokkal és Récsén terjedelmes szőlei, Szeredben is volt valami – talán inscriptionális – jussa. Voltak még Pozsony- s Nyitramegyékben egyéb jószágai is. (Mit csupán az előttünk feküdt, hézagos családi iratokból meríténk.)
A már koros b. Heölgyi Gáspár nem soká viselheté kir. személynöki díszes hivatalát és nem sokkal élte túl főpártfogóját; Lippay érseket: mert 1667. második felében már nem élt; neje, ekkor már mint özvegy, gyászszal pecsétel. E nő, név szerint Bóka (vagy Boka) Anna, 1667-ben, mint néhai Heölgyi Gáspárné, «Nagyságos»-nak, «Baronissá»-nak czímeztetik. A Bóka-család Nagy Iván szerint somogy- és zala-vármegyei nemes familia volt. Anna asszonyt három fiú- és három leánygyermekkel hagyá maga után árváúl a néhai személynök. Egy, anyjok által aláírt kötelezvény elmondja neveiket. Ugyanis Nzetes és Ngos Boka Anna asszony, néhai jó emlékezetű Tek. és Ngos Heölgyi Gáspár personális uram meghagyott özvegye, magára vévén Ngos Heölgyi Ferencz, János és Gáspár (III.), nevű kiskorú fiainak, továbbá, Borbála, Kata és Klára nevű leányainak mindennemű terheket, mint ezek édes anyja és természet szerint való gyámja 1667-ben bizonyos jószágszerzési ügyben 2000 frtot vesz kölcsön Szily Gergely esztergomi kanonoktól, a kinek azt azután 1669-ben vissza is fizeté.
A mikor e visszafizetés történt: Bóka Anna már nem volt többé özvegy. A hat gyermekkel megáldott asszonyt 1669-ben már újra férjnél találjuk; még pedig igen előkelő családbeli férjhez ment: b. Esterházy Farkashoz, a Heölgyi Gáspár után kinevezett új kir. személynökhöz, aki tehát e tisztével néhai elődjének özvegyét is öröklé.
Farkas úr a Galánthai Esterházyak zólyomi vonalából származott: Miklós nádor legifjabb öcscsének, Pál báró érsek-újvári generálisnak unokája, Miklós zólyomi főispánnak fia. Művelt, törvénytudó főúr volt, az 1655. és 1662-iki diaetákon mint commissiók tagja szerepelt, s mikor 1667-ben kir. személynökké lőn, már nem lehetett épen fiatal. Nemsokára el is hala: mert Bóka Anna 1671-ben már, mint elsőben néhai Tek. Nghos Heölgyi Gáspár, most pedig ugyan néhai Tek. Nghos Eszterházy Farkas, personalis uram meghagyott özvegye bocsát ki családi iratot. Nagy Iván is (II. 156.) Esterházy Farkas kir. személynök özvegyéül említi őt 1675-ben, a mikor egy «Páduai Sz. Antal Solosmája» cz. kegyes könyv ajánltatik neki, Nagy-Szombatban nyomatva. Másutt azonban ugyancsak Nagy Iván (IV. 99.) sokkal később: 1690-ben halatja meg E. Farkast, «vadászaton meglövetve». A nemzedékrenden ugyancsak egy Esterházy Farkast ismerünk; de talán a dolog úgy áll, hogy a kir. személynöknek született Bóka Annától egy apja keresztnevét viselő fia és ez halt meg 1690-ben vadászati szerencsétlenség miatt.
A fönt előszámlált három b. Heölgyi-leány közűl a legidősb Borbála, 1671-ben már b. Bossányi II. Mihály neje volt, a másodikat pedig, Katát, az 1686. Buda ostrománál elesett b. Esterházy Mihály (a kurucz tábornok gr. E. Dániel atyja) birta hitvesűl: végre a harmadik: Klára (nem «Anna»!) b. Berényi Péterné. Mindhárman előkelő családokba jutottak tehát.
Testvéreiket, a három b. Heölgyi-fiút a mi illeti: közűlök az idősbtől Ferencztől 1674 s 75-ből láttunk sajátkezű iratokat. 1675-ben H. Ferencz, egy obligatoriában már csak Gáspár öcscsét említi, mint a kinek terheiért jót áll; ellenben a középső fivérről Jánosról nem emlékezik. Valószínű tehát, hogy ez nagykorúsága előtt halt el. 1689-ből báró ifjabb Heölgyi Gáspárnak egy iratával találkozunk, és ez az utolsó nyom, mely róluk eddig szemünkbe ötlött. A Rákóczi-korban se pro, se contra egyik b. Heölgyi-fiú sem szerepelt, nem is említtetik. És így alkalmasint még a XVIII. század hajnala előtt kiveszett a bárói ág, melyről a következő származékrendet állíthatjuk össze:

I. Gáspár 1581-1610. nyitrai provisor.; II. Gáspár, primási jószágkormányzó, kir. itélő táblai biró, 1665. kir. szemelynök, báró. † 1667.; (Boka Anna; 1669. b. Esterházy Farkasné. † 1675 után.); Ferencz 1674. 1675.; János † 1675 előtt.; III. Gáspár 1689.; Borbála 1671. (B. Bossányi Mihály.); Kata. (B. Esterházy Mihály, ezredes † 1686.); Klára. (B. Berényi Péter.)

Közli: THALY KÁLMÁN.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi szeptember hó 25-én Szennyei József vál. tag, utóbb Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyben Dr. Szádeczky Lajos vál. tag felolvasta Csoma József vál. tagnak «Vajday György czímerlevele» czímű értekezését, bemutatván az 1431-ben adományozott czímernek színes rajzát is; az értekezés jelen számunkban olvasható. Az elnöki széket Nagy Imre másodelnök foglalván el, Szádeczky Lajos bemutat öt nemesítő és czímeres levelet, melyeket fogarasföldi tanulmányútja alatt talált; ez oklevelek ismertetése a Turulban fog megjelenni. Ezután a titkár felolvasta Dr. Karácsonyi János-nak «Mese-e vagy valóság?» czímű dolgozatát, melyet szintén a jelen füzet közöl.
A folyó ügyek során határoztatott, hogy a folyó évi nagygyűlés deczember 6-án tartassék a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó beszéd. 2. Az Osl nemzetség, felolvasás Pór Antal társ. tagtól. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztári kimutatás. 5. Esetleges indítványok.
A titkár ezután bejelenté a következő tagajánlásokat: alapító tagúl 100 frtnyi alapítványnyal Br. Mednyánszky Dénes Rakoviczon (eddig évdíjas tag); pártoló tagúl: nádasi Tertyánszky Andor Ipoly-Keszin (ajánlja Ipolyi György). Évdíjas tagokúl: Dr. Szűts Andor Sz-Fehérvárott (aj. Salamon Vincze), Pongrácz Kálmán kir. közjegyző Nyitrán (aj. Majláth Béla), Áldásy Antal Budapesten, Ragályi Ferencz Ragályban, Nagyszebeni városi levéltár (aj. a titkár), Kőszeghy Sándor Budapesten (aj. Dr. Schönherr Gyula), Strohoffer Sándor Szepsiben (aj. Ketskés Dezső). Az ajánlottak a társaság tagjaivá választattak.
A titkár bemutatja a pénztárnok jelentését a társulati pénztár állapotáról, mely szerint f. évi január 1-től szept. 24-ig volt

Bevétel	2019	frt	09	kr.
Kiadás	1706	«	60	«
Készpénz	312	frt	49	kr.

Vagyonállás.

Papirjáradék-kölcsönkötvényekben	7600	frt	–	kr.
Jelzálog-hitelbank kölcsönkötvény	100	«	–	«
Alapító kötelezvényekben	3300	«	–	«
Alapító levelek nélküli alapítványok	700	«	–	«
Összesen	11700	frt	–	kr.

A Nemzetségi Zsebkönyv alapja.

Bevétel	163	frt	08	kr.
Kiadás	150	«	–	«
Készpénz	13	frt	08	kr.

Ezzel kapcsolatban a titkár jelenti, hogy f. évi május hó végén Pfeiffer Ferdinánd könyvárussal a második leszámolás a Nemz. Zsebkönyv eladott példányairól megtörtént és hogy 40 eladott példány ára fejében 120 frt a társaság pénztárába lefizettetett.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Nagy Gyula vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Felhívás a választmány t. tagjaihoz.
Az alapszabályok 18. és 19. §. értelmében az igazgató vál. tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés megelőző napjáig (a jelen évben november 26-ig) adandók be a titkári hivatalnál. Felkérjük tehát a választmány t. tagjait, hogy két választmányi tag aláírásával ellátott ajánlataikat a mondott napig beküldeni szíveskedjenek. Az ig. választmány tagjainak száma jelenleg 55, mely szám az alapszabályok 18. §-a értelmében hatvanra felemelhető. Hasonló módozatok közt történik a levelező tagok ajánlása is (alapszab. 22. §.).

SZAKIRODALOM.

Magyarország történelmi földrajza a Hunyadyak korában. Iacute;rta Dr. Csánki Dezső. I. kötet.

A M. Tud. Akadémia történelmi bizottságának kiadásában jelent meg e nagy terjedelmű kötet, a Hunyadyak kora VI. kötete gyanánt, mely monumentális munkának folytatását, illetőleg kiegészítését az Akadémia négy évvel ezelőtt határozta el. A nagy feladattal Dr. Csánki Dezső, a jeles történetíró, e korszak legalaposabb ismerője lett megbízva, utasításul kapva mindenek előtt a földrajzi rész kidolgozását, a Teleki József gróf és Szabó Károly által megkezdett formák között, de a levéltári kutatások lehető legszélesebb alapon való felhasználása mellett. Ennek a munkának első eredménye közel három évi munkálkodás után a most megjelent kötet, mely az ország Tisza-menti részeinek földrajzát adja. Tárgyánál fogva e munka kevéssé látszik a folyóiratunk által képviselt tudományágak körével összefüggésben állani; valójában azonban rég jelent meg történelmi irodalmunkban munka, melynek családtörténeti kutatások nagyobb hasznát vehetik, mint ez az ötven ívnyi terjedelmű vaskos kötet az egyes vármegyék helységeinek lexicalis alakban adott száraz lajstromával. Csánki Dezső ugyanis, kinek bámulatos szorgalmáról, munkaerejéről s a helyzet fölött uralkodó kritikai talentumáról az általa végzett munka fényes bizonyságot szolgáltat, nem elégedett meg azzal, hogy betűrendes jegyzékbe szedte minden egyes vármegyénél a várak és erősségek, városok és mezővárosok s helységek legióit, s a reájuk vonatkozó okleveles adatokat, ha nem kiváló figyelmet fordított az ezeket birtokló nemesi családokra is, úgy hogy minden vármegyénél a földrajzi részt a birtokosok teljes jegyzéke követi, a genealogikus és birtokviszonyaikra vonatkozó oklevelek kimerítő indexével együtt. Csánki munkája ilyen formán nemcsak a XV. századbeli Magyarország földrajzi – s ennek kapcsán közigazgatási – képének hű tüköre, s mint egyik ismertetője mondta: valóságos telekkönyve és statisztikája, hanem indexe, mondhatjuk: libro d'oro-ja e korszak birtokos nemesi családjainak, melyek az időben az ország területét, s azzal együtt a közügyek vezetését, a politikai jogok gyakorlását kezükben tartották. Mint ilyen, első rangú, s a maga nemében páratlan genealogiai forrásmunka, melyet megirigyelhet tőlünk a külföld gazdag szakirodalma is.
Az első kötet, mint említők, a tisza-menti részek területét tárgyalja, jobban mondva az ország észak-keleti részét, melynek derekát a Tisza vízválasztó medenczéje képezi. (Az erdélyi és délmagyarországi részekre a második, a nyugati országrészre a harmadik kötet van szánva.) E nagy terület 26 vármegyéjének 197 várát, 253 királyi s mezővárosát, 6426 helységét s azoknak 4370 birtokosát találjuk itt felsorolva. E pár sornyi átnézet, melyet a kötet végén található összegezésből írtunk ki, legjobban illustrálja a kötet tartalmának gazdagságát; s ha megemlítjük még, hogy a felhasznált levéltári anyag az Országos Levéltár 14 különböző osztályán, a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárán és az ott elhelyezett családi levéltárakon kívül több mint negyven káptalani és konventi levéltárból, családi archivumokból s más nyilvános és magán gyűjteményekből lett összegyűjtve, akkor fogalmat nyerhetünk egyrészt az óriási munkáról, melyet Csánkinak végeznie kellett, s másrészről arról, mennyire megkönnyítette e munka mindazok feladatát, kik ezentúl e kor keretén belől családtörténeti tanulmányokkal fognak foglalkozni. E tanulmányok felvirágzása, mit mostantól fogva bizton remélünk, lesz legszebb dicsérete e munkának, melynek folytatása elé már ennélfogva is a legnagyobb várakozással tekinthetünk.

1890-4

153AZ OSL-NEMZETSÉG TÖRTÉNETE A XIII. ÉS XIV. SZÁZADBAN.

Tisztelt barátomnak, THALY KÁLMÁN-nak, az Osl-nemzetség leány-ágon ivadékának ajánlva.

Anjoukori tanulmányaim közben figyelmet kellett fordítanom a Kanizsaiakra: Csornai Imre-fia Lőrinczre, a Német-Ujváriak egyik pőrölyére, ki I. Károly királytól hadi érdemei jutalmáúl a kanizsa-szegi uradalmat nyervén, a Kanizsaiak közvetlen törzse lett. Azután Lőrincz fiára, István zágrábi püspökre és jeles diplomatára, ki keservesen tapasztalta a szerencse forgandóságát. Élete viszontagságai nagy érdeket keltenek. Figyelmemet lekötötték továbbá Lőrincz unokái: János, a nagynevű esztergomi érsek, a magyar primások elseje; Miklós a tárnokmester és István a királyi főajtónálló; – noha ezek működése inkább már Zsigmond király uralkodása idejére esik.
Minthogy pedig a Kanizsaiak az Osl nemzetségéből valók, kiterjeszkedtem az egész nemzetség történetére legalább addig, a meddig az tanulmányaim körébe esik. Tovább azért sem igen lehetett folytatnom vizsgálódásaimat; minthogy okiratos kútfőink kiadásának sok időt igénylő, lassú menete, az alapos vizsgálatot lehetetlenné teszi.
Terebélyes az Oslok nemzetségfája. Az Agyagosiak, Asszonyfalviak, Bresztócziak, Csávaiak, Csornaiak, Kanizsaiak, Keserűk, Kis- és Nagy-Heflániak, Herbortyaiak, Hereniek, Lozsiak, Ostffyak, Rábaköz-Németiek, Szántaiak, Szemenyeiek, Szent-Mártoniak, Tardiak, Vásárosfalviak, Viczaiak: mind elágazásai.
Vizsgálódásaim körébe vontam még az Osl nevet és Osl ispán, a nemzetségfő eredetét.
Töredék csak (tudom: ez se hibátlan), a mit nyújthatok; de hinni szeretem, ezúttal biztos alapja az Oslok történetének, melyre okirataink folytonosan szaporodó közzététele mellett tovább építhet szerencsésb folytatóm.

AZ «OSL» NÉV.

Hogy az Osl név se vezetéknév, se ragadványnév, azt használatának módja kétségtelenné teszi. Tehát keresztnévnek kell lennie, melyet a középkorban vagy az ó-testamentomi pátriárkáktól, vagy a keresztény martyrologium szentjeitől kölcsönöztek, és hol eredeti alakjában, hol megrövidítve, kiejtésökhöz idomítva, nem ritkán nemzeti nyelvökre lefordítva használtak.
Köztudomású, hogy a keresztnevek értelmezése, más nyelvekre fordítása, tehát magyarítása is, a középkori tudomány egyik kedvencz ága volt. Még Ilosvai Péter után is maradt verses mű, melynek czíme és tartalma «Sokféle neveknek magyarázatja »_{Kiadta Szilády, Régi költők tára, IV, 254-263.}*
Senki kétségbe nem vonhatja, hogy okirattárainkban annyiszor ismétlődő Erős, Kemény, Szilárd, Erdő, Erdős, Erdél, Bodor, Fodor, Szerény, Szolga, Jólegény, Babos, Husvét, Bús, Ferde, Finta, Hitlen, Vadas, Zsidó, Csuda, Keresztes, Zarándok, Ajándok, Kakas, Farkas, Gyöngy, Gyöngyös, Rózsa stb. magyarra fordított keresztnevek.
Ilyen keresztnévnek tartom a Szamár nevet is. A Szamár-név keresztnévül azon korban, melyből okleveleink bővebben vannak, könnyen érthető okokból, már csak átalakított formában (Zomor, Zumar, Zamur, Zotmar, Zathmar, a Zatamar) fordul elő ugyan; de ez nem ingatja meg azon meggyőződésemet, hogy előbb nem ritkán használták. A következő helységnevek: villa vagy terra Samar, Zamar, Zamard, Zamur, Zamarfölde, Zamarszigete, Zamaruthja, Zamardi, Zamardfölde, Zamarol, Zamaros, Egyházos-Szamár, Lyuk- (talán: Fiók-) Szamár, Zomor, Zomordok, Zamol_{Knauz, Monum. eccl. Strigon. I, 172. 471. II, 46. 322. 323. 325. 369. 611. – Fejér, CD. III/II, 126. V/II, 287. VIII/IV, 294. IX/IV, 349. IX/VII, 539. X/I, 64. 576. X/VIII, 255. – Vat.-magy. Okiratt. I/IV, 121. 578. – Árpádk. új Okmt. VI, 475. 497. VII, 42. VIII, 122. IX, 106. 324. 496. 502. X, 237. 361. 417. XII, 145. 154. 580. 668. – Hazai Okmt. III, 122. 123. VII, 5. – Melczer-Oklt. 44. – Fraknói, Szekszárdi apátság, 63. stb.}* stb., melyek bizonyára hajdani tulajdonosaik, nem pedig azok tehervivő állatjai után hivattak így, – ezt kétségtelenné teszik.
S épen úgy; mint mi magyarok, tettek egyéb nemzetek, tettek a szlávok is, hogy az idegen, leginkább latin keresztneveket lefordították saját nyelvökre.
Ilyen szlávra fordított keresztnév az Osel vagy Osl,_{A szlávban következő változatokkal fordul előe szó: ó-szláv: osilú, szlovén: osel, cseh: osel, tót: osol, lengyel: osiol, orosz: osel. (Miklosich, Etymolog. Wörterbuch, 228. 1.)}*mely közhasználatú volt és nem csupán az Osl-nemzetség tagjainál használatos._{Például, 1227-ben megjelent a váczi káptalan előtt comes Watha filius Osl de Kesyn; 1235-ben a győri káptalan említi Koza fiait: Oslu-t s a többit, kik nem tagjai az Osl nemzetségének. 1269-ben kétszer is olvasom az Ozul nevet (Tkalčić, Monum. eppatus Zagrab. I, 142. 147.). A sopronyi Osl helység se kölcsönözte nevét az Osl-nemzetség valamely tagjától, minthogy még a XIII. század végén mint «tarra castri Soproniensis» fordul elő. (Kubinyi Okltára, I, 125. 163. – Árpádk. új Okmt. IX, 276. X, 4.) Úgy vélem, hogy okleveleinkben előforduló Oselsko, Ozold, Oslteluke (Erdélyben), Ozlar, Oslen, Hoslen, Oslan (Árpádk. új Okmt. IV, 35. 47. 171. VII, 339. X, 107. XI, 110. – Anjouk. Okmt. V, 568. stb.) helynevek szintén az Osl tőből származnak.}*
Azon kérdésre: mely eredeti keresztnév lehet a Szamár, illetve Osl fordítása? Van-e megfelelő nevű szent? Válaszom a következő:
A ki a keresztény onomastikában csak némileg is otthonos, annak feltünhetett, hogy nem egy szentnek neve valamely állattól van kölcsönözve. Ez ó-római szokás. Ismeretes, hogy a régi rómaiaknál divatos volt az állatok nevét ragadvány névül használni, mint az Asellus (szamárka) és Verres (vadkan) nevek tanusítják, mond egy neves tudós._{Kleinpaul R. Menschen- und Völkernamen czímű műve 95. lapján. (Lipcse, 1885.)}* És csakugyan nem ritkán bukkanunk hasonló nevekre, mint Decius Mus; L. Corn. Merula, T. Statilius Taurus, Aulus Terentius Murena, C. Asinius Gallus (sez esetben már nomen gentilitiummá alakult az állatnév), Corn. Lupus, Taurus Corvinus, M.Flavius Aper, Q.Sosius Falco._{Livius, XXXV, 4. – Fasti Consulares inde a Caesaris nece usque ad imperium Diocietiani, composuit Jos. Klein. (Lipcse, Teubner, 1881.) 4. 8. 12. 32. 48. 64. 86. lapok.}*
A mi pedig az Asinustól származott neveket illeti, találtam Asinát, Asellust, Asiniust többet, kik közől a leghíresebbek: C. Asinius Pollio, fia : C. Asinius Gallus és Asinius Deuto._{Cicero, De Oratore, II, 258. 268. – Livius, XXVII, 41, XVIII, 10. – Lübker és Klotz Szótárai. – Fábián, Cicero levelei, VII.}*
Minthogy pedig a keresztény egyház a rómaiak közől számos hitvallót, még több vértanút nyert, a keresztény szentek közt is találkoznak hasonló nevűek. Iacute;gy találtam a Martyrologium Romanumban deczember 6-ára: «Romae sanctae Asellae virginis, quae (ut beatus Hieronymus scribit) ab utero matris benedicta, vitam ieiuniis et orationibus usque ad senectam produxit.» Azonképen a Bollandistáknál előkerül márczius 13-ára: «Aselus martyr ad archi-monasterium s. Antonii in Gallia translatus», januárius 23-ára «Asilas martyr in Thebaide», június 9-re «Asimo seu Asimus in Helvetia». – Megengedem, hogy e nevek eredete talán nem mind a latin asinusból veendő; de a keresztnevek középkori fordítói, mint még Ilosvai Péternél is tapasztaljuk, szintén nem szőrszálhasogatók e nemben.
A mi leginkább megerősített az Asellus (Osol, Osel, Osl) név használatáról, az, hogy a novai káptalan Dalmátországban e szent nevéről nevezte magát így: «Capitulum ecclesiae Nonensis s. Aselli in Dalmatia»_{Fejér CD. IX/VII, 486. ddo 1358. – II. Szilveszter pápának is birjuk levelét Aselinus püspökhöz. (L. Ipolyi, A m. sz. korona, 41. l.)}* – De megjegyzem egyúttal azt is, hogy ugyane káptalan, miután kiadványaiban egy darab ideig védszentjét elhallgatta, 1403-ban szent Anselmusról czímezi egyházát._{Fejér, CD. X/VIII, 457.}* Tehát itt is névmódosítást tapasztalunk csak úgy, mint az Osloknál, kik hosszas habozás után végleg Ost-ra módosították eredeti nevöket.

AZ OSLOK EREDETE

Horvát István az Osl-nemzetség nevéből annak idegen eredetét gyanítja;_{Magyarország gyökeres régi nemzetségei, 75. 1.}* ellenben Nagy Iván törzsökös magyar nemzetségnek tartja azt,_{Magyarország családai, VIII. 292. V. ö. VI. 64.}* míg Szopori Nagy Imre szerint ezen nemzetség egyike azoknak, melyek őseink beköltözésekor már az országban levén, meghódoltak és birtokaikat megtartották. Mely állítását azzal erősíti, mert – úgymond – nincs annak nyoma, hogy a honfoglalás után következett régibb századok folyamán a magyar nemzetségek közől egyik vagy másik alattvalóival együtt a Fertő vidékén telepedett volna le._{Turul, 1883. évf. 7. 1.}*
Ebben az utóbbi pontban Nagy Imrének igaza van; de az is áll, hogy se krónikáink, sem okirataink az Osl-nemzetségről semmit se tudnak amaz I. Osl ispánig, ki a XII. század második felében élt. Sokszor előfordul, az Osl-nemzetség okleveleiben is számtalanszor előfordul, hogy a nemzetség valamely tagja megnevezi atyját, nagyatyját, eleit két-három nemzedéken át; de ezen első Oslon felül soha se mennek. Mintha autochton volna, atyja se volt volna, mintha a földből bujt volna elő ...
Nyilván ő az alapítója a róla nevezett nemzetségnek, valamint alapítója a nemzetség szentélyének a csornai monostornak, mely pecsétjében mind e napig «Osl conventjének» nevezi magát._{A jelenleg is használatban levő pecsét eredetijét, mely használhatatlan, meghasadt állapotban szintén létez még, Zsigmond király 1393. évi márczius 21-én adta a csornai conventnek. Leirását a király levele ekként közli: «oblongum est, in cuius meditullio sculpta est imago beati Michaelis archangeli genu dextrum tenens flexum, habens thuribulum in manu dextra, et super alam dextram eiusdem imaginis in ordine circumferencie est posita una aquila et clypeus quadrangularis, denotans arma nostra; .... in circumferenciis vero hec est inscripcio «Conventus de Chorna Oslonis». (Fejér, CD. X/II, 101.) A leírás eléggé pontos, de legenda pontosabban ez:}

_{Hogy ezen, Zsigmond-féle pecsét nem volt a csornai convent első pecsétje, minthogy tőle régibb kiadványokat is birunk, melyek természetesen pecséttel voltak ellátva, kétségtelen. De a csornai konvent hiteles pecsétjét – úgy tetszik 1360 körül – elvesztette, miért? kivehető Zsigmond király idézett levele e szakaszából: «quia ... possessio Chorna, in qua monasterium constructum ..., est cognatorum Osl, qui patroni existunt ..., ideo ne ex post scandalum possit evenire aliquale ..., decernimus ..., ut eedem cognaciones ipsius Osl ullo unquam tempore sub sigillo per nos concesso, literas queant habere aliquales, et litere sub eodem sigillo pro ipsis qualitercunque emanande pro eisdem valeant in aliquibus suffragari et vires obtinere.» – Tehát visszaéltek az Osl nemzetség tagjai kegyuri hatalmukkal, és olyan oklevelekre üttették a convent pecsétjét, melyek inkább feleltek meg az ő hasznuknak, mint a valóságnak.. Kanizsai János esztergami érsek és a csornai monostor nagy jótevője, nemkülönben testvérei kérelmére Zsigmond király új pecsétet adott, melynek azonban alakja (én ezt biztosra veszem) a régi maradt, csak Zsigmond czímere, a sas újítás rajta. A dolog természetéből foly ez, melynek legpregnansabb bizonyítéka az elavult Cherna és Oslonis szavak megtartása. Egyébiránt Nagy Imre tisztelt barátom, a legrégibb pecsét egy lenyomatának nyomán van, s igéretét birom, hogy ha lehet, közlendi azt Sopron vármegye története II. kötelében, melyből huszonkét szemleívet ritka liberalitással már is rendelkezésemre bocsájtott.}*
Nekem tehát úgy tetszik, hogy ezen I. Osl ispán volt, ki letelepedvén a Fertő vidékén, alapítója lett az Osl nemzetségnek.
Eredetére nézve szlávnak, a Dráván túlról, a Kulpa vidékéről érkezettnek tartom.
Az okok, melyek engem e föltevésre vezettek, a következők: Az Oslok első nemzedékének nevei nagyrészint szlávok. I. Osl egyik fiát szintén Oslnak hítták; a másikat Beludnak, a mi épúgy mint Béla, Albust, Albertust, Adalbertust, fehért jelent, mint ezt a szláv írók, nevezetesen Safařik bőven fejtegetik;_{Geschichte der südslav. Literatur, III, 146. – Egyébiránt Kont Miklós nádor is ösmeri már a Béla név jelentését, midőn így ír: «Dominus Adalbertus, qui et Béla nuncupabatur, olim rex Pannonie.» (Fraknói, Szekszárdi apátság, 63. 1.)}
* a harmadikat Súrnak, mely név Miklosich szerint a szlávban ferdét, fintát jelent,_{Etym. Wörterbuch, 345- l. – Hálásan kell e helyt megemlékeznem dr. Wagner Lajos reálisk. tanár úrról, ki fogyatékos szláv nyelvi ösmereteimet bő tudományával kiegészítette.}* ugyanazt, a mit véleményem szerint a Csák szó. – Súrtól vette nevét Súrna, később Cserna, aztán maig: Csorna, mely szó alakítására ép oly szláv, mint Zebirna, Poták és Frad, melyek mind az Osl-nemzetség első birtokai a Fertő vidékén.
Hogy pedig I. Osl ispán a Dráván túlról jött, azt onnét következtetem, mert az Oslok ott már kezdetben, tudtunkra a XIII. század elején birtokosok valának. Okiratilag bizonyos, hogy II. Osl bán 1230-ban a csornai egyháznak a Dráván túl fekvő helységét, Szent-Videt adományozta a hozzátartozó rabszolgákkal és szőllőkkel együtt._{Sopronm. Oklt. I, 18: «Ultra Dravam dedi terrum unius ville Sancti Vidus cum mancipiis et quatuor vineis.»}* IV. Béla király már 1225-ben említi e helységet «Osl» név alatt, mint a mely a zágrábi kanonokok Toplicza nevű birtoka körül fekszik._{Árpádk. új Okmt. XI, 181. – Tkalčić, Monum. eppatus Zagrab. I, 53.}* 1349-ben pedig a topliczai cistercita apát ily alakban említi ugyanezen helységet: «Sancti Viti de Ozel», mint olyat, mely a gerecsei vagyis goriczai, főesperességhez tartozik._{Tkalčić, Monum. eppatus Zagrab. II, 51.}* A mai Ozalj vagy Ozaly, Zágrábmegye károlyvárosi alispánságában fekvő kisded falu ezen helység,_{V. ö. Pesty, Az eltünt várm. II, 272.}* honnét, mint hiszem, I. Osl ispán Soprony vármegyébe átköltözött.
Bírt az Oslok első nemzedéke ama vidéken egyebütt is; mert ugyancsak okiratilag bebizonyítható, hogy az Osl-nemzetség egy másik tagjának, Benedek győri püspöknek, kit I. Osl ispán fiának tartok, szintén volt birtoka a drávántúli Szala vármegyében: Raszina, a későbbi Herbortya._{Árpádk. új Okmt. VII, 262. – Fejér, CD. IV/II, 31. – Sopronm. Oklt. I; 518.}*
Se Szent-Vidről, se Raszináról nem halljuk, hogy újabb szerzeményes vagy vételes birtok volna; föltehetjük tehát, hogy I. Osl birta azokat, még mielőtt Fertő vidékére költözött, hova nem mint szegény ember, hanem jómódú ispán (gróf, comes) érkezett.

I. Osl ispán, a nemzetség alapítója.

Tehát nem az Osl-nemzetségnek az országba költözéséről, hanem Osl ispánnak áttelepedéséről, lakhelye változásáról lehet csak szó. – Kevésbbé fontos esemény volt a XII. század derekán, mikor e dolog valószinűleg megesett, hogy a király nehány szolgájával jelentkező, Osl nevű ispánnak, Sopron vármegyében, a Hanság közelében, lakatlan vidéken nehány száz hold mívelendő földet adott. Ha ugyan adott? Mert valószinűbbnek tartom, hogy Osl ispán vételes birtokon telepedett meg a Rába-közén. Történeti följegyzésre nem volt érdemes ez eset, s azért nem is jegyezték föl kevésbeszédű koríróink.
Az első értesítést az Oslok létezéséről egy szelet iróhártya nyújt ugyancsak a XII. század második feléből. Erre «Oslu comes» emlékezet okáért följegyezte birtokait. A két Farádon, úgymond, van három ekényi földje; Külső-Száron_{Szárföld ma is Farád szomszédságában fekszik.}* húsz hijján nyolczszáz holdja, meg három ekéje van; nehány cselédje és szolgája nyolczvan telken, melyek mindegyike húsz holdas._{Árpádk. új Okmt. VI, 222. – V. ö. Kubínyi Oklt. I, 9.}*
Ezerhatszáz, ezerhétszáz hold az egész, melyek akkori értéke harmincz-negyven márka ezüstnél több nem volt._{Egy ekényi, vagyis ekealja föld: erdő, szántóföld, rét, legelő vegyest három márkára (egy márka = 21 osztr. ért. forint) becsültetett, ugyanannyiért kelt is. Egy ekealja föld nagysága a helyi viszonyokhoz képest 120 és 170 hold közt váltakozott, közepesen 150 holdra tehető. Egy hold hosszában 72, széltében 12, egész térfogatában tehát 864 négyszögű ölet tett ki. (Árpádk. új Okmt. V, 102. – Zichy Okmt. I, 495.) – Az öl (amplexus manus, az ölelésre, ölbe fogásra kiterjesztett két kar) hossza törvényesen meg volt állapítva, s ezt, a hosszmértéknek ezen törvényes egységét, a mérőfonalat (funiculus, melyet szövetdarabba – in drapello – zárva és lepecsételve küldöttek valamely terület hiteles fölméréséhez, nem pedig valamely földterületet) hítták «regalis mensurá»-nak, királyi mértéknek.}
*
Ha egyebet nem tudunk is róla, hogy élelmes, alkotó ember volt I. Osl ispán, kitetszik tetteiből.
Magyarországon; főleg a Dunán túl, közel az ország határához, az időben kivált, három termelési és iparág virágzott: a lisztipar, a bortermelés és lótenyésztés. – Ausztria kenyerét és borát már akkor, akkor még inkább Magyarországon vásárolta; a lónak pedig, mikor a hadsereg kiváltképen lovasságból állott, itt benn se volt megvetendő ára.
Az Oslok birtokviszonyaiból kitünik, hogy a Rábán több malmuk volt; szőlleikről is nem ritkán van emlékezés; ménesöknek szintén fönmaradt a híre – A mit ez uton fölpénzeltek, azt új birtok szerzésre fordították, mert úgy találjuk már a második nemzedéknél, hogy folyton folyvást újabb vásárlásokat tesznek. Kétség kívül, hogy a fiúk ebben atyjok nyomán jártak.
Hanem a földbirtokhoz mívelő kéz is kellett. Az Oslok vásároltak ugyan rabszolgákat is; de ez nagyon költséges beruházás volt. Egy rabszolga annyiba, ha nem többe került, mint egy ekealja birtok._{Árpádk. új Okmt. IX, 8.}* Olcsóbb volt szegődött földmívesek, szabad jobbágyok által míveltetni a földet. – A Dunán túl nagyobbadán húsz hold volt egy egész jobbágyi telek, melyért részint pénzben, részint termesztményekben több, kevesebb földbért (mai pénzünk szerint átlag öt-hat osztr. ért. forintot) fizetett a szerződött paraszt.
Hogy I. Osl ispán kellő számmal gyűjtsön birtokaira efféle földmívelő – népet és nehány mesterembert, központot kellett alkotnia. E központot, a szent Mihály főangyal tiszteletére alapítandó templomot és monostort sietett I. Osl ispán fölépíteni, prémontrei szerzetesekkel megnépesíteni és javadalmazni._{II. Endre király 1228-ban kijelenti, hogy a csornai prépostság földjeit Osl ispán adta. (Fejér, CD. III/II, 144.)}* Ez úton lett ő és a tőle leszármazó nemzetség kegyúr, patronus a monostorban és templomban, mely mellé (a mi szintén czélja volt akkor az efféle építkezéseknek) temetkeztek.
Ez a hely, melyen a templom és monostor állott, és mely köré az úri lakok épültek, a szolgák és jobbágyok házai csoportosultak, Súrna nevet nyert, valószinűleg Súrtól, I. Os1 ispán – úgy tetszik – legidősb fiától.

I. Osl fiai.

II. Endre király I. Osl ispánnak két fiát említi: Beledet (Belud, néha Belyd) és Osl,kik őt nemcsak benn az országban szolgálták híven, hanem hadjáratában a tengeren túl is követték. Ezért nekik adja az udvarnokok valamely földjét, a rajta megtelepedett lakókkal együtt. Utóbb azonban kitünt, hogy a király ezt nem helyesen cselekedte. Visszavonta tehát az országnagyok tanácsára ezen adományát és I. Osl nevezett fiainak két más, a sopronyi vár kötelékéből kioldott, «Mugurch és Boborchs» nevű falut ajándékozott (1220);_{Maglócza és Barbacs Csornától éjszakra fekszenek. (Árpádk. új Okmt. XI, 157. – Fejér, CD. III/I, 300. VII/I, 203.)}* sőt ez adományát Maglóczától nyugatra fekvő földtérrel ki is bővítette (1222)._{Árpádk. új Okmt. VI, 407. –Fejér, CD. VII/V, 566. – M. Akad. Évkönyv, VI/II, 197. – E földtér határai leírásában említtetik Beled faluja és Osl szigete.}*
Az Oslfiak pénzen is szereztek birtokot; nevezetesen Beled és Osl Viczán, Sopronmegyében, a Rábcza mellett két ízben vettek összesen öt ekényi földet, a hol Beled fiai lakóházat és templomot is építettek._{Hazai Okmt. I, 8. – Árpádk. új Okmt. VI, 449. – Fejér, CD. VII/I, 621.}*
I. Osl említett két fia megmaradt a király hűségében és kegyében mindvégig. II. Osl ismételve előfordul mint homo regius, utóbb mint Szörényi bán_{Fejér, CD. V/III, 500: «Oslu bano de Zevren.» V. ö. Óváry, Regesták, I, 40.}* – Beled pedig IV. Béla ifjabb királynak volt főpinczemestere._{Árpádk. új Okmt. I, 309. IV, 275. VI, 524. VII, 54. XI, 175. – Fejér, CD. III/I, 465. – Hazai Okmt. V, 16. – Hazai Oklt. 5.}*
1238. évi deczember 27-én,midőn IV. Béla király II. Osl mestert farádi, immár harmincz ekényi birtokában, amelyet részint II. Endre királytól, részint IV. Bélától megérdemelt», megerősíté, Beled már nem élt; fiait mindazonáltal öt ekényi viczai birtokukban szintén megerősítette a király._{Fejér, CD. VII/I, 621.}*
Abból azonban, hogy II. Endre király I. Osl ispánnak csak két fiát említi, nem következik, hogy több fia nem volt. A király levele nem arról tesz tanuságot, hány fia volt I. Oslnak, hanem hogy a megjutalmazandók esetleg I. Osl fiai valának.
Volt I. Oslnak több fia is.
II. Osl, a bán, azon, 1230-ban kelt levelében, melylyel a csornai monostornak bővebb javadalmat ad, maga nevezi Móriczot testvérének._{«Frater meus.» Sopronm. Oklt. I, 17. – Fejér; CD. III/II, 208. 209.}* Igaz, hogy a «frater» kifejezés középkori oklevéleinkben azon általános értelemben is vétetik, mint a magyar atyafi; de ha fölveszszük, a minthogy kénytelenek vagyunk vele, hogy a magyar Oslok mind egy őstől, I. Osl ispántól eredtek, valamint hogy magokat valamennyien de genere vagy generacione Osl, az Osl nemzetségbelieknek vallják: szükségkép föl kell vennünk I. Osl fiaiul a nevezett Móriczon és Súron kívül még Benedek püspököt, talán Miklóst is.
Súrról egy későbbi oklevél tesz tanúságot. 1256-ban ugyanis, bizonyos erleni és potyondi nemesek megtámadják perrel Péter grófot és fiait, a Súr unokáit,_{«Petrum comitem, Gregorium et fratres suos, filios Petri comitis, nepotes Suur» (Sopronm. Oklt. I, 23.), ki egyebütt számtalanszor neveztetnek Osl ivadékának.}* hogy Ogegus (Agyagos) nevű földjöket jogtalanul bitorolják.
Súr korán elhalhatott, mert 1237-ben_{Sőt talán már 1228-ban (Fejér, CD. III/II. 145.)}* már nem ő, hanem fia, sőt unokái említtetnek,_{Árpádk. új Okmt. II, 75.}* miből tálán nem ok nélkül azt következtetem, hogy ő volt I. Osl ispán legidősb fia.
II. Osl utolsónak maradt életben testvérei közől, habár a XIII. század második felét ő is aligha érte meg. Neje túlélte őt. «A nemes matronának», (miként IV. Béla király «Osl bán özvegyét» 1250 körül nevezi), pörei voltak Beleddel és Ensi-lel,_{Ugy látom: az Osl név enyhített német alakja.}* továbbá Urkund fia Péterrel, vagyis igazabban: Csák bánnal. Roland nádor az özvegy javára dönt és meghagyja Korlád_{Korlát, Korlád, Corrald, Corrad = Konrád.}* nevű pritaldusának, hogy Osl bán özvegyét Vadas és Család falvak birodalmába iktassa be.
Még 1261-ben is életben van._{Hazai Okmt. I, 26. 27. VII, 43. – Sopronm. Oklt. I, 21. – Árpádk. új Okmt. VII, 306. 542. – Kubínyi Oklt. I, 39. Vadas ma Vados; Család a mai nagy erdő nevű térségen feküdt három Család egyike. (Nagy Imre.)}*

Benedek varadi, utóbb győri püspök.

Benedek püspökről IV. Béla királynak 1248-ban kelt adományos leveléből értjük, hogy ő is az Osl-nemzetségből való volt._{Árpádk. új Okmt. VII, 262. – Fejér, CD. IV/II, 31.}* A nevezett király, ugyanis, II. Osl fiának, Herbordnak adja a Dráván túl Zalavármegyében fekvő Raszinát egyebek közt azért, mert e helység előbb Benedek győri püspöké, Herbord atyjafiáé volt,_{«Sub eisdem terminis .., quibus fratri suo bone memorie Benedicto quondam episcopo Jaurinensi» stb.}* kinek halála után az a király kezébe került.
Volt ugyan Herbordnak Benedek nevű édes testvére is, de hogy itt nem ezt kell értenünk, azt alább, hol ezen, II. Oslfia Benedekről tárgyalunk, világosan megmutatjuk. Itt csak annak bebizonyítására törekszünk, hogy Benedek sokkal idősb volt Herbordnál s ennélfogva valószinűleg csak nagybátyja, vagyis I. Osl ispán fia lehetett.
Herbord IV. Béla királynak játszótársa volt, tehát vele egy időben 1206 körül születhetett. Ellenben Benedek már 1225-ben esztergomi olvasó-kanonok, mely tisztét 1231-ig szakadatlanul betölti._{Benedek esztergomi olvasó-kanonok emlékezetét találjuk: Knauz, Monum. eccl. Strigon. I, 256. 261. 273. – Fejér, CD. III/II, 485. 490. VII/V, 568. – Árpádk. új Okmt. I, 257. VI, 460. 488. – M.Tört.Tár, IX, 99.}* Tehát tanult, az ügykezeléshez értő papnak kellett lennie, minthogy ő szerkesztette és adta ki az esztergomi székes káptalamtól, mint hiteles helyről kikerült okiratokat, s ő volt a papjelöltek oktatója. Ő neki meg kellett érdemelnie állását, mely nem volt sine cura; fiatalon tehát oda nem juthatott. Erre mutat az is, hogy midőn, megürült a váradi püspökség, a váradi kanonokok egy része őt választotta meg püspökének, a kalocsai érsek, mint mexopolita e választást megerősítette, és Benedeket – mihez kétség nem fér – föl is szentelte. Az időben, tudniillik, még nem volt szükséges, hogy a pápa erősítse meg a suffraganeusokat is.
Rómában azonban nem őt, hanem bizonyos Primogenitus nevű pápai subdiaconust, kit a váradi káptalan egy más töredéke választott; pártoltak;_{Ezen Primogenitus kellő jellemzésére szolgál, hogy noha Várad szinét is alig látta, engedélyt kért és kapott, hogy a váradi egyház terhére százötven márka ezüst kölcsönt köthessen. (Theiner, Monum. Hung. I, 149.)}* és IX. Gergely pápa nehány elégületlen s ezért javadalmaiktól megfosztott, váradi kanonok rosszakaratú informatiója alapján Benedeket kiközösítettnek, a püspökségre alkalmatlannak, becsempészettnek, világi hatalommal fölerőszakolt egyénnek nevezi ugyan, mindennemű vizsgálatot indíttat ellene, perbe is fogatja, de fiatalságot nem vet szemére._{Theiner, Monum. Hung. I, 148. – Katona, Hist. Crit. V, 607. – Fejér, CD. III/II. 307. IV/I, 38.}*
Mindezek daczára Benedek szakadatlanúl betöltötte püspöki hivatalát,_{Benedek mint váradi püspök előfordul 1231-től 1343-ig a következő helyeken. Árpádk. új Okmt. I, 292. 303. VI, 519. 521. 549. 551. 569. VII, 116. 133. XI, 234, 257. XII, 689. – Fejér, CD. III/II, 231. IV/I, 293.}* és mint egyházi főúr is teljesítette a haza iránti kötelességét. Mikor a tatárok az országba törtek, zászlóaljával sietett a király sajói táborába. Útjában tatár csapatokkal találkozván, ezek egyikét megverte, de másika azon csellel, hogy embervázakat kötött vezeték-lovakra, visszavonulásra birta a püspököt. Kisvártatva aztán nehány katonát gyűjtvén, átkelt a Dunán és menekült._{Rogerius mester Siralmas Éneke. (Abday ford. 14. 1.)}*
Primogenitus idöközben meghalt ugyan; IX. Gergely pápa mind a mellett meghagyta az esztergomi érseknek, hogy Benedeket, «ki váradi püspökként viselkedik», Rómába idézze, a javadalmaiktól megfosztott váradi kanonokokat pedig azokba visszahelyezze._{Theiner, Monum. Hung. I, 177. – Fejér, CD. IV/I, 183.}*
Benedek püspök, úgy látszik, engedett a pápa hivásának, s ennek köszönhette, hogy a szent-szék őt minden megszorítás nélkül elismerte váradi püspöknek. Mit onnan tudunk, mert midőn 1242 elején a győri kanonokok egyhangúlag őt választották meg a győri egyház püspökének, a pápa a megválasztottat váradi püspöknek czímezi, és pedig olyannak, «ki az egyházi és világi ügyekben egyaránt körültekintő, dicséretes élete és társalkodása miatt Isten és emberek előtt kedves, a miért kioldja őt azon kötelékekből, melyek a váradi egyházhoz fűzik és áthelyezését a győri püspökségbe helybenhagyja._{Theiner, Monum Hung. I, 186. – Fejér, CD, VII/V, 262.}*
IV. Imre pápa e megerősítő levele 1243. évi július 11-én kelt, a meddig Benedek váradi, egyúttal megválasztott győri püspöknek czímeztetik._{Árpádk. új Okmt. VII, 133. XII, 689. – Fejér, CD. IV/I, 293.}* Mint csupán győri püspökkel 1244- és 1245-ben találkozunk vele. Ez utóbbi évben azonban meg is halt, mert 1245. évi decz. 12-én már Adolfot nevezik utódjának._{Árpádk. új Okmt. VII, 156. 264. XI, 340. – Fejér, CD. IV/I, 388.}*

* * *

1307-ben az «Osl-nemzetségbeli» Keserű András és fia Jakab eladják Sövegd nevű, biharmegyei birtokukat a Tetétlen testvéreknek._{Az orsz. ltárban, Acta neo-regestr. 1860. csomag, 68. szám, 105. lap.}*
Mint szakadt az Oslok ez ága Biharba? arról eleddig fölvilágosításunk nincs. Bunyitay Vincze_{A váradi püspökség tört. III, 250. 299.}* azt véli, hogy Benedek püspökkel jöhetett oda, és hogy az 1236-ban élt Keserű Péter, úgy lehet, szintén az Osl-nemzetségből való. Ez okon tűztük Benedek püspökhöz az Oslok e töredékét._{A Keserűk Gibárd nevű valkómegyei helységtől vették előnevöket. Gibárti Keserű István volt Valkó vármegye követe az 1505. évi rákosi gyűlésen. (Pesty; Eltűnt régi vármegyék, I, 290.) Nem lehetetlen a föntebbiek után, hogy e Keserűk is az Osl nemzetségéből valók, kik, mint tudjuk, Valkómegyében is birtokosok valának. De ez lehet teljesen alaptalan gyanítás is.}* – Lehet azonban, hogy a szóbanforgó Keserű András a János-ági András, kinek szintén van Jakab nevű fia.

Szatmárfia Miklós.

Iacute;me ez ama Miklós, kiről gyanakszom, hogy I. Osl fia volt.
Hogy szintén tagja volt az Osl-nemzetségnek, kétségtelen. Ilyenül elismerték öt 1237-ben Osl (a bán), Tamás (a Kanizsaiak őse), Miklós (a főispán) és Péterfia Péter (aSúr unokája). Mi több: halála után, 1239-ben követelték hagyatékát, mely, mint mondák, öröklött birtok, s ekkor a föntebbiekhez szegődött György is, a Móricz fia és Herbord, II. Osl fia.
Mily rokonsági viszonyban állott Szatmárfia Miklós a föntebbiekhez, kik a nemzetség nem egy nemzedékéhez tartoztak, hanem vegyest a másodikhoz, harmadikhoz és negyedikhez, szabatosan meg nem határozzák, hanem csak rokonuknak, cognatusnak nevezik őt._{Fejér, CD. IV/I, 147. – Árpádk. új Okmt. II, 75.}*
Lehet, hogy Miklós fia volt Oslnak. A Szatmár név, ha kivetjük belőle az euphemisticus t betűt, szabatos fordítása a szláv Oslnak. Később is, hogy az Oslidák magok untak rá ősi nevökre, szintén egy t betűt vetettek közbe. Elöbb Hostel-nek, aztán Ost-nak nevezték el magokat.
Ha föltevésemet valaha talán megerősítené valamely szerencsés lelet, nem sok hasznát venné a genealogia, mert Miklós úrnak fiú örököse nem maradt, csak egy leánya.
A mit felőle tudunk, annyi, hogy szerző ember, emberséges gondolkozású és kegyes férfiú vala. Birtoka volt Csornán, Moróczon (Márcz), Berényen, (Sajtos-) Kálon, Domonyán, Lozson, Behun és Salysán. Többnyire vételes birtokok. Halála előtt, 1237-ben nejéről, ki őt híven és szeretettel gondozta, szépen gondoskodott._{Fejér, CD. IV/I, 77. – A köteles hitbéren felül néjére hagyta kis-csornai (ín minori Syrna) összes házait tartozékaikkal, érteni kell: a jobbágyházakat telkeikkel együtt; továbbá a helység negyedrészét egy ekével s Legina nevű rabszolgáját tized magával, fiaival és leányaival együtt. Ezekre azonban kikötötte, hogy felesége halála után fölszabadíttassanak. Hagyott neki négy ökröt, hat nem idomított, s egy jó, idomított, tarka lovat. Neki hagyta a Hemo comestől vett földet egy (rab-) szolgával, egy (rab-) szolgálóval és öt szabadossal, kiket ugyancsak Hemótól vett harmincz márkáért. Neki hagyta még szebenai (másutt Zebirna, Zibirna alakban fordul elő e név; tán a mai Szobor) szőllei harmadrészét azon kikötéssel, hogy e szőllő felesége halála után a csornai templomra maradjon. «Sed, ut praefatus sum, ista omnia non pro dote sua, sed pro humillimo servitio suo et reverentia, quae mihi, in gravi infirmitate laboranti exhibuit, pie sibi donavi», és pedig «absque ulla contradictione». Buzgón kéri rokonait, hogy ezért semmit se vonjanak le az asszony hitbéréből, hanem teljesen adják ki neki. Miből kitetszik, hogy Miklós úrnak csakugyan volt öröklött birtoka is, mely levonva belőle a felesége hitbérét és leánya negyedét, a rokonokat illette.}* Azonképen ellátta a csornai egyházat és zárdát, melynek kegyura volt._{Kis-csornai magánbirtoka felét hagyta a prépostságnak, két ekealja földet, kaszálókkal és rétekkel, Moróczon pedig egy (jobbágy-) telket. Azon körülmény, hogy egyik kegyura volt az «Osl conventjé»-nek, szintén megerősít a föltevésben, hogy Miklós Osl fia volt.}*
Birtokai legnagyobb részét azonban_{Behu, Damonya, Lozs és Salysa néven fordul elő e birtokrész Fejérnél.}* halála esetére, II. Endre király engedelmével és rokonai ellenmondása nélkül a templomos lova goknak hagyta. Miután azonban elhúnyt, pert indítottak az imént név szerint fölsorolt rokonok a templáriusok ellen, állítván, hogy végrendelkező rokonuk eme birtokai örökösek levén, az ország fennálló szokásai szerint nekik joguk volna azokat pénzen megváltani, a mire hajlandók is. IV. Béla király állításuk megbizonyítására esküt kivánt. Hogy esküdjenek meg a győri templomban, miszerint csakugyan örökösek és nem vételesek a templomosoknak hagyott birtokok. De az Oslók nem merték az esküt letenni, miáltal elismerték, hogy a szóban forgó birtokok csakugyan vételesek.
Ekkor előállott Szatmárfia Miklós veje és követelte ama hagyatékból felesége leánynegyedi illetményét. De a király azon világos végzéssel ütötte el e felperest követelésétől, hogy vételes javakból nem illeti meg a nőket a leánynegyed._{Adjuk eredetiben is ezen, középkori jogtörténetünkre nézve fontos decisiót: «Cum (bora) fuerint emticia et non hereditaria patris ipsius, et pater filie nihil expresse reliquerit de eisdem, nullam inde eius filiam de iure habere porcionem.» (Fejér, CD. IV/I, 146.)}*

A Súr-ág.

Az Agyagosaiak.
Végezvén Szatmárfia Miklóssal, akár fia volt I. Oslnak, akár nem; sorra kell vennünk I. Osl fiainak: Súrnak, Móricznak, Belednekés II. Oslnak ivadékát, hogy syntheticus módszerrel állíthassuk egybe az Oslok nemzetségfáját.
Megkezdjük Súrral, kinek fiával és unokáival 1256-ban találkozánk, midőn az erleni és potyondi nemesek Agyagost el akarták tőlök perelni. – Súr unokái azt felelték e nemeseknek, hogy Agyagost II. Endre király cserébe adta nekik Adul nevű örökölt birtokukért, s hogy erre a királynak teljes joga vala. Ugy látszik azonban, mintha állításukat sem okiratos bizonyítékkal, se tanúkkal begyőzni nem tudták volna; mert a nádor Isten ítéletére hagyta az ügy eldöntését, a feleket furkókkal kivívandó harczra utasítván. Végre békéltetők szavára hajtva, akként egyeztek meg a pörlekedők, hogy az alperes Péterfiak húsz márkát fizessenek a felperes nemeseknek, mit miután a győri káptalan előtt megcselekedésnek, a nádor elrendelte, hogy beigtassák őket Agyagos birodalmába, melytől azután többnyire Agyagosiaknak nevezték magokat._{Sopronm. Oklt. I, 23. – Agyagos a határjárásában előkerülő Vitnyéddel együtt maig is fönnáll.}*
Súrfia I. Péternek nyolcz fiát: Gergelyt, Dénest, Andrást, II. Pétert, Feldriket, II. Súrt, Domokost és Benedeket,nemkülönben két leányát ismerjük, Margitot és Bibarát.
Tárgyaljuk őket ezen sorban.
1. Gergely többnyire Agyagosi vezetéknévvel 1256 és 1292 közt fordul elő. Egyszer azonban önmaga így nevei magát: «Nos Gregorius comes de Alrams, filius Petri comitis de genere Oschli»._{Sopronm. Oklt. I, 58. – Fejér, CD. VII/II, 164.}* Levelét, mely e fölirattal kezdődik, az Osl-nemzetség karmos sas szárnyát feltüntető pecséttel erősítette meg._{Lásd e pecsét mássát Duelli, Hist. Ord. Teutonici, p. III, c. III, pag. 82, nro 13.}* – Volt Alramson kívül, mely utóbb a Nagy-Martoniak birtokába ment át, Hideg-Séden és Homokon is birtoka._{Hideg-Sédet és Homokot vagy Honkit Csák bán fiaitól előbb zálogba bírták volt az Osl-nembeli Péterfiak: Gergely és András. Minthogy azonban Csák bán fiai ki nem tudták váltani, ráállottak, hogy méltányos felülfizetéssel a zálogolók örök birtokában maradjon a két helység. (Fejér, CD. V/III, 98. VII/II, 89. – Árpádk. új Okmt. IX, 313. 314. – Sopronm. Oklt. I, 50. 296.)}* Ezt Czenken és Gyalókán szerzett fekvőségekkel szaporította; de czenki birtokát meg eladta. Gyalóka negyedrészét Wlcsei (Velcsei) Szoboszlófia Jakabtól kapta azon igaztalanságok és károk pótlásául, melyeket ez neki okozott._{Hazai Okmt. I, 85. – Árpádk. új Okmt. IX, 316. – Kubinyi Oklt. I, 222.}* Maradékáról nincs említés._{1281-ben (Fejér, CD. V/III, 100) előkerül bizonyos «Geur filius Petri, qui est de cognacione Mauricii de gesere Osl». Ezen Geur (Georgius) meglehet, Gergelyünk, minthogy Georgius és Gregorius neveket sürűn fel szokták az időben cserélni.}*
2. Dénes Csák Máté nádornak, a Trencsényi nagybátyjának állott szolgálatában és részt vett a Marchegg mellett vívott csatában, hol Otakár cseh király életét hagyta, s a magyar hadsereg a Habsburgi fejedelmi ház, nemkülönben a németség uralmát a szláv elem fölött napjainkig megalapította. Máté nádort, a magyar segítő hadak vezérét (principem) majdnem ugyanazon sors éri vala, mely Otakárt érte, ha Dénes mester vére hullásával nem védelmezi. Az ellenség, ugyanis kiemelte nyergéből, mi nagy veszedelem volt az akkori pánczélos időben, mert a földre bukott vitéz a maga jóvoltából lábra sem igen tudott állani. – IV. László király ezért megjutalmazta Dénest, neki adván (1279.) a sopronvármegyei Dág nevű birtokot._{Árpádk. új Okmt. IX, 223. – Fejér, CD. V/II, 561. – Dág előbb Péter, soproni várnagyé volt. De Péter Purgravius (Burggraf) elárulta Sopronyt Otakár cseh királynak, s a hű sopronyi polgárok közül némelyeket kivégeztetett, amiért Csák Máté nádor és soproni ispán őt halálra itélte.}*
Dénes két fiáról: Dezsőrőlés Istvánról többször van említés, leginkább akkor, ha egyik vagy másik birtokukat eladják._{1302-ben Péter-Németi birtokukat adják el a Nagy-Martoniaknak (Fejér, CD. VIII/I, 104.); 1318-ban elvesztik Pomáz mellett fekvő aszófői fekvőségöket (Anjouk. Okmt. I, 484.); 1321-ben Szerdahelyt idegenítik el (Fejér, CD. VIII/II, 313.); 1322-ben agyagosi birtokrészöket adják el Lőrincznek, a Kanizsaiak törzsének (Sopronm. Oklt. I, 91.).}* Hanem azért maradtak még birtokaik, de ezek is eladók valának, mert Imrefia Lörincz és testvérei (a Tamás-ágból) mindenkit, hazafiakat és osztrákokat tilalmaztak azok megszerzésétől, őket mint közelebbi rokonokat és szomszédokat illetvén az elővételi jog._{Sopronm. Oklt. I, 98. 131.}* Csakhogy hasztalan volt e tilalmazás, mert «nemes Hereni István», a Dénesfia 1334-ben összes, Németiben, Kéren, Sarrodon, Agyagoson, Családon, Herenen és Aranyoson levő birtokait Nagy-Martoni Lörincznek kétszáz márka denárért zálogba adta azon kikötéssel mégis, hogy közelebbi rokonainak jogukban álland a mondott összegen azokat kiváltaniok._{Fejér; CD, VIII/III, 751.}*
3. A harmadik testvérrel: Agyagosi Andrással 1257-től fogva szintén ismételve találkozunk._{L. Hazai Okmt. IV, 60. – Árpádk. új Okmt. IX, 313-4. – Fejér, CD. V/III, 98. – Sőt az egyességben a Jákiak és Pósa fiai közt már 1229-ben előforduló «Andreas comes, filius Petri de genere Osl» alighanem Agyagosi András. (Fejér, CD. VII/I, 223.)}*
Az 1280-as években András mester is, meg II. Súr is a Német-Újváriak pártján állának, minthogy a Német-Újvári Miklós adományos levelén a kedhelyi monostor számára tanúkul mint «chari nostri» szerepelnek._{Árpádk. új Okmt. IX, 427.}* Később azonban András gróf több más Osl-nemzetségbelivel a király, IV. László részén küzdött, midőn ez a Német-Újváriak erősségét, Perestyén_{Pernstein, később Porostyán, aztán Borostyánkő a neve. A Német-Újváriak az osztrák kútfőkben nem ritkán Pernateini grófoknak neveztetnek. – V. István király egy levelében Frusten, egy másik 1273. évi levélben Furustan alakban fordul elő. Ez egykor erős sziklavár Vas vármegyében, a kőszegi járásban fekszik. (Tudománytár, 1840.)}* várát megtámadá. András gróf, ki ekkor már jó koros lehetett, fogságba került, melyből aligha került ki csekélyebb váltság-díjjal, mint unokaöcscse Imrefia Gergely,_{Árpádk. új Okmt. XII, 455.}* ha ugyan ott nem hagyta életét.
Hogy Agyagosi Andrásnak több fia volt, kitetszik II. Súr (filius comitis Petri de genere Osl) 1298-ban tett bevallásából, melyben testvérnek, Agyagosi Andrásnak több fiát említi;_{Filios comitis Andree fratris sui (Fejér, CD. VII/II., 254.)}* aztán Kanizsai Lőrincz és testvérei tiltakozásából, melylyel a Súr-ág több tagját birtokaik elidegenítésétől tiltják, hol András fiairól szintén többes számban van szó._{Sopronm. Oklt. I, 92. ddo 1324.}*
Ezek egyikéről, Jánosról 1302. április 15-én értesülünk, midőn Péter-Németi nevű birtokát unokatestvérével Peticzczel Nagy-Martoni Simonnak elzálogosította._{Fejér, CD. VIII/I, 103.}* Máskor, ugyanazon évi június 11-én, midőn Péter-Németit és Sikremset, mely helységek Kabold-vára és Nagy-Marton közt feküdtek, ugyancsak a Nagy-Martoniaknak, többed magával, birtokos társaival eladta._{Fejér, CD. VIII/I, 104. – Meg van említve, hogy Péter-Németiben bástyafallal körített templom (ecclesia incastellata) állt, kétségkívül a szomszéd németek többször ismétlődő rablásai ellen.}* – Ugyanekkor említtetik II. András is, mint János testvére, kit ő, János, képvisel. Minden arra mutat, hogy édes testvérről van szó.
Agyagosi András harmadik fiát (III.) Péternek hítták, ki 1351-ben mint tanú szerepelt. Egyébkint iparkodó és szerző ember volt. Kont Miklós nádor Nagy-Heflán három negyedrészét és Arlamost neki itélte meg Nagy-Martoni Miklós ellenében és I. Lajos király ez itéletet megerősítvén, elrendelé, hogy a nevezett birtokba igtassák be. Mi megtörténvén, egész Nagy-Heflán az övé lett, mert a negyedik részt már előbbről birta._{Sopronm. Oklt. I, 250. – Fejér, CD. IX/II, 528. ddo 1356.}* Ez időtől fogva Nagy-Hefláninak is nevezték, hihetőleg azért, mert lakását oda tette át és gondja volt, hogy jobbágyokat telepítsen e birtokára s azt jövedelmessé tegye._{Sopronm. Oklt. I, 297.}* Ellenben Homokra és Hidegsédre vonatkozó birtokleveleit Kanizsai Lőrincz fiainak adta át, bizonyára nem más okból, hanem mert azok a mondott birtokokat megvették._{Sopronm. Oklt. I. 297.}*
1359. április végén Győrött nagy betegen feküdvén, magához kérette a káptalan nehány tagját, kik előtt nagy-hefláni birtoka azon telkét, melynek Fux volt a bérlője, nővére, Velflin soproni polgár felesége fiára hagyta._{Fejér; CD. IX/III, 103.}* – Volt egy másik nővére is, Klára nevű, ki felesége volt bizonyos Wolfartnak (aligha Nagy Lajos híres condottierejének), ki után fiai Mert (Márton) és Péter Nagy-Heflán negyed részét öröklék, melyet utóbb Fraknói Pál grófnak eladtak._{Fejér, CD. XII, 317. X/II, 149.}* – Többi birtoka fiának, Agyagosi Zeure Antalnak maradt._{Az Index script. antiq. famil. Puchheim fol. (1. Wertnernél, Die Grafen von Mattersdorf-Forchtenstein, pag. 84.) Czura nevű testvért is ad Antalnak. Ha vajjon ezen Czura III. Súr-e, mint Wertner véli, eldönteni nem tudom. Magyar okirat-tárainkban eleddig III. Sárnak nincsen nyoma. – 1405-bel említés tétetik néhai Agyagosi Szöre János özvegyéről, Lajkóról, ki Agyagost illetéktelenűl elfoglalva tartja. (Sopronm. Oklt. I, 572.) Azt azonban, hogy mily rokonság fűzte Antalhoz? nem tudjuk.}*
A mit erről a Szőre Antalról tudunk, nem épen épületes dolog. Nagy-Heflán idegen kézre jutott. Negyedrészét, mint láttuk, a Wolfartfiúk kapták, s ezt is, valamint a többi három negyedrészt a Nagy-Martoniak vették meg, illetve csikarták ki Antal úrtól, és váltották magokhoz Smerel és Ewal nevű soproni uzsorás zsidóktól; kiknek körmei közé került a gyámoltalan Szőre. Egyéb birtokai is idegen kézre jutottak, miért rokonai, az Oslfiak pörrel támadták meg őt, aztán a Nagy-Martoniakat._{Sopronm. Oklt. I, 482. 503. – Fejér, CD. X/I, 315. V. ö. Turul, VII, 68.}* E hosszan tartó pör nemzedékről nemzedékre szállott és túlélte a Nagy-Martoniakat. Volt Szőre Antalnak egy (IV.) Péter nevű fia, ki atyját 1390. június 10-én javai elidegenítésétől, Fraknai Pált pedig azok megszerzésétől tiltja. De ez, alig lehet kételkednünk benne, atyja előtt húnyt el._{Fejér, CD. X/VIII, 316: «Petrus filius Antonii, filii Petri dicti Zeme (így, Zeure helyett), de Agyagos» Fraknai Pál pedig így fordul elő: «Magister Paulus dictus Her de Frachno.»}*
1410-ben, már Szőre Antal halála után, fölállottak az Oslfiak Sopron vármegye közgyűlésén és panaszosan előadák, mint fogta el néhai Fraknai Pál gróf osztályos rokonukat, Szőre Antalt és tartotta béklyókban mindaddig, míg Heflánt, mely voltaképen őket, a panaszosokat illeti, örökbe nem vallotta neki. S az alispán, meg a szolgabirák ez állítás valóságát nem tagadták._{Sopronm. Oklt. I, 630.}*
4. I. Súr negyedik umokájáról, Péterfia II. Péterről elsőben 1256-ban, aztán 1265-ben értesülünk, midőn Kolochon (Széplaktól nyugatra) négy ekényi földjét II. Oslfia Herbordnak elörökíti, és ismét 1299-ben, midőn hereni (Hirm) jobbágytelkeit Nádasdi Perlup grófnak, kivel közelebbről azonnal megismerkedünk, zálogba adja._{Fejér, CD. VI/II, 217.}*
Fiát a maga nevére Péternek (IV.) kereszteltette, de ezt atyjától megkülönböztetésül kis Péternek, Peticznek (Petice) nevezték el.
Ezen Peticz 1302-ben Péter-Németi nevű birtokát, mint már érintők, a Nagy-Martoniaknak előbb zálogba adta, aztán végleg elörökítette._{Fejér, CD. VIII/I, 103. 104.}* – 1318. október 12-én kerül ismét szemünk elé, mikoron arról értesülünk, hogy Pomáz és a dömösi prépostság birtokai szomszédságában levő aszófői jószágát, melyet nagybátyjának Dénesnek fiaival: Dezsővel és Istvánnal, nemkülönben Domonkosfia Miklóssal közösen birt, I. Károly király tőlök hűtlenségök büntetéseűl elvette és Becsei Imrének adta. De úgy látszik, a hűtlenség (valószinűleg a Német-Ujváriakkal tartottak) nem volt főben járó; voltak továbbá a nemzetségben, kik azt hűségök és jeles szolgálataik által ellensúlyozták, a így a bűnbocsánat nem volt kizárva: a miért Becsei Imre jónak látta pénzen is magához váltani e birtokot, és negyven kereskedelmi márkát adott érette. Anjouk. Okmt. I, 484. – Aztán ismét előkerül 1324. évi márczius 28-án nevezett atyafiaival, kikhez még András járult, midőn-Kanizsai Lőrincz és testvérei tiltják őket birtokaik: Szerdahely, Heren, Márcz, Szemenye, Heflán, Agyagos és Rábaköz-Németi eladásától._{Sopronm. Oklt. I, 98.}* – Utóbb (1335. június 9.) Németi nevű birtokát a Rábaközön mégis csak zálogba adta IV. Osl fiainak: Jánosnak, Miklósnak és Domonkosnak olyképen, hogy őt annak haszna élvezetében bántani nem fogják. Pénzt is kapott tőlök._{Sopronm. Oklt. I, 132.}* Miből arra lehet következtetni, hogy rossz gazda azért volt, mert gyermekei nem valának, valaminthogy ilyenekről nem is történik emlékezés, és hogy vagyonát a nevezett Oslfiak biztosítani akarták magoknak.
5. Feldrikről 1258-ban van emlékezés, midőn testvére Gergely az ő nevében is tárgyal a veszprémi káptalan előtt. Minthogy aztán nem fordúl elő, valószinű, hogy korán elhalt._{Árpádk. új Okmt. II, 312. VII, 496. V. ö. Wertnert a Turulban VIII, 47.}*
6. II. Súr, a hatodik Péterfi, egy személy azon «Péter fia Súrral», ki 1277-ben kaboldi várnagy és mint ilyen idősb Csák Máténak, a volt nádornak, soproni, mosónyi és banai vármegyeispánnak serviense._{Árpádk. új Okmt. X, 367. – Kubinyi Oklt. I, 100. Levelét birjuk gazdájához, Csák Mátéhoz «Sopron, 1277. márczius 26.» kelettel, melyet testvére pecsétnyomójával erősít meg. E pecsét köriratából csupán nehány betű maradt fönn; egyebek közt: «† S. F...»; miből bátran következtethetjük, hogy ezen pecsétkölcsönző, megnevezetlen testvére Feldrik, minthogy F betüvel kezdődő nevű testvére más nem volt.}*
Egy leányát ismerjük csak, Margitot,és biztosra vehejük, hogy ez volt egyetlen, őt túlélő magzatja. E leánya feleségűl ment imént említett Nádasdi Perluphoz. Számokra, leánya és neje számára igyekezett II. Súr gróf minden vagyonát biztosítani. Nagy-Heflán felét, mely az ő osztályrésze volt, 120 márka erejéig, – Moróczot száz márka erejéig elzálogosította vejének azon kikötéssel, ha fiút nem hagyna maga után, az oldalrokonság kiválthatja ugyan e zálogot, de kétszáz márkát köteles leányának negyedi járandóság czímén kifizetni._{Fejér, CD. VII/II, 254. VIII/I, 74.}*
Ezen asszony, «az Osl nemzetségbeli Margit asszony, a Súr gróf leánya» 1312-ben már mint néhai Nádasdi Perlup özvegye nagy-hefláni és márczfalvi birtokait, melyek atyjáról férjére, ennek halála után pedig zálogképen reá jutottak, Nagy-Martoni Pálnak, a későbbi országbirónak engedte át, mert ez őt eddig is szegénységében pénzzel, ruházattal, élelemmel segítette, különös pártfogásába vette és kötelezte magát, hogy élte fogytáig minden tekintetben gondoskodik felőle._{Fejér, CD. VIII/I, 470.}* – Láttuk, hogy ez alku nem állott meg Nagy-Heflán visszaszállott a Súr-ágra.
Domokosról1302-ben veszünk tudomást, midőn testvéreivel és unokatestvéreivel közösen a Nagy-Martoniaknak eladják az osztrák határon fekvő Péter-Németit és Sikremset, osztatlan birtokukat. Ő ez eladásnál első helyen említtetik és fiait is képviseli._{Fejér, CD. VIII/I, 104.}* Ezek közől azonban csak egyet ismerünk név szerint: Németi vagy Rábaköz-Németi Miklóst, ki a többször említett Peticzczel és Dénes fiaival egyetemben, mint Károly király hűtlenei, 1318-ban elvesztik aszófői közös birtokukat._{Anjouk. Okmt. I, 484. – Ugyanazon évben elzálogosítja, 1321-ben pedig eladja Szerdahelyt a Nagy-Martoniaknak. (Fejér, CD. VIII/II, 198. 312.)}* Előkerül még 1324-ben is azon ágbeli rokonai közt, kiket a Kanizsaiak birtokaik elidegenítésétől tiltanak._{Sopronm. Oklt. I, 98.}* – Végre 1332. évi április 12-én alkotott végrendeletében a sarrodi vámjövedelemnek reá eső részét a csornai monostornak hagyja. Jelen van ez alkalommal Oslfia János az Osl-ágból és hozzájárulását jelenti ki._{Fejér, CD. VIII/III, 649.}*
8. Benedeketcsak fiában, Egyedben ismerjük, ki szintén egyike a Péter-Németi nevű közös birtok eladóinak._{Fejér, VIII/I, 104.}*
9. Súrfia I. Péter két leánya egyikét Margitnakhítták és Örsi Miska comesnek volt felesége. Margit asszony az örsi templomban férje védszentjének, szent Mihálynak oltárt emelt, melyet Bertalan veszprémi püspök (1226-1234) szentelt meg._{Hogy ez alkalommal az Osl nemzetség elnézésből vagy készakarva, de hibásan van Solnak írva, arra Wertner figyelmeztetett a Turulban (VIII, 47.). Szándékosságot is föltételezhetünk e kisérletben, mert időközönkint tapasztalható, hogy e nemzetség egyik-másik tagja a fatalis Osl névtől szabadulni óhajt; míg végre a különböző probálgatások (Oschli, Oslu, Osol, Sol, Hosl, Hostel, Hosth) után közakarattal az Ost-ban állapodtak meg.}* Két fia volt: Ábrám és Rénold, kikkel anyjok hitbérére nézve annak fivérei egyeznek meg huszonöt márkában._{Árpádk. új Okmt. VII, 496.}*
10. A másik leányt Bibarának hítták és Miskócz fia Egyednek volt neje, utóbb özvegye. 1291-ben már nem élt._{Hazai Okmt. I, 85.}*

* * *

1255-ben ernlíttetik bizonyos «Stephanus filius Stephani de generacione Cherna»,_{Hazai Oklevélt. 31.}* kinek ivadéka nem lévén, őt örökség útján megillető csernai összes birtokát a csernai monostornak hagyta – testvérének is, Ivánnak megegyezésével, mint ezt IV. Béla királynak az adományt megerősítő, 1257-ben kelt leveléből tudjuk._{U. o. 35. 1. – 1228-ban meg «terra Stephani nomine Chorna» (Fejér, CD. VII/V, 238) fordul elő. Azt vélem, hogy ezen István egy a föntebbivel.}*
Minthogy a Surna név idő folytán Csernára, aztán Csornára változott, valószinűnek tartom, hogy a «Cserna generacio» alatt első sorban a Súr ivadékát lehet értenünk, a miért I. Súrnak I. Péteren kívül még egy fiút kell adnunk, ezen I. Istvánt, kinek egyik fia, II. István fimaradék nélkül halt meg, míg a másik, János vagy Iván 1264-ben nejének Bibornak,Jakvai István leányának hitbére és nászhozománya fejében a sopronmegyei Szoport, vételes földét adta._{Árpádk. új Okmt. III, 115. – Hogy e helyt egy külön nemzetséggel nincs dolgunk, hanem az Osl genus egy elágazásával, ez iránt annál kevésbbé van kételyem, minthogy más helyütt (Árpádk. új Okmt. III, 115.) minden valószinűséggel ugyanezen István fia János Osl nemzetségbelinek mondatik («Johanne filio Stephani de generacione Osl») ott, hol neje Bibor asszony Szoport «Comiti Georgio de Cherna» elidegeníti. Ezen Chernai Móriczfia György szintén Oslida, a mint azonnal látni fogjuk a Móricz-ág ivadéka közt. A ki ez időben Csornai nevet viselt, arról ne kételkedjünk, hogy Osl-ivadék.}* Ez körübelül szintén ugyanannyit tesz, hogy nincsen fimaradékok. A szerencsés anya nem vette vissza nászhozományát, nem követelte hitbérét, hanem hagyta fiainak. Bibor azonfelül, a mint kikapta illetményét, azt nyomban el is adta Móriczfia Györgynek! – Ezek utána Súr-ág vagyis az Agyagosiak (Nagy-Heflániak, Rábaköz-Németiek, Hereniek) nemzedékfája így alakul:
A Súr-ág nemzedékfája.

(Az Agyagosiak, Nagy-Heftániak, Németiek, Hereniek.) I. Osl ispán, a XII. század derekán.; I. Súr.; I. Péter 1256.; I. István, 1228.; II. István 1255-7. †.; I. János 1257-1264.; neje: Jakvai Bibor.; Gergely, 1256-1292.; Dénes, 1270.; I. András, 1229?-1298.; II. Péter, 1237-1299.; Feldrik, 1258.; II. Súr, Kaboldi várnagy, 1257-1299.; Domokos, 1302.; Benedek.; Margit, férje: Örsi Miksa gróf. 133*. †; Bibara, férje: Miskóczfia Egyed. † 1291.; Dezső, 1302-1324.; Hereni III. István, 1302-1334.; IV. Péter (Peticz,) 1302-1353.; Margit, 1298. Nádasdi Perlup neje, 1312 özvegye.; Németi Miklós 1302 † 1332.; Egyed, 1302.; Ábrám, 1258.; Renold; II. János, 1302.; II. András, 1302.; III. Péter 1351-1359.; Klára, férje: Wolfart.; Velflinné.; Czura (III. Súr?) 1378.; Zeure Antal 1378-1391.; IV. Péter, 1390.; Márton, 1386-1393.; Péter.; István 1359.

A Móricz-ág.

A Szemenyeiek és Szántaiak.
Móricz I. Osl ispánnak volt fia. Tudjuk ezt II. Osl bán ajakáról, midőn a csornai prépostság alapítványát szinte az egész nemzetség hozzá járultával megjavította. «Móricz öcsém – ugymond – szintén adott hozzá egy fél szőllőt Sorokón (Sacorou) és mágocsi vételes földet»._{Sopronm. Oklt. I, 18.}*
Vajon ő-e az a Móricz, ki 1233-ban és 1234-ben mint II. Endre király főpinczemestere és mosonyi ispán fordul elő,_{Árpádk. új Okmt. I, 304. VI, 518. 521. 549. 552. XI, 257. 260. – Fejér, CD. III/II, 407. – Knauz, Monum. Strigon. I, 296.}* állítani nem merjük, minthogy ugyanekkor egy másik Móricz is szerepel: a Móriczhidai, a Pok nemzetségből való.
Két fiát ismerjük, II. Móriczot és Györgyöt. II. Móriczot Csák Máté nádor az idősb, Tót-Telek nevű vételes, Szárföld és Vezekény, szomszédságában fekvő birtokába iktatta;_{Árpádk. új Okmt. VII, 255. 328. – Kubínyi Oklt. I, 100. 124 225.}* mi arra vall, hogy szerző ember volt. Hogy istenfélő is volt, arról a győri káptalan tanuskodik azon pecsétes levelével, melyben előadja, hogy az Osl nemzetségbeli Móricz ispán fia Móricz gróf nagyon érett korában, igen ájtatosan elhunyt Csornán 1281-ben. Betegágyán tett utolsó rendelkezésében, körülötte levén felesége, a Locsmándi Frank ispán leánya, továbbá, atyafiai: a Péterfia Győr (Geur = Georgius, a Súr-ágból) és Imre a Tamás gróf fia (a Kanizsaiak őse), nem különben Demeter barát a monostor kincstárosa és János a szent Ilonáról nevezett csornai plebániatemplom papja, – minthogy Isten meg nem áldotta fiörökösökkel, a csornai monostornak hagyta zebirnai, két kerékre és két kőre járó malmát, két telkét, a malom szomszédságában emelkedő kastélyát (arcem), és Morócz (Márcz) közelében a Bichturianuson az öt illető cseberrészt (cybriones, hegyvámot), melynek a csornai prépostság az utóbbi bordézma-váltságig birodalmában volt._{Laky Demeter perjel úr szives közlése.}* Azután meghalt és a monostori templom alá, melynek kegyura volt, örök nyugalomra eltétetett._{Fejér, CD. V/III, 100.}*
György, a másik fiú, egyike azoknak, kiket a várföldeket visszafoglaló bizottság a jáki templom fölszentelésekor (256. május 2.) meghiteltetett arra, hogy az Al nevű földtér az Oslok örökölt birtoka._{Árpádk. új Okmt. XI, 432.}* Ugyancsak neki_{Comiti Georgio, filio Mauricii de Cserna.»}* adja el Iván neje, Jakvai Bibor asszony hitbéri járandóságát Szoporon._{Árpádk. új Okmt. III, 115. V. ö. Sopronm. Oklt. I, 621.}*
Györgynek több fia volt; név szerint azonban csak kettőt ismerünk közűlök: Márkot és II. Györgyöt._{Árpádk. új Okmt. X, 417: III. Endre király meghagyja a győri káptalannak, hogy «terras magistri Mark et fratrum suorum, filiorum comitis Georgii de genere Osul, Pechen, Tattheluk et Vamarol (helyesebben Kubinyi Okltára I. 181: «Puthun, Tottheluk et Zamarol) vocatas» újra határolják meg. – Másutt arról értesülünk, hogy a sopronmegyei Szerdahely határos «a meridie Marcii; filii Georgii de ... greneracione Osl» birtokával, mely «Zemene nuncupatur» (Fejér, CD. VIII/II, 312). Miből arra kell következtetnünk, hogy a Szemenyeiek (nobiles de Zemenye, mint őket a csornai prépost nevezi) a Móricz-ág ivadéka.}*
Márknak ismét két fiát ismerjük, Jánost és Miklóst, Györgynek pedig egy fiát, II. Miklóst._{Megismerkedünk velök 1327-ben, midőn «Johannes filius Mark de genere Osl pro se et pro eodem patre suo ac Nicolao fratre suo» Osl fiainak: Jánosnak, Miklósnak és Domokosnak (az Ostffyak törzsének) csornai birtokrészöket zálogba adják. (Sopronm. Oklt. I, 119. V. ö. Fejér, CD. X/VIII, 402.) – Midőn pedig ezen zálogba vetett birtokukat 1343-ban ugyancsak a nevezett Oslfiaknak végleg eladják, akkor megismerkedünk György fiával is, II. Miklóssal. (Sopronm. Oklt. I, 172.)}*E két Miklós ivadékáról eleddig föltárt régiségeink hallgatnak; ellenben Jánosnak ismerjük fiát is, unokáit is. Tudniillik Szemenyei Cikos III. Miklóst és fiait: Pétert és Gáspárt, a sopronmegyei Szántó birtokosait (1384),_{Sopronm. Oklt. I, 4-8; Ludbregi Chuz bán utódai tilalmazzák «Nicolaum dictum Chykus filium Johannis filii Mark de Zemenye, Petrum et Gaspar filios suos» a két Szántó elidegenítésétöl, – Szántó ma Ottova. (Nagy Imre.)}* kik, úgy tetszik, nagyon is lefelé gazdálkodának; mert minden tilalmazás daczára eladogatták birtokaikat,_{Sopronm. Oklt. I, 501. 522, 553. – Fejér, CD. X/II, 812. Ez alkalommal megismerkedünk Gáspár fiával Istvánnal is.}* úgy hogy midőn nővéröket Annát az «egyház szine előtt» feleségül akarták adni, nem állott módjokban őt illőn felruházni. Szopor nevű birtokukat tehát átengedtek «urának és férjének,» Simonházi Terestyénfia Istvánnak, azt is azzal, hogy váltsa ki magának (1398)._{Sopronm. Oklt. I, 533. V. ö. Ugyanott I, 621, hol Gásspár özvegyével, Dorottyával is megösmerkedünk.}*
Azonban utódjaik már megint szerezgetnek. Úgy értesülünk 1455-ben, hogy Szántói Péterfia László, felesége Anna, fiaik: Mihály, II. Péter és II. János, azonképen leányok Ilona, Szántai Pálfia Györgyné asszony, amiért Egyház-Karmacsi Miklóst horvátországi fogságából negyvennégy arany forinton kiszabadították, ez némi birtokát leköté nekik. V. László király pedig, tekintve a Szántaiak néha napján kimutatott hűségét, megerősítette az adományt. De bizony szegényes emberek ekkor már a Móricz gróf maradéki, mert a király és a kapornaki konvent is, nem hogy «magnificus», de még «egregiu» czímmel sem illeti őket, hanem csak «providus»- «előrelátók»-nak czímezi._{Hazai Okmt. II, 333.}* Előrelátók vajha eleik voltak volna!
Adjuk a Móricz-ág nemzedékfáját:
A Móricz-ág nemzedékfája. (A Szemenyeiek és Szántaiak.); I. Osl, ispán, a XII. század derekán.;

I. Móricz, 1228-1230.; II. Móricz, † 1281. Neje: Locsmándi Frank leánya.; I. György, 1239-1264.; Márk, 129*-1329.; II. György, 1327.; I. János 1327-1343.; I. Miklós, 1327.; II. Miklós, 1343.; Szemenyei Cikos III. Miklós, 1384. Özvegye: Anna, 1400. Szántói I. Péter, 1384-1401.; Szántói Cikos Gáspár, 1384-1401.; Özvegye: Dorottya, 1410.; Anna, 1398. Simonházi István neje.; Szántói László, 1455. Neje: Anna.; István. 1396-1410.; Mihály, 1455.; II. Péter, 1455.; II. János, 1455.; Ilona, 1455. Férje: Szántói György

A Beled-ág.

A Kis-Heflániak, Lozsiak, Viczaiak.
I. Belud avagy Beled – mert e név ily alakban maradt ránk egy Sopron- és egy mosonymegyei helység nevében – I. Osl ispánnak már említett fia, ki 1230-ban, a csornai monostor újabb javadalmazásához adott egy ekealja földet Perczelen (ma: Tót-Keresztur), két szőllőt Nágocson (Maglócza) és egy malmot sopronmegyei Beleden,_{Sopronm. Oklt. I, 18. – «Stephanus palatinus de Chak, comes Soproniensis et magister agasonum regis» a csornai egyház viczai malmát, «in sua propria curia sitam» 1247-ben jól fölszerelve találta. – Ugyanezen malmot a Beled fiai később hatalmaskodva visszavették, azonban 1307-ben meg visszaadták szent Mihály főangyalnak; «qui est corona, tutela et redempcio nostra coram supremo iudice.» (Fejér, CD. IV/I, 457. VIII/VII, 46.) – Még azután is sok baj volt e malom miatt. (Sopronm. Oklt. II, 15.)}* 1238-ban – mint jelentők – már nem élt, két fiút hagyván maga után: I. Jánost és II. Beledet, kik közől János a Kis-Hefláni, Beled a Lozsi és Viczai családoknak lett törzse._{Heflán annyi mint Höflein, Höfling; Vicza (terra Vidcha, Vitcha, Viccha, Wyczczaffewfde) a Vid diminutivuma.}*

A Kis-Heflániak.
I. Beledfia Jánosról 1238-ban van emlékezés, mikor nagybátyjaival: II. Osl bánnal, Miklós ispánnal és Herborddal bizonyos örsi nemesek birtokát megveszi;_{Fejér, CD. IV/I, 138. – Hazai Okmt. I, 20. – Árpádk. új Okmt. VII, 64.}* 1261-ben elzálogosítja ugyane Herbordnak, a győri vármegye-ispánnak Széplak öt illető hatodát, melyet Miklós ispántól örökölt, és a mely, mivelhogy ki nem váltotta, Herbordé maradt._{Kubínyi Okmtára I, 39. 41. – Árpádk. új Okmt, III, 27. VIII, 13. V. ö. IV, 275.}* Ellenben megvédte birtokos társaival: öcscsével II. Beleddel, II. Osl fiaival: Jakabbal és III. Osllal, valamint I. Tamás fiaival: II. Tamással és Imrével Széplak heti vásártartási jogát, melyet Lőrincz főispán s a soproni várjobbágyok Hegykőre szerettek volna átvinni. IV. Béla király megvizsgáltatván ez ügyet, minthogy kiderűle, hogy a vásárjog Széplakot alapítása óta megilleté, abba az Oslokat Poki Amadé győri püspök által ujolag beigtatni rendelte._{Sopronm. Oklt. I, 25. – Előkerül 1281-ben is mint tanu. (Fejér, CD. V/III, 100.)}* János azután folytatta zálogolásait, helyesebben: javai elidegenítését 1284-ig, mikor van még róla emlékezés. Csornáról, az Oslok ősi fészkéről, hol a nemzetség legtöbb ágának volt valamelyes birtoka, nem ritkán Csornainak nevezte ő is magát.
Fia kettő maradt: Simon és IV. Beled, kik már Heflániaknak (Kis-Heflániaknak közben) is neveztetnek, és szerző emberek._{L. Sopronm. Oklt. I, 137. 153. 154. 159. 173. 194. 195. 227. 276. 291. Fejér, CD. VIII/VI, 168: Csornai János fia Simon 1339-ben negyven márkáért zálogba adja hefláni hat telkét s egy szőllejét (nyilván nőági) rokonának Marczaltői Istvánfia Bertalannak.}* – Érdekes pör maradt rólok följegyezve. Frankói Gős fiai, ugyanis, arról vádolták őket, nevezetesen János fia Hefláni Beledet, hogy haragosa levén, fölbérelt osztrák zsoldosokat küldött házokra, Frankóra, kik elől csak futással menekülhettek. Ellenben visszamaradt feleségeiket, nővéreiket s ezek asszonyait ezen rablók levetkőztették, mindenökből kifosztották; fegyvereiket elszedték, lovaikat elhajtották, házokat felgyujtották, egy szolgájokat megölték, összesen száz márka kárt okozván. Hefláni János fiai tagadták e rút vádat, Nagy-Martoni Pál országbiró tehát istenitéletet rendelt a pörös felek közt, hogy bajnokaik lóháton, pánczéloson (super equis et in armis militaribus) vívjanak meg egymással. Azonban közbevetették magokat némely békekedvelő főurak (Tamás vajda, Garai Pál ....) és egyességet hoztak a Frankóiak és Heflániak közé. (1340.)_{Sopronm. Oklt. I, 154, 159.}*
Simonnak egy fiát ismerjük, V. Jánost, ki 1368-ban a Nagy-Martoniak tanujakép szerepelt a pörben, melyet Nagy-Martoni Lőrincz fia Miklós indított Asszonyfalvi János ellen._{Sopronm. Oklt. I, 376.}*
1372-ben pedig némely Ják-nemzetségbeliek tilalmazzák őt Felső-Heflán elfoglalásától; azonképen 1376-ban az Ajkaiak tiltakoznak az ellen, hogy Felső-Heflánt jogtalanúl elfoglalva tartja._{Sopronm. Oklt. I, 398. – Fejér, IX/VII, 590. 597.}*
Simon testvérének, IV. Belednek két fiáról III. Miklósról és Gergelyről, mely utóbbi a Kanizsaiak, szarvkői várnagya volt, tudunk._{Sopronm. Oklt. I, 537.}* E Gergely és Lozsi Jakabfia Beled (helyesebben: Imre, mert Beled csak agnomen volt) 1381-ben szerződést kötöttek. Közös törzsből származván, úgymond e kötés, biztosítják egymás örökösödési jogát e pestises időben, melyet Isten bűnei végett, mint deret küldött az emberiségre. A ki túléli a másikat, azé legyen az elhalt birtoka._{Sopronm. Oklt. I, 457.}* Azonban a pestis egyiköket se ragadta el.
Gergely, ki 1420-ban még az élők közt van, ekkor Doroginak is neveztetik, valószínűleg akkori lakó helyéről. Fiai közől kettő: VI. János és IV. Miklós már 1382-ben előkerülnek, mikor (nem is atyjokkal, hanem) anyjokkal, az osztrák eredetű Trosthouscamur (Trosthauskammer?) leányával, Erzsébettel Szent-Györgyi Teumelt (Tamást) és Spatai Jánost Pamgard (Baumgargarten, Kertes) és Nádasd nevű birtokok megszerzésétől tiltják._{Sopronm. Oklt. 461. 633. II, 49.}* – 1402-ben még egy fiával ismerkedünk meg: Győrgygyel (Jeruggal)._{Sopronm. Oklt. II, 162.}* De e fiúk atyjokkal együtt egyenkint elhunyván, birtokaikat, mint maradék nélkül elhalt emberek hagyatékát, Zsigmond király kezéhez vette, s azt a csallóközi Megyer-, Izsóp- és Csicsóért Kanizsai II. Istvánnak és III. Jánosnak adta. Hanem ez ellen az osztályos atyafiak: Ostfi Gergely, Ferencz és Demeter (a bánfiak), nemkülönben Gergely leánya: Anna, Szent-Gróti György özvegye tiltakoztak (1421),_{Sopronm. Oklt. II, 60.}* úgy látszik kevés sikerrel, minthogy elvégre a hatalmas Kanizsaiak époly közeli atyafiak valának, mint az Ostfiak.
Gergelylyel és fiaival a Beled-ág Kis-Hefláni vonala kihalt.

A Lozsiak és Viczaiak.
I. Belednek hasonnevű fia, II. Beled vitéz ember és jó gazda volt.
IV. László király 1276-ban kelt adománylevele igen magasztalja ezen II. Beledet érdemeiért, melyeket, előbb atyját, V. István királyt, aztán pedig őt híven és vitézül szolgálván, szerzett. Mikor – úgymond IV. László – a németek Sopron vármegyébe törtek, Beled Pata vára mellett merészen megtámadta őket, többeket közűlök megsebzett, megölt s egy jeles vitézt elfogott, noha maga is nehezen megsebesűle. Máskor, mikor a cseh király tört Sopronba, Beled a Bad vize mellett győzedelmeskedett fölötte, sokakat elejtvén, megsebesítvén és foglyokká tevén seregéből. Minap is, – végzé a király, – hogy a németek bejöttek az országba rabolni, Beled ispán egy vitézt fogott el közűlök. – Ennyi érdemeért a vasvár-megyei Keczel nevű falut, a soproni vár tartozékát, hol a vár katonái s az erdőőrök laktak, ajándékozta neki. Azonban nemsokára kitűnt, hogy e birtok nélkül a soproni, illetve a babóti királyi vár el nem lehet. Visszavette tehát ez adományát, és helyébe Lozs, Lobló és Tard nevű falvakat adta a király. III. Endre király pedig ez adományt Beled kértére 1291-ben megerősítette._{Fejér, CD. VII/II, 50. 57. – Sopronm. Oklt. I, 55.}*
II. Beled öt fiút nemzett; ezek: II. János, I. Imre, III. Beled, László és I. Miklós. –Miklós korán elhalt III. János nevű fiút hagyván maga után, ki már akkor szerepel, midőn nagybátyjai mindazon birtokrészeket, melyeket András fiaitól, a magban szakadt Jánostól és Jakabtól Beleden, Szerdahelyen, Családon és Csornán örököltek, elcserélték Imre fiai (Tamás-ág) Sefred nevű birtokaival._{Hazai Okmt. V, 93. – Sopronm. Oklt. I, 70. – Sefred vagy Sebret Bideskút és Pomogy szomszédságában fekszik, hol egyébként már előbb is volt birtokuk, mert 1272-ben mondatik: «Terra Sebreth est torra Belud et aliorum filiorum de genere Osl.» (Árpádk. új Okmt. VII. 362.)}*
Vegyük sorra II. Beled fiait.
I. II. Jánosnak egy fiát ismerjük: Pétert, s egy leányáról tudunk, kinek unokája, Gencsi Miklós neje, 1409-ben özvegye, ennek fia pedig Gencsi Balázs mester._{Fejér, CD. IX/VII, 167. – Sopronm. Oklt. I, 167. 247. 248. 607.}*
Péternek két fia volt: II. Jakab _{Péterfia Lozsi Jakab serviensének és jótevőjének Pamagyi Tamásnak a sopronymegyei Balán egy házhelyet és földeket ajándékoz. (Fejér, CD. IX/IV, 178. 416. ad a. 1378.)}*és I. Mihály. Mihály ivadék nélkül maradt. Jakab fiát II. Imrét, ki magát Belednek is, Lozsinak is nevezte, már említettük azon alkalommal, midőn 1381-ben Kis Hefláni Gergelylyel kölcsönös örökösödési szerződést kötött. Különben igen erőszakos ember volt. Ezen heves természetéről tanuskodik először azon körülmény, hogy első feleségét, Pinnyei István leányát, Katát megölte és a Pinnyeieken több más hatalmaskodást követett el. Végre kibékülnek vele süvei azon föltétel mellett, hogy nyolczvan márkát fizet nekik és kiviszi, miszerint Pinnye fiókegyház önálló egyházzá alakulandó a lozsi anyaegyháztól elszakíttassék._{Sopronm. Oklt. I, 556. 591.}*
Ezen ügy alig lehetett még elintézve, már meg pört indított ellene rokona, az imént említett Gencsi Miklósné, hogy anyja és nagyanyja hitbérét, jegyajándékát és leánynegyedi illetményét nem birja kikapni tőle, jóllehet a győri püspök ötvenegy márka erejéig ezt neki nemcsak hogy megitélte, de a késedelmes adóst egyházi tilalom alá vetette, sőt ünnepélyes egyházi kiközösítéssel sujtotta._{«Dum populi ad divina audienda convenissent, pulsatis campanis et accensis candelis et demum in terram proiectis et exstinctis in signum eterne dampnacionis.»}* – Mindez nem használván, Zsigmond király utasította a nádort, Garai Miklóst, hogy a püspök itéletét világi karhatalommal hajtsa végre._{Sopronm: Oklt. I, 607.}*
Hanem aztán ellene is fordult a szekér rúdja. Keservesen panaszkodik Sopron vármegye Csepregen tartott közgyűlésén, hogy balai és beledi birtokait hatalmasul elfoglalták a Fraknói grófok; valaminthogy az osztrákok, midőn a Kanizsaiak kis-martoni erősségét elfoglalák, Lozsot, hol rendes lakóhelye vala, szintén földúlták, okleveleit is elrabolták._{Sopronm. Oklt. I, 618. 620.}*
Ugyancsak az ő nevét is olvassuk azon szerződés alatt, melylyel Zsigmond király magtalan halála esetére Magyarországot Albert osztrák herczeg kezére szállítja._{Fejér, CD. X/IV, 138.}*
Két fia maradt – úgy látszik – első feleségétől; mindkettőt Jánosnak (VIII. és IX.) hítták,_{Sopronm. Oklt. I, 556. 636. – 1373-ban előfordul «Johannes filius Jacobi de Losy» nevű homo regius (Fejér, CD. IX/IV, 534.), kit testvéreűl kellett vennünk és VII. Jánosnak a nemzedék-fára illesztenünk.}* de nagy kort nem érhettek. Valószínűleg ez bírta arra, hogy másodszor is nősüljön. Nejét Anniczának hítták, kitől Gáspár nevű fia született._{Sopronm. Oklt. II, 140.}* De hatalmaskodó természetéről ekkor, késő öregségében se tett le._{Sopronm. Oklt. I, 612. II, 10. 15. 31. 73. 83. – Fejér, CD. X/V, 551.}* Folytonos perlekedéseirői és hatalmaskodásairól 1425-ig hallunk. 1429-ben azonban már nem élt; fia ügyeit is özvegye Zsigmond király fáradhatatlan kedvezésével végzi._{Sopronm. Oklt. II, 140 és alább.}*
A mit Gáspárról tudunk, az csak becsületére válik. Trosthauskammer Erzsébet, Kis-Hefláni Gergely özvegye, azonképen leánya: Szent-Gróti György özvegye három udvarhelyet, illetve öszszes hitbéri és hozományi követelésöket átengedték neki._{Sopronm. Oklt. II, 141. 154. – E két család közti jó viszony, mint tudjuk, régibb keletű, melyet a gyermekek föntartottak. Gergelyfia Kis-Hefláni Miklós is átengedte csornai birtokát Lozsi Beled Imrének. (Sopronrn. Oklt. II, 63.)}* Zsigmond király is Lozs, Széplak, Bala, Vicza, Lobloth, Csorna, Horpács nevű falvakban és Kis-Lozs, Kalacs, Szőrekéri nevű pusztákban rejlő jogát, – tekintve hűséges szolgálatait – reá és általa özvegy anyjára ruházta; Kanizsai László soproni főispán ellenében is nekik adott igazat, sőt Gáspár úr kértére Lozson országos és heti vásárt is engedett._{Sopronm. Oklt. II, 160. 161. 178.}*
1434-ben még van róla emlékezés, de 1436-ban már nem él. Fiatalon halhatott meg, mert nemcsak magtalan özvegye Sitkei Mihály leánya, Katalin, de anyja is túlélte őt._{Sopronm. Oklt. II, 208. 253.}*
Vele sírba, szállott a beled-ági Lozsi család is.
2. I. Imrének,II. Beled fiának fimaradéka nincs; leánya Derki Meggyes Jakabhoz ment feleségűl._{Sopronm. Oklt. I, 248.}*
3. Ellenben III. Belednek,ugyancsak II. Beled fiának van két fiutóda: I. Jakab és V. Beled._{Fejér, CD. VIII/VII, 46. a föntebb idézettek.}*Érdekes ezen V. Beledről följegyeznünk, hogy a kapuvári várnagyhoz és rábaközi ispánhoz azon kéréssel fordult: tiltaná meg Viczai III. János fiainak, Tamásnak és Miklósnak, hogy a házához ne járogassanak._{«Sine lege ad domum ipsius magistri Belud non valeant accelerare.» (Sopronm. Oklt. I, 202. V. ö. 131. 167. 206. 210. 247.)}* Úgy tetszik, féltékenység bántotta szegényt.
Maradt utána egy János (IV.) nevű fiú, ki feleséges volt ugyan, de gyermeket nem hagyott maga után. Mit biztosra azért vehetünk, mert özvegye Erzsébet, Sitkei István leánya kielégíttette magát hitbérére nézve. (1358.) És mert e kielégítést II. János fia Péter és III. János fia Tamás vállalták magokra, kétséget nem szenvéd, hogy I. Jakab se hagyván ivadékot maga után, a Viczaiak ezen vonala kihalt._{Sopronm. Oklt II, 261.}*
4. II. Beledfia László maradékának sincs nyoma.
5. Ellenben a már említett, korán elhúnyt I. Miklós fiának III. Jánosnak két, talán három fiát ismerjük: Oslt, II. Miklóst és Tamást_{Sopronm. Oklt. I, 194. 195. 206. 209. 291. 366. 519.}*és egy leányát: Annát, ki Berend mesternek lett felesége,_{Sopronm. Oklt. I, 330. Viczai Osl özvegye, Katalin asszony, Geregyei Mihálynak, az Egerváriak ősének leánya, utóbb Apáti István felesége elhalt férje javaiból kijáró hitbérét és hozományát felerészben testvérének adta. Ez alkalommal ismerkedünk meg «Osl fil. Johannis de Vicha»-val (ugyanott 366. lap), de kissé felületesen, minthogy biztosan nem tudjuk, II. vagy III. Jánosnak volt-e nevezett Osl a fia. A «Viczai» vezeték-név birt végre arra, hogy föltételesen ide igtassuk.}* míg két fivérének: Oslnak és Miklósnak magjok szakadt._{4 Miklós azonban 1348-ban még élt, minthogy ez évben a maga és testvére Tamás nevében zálogba adta a mosonmegyei Beledet (németűl: Pelde) Kis-Hefláni János fiainak és Belednek, (Sopronm. Oklt. II, 260.)}* Csak Tamásnak van egy fia IV. János, ki a Viczaiak föntartója.
1355-ben, ugyanis, II. Beled ivadékából három vonalon mindössze csak öten valának életben: II. János fia Péter s ennek fiai II. Jakab és I. Mahály (a Lozsiak); továbbá V. Beled fia IV. János, végre III. János fia Tamás. Ezen három vonal egyenlő részre osztotta összes, Viczán, Lozson, Széplakon, Ballán és Kalacson fekvő birtokait és kielégítette I. Imre özvegyét hitbérére és hozományára nézve._{5 Sopronm. Oklt. I, 247. 248. 6 Sopronm. Oklt. I, 291.}*
Ezen osztozkodók közől V. Beled fia IV. János is rövid időn maradék nélkül elhunyván, vagyonában a fönmaradt, immár két vonalbeliek újra megosztozának. De Tamás, mivel – úgy látszik – rossz gazda volt, sietett ezen újabban örökölt osztályrészét Kis-Hefláni Simonnak adni zálogba;_{6 Soprom. Oklt. I. 291.}* aztán pedig nővérének, Berend mester nejének kiadván Vicza, Lozs, Széplak, Balla, Lohol, Család és Beled nevű birtokokból leánynegyedi illetőségét, a fönmaradt egy harmadot is zálog czímen neki vallotta föl._{1 Sopronm. Oklt. I, 330.}*
Fiának X. Jánosnak tehát nem sokja maradhatott. S azt a keveset is, a mit Lozson birt, kénytelen volt Lozsi Beled-Imrének adni száz font denárért zálogba, a miért megszabadította őt az örökös fogságtól (a vinculo captivitatis capitis);_{2 Sopronm. Oklt. II, 486.}* mely csávába miként került? csak gyaníthatjuk, ha ama zavaros időket, melyek Zsigmond király trónraléptét jelzik, észben tartjuk.
X. János fia György, a milyen tisztességes,_{3 Sopron vármegye legderekabb férfiai közt, kik a király rendeletére a győri püspököt érdeklő ügyben intézkedtek (1429), ugyancsak az utolsók közt, mely hely őt szegénysége miatt illette, Viczai György is említtetik. (Sopronm. Oklt. II, 131.)}* oly szegény ember volt, úgyhogy Lozsi Gáspár indíttatva érezte magát Vicza feléről javára lemondani._{4 Sopronm. Oklt. II, 209. 1. jegyz.}*
Érthető tehát, hogy Lozsi Gáspár magva szakadtával, annak őt jogosan megillető hagyatékát Lozsot és Viczát, nemkülönben a széplaki, csornai, beledi és horpácsi birtokrészeket, kiadván Gáspár özvegyének hitbérét és hozományát, azonnal lefoglalta. Oka volt sietni vele; minthogy Zsigmond király figyelemre se méltatván a szegény Györgyöt, a «maradék nélkül elhalt» Lozsi Gáspár birtokait Csornai Péter fiainak, Lászlónak és Istvánnak adta volt. – Pörre került az ügy; de György hét darab oklevél fölmutatásával oly fényesen mutatta meg, mint osztályos atyafi jogát Gáspár hagyatékára, hogy Pálóczi György esztergomi érsek és nádori helyettes, jóllehet megrótta önkényes eljárását, mégis neki, Viczai Györgynek itélte meg Lozsi Gáspár összes birtokait, miben Csornai Péter fiai is, belátván, hogy a királynak ez esetben nem volt joga a nevezett birtokokhoz, megnyugodtak._{5 Sopronm. Oklt. II, 253. 258. 293.}*
A zavaros időben, mely Albert király halála s után keletkezett, jóllehet Viczai György úr, mint Pálóczi Simon hive és kőszegi kapitánya, Ulászló király pártján állott, még se kerülhette ki, hogy a király lengyel hadnagyai összes birtokait, az ország főrendeinek felszólalása és Ulászló király tilalma daczára el ne foglalják és elég sokáig elfoglalva ne tartsák. (1441.) – Midőn pedig ezen bajból kikerűlt, akkor meg Kanizsai Imre parancsára, ki V. László király és Frigyes császár hive volt, a kapuvári várnagy követett el hatalmaskodást Viczán. (1447.)_{1 Sopronm. Oklt. II, 304. 332.}*
De a jó Isten csak megsegítette a becsületes embert, a miért gyermekeivel: Istvánnal, Zsófiávalés Margittalegyetemben egy telket ajánlott föl az Oslok szentélyének, Szent Mihály főangyal csornai egyházának._{2 Sopronm. Oklt. II, 346. – György úr néhai Beled özvegyével, Annicz-czal egyetemben már 1439-ben adott egy lozsi szőllőt a csornai monostornak. (Fejér, CD. XI, 360.) – Lozsi Imre, esztergomi érsek aligha származott az Osl nemzetségből, jóllehet a sopronmegyei Lozson született. Ő maga mint választott váradi püspök kérte Dallos Miklós, választott győri püspököt, hogy «de parentela, ortuque et patalibus suis» bizonylatot adjon neki. Dallos tisztéhez képest a vasvári prépostot küldötte ki, hogy ez érdemben vizsgálatot tegyen. A vizsgálat eredménye volt: «Reverendissimum dominum Emericum Lossy electum episcopum Varadiensem ex honesto matrimonio natum, optimis et honestis parentibus patre quidem Mattheo Losy, matre vero Anna Nemetszeghy in praescripto oppido Loss commorantibus progenitum esse.» Atyja még csak providusnak se czímeztetik. Lozsnak akkor két birtokosa volt: Viczay Ádám és Viczay Anna. (M. Sion, 1866. 664.)}*
A Beled-ág nemzedéke rendjét ezek után ekként állíthatom egybe:
A Beled ág nemzedékfája.
(A Kis-Heflániak, Lozsiak és Viczaiak.)

1. Osl, ispán, a XII. század derekán.; I. Beled, 1220-1237.; IV. Béla király főpinczemestere.; I. János, 1238-1284.; II. Beled, 1238-1291.; Simon, 1339-1358.; IV. Beled, 1336-1357.; II. János 1307-9.; I. Imre, 1307-9.; III. Beled, 1307-34.; I. László 1309. †; I. Miklós.; V János, 1368-1376.; III. Miklós, 1392-1400.; Kis-Hefláni és Dorogi Gergely, 1382-1420. szarvakői várnagy; neje: Trosthouscamur Erzsébet.; Péter 1342-1358.; Derki Meggyes Jakabné, 1355.; I. Jakab, 1307.; V. Beled, 1334-1349.; III. János, 1307-9.; VI János 1382-1402. †; IV. Miklós, 1382-1420.; Kis-Heflániak.; György (Jerug), 1402. †; Anna, özvegy Szent-Gróti Györgyné, 1421-9.; II. Jakab, 1355-1379.; I. Mihály, 1355-1379.; I. Mihály, 1355-1379. †; IV. János 1350-8; neje: Sitkei Erzsébet †.; ? Osl †. Özvegye: Geregyei (Egervári) Katalin. 1366. Apafi Istvánné.; II. Miklós, 1347-8. †; Tamás, 1347-1394.; Anna, Berend neje, 1360.; VII. János, 1373. ; II. Imre, dictus Beled, 1381-1425. 1. neje: Pinnyei Katalin † 1402 előtt. 2. neje: Annicz él még 1439-ben.; X. János 1388.; VIII.János, 1402-1410. †; IX. János, 1410. †; Lozsiak.; Gáspár, 1429-1434. Neje: Sitkei Katalin, él még 1436-ban. †; György, kőszegi várnagy, 1429-1457. neje: Sitkei Dorottya.; István, 1450.; Zsófia 1450,; Margit 1450. Viczaiak.

II. Osl bán ágazata.

II. Oslnak, a szerémi bánnak hét fiát ismerjük; ezek: Benedek, Miklós, Herbord, Jakab, János, III. Osl és Tamás,_{3 Sopronm. Oklt. I, 17. 22.. – Árpádk. új Okmt. VIII, 262. XI, 432. és egyebütt, mint ezt értekezésünk folytán részletesen kimutatjuk.}* kiket és kiknek ivadékát egyenkint kell tárgyalnunk.
Benedek.
A levélben, melylyel II. Osl a csornai prépostság javadalmát 1230-ban kibővíti, önmaga nevezi Benedeket fiának._{4 Sopronm. Oklt. I, 18: «Magister Benedictus, filius meus lucratus est a rege annuatim quinque marcas argenti in salibus», s e salláriumát engedi át a prépostságnak.}* 1256-ban pedig a várföldek visszavételére kiküldött birák: Amadé győri püspök, Favus szentmártoni apát, Ábrám ispán és az Osl nemzetségből való II. Oslfia Herbord ispán vallják Benedeket, Jakabot és Oslt «Osl bán fiainak»_{1 Árpádk. új Okmt. XI, 432.}* S ép e körülmény bizonyíték arra, hogy ezen Benedek nem ugyanegy személy a föntebb tárgyalt Benedek püspökkel, jóllehet IV. Béla király őt (a püspököt) II. Oslfia Herbord «frater»-ének (mi itt csak atyafit jelent) nevezi. Benedek püspök, ugyanis, 1256-ban már nem élt (meghalt 1245-ben); a várföldek viszszavételére kiküldött birák oklevelében említett Benedek ellenben élőnek vétetik és megidéztetik. Az évszámban se lehet tévedés, minthogy sem Amadé győri püspök (de genere Pok), se Favus szentmártoni apát nem volt egykorú az Osl-nembeli Benedek püspökkel. Amaz először 1254-ben fordul elő győri püspökűl s mint ilyen második utódja volt az Osl-nembeli Benedeknek; ez pedig 1252-ben jelenik meg első ízben szent-mártom apátúl._{2 Fejér, CD. IV/II, 129. 218.}*
Benedeknek innentúl nyoma vész. 1298 körül említi ugyan Roland királyi udvari biró «Benedeket, az ifjabb Osl fiát»,_{3 Árpádk. új Okmt. X, 328.}* de ezen ifjabb Osl alatt már IV. Oslt kell értenünk, mint ezt alább megmutatjuk.
Miklós.
Hogy Miklós II. Oslnak volt fia, kitetszik az ország egyik birájának itéletéből, melyben Miklóst, Herbordot, Tamást, Jánost és ifjabb Oslt Osl fiának mondja._{4 Sopronm. Oklt. I, 22.}* Kitetszik továbbá a csoportosításból, melylyel a győri káptalan Oslt, Miklóst, Herbordot és Jánost egy sorban és elkülönítve nevezi Beled fiaitól, midőn az örsi nemesek némely birtokát közösen megveszik._{5 Hazai. Okmt. I, 20. – Árpádk. új Okmt. VII, 64. – Fejér, CD. IV/I, 138.}*
E levélben értesülünk arról is, hogy Miklós győri vármegyeispán volt. Csakhogy ez időtájt két izben fordul elő Miklós nevű győri ispán egyszer 1212 és 1214 közt, ki egyuttal a király asszony udvari ispánja; másszor 1238 és 1239-ben._{6 Árpádk. új Okmt. I, 135. – Fejér, CD. III/I, 149. IV/I, 148. VII/II, 303. – Győr egyetemes leirása, 604.}* Ez utóbbi kétségtelenűl ő; ha vajjon az előbbi is? nem tudjuk.
Meghalt a XIII. század közepe táján fimaradékot nem hagyván maga után. Birtokain tehát, melyek Csáva, Aranaz, Bezernuk, Csorna és Széplak nevű helységekben feküdtek, meg akartak osztozni testvérei: Herbord és Tamás, nemkülönben unokái: a János és ifjabb (III.) Osl fiai. Azonban II. Beled szintén részt kért magának, mire az Osl bán ivadéka rá nem állott. Nehéz is a jogalapot, melyre II. Beled követelése támaszkodék, kitalálni. Mind a mellett, perre kerülvén az ügy, Beled jogát érvényesnek találta a biró, s úgy intézkedett, hogy néhai Miklós ispán hagyatékát arra külön megkért urak öt egyenlő részre oszszák föl, melyből egyet II. Beled is kapjon, s az örökösök sorsoljanak a fölött, kinek melyik rész jusson. A Miklós széplaki tornyát szintén sorsolják el; a kinek a sors juttatja, az köteles osztályos társait becsü szerint pénzben elégíteni ki. – Ha pedig, teszi hozzá az itélet, Herbord ispán a széplaki templomban megesküszik arra, hogy a nevezett birtokok megszerzésére tizenöt márkát költött, s ennyit a birtokból még be nem vett a közösből térítsék meg költségeit; de míg pénze megtérül, birja békén Csávát._{1 Sopronm. Oklt. I, 22. – Hogyan esett mégis, hogy Beled fiainak csak egy hatodrész jutott Széplakból? (Árpádk. új Okmt, II, 27. – Kubínyi Okltára, I. 39.) megírva nem találjuk; hacsak úgy nem, hogy II. Osl) ötödik, még élő fia, Jakab szintén részt követelt magának testvére, Miklós hagyatékából.}*

A Herbord-ág.

Herbortyaiak (Csávaiak, Vásáros-Falviak)
I. Herbord, Osl bánnak harmadik fia életrajzát IV. Béla királytól bírjuk.
Gyermekkorában szemelték ki őt az említett király játszótársának, kivel együtt a királyi udvarban nevelkedett és folytonosan a királyfi körül forgolódván, ennek hajlandóságát már ekkor annyira megnyerte, hogy föltette magában «eum provehere munificencie regie donativis», hogy őt felmagasztalja.
Hogy az ifjukori barátság a legtartósabb, azt a király és pártfogoltja is megmutatta. Egy alkalommal – úgymond a király – az Oroszországba indított hadjárat alkalmával, a Galicziába vezető nagy kapunál (hegyszoros), mely magyar kapunak neveztetik, a magunk és főuraink szeme láttára dicséretesen harczolt; ugyanakkor a Dnyeszter folyó mellett szintén férfiasan megállott az ütközetben. Visszatérvén pedig az anyaországba (in corpus Ungarie) gyakran végzett követségeket az országon kívül._{1 Ezen hadjárat és követségek alatt, úgy látszik, még a Kálmán herczeg és a Rosztizláv érdekében törtenteket kell érteni, minthogy a tatárjárás előtt említtetnek.}*
Midőn pedig Isten itélete, – folytatja a király, – melynek ellenállani ember nem képes, a tatárok kárhozatos faját küldé reánk, Herbord, elhagyván minden birtokát, testvérét, atyafiát, el szeretteit, hűségében a tenger vidékére követett bennünket, ahol szakadatlanúl szolgálatunkra állván el nem tért oldalunktól. Teljes megnyugvással reá biztuk tehát legkedvesebb elsődszülött fiunkat, (V.) István királyt, elhelyezvén őt Clissa várában magzatunk lakó háza szomszédságában, hogy a veszély idején biztos bástyája, éber ótalma legyen. Valóban e jelesünk hűsége azon időben tengeren és szárazon egyaránt fényeskedett. – Mikorra pedig haza segített bennünket Üdvözítőnk, s úgy esett, hogy az osztrák herczeg ellen kellett hadat indítanunk, Herbord ismét becsülettel megállotta helyét. Végre Kőszeg vára alatt is ő volt a győztes; az ő hadi népe diadalmas támadása által adta nekünk ama várat az Eg, noha ugyanott tizen sebesültek meg övéi közől.
Ezen érdemei jutalmául – végzi a király – mintegy előlegül adjuk neki Zalavár-megye dráván-túli részében Raszinát, mely atyafiának, boldogult Benedek győri püspöknek halálával királyi kézre került vala, olyképen, hogy adhatja, hagyhatja, a kinek akarja életében és halálában. (1248.)_{2 Árpádk. új Okmt. VIII, 262. – Fejér, CD. IV/II, 31. – Ezen jószágot azután Herbortikának, Herbortiának, Herbortyának nevezték új birtokosáról Herbordról.}*
Herbord ekkor már ispán (comes) czímet viselt, valaminthogy királyi megbizásokban is többször részesült._{3 Árpádk. új, Okmt. III, 27. VIII, 52. IX, 537. 567. XII, 674. – Hazai Okmt. I, 37.}* – Hogy vármegye-ispán volt 1261-ben, kitűnik abból, mert Ete nevű alispánja (curialis comes) jelenik meg az ő képviseletében._{4 Árpádk, új Okmt. VIII, 13.}* – 1366-ban IV. Béla király «báró»-jának nevezi Herbordot,_{1 Fejér, CD. IV/III,. 326.}* s ez kétségtelenné teszi, hogy előkelő hivatalt viselt a királyi udvarban. Milyent? nem találjuk följegyezve. Ellenben, hogy IV. László uralkodása alatt hol a királyi lovászok, hol a királyi pinczések, hol a királyné tárnokainak mestere, erre nézve adatokban nem szűkölködünk._{2 L. Index cod. dipl. Árpád. 830. 831. l. és Fejér, CD. V/II, 57. 245. VII/V, 394 400. 592.}*
Jó gazda is, mert szerző ember volt Herbord._{3 Szerzeményeiről 1. Árpádk. új Okmt. III, 27. VIII, 13. 110. 245. 246. 332. – Fejér, CD. IV/I, 138. V/I, 82. – Kubínyi Okltára, I, 39. 41. 47. 65. 66. – Hazai Okmt. I, 20.}* IV. László királytól is nyert újabb adományt, Sopron vármegyében Perczel földét, némi erdőt és kaszálót, vára körül, melynek építésére még V. István királytól kapott engedelmet._{4 Századok, 1889. vidéki kirándulás 92. – Kubínyi Oklevéltára I, 110. – Árpádk. új Okmt. IX, 239.}*
1279-ben még élt, hanem már a következő évben azzal tisztelé meg hasonnevű fia atyja emlékét, hogy annak végrendelete értelmében és saját elhatározásából is birtokai mindegyikében: Csorna, Erlen, Perczel, Szent-Kereszt, Beled, Ujfalu, Horpács, Ilmicz és Csáva helységekben egy-két jobbágytelket, Lusán pedig, vagyis a Kis-Rába egyik ágán Vicza közelében két malmot ajándékozott a csornai egyháznak, melynek kegyuraságában neki is volt része._{5 Sopronm. Oklt. I, 47.}*
I. Herbordnak e fián kívül Kata nevű leányát is ösmerjük, a Csák nemzetségbeli Miklós fia Iván feleségét, ki 1258-ban halt meg. Ennek végső rendelkezésénél jelen volt atyjával együtt ennek Hubcsa nevű fia, kivel ekkoron találkozunk először és utoljára._{6 Hazai Okmt. V, 30.}*
II. Herbord szintén vitéz ember volt, és részt vett a hadjáratban, melyet III. Endre király, felültetvén az összes nemességet, Habsburgi Albert osztrák herczeg ellen indított, hogy megtorolja a jogtalanságokat, melyeket a herczeg Magyarországon elkövetett. Endre király fennen magasztalja Herbord mester fényes vitézségét, melyet hol a várak megvételénél, hol mezei ütközetek alkalmával tanúsított, a miért IV. Lászlónak 1279-ben kelt adománylevelét Perczelre, 1291-ben megerősítette._{1 Kubínyi Oklt. I, 146. – Árpádk. új Okmt. X, 20.}*
II. Herbord mester ekkor már nem lehetett fiatal legény, talán azért is oly szokatlan vitézségének dicsérete,_{2 «Claris milicie titulis .. dimicando gloriosis preconiis meruit commendari.»}* a nélkül, hogy annak valamely részletes eredményét is fölemlítenék. Fiatalabb korában rablólovagi hajlamairól, melyek unokáiban fékezetlenűl törtek ki, volt ismeretes. IV. László király meginteni volt őt kénytelen, hogy a soproni polgárokat ne háborgassa; máskor az országbiró rendelt vizsgálatot ellene, a miért Óvári Konrád birtokát hatalmasúl megtámadta, lerombolta, kifosztotta, száz márknyi kárt okozván benne._{3 Árpádk. új Okmt. IV, 381. XII, 696. V. ö. Hazai Okmt: VII, 213. 305.}* – Ladomér esztergomi érsek is szép, de kemény leczkét ad neki, mint «specialis» barátjának, melyben érzékenyen inti, hogy a kedhelyi zárdát illető tizedet, melyet ez István királytól kapott, el ne vegye._{4 Knauz, Monum. eccl. Strigon. I. 426. – Fejér, CD. VII/II, 79. «Cum ex intime dileccionis affectu vos diligimus, maiori tamen et propensiori cura tenemur circa spiritualia, et que ad spiritualia faciunt, vos fovere, ab his, que periculum anime pariunt, paternalibus studiis vestrum animum, quantum in nobis est ammonendo», így ír az érsek. Érdekesek továbbá tanai a papi tizedre vonatkozólag: «Decime quippe, oblaciones et primicie in solis bonis ecclesiarum computantur, et a laicis possideri penitus prohibentur .. Nec vicesima decimarum a maiestate regia transferri potest in personam aliqualiter laicalem, quia nec ipsa celsitudo regia possidere potest aliquam particulam decimarum, nisi in ecclesia vel alia monasteria transfundendo; ... decima pars dominica censeatur, et ob cultum divini nominis psallentibus in ecclesia debeatur.»}* – Baja volt a vasvári káptalannal is Ilmőcz nevű sopronmegyei falu miatt, melyet szintén jogtalanúl foglalt el. Utóbb azonban kiegyeztek, míg végre a pör unokái idején meg kiújult._{5 Árpádk. új Okmt. V, 29. 58. 221.}*
Alig esett meg tehát káröröm nélkül, midőn Herbord mesterre is rájára a szekér rúdja. IV. László király, tudniillik, megtámadván a hűtlen Német-Ujváriakat, az Oslok közől is többen valának táborában, mikoron Perestyént ostromolta – de szerencsétlenűl; mert többen, köztök II. Herbord is fogságba került. Zálogba kellett vetnie széplaki birtokát és adósságot csinálnia, hogy magát kiválthassa._{1 Árpádk. új Okmt. IV, 274. 275. X1I, 455 – Hazai Okmt. VI, 323. – Később azonban meg egymás kezéhez békéllettek, mert a Német-Újváriak Herbord mestert kedves barátai, achari nostris sorában említik. (Árpádk. új Okmt. IX, 427.)}* László király azonban kárát pótolta a sopronmegyei Dicsk neve jószággal._{2 Dicsk, akkor Gicsk erdő volt Megyes és Tormás közt (Nagy Imre.)}* Viszont e birtok felét Herbord hű szolgájának, Gyalókai Istvánnak adta, ki később mint Károly király hűtlene elvesztette minden javait._{3 Sopronm. Oklt. I, 69. 84.}*
Herbordfia II. Herbord 1308-ban még említtetik; aztán elvesz szemünk elől. Helyébe fia, István lép, ki Raszina, másként Herbortika nevű drávántúli birtokát a Kanizsaiak törzsének, Imrefia Lőrincznek és testvéreinek 1330-ban zálogba adja, máskor mindenkit tilalmaz jószágai elfoglalásától._{4 Anjouk. Okmt. II, 461. – Sopronm. Oklt. I, 137.}*
Biztosra vehetni hiszem, hogy az Osl-nembeli Miklós, váradi prépost s a királyné kápolnája ispánja, valamint testvérjei, kik közől azonban név szerint csak örgy említtetik, szintén II. Herbord fiai.
Az ügy, mely miatt Károly király megemlíti őket, a következő: Az imént érintett Gyalókai István maradék nélkül elhúnyván, birtokait, Dicsket is, fölkérte Kanizsai Lőrincz érdemei jutalmáúl; de fölkérte Miklós váradi prépost is, mert, mint mondá, azok örökölt javai (suas esse dicebat hereditarias possessiones), mit semmiképen se mondhatott volna, ha nem lett volna II. Herbord fia. A király úgy intézkedett, hogy Miklós prépost és testvérei a kérdésben forgott birtokok egyik felét, másik felét a Kanizsaiak kapták._{5 Sopronm. Oklt. I, 95.}*
Egyébként nem sokat tudunk Miklós prépostról. Csanádnak, a később jeles esztergomi érseknek volt utódja a prépostságban, miután Csanádot egri püspökké választották. Neve előkerül még a váradi káptalan 1323. évi kiadványában._{6 Zichy-Okmt. I, 226.}* Sokáig nem volt prépost, minthogy már 1325-ben bizonyos István fordul elő a prépostok közt. Bunyitai Vincze, a váradi egy ház nagyérdemű történetírója azt véli, hogy elhalt._{1 Váradi püspökség tört. I, 172.}*
A harmadik testvérnek, Istvánnak János nevű fia volt, ki birtokairól hol Csávainak, hol Csornainak, hol Vásáros-Falvinak, hol meg Herbortyainak neveztette magát, és 1363-ban özvegyet, két leányt: Szépasszonyt és Hölgyasszonyt és két kiskorú, egy három- s egy négyéves fiút: Herbard és Osl nevűeket hagyott maga után._{2 Mint ez Bebek országbiró itéletéből, melylyel Ilmeczet a vasvári káptalannak itéli meg, kitetszik. E pörben a fiúk egyszer Ferencznek és Herbordnak, máskor Herbord- és Oslnak iratnak. (Sopronm. Oklt. I, 338.) Hogy ez utóbbi váriáns a helyes, kiviláglik a győri káptalan leveléből, melynek erejével Mihályi Pál Csávai Herbordtól és Osltól, az Istvánfia János fiaitól zálogban birt rábaközi Magyar Falu és Német-Falu (Vásáros-Falu) nevű birtokokat Asszonyfalvi Oslfia Jánosnak tovább adja. (U. o. 456.) A csornai prépost is így nevezi őket: «Herbordus et Osl, filii Johannis, filii Stephani, filii Herbordi de Csáva.» (U. o. 390.) Előkerülnek 1379-ben is mint «magistri Herbordus et Osl filii Johannis, filii Stephani de Csorna.» (Hazai Okmt. III, 205.)}*
III. Herbord és Osl hatalmaskodó,_{3 Sopronm. Oklt. I, 365.}* özvegy anyjoknál rossz iskolában nevelkedtek és valóságos rablólovagokká, azokká is a selejtesebb fajtából, fejlődtek.
Osl egy alkalommal Woller Simon nevű soproni kereskedőt, ki árúival az alvidékre útban vala, az országuton megtámadta és mindenéből kifosztotta. Elvett tőle negyven vég kölni, hetven vég lengyel posztót, háromszáz forintot, fegyvereket, hat lovat, végűl a kereskedőt szolgájával együtt felkötötte. (1392.) – Zsigmond király szigorú vizsgálatot rendelt ellene,_{4 Sopronm. Oklt. I, 506. Azok közt, kiket a király ez ügyre nézve kihallgatni rendelt, következő Osl-nemzetségbeli előkelő férfiakkal találkozunk: Johannes filius Ostel de Asszonyfalva, ki egy a «Johannes filius Johannis, filius Osl»-lal; Johannes filius Lewkus a Jakabágból; «Franciscus filius condam bani», Domokos macsói bán unokája; végre «Gregorius filius Beleud castellanus de Surkew» a Beled-ágnak Kis-Hefláni vonala tagja.}* és – úgy látszik – fej- és jószágvesztésre ítélte. Fejét megmentette jószágaival. Erre mutat, hogy nővérei: Széfasszony, Raszina-Kereszturi Jánosné és Hölgyasszony, Bikszádi Péterné megkönyörültek rajta, és minden fekvő birtokukat (értsd: leánynegyedi illetményöket) Herbortyán, másként Raszinán, mindkét Zegenyén Kőrösmegyében, azonképen a sopronmegyei Vásáros-Falun, Csáván, Magyar-Falun, Kereszturon, Horpácson és Imlóczon, merő testvéri szeretetből reá, Oslra ruházták._{1 Sopronm. Oklt. I, 518. – Valószínűleg akkor kerűlt Ozaly vagy Ozolvára a király kezére, ki nem késett azt Frangepán Miklós vegliai és modrusi grófnak 17,000 dukátért elzálogosítani. A Frangepánok előbb már megvették a szomszéd Ribniket Miczbán hasonnevű unokájától. (Katona, Hist: Crit. X, 459. V. ö. Kerchelich, Hist. eccl. Zagr. I, 134. és Fejér, CD. X/II, 215. 254. 546.) – Hogy e birtok később, részben legalább visszakerűlt a Herbord-ágra, hozzá vethető a csornai prépost tiltakozásából Herbortyai Oslfia János ellen, ki mindazon jószágokat, melyeket ősei: Osl (II.) és Herbord (II.) a csornai monostornak adományoztak, köztök «ultra Dravam terram unius ville, que dicitur Wydus», hatalmasul elfoglalta és elfoglalva tartja. (1435. L. Sopronm. Oklt. II, 235.) Azután Pálóczi Máté nádor előtt kiegyeztek, s ha kombináczióm nem csal, a csornai monostor Szent-Vidért Kereszturt és Vásáros-Falvát kapta. (V. ö. Sopronm. Oklt. II, 289.)}*
Szakasztott mása, talán inkább mintája volt III. Herbord. Ő már előbb űzte volt a rablás nemes mesterségét, a miért fej-és jószágvesztésre itélték őt is. Hanem találkoztak jóakarói: Alsáni Bálint pécsi püspök és bíboros, Garai Miklós nádor és Asszonyfalvi Ostfi János, kik kéréseikkel addig ostromolták Erzsébet királynét, míg ez (1380. szeptember 9.) azon feltétel alatt, hogy a nevezett közbejárók a károsultakat Herbord vagyonából annyira-mennyire (mediocriter) kielégítik, s azon kikötés mellett, hogy őt, ha még egy hatalmaskodást elkövetne, a király elé állítják, megkegyelmezett neki._{2 Fejér, CD. X/VIII, 142.}*
Innét indulhatott ki a nagy barátság, sőt szövetség a Herbord-ág és Osl-ág közt. Herbortyai Osl fiát II. Jánost sürűn látjuk a Domokos bán unokáival szövetkezve. E szövetségben kezdék visszaszerezni a nemzetség egyik-másik elkallódott birtokát: Agyagost, Nagy-Heflánt._{3 Fejér, CD. X/VIII, 118. XI, 77. – Hazai Okmt. II, 266. 285. III, 371.}*
Az említett Herbortyai II. Jánosról először 1401-ben hallunk, midőn Vásárosfalvi Osl mester özvegye és János nevű fia (már mint t. i. maga és édesanyja) birtokai elfoglalásától tiltják Vadasfalvi Györgyöt._{4 Sopronm. Oklt. I, 553.}* Utoljára 1438-ban, mely évben meg is halt, minthogy ugyanezen évi augusztus 18-án Albert király, Herbortyai II. János összes, kőrös- és sopronmegyei birtokait eladományozta, mi ellen Asszonyfalvi Ostfi László keményen tiltakozik,_{1 Fejér, CD. XI, 167, 184. – Sopronm. Oklt. II, 289. – Utóbb Herbortya, Tivanócz, mindkét Zegenye, Kalbászna, Merlincz és Pessölcz császmamegyei birtokok mégis Mihályfalvi György kezére kerültek. (Hazai Okmt. V, 259.)}* mely körülményből bizton következik, hogy a Herbord-ág fiágon kihalt.
II. János özvegye, Alsó-Lindvai Zsigmond leánya, Katalin túlélte férjét, valamint leánya, Borbála is._{2 Zalam. Oklt. II, 551: Borbála tilalmazza anyát az alsó-lendvai és nemti várakban birt részének eladásától. Alsó-Lendvai Katalin nővére, Dorottya Gimesi Forgách Jánosnak volt felesége (Fejér, CD. X/VII, 383.) ezért van Forgách Benedek is a tiltakozók közt.}*
A Herbord-ág nemzedéksora ekként állítható egybe:
A Herbord-ág családfája.
(A Herbortyaiak, Csávaiak, Vásáros-Falviak.)

II. Osl, szerémi bán, 1220-1240.; Benedek, 1230-1256.; Miklós, 1238-1250 körül győri ispán.; Herbord, 1206-1279. országbáró, főispán.; Jakab.; János.; Osl.; Tamás.; II. Herbord, 1230-1308.; Hubcsa, 1258.; Kata, Csák Istvánné, † 1258.; Miklós, 1323. váradi préspost.; György, 1323.; István, 1308-1335.; I. János, † 1363.; III. Herbord, 1359-1380.; Osl. 1360-1401.; Szépasszony, Raszina-Keresztúri Jánosné, 1394.; Hölgyasszony, Bikszádi Péterné, 1394.; János, 1401-1438. Özvegye: Alsó-Lindvai Katalin. 1453.; Miklós, 1394.; Borbála, 1453.

A Jakab-ág.

Midőn az illetéktelenűl elajándékozott várjavak visszavételére IV. Béla király által kiküldött bizottság Sopron vármegyében 1256-ban működék, eléje léptek a vasi várjobbágyok állítván, hogy Ol (Al) nevű egy ekényi földtér, melyet Osl bán fia: Jakab, Benedek és Osl elfoglalva tartanak, a vasvári földekhez tartozik. A megidézett Oslfiak azonban azt felelték, hogy a kérdéses föld örökölt birtokuk. – A védekezés ezen neme más körülmények közt alig leendett elégséges; de mivel Herbord ispán is, a nevezettek fivére, szintén tagja volt ama bizottságnak, s mint Osl-nembeli «az igazságot jobban tudta vagy tudhatta», ugyanezt vallotta: esküt ajánlottak nekik, melyet miután Jákon, az ottani monostor fölszentelése alkalmával Jakabunk is letett, a bizottság a vasi várjobbágyoknak hallgatást parancsolt._{1 Árpádk. új Okmt. XI, 432.}*
Ez alkalommal értesülünk első ízben hitelesen arról, hogy Jakab is fia volt Osl bánnak. Egyébiránt a családi osztozásban is részt kapott Jakab és ivadéka, egyszer 1250-ben testvérének, Miklós győri ispánnak elhunytakor, máskor 1325 előtt, a János-ágnak magva szakadtakor._{2 Sopronm. Oklt. I. 22. 102.}*
V. István király is fennen magasztalja az Osl bán fiai: Jakab ésIII. Osl vitézi szolgálatait, melyeket előbb atyjának IV. Bélának, aztán neki különb-különb hadjáratok alkalmával tettek. Nevezetesen, midőn V. István atyja halála után Otakár cseh király ellen általános hadjáratot rendelt, Jakabra és Oslra bizta Sopron vára védelmét, mely föladatnak, jóllehet többszörös ostromot kellett kiállaniok, emberül megfeleltek, némelyeket elfogván, számosokat megölvén az ostromlók közöl. Midőn továbbá Német-Ujvári Henrikfia Henrik bán elárulván a hazát és több királyi várat, a cseh király táborába szökött; Kőszeg várából pedig rabolta, fosztogatta és gyujtogatta az ország végeit: Jakab és Osl testvérek Gergelyhez, a királyné tárnokmesteréhez és vasvári ispánhoz, ki Kőszeg bevételére kiindult, csatlakozván, dicséretesen működtek. Voltaképen nekik és hadaiknak volt köszönhető, hogy Kőszeget elfoglalták s az országos rablókat belőle elűzték. A miért a király a vasi ispán megegyezésével is nekik adta Vasvár lakatlan földjét, Al-Csepet (Mihályfalva mellett), melybe ellenmondás nélkül be is vezették őket._{3 Hazai Okmt. I, 183. 351. – Fejér, CD. V/I, 234. 259,}*
Nem is ez az egyetlen adomány, melyet Jakab, az Osl bán fia vitézségeért megérdemelt. V. István király neki adta hadi költségei pótlásaul az udvarnokok vasvár-megyei Buruzth nevű földjét; IV. László király pedig tekintve «Oslfia Jakab ispán» hűséges és vitéz tetteit, nevezetesen, hogy Győr vára bevételénél, a király s az ország bárói láttára egy számszer-íj (balista) nyila által megsebesűlt, megerősítette Maglócza birodalmában, melyet atyja II. Endre királytól kapott volt; és ugyancsak IV. László király neki adta a vasvár-megyei Csehi nevű birtokot, mely alkalommal kiemeli Jakab mester emberséges indulatát, ki a hadjáratok alatt soha senkit meg nem bántott, senkinek nem ártott, senkit meg nem károsított._{1 Hazai Okmt. VI, 204. 289. – Fejér, CD. VII/V, 591. – Sopronm. Oklt. I, 202. – Kubínyi Oklt. I, 93.}*
Ezen jóakaró gondolkodás módjának tudandó be, hogy a Ják-nemzetségbeliek őt is fölkérték, szerezne békét közöttök hosszas ellenségeskedéseik után._{2 Hazai Okmt. IV, 87.}* Valamint hogy II. Herbordon is segített, midőn ez a Német-Újváriak fogságába sínlődék, hogy kiválthassa magát._{3 Árpádk. új Okmt. IV, 275.}* – A csornai monostornak, melynek kegyura volt ő is, szintén adott egy malmot Viczán, meg ifjabb (III.) Osl is egyet,_{4 Sopronm. Oklt. I, 49.}* mely testvéréhez benső ragaszkodás fűzte.
Két fiát ismerjük: Jánost és Istvánt,_{5 Hazai Okmt. IV, 113. – Anjouk. Okmt. I, 168. II, 288.}* kiknek a magban szakadt András fiai hagyatékából szintén kijárt a részök._{6 Sopronm. Oklt. I, 102.}*
Hogy János fia Lőkös volt, kétségtelen. Lőkös cseréli el 1347-ben Csehit unokaöcscse, Domokos bán maglóczai birtokával, kapván ráadásul húsz márkát, mely alkalommal így neveztetik «Leukus, filius Johannis filii Jacobi de eadem (Osl) generacione»._{7 Sopronm. Oklt. I, 201. – 1348. márczius 30-án. Gecsei Beke fiai az Osl nemzetségbeli János fia Lőkős ellen ügyvédet vallanak. (Anjouk. Okmt. V, 172.)}* – Más alkalommal ugyanezen «Leukus filius Johannis de Azzun» egyik rokonával, az Osl-ági II. Jánossal (filius Johannis filii Osl) a Kanizsaiak Tamási nevű vasmegyei birtokán hatalmaskodást követett el._{8 Sopronm Oklt. I, 234. ddo 1351. október 1. – Említtetik még 1359. május 2. Ugyanott 302.}*
Fiának vehetjük II. Jánost, ki 1368-ban a Nagy-Martoni Lőrincz fia Miklós s az Osl-ági János közt folyt pörben tanuként így említtetik: «Johannes filius Leucus de Azzunfalva»._{9 Sopronm. Oklt. 374.}* Ugyanezen Asszonyfalvi Lőkös fia II. János az Osl-ági I. Ferenczczel, ki Domokos bánnak volt unokája, veszprémmegyei Szörzsöki Andrást megölvén, fej- és jószágvesztésre itéltetett. Azonban Zsigmond király némely főpapok és főurak kérésére megkegyelmezett mindkettőjöknek és utasította őket, hogy pénzzel váltság meg magokat. (1388.)_{1 Hazai Okmt. II, 152.}* – 1392-ben is említtetik,_{2 Sopronm. Oklt. I, 506.}* és hosszú kort ért, hogy teljesen tönkre menjen.
Úgy látszik az említett gyilkosság miatt, vagy talán – a mi valószinűbb – mert jelentékeny részt vett a lázadásban Zsigmond király ellen (1403), Garai Miklós nádornak temérdekkel tartozott. Örökösei tehát, az imént említett I. Ferencz s a szintén Osl-ági II. Jánosfiak: Gergely és I. László 1409-ben abban egyeztek meg, hogy a végleges becsűig a nádor a Jakab-ág összes birtokait Asszonyfalván, Német-Falván, Farádon, Csornán, Maglóczán, Osliban, Viczán, Széplakon, Dalkán, Csengén és Mihályfalván kezéhez vegye; ellenben a kigyókői (másként asszonyfalvi) vár az Ostfiaké, mint az Osl-ágiak ez időben már hítták magokat, maradjon._{3 Sopronm. Oklt. I, 603.}*
Világos ebből, hogy fimaradék nélkül halt meg. Említtetik ugyan fia, Miklós, kivel 1385-ben Asszonyfalván, a Rábán járó malmát szomszédjának és unokatestvérének, Ostfi Jánosnak eladta;_{4 Fejér, CD. X/VIII, 187.}* de ez a fia (nem lehet másként) előtte halt meg.
Leányát Ilkának hítták, ki 1422-ben Szent-Györgyi Eberhárd grófnak felesége, 1432-ben pedig már Felső-Lindvai Herczeg Péter özvegye, 1437-ben még él._{5 Sopronm. Oklt. II, 67. 271. – Zalam. Oklt. II, 476. – Fejér, CD. X/VII, 908.}*
A Jakab-ágnak eddigi adataink szerint nem terebélyes családfája ezek után így alakul:
A Jakab-ág családfája. (Az Asszonyfalviak.)

II. Osl, bán.; Jakab, 1256-1294.; I. János, 1307-1327.; Lőkös 1347-1359.; Asszonyfalvi János, 1368-1409.; Miklós, 1385.; Ilka, 1422. Szent-Györgyi Eberhárd gróf neje; 1432-1437. Felső-Lindvai Herczeg péter özvegye.

A János-ág.
Hogy János nevű fia is volt Osl bánnak, kétséget nem szenved, 1238-ban, midőn Osl bán fiai az örsi birtokot megvásárolják, János köztök van, és Herborddal, Miklóssal, III. Osllal egy sorban áll. 1250-ben pedig Miklós hagyatékából Herborddal, Tamással és III. Osllal, mint «Osl bán fia» együtt örökösödik, nem ugyan ő, mert ekkor már nem élt, hanem fia, kit Andrásnak híttak,_{1 Árpádk. új Okmt. II, 292. VII, 64, 472. VIII, 248. – Sopronm. Oklt. I, 22.}* és 1269-ben megvette mint szomszéd Család nevű falu felét.
De már András fiaiban,_{2 1297-ben Andrásnak több fia is volt. Az adománylevélben, melylyel IV. László király Herbortnak adja Perczelt, a határolásban előkerül «terra Johannis et fratrum suorum, filiorum comitis Andree». (Kabínyi Oklt. I, 110.)}* II Jánosban és Jakabban még 1318 előtt magva szakadt ezen ágnak.
Birtokain megosztoztak: III. Oslnak, Tamásnak és Jakabnak, nemkülönben II. Belednek ivadékai, – kielégítvén Jakab özvegyét, Erzsébetet hitbérére, három árva leányát, azonképen János árváját, Katiczát leánynegyedi illetékeikre nézve._{3 Fejér, CD. X/VI, 156., hol a rubrum tévesen tünteti föl az 1418-iki évszámot. – Sopronm. Oklt. I, 102. V, ö. Hazai Okmt. V, 93. – A föntebbi Jakabról még annyit tudunk, hogy Imre fia Gergelylyel (Tamás-ág) az egymásnak okozott károk miatt párbajt kellett volna vívnia; azonban Herbord mester, Osl mester és Beled fia János közbenjárására kiegyeztek. (Hazai Okmt. I, 97.)}*
A János-ág családfája.

II. Osl bán.; I. János, 1238.; András, 1250-1269.; II. János, 1279.; Jakab. Özvegye: Erzsébet, 1318-1325.; Árvája: Katicza; 1325.; N. N. N. árva leányok, 1318.

III. Osl ivadéka.

Az Asszonyfalvi Ostffyak, Bresztócziak, Tardiak, Szent-Mártoniak.
II. vagyis Osl bán fia III. Osl először 1230-ban és ismét 1256-ban említtetik;_{4 Sopronm. Oklt. I, 18. – Árpádk. új Okmt. XI, 432.}* aztán előkerül 1262-ben, midőn fivérével, Jakabbal, a magok és unokaöcscseik, a Tamás fiai: Tamás és Imre nevében panaszt emelnek IV. Béla király előtt, hogy a soproni ispán Széplakot megfosztotta heti vásárától._{1 Sopronm. Oklt. I, 25.}* Ugyancsak Jakabbal együtt vitézkednek és veszik ezért a király jutalmat._{2 Hazai Okmt. I, 183.}* A csornai egyházat is együtt javadalmazzák egy-egy viczai malommal_{3 Sopronm. Oklt. I, 47.}* és együtt könyörűlnek unokaöcscsükön, II. Herbordon, hogy magát a Német-Újváriak fogságából kiszabadítsa,_{4 Árpádk. új Okmt. IV; 275.}* mint ezeket már itt-ott érintők.
III. Osl közben megnősült. Feleségül vette Nagy-Martoni Bertalan (Bertrandus Latinus) kisebbik leányát, kivel Sopron vármegyében két, Család nevű birtokot kapott. IV. László király megerősítette őt e két Család birodalmában._{5 Árpádk. új Okmt. IX, 552. – Kubínyi Oklt. I, 139.}* Miután azonban ipja meghalt, kénytelen volt pörösködni a Nagy-Martoniakkal napa hitbére, sógornője: Gerlosoki Anna, nemkülönben neje leánynegyedi öröksége végett. A pört egyesség szüntette meg 1302-ben._{6 Fejér, CD. VIII/I, 113.}* III. Oslnak e feleségétől ekkor két nagykorú fia volt: IV. Osl és Péter, kik atyjokkal együtt magokra vették a kötött egyesség végrehajtását._{Előkerülnek 1307-ben tanukul ily alakban: «Item Osl et Petrus et Johannes et Nikel et Dominicus filii Comitis Osl» (Hazai Okmt. IV, 113), miből arra lehetne következtetni, hogy ezek valamennyien III. Osl fiai. Pedig ez két nemzedék: III. és IV. Osl fiai. Másutt (Sopronm. Oklt. I, 203.) föntebbi Péter és Domokos egyenesen «fratres consangvinei»-nek mondatnak, a mi ellentétben a fratres germani vagy uterini-vel, vérrokont, atyafit jelent.}*
Volt neki leánya is, Erzsébet nevű, ki az 1311-ben elhalt Pápa nemzetségbeli Miklósnak vala második felesége és István nevű fiának anyja._{8 Anjouk. Okmt. I, 430.}*
Politikai magatartására világot vet III. Endre király levele, melyben III. Osl ispánnak, ki öt különböző hadjáratokban követé, elszakadván a hűtlen Német-Újváriaktól, a miért ezektől ezer márkányi kárt szenvedett, a sopronmegyei Szárt (Szárföld), a Henrik bán-ivadékok egyik serviensének birtokát adta._{Sopronm. Oklt. I, 61.}*
IV. Oslnak négy fiát ismerjük; ezek: János, Miklós, Domokos és Benedek._{Anjouk. Okmt. II, 180., hol a három első említtetik, míg Benedek, ki ellentétben Tamással az Osl bán fiával «filius Osl iunioris»-nak neveztetik (Árpádkori új Okmt. X, 328.), hogy IV. Osl fia, alig szenved kétséget, mert hisz. ekkor (1298 körül) a senior Osl a III. Osl volt. – Róla többé nincs emlékezés; 1307-ben már csak János, Miklós és Domokos szerepelnek. Benedek, úgy látszik, maradék nélkül halt el.}*
Benedek fölmerűl és eltűn a látó határról ellenben a többiek előkelő országos hivatalt viseltek.
János 1350 előtt varasdi ispán volt,_{Hazai Okmt. VII, 408.}* utóbb «nagyságos»-nak czímeztetik.
Miklós 1334-ben a korogi várnagyságot viselte;_{Sopronm. Okmt. I, 131.}* a következő évben azonban már mint macsói bán nagy dicsérettel működik, mely az időben fontos hivatalát mind haláláig jelesen betölté, a miért Károly király kinevezte öt egyúttal szerémi, bácsi, valkói, bodrogi és baranyai vármegye-ispánnak és ezen országrész legfőbb birájának ugyanazon hatáskörrel, melylyel az országbíró és nádor birtak._{Fejér, CD. VIII/IV, 60. 304. VIII/V, 253. VII/IVII, 268. 279. – Anjouk. Okmt. III, 268. 298. 534. 623. – Hazai Okmt. V. III. – V. ö. Pesty, A macsói bánok. (Századok, IX, 372.)}*
Domokost elsőben mint veszprémi ispánt találjuk. Már 1330-ban viselte e méltóságot azon országgyűlésen, mely Zách Feliczián véres tette fölött ítélt._{Fejér, CD. VIII/III, 419. – Hazai Okmt. I, 169.}* Bátyjának, Miklósnak, halála után pedig, 1340-ben ő veszi át a macsói bánságot, melyet Bács, Veszprém, Szerém, Valkó és Baranya vármegyékkel együtt hosszú ideig kormányoz._{1340-ben fordul elő legelőbb mint macsói bán Domokos (Pesty i. h.), utoljára 1353. április 27-én (Fejér; CD. IX/II, 238.). Ugyanezen évi május 16-án már András a macsói bán. (Ugyanott, 212.) – Ezen Laczfi András elúkerül ugyan Fejérnél (ugyanott, 62.) már 1351. deczember 9-én macsói bánul, de tévedésből. I. továbbá Fejér, CD. IX/I, 56. IX/II, 47. 136. 238. 212. – Anjouk. Okmt. IV, 514. 567. V, 131. 134. 344. 509. 593. 594. – Hazai Okmt. V, 125. – Chron. Dubnic. M. Floriani, Fontes domest. III, 188.}*
Nagy Lajos király tekintve e két testvér, néhai Osl fia Miklós és Domokos érdemeit, melyekkel már ifjú korukban atyját szolgálták, részt vevén minden hadjáratban, nevezetesen pedig midőn a félhitű rácz király az ország déli végeit, Macsót és Szerémet pusztító, sokakat meggyilkolván, másokat gyermekeikkel együtt rabszíjra fűzvén, lakóitól nagyrészint megfosztá; tekintve, hogy elsőben Miklós bán s ennek elhunytával Domokos bán valának, kik megfékezték a ráczok kegyetlen királyát, az ország határait helyreállították, Ráczországba törtek, egész vidékeket fölprédáltak és várakat elfoglaltak; tekintve főleg Domokos bánnak azon érdemét, hogy míg az ország határait nagy gonddal védte, Macsó meggyérült lakossága számát tetemesen szaporította, a jólétet ismét fölvirágoztatta: a sopronmegyei Sárkány és a vasmegyei Hőgyész nevű jószágokat adta neki és fiainak, kizárván testvéreit, unokatestvéreit és egyéb, osztályos atyafiait azok birodalmából._{Hazai Okmt. II, 82. 87. de dato 1345. május 26-án s a jeles alakú adományos levél 1351. februárius 27-én. – A szerb hadjáratok nyomait találtam: 1334-ben Zichy-Okmt. I, 446.: pro reprimendo insulto scismaticorum gentis Serbie; 1339-ben Anjouk. Okmt. III, 623: Nicolaus banus de Macho cum exercitu est contra Rachiam.}*
A záradék okát abban kereshetjük, hogy Miklós bán fiutódok hátrahagyása nélkül hunyt el; következményeül pedig azt vehetjük, hogy III. Osl fia Péter mester osztályt sürgetett. Az osztozkodás 1346. évi november 23-án történt meg. Az osztozkodók a nevezett Péteren kívül nagyságos János mester és Domokos bán. Ez alkalommal értesülünk III. Osl ivadékának eddig osztatlanúl birt összes fekvőségeiről. Ezek Asszonyfalva,_{Mikor jutott Asszonyfalva az Oslok birtokába, arról adataink – tudtomra – nincsenek. Asszonyfalva előbb vasi várbirtok volt, melyet V. László adott Német-Újvári Miklós nádornak, a Henrik bán fiának, ki azt Doroszló mesternek, a Rumiak ősének ajándékozta. (Hazai Okmt. VII, 189. 196.) Minthogy 1346-ban mint örökölt birtok fordul elő az Oslok kezén, valószínű, hogy azt még III. Osl érdemelte meg a Német-Újváriak ellen szerzett érdemei jutalmául – talán csereképen Szárföldért, mely immár nincs kezökön.}* Semjén, Narey, Vicza, Farád, Maglócza, Széplak, Morócz, a viczai és asszonyfalvi malmokkal, melyek örökjogon származtak a nemzedékre, míg Család, Csapod-Család, Szerdahely és Fel-Csorna szerzeményes jószágaik valának.
Nem történt ez osztály pör nélkül, és Nagy-Martoni Pál országbiró ítélete előtt hajlott meg Péter mester, midőn az összes birtokok harmadával kénytelen volt megelégedni. Ellenben ki volt kötve, hogy az összes, nővéreiket illető leánynegyedi tartozásokat, azonképen néhai Miklós bán özvegyét János és Domokos tartoznak kielégíteni, valamint hogy Péter mestert a közös ménesből már ki is elégítették._{Sopronm. Oklt. I, 189.}*
Hogy Péter mesternek örökösei, jelesen fiai voltak, azt valamint ezen osztályos levélből, úgy a szerződésekből, melyek erejével Családot, Csapodot és Maglóczát Domokos bánnak zálogba adta, kiviláglik._{Sopronm. Oklt. I, 203. 204. – Asszonyfalva is viszszakerült IV. Osl nemzedékére. (U. o. I, 302.)}* Fiai azonban ezen okiratban megnevezve nincsenek. Azt vélem mégis, hogy ama Péterfia György és testvére András, bresztóczi nemesek, kik 1350-ben a körösmegyei alispán előtt ügyeskednek, az ő, III. Oslfia Péter magzatai. Kívülök előfordul 1368-ban «Johannes filius Petri de Azzonfalua», ki opuliai László nádor embere._{3 Anjouk. Okmt. V, 392. – Hazai Oklevélt. 284.}*
Minthogy a Péter név az Asszonyfalvi Oslok ivadékában csak egyszer kerül elő, hajlandó vagyok ezt is fiául fogadni.
Péter fiairól történeti adataink eleddig lappanganak; kikkel tehát e harmadik nemzedéknél számolnunk kell: I. János és Domokos bán, mert csak ezeknek van fimaradékok.
I. János hasonnevű fia, «Oslfia Jánosfia (II.) János» 1347-ben jelenik meg első ízben nagybátyjának, Domokos bánnak oldalán, hogy vele egyenlő jogon intézkedjék a közös javakban._{4 Sopronm. Oklt. I, 201. 204.}*
Domokos bán meddig élt, meghatározni nem tudjuk; de hogy 1395. május 2-án már nem volt az élők közt, azt nemcsak onnét tudjuk, mert néhainak neveztetik, hanem onnét is, mert fiai: II. Miklós, III. János és Demeter ismét megosztoznak és most csak II. Jánossal, kinek az összes fekvőségek fele jut, nevezetesen a vasvármegyei Asszonyfalva, Semjén, Naray, Csehi és Mindszent, másként Pogh, továbbá a sopronvármegyei Nemti, Csorna, Farád, Vicza, Beled, Morócz, Sarród, Széplak, Csapod és Család, nem különben a valkó-megyei Tard, Csabalaka, Mező-Barlaba és Monyoród, végre a baranyamegyei Karocha nevű birtokokból. Közösek maradtak azután is: a csornai monostor, a plebániák fölött gyakorlandó kegyúri jog haszna, a hegyvám, vásárjog, a malmok, halászatok, mészárszékek, fürdőházak és kaszálók jövedelmei._{1 Sopronm. Oklt. I, 300-311. – Fejér CD. X/VI, 591.}*
Asszonyfalvi II. János hatalmas alakká domborodik ki. Nevével azután még sokszor találkozunk. Hosszantartó, meg-megújuló pöre van Nagy-Martoni és Fraknói Lőrinczfia Miklóssal Szerdahely (Stettera) és Zemenye (Semwerth) és e perlekedésekből folyó hatalmaskodások miatt._{2 Hazai Okmt. II, 120. 136. – Sopronm. Oklt. I, 333. 370. 480. – Fejér, CD. X/VIII, 217.}* Azt tartották a magyar közmondással mindketten: «A ki pöröl, az erősen pöröljön»; és noha Bebek István országbíró 1364-ben azt az ítéletet hozta, hogy Nagy-Martoni Miklós javai a Jánosunkon elkövetett hatalmaskodás miatt elkoboztassanak, a pör tovább folyt._{3 Fejér, CD. IX/VIII, 526.}*
Egyik érdekes epizódja, midőn a nevezett országbiró annak bebizonyítására, hogy Nagy-Martoni Lőrinczfia Miklós Asszonyfalvi János két sarródi jobbágyát hatalmasul bebörtönözte, tanuvallást rendele: háromszáz nemes tanu a hatalmaskodás elkövetéséről, ötszáz ellenben a Nagy-Martoni bűntelenségéről tett bizonyságot._{Sopronm. Oklt. I, 373. – A tanuk közt, kik János mellett bizonyítának, megemlítendők: Ladislaus filius Michaelis de Csorna a Tamás-ágból, Jacobus filius Petri de Vicza a Beled-ágból, Johannes. filius Leukus de Aszszonyfalva a Jakab-ágból. A Nagy-Martoni mellett is tanuskodott egy Osl-nembeli: a Hefláni Simonfia János szintén a Beled-ágból.}*
De a hatalmaskodás ráragadt II. János mesterre is. 1370-ben, midőn a csornai prépost öszszes, Osl nemzetségbeli kegyurait tilalmazza egyháza birtokai elfoglalásától, különösen (specialiter) megemlékezik Jánosunkról._{Sopronmegyei Oklt. I, 389. A kegyurak ez időben a zágrábi püspök és a többi Kanizsaiak; Domokos bán fia Miklós; László, Mihály és Kónya prépost a Tamás-ágból; a Beled-ági Péter fiai: Jakab és Miklós; Imrefia Kún János, szintén a Tamás-ágból: «Herbordus et Osl filii Johannis, filii Stephani, filii Herbordi de Csáva», a Herbord-ágból; végre a zemenyei nemesek a Móricz-ágból. – Máskor (1380.) Lajos király rója meg Oslfia János mestert, hogy a győri püspöktől elfoglalt egy birtokot és három malmot. «Cur novitates inducitis abusivas?» veti szemre a haragos király. (Hazai Okmt. II, 138. – L. továbbá Sopronm. Oklt. I, 421. – Zalam. Oklt. II, 168. 174.)}*
1375-ben zagoriai, 1380-ban vasi és soproni, 1381-ben csupán vasi ispánnak czímeztetik_{1 Sopronm. Oklt. I, 421. 455. 480. – Hazai Okmt. II, 138. IV, 222-3.}* és híven szolgálta Lajos királyt, ki neki a veszprémmegyei Vinárt (Újvárnak olvasandó) adta.
1390-ben ismét találkozunk vele, mely alkalommal fiai: Gergely, László és Zsigmond szintén említtetnek._{Sopronm. Oklt. I, 501: Megveszik Szántói Czikus Miklós fiaitól a sopronmegyei Szántót vagyis Ottovát.}*
1392-ben ily alakban fordul elő: «Johannes filius Ostel de Azzunfalua», s ez tudtomra egyike az első eseteknek, hogy az Osl nemzetség ez ága az Ost nevet kezdi használni._{Sopronm. Oklt. I, 506. – Ez időtől fogva tapasztalható, hogy kiváltképen a III. Osl ivadéka elsőben Oslfiaknak, aztán Ostfiaknak nevezi magát. – Fejérnél (CD. X/VIII, 217.) Nagyságos Ost Jánosnak czímeztetik, mely alak egészen szokatlan ez időtájt. – Hazai Okmt. IV, 222-3: Mária királyné Hosl fia Jánosnak nevezi.}*
1395-ben már nem él._{5 Fejér, CD. X/VIII, 402.}* Leányai: Rohonczi Andrásné asszony és nővére Apolina leányaszszony tilalmazzák anyjokat és fivéreiket, de már csak Gergelyt és Lászlót, Zemenye nevű, zálogos birtok elidegenítésétől._{6 Sopronm. Oklt. I, 523.}* Zsigmond, a harmadik fiú tehát már aligha él, mert se nem tilalmaz, se nem tilalmaztatik; utódairól sincs emlékezés.
De Gergelynek, a Zsigmond bátyjának, Vas és Sopron vármegyék ispánjának, Zsigmond királytántoríthatatlan hívének, ki há szolgálatait a király minden hadjáratában kimutatta,_{7 Fejér; CD. X/IV, 814. X/VII, 174.}* s az 1402. évi szeptember 21-én a Zsigmond és III. Albert osztrák herczeg között kötött, kölcsönös örökösödési szerződés egyik aláírójának_{8 Az Osl nemzetségből aláírták e végzetes szerződést: 2. Johannes A. Episc. Strig. 17. Steph. de Kanisa, pridem ianitor. regalium. mag. 58. Beled de Loos és 75. Greg. Osl C. Castriferrei. (Fejér, CD. X/IV, 134.)}* se lehetett kilátása utódokra, minthogy engedelmet kért a királytól, hogy birtokait szabadon hagyhassa, adhassa, a kinek akarja. És Zsigmond király Gergely hűségét, melyet, ama zavaros időben, midőn a «hálátlan és hűtlen» főpapok, főurak és nemesek némelyei ellene föllázadtak, tanusított, ezt nemcsak megengedte neki, hanem többféle adományokkal fejedelmileg megjutalmazta._{1 Fejér, CD. X/IV, 545; Zsigmond az Alsó-Lindvai János és István összes, Somogyban és Zalában fekvő birtokait Ostfi Gergelynek adja. – Neki adja továbbá unokatestvérének, Ostfi Ferencznek összes fekvőségeit: (Hazai Okmt. II, 187.)}*
Értendő e helyt Nápolyi László ellenkirály vetélykedése, kit IX. Bonifácius pápa, Kanizsai János esztergomi érsek, csaknem az összes főpapok, számos főúr, főnemes és nemes pártolt. Kétséget nem szenved, hogy a csornai convent szintén elpártolt Zsigmond királytól, a miért, keményen megérezte Ostfi főispán kezét. Gergely – úgymond Kanizsai János esztergomi érsek – a csornai templomot «szentségtelen hatalmaskodó kézzel» megrabolta, kincseiből, adományos leveleiből kifosztotta._{2 Fejér, CD. X/IV, 340.}*
Ezen politikai viszály miatt – úgy tetszik – nemzetsége összes tagjaival, kik jóformán mind János érsekkel tartottak, meghasonlott. Mert alig kapta meg a már érintett szabad rendelkezési engedélyt a királytól, legott egyértelemben feleségével, összes szerzeményes birtokait Zabar, Vugh (Ung), Palkonya, két Bogota és Szent-Márton nevű falvait, azonképen szigeti és pachai birtokrészeit, ifjúkori barátjára, Molnári Kelemen királyi főjegyzőre, később győri püspökre és ennek testvéreire: Istvánra és Domo kosra, a Molnári Péter fiaira hagyta, kiket – minthogy házassága teljesen gyermektelen maradt – testvéreiül fogadott.
Kétségtelennek vehetjük tehát, hogy édes fivérének Lászlónak, szintén nem voltak gyermekei, s ezt annál inkább, minthogy utóbb (1428) már nemcsak szerzeményes, de örökölt birtokait is, melyekre Lászlónak és ivadékának, ha volt volna, kétségtelen joga leendett, szintén a Molnáriakra ruházta át. Nevezet szerint a vasmegyei Asszonyfalvát házaival és váraival együtt, Kádárt, Simonyit, Konothát, Nádasdot, Szent-Györgyöt, Csehit, Mindszentet és Ondodot, valamint a Semjénben és Mihályfalván birt birtokrészeit; továbbá a sopronmegyei Saroldot, Szerdahelyt, Agyagost, nemkülönben a Németiben, Farádon, Csornán, Beleden, Széplakon, Egerden, Szántón és Moróczon birt birtokrészeit; azonképen a zalamegyei Zabart, Ungot, Palkonyát, két Bagatát a szigeti és pachai birtokrészekkel; végre a valkómegyei Tard, Monyorod, Csabalaka és Karacha nevű birtokait._{1 Hazai Okmt. II, 171. IV, 248. – Sopronm. Oklt. II, 118.}*
Előbb is, azután is még ismételve történik Ostfi Gergelyről emlékezés._{2 Zalam. Oklt. I, 33. II, 391. 430. – Hazai Okmt. II, 187. III, 316. IV, 265. V, 208. – Sopronm. Oklt. I, 561. 603. II, 49. 61. 76. 150. – Fejér, CD. X/IV, 156.}*
Valószínűleg már 1431 végén halt meg._{3 Midőn Asszonyfalvi Ostfi Gergely 1420-ban elcseréli maglóczai birtokrészét a csornai monostor sarródi hatvan holdas birtokával, melyre falut akar építeni, azzal kecsegteti a monostort, hogy magtalan halála esetére Sarródot lelke üdveért neki fogja visszahagyni. A gondos csornai prépost már 1431. deczember 28-án eszközölte ki parancsot. Garai Miklós nádortól, hogy Sarród birodalmába bevezessék. (Fejér, CD. X/VII, 264. 285. X/VII, 389. 441. – Sopronm. Oklt. II, 49.)}* – Özvegyét, Salamonvári Ágotát_{4 Salamonvári Jánosnak volt leánya, és unokája Salamonvári Vörös Salamonnak, – nekem úgy tetszik – Német-Újvári János azon vérszomjas csatlósának, ki 1316 körül Gersei András fiai, László és Dénes családjait kipusztította. (Fejér, CD. VIII/III, 592.) Ágotának nővére, Beátka Alsó-Lindvai Miklós fia Zsigmond özvegye. (Zalam. Oklt. II, 423. de dato 1421. februárius 27. V. ö. Fejér, XIVI, 434.)}* kivetette birtokából a Domokos bán ivadéka, nevezet szerint Ferencz fia III. László. De aztán Zsigmond király parancsára kénytelen volt megegyezni az özvegygyel és az özvegyre nézve annyiból előnyösen, mert ez kikötötte, hogy ha sógornői, t. i. néhai férje: Gergely, és sógora: László nővérei követelnék örökségöket, azt kiadni a mondott Ferencz fiának Lászlónak lesz kötelessége._{5 Hazai Okmt. II, 50.}* Mely körülményből ismét nemcsak az tűnik ki, hogy II. János fia I. László már nem élt, hanem az is, hogy örökösök nélkül mult ki._{6 Ezen László, a Gergely öcscse volt, ki 1410-412-ben (mint soproni főispán?) Rozgonyi Simonnal, az országbiróval együtt elnökölt Sopron vármegye gyűlésein. (Hazai Okmt. IV, 262. V, 203. Sopronm. Oklt. I, 620.)}* S így biztosra vehetjük, hogy az Ostfiak ezen vonala, melyet János vonalának nevezhetünk, kihalt, s ezen túl csak a Domokos bán ivadékával lesz dolgunk.

* * *

Domokos macsói bánnak három fia volt: II. Miklós, III. János és Demeter. Ezek közől Miklósnak csak három leányáról tudunk Katalinról, Kláráról és Margitról._{1 Hazai Okmt. III, 296.}*
Katalin Pomázi Cziko Ferencznek volt felesége és két fiának: Istvánnak és Jánosnak anyja, kinek jussán e fiúk a sopron-, illetve a vasmegyei Hőgyész, Csehi, Németi és Mindszent nevű birtokokban, Garai Miklós nádor ítélete alapján örököltek._{2 Hazai Okmt. II, 200. – Cziko annyi mint Ferencz, a maig is használatos Franczika második fele. «Franciscus dictus Chyko de Pomaz» tehát így fordítandó: «Pomázi Ferencz, ki Czikonak is mondatik». Utóbb e ragadványnév családi névül szolgált.}*
Domokos bánfia III. Jánosnak egy fiát ismerjük, I. Ferenczet,ki soproni és vasi vármegyeispán._{3 1382-ben a Herbord-ági III. Herbordot és -Oslt, azonképen II. Jánost, végre saját nagybátyját, Demetert jószágaik eladásától (Fejér, CD. IX/VII, 629. 630.), 1384-ben Potyondi Miklóst a sopronmegyei Németi nevű birtoka elfoglalásától tiltja. (Sopronm. Oklt. I, 479.) – Azt már említettük, hogy a Jakab-ági II. Jánossal Szörcsöki Andrást megölte. (Hazai Oklt. II, 152.)}* Tekintélyes része volt a lázadásban Zsigmond király ellen. De miután a Garaiak: Miklós nádor és testvére János a dunántúli lázadók seregét szétverték, egyebek közt Asszonyfalva várát is elfoglalták és lerombolták, Ferencz ispán is meghódolt. Majd azonban megint Nápolyi László zászlaját tűzte ki,_{4 Hazai Okmt. VII, 441.}* de újra leveretett. Zsigmond király ekkor megfosztá őt birtokaitól s azokat rokonainak: Ostfi Gergelynek és öcscsének adományozta. Több év mulva, 1407. augusztusban történt, hogy Zsigmond király megengedte, miszerint e rokonai elkobzott jószágait visszaadhassák._{5 Hazai Okmt., II, 187. III, 267. – Ezentúl nagy híve lett, «fidelibus fidelior effectus» Zsigmond királynak. (Fejér CD. X/VIII, 532.)}* – 1408-ban megosztozott Katalinnal, Pomázi Cziko özvegyével és Demeterfia II. Lászlóval Szent-Márton, Csehi, Mindszent és Németi nevű közös birtokokban;_{1 Hazai Okmt. III, 293.}* 1418-ban pedig Demeter három fiával, unokatestvéreivel. Az osztozás tárgya: Tard, Barlaba, Monyoród és Csabalaka Valkó vármegyében; Asszonyfalva, Mihályfalva és Semjén Vasban; Széplak, Sarród, Sárkány és Naray Sopronyban, mely jószágok fele őt illette._{2 Fejér, CD. X/VI, 158.}*
1428-ban már nem él. Kardos özvegyéről azonban még 1449-ben is történik emlékezés._{3 Hazai Okmt. II, 297. – Anyja – úgy tetszik – Laczkfi leány volt. 1426-ban értésére esvén, hogy Zsigmond király a maradék nélkül elhalt Kerekegyházi Mihály és László birtokait Garai Jánosnak és Miklósnak adta; minthogy e birtokok közt vannak vételesek és zálogosok is, melyek anyai jogon őt is illetik: ezek adományozása ellen tiltakozik. (Zalam. Oklt. II, 454.) – Egyéb viselt dolgait l. Fejér CD. IX/VII, 629. 630. X/VI. 60i. X/VII, 130. 595. X/VIII, 354. 530. – Sopronm. Oklt. I, 479. 603. II, 204. 210. Zalam. Oklt. II, 408.}* Fiáról, III. Lászlóról egyszer már, 1433-ban, megemlékeztünk, midőn Ostfi Gergely özvegyével kiegyezett._{4 Úgy látszik, Gergelyék örökösével, a hatalmas győri püspökkel is meggyült a baja. (Sopronm. Oklt. II. 143.)}* Élelmességének máskor is adta tanujelét; egyszer, mikor a Herbort-ági Oslfia Jánossal szövetkezvén 1429-ben meg akarta végleg szerezni Agyagost. Zsigmond király el is rendelte beiktatásukat, de Velcsei István és Mérgesi Péter ellenmondottak, minthogy a nevezett Oslok csak zálogban birták – úgy mondanák – Agyagost; miből aztán pör támadt._{5 Fejér, CD. X/VIII, 118. – Sopronmegyei Oklt. II, 164. – Nagy későn, 1458-ban nyugosznak meg a felek, Mérgesi Péter és Ostfi Ferencz, a László fia, az egyességben, melyet közöttök Szécsi Dénes esztergomi érsek tett. (Teleki, Hunyadiak kora X, 586.)}* Továbbá ugyanők ketten folytatták Fraknói Pál gróf halála után is pörüket Agyagosi Antal hagyatéka, Nagy-Heflán végett, melynek többszöri halasztás után nem épen sovány egyesség vetett véget. Az Ostfiak 1438. évi junius 1-én nyolczszáz arany forintért mondottak le igényeikről._{6 Hazai Okmt. II, 266. 285. III, 371. – Sopronm. Oklt. II, 297. – Fejér, CD. XI, 35. 77. – Ugyanezen évben fiaival együtt keményen tiltakozik az ellen, hogy Albert király a magban szakadt Herbortyai János birtokait idegeneknek eladományozta. E tiltakozást folytatták fiai Mihályfalvi György özvegye ellen 1458-ban, kit a császmamegyei Herbortya, Tivanócz, mindkét Zegenye, Kolbászna, Merolincz és Pessölcz nevű birtokok akárminemű elidegenítésétől tilalmaznak, minthogy e birtokok őket «omnis iuris titulo» megilletik. (Fejér, CD. XI, 167. – Hazai Okmt. V, 259.)}*
Ez alkalommal Albert király II. Ostfi Lászlót udvari vitézének és soproni főispánnak czímezi és megnevezi fiait, leányait; ezek János, Ferencz, Miklós, Katalin, Margit és Borbála, kiknek, valamint leendő gyermekei nevében szintén megtörténik a lemondás. Ez előre látó kikötés nem volt fölösleges, mert 1449-ben, midőn az országkormányzó Hunyadi János perújítást enged II. László fiainak a Darabosok ellen Kadar, Kanotha és Rákosd nevű vasmegyei birtokok iránt, név szerint így sorolja fel őket Ferencz, Miklós, István és László._{1 Hazai Okm. II, 301.}* Az elsődszülött tehát időközben meghalt ugyan, de jött helyébe két új fiú: István és László.
A szapora asszonynak is fönmaradt emléke. Pálóczi Máté nádor, midőn őt Ládon nevű zálogos birtokába igtatja (1436, ápril 13.), nemes Anna asszonynak, néhai Felső-Lindvai Bánfi János leányának nevezi; I. Ulászló király pedig meghagyja Kanizsai Imrének, hogy a Rába folyót, melyet a nemes asszony malmáról elterelt, régi ágyába terelje vissza._{2 Sopronm. Oklt. II, 248. – Hazai Okmt. II, 291.}*
Ostfi III. László előkelő szerepet játszott az országban. A soproni főispánságot hosszabb ideig viselte._{3 Már 1435-ben előkerül mint ilyen. (Sopronm. Oklt. II, 237.) – Előfordul azon főurak közt is, kik Albert királylyal megegyeznek abban, hogy az 1440-ben indítandó hadjárat tekintetéből az ország hadi segedelemmel rovandó meg. (Teleki, Hunyadiak kora, X, 72.)}* Érdemeit, melyeket már Zsigmond király körül szerzett, csak úgy magasztalja Albert király, mint a cseh Tabor város ostrománál kimutatott vitézségét, melyért neki és akkor még élő fiának Jánosnak, nem különben a Demeter fiának (Bresztóczi) Benedeknek a fehérmegyei Dinnyésmédet adományozza._{4 Fejér, CD. XI, 274. Előkerül még Fejér, CD. XI, 362. – Sopronm: Oklt. II, 246. – 1448-ben már nem élt; özvegye azonban, sőt anyja, illetve atyja özvegye még életben vannak. (Sopronm. Oklt. II, 341.)}*
Fiairól: II. Ferenczről, IV. Miklósról, Istvánról és IV. Lászlóról többször történik említés._{1 Hazai Okmt. II, 297. III, 412. IV, 406. 420? V, 259. – Zalam. Oklt. II, 551.}* Közülök Miklós papi pályára adta magát és 1453-ban már mint nagyprépost áll az esztergomi főkáptalan élén, mely méltóságot 1469-ig viselte._{2 Memoria Cons. Bas. Strigon. 132. l.}* Az ő érdemei tekintetéből engedte meg V. László király, hogy az osli-asszonyfalvi határban állott, s a Rába kiöntéseinek kitett kígyó-kői várat, melyet a század elején Zsigmond király lerontatott, aztán visszakerülvén az Oslok kezére, fölépíttetett; majd meg Erzsébet királyné és Czillei Ulrik kezéből 1440-ben az országnak visszaadatott, – újra fölépíttessék (1456)._{3 Hazai Okmt. II, 340. – Zalai Oklt. II, 504.}* – A zavarokban, melyek Zsigmond halálát követték, valamint a Kanizsaiak, úgy tetszik, az Ostfiak is az osztrák párthoz szítottak. Frigyes római császár, ugyanis, még 1463-ban is hívének tekinti «Frantzen Ostfy von Assonfalva»._{4 Hazai Okmt. V, 268. – Azon Ferencz; ki 1485-ben Beatrix királyné apródja, valószínűleg már III. László unokája. (Hazai Okmt. V, 265.) Azonképen a «Nicolaus Hosthfy prepositus ecclesie s. Crucis de Lelez» (Mélczer Oklt. 113. 119.), ki e méltóságot 1484-1493 közt viselte. (Wagner Károly, Uj m. Múzeum, 1859. I, 173.) Talán a föntebbi Ferenczczel egy személy azon Franciscus Osthfy, ki 1519-ben II. Lajos király híve és «dicator pecuniarum exercitualium» Vasvármegyében (Hazai Okmt. VII, 486.)}*
Úgy tetszik nekünk, hogy e vonalon származott le a máig virágzó Ostffy család.

* * *

Domokos bán harmadik fia, Demeter után Imre, II. László és II. Benedek nevű fiúk, nem különben Zsuzsánna nevű leány maradt, kit Tetétlen Mihály vett el hites társul._{5 Hazai Okmt. III, 296. – Domokos bánfia Demeterről 1376-tan van még emlékezés. Ez évben tilalmazza őt Zolk hevű birtoka eladásától saját testvére, II. Miklós és testvérének III. Jánosnak fia, I. Ferencz. (Fejér, CD. IX/VII, 595.)}*
E fiúk, – miután Domokos bántól maradt közös birtokaikat unokatestvérökkel, Jánosfia Ferenczczel megfelezék, 1418-ban magok közt is megosztozának,_{1 Fejér, CD. X/VII, 158. – Ez alkalommal ismerkedünk meg Bresztóczi II. László fiával Györgygyel.}* birtokaikról Tardiaknak, Szent-Mártoniaknak, legtöbbször mégis Bresztócziaknak neveztetnek.
A drávántúli Bresztócz nem volt örökös birtokuk, nem is képezte a mondott felezés tárgyát, miből talán nem épen alaptalanúl vonhatjuk le a következtetést, hogy Bresztócz Demeter úr szerzeménye.
A mit a Bresztócziakról érdekesbet tudunk, a következő: 1430-ban Asszonyfalvi Ostfi Gergely rajtütött Bresztóczi Demeter fiai: Imre és Benedek Sárkány, Csorna, Farád és Németi nevű birtokain és nagy hatalmaskodást követett el rajtok. Zsigmond király megbízta Kanizsai László soproni főispánt, hogy ez ügyben intézkedjék._{2 Sopronm. Oklt. II, 168.}*
Jobb atyafiságot tartanak Ostfi III. László és Bresztóczi II. Benedek, kik ismételve együtt működnek húgok a Jakab-ági Ilka ellen_{3 Fejér, X/VII, 908. – Sopronm. Oklt. II, 271.}* és Albert király adományát Dinnyés-Médet is közösen kapják, mint már érintők.
Imrének eleddig utódairól nem tudunk; ellenben II. Lászlónak két fiát ismerjük: Györgyöt, kivel 1418-ban ismerkedénk meg és a ki 1442-ben még szemünk elé kerül. Mint «Gregorius de Breztowcz», azon főurak egyike, kik kezeskednek a mellett, hogy Erzsébet özvegy királyné bátran jöhet Esztergomba megalkudni I. Ulászló királylyal;_{4 Teleki, Hunyadiak kora X, 120.}* és Miklóst.
1467-ben előkerül ugyanis «Nicolaus filius condam Ladislai, filii Demetrii de Bresztholc», ki a sopronmegyei Sárkány, Farád, Németi, Beled, Sarród és Csorna, továbbá a vasmegyei Asszonyfalva, Semjén, Mindszent és Csehi helységekben levő birtokrészeit Csornai Istvánnak eladja._{5 Hazai Okmt. IV, 419. Ki ezen Csornai István? alább fejtjük ki.}*
II. Benedek «Tardi» melléknevet vett föl, és két fia volt: Tardi Gergely és Bálint. Gergelynek fiát ismét Benedeknek hítták._{6 Sopronm. Oklt. II, 380. 401.}*
Adjuk ezennel III. Osl ivadékának családfáját.
III. Osl ivadékának leszármazási rendje.
(Az Asszonyfalvi Ostffyak, Brrsztócziak; Tardiak, Szent-Mártoniak.)

II.Osl bán.; III. Osl, 1230-1302. Neje: Nagy-Martoni Bertalan leánya, 1302.; IV. Osl, 1297-1307.; Péter 1302-1347.; Erzsébet 1311., Pápa Miklós özvegye.; I. Benedek, 1298.; I. János, 1307-1346. varasdi főispán.; I. Miklós 1307-1340. macsói bán †.; Domokos, 1307-1353. macsói bán.; II. János 1347-1395. zagorai, vasi és soproni főispán.; Zsigmond, 1390.; Anna, 1306. Rohonczi Andrásné.; Apolina, 1396.; II. Miklós, 1318-1381.; III. János, 1345.; Demeter, 1345-1376.; Katalin, 1408. Pomázi Czikóné.; Klára.; Margit.; I Ferencz, 1376-1428. soproni és vasi ispán.; Imre 1418-1443.; II. László, 1408-1418.; II. Benedek, 1418-1443.; Zsuzsánna, Tetélen Mihályné 1415.; III. Benedek, 1453.; III. László, 1426. † 1449 előtt, udvari vitéz, soproni főispán, Neje: Felső-Lendvai Bánfi Anna.; III. János, 1434-1438.; II. Ferencz, 1434-1467.; IV. Miklós, 1438-1469. esztergomi nagyprépost.; István, 1449-1453.; IV. László, 1449-1467.; Katalin, 1438.; Margit 1438.; Borbála, 1438.

185A Tamás-ág.

I. A Kanizsaiak.
Tamás II. Osl, a bán fiai közt – úgy tetszik – egyike volt az idősbeknek, mert már 1228-ban azt találjuk, hogy II. Endre király neki adta a Neweg nevű soproni várjószágot, melyet, midőn IV. Béla ifjabb király az illetéktelenűl elajándékozott királyi javakat visszaszerezni kezdé, a soproni várjobbágyok reklamáltak. Azonban II. Endre király örök hallgatást parancsolt a követelődző várjobbágyoknak és Neweget meghagyta Tamásnál annak világos jeléül, hogy az adomány nem tartozott az eltékozolt királyi javak közé és hogy azt Tamás hű szolgálataival megérdemelte._{1 Árpádk. új Okmt. VI, 455.}*
1230-ban Tamás a csornai prépostság javadalmazására szintén adott egy ekényi földet in villa Huche»._{2 Sopronm. Oklt. I, 18.}* 1232-ben pedig barátságosan megegyezett Emud földére nézve a Churt nemzetségbeliekkel._{3 Árpádk. új Okmt. VI, 511. XI, 251.}* Kapott ő is testvérének, a maradék nélkül elhalt Miklósnak hagyatékából egyötödrészt; s a Miklós széplaki tornyát a sorsvetés neki juttatta._{1 Sopronm. Oklt. I, 32.}* Ellenben Beled nevű pusztáját, igazságtalanúl pörösködvén – meglehet – neje hozománya fölött, Ekch bán ellenében csaknem elvesztette. Csupán Csák tárnokmester és soproni vármegye-ispán közbenjáró kérésének köszönheté, hogy azt husz márkáért visszaválthatta._{2 Árpádk. új Okmt. VII, 266.}*
Ez időtől, 1248-tót nem hallunk felőle. Hogy 1264. végén már nem élt, kitünik fiainak: Tamásnak és Imrének_{3 Imre itt-ott még Henriknek neveztetik. Tudni való, hogy «Imre» a «Henrik» magyaros átalakulása.}*intézkedéséből, kik mindketten törvényes korban levén, ekként osztoztak meg atyai örökükön: Tamásé maradt Ysobor falu egészen, míg a csornai, beledi, moróczi és széplaki birtokrészek a toronynyal, Halászi sziget a Fertő mellett, valamint a somogymegyei Nagács Imrének jutott. Megosztoztak szabadosaikon is, melyek száma öt vala. Minthogy pedig ezek közől csak kettő jutott Tamásnak, ő egy szolgálót (rabnőt) is kapott._{4 Zalam. Oklt. I, 46. – Tamás e két fiáról már 1262-ben van említés. (Sopronon. Oklt. I, 25.) – A szabadosnak (libertinus) kötelessége volt urát a királyi hadseregbe követni. (Hazai Okmt. IV, 81.)}*
1308-ban az Osl-nemzetségbeli Imre és fiai Gergely, Lőrincz, László, Imre, Mihály és Dénes (helyesebben: Dezső) a szintén Osl-nemzetségbeli II. Herbordnak és fiának, Istvánnak átengedték Beledet, melyet I. Herbord I. Imrétől megvett ugyan, de utóbb pörösködtek miatta. A pört megszüntették, s ennek elismeréseül a Herbord ivadéka a maradék nélkül elhalt Andrásfia Jakabtól örökölt birtokrészekből Csornának, Belednek és Csapod-Családnak negyedrészét engedte át Imre grófnak és ivadékának._{1 Anjouk. Okmt. I, 154, – Hogy Dénes tévesen van irva Dezső helyett, az több oklevélből (Anjouk. Okmt. I, 335. Sopronm. Oklt. I, 70.) kitünik.}*
Imre fiai közől leginkább kivált Lörincz, a Kanizsaiak törzse.
Pályája kezdetén, valamint többi testvérei, a Német-Újváriak részén állott Lőrincz is. Tudjuk ezt nemcsak Károly király leveléből, mely Lőrincz mester első érdemeül a Német-Újváriaktól való elszakadását jelzi; hanem kiveszszük azon kedvezésből, melyben a Német-Újváriak Imre fiait részesíték. Nagyságos András, a Gergely fia és Kakas Miklós, a néhai Miklós nádor fia a Héder nemzetségből (illetőleg annak Volfer-ágából) visszaadták, ugyanis, I. Imre, gróf imént elősorolt fiainak a rába-közi Sobur (Ysobor) nevű birtokot, melyet a zavaros időben elfoglaltak, noha ahhoz semmi joguk se volt (1314)._{2 Anjouk. Okmt. I, 335.}*
De Lőrinczet, ki akkor Hegykői grófnak czímezte magát,_{3 «Nos magister Laurencius, filius Emeriei, comes de Igku.» (Sopronm. Oklt. I, 76.)}* a Német-Újváriak barátsága, mely elvégre kétes és alárendelt jövővel kecsegtette, nem elégíthette ki.
A Dunán túl, mely eleddig a zsarnok Német-Újváriakat uralta, szakadás támadt. Az.-Amadék, Köcskiek, Nádasdiak, Nagy-Martonak, Reznekiek, a Dunántúlra szakadt Abák, Koppányiak, Bogár Istvánék és mások visszatértek a szent korona hűségére. Velök tartottak az Oslok is, első sorban Lőrinczünk. Természetesen a Német-Újváriak dühe legott ellenök fordult ölték, kegyetlenűl kínozták, kiket kézre keríthettek a renegátok közől; foglalták, rabolták, pusztították birtokaikat. De Lőrincz emberül megfelelt e kihívásra; kegyetlenűl visszatorolta azt. Kitetszik ez Károly király dicséretén felül, melx Lőrinczet a lázadók letiprása, az ország részei visszafoglalása és a béke helyreállítása miatt magasztalja, azon szigorú rendeletéből, melylyel a biróságokat utasítja, hogy Lőrinczet, akkor (1322.) zalai ispánt, semminemű kártétele miatt felelősségre vonni ne merészeljék._{1 Zalam. Oklt. I, 157. – A kapornoki monostor, mely a Német-Újváriak kegyurasága alá tartozott, szintén megérezte Lőrincz keze súlyát. (Fejér, CD. VIII/VI, 67.) – Viszont a zalai főispánságot se viselte mind halálig Lőrincz. (Fejér, CD. VIII/III, 423. 455.)}*
A Német-Újváriak nagy szorultságban lehettek, minthogy megkeresték német atyafiságokat is, hogy segítségökre siessen. Jöttek is, mint mindig, ha a magyarság megrövidítése forgott a koczkán, a «kevély» pánczélos vitézek nem kis számmal. Károly király azonban ellenök küldötte Miklóst a soproni ispánt, utóbb szlavon bánt és Lőrinczünket, kik a német segítséget is megverték és belőle többeket elfogtak.
Lőrincznek másik vitéz tette volt Kanizsa vára megvétele, melyet Német-Újvári Miklóstól foglalt el. Kaproncza vára bevételénél is, melyet a híres Micz bán az Ákosok nemzetségéből (az Eördög család őse), ostromolt, szintén jeles része volt Lőrincznek, valamint hogy egyéb várak visszafoglalását is az ő érdemeül tudja be Károly király._{2 Fejér, CD. VIII/II, 419. – Anjouk. Okmt. I, 626. – Zalam. Oklt. I, 164. – Sopronm. Oklt. I, 84. 108.}*
Magától értetik, hogy Lörincz mester nem egymaga, hanem rokonai, serviensei, szabado sai tekintélyes csapatával járult a királyi sereghez ; sokakat csatlósai közől el is vesztett, s a hadjárat tömérdek vagyonába került. De a király se maradt kedvelt híve érdemei mögött, midőn azok jutalmazásáról volt szó., Többszöröser elárasztá adományaival Lőrinczet. Neki adta a sopronmegyei Garablyánt, Gyalókát és Dicsket,_{3 Sopronm. Oklt. I, 84. – Garablyán ma Grébli, Salamonfa egyik része. (Nagy Imre.)}* Igriczet,_{4 Zalam. Oklt. I, 161.}* Kisasszonydot Somogy vármegyében,_{5 Anjouk. Okmt. II, 165.}* Kehidát,_{6 Zalam. Oklt. I, 160.}* Récsét Zalában,_{7 Zalam. Oklt. I, 309. V. ö. Fejér, CD. VIII/IV, 219. X/II, 386.}* Nimiget Sopronyban,_{1 Sopronm. Oklt. I, 99. – Nimig ma Fertő-SzentMiklós. (Nagy Imre.)}* és Pereszteget ugyanazon vármegyében._{2 Megjegyzendő ez utóbbi adománynál, hogy Károly király Pereszteget előbb Lőrincz bátyjának, Gergelynek adta volt. Hogy aztán meg elvette tőle, arra okul nem Gergely méltatlansága, hanem Lőrincz nagyobb érdeme szolgált. (Sopronm. Oklt. I, 108.)}*
Legfényesebb ajándéka pedig Kanizsa-Szeg vára és a hozzá tartozó uradalom volt. Ezt I. Károly király Német-Újvári Kakas Miklóstól vette el, hogy leverőjének, Lőrincznek adhassa._{3 Anjouk. Okmt. I, 626. – Zalam. Oklt. I, 164. – Fejér, CD. VIII/II, 414.}* E nagy terjedelmű uradalom, melyet vételekkel minden módon kikerekíteni iparkodtak, hosszú ideig volt a Kanizsaiak főbirtoka. Ettől kölcsönözték vezetéknevöket is, de csak nehány évtized mulván, mert ez időben még közönségesen Csornaiaknak hivatták magokat.
A király kedvezéséhez mások, egyes birtokosok kedvezései is járultak. Iacute;gy Bés bán fia László, kit Lőrincz a Német-Újváriak fogságából kisegített, zálogba adta neki Buzi (a mai Bóz Sopronymegyében a Fertő partján) nevű birtokát._{4 Sopronm. Oklt. I, 86.}* Kehidát (akkor Keddhidának hítták), melyet Némety-Újvári Miklós nádor hatalmasul elfoglalt vala a Koppányiaktól, most, hogy a nádor fia, Kakas Miklós leveretett, Károly király Lőrinczünknek adta ugyan; hanem ehhez a régi tulajdonos, kit Kehida jog szerint megilletett, hozzájárulása is megkívántaték. És ez szeretetből és hálából Lőrincz iránt, ki őt bajában segítette és pártolta, lemondott jogáról._{5 Zalam. Oklt. I, 160.}* Hasonlóképen mondottak le Igricziről a Póka_{6 Póka annyi mint Pál, Pálka, így: Paulka, Pauka, Pouka, Póka.}* fiai a szeretetért, melyet irántuk keserves napjaikban Lőrincz tanusított._{7 Zalam. Oklt. I, 161}* E baráti viszony fönállott Lőrincz és nemzetségének egyéb tagjai közt._{Sopronm. Oklt. I, 102. – Ellenben találkoztak, kik az országos zavarokat kizsákmányolni iparkodtak. Miután I. Károly király Récsét a hűtlen Német-Ujvári Miklóstól elvevé és Kanizsai Lőrincznek adá, fölkelt bizonyos Márk unokája, állítván, hogy a mondott Récsét a Német-Ujváriak erőszakkal foglalták el Tiborcztól, ki azt az ő, a felperes atyjától zálogba birta. Ez akkor modus merendi volt. Az illető, ha nem is kapta meg az igényelt birtokot, kisebb-nagyobb kárpótlást, borravalót mégis kapott. A zalavári convent azonban kiderítette, hogy Récsét Márk fia György Tiborcz orvosnak előbb – igaz – zálogba, de utóbb örök áron adta, és Tiborcz mestertől szintén örök áron vette azt Miklós, a néhai Henrik nádor fia. Zalam. Oklt. I, 309. V. ö. Fejér, CD. VIII/VII. 178.)}* De Lőrincz mesternek magának is nem utolsó gondja volt, hagy mentül nagyobb gazdagságra szert tegyen. A gazdagság, a terjedelmes birtok adott az időben, sokkal inkább, mint manap, tekintélyt. Mentül nagyobb hadi csapatot kiállítani, az volt ama harczias időben a főérdem, a tekintély kútforrása. Ezt terjedelmes földbirtok nélkül elérni nem lehetett, minthogy a csatlós nem zsoldot kapott gazdájától, hanem telket, melyen gazdálkodott, családját föntartotta, s egyetlen kötelessége volt a hadba követni gazdáját.
Már 1309-ből vannak adataink Lőrincz mester jószágszerzési hajlamairól, melyek – mondhatni – évről-évre és hatványozva növekedének._{1 Ez adatokat a Sopronm. Oklt. I, 70. 71. 87. 89. 91. – Zalam. Oklt. I, 161. 179. 190. – Anjouk. Okmt. I, 367. II, 461. szolgáltatják.}*
Kirí ezen jószágszerzési mohó vágy azon levélből is, melylyel az Osi-nembeli Lőrincz mester és testvérei a győri káptalan előtt 1324. évi márczius 28-án tilalmazzák rokonaikat bárhol létező birtokaik elidegenítésétől, hogy azokat akár hazafiaknak, akár osztrákoknak eladják, mert az elővételi jog a rokonságnál és szomszédságnál fogva őket illeti._{2 Sopronm. Oklt. I, 98.}*
Kanizsai Lőrincz halála életéhez méltó volt. A legborzasztóbb csaták egyikében, mely 1330. november 9-től 12-ig tartott, midőn Bazaráb népei, a ravasz oláhok havasaik szorosai közé rekesztették a magyar sereg virágát és agyonverték: itt találta Lőrincz mestert «vitézül harczolva» a halál._{3 Sopronm. Oklt. I, 264.}*
Öt fiát ismerjük; ezek: János, István, Lőkös, Miklós és Benedek. Lőköst atyja maga nevezi fiának 1330. február 14-én;_{Anjouk. Okmt. II, 461.}* hét évvel később azonban már nem említik a testvérek közt. Miklósról ekkor (1337. februárius 1-én)_{Fejér, VIII/IV, 219.}* még van emlékezés, de csakhamar eltűnik ő is szemeink elől; 1343-ban s azontúl nem fordul elő ő sem._{Sopronm. Oklt. I, 173. jegyz.}* Benedek, ki 1357-ben még «nobilis iuvenis»-nek neveztetik,_{2 Zalam. Oklt. I, 572., holott ekkor, ha utószülött volt is, már huszonhat évesnek kellett lennie.}* azután se tünt föl bátyjai: János, főleg István mellett._{3 E lapok feladata nem engedi, hogy Kanizsai István, a jeles magyar diplomata életrajzát egész terjedelmében adjam. Minthogy azonban e kitűnő férfiú élete bővebb tárgyalást érdemel, másutt fogom azt leírni.}* Csak ezek érdemei fényében sütkérezik, mígnem 1361 közepén túl híre vesz a nélkül, hogy maradékának nyomát lelnők._{Önálló fellépésének némi jelét találjuk Zalam. Oklt. I, 572. Sopronm. Oklt. I, 335.}*
Kanizsai István papi pályára szánta magát. 1343-ban mint a bácsi káptalan olvasó-kanonokja, 1347-ben mint budai prépost fordul elő.₅ * A nehéz napokban, melyek I. Lajos király trónra lépte után támadtak, a Kanizsaiak kitüntek hűségök és szolgálataik által. István prépost, a király benső káplánja gyakorta vett részt követségekben a szent-székhez, hogy Endre herczeg ügyét előmozdítsa, Lombardiába és Közép-Olaszországba (ad partes Tuscie), hogy Lajos király nápolyi hadjáratát előkészítse. E hadjárat alatt pedig saját költségén követte királyát, oldalától el nem távozván. – János mester is, mint régi udvari vitézhez, milyenül már Károly király alatt szolgált, illett, részt vett a király minden hadjáratában. Záránál súlyos sebet kapott ugyan, de azért Nápolyban nem hiányzott. Nagy-Lajos Aversa bevétele után állíttatta ki az adományos leveleket, melylyel Csornai Lőrincz fiai jutalmazására a Sopron-megyei Szovátot adta, mihez később a Nimigről 1324-ben adott okirat megerősítése járult._{6 Sopronm. Oklt. I, 212. 264. – Fejér, IX/II, 386.}*
István ekkor (1356) már kinevezett zágrábi püspök volt. E méltóságot személyesen nyerte el Avignonban, hol 1356 nyarán a végett járt a pápánál, hogy Lajos király velenczei hadjáratát kimentse és a szent-széket arról biztosítsa, hogy e miatt hadjárata a szerbek ellen el nem marad._{7 Theiner, Monum. Hung. II, 24-28.}* Miután VI. Incze pápánál a király minden kívánsága teljesültét kieszközlé, Lajos király Szlavonia kormányát is reá bizta. 1366 közepén azonban kegyvesztett lőn. I. Lajos király leveléből_{1 Fejér; CD. IX/IV, 576.}* értesülünk e nagy kellemetlenségről, mely István püspököt érte. Némely hazug emberek, név szerint Kont Miklós nádor, olyakat fogtak reá, melyek miatt a király őt hivatalától megfosztotta és bezáratta; miután pedig V. Orbán pápa kiadatását erélyesen sürgeté, száműzte._{2 Theiner, Monum. Hung. II, 82. – Fejér CD. IX/VII, 386.}* Kiderült azonban bűntelensége és 1369 elején visszahítták. Lajos király a visszatérőt, hogy tévedését jóvá tegye, mindennemű kegyeivel elhalmozta. Ismételve megajándékozta_{3 Fejér, CD. IX/IV, 166. – Sopronm. Oklt. I, 384. 406. – Zalam: Oklt. II, 35.}* és midőn a németek elbizakodott szemtelensége (insolencia et protervia) anynyira megnőtt, hogy az ország határait fenyegeték (1369-1370), a király István zágrábi püspököt és testvérét Jánost bizta meg Sopron és Vas vármegyék védelmével, kik ez által igen kedves szolgálatot tettek neki.
Az osztrákokat a Nagy-Martoniak elnémetesedett a hazaárulásig lealjasodott, elzüllendő ivadéka hozta az országra. Lajos király azzal büntette meg őket, hogy mindennemű adásvevési szerződésöket érvénytelennek nyilvánított, kivévén melyeket a Kanizsaiakkal kötöttek. Ezen kikötés nagy fontosságú volt. A Kanizsaiak valának ugyanis, kik az eladósodott és uzsorás üzletek által csaknem elmerült Nagy-Martoniakat «nem is mint rokonok, hanem édes testvérekként» a teljes elsülyedéstől megmentették, a miért nekik adták zálogba esztergommegyei birtokaikat,_{4 Fejér; CD. IX/II, 218. 5 Sopronm. Oklt. I, 395.}* melyek utóbb a komárom-és pozsonymegyei birtokokkal együtt kezeiken maradtak. Lajos király, hogy kedvezzen nekik, cserét ajánlott a Kanizsaiaknak. Szalónak váráért, melylyel régebben ajándékozta meg őket, továbbá az esztergommegyei (Nyerges-) Újfalu, Bajót, Pél, Csenke, a komárommegyei Kesző s a pozsonymegyei Sárfő, Csataj, Keszi, Csánok (Senkvicz), Szemet és Nyárasd nevű Nagy-Martoni féle birtokokért nekik adta a Somogy-megyei Szent-Pál, Berény, Ság, Varásló, Falkos, Deuch, Reinete-Szent-Péter, Poch és Páld nevű birtokokat a sopronmegyéi Fülessel együtt._{5 Sopronm. Oklt. I. 359.}*
Ezeken fölül a Kanizsaiak legfontosabb szerzeménye Szarvkő vára volt, mely nem régén (1340 körül) az ország határainak biztosítása végett épülvén, vétel által került kezökre. Lajos király örömmel látta e fontos erősséget a hazafias Kanizsaiak birtokában és ünnepélyesen megigérte nekik, hogy e várat akaratjok ellenére se vétel, se csere útján el nem veszi tőlök, vagy ivadékaiktól soha._{1 Sopronm. Oklt. I, 399. V. ö. 361, 383.}*
És teljesen visszatért kegyeinek jelét abban mutatta meg a nagy király, hogy miután elsődszülött leánya Katalin a világra jöve (1370. julius), István püspököt szemelte ki a gyermek kereszt-atyjául s ez által lelki atyafiságot kötött vele._{2 Fejér. CD. IX/IV, 576.}*
E leány kedveért történt, hogy I. Lajos király 1374-ben újra fölelevenítette a siciliai kérdést. Terve az volt, hogy Valois Lajos, a franczia király másodszülött fia feleségül veszi Katalint, kik aztán Johanna magtalan halála után, birják Nápolyt. E kényes ügy elintézését Lajos király Kanizsai István zágrábi püspökre bizta, ki e miatt sokat járt a franczia királynál és a pápánál követségben, mígnem ügyessége és erélye a sikert biztosítani látszott, melyet azonban Katalin halála utóbb meghiúsított._{3 Theiner, Monum. Hung. II, 149. köv. – Anjouk. dipl. Emlékek, III, 77. – Magy. Tört. Tár, XXIII, 37-48.}*
Kanizsai István vagy 1375 végén, vagy 1376 első napjaiban hunyt él. 1376. február 15-én már Demetert, előbb erdélyi püspököt czímezi a pápa zágrábi püspöknek. Főpásztori buzgóságának lett áldozata. A járvány dühöngvén Zágrábban, nem hogy elhagyta volna székvárosát, de a betegeket gondosan ápolta._{4 Theiner, Monum. Hung. II, 159. – Kerchelich, Hist. eccl. Zagrab. I, 133.}*
Megelőzte őt a sírban bátyja, János mester, ki az 1370-es éveket alig érte meg. Egyszer Orbász és Zana, máskor Varasd és Zágoria ispánjának czímeztetik._{5 Sopronm. Oklt. I, 350. – Fejér CD. IX/III, 560.}* Tehát – úgy látszik – öcscsénék, István püspöknek és szlávoniai helytartónak köszönhette méltóságát, vagy hogy az ő kedveért és érdekében vállalkozott ilyes tisztségre. Két feleségéről tudunk. Az egyik Pozsegai Geletfia Miklós mesternek volt leánya Lipóczi Demeter királyi tárnokmester leányától Klárától. Kétséget alig szenved, hogy e házasság maradék nélkül maradt, minthogy az aszszony hozományát vissza kellett szolgáltatni._{1 Anjouk: Okm. V, 205.}* – Másik felesége, kiről azonban nem tudjuk, kinek volt leánya, túlélte őt. Ettől négy fia maradt Miklós, János, Lőrincz és István. A három elsőről még atyjuk életében, 1367. október 30-án történik emlékezés;_{2 Kanizsai János mind a négy fiát már 1338-ban említi Fejérnél (CD. VIII/VII, 302.) egy oklevél, melyet jóllehet a megbizható Gyurikovics György másolt, ez egyszer mégis tévesen van keltezve.}* a negyedik, István akkor talán még a világon se volt._{3 1373. évi deczemberben először van róla emlékezés Fejér, CD. IX/IV, 534.)}* Lőrincz, a harmadik helyen nevezett, nem lett nagy korú; 1376 után híre vész; bátran föltehetjük tehát, hogy ezen évben meghalt._{4 1375-ben és 1376. május 28-án még életben van (Sopronm. Oklt. I, 407. 418.), de már ugyanezen 1376. évben (Fejér, CD. IX/VII, 387.), következőleg 1377-ben (Sopronm. Oklt. I, 442.) és soha többé nem fordul elő neve testvérei sorában.}*
A Kanizsai Lőrincz e második nemzedékét tehát voltaképen Miklós, János és István teszik ki. Kitünő férfiak mindhárman, kikben nemcsak a család, de az egész Osl nemzetség delelő pontját érte el. A legfényesebb egyházi és világi méltóságokat viselték; gazdagságok mérhetetlen, hatalmok, tekintélyök országosan mérvadó. Nagyatyjok, Lőrincz mester jelleme nyilatkozott bennök, de hatványozva, mondhatnám köbre emelve. Vitézek, számítók, föltörekvők az erőszakig. Míg nagyatyjoknak be kellett érnie, hogy Zalában legyen az első, ők legelsők az országban; míg nagyatyjuk egy-egy birtokot szerzett, ők uradalmakat, várakat szereznek; hol nagyatyjok százakkal számított, ott ők ezreket adtak ki; erőszakoskodások is, mely azonban hazafiasságból is sarjadt, a király elleni lázadásig fokozódik s arra irányul, hogy a sok tekintetben képtelen királyt koronájától foszszák meg. Leveretvén, ismét talpon állanak és az ősi élelmesség soha se távozik tőlök.
Lássuk őket közelebbről.
Mindhárman a királyi udvárban nevelkedtek és ifjúságuktól fogva kedvesen fogadott szolgálatot tettek elsőben Lajos királynak, aztán özvegyének, Erzsébet királynénak és leányának, Mária királynőnek, végre Zsigmond királynak.
Az udvari szolgálat rendesen apródságon kezdődött, folytatása az udvari vitézség volt, mely némileg hasonlított a mai szolgálattevő kamarássághoz, csakhogy az udvari vitézek e mellett testőrei is voltak a királynak.
Kanizsai Miklós valószínűleg szintén így kezdette meg pályáját, melyre nagybátyjának, a zágrábi püspöknek keze vezethette, és melyen előre haladva 1387-ben a soproni és vasi, nehány hónappal utóbb már a zalai vármegyei ispánságot is viselte. Egy év mulván s a XIV. századnak csaknem végeig a tárnokmesteri fontos méltóságban találjuk őt, mely mellett azonban a nevezett főispánságokat is megtartotta._{Sopronm. Oklt. I, 483. 488. 491. 495 529. – Fejér, CD. X/I, 347. 402. X/II, 265. X/III, 198. – Hazai Okmt. 165. – Kanizsai Miklóst tárnokmesterré 1388. évi husvét előtt, elmozdítván e méltóságból Zambo Miklóst, nevezte ki a király. Első teendője volt a makacskodó körmendi birákat fej- és jószágvesztésre ítélni. (Fejér, CD. X/VII, 267.)}*
Öcscse János a papi pályára adta magát és mint a királyné benső (specialis) káplánja, tehát már mint fölszentelt pap kezdette meg az udvari életet. Előbb (1376. május 28.) egri, aztán (1377. deczember 21.) esztergomi prépostul találjuk._{2 Sopronm. oklt. I, 418. 420. 442. 451. 462. – Memoria Basilicae Strigon. 125.}* – Vagy nagyon kedvelték fejedelmi úrnői, vagy hogy nem volt még meg kellő kora, püspökké 1384-ben, augusztus 27-én nevezte ki őt VI. Orbán pápa Egerbe, Zudar Imre helyére, kit (miért, miért nem?) az imolai püspöki székre helyezett át._{3 Pray, Specimen Hierarch. Hung. I, 209. – Ez érdekes adatokat nyilván a pápai regesták oly kötetéből másolta le Pray, mely azóta a napoleoni időkben elveszett, mert Theinernek nincs rólok tudomása.}* Midőn Demeter, a bíboros esztergomi érsek elhunyt (1387. augusztus 3.), Kanizsai János lett utóda előbb a főkanczellári méltóságban, aztán az esztergomi érseki széken._{4 Hazai Okmt. V, 165. – Fejér, CD. XII, 347. – Sopronm. Oklt. I, 488. 491. 493.}* Nagy szolgálatokat tett a királynéknak ama zavaros időkben, mikor annyian elhagyták őket, udvarokat kerülték, hogy Kis-Károly pártjára szegődjenek. Kanizsai János egri püspök kedves egyénisége, megnyerő modora, békéltető édes beszéde sok szenvedélyt csillapított és sok ellenzékit nyert meg számokra._{1 Fejér, CD. X/I, 402.}*
A harmadik testvér: Kanizsai István már 1386-ban végzett apródi szolgálatot Erzsébet és Mária királyi udvarában, mire őt előkelő származása (generis insignitas) és szelid lelkülete (bone indolis iuvenis) tette alkalmassá. Midőn a kiralynék Kis-Károly megöletése után a Garák kiséretében a déli részekre indulának, hogy a horvát lázadást lecsendesítsék, Kanizsai István is kíséretökhöz tartozott. Lovagias részt vett a király védelmében, midőn Gara várától nem messze a lázadók őket megrohanták. Leverték őt is, elfogták, zsákba varrták, tömlöczbe vetették, hol lábán és nyakán megvasalva szinte egy, egész keserves évet töltött el (1386/7)._{2 Fejér CD. X/I, 334. 399.}*
Mind hármuk érdemeit az ország és király körül Zsigmond adományos leveleiből_{3 Pray. Dissert. in Annal. vet. Hunn. 143. – Katona, Hist. Crit. XI, 272. – Fejér, CD. XIII, 438. – Sopronm. Oklt. I, 542.}* a következőkben adjuk elő:
Már Zsigmond koronázása se történt János érsek és fivére hozzá járulása nélkül. Sőt az ő kedvezésök, segélyök és tanácsok sokban elő mozdítá, hogy Zsigmond fejére tették a koronát._{4 Fejér, X/I, 420. – A koronázás 1387. márczius 31-én történt; azt azonban különböző alkudozások előzték meg. (V, ö. Palacky, Gesch. von Böhmen, III/I, 41.)}*
Midőn pedig Zsigmond hadat jára a ráczok ellen, János érsek két zászlóaljjal szegődött hozzá. Részt vettek a hadjáratban Miklós és István is, mely utóbbi számos csatlóssal testvéreinek zászlója alatt mint «vitéz katona» (tiro fortis) harczolt. Az ő segélyöknek köszönte Zsigmond király első sorban, hogy Chestin és Borych várakat elfoglalhatta._{5 Fejér, CD. X/I, 599. – Engel (Gesch. des ung. Reichs, II, 179.) tud valamit, de igen keveset, e hadjáratról.}* Hogy Dalmát- és Horvátország visszatértek a király hűségére, sőt Bosznia királya is újra meghódolt a magyar koronának, abban is nagy részök volt a Kanizsaiaknak. Zsigmond király, ugyanis, hadat vezetvén a Száván túl a Horvátiak ellen, kik előle Dobor várába menekültek, e várat a Kanizsaiak tanácsával és segítségével – vette be a magyar sereg és égette porrá._{1 Zsigmond király e levele hitelesíti Turóczi krónikáját (IV. rész, 5. fej.), csakhogy Turóczi előbbről kezdi, onnét, hol Zsigmond Pozsega várban veszi ostrom alá a Horvátiakat, mint azt Zsigmond egy más oklevélben (Fejér, CD. X/II, 315.) előadja.}*
Később Zsigmond király Kis-Oláhországba vagyis Moldvába szándékozott hadat vezetni, melynek vajdája és népe fölmondották a magyar szent koronának az engedelmességet. Kanizsai István, akkor a székelyek ispánja, a maga népével s a székelyek hadával megelőzte a király seregét; a havasok szorosait megtisztítván az ellenségtől, nagy pusztítást vitt végbe Moldvában, s a király előhaladását, ki mellett János érsek zászlóalja őrködött, megkönnyítette. Majd egyesülvén a derék haddal, a vajda hadi tömegét ügyes vitézséggel és megfontolt hideg számítással megbontotta és szétszórta._{2 «Adversus cuneum exercitus ipsius Stephani vaivode agilitate strenua et audacia imperturbabili, in ingentem nostram et regni nostri exaltacionem ... hostium curleum conquassavit.» (Fejér, CD. XIII. 274.)}* Aztán a királyt a vajda fővárosáig kísérte, hol ennek sikerült alázatos meghunyászkodással Zsigmondot megengesztelnie s a hűségi esküt megújítván, ismét adófizetője lett az országnak._{A királyi levél előadása növeli hitelét a Turóczi krónikájának (IV. könyv, V. fejezet), mely – nincs kétség benne – e helyt a királyi kőnyvekböl merített. Időmeghatározása ellen azonban némi kifogást tehetni. A Turóczi krónikája ezen moldvai hadjáratot a Zsigmond koronázása utáni negyedik évre, 1390-re teszi. Nyomdokait követik (régibb történetíróinkat nem említvén) Ráth Károly (M. kir. tartózkodási helyei 88. l.), ki azt 1390 nyarára –, azonképen Szabó Károly (Székely Oklt. I, 82.) ki szintén 1390-re –, nem különben gróf Lázár Miklós (Századok, 1880, 743.), ki ugyanazon évi juniusra teszi e hadjáratot. A mit bajos elhinni. Tény, hogy Kanizsai István e hadjáratban már mint székely ispán vőn részt, «Stephanus de Kanisa pro tunc comes Siculorum existens», mond Zsigmond király. Ő azonban még 1390. augusztus 23-án csak «aulae regiae iuvenis» (Sopronm. Oklt. I, 498.), 1392. évi februárius elején nősül (ugyanott, I, 504.), és csak 1392. évi márczius 10-én neveztetik (tudtunkra) elöszőr székely ispánnak (Fejér CD. X/II, 54.). – Ez ugyan nem elég ok azon állításra, hogy Kanizsai István akkor lett székely ispánná, mert okleveleink hallgatása mellett lehetett már előbb is azzá. Mégis 1390. augusztus 23-ka előtt nem, s így a moldvai hadjárat ugyanezen év nyaráról, nevezetesen juniusáról már elmarad, annál inkább, mert Zsigmond király junius elején Pozsonyban, Trencsénben vagy Temesvárt, junius 21-én Váradon keltez. (Ráth K. i. h.) De továbbá, Zsigmond király a Kanizsaiak számára kiállított adományos levelekben (előttem épen a Sopronm. Oklt. I, 544. lapja áll nyitva), miután a moldvai hadjáratot elmondá, így folytatá: «his laudabiliter ... iam finitis et solidatis, post ingressum nostrum ad regnum Hungarie factum, instaurato per nos et preassurato exercitu in partes Transalpinas» indított hadjáratot. E szövegből azt olvasom ki, hogy a moldvai és havasalföldi hadjárat közt nem telt el sok idő; csak annyi, míg Zsigmond az országba viszszatérvén, seregét reorganizálta. Ámde a havasalföldi hadjárat ideje meg van határozva, mert ezen hadjárat alatt halt meg Zsigmond király első neje Anjou Mária 1395. évi május 17-én. Én tehát a moldvai hadjáratot a téli idő daczára az 1395-ki januáriusra vagyok hajlandó tenni, már azért is, mert Zsigmond 1394 deczember 26-án Tordán, aztán ismét 1395 februárius 13-ik napjától márczius 25-ig Brassón, Fekete-Halmon, Szebenben és Kolozsvárt keltez. Hozzá járul e nézetem támogatásához, hogy Kanizsai István, a moldvai hadjárat főhőse ugyancsak 1395. évi márczius 11-én először fordul elő mint királyi főajtónálló, de még egyúttal székely ispán (Fejér, CD. XIII, 274.), mely előléptetés jutalma lehetett moldvai vitézkedésének, valamint hogy ugyanazon napon, 1395 márczius 11-én, Zsigmond király Kanizsai Istvánnak adományozza a maradék nélkül elhalt Orbánhidai Varju János jószágait «a moldvai hadjáratban kitüntetett hű szolgálatai jutalmául». – (Fejér, CD. X/II, 273.) Mely jutalom, ha a moldvai hadjárat 1390-ben volt volna, nyilván kissé későn érkezett volna.}*
Zsigmond király ezután csak azért tart vissza országába, hogy hadait rendezvén, újabbakat gyűjtvén, legott az oláhok és – kikkel ezek szövetkezének – a törökök ellen harczolandó, Havasalföldre törjön. A Kanizsaiak közől csak István volt vele, ki bátyjának, Miklósnak hadait is vezette. Fényes győzedelem járt nyomában; az oláhok és törökök megfutamodtak. Zsigmond király aztán megostromolta Kis-Nikápolyt és bevette, hol Kanizsai István és övéi közől számosan megsebesültek._{1 V. ö. Thwrocz, Chronica Hung. p. IV, c. VI. – A havas-alföldi hadjáratban való részvétel jutalmául veendő, hogy Zsigmond király Kanizsai Istvánt somogyi vármegye-ispánná, mely méltóság Dabbisa bosnya király halálával 1395 szeptember 7. űresedék meg, tette (Megyes, 1395. szeptember 29.). A király Kanizsai Istvánt «curiae nostrae magister»-nek nevezi. Az udvari méltóságok viselői, az ajtónállók, étekfogók, pinczérek, lovászok stb. mesterei a királyi udvar mesterei köznevet viseltek. (Fejér, CD. X/II 274).}* – Bátyjai ez alatt másutt voltak elfoglalva. Miklós, a királyi tárnokokmestere követségben járt a franczia királynál és Olaszország fejedelmeinél._{1 E követség egybefüggött a nagy hadjárattal, mely a nikápolyi szerencsétlen ütközetben érte végét. (V. ö. Aschbach, Gesch. K. Sigmunds, I, 95.)}* János esztergomi érsek pedig az országkormányzás gondjait vette magára. – Mária királyné az alatt, míg férje Havasalföldön harczola, elhunyt. János érsek fényesen temettette el őt Váradon. Alig végezte el azonban e gyászos feladatát, a sürgős kötelesség Kassa vidékére, a lengyel határra szólította, honnan Ulászló lengyel király Mária halálának hirét vevén, szándékozott az országba nyomulni, hogy nejének, az Anjou Hedvignek, Mária hugának jogait, mint hivé, érvényesítse. De Kanizsai János tekintélyes haddal utját állotta s az országot a háború nyomorától megóvta._{2 V. ö. Caro, Gesch. Polens III, 160.}*
A következő évi hadjáratban a törökök és bolgárok ellen részt veendők, a három Kanizsai testvér mindegyike egy-egy zászlóaljjal személyesen megindult. A király azonban Miklóst Bulgáriából visszaküldötte ország-őrizni. – Zsigmond hadai Bodonyt és Orsovát_{3 Bodony = Bdyn = Widdin; Orsova alatt Török-Orsovát kell érteni a Duna jobb partján.}* megvették; ellenben Nagy-Nikápolyál 1396. évi szept. 28-án iszonyú vereséget szenvedtek. Az Osl-nemzetség számos, minden korú tagja ott veszett,_{4 «Proximis et consanguineis in prima, secunda et tercia generacionis lineis eisdem annexis ... interemtis.» Kár, hogy név szerint nem ismerjük őket.}* mert a Kanizsaiak három zászlóaljából csaknem senki se menekült. Megmenekült mégis a király, kinek oldala mellől Kanizsai János érsek és István mester nem távozának. Ők egy hajóra szállottak a királylyal, mely őket a Duna torkolatáig, innét a tengeren Konstantinápolyba, aztán tovább Dalmátországba hozta._{5 Nieheim «de Scismate» czímű művében (Additamentum codicis Paderborn. ed. Erler, p. 328.) a franczia és német segélycsapatok vetélkedését mondja a csata vesztés okának. Ugyanígy nyilatkozik Jac. Twinger de Königshofen: «da widersprochent die Swobe: es were ir recht von alter her, daz sii den vorstrit soltent han.» – «Dum (Sigismundus nex) victus fugatusque a Basarcho (Bajazet) dominatore Teucrorum errabundus et pavens versus Byzantium perveniret, capitaneus nostre (a velenczei tanács írja ezt) armate classis, qui partibus illis aderat in succursum christianorum, eundem dominum regem, omnia a tergo et fronte timentem, de faucibus inimicorum eripuit, susceptumque in galeis cum multis prelatis et baronibus honorabiliter et humane Byzantium perduxit, exinde divertendo per portus et oppida nostra in Dalmacie partibus felici navigacione deposuit.» A velenczei állami levéltárból (Deliberazioni VI, f. 67.) kiadta Finke, Forschungen und Quellen, 319. lap. – V. ö. Fejér, CD. XIII, 343.}*
Ennyi érdem jutalom nélkül nem maradhatott. Az első jutalmak a méltóságok valának, melyeken a Kanizsaiak fokról fokra fölebb haladtak, és melyek bőséges javadalmazással jártak. – János esztergomi érsek volt Magyarország első prímása. IX. Bonifáczius pápa Zsigmond király kérésére kinevezte őt a római szent-szék született követének, mi nem volt puszta czím akkor, s elsőben (1394. április 24.) az esztergomi érseki tartomány, aztán (1395. márczius 16.) egész Magyarország prímásának._{1 Vat. magyar Okiratt. I/III, 249. 291. – Fejér, CD. X/II, 200.}* János egyike volt legjelesb főpapjainknak.
Azután következtek a jószágadományozások, melyek a Kanizsaiak szemében ép oly kivánatosak valának, mint a méltóságok. Megnyitja ezek sorát a kapuvári királyi uradalom adományozása János egri püspök és kanczellár részére._{2 Hazai Okmt. V, 165. 167. 169. 177-183. – Zsigmond levele Semtén, 1387. május 16-án, Mária királynőé Zágrábban ugyanazon évi július 13-án kelt. A kapui uradalomhoz tartozott: Kapu vára és helysége, Lövö, Vitnyéd, Iván, Keed, Szil, Pordány, Bogyoszló, Istvánháza, Babót, Erdő, Hidász, a beledi hídvám, a hozzá tartozó üres (jobbágyi) telkek s a kegyuri jog a nevezett helységek egyházai fölött.}* – Azután következett a jólelkű és vitéz testvér, ki oly lovagiasan igyekezett felséges asszonyait megvédeni. A királynő kiszabadulása után Novigrádból, még Kőrösön, 1387. aug. 3-án iratta meg adományos levelét_{3 Melyhez Zsigmond király hozzájárulása következett; valaminthogy a királyi pár kölcsönös egyértelemmel járt el hasonlókban azóta, hogy Zsigmond megkoronáztatván, Mária kormánytársa lett.}* a győrmegyei Barátiról, melyet a gesztesi királyi vár törzsvagyonától a végre szakított el, hogy azt Kanizsai Istvánnak s általa bátyjainak adományozza._{4 Fejér, CD. X/I, 333. 339. 344. 377.}* – Röviddel utóbb, 1388. május 7-én kapták a Kanizsaiak a Zala vármegyében fekvő Gelse, Lak és Sziget nevű királyi javakat;_{5 Fejér, CD. XII, 402. 420.}* és még azon évi június 20-án a hűtlen Endrédi Szász Mátyás összes birtokait, melyek kettejében: Endréden, és Szergén vagy Zereglyén a beigtatás ellenmondás nélkül meg is történt;_{1 Sopronm. Oklt. I, 488.}* míg november 3-án a lázadó Babonaki Andrásnak, Horváti János kegyetlen hivének birtokát, Kis-Babonakot Zala vármegyében._{2 Fejér, CD. X/I, 347. 365. 425. X/V, 147.}* – Továbbá 1390. április 17-én a Kanizsaiaknak engedte át Zsigmond a sopronmegyei Rovó várat, melyet előbbi birtokosai, mint hazaárulók az osztrákok kezére juttattak, de aztán a Kanizsaiak visszafoglaltak._{3 Fejér, CD. X/I, 586. X/IV, 48. – Sopronm. Oklt. I, 495.}* És ismét a kőrösmegyei Szentét, melyet a lázadó «keresztes», Palisnai János hivétől, Szentei Jánostól,_{4 Fejér, CD. X/II, 54. X/IV, 48.}* – nemkülönben a somogymegyei Korpádot, melyet a hűtlen Korpádi Lászlótól vett el._{5 Fejér, CD. XI, 426. 527.}* – Érintettük már, hogy Zsigmond király Kanizsai Istvánt a moldvai hadjáratban szerzett érdemeiért Varjú János örökösévé tette._{6 Fejér, CD. X/II, 273.}*
Ugyancsak a koronázás körül teljesített jeles szolgálatokért, mintegy koronázási emlékül adta Zsigmond király János érseknek és általa az esztergomi főegyháznak az Esztergom közelében fekvő Nyerges-Ujfalu, Bajót, Gene-Marótja, Mocs és Sédtő (ma: Süttő) nevű lakott, nem különben Rab, Csenke, Pél és Berény nevű lakatlan helységeket._{7 Fejér, CD. XII, 454. 461. 499. X/IV, 479. XIV, 691.}* E birtokok előbb a Nagy-Martoniakéi voltak, aztán zálogképen a Kanizsaiakra –, csere útján Lajos királyra – és királyi adományozás által az esztergomi érsekségre jutottak, mely maig is birja azokat. De Bajót ellen kifogást tett a királyi kápolna ispánja, minthogy Bajót időközben az ő javadalmazásához tartozott. Zsigmond király azonban rövid úton kivette Bajótot a királyi kápolnai ispánság tartozékából, melyhez hosszú időn át úgyse tartozhatott, és különösben adta János érseknek, hogy adhassa vagy hagyhassa, a kinek akarja, első sorban mégis egyháziaknak (1395. április 26.)._{8 Fejér, CD. X/II, 265. X/VIII, 394. – János érsek Bajótot, Ákos-Palotával és Zamárddal, nemkülönben Chinoránnal és Rippénynyel együtt, melyeket szintén Zsigmond királytól kapott, az általa alapított Boldogasszony kápolnának javadalmázására fordította. (Fejér, CD. X/II, 181. 184. 237. 345. 360. 385. 469. X/IV, 474. XIV, 690. X/VI, 144.)}*
Ha már az elősorolt adományok fejedelmiek valának, nem kevésbbé fényes vala az, midőn Zsigmond király 1397. márczius 4-én a hűtlen Laczkfiak: Istvánfia István és Miklósfia András simontornyai birtokait elvette s a Kanizsaiaknak adta._{1 Fejér, CD. X/II, 415. X/IV, 48.}* A Kanizsaiak számára tett királyi adományokhoz sorolandók még a sopronmegyei Barbács, Sárkány és Kisfalud._{2 Fejér, CD. XII, 599.}*
A királyi bőkezű adományoknál nem kevesebbre mehetett, a mit a Kanizsaiak vásárlásokkal szereztek. Mert őseik példáját, kik jó gazdák, szorgalmas, iparkodó és szerző emberek valának, híven követték. Bizonyság reá, hogy Kanizsai Miklós, a tárnokmester nem átallotta a győri püspök locsmándi tizedét bérbe venni;_{3 Sopronm. Oklt. I, 495. – Nem különben cselekedett Kanizsai János érsek, ki a veszprémi püspöktől «decimam cultelli Germen» vette bérbe. (Fejér, CD. X/VIII, 342.)}* a főbizonyság pedig azon tömérdek összegek, melyekkel rendelkeztek.
Hallgatással mellőzve kisebb vételeiket,_{4 Sopronm. Oklt. I, 407: Robauer Péter soproni polgár eladja a Kanizsaiaknak majadi (Margaréta) birtokát 55 márkáért. – Ugyanott 410: Az Ebergőcziek eladják a Kanizsaiaknak ebergőczi, dági, muzsaji és röjtöki birtokaikat. – U. o. 417: A Kanizsaiak megveszik a sopronymegyei Vonaz felét. – U. o. 459: Dési István eladja a Kanizsaiaknak dési birtokát 332 font fehér denárért. A «fehér» denár, vagyis jó ezüstből készült pénz ellentétben a «szerecsen» denárhoz, melynek emléke szintén fönmaradt a Sopronm. Oklt. I, 484. lapján. – Nagyságos Monostori Miklós zálogba adja birtokrészét «in possessione Nemethet vocata in districtu Csallóköz in minori comitatu Posoniensi». (Fejér, CD. X/II, 185. 227. 242.)}* mennyit kölcsönöztek a folytonos pénzszükségben szenvedő Zsigmond királynak a Kanizsaiak, arról szám szerint csak egy alkalommal értesülünk, midőn Kanizsai István részint Lajos bregai herczegnek, részint Zwydergal herczegnek és némi részben zsidóknak 2198 magyar arany forintot fizetett helyette._{5 Hazai Okmt. VII, 446. – Kik azok a Bregaiak és Zwydergal, 1. Wertnert, Századok, XXIII, 772.}* De ezen, akkor tekintélyes összeg potomság lehetett azon pénzhez képest, melyért Zsigmond a Kanizsaiaknak a lékai és sárvári, csepregi és szigeti uradalmakat zálogba adta, utóbb (1390-ben) pedig rájok iratta._{Sopronm. Oklt. I, 497., hol ez uradalmak tartozékai fölsorolvák.}*
A Nagy-Martoniaknak 1381-ben 1400, hat penzás font bécsi dénárt kölcsönöztek, a miért zálogba kapták Kőhid- (Vulka-) Pordányt és Kövesdet, azaz a mai Száraz-Vámot._{2 Sopronm. Oklt. I, 453.}* – Bazini és Szent-Györgyi Tamás grófnak pedig 6800 arany forintot adtak, hogy kiválthassa magát Jodok morva őrgróf fogságából. Ez összegért Tamás gróf Zazlop (Oszlop) várát összes tartozékával, továbbá Szék és Szaka nevű birtokokat ruházta rájok._{3 Sopronm. Oklt. I, 511. 512. 514.}* – Új-Udvar miatt is, mely a Kanizsaiak csurgói birtokával szomszédos vala, sok surlódások volt a kereszteseknek a Kanizsaiakkal, melyeket végre is úgy szüntettek meg, hogy elzálogosították nekik Uj-Udvart 4000 arany forintért._{4 Fejér, CD. IX/VII, 348. 375. 382. 396. 406-7. X/I, 52. V. ö. CD. X/V, 216. 225. 448. 801.}* – Megszerezték a Kanizsaiak még Porostyán várát Soprony megyében, Azárt és Tót-Rédét Veszprém megyében, Bekcsehelyet és Egerszeget Zalában. Értesülünk felőlök, midőn Zsigmond király összes, a Kanizsaiaknak tett adományait új pecsétjével megerősíté, és az öszszes biróságoknak meghagyá, hogy mindezen birtokjogok behatóbb igazolására ne kényszerítsék öket._{5 Sopronm. Oklt. I, 541. 586. – Fejér, CD. X/IV, 489. 753. Végül még egy visegrádi házat is ajándékozott nekik Zsigmond király azon házak keleti szomszédságában, melyeket már birtak. (Fejér, CD. XIV. 302. 304. 457.) Mennyi házok lehetett Budán is, hozzávethetjük abból, hogy Kanizsai Miklós az örményesi pálosok (Kehida mellett) javadalmazására csupán öt budai házat ajánlott fel. (Zalam. Oklt. II. 257. V. ö. Fejér, CD. X/II, 163. 407.)}* – És midőn Zsigmond király Temesvárt országgyűlést tartván, ez őt felhatalmazta, hogy mindazon adományokat, melyeket elleneseinek félelemből tett, visszavonhatja: a Kanizsaiak javaira e határozatot ki nem terjeszté a király. (1397.)_{6 Fejér, CD. X/II, 438. – A 1397-i temesvári országgyűlésre nézve 1. Knauz ily czímű jó értekezését: «Az MCCCXCVII-ki országgyűlés végzeménye.» Pest, 1856.}*
Mindezeken felül még egy nagy kedvezményről van tudomásunk, melyet Zsigmond király a Kanizsaiaknak tett.
Érintők, hogy Szarvkő vára a Kanizsaiak birtokába jutott. Szarvkőhöz tartozott Szabó-Marton, másként Kis-Marton, mely már akkor a maig is használatos német nevén, mint Eisenstadt se volt ismeretlen. E helyet szemelte ki Kanizsai János özvegye, Miklós, János és István anyja lakü helyéül. Hogy biztosan lakhassék itt az osztrák határon, a németek gyakorta ismétlődő rablójárataik ellen meg kellett azt erősítenie, s mivel új erősségek építése királyi engedelem nélkül nem járta, parancsot eszközölt ki Lajos királytól, melyben meghagyja Kanizsai János özvegyének és fiainak, hogy Szabó-Marton nevű mező-városukat fallal kerítsék be._{1 Sopronm. Oklt. I, 394.}* Ez kellett a Kanizsaiaknak, mert ők Kis-Martonból tekintélyes várost akartak alkotni. Kivitték tehát Zsigmond királynál, hogy Kis-Martort szabad várossá tette; megengedte, hogy országos, a budaihoz hasonló vásárt tarthasson; hogy a kereskedelemnek akkor is tényezői, a zsidók falai közt lakhassanak és azon jogokkal birjanak, mint a budai vagy a soproni zsidók; kiváltságot adott, hogy a kis-martoniak sehol az országban, Sopronban legkevésbbé harminczadot fizetni ne tartozzanak._{2 Fejér, CD. X/I, 605, 607. – Sopronm. Oklt. I, 491. 493.}*
Kellemes, de sőt fényes, a király befogadására is alkalmas lakóhelylyé és jómódú várossá tette a Kanizsaiak gondoskodása Kis-Martont. Mert midőn 1392. évi februárius elején Kanizsai István ott üllötte menyekzöjét, csakugyan megjelent a király is az ünnepségen._{3 Sopronm. Oklt. I, 504. – «Quod nos, una cum prelatis et baronibus nostris tercio die festi S. Dorothee virginis et martiris (februárius 8.) in Kismarton existentibus», írja 1392-ben Zsigmond király. (Fejér, CD. X/II, 44.)}* – Jöttek oda később más vendégek is, de nem szivesen látottak, kiket szintén a város jóléte kecsegtetett osztrák rablók, mint azonnal előadjuk.
A dolog, mint Zsigmond király leveléből értesülünk,_{4 Sopronm. Oklt. I, 530., de dato 1398. aprilis 14.}* így esett: Fraknói Pál gróf még élt, Fraknó vára gondozását és kormányát Lintzer nevű németre bízta, s ezt nevezte ki halála esetére († 1390 után) gyermekei gondviselőjéül._{«Graff Paul ze dem Vorchtenstein» ezen embert, 1388-ban telkes bérlőjét így nevezi: «der Gnecht Hanns der Lintzer und Fraw Ursula seine Hausfraw.» (Fejér, CD. X/VIII, 91. 274.)}* Lintzer megrakta Fraknót fegyveres idegenekkel, kivált németekkel és rabló hadjáratokat végzett velök a szomszéd magyar urak ellen. Igazságot nem a királynál keresett, hanem a maga birája volt. Mintha Fraknó nem is a magyar koronához tartoznék, hanem független grófság volna, «német módra» fölmondotta a Kanizsaiaknak a barátságot, s míg ők a király fölhivására a törökök ellen harczolának, az «új rabló» lecsapott Fraknó várából német zsoldosaival és tömérdek kárt okozott nekik. Zsigmond király tehát Lintzerre és czinkostársaira szabadítá a Kanizsaiakat, hogy ott és úgy ártsanak nekik, a hol és a mint tudnak. Ha sikerülne Fraknót elfoglalniok, legyen az övék. – De Lintzer – úgy látszik – nem volt magában; mert ugyanazon napon felhatalmazta Zsigmond király a Kanizsaiakat, név szerint Miklós urat, mint Sopron, Vas és Zala vármegyék ispánját, hogy Répczefői Jánost (Jensel) és czinkostársait, kik közt egy cseh Jankó is említtetik, valamennyit a borsmonostori apát benső embereit, kik mint kémek és árulók a szomszéd osztrákokkal szövetségben állottak, ezeket az országba hozták rabolni, pusztítani, gyujtogatni, fenyítse meg, jószágaikat foglalja el és további utasításig elfoglalva tartsa._{Sopronm. Oklt. I, 529.}*
A Kanizsaiak – ebben nem kételkedhetünk – eljártak megbizatásokban. Ha Fraknót el nem foglalták is, a Nagy-Martoniakat segítették tönkre tenni. Valószinűleg összefügg ez ügygyel, hogy 1406-ban «némely németek Ausztriából» álnok módra Kis-Martonba lopództak, a várost elfoglalták, s onnét, mint már érintők, Lozst is meglepték és feldúlták._{2 Sopronm. Oklt, I, 620.}* – Viszont a bors-monostori apát még 1411-ben is tiltakozik az ellen, hogy Kanizsai János érsek, öcscse István előbb királyi főajtónálló, ennek fia László, nemkülönben néhai Miklós tárnokmester fiai: János és István birtokait elfoglalva tartják._{3 Sopronm. Oklt. I, 646.}*
Iacute;gy érték meg a Kanizsaiak, az Osl nemzetség ezen kimagasló ága a XV. századot._{4 Tekintettel arra, hogy voltaképen genealogiát irok, s hogy értekezésem amúgy is már hosszúra terjedt; aztán meg, minthogy kifogytam az Anjou-korból, mely tanulmányaim talaját képezi, melyet míg meg nem műveltem, elhagyni annál kevésbbé akarok, minthogy a Zsigmond-kori történet számára csak most kezdik gyűjteni az újabb adatokat: összevonom vitorláimat, s innentúl csak a genealogiai adatok összeállítására szorítkozom, a mennyiben azok tanulmányaim közben kezem ügyébe estek.}*
Az első, ki a három testvér közől meghalt, II. Miklós, az ex-tárnokmester volt: 1405-ben már nem él._{1 Fejér, CD. X/IV, 448. 451. – Sopronm. Oklt. I, 496, jegyz. – V. ö. Fejér, CD. X/IV, 560. X/V, 216. 225. 447.}* – Két felesége volt. Az elsőt Katalinnak hítták, s midőn elhunyt, Miklós, örömében-e, bujában-e? nem tudjuk, de ünnepélyesen megfogadta, hogy többé nem nősül. Utóbb, 1292-ben azonban arra való tekintetből, hogy a Kanizsai család fája nagyon kevés termő ágra szorítkozék, kérte a pápát, mentse fel őt fogadalma alól, és újra megnősült._{2 Vat.-magyar Okiratt. I/III, 233.}* – Két fia maradt: III. János és IV. István.
Kanizsai II. János, esztergomi érsek 1418. évi május hava 20-án szenderült jobb létre._{3 Schematism. cleri Strigon, 1890.}*
István a királyi ajtónállók volt mestere, ki 1418-tól fogva mint soproni vármegye-ispán megint és pedig 1428-ban elkövetkezett halálaig szolgálta a közügyet,_{4 Fejér, CD. X/II, 267. X/VI, 267. – Sopronm. Oklt. I, 45. 103.}* egy László nevű fiút hagyott maga után._{5 Kanizsai II. Istvánt 1427. aug. 29-én találom utoljára említve. (Sopronm. Oklt. II, 11.) Nagyon hatalmaskodó emberré vált a «bonae indolis iuvenis.» Zsigmond király 1422-ben írja neki: «Vobis pridem oretenus commisisse recolimus, a patracione ... actuum nefariorum debeatis abstinere.» (U. o. 64.) Ellenben jótékony cselekedeteit 1. Fejér, CD. X/VI, 267. 778. 779.}*
A Kanizsai Imrétől származott harmadik nemzedék tehát három tagból áll; ezek: III. János és II. István (a II. Miklós fiai), I. László (a II István fia)._{6 Együtt említtetnek 1411-ben (Sopronm. Oklt. I, 646.); azonban János és István már 1406-ban is szerepelnek. (U. o. 496. 575.)}*
III. János, noha atyjának, a volt tárnokmesternek első feleségétől született,_{7 Minthogy III. János fiáról, II. Lászlóról már 1406-ban veszünk tudomást (Sopronm. Oklt. I, 576.), nem lehet, hogy az 1392-ben kötött második házasságból született legyen. De ezen II. László nem volt hosszú életű, mert aztán nincs róla emlékezés.}* öcscse, III. István megelőzte őt a sírban; mert 1411-től fogva se felőle, sem ivadéka felől nem emlékeznek történeti kútfőink._{1 1414-ben januárius 27-én, midőn a Kanizsai család összes, nagykorú tagjai együttesen lépnek föl, már csak II. János egymaga jelentkezik a néhai tárnokmester fiául. (Sopronm. Oklt. II. 11. azonképen a 15. és 18. lapon.)}* Ellenben III. János, ki érsek nagybátyját a konstanczi zsinatra követte (1415),_{2 Fejér, CD. X/VIII, 558.}* 1424-ben az akkor még élő II. Istvánnal, szintén nagybátyjával s ennek fiával, I. Lászlóval a simontornyai uradalmat Ozorai Pipo (Scolari Fülöp) sárvári uradalmával, elcserélte._{3 Sopronm. Oklt. II, 77.}* – Elhúnyt 1428. évi őszszel, III. Imre nevű kiskorú gyermeket hagyván maga után; ezt is anyátlanul, mint látszik, minthogy szükséges volt jószágigazgatókat, gyámokat rendelni melléje._{4 Fejér, CD. X/VIII, 168. – Sopronm. Oklt. II, 147. 228.}*
Azonképen I. László is, noha 1430 elején még királyi kegyelemben részesüle, még ugyanezen évben meghalt, mert felesége ez évben már özvegyül említtetik._{5 Sopronm. Oklt. II, 147. – Fejér, CD. XI, 376.}* Ez hasonnevű fiút, III. Lászlót és három unokát hagyott maga után._{1431. deczember 19-én Kanizsai László és Imre nemkülönben László fiai: László, János és Miklós panaszt emelnek Garai Miklós nádor előtt, hogy három kis-martoni kereskedőt, jobbágyaikat, midőn a székesfehérvári vásárra menének, a poki erdőben megrabolták. (Sopronm. Oklt. II, 179.)}*
Ime tehát a negyedik nemzedék csak két tagból állt: II. Imréből, ki III. János fia, és III. Lászlóból,ki I. László fia.
III. László előkelő szerepet viselt az országban. Részt vett a királyi tanácsban; Zsigmond király sürgősen kéri, hogy Sienába száz lovas katonát küldjön az ő veszedelmes helyzete ótalmára; soproni főispánnak és «nagyságos»-nak czímeztetik._{7 Fejér, X/VII, 429. 474. – Sopronm. Oklt. II, 184. 187. – Zalam. Oklt. II, 480.}*
Azonban nem sokáig élte túl atyját. Zsigmond király 1343. augusztus 26-án fölhíja Molnári Kelemen győri püspököt, hogy abban a perben, melyet az időközben elhalt Kanizsai János és László ellen folytatott, ezek kiskorú fiainak a Jánosfia Imrének és a László fiainak: Miklós-, László- és Lőrincznek (sic), mert még gyermekek, haladékot adjon._{1 Sopronm. Oklt. II, 210. – László harmadik fiát Lőrincznek nevezi a király levele, nyilván tévedésből, miután atyja ezen harmadik fiát, a fiúk is ezen harmadik testvéröket mindig Jánosnak neveik. (Sopronm. Oklt. II, 179. 182.)}*
II. Imre és III. László özvegye, Dorottya kiskorú fiaival együtt elsőben Albert király özvegyének, Erzsébetnek, aztán fiának, V. László királynak és gyámjának Frigyes császárnak pártjához csatlakoznak, a miért jószágaikat elvesztették. Nevezetesen Kéthidát I. Ulászló király a Gersei Petőknek adományozta, a Rozgonyiak pedig Kanizsa várát ostrom alá vették. A szorongatott őrség látván, hogy a várat tovább nem tarthatja, fölkérte Alsó-Lindvai Bánfi Istvánt és Pált, mentsék meg a várat. Az őrség kész volt a várat átadni a Bánfiaknak, a vár védelmében netán teendő költségeiket megtéríteni; csak az ostromlókat távoztassák el és szabadítsák meg Kanizsai Imrét Rozgonyi Rénold fogságából. Hogy ajánlatokat kecsegtetőbbé tegyék, megigérték, hogy Bánfi István leányát, Dorotytyát a Kanizsaiak közől az, kinek korához, leginkább illik, feleségül veendi._{2 Zalam. Oklt. II, 504. 530.}*
Lett-e valami e tervezett szövetségből? eddig ki nem deríthettük._{3 Van némi okunk úgy vélekednem, hogy Kanizsa a Kanizsaiak számára elveszett. (Zalam. Oklt. II, 591.)}* Tény azonban, hogy a Kanizsaiak egyéb birtokait, nevezetesen Kapuvárt és Sárvárt Rozgonyi János és testvérei elfoglalták s az országos tanács parancsára 1446. június 21-én adták vissza: Ekkor azonban a Lászlófiak közől csak ketten éltek, III. Miklós t. i. és IV. László. IV. János időközben, tehát fiatalon és maradék nélkül meghalt._{4 Teleki, Hunyadiak kora, X, 178. – Sopronm. Oklt. II, 299. 300. 311. 321. 332.}*
II. Imre azután még hosszabb ideig szerepel; 1456-ban a zalamegyei Récsét adja zálogba._{5 Hazai Okmt. II, 298. – Zalam. Oklt. II, 556.}* Ezentúl nem hallunk felőle. 1476-ban, midőn fiáúl György említtetik, ő már csak néhai._{6 Teleki, Hunyadiak kora, XI, 548.}*
Ezen I. György tehát és III. László fiai III. .Miklós, IV. László és IV. János teszik ki a Kanizsaiak ötödik nemzedékét.
IV. Lászlóról tudjuk, hogy erdélyi vajda volt; testvérével, Miklós soproni főispánnal együtt Mátyás királynak hűséget esküdött minden ellensége, névszerint Frigyes császár ellen (1459) később (1465 ) ugyanő és Elderbach Bertold Mátyás király főlovász-mesterei._{1 Hazai Oklt. II, 574. 577. – Teleki, Hunyadiak kora, XI, 105. 114.}* Mátyás király ezen Kanizsai Lászlónak tekintetbe vevén hű szolgálatait, melyeket előbb atyjának, a kormányzónak, később neki magának tőn, Döbrente várát a hozzátartozó helységekkel, a vészprém-megyei Pápát több más zala- és vasmegyei helységgel, valamint Remetét Temes vármegyében adományozta._{2 Teleki, Hunyadiak kora, XI, 96.}*
1476-ban még élt, mikor is a maga és fiai: V. László, V. János, IV. István, nemkülönben édes testvére, néhai III. Miklós fiának II. Györgynek és II. Imrefia I. György nevében Pereszteg, Hidegség, Boz és Füles helységeket egészen, valamint Kövesd és Cenk felét – nagy szükségben levén – Csupor Demeter győri püspöknek ezerötszáz forintért zálogba adja._{3 Telei, Hunyadiak kora, XI, 548.}*
Ezek tehát (I. Györgyöt kivéve) a hatodik nemzedék tagjai._{4 Hozzájok adhatnók még VI. «nagyságos» Lászlót 1512-ben néhai Kanizsai György fiát (Hazai Okmt, V, 409.), ha tudnók, I. vagy II. György fia volt-e? Melyik a két György közől, ki 1505-ben Vas megye örökös fő ispánjának nevezi magát, biztosan szintén nem tudjuk. Nagy valószinüséggel úgy véljük, hogy az I., mert az örményesi pálos zárda kegyurának vallja magát. E zárdát pedig II. Miklós alapította. (Schmitth, Eppi Agr. I, 356., hol az okmány kelte tévesen 1405-re van téve.) – S ekkor valószinűleg a másik György lesz, ki ugyanazon évben, a rákosi országgyűlés végzésein ily alakban fordul elő: «Georgius de Kanysa, Banus Nándor-Albensis.» (Tudománytár, 1839. ért. VI, 62.) – Egy Kanizsai László, valószinűleg az V., dalmát-, horvát- és tótországi bán (1494. Óváry, Regestái I, 772. szám. V. ö. Hazai Okmt. V, 420.). – 1526-ban előfordul még «nagyságos» Kanizsai Ferencz. (Hazai Okmt. V, 428-430.) – 1564-ben végre Miksa király utasítja «generosam et magnificam Ursulano Kanizsay» (Hazai Oklt. III, 451.), kinek eredeti két magyar levelét a Magyar Leveles Tár (I, 131. 141.) adja.}*
Megkisértjük ezek után a Kanizsaiak családfáját egybeállítani:
A Kanizsaiak családfája,

I. Osl, ispán, a XII. század második felében.; II. Osl, szerémi bárn, 1220-1240.; Tamás, 1228-1248.; I. Imre, 1262-1308.; Kanisai I. Lőrincz, zalai főispán, 1308-1330 nov.; I. János, 1330-1370, Orbász, Zana, Varasd és Zagoria ispánja.; I. István, 1330-1376, zágrábi püsök, horvátországi kir. helytartó.; Lőkös, 1330.; I. Miklós, 1337.; Benedek, 1333-1361.; II. Miklós, 1367-1405. kir. tárnokmester.; II. Lőrincz, 1367-1376.; II. János 1367-1418 május 20., primás, esztergomi érsek.; II. István, 1371-1427, kir. főajtónálló, soproni főispán.; III. János 1406-1428.; III. István, 1406-1411.; I. László, 1411-1430.; II. László, 1406.; II. Imre, 1429-1456.; III. László, 1431-1434. soproni főispán.; I. György, 1476-1505, vasi örökös főispán. ? VI. László 1512.; III. Miklós, 1431-1459. soproni főispán.; IV. László, 1431-1476, erdélyi vajda, kir. főlovászmester.; IV. János, 1431-1434.; II. György, 1476-1505, kir. főpinczemester, zalai főispán, belgrádi bán (?); V. László, 1476-1498, Dalmát-, Horvát- és Tótország bánja.; V. János, 1476-1492.; IV. István, 1476.

II. A Csornaiak.
Említettük fölebb, hogy II. Oslfia Tamásnak két fia volt: II. Tamás és Imre, és hogy e testvérek osztozkodásakor II. Tamásnak a rábaközi Szobor jutott. Minthogy pedig Szobor nemsokára «tévedésből» idegen kézre került, 1314-ben pedig visszakerült, de nem a II. Tamás, hanem I. Imre fiaira, mint a mely jószág «erat et est hereditaria filiorum comitis Emerici de generacione Osl»:_{1 Anjoukori Okmt. I, 335.}* föl kell tennünk, hogy II. Tamásnak semminemű, vagy legalább hosszú életű fimaradéka nem volt, valaminthogy ilyenről említés nem is történik.
Említettük azt is, hogy I. Imrének hat fia volt: Gergely, Lőrincz, László, II. Imre, Mihály és Dezső, kik közől, minthogy Lőrinczczel, a Kámzsaiak törzsével már tüzetesbben foglalkoztunk, e szakaszban róla nem emlékezünk.
A harmadik testvér, László, is hamar kimarad a sorból, minthogy felőle az 1314. éven túl nincs emlékezet._{1 Sopronm. Oklt. I, 102.}* Kétségkívül időközben kimúlt.
Gergely, I. Imre legidősb, mert mindig első helyen nevezett fia, vitézi pályáját már régebben kezdette meg. IV. László király 1287-ben neki, mint apródjának kárpótlásképen adta a győrmegyei Bika nevű falút, – mely maradék nélkül maradt birtokosát még a tatárjáráskor vesztette el, s azóta lakatlanúl állott, – azért, mert midőn a nevezett király összes seregével a hűtlen Német-Ujváriak, a Henrik bán fiai János és Miklós ellen síkra szálla, Gergely is rokonaival: a Herbordfia Andrással (Herbord-ág) és Péterfia Andrással (Súr-ág) fogságba került, és kétszáz márkán kellett megváltania magát, s ezen fölül még nagy kárt szenvedett abban, hogy, jószágait kifosztották._{2 Árpádkori új Okmt. XII, 455. – Hazai Okmt. VI. 323.}*
Viszályát a Beled-ági Andrásfia Jakabbal szintén érintettük már._{3 Hazai Okmt. I, 102.}* Érintettük azt is, mint egyezett meg testvérei élén rokonaival a magban szakadt András fiainak hagyatéka iránt (1325)._{4 Sopronm. Oklt. I, 102.}* Valaminthogy részt vett I. Károly király hadjárataiban a Német-Újváriak ellen, és hogy I. Károly neki adta volt Pereszteget, melyet azonban ismét elvett tőle, hogy nagyobb érdemű öcscsének, Lőrincznek adja (1327)._{5 Sopronm. Oklt. I, 108.}* E testvérek közti sajátságos eljárás talán abban leli megfejtését, hogy Gergelynek egyenes örökösei nem voltak; aminthogy ez évtől fogva se felőle, se maradékáról értesítést nem találunk.
Csornai II. Imrének fiáúl János kerül elő 1349-ben, midőn Kanizsai Lőrincz fiai unokatestvérének neveztetvén,_{6 Sopronm. Oklt. I, 208.}* személye iránt kétség fönn nem foroghat. Ugyanő előkerül 1359-ben mint «Joannes dictus Kun» és 1370-ben mint «Joannes Kwn, filius Emerici»._{7 Sopronm. Oklt. I, 307. 389.}* És ezen ragadvány-név nagy valószínűséggel sejteti velünk, hogy Kún György és fia Miklós és testvérei, kiket 1398-ban Pinnyei Miklós egyéb Csornaiakkal, tudniillik a Tamás-ági Mihály ivadékával együtt, az Osl nevű birtokon levő halásztanya eladásától tilalmaz; a kik továbbá egyéb levelekben egyenesen Csornaiaknak neveztetnek maradéka II. Imrének._{1 Sopronm. Oklt. I, 528. 537. 562. 595. – Ha Kún Györgyöt, mint vélem, nagy valószinűséggel Csorna II. Imre unokájának vehetjük, még egy testvért adhatunk neki; Csornai János fia Lászlót, ki Csornai Mihály unokáival 1411-ben ellent mondott annak, hagy a csornai konventet Márczon két jobbágytelek birodalmába igtassák. (Sopronm. Oklt. I, 642.)}*
A mit e Kún György ivadékáról biztosan tudunk, a következő: három fiát ismerjük: a nevezett Miklóst, Benedeket és Pétert._{2 Lásd a föntebbi idézeteket. – A Durazzoi Károly herczeget 1380-ban Nápolyba kisérő hadnagyok (caporales) egyike, kit a florenczi közjegyzők «Nicolaus Subegne Kun»-nak írnak, én pedig nagy merészséggel Zemenyei Kún Miklósnak olvasok, Kún György fia. Zemenye Zala megyében csak úgy, mint Zegenye Kőrös vármegyében, tudjuk, szintén az Oslok birtoka volt. (Anjouk. dipl. Eml. III, 387.)}*
Péter kitünt testvérei közt. A sopronmegyei közgyűlésen az első emberek közt szerepel,_{3 Sopronm. Oklt. 131.}* és Kanizsai Imre kiskorusága alatt Hídvégi Imrével ő van megbizva a nevezett főúr gondnokságával, javai kormányzatával._{4 Sopronm. Oklt. II, 25. – 1435-ben a Petrus filius Georgii dicti Kun de Chorna necnon filii eiusdein Ladislaus et Stephanus» a csornai egyház jánosfalvi birtokán foglalást követnek el. (Fejér, CD. X/VII, 714.)}* 1339-ben már nem élt, Binchel asszony nevű özvegyet és két fiút hagyván maga után.
Fiai: László és István szintén érdemes emberek. Már említők, az utolsó Lozsi halálával a király nekik adta ennek hagyatékát. Ez adomány ugyan nem vált be; de ez mitsem von le érdemeikből, valamint az sem, hogy ők, miután kitünt; hogy a király nem volt jogosítva e hagyaték elajándékozására, a jogos örökösre, Viczai Györgyre ruházták e jogczímöket._{Sopronm. Oklt. II, 293.}*
Lászlónak több fia maradt, kik közöl azonban csak kettőt ismerünk: Bertalant és Miklóst._{6 Sopronm. Oklt. II. 338.}* István túlélte Lászlót. 1467-ben még életben van, midőn Katalin nevű feleségével, László és János fiaival ismerkedünk meg azon alkalommal, hogy a Osl-ágbeli Bresztóczi Miklós birtokait a sopronmegyei Sárkány, Farád, Németi, Beled, Sarród és Csorna, nemkülönben a vasmegyei Asszonyfalva, Semjén, Mindszent és Csehi helységekben ezer arany forinton megveszik._{1 Hazai Okmt. IV, 419.}*
Dezsőről, a Csornai I. Imre legkisebb fiáról azonkívül, hogy 1335. április 7. már nem élt, egyebet nem tudunk._{2 Sopronm. Oklt. I, 132.}*
Valamivel többet tudunk I. Imrefia Mihály ivadékáról, melynek nemzedékrendét ekként állítottuk össze:

Csornai I. Mihály.; II Mihály.; I. László.; Kónya, zágrábi prépost.; II. László.; György, szepesi, aztán pozsegai prépost.; István, esztergomi sz.-tamási prépost.

Ezen vonal is megtartotta Csornai melléknevét.
Imrefia I. Mihályt 1335-ben is említik még._{3 Sopronm. Oklt. I. 108.}*
Csornai Mihály fia László 1368-ban mint tanu szerepel._{4 Sopronm. Oklt. I, 373.}* 1376-ban pedig Csornai Mihály fiait: Lászlót és Mihályt, nem különben Kónya mester zágrábi prépostot Kanizsai János fiai tilalmazzák._{5 Sopronm. Oklt. I, 420.}* Kónya mester nem mondatik ugyan Mihály fiának, de föntartással annak vehetjük, minthogy ugyanegy ügyben s velök egy sorban említtetik. Ugyancsak Mihályfia II. Mihály előfordul még 1377-ben._{6 Sopronm. Oklt. I, 425.}*
Ezen II. Mihálynak 1398-ban már csak özvegyét és II. László nevű fiát említik; de említik egyúttal György szepesi prépostot és István esztergom-szent-tamási prépostot, kik 1404-ben I. Mihály fia I. László fiainak említtetnek. Ugyanakkor említik I. Mihály fiát I. Lászlót is, és azt mondják rólok, hogy mind a hárman, a két prépost t. i. és II. László egy anyának gyermekei._{7 Sopronm. Oklt. I, 528. 562.}* Mely két oklevél egybevetéséből kétségtelenné válik, hogy II. Mihály özvegyét öcscse I. László vette feleségül és nemzette vele a két prépostot, kik közől az egyik, György 1411-ben már pozsegai prépost, a másik, István pedig Zsigmond római király alkanczellárja._{1 Sopronm. Oklt. I, 642. – Finke, Forschungen und Quellen. 11.}*
Csornai Mihály fia III. László szintén előkelő szerepet játszott. A nikápolyi szerencsétlen csatában részt vett mint Kanizsai János esztergomi érsek csatlósa. Hű és hasznos szolgálatai, nem különben az esztergomi érsek ajánlata által kiérdemelte, hogy Zsigmond király a verőczemegyei Szent-Bertalan, másként Bakva nevű jószágot, melyet a néhai nagyérdemű Micz-bán unokájától, az immár nyilvános hűtlenségbe esett Ördöng Istvántól elvett, neki adta (1397. decz. 1.), még is azzal a kikötéssel, ha netán magtalan halna el, a nevezett jószág a Kanizsaiakra szálljon._{2 Fejér, CD. X/II, 557. – Ezen oklevél tanulmányozásából könnyen jutunk azon ismeretre, hogy Ákos, Akus, Ochuz, Oguz egy és ugyanazon név.}*
Adjuk immár a tamás-ági Csornaiak nemzedékrendét
A Csornaiak leszármazási rendje.

II. Osl, szermi bán, 1220-1240.; I. Tamás, 1228-1248.; II. Tamás, 1262-1264.; I. Imre, 1262-1308.; Gergely, 1284-1327.; Lőrincz, a Kanizsaiak törzse, l. föntebb.; I. László, 1308-1314.; II. Imre, 1308-1325.; I. Mihály, 1308-1338.; Dezső, 1308-1325.; Kún I. János, 1349-1370.; II. Mihály, 1376-1377.; II. László, 1368-1396.; Kónya, 1376. zágrábi prépost.; Csornai Kún I. György,; IV. László 1411.; III. László 1397-1411.; II. György, szepesi prépost, 1398-1404, pozsegai prépost, 1411.; I. István, esztergomi szent-tamási préspost, Zsigmond római király alkanczellárja, 1404-1413.; I. Miklós, 1389.; Benedek, 1404-1409.; Péter 1494-1435.; neje: Binchel, 1449.; V. László, 1435-1439.; II. István, 1435-1467, neje: Katalin, 1467.; Bertalan, 1449.; II. Miklós, 1449.; VI. László, 1467.; II. János, 1467.

Az említetteken kívül még bizonyos Csornai Balázsról, özvegy Csornai Mihálynéról, kik Temes vármegyében Rékáson birtak, azonképen Miklósról, a néhai Mihály fiáról, ki török fogságban sínlék, értesülünk egy, a győri káptalanban őrzött 1460. évi oklevélből. De azt, hogy mily rokonságban állanak a föntebbiekhez, ama levélből megmagyarázni nem lehet._{Hazai Okmt. III, 409. – Az 1360-as években előfordul Emericus de Csorna és Nicolaus filius Michaelis de Csorna, ez utóbbi mint homo regius, kit Lajos király a szekszárdi apáthoz küldött. Ezek azonban aligha Oslok, mert egy villa Csorna Kalocsa közelében már a XI. században ismeretes (Fraknói, Szekszárdi apátság 62. 63. 69.), valószinűleg a mai csornai puszta.}*
Az Osl-nemzetségből leszármazott családok genealogiai kapcsolatát összefüggőleg a mellékelt terjedelmes táblázat tünteti föl.

Benedek, 1225–1245.; Súr.; Móricz 1228–1230.; Péter, 1256.; István, 1228.; Gergely, 1256–1292.; Dénes, 1279.; András, 1229?–1298.; Péter, 1237–1299.; Péter (Peticz), 1302–1335; Feldrik, 1258.; Súr, kaboldi várnagy, 1257–1299.; Margit, 1298. Nádasdi Perlup neje, 1312. özvegye.; Domokos, 1302.; Németi Miklós, 1302–1332.; Benedek.; Egyed 1302.; Margit, férje: Örsi Miska gróf, 133*; Bibara, férje: Miskáfia Egyed, † 1291.; János, 1257–1264. neje; Jakvai Bibor.; István, 1355–1357. †; Dezső 1302–1324; István 13021334.; János 1302.; András, 1302.; Péter, 1351–1359.; Velfinné.; Klára, férje: Wolfart.; Czura (Súr?) 1378.; Zeure Antal, 1378–1391.; Péter, 1390.; Nagy-Heflániak.; Agyagosiak.; Belek, 1220–1237. IV. Béla király főpinczemestere.; Osl, 1220–1240. szerémi bán.; Szatmár fia Miklós, † 1237.; N. István felesége.; Benedek, 1230–1256.; Miklós, 1238–1250. körül győri főispán.; Herbord, 1206–1279, báró, főispán.; Jakab, 1256–1294.; János, 1238.; András, 1250–1269.; Osl, 1230–1302. Neje: Nagy-Martoni Bertalan leánya, 1302.; Tamás 1228–1248.; Herbord, 1230?–1308.; Hubcsa, 1259.; Kata, Csák Istvánné, 1259.; Miklós, 1323. váradi prépost.; György, 1323.; István, 1308–1335.; János † 1363.; Herbord, 1359–1380; Osl, 1360–1401.; Szépasszony, Raszina Kereszturi Jánosné, 1394.; Hölgyasszony, Bikszádi Péterné, 1394.; János, 1401–1438. Özvegye: Alsó-Lindvai Katalin.; Borbála, 1453.; Herbortyaiak, (Csávaiak, Vásárosfalviak.); János. 1307–1327.; István 1307–1325.; Lőkös, 1347–1359.; Asszonyfalvai János 1369–1409.; Miklós, 1385.; Ilka, 1422. Szent-Györgyi Eberhard gróf neje, 1432–1437. Felső-Lendvai Herczeg Péter özvegye.; Asszonyfalviak.; János 1279; Katicza, 1325.; Jakab, özvegye: Erzsébet, 1318–1325.; N. N. N. árva leányok, 1318.; Osl, 1297–1307.; Péter, 1307–1347.; Erzsébet, Pápa Miklós özvegye, 1311.; György 1350.; András, 1350.; János, 1368.; Benedek 1298.; János, 1307–1346. varasdi főispán.; Miklós, 1307–1340. macsói bán. †; Domokos, 1307–1353. macsói bán.; János, 1347–1395. zagoriai, vasi és sopronyi főispán.; Miklós, 1318–1381.; János 1345.; Demeter, 1345–1376.; Gergely, 1390–1431. vasi és sopronyi főispán. Neje: Salamonvári Ágota, 1433. †; László, 1390–1412. sopronyi főispán.; Zsigmond, 1390.; Anna, Rohonczi András neje, 1396.; Apolina, 1396.; Katalin, 1408. Pomázi Czikóné.; Klára.; Margit.; Imre, 1418–1443.; László, 1408–1418.; Benedek, 1418–1453.; Zsuzsánna. Tetétlen Mihályné, 1415.; Miklós, 1467.; György, 1418–1442.; Gergely, 1453.; Bálint, 1453.; Benedek, 1453.; Bresztócziak.; Tardiak.; Ferencz, 1376–1428. sopronyi és vasi főispán.; László, 1426 † 1449 előtt, udvari vitéz, sopronyi főispán. Neje: Felső-Lindvai Bánfi Anna.; János, 1434–1438.; , 1434–1467.; Miklós, 1438–1469. esztergomi nagyprépost.; István, 1449–1453.; László, 1449–1467.; Katalin, 1438.; Margit, 1438.; Borbála, 1438.; Asszonyfalvi Ostffyak.; Móricz, † 1281. Neje: Locsmándi Frank leánya.; György, 1239–1264.; Márk, 129*–1329.; György, 1327.; Miklós, 1343.; János, 1327–1343.; Miklós, 1327.; Szemenyei Czikos Miklós, 1384. Özvegye: Anna, 1400.; Szántai Péter, 1384–1401.; Szántai Czikos Gáspár, 1384–1401.; Anna, 1398. Simonházi István neje.; Szántai László, 1455. Neje: Anna.; István, 1396–1410.; Mihály, 1455.; Péter, 1455.; János, 1455.; Ilona, 1455. Szántai Györgyné.; Szemenyeiek, Szántaiak.; János, 1238–1284.; Simon, 1339–1358.; Beled, 1336–1357.; János, 1368–1376.; Miklós, 1392–1400.; Dorogi Gergely, 1382–1420. szarvkői várnagy; neje: Trosthouscamur Erzsébet; János, 1302–1402.; Miklós, 1382–1420.; György, (Jerug). 1402.; Anna, özv. Szent-Gróti Györgyné, 1420–1429.; Kis-Heflániak.; Beled, 1238–1291.; János, 1307–1309.; Imre, 1307–1309.; Beled, 1307–1334.; László, 1309. †; Miklós; Péter, 1342–1358.; Derki Meggyes Jakabné, 1355.; Jakab, 1307.; Beled, 1334–1349.; János, 1307–1309.; Jakab, 1355–1379.; Mihály, 1355–1379. †; János, 1373.; Imre, dictus Beled, 1381–1425. 1. neje: Pinnyei Katalin, † 1402 előtt. 2. neje: Annicz, él még 1439.; János, 1402–1410.; János, 1410.; Gáspár, 1429–1434. Neje: Sitkei Katalin, él még 1436. †; Lozsiak.; János, 1359–1358. Neje: Sitkei Erzsébet. †; ? Osl, † Özvegye: Geregyei Katalin. 1366. Apáti Istvánné.; Miklós, 1347–1348.; Tamás, 1347–1394.; Anna, Berendné, 1360.; János, 1388.; György, 1429–1450. kőszegi várnagy.; István, 1450.; Zsófia, 1450.; Margit, 1450.; Viczaiak.; Tamás, 1262–1264.; Imre, 1262–1308.; Gergely, 1284–1327.; Lőrincz, 1308–1330. nov. zalai főispán.; János, 1330–1370. Orbász, Zana, Varasd és Zagoria főispánja.; István, 1330–1376. zágrábi püspök.; Lőkös, 1330.; Miklós, 1337.; Benedek 1333–1361.; Miklós, 1367–1405. kir. tárnokmester.; Lőrincz, 1367–1376.; János, 1367–1418. május 20. primás, esztergomi érsek.; István, 1371–1427. kir. főajtónálló, sopronyi főispán.; János, 1406–1428.; István 1406–1411.; László 1406.; Imre, 1429–1505. vasi örökös főispán ? László, 1512.; László, 1411–1430.; László, 1431–1434. sopronyi főispán.; Miklós, 1431–1446. sopronyi főispán.; György, 1476–1505. kir. főpinczemester, zalai főispán, belgrádi bán.; László, 1431–1476. kir. főlovászmester.; János, 1431–1434.; László, 1476–1498. Dalmát-, Horvát-, és Tótország bánja.; Kanizsaiak.; János, 1476–1492; István, 1476.;László, 1308–1314.; Imre, 1308–1325.; Kún János, 1349–1370.; Csornai Kún György.; László, 1411.; Miklós, 1389.; Benedek, 1404–1409.; Péter, 1404–1435. Neje: Binchel, 1449.; László, 1435–1439.; Bertalan, 1449.; Miklós, 1449.; István, 1435–1467. Neje: Katalin, 1467.; László, 1467.; János, 1467.; Mihály, 1308–1338.; Dezső, 1308–1325.; Mihály, 1376–1377.; László, 1397–1411.; László, 1368–1396.; Kónya, 1376. zágrábi prépost.; György, 1398–1404. szepesi prépost, 1411. pozsegai prépost.; István, 1401–1413. esztergomi szt.-tamási prépost, a római király alkanczellárja.; Csornaiak.

PÓR ANTAL.

LIPTÓMEGYEI TÖRZSÖKÖS CSALÁDOK 1526. ÉVIG.

V. Serefel leszármazói.

2. A pottornyai és csáthi Pottoynyay-család._{* L. Turul 1890. III. füzet.}*
A Vág folyó jobb partján azon terület, melyet kelet felől Liptó-Újvár, Dovalló, Kokava, délről a Vág folyó, nyugatról az úgynevezett philisteusok völgye, északról a liptai alpesek egy része határol el, terjed szét a liptai fensik, általában «svihrova» néven ismeretes, melyen a XIII. század második felében az ős fenyvesek kiirtása után a Pottornyay család első ősei virágzó községeket telepítettek. Mielőtt azonban a benépesítés megkezdődött, 1242-ik évben a fensík déli lejtője felett homlokegyenest a szentiványi völgygyel, a tatárpusztítás rémes hírére egy vizsgáló őrtorony épült az úgynevezett «Warta» magaslaton, mely alatt közvetlenül keletkezett Tornallya község – Pottornya manapság – honnét a Pottornyay család Tornallyay előnevét vette, midőn ezt megelőzőleg már majdnem egy századig a Szentpéteri nevet viselték, a törzsbirtok azon községétől, mely Szent-Péter néven a fensík legrégibb telepe levén s Béla király első adománya is csak erről szól, s midőn az a Pottornyay család első ismert ősének, Serefelnek birtokába jutott. Sőt még 1286. évben is, midőn László király május 8-án kelt oklevelében_{1 Szentiványi család levélt. Lit. A. Fasc. I. No. 5.}* I. Bogomér és I. Serefel comes fiait, Andrást a Pongráczok és I. Miklóst a Pottornyayak második ősét a nemesek sorába igtatja, csakis Zent Péter van megemlítve: «... cum terris et possessionibus ipsorum Zent Péter... » Ezután sorban keletkeztek a virágzó népes községek s már 1360-ik évben hat község volt megtelepítve a fensíkon, minthogy az említett év június 25-én_{1 Magyar Történelmi Tár IV. köt. 1.}* «octavo kalendas Julii» Lajos király által kiadott okiratban előszámláltatnak Zent Péter, Tornaallya – mai Pottornya – Jamnik, Zenthlylek, Chikkoteleke, Damstelekee három utóbbi a mult században teljesen elpusztult – és Vayrysou, ma Wavrisó.
Azon birtokpörben, melyre vonatkozólag 1299-ik évi május 8-án «dominico proximo post festum beati Stanislay martyris» a szepesi káptalan oklevele kelt,_{2 Szentiványi levélt. Lit. A. fasc. I. No. 10.}* melyet már a Szentiványi és Pongrácz-család történetének ismertetésénél említettünk, s melyet Miklós, Botyz testvére indított a most nevezettek ellen, mint közös birtokos I. Serefel fia, Miklós is érdekelve volt; midőn is a szóban levő birtokot Bogomer comes fiai, valamint I. Serefel fiai a magok öröklött, nem szerzett birtokuknak vallották: «Andreas et Nicolaus filii Seraphini ipsas terras eorum hereditarias et non aquisitas referebant».
Kimutattuk a Pongrácz-családról szóló megelőző értekezésünkben azt, hogy Serefel két fia, András a Pongráczok és I. Miklós a Pottornyaiak ősei között a birtokközösség a XIII. század végeig fenállott s az osztozkodásnak a XIV. század három első tizedében kellett megtörténnie; indokoltuk azt is, hogy a nemzetségeknek családokra való szétosztására oly fontos időszakból, t. i. a XIV-ik század három első tizedéből miért hiányzanak az okiratos adatok, s így azt itt ismételni feleslegesnek tartván, áttérünk a Pottornyay család történetének azon korszakára, melyre nézve habár csak gyér adatokkal, de mégis oklevéltári kutatások alapján képesek vagyunk értekezésünk minden egyes tételét támogatni és igazolni. Adatok ezek, melyek egyáltalában ismeretlenek, melyek éppen azon korszak három századát világítják meg, melyekről Nagy Iván érdemes tudósunk, daczára minden fáradozásának, sem bírt levéltári mozzanatokat gyűjteni, t. i. 1346-1526; de melyek ha most sem lehettek teljesek, csak is a most élő család tagjainak közönyösségén hiúsultak meg.
Az első tény, melylyel a család egyik első ősénél találkozunk, a culturális tér egyik nevezetes momentumához vezet bennünket, melynek tudata már végképen kiveszett, s magára nézve elég fontossággal bir arra, hogy Liptómegye egyházainak keletkezési történetében a megillető helyet méltán elfoglalhassa. Ez I. Miklós fiának, Tornallyay Sándornak ténye, a ki Tornallyán, Pál testvérével még az 1331-ik évét megelőző időben, neki jutott osztályrészén templomot épített; s az abban tartandó isteni szolgálatra nézve említett Pál testvérével, ki birtokáról Zentpéterinek hivatott, egyességet kötött a liptai alesperes és szentmihályi plébános: «Jacobus rector ecclesiae beate Michaelis archangeli de Liptovia et vicearchidiaconus de eadem» Jakab előtt._{1 Saját gyűjtem. eredetije.}* Ugyanis a most említett Jakab alesperes Zentmihályon 1346-ik évben keltezett oklevelében elmondja, hogy mindazon pörös ügyek, melyek a Csanád,_{2 Csanád, esztergomi érsek 1331-46-ig.}* esztergomi érsek engedélyéből Tornalyán Sándor mester által épített kápolna dolgát is illetik s Tornallyai Sándor és testvére Zentpéteri PáI között fenforogtak, a szentmiklósi plébános Márton, a szentiváni Miklós; Jakab szentistváni; István szentkatalini és Simon boldogasszonyfalvi plébánosok által következőleg döntettek el: hogy Pál megengedi Sándornak az említett kápolnában bárkit is választani káplánúl és a kápolnát családja öszszes tagjaival, valamint tornallyai minden népével szabadon használhatja; minden adomány, melyet a kápolnában adnak, Sándor káplánjáé legyen; s ha Sándor nejével együtt ünnepnapok alkalmával az anyaegyházba menne Zentpéterre, az esetben az ő káplánjának, bárki más lenne ott, az isteni szolgálatot átengedni köteles, minden egyéb más egyházi jog azonban az anyaegyházat illeti. Mindezek fejében Sándor mester az anyaegyháznak és plebánosának, a Zentpéter határában levő malmának, vagy ha még másikat is építene, annak is a felét örök időkre odaadta és adományozta; továbbá azon jobbágyait, kiket a «Csrmnik» és wawrisói út között szántóföld nélkül elhelyezett, ugyancsak az anyaegyháznak adta és azon földrészeket is, melyeket Pál a zentpéteri és yemniki – most jamniki – jobbágyoknak hagyott, az anyaegyházra ruházza. Megjegyzi végre, hogy azon esetre, ha a szentpéteri anyaegyház megkaphatja a tizedet, az esetben a tornallyai kápolna függetlenül anyaegyházzá válik.
Felemlítettük már a Pongrácz-nemzetség történetében, hogy Serefel birtokaira vonatkozó királyi adományiratok 1355-ik évben András házában elégtek. Oda vesztek ugyanakkor a szentpéteri birtokra vonatkozók is; mert ime 1360-ik évben Sándor fia Miklós a saját és testvérei Péter és András nevében is kéri Lajos királyt, hogy egy tűzvész alkalmával elégett adományleveleit, birtokjogainak védelme czéljából újra kiadja s azt Lajos király 1360-ik évi június 25-én ki is állította: «...privilegium pristinum exustum fore ... Nicolaus filius Alexandri in sua item Petri et Andree fratrum suorum peregnie querulose dixisset ...»_{1 Magyar Tört. Tár. IV. köt. 27. lapon.}*
A szentpéteri nagy kiterjedésű fensík a XIV. század második felében igen alkalmas volt a népforgalom, a közlekedés közvetítésére, mit egyrészt előmozdított az is, hogy a fensík alatt elvonuló Vág völgye igen keskeny levén, a közlekedés főere, a Szepesség felé vivő országút Zentpéteren keresztül húzódott Liptóujvár és Dovalló között. Fel is használta a kinálkozó alkalmat Sándor fia Miklós, midőn 1363. évben vásárjogot kérve, azt Lajos királytól ugyanazon évi január a 5-én: «in festo conversionis beati Pauli apostoli» meg is kapta._{2 Magy. Tört. Tár IV, köt. 27. lap.}*
A most említett Sándor fiát Miklóst kalandos természete úgy látszik messze űzte már mint fiatal embert ősei birtokáról, s őt az ország déli vidékein találjuk, a hol család alapítása czéljából meg is nősült, Gerencher György fiának, Pálnak Klára nevű leányával. Tudtunkra adja ezt nekünk Jakab comes országbíró által Visegrádon 1376 május 20-án «Datum in Visegrad feria tertia proxima ante festum ascensionis dominin_{1 Magy. Tört. Tár IV. köt. 27. lap.}* keltezett oklevél,_{2 Eredetije saját gyűjteményemben.}* melynek tartalma szerint Tornallyai Sándor fia Miklós, Jakab comes országbiró előtt megjelenvén, Gerencher György fia, Pálnak leányától, Klárától született fiai Gergely és László, leánya Anna nevében: «... in personis Gregorii et Ladislai filiorum ac Anne filie suorum ex nobili domina Clara vocata filia Pauli filii Gyurke de Gerencher ....» kijelenti, hogy említett gyermekeinek anyai örökségen illető, s István fiai, Bajai Gunya fiainak Miklós és György jószágai között levő birtokát «Zilágh»-ot, említett Miklósnak és Györgynek 100 denárral számítandó 50 forintért zálogba vetett : «quod ipse quandam possessionem eorundem filiorurn et filie suorum Zilagh vocatam inter possessiones Nicolai et Georgii filiorum Stephani filii Gunya de Baie adiacentem eosdem filios et filiam suos iure materne successionis contingentem dictis Nicolao et Georgio filiis Stephani pro quinquaginta florenis singulos eorum in centum denarios computatos ... pignori obligasset ...»
Tornallyai Miklósnak nyugtalan, pezsgő vérével párosúlt még a vallási rajongás is, mely őt a szent sír felé Jeruzsálembe zarándok-útra kalauzolta. A rajongásának hozott emez áldozat nagy anyagi károkat okozott neki és gyermekeinek. Értésünkre adja ezen esetet Lajos királynak egy 1377-ik évi april 7-én «datum in Visegrad in octavis festi pasce domini» kelt rendelete,_{3 Eredetije saját gyűjteményemben.}* melyben elmondja, hogy Sándor de Liptovia fia Miklós, előtte megjelenvén, Gergely és László fiai nemkülönben Anna leánya nevében azon panaszt emelé, hogy mikor ő a szent sír meglátogatására zarándokolt, azon idő alatt Heem unokája, Pál fia, Benedek egykori bán, említett gyermekeit Saasd nevű birtokaikból kizárta és kiűzte: «quod magister Benedictus filius Pauli filii Heem quondam banus pridem, tempore videlicet quo ad sepulchrum domini profectus exstitisset, ipsos propria sua potentia mediante de dominio possessionis eorum Saasd et pertinentiarum eiusdem exclusisset et eiecisset omni sine lege». Lajos király ezen tény kiderítése miatt elrendelte a Csanádi káptalannak, hogy saját hiteles embere által Gyertyámosi Ceep András vagy István, vagy Hellenbai Imre, vagy Chornai Balázs királyi ember jelenlétében az igazságot tudja meg, s azt híven jelentse be. A káptalan erre ápril 19-én «die dominica proxima ante festum beati Georgii martyris» jelenti,_{1 Szentiványi csal. levélt. Lit. A. Fasc. II. Nr. 13.}* hogy a Miklós által előadott hatalmaskodási tény csakugyan igaz és a valóságnak híven megfelel.
Azon birtokjogi perben, melyet Zentmiklósi Pongrácz fia, András 1377-ik évben a Nádasdiak, Zemerchenyek és Zentiványiak ellen emelt, a boczai, krizsan-porubai, németh-porubai és lazani Liptómegyében fekvő jószágok fele része iránt, a turóczi conventnél beadott tiltakozó és óvó levelében Tornallyai Sándor fia, Miklós, mint jogigénylő nevében is György Aladár fia junius 29-én megjelent, s érdekében az ünnepélyes óvást megtette.
Négy évvel későbben Liptómegyében találkozunk vele 1381-ik évben, midőn decz. 14-én, mint szomszédbirtokos Magyarfalvi Mikow fiát, Egyedet a szepesi káptalan a magyarfalvi birtokba Lajos király rendeletéből bevezeti s őt a Zentiványiak hasonló nevű birtokától elhatárolja.
Úgy véljük, hogy ez időben Tornallyai Miklósnak ősi fészkében már nem volt lakása, s leginkább neje birtokain Temesmegyében, s minden valószínűség szerint Dalmácziában mint zárai várnagy lakott. Huzamos távollétének következménye pedig az lett, hogy liptómegyei birtokainak hasznát mások vették, s azt illetéktelenül visszatartották előle. A tulajdonjogában sérülést szenvedett Miklós, megsokalván a jogháborgatás boszantásait, 1381-ik évi oct. 16-án «feria quarta in festo videlicet beati Galli confessoriso» Boldogasszonyfalván tartott megyei közgyűlésen, a király hites embere és a turóczi convent egy tagjának, és Bubek György liptói főispánnak jelenlétében személyesen megjelenvén, tiltakozást és óvást emelt az ő ősi jószágainak bárki által való haszonélvezete, különösen pedig a vadászatnak és halászatnak űzése ellen, akár a király, akár a nemesek jobbágyai által._{1 Eredetije saját gyűjteményemben.}*
Mint katonaviselt és harczedzett férfiú nem kevés érdemeket szerezhetett magának arra, hogy Erzsébet királyné bizalmát megnyerje, hogy őt a dalmát partokon oly fontos helyre mint Zára, várnagyúl elhelyezze, és hűségére bizza a kikötők eme nevezetes pontját. 1383-ik ápril a 4-én Budáról keltezve, megbízza Radethius Jakab zárai légistát_{2 A decretistáktól való megkülönböztetésűl, kik az egyházi joggal foglalkoztak, a közép-korban legistáknak nevezték a római jogban jártasokat.}* és Sándor fiát, Miklós zárai várnagyot, hogy: miután a zárai várat általok kijavíttatni, helyreállíttatni és átalakíttatni kívánja, megparancsolja nekik, hogy ezen rendeletének foganatosítására közbenjárjanak és azt végrehajtássák._{3 Eredetije saját gyűjteményemben.}*
Nem tudjuk, mikor és minő okoknál fogva, Lajos király Tornallyay Miklósnak jószágait lefoglaltatta; de az elkobzás minden bizonynyal az 1377-ik évet megelőzőleg akkor történhetett, midőn Tornallyay Miklós a szent sírhoz zarándokolva, jószágait Benedek bán valószinűleg a király rendeletéből Temesmegyében elkobozta, s a mint már feljebb említettük, onnét gyermekeit kiűzte. Idő közben azonban hűségéből kifolyólag nagy szolgálatokat tett Lajos királynak, Erzsébet királynőnek, kiváltképen pedig Kis Károlynak, a későbbi magyar királynak azon időtől fogva, a mióta Lajos király, Kis Károly sziciliai király érdekeit támogatta, s Tornallyay Miklós, mint Zára várnagya elősegíthette ügyeit. Ugyanis eredményes működést kellett kifejtenie, midőn 1382-ik évben Anjou Lajost az ellenpápa Avignonban nápolyi királylyá koronázván, ez Olaszországba törekedett s ellene Károly Lajos királytól segítséget kért. Lajos távollétében Erzsébet királyné, a többi között Zára, Ragusa, Trau, Sebenico, Spalato és Cattaro városban is elrendelte Károly érdekében a felfegyverkezést. Ekkor és még később 1383-ik évben, midőn Kis Károly nápolyi király érdekében Zárában összeesküvés történt, nem csekély mértékű tevékenységet fejthetett ki Tornallay Miklós Zára várnagya, minthogy Kis Károly a tett szolgálatokról megemlékezvén, Erzsébet magyar királynéhoz 1383-ik évi november 16-án «datum Neapoli sub annulo nostro secreto die XVI. Novembris indictione VI.» levelet ír, melyben a többi között mondja hogy indíttatva azon újabb kedves és hasznos szolgálatok által, melyeket Tornallyay Miklós liptai Tornallyay Sándor fia, Zára várnagya, ellenségeinek és az ellene lázadóknak elnyomására cselekedett, s neki Imre, Dalmáczia és Horvátország bánja által tudomására jutott kéri Erzsébet királynét, hogy mindazon jószágait Miklósnak, melyeket Lajos király lefoglaltatott, neki visszaadja és adassa: «quatenus velit ipsa Serenitas .... eidem magistro Nicolao possessiones suas omnes quas recolende, memorie dominus Ludovicus .... Ungarie rex ... olim sibi arestare mandaverat .... restituere et restitui mandare benigne...»_{1 Eredetije saját gyűjt.}*
Utolsó nyoma ez Miklósnak, ezentúl vele többé az oklevelekben nem találkozunk, s valószinű, hogy 1384-86-ik évek között elhalt, mert már 1386-ik évben fiaival találkozunk, s róla csak mint apáról történik megemlékezés.
A liptómegyei birtokaitól távol élő Miklósnak fiai jószágaik tulajdonjogában sok hátrányt, háborgatást és zaklatást szenvedhettek, minthogy Miklósnak Gergely, László, Egyed és Sándor fiai II. Károly király pártfogását és védelmét vették igénybe, apjuknak nagyérdemű szolgálatai révén. Károly király nem is késett Miklós fiait oltalma alá és védelmébe venni. Meghagyta 1386. évi január 25-én: «Datum Budae in festo conversionis beati Pauli apostoli» kelt_{2 U. o.}* és Bubek György tárnokmester, liptóvármegyei főispánhoz intézett levelében, hogy miután Gergelyt, Lászlót, Egyedet és Sándort, Szentpéteri Sándor fiának Miklósnak fiait, minden birtokaikkal oltalma és védelme alá vette: őket minden jogaikban, minden háborgatóik ellenében védelmezze és pártfogolja: «cum nos Gregorium, Ladislaum, Egydium et Alexandrum filios Nicolai filii Alexandri de Zentpetter simul cum universis eorum juri bus ... sub nostram recepimus protectionem et tutelam specialem ..»
A Liptómegyében 1391-ik évben Bubek Imre országbiró és liptómegyei főispán által tartott általános nemesi és birtokvizsgálat alkalmával ugyancsak Miklós fiai, Sándor unokái György, László, Egyed és Sándor mutatták fel a Zentpéter, Tornallya, Jamnik, Zentlylek, Chikkoteleke, Damsteleke, Wayriso és Vicarisyaylyse – Jakabfalva – felerész birtokukról szóló s 1360-ik évben kelt adománylevelet, nemkülönben a Zentpéteri vásártartási jog iránt 1363-ik évben kiadott szabadalmat._{1 Magy. Tört. Tár. IV. köt. 27. lap.}*
A XV-ik századnak beálltával találkozunk először a Tornallyaik Pothornyaivá változott nevével Simon és Kristóf személyében, azon reánk nézve nagyértékű oklevélben, melyben tizennyolcz liptómegyei családnév fordúl elő, s melyet a szepesi káptalan 1401-ik évi május 14-én «sabatho proyimo post festum ascensionis» állított ki, Zsigmond királynak, ugyanazon év Budán márczius 22-én «feria tercia proxima post dominicam Judica» kelt rendeletére. Király-Bocza községe ugyanis a liptóújvári várnagy ellen panaszt emelvén az iránt, hogy a Bocza- és Vág folyó közötti erdőterületet tőlük elfoglalták, holott az az ő jogos tulajdonuk. Ezen ügy felderítésére Zsigmond király elrendelvén a vizsgálatot, a káptalan 18 családot megidéz és tanúkihallgatást eszközöl._{2 Király-Bocza község levélt. Szepesi kápt. hiteles másolatában 1818. évi márcz. 6-ról kiadva.}* A meghivott tanúk között megidézve lettek Zentpéteri Pál fiainak, Pothornyai Pothurnyay Simonnak zentpéteri szabadosa Soltyz Pál és Pothurnyay Kristófnak jamniki zsellérei, Jankovics Lukács és Gyuthzi György.
László, Tornallyay Miklós fia panaszt emelt Prónay Seraphin fia., György ellen, hogy ennek 336 új forint erejéig sót adott, oly reményben, hogy a mondott összeget neki visszaadja, a mely összegből azonban neki 100 aranyforintot visszaadni nem tud és nem akar. Ezen panasz folytán Zsigmond király 1407-ik évi január 1-én «datum Cassovie in festo circumcisionis domini» meghagyja a szent-benedeki conventnek az ügy megvizsgálását. A nevezett convent jelentése azon év február 27-éről mondja,_{3 Eredetije saját gyüjtem.}* hogy a László panasza annyiban igaz, a menynyiben Prónay Györgynek adott 336 frt értékű sót, de hogy Lászlónak mennyit adott vissza, azt meg nem tudhatta.
II. Miklósnak gyermekeire, Lászlóra, Gergelyre, Egyed és Sándorra jutott vagyona, úgy látszik a testvérek között osztatlan állapotban maradt, s időközben a testvérek közül Gergely és Egyed elhaltak. Ezt indokolja azon tény, hogy Sándor, Miklós fia, 1410-ik évben László testvérét bepanaszolván, összes birtokaikra nézve osztályt kér. Ha tehát akkor Gergely és Egyed is élt volna, az osztozkodásnak a négy testvér között kell vala megtörténnie, minthogy a birtok osztatlan állapotban volt. Zsigmond király ugyanazon év február 6-án kelt oklevelében a turóczi conventnek elrendelé a kért osztozkodás foganatosítását._{1 Saját gyűjtem. eredetije.}*
1410-26 évek között az imént említett osztozkodásnak László és testvére, Sándor között meg kellett történnie, mert a Lászlóra esett birtokrészt már 1426-ban László fiainak, Gergelynek, Mihálynak és Sándornak kezén találjuk. Ugyanis Gergely és Mihály 1426-ik évben a szepesi káptalan előtt augustus 25-én tiltakozó óvást emelnek Sándor testvérük ellen, hogy az, az őket megillető Tornallyay-jószágukat, különösen pedig a Vág folyón épített malmuknak felerészét a maga számára elfoglalta._{2 U. o.}* Ez időben Miklós fia, László Liptómegye alispánja volt. Bizonyítja ezt azon okirat, melyet a négy szolgabíró Bensetelki Gál özvegye részére 1426-ik évi julius 4-én kiadott, a ki bepörölvén Miklós fiát, Lászlót, az akkori alispánt «Ladislaus filius Nicolai de Tornallya vicecomes modernus» kijelenti, hogy az alispán által levágatott ökrei miatt szenvedett kárt neki az alispán megtérítette időközben._{3 U. o.}*
Fentebb említettük Kis Károly közbenjárását 1383-ik évben Erzsébet magyar királynénál az iránt, hogy Miklósnak, Sándor fiának a Benedek bán által Lajos király rendeletéből elkobzott temesmegyei birtokait visszaadja, a mely birtokok Miklós gyermekeit anyjuk utáni örökségi jogon illették. Az iránt azonban, ha lett e Kis Károly kérelmének foganatja semmi okiratos adatokkal nem birunk. Ámde hogy azt tényleg visszakapták, kiviláglik abból, hogy 1449-ik évi november 8-án_{1 Saját gyűjtem. eredetije.}* «sabbato proximo ante festum beati Martini episcopi et confessoris...» Nagy Simon és János, Tornallyai Miklós fiának Lászlónak fiai, «Symon magnus et Johannus filii quondam Ladislai, filij Nicolai Lipthai dicti de Tornallyan megjelenvén az egri káptalan előtt, kinyilatkoztatták, hogy Simon fiának, Tamásnak és Brigita leányának, továbbá Péter testvérüknek, nemkülönben nővérüknek, Margitnak, Szentkirályi Patolchy Jánosnénak és Klára nővérüknek Thizay Imrénének minden terheiket magukra vállalván: «onera et quelibet gravamina Thome filii et Brigide filie ipsius Simonys, Petri fratris ac nobilium dominarum Margarethe Johannis Patolchy dicti de Szentkirály et Clare vocatarum Emericy Thizay dicti demarito consortum sororum eorundem carnalium ...» a Temesmegyében levő Nagh-Saasd, Felse-Saasd, és Két-Saasd, továbbá a Borsa folyó mentén levő Belényes pusztájok felerészét Helembai Sándornak, László fiának és nejének, Borbálának ötven magyar arány forintért zálogba vetették: «medietatem possessionis eorum Nagh-Saasd, nec non possessionis Felse-Saasd, et Utrius-Saasd ac praedium Belényes nominatum penes fluvium Borsa in comitatu Temesiensi ...» Az itt említett Nagy Simon 1453-ban már nem élt, mert a most mondott évben annak özvegyét, Rozaliát, Tamás fiát, Brigitta és Dorottya leányait a «Vamus»-i szigorú rendű ferenczesek guardiánja, Beczeni Mihály 1453-ban máj. 14-én a confraterek közé fölveszi._{2 Saját gyűjt. Eredeti.}*
A Tornallyayak között királyi rendeletre véghez vitt osztozkodás magában viselte az egymással való súrlódás csiráját. Az egyes tagok között gyakorta beállott pénzzavar, a jószágrészek zálogba vetése, a jogtalan vevők betolakodása mind csak arra szolgált, hogy az osztályosok egymást bosszantsák. Valószinűleg ily okból történhetett az is, hogy Tornallyay Sándor Miklós szentpéteri, vavrisoi, tornallyai, daniskoi, szentléleki, jakabfalvi, chitkoi és jamlek – most jamniki – osztályrészét Liptómegyében elidegeníteni, és Komoróczy Péter liptói főispánnak eladni szándékozott. Tudomására jutván ez Tornallyay Tamásnak és István fiának, Tornallyai Sándor Miklósnak, ez ellen a szepesi káptalan előtt ünnepélyes tiltakozó óvást emeltek, a miről a káptalan 1473-ik évi márczius 26-án «feria sexta proxima post festum annunciacionis gloriosissime virginis Marie» a bizonyság-levelet kiadta._{1 Eredetije saját gyűjt.}*
Egy évvel későbben, 1474-ik évi május 4-én_{2 U. ott.}* «feria quinta proxima post festum inventionis sanctae Crucis» Mátyás király Tornallyay Sandrinus fia, Miklósnak, Nagy Simon fia, Tamásnak és Tornallyay Sandrinus unokájának, István fiának Sandrinusnak új donatio czímén adományozza a fentebb említett liptómegyei és Csáth, Csitke és Banok nevű borsodmegyei birtokokat. Minthogy pedig a megnevezett birtokok mindannyijáról az oklevélben az van mondva, hogy azoknak békés és folytonos birtokában voltak már az adományosok ősei is: «in quarum possessione et praediorum pacifico dominio iidem progenitores suos ab antiquo perstitisse sequenter persistere asserunt eciam de presenti ...» föl kell tennünk, hogy a borsodmegyei birtokokat is megelőzőleg kellett kapniok, bárha a csáti előnév használata az előbbeni időkből előttünk ismeretlen, s annak használását csak 1488-ik évben tapasztaljuk először.
Tornallyai Nagy Simon fia, Tamás, alig hogy az új donatio birtokában volt, Zentlélek pusztáját Demiénfalvi Mihálynak huszonnégy magyar arany forintért zálogba vetette, miről a szepesi káptalan bizonyság-levélét 1474-ik évi junius 20-án_{3 U. ott.}*állította ki.
1488-ik évi junius 12-én tornallyai és csáthi Sándor Miklós Liptómegyében levő Wawrisó nevű birtokát egészen, Szentpéter, Danischo, Zentlélek és Chutkó jószágait pedig felerészben, Jakabfalvát negyedrészben Tornallyai Tamásnak 190 arany forintért zálogba adja oly formán, hogy ha ő vagy utódai a zálogos birtokot visszaváltani kivánják, az esetben azt Tamás háromszáz arany forint lefizetése mellett visszaadni köteles._{4 U. ott.}*
Bekövetkezett a XVI-ik század, melynek első tizedében a Tornallyaiak neve végképen átváltozik Pothornyayvá, s míg e családnévvel az előbbeni századokban csak egyszer 1401-ben találkozunk, ez időtől fogva törzsökös ősi fészkük Tornallya, Pottornyának, családjuk pedig Pottornyainak iratik állandóan. Ugyanis Tornallyay Tamásnak fia, Ferencz, 1507-ik évben Hedvigtől, Zápolya István özvegyétől parancslevelet kapott, melyben elrendeli, hogy miután a király Szent-György napjára országgyűlést hirdetett s arra fiát Zápolya Jánost is meghívta: «illustrem natum nostrum charissimum ad ipsam dietam accessere curavit ...» minden fegyveres népségével felkészűlve, őt Liptó-Újvárott várja._{1 Eredetije saját levélt.}* 1512-ik évi márczius 15-én: «Ex arce Strigoniensi feria secunda proxima post festum Gregorii papae», Forgách Péter esztergomi várnagy és Deesházy István administrator Pottornyay Ferenczhez levelet ír, melyben tudatja vele, hogy miután ő fölsége elrendelé nekik, hogy ő fölsége népeit készen tartva, jó harczi fegyverekkel fölszerelve, kellő időben minden húza-vona és nehézség nélkül hadba indíthatván azokat megkeresik Potthornyai Ferenczet, hogy népeit jól felszerelvén és vegyesen lovasítván is, azokat készen tartsa._{2 U. o.}*
Tornallyai Tamással, de már Pothornyai néven még egyszer találkozunk 1513-ik évi május 1-én Ulászló király által Budán kiadott oklevélben,_{3 U. o.}* mely szerint többeknek meghagyja, hogy Kis Palugyai György és Jánosnak, Kis Palugyai Kizzel György és Barnold elleni pörös ügyében tanúságot teendő, mint választott bíró a szepesi káptalan előtt megjelenjen.
Hogy Pothornyay Tamás 1514-ik évi április havában már nem élt, bizonyítja az említett évben ápril 3-án kelt_{4 Pottornyay Eduárd szentiványi levélt.}* osztálylevél, mely Tamás fiai, István, András és Ferencz között kelt «Stephanus, Andreas et Franciscus Pothornyai filii condam Thomae Pothornyai alias Tornallya.»
Tamás gyermekei közűl András, úgy látszik Liptómegyéből elköltözött, s valószinűleg Komárommegyében Olchaadon lakott, neje Sófia, Radváni Ferencz leányának birtokán, a ki 1521. évi ápril 22-én: «feria secunda proxima ante festum beati Georgii martyris» a nyitrai káptalan előtt olchaadi birtokát Pazalay Jakabnak, neje Annának és János nevű fiuknak 40 magyar arany forintért zálogba veti:_{1 Eredetije saját gyűjt.}* «Sophia consors nobilis Andree de Pothornya filia videlicet condam Francisci de Radvan .... totalem possessionem suam Olchaad vocatam in comitatu Komaromiense..., nobili Jacobo de Pazalay et domine Anne consorti nec non Joanni filio eiusdem Jacobi.»
Andrásnak Ferencz testvére Szepesmegyében telepedett le, s ott mint alispán 1528. évben augusztus 16-án Váraljánál keltezve kiadta Késmárk városának azon elismerő oklevelet, melyben bizonyítja, hogy az említett várost Ferdinánd hívségébe fölvette,_{2 Wagner Analecta Scepusii, pars III. pag. 242.}* Spervogl Konrád szepesi annalisai szerint_{3 Wagnernál: Anal. Scepusii, pars II. pag. 156.}* Pothornyánszky István, Andrásnak és Ferencznek testvére, Ferdinándtól hív szolgálatai jutalmáúl Dunajecz várát adományúl kapta, de azt a Zápolya-pártbeliek megszállották. Az 1530. évi meddő ostrom után Istvánt Kosztka Miklós lefejeztette.
A Tornallyay- és Pottornyay-névnek egy és ugyanazon család tagjai által történt használatát a kezünknél levő okiratos adatok alapján hitelesen kimutatván, elértünk ama korszakhoz, melynek határán túl ez alkalommal nem terjeszkedhetünk. Mielőtt azonban értekezésünket befejeznők, még néhány rövid sort kell koczkáztatnunk ama nemzedékrendi kapocs összefűzéséhez, mely érdemes és tudós genealogistánk munkájában a «Magyarországi családok» IX. kötetének 467 lapján találja folytatását. Nagy Iván ugyanis Pottornyay Ferencz nejéűl Kassai Katát említi, megjegyzi azonban, hogy ezen Ferencz néhol Tamásnak is van írva. Az itt alább következő táblázatban felemlített okirataink alapján Tamás, Ferencznek, Istvánnak és Andrásnak volt apja. Ezen Tamásnak és nem Ferencznek volt neje Kazzay Kata, a mint azt Ferdinánd királynak 1561. évi augusztus 16-án Bécsben kelt donationalis oklevele bizonyítja._{4 Eredetije saját gyűjtem.}* Ferdinánd király t. i. a trencsénmegyei Nagy-Stricze és Cluchow nevű jószágokat új adomány czímén adja hű szolgálatok fejében Simonnak és Istvánnak_{1 Ezen Istvánnak neje nem Helyi, mint azt Nagy Iván irja, de Holy Anna, Challóközy Mihály özvegye Holy Mátyás; leánya volt. A Görgey csal. levélt. 1548-ik évben Pottornyay István özvegye és gyermekei szepesmegyei birtokok osztása felett egyezkednek Sutha Györgygyel.}* néhai Pottornyay Ferencz fiainak, egykori Kazzay Kata unokáinak: «Simonis et Hieronimi filiorum quondam Francisci Pothornyay filii olim dominae Catharinae Kazzay...», továbbá «Christophori et Andree filiorum quondam Stephani similiter Potthornyay de Pothornya filii praefatae dominae Catherinae.» Kétségtelennek tartjuk ezen teljes hitelű oklevél alapján, hogy Kazzay Kata Ferencznek nem neje, de anyja volt.
A pottornyai és csáthi Pottornyai-család leszármazási táblázata.

Lőrincz, 1242.; Szerefel 1286.; Bogomér 1248. (Szentiványi, Szmrecsányi, Baán család.); András 1286. (Pongrácz család.); I. Miklós, 1286-99.; I. Sándor, 1346. de Tornallya.; Pál 1346. de Zentpéter; II.Miklós 1376-83. zárai várnagy (neje: Grencher Pál leánya, Klára).; I. István 1390.; I. simon de Pothornya 1401.; I. Kristóf, 1401.; I. Gergely 1376.; László 1376. liptói alispán 1426.; Anna 1376.; Egyed. 1386.; II.Sándor, 1386.; I. Sandrinus, 1473.; N. leány 1433.; III. Sándor 1426.; II. Gergely 1426.; Mihály 1426.; II. nagy Simon 1449. (neje Kata).; János 1449.; II. Sandrinus Miklós de Tornallya 1473. de Char 1488.; III. Miklós 1474.; Dorottya 1453.; Péter 1449.; Tamás 1449 (neje Kazzay Kata).; Brigitta 1449.; Margit 1449. (Szentkirályai Patolchy Jánosné).; Klára 1449. (Thiray Imréné).; II. István 1514-30.; András 1514. (neje Radványi FErencz leánya, Sófia 1521.); Ferencz 1501-30. szepesi alispán.; Kristóf 1526.; András 1526.; Simon 1526.; Jeromos 1526.

MAJLÁTH BÉLA.

208VEGYES.

Lazói János czímere.
(Egy czímerrajzzal.)

Csergheő Géza úrnak részint az Archaeologiai Értesítőben, részint a Turul hasábjain megjelent, régi magyar sírköveket ismertető becses czikkeihez legújabban ismét járúl kettő e folyóirat idei 3-ik füzetében, melyek egyike Lazó (helyesebben Lazói, Laszói vagy Laszai) János erdélyi főesperesnek a római San Stefano il Rotondo templomban levő sírkövéről szól.
E sírkő a Monumenta Vaticana «Liber confraternitatis sancti spiritus de Urbe» czímű, Bunyitay Vincze által szerkesztett kötetének megjelenése óta nem ismeretlen irodalmunkban, heraldikai szempontból azonban Csergheő Géza méltatta először.
Kétségtelen dolog, hogy a sírkő-párnán jobbról és balról látható egyforma czímer csak Laszai János saját czímere lehet, s ha heraldikai szabály az, hogy sírköveken alkalmazott két czímer-pajzs közűl a balkézt eső mindig az anyai czímert mutatja, úgy első tekintetre is azt kell feltennünk, hogy Laszai János maga volt a czímer-szerző családjában, s mint nem nemes apától származó, valószinűleg anyai czímerrel sem dicsekedhetett.
Teljesen igazolja e feltevést Mátyás királynak 1489. évi nov. 16-án kelt, s az Országos Levéltárban őrzött eredeti armalis levele, melyben a király Sánkfalvi Antal pozsonyi prépostnak s vele rokonainak: Heős Tamásnak, Miklósnak, Ferencznek, Hereni Bálintnak és Lazoi János erdélyi főesperesnek, a sírkövön látható háromnyilas czímert adományozza.
A fölöttébb érdekes armalis levél tartalma ekként következik:

Nos Mathias dei gratia Hungarie Bohemieque rex, ac Austrie dux, etc., significamus tenore presentium quibus expedit universis, quod nos rationem habentes fidelitatis et servitiorum fidelis nostri venerabilis Anthonii de Sankfalwa, prepositi ecclesie Posoniensis, que ipse nostre maiestati, regnoque ac eiusdem regni nostri sacre corone, omnibus in rebus cure et fidei sue creditis et commissis, precipua quadam fide et diligentia, circiter sex annos et viginti, non minus utiliter quam fideliter exhibuit et impendit, pauca ex obsequiis eiusdem pro laude et memoria suarum virtutum duximus presentibus annotanda: atque inter alia imprimis occurrit nunccium illud expectatum, quod nobis de restitutione corone regni nostri idem ex urbe Grecz, a prelatis et baronibus nostris, qui causam huiusmodi restitutionis apud serenissimum dominum Fridericum Romanorum imperatorem agebant, primus omnium maiestati nostre attulit, quo et nos et regnum nostrum singulari serte letitia mirum in modum affecit; seterum cum ipsum in gravi et periculoso tempore regni nostri, quo primogenitus serenissimi domini Kazimiri regis Polonie regnum nostrum valida manu subintrarat, ad eundem dominum Polonie regem cum fidele nostro egregio Emerico Nyfor nomine oratorum nostrorum misissemus, iidem iuxta voluntatem nostram firmatam utrinque pacem et concordiam ab ipso rege, exacto iam per nos filio et gentibus suis de regno nostro, ad nos retulerunt; plures etiam legationes alias ipse Anthonius prepositus ad plurimos principes christianos, cum nostris privatis in rebus, tum in aliis maximis et gravibus, negotiis publicam utilitatem totius reipublice christiane concernentibus,. obivit, nam non semel ipsum ad serenissimum dominum Ferdinandum Sicilie regem, patrem et socerum nostrum misimus, deinde in Franciam, tum ad senatum remque publicam Venetam, necnon ad illustrissimum dominum Mediolanensium ducem, fratrem et con sanguinemi nostrum, aliosque principes, qui semper nobis sua singulari sapientia et virtute, optatam atque expeditam rem secundum acceptam a nobis instructionem reportavit; sed neque ipsius frater nobilis Thomas Hews apud maiestatem nostram et in rebus nostris bellicis fide et virtute segnior extitit, nam nobiscum frequens affuit, et nonnunquam magnis periculosisque fortune casibus se vitamque suam opposuit, et ut decuit militem egregium, gloriose certavit, plures ictus, plurima vulnera, prope letalia suscepit, atque inter alia, ut cetera obmittamus, in Moldavia in eo bello quod cum illustri Stephano vayvoda Moldavie gerebamus, tribus sagittis preter cetera vulnera ibidem susceptis fuerat sauciatus. Ut igitur prefatus Anthonius prepositus servitiorum meritorumque suorum et eiusdem fratris sui memoria perpetua letetur, in eiusque et fratrum suorum infrascriptorum posteris eadem memoria perenniter elucescat, hec arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet cuius campum per omnia celestinus color occupat, et in cuius medium manus aurea protensa trinas sagittas argentei coloris, cum cuspidibus sanguine tichtis, in argumentum militie ac susceptorum vulnerum atque plagarum ipsius Thome Hews continet; infula deinde scuto imminens mitra est episcopalis, et ecclesie eo diguitatis ac maiestatis insigni inter ceteras regni nostri prout ipsa arma in principio seu capite presentium literarum nostrarum rigurata sunt et distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostra scientia, memorato Anthonio preposito ac prefato Thome Hews, et per eos magistro Johanni de Lazo archidiacono et canonico in ecclesia Transsilvanensi, necnon Nicolao et Francisco similiter Hews condivisionalibus fratribus, et Valentino de Heren sororio eiusdem Anthonii propositi, eorumdemque Thome, nicolai et Francisci, Valentini et Anthonii heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus, imo damus, donamus et pressentibus elargimur, ut ipsi et eorum posteritas prenotata a modo perpetuis semper temporibus hec arma seu nobilitatis insignia ubique in sigillis, anulis, vexillis, cortinis, velis, tentoriis, et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, actibusque nobilitaribus et militaribus, sub mere et sincere nobilitatis titulo ferre et gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles et milites regni nostri armis utentes quomodolibet fruuntur et gaudent, frui, uti et gaudere possint et valeant, harum nostrarum quibus sigillum nostrum est appensum, vigore et testimonio literarum mediante. Datum Bude, feria secunda proxima post festum beati Martini episcopi et confessoris, anno domini millesimo quadringentesimo octogesimo nono; regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo secundo, Bohemie vero vigesimo primo.

Ad relationem magistri Francisci

prepositi ecclesie Budensis etc.
Eredeti hártyára írott példánya, a levél fejében a czímer művészies kivitelű festett képével, melynek rajzát itt szemlélheti a szíves olvasó, az Országos Levéltárban «N.n R. A. fasc. 851. nr. 14. M. O. D. L. 19599.» jelzet alatt őriztetik.
A czímer leirása ez: Kék mezőben arany mezbe öltözött, s arany kézben három véres hegyű egymást keresztező ezüst nyilat tartó, könyökben hajlott kar; a pajzs felett püspöki süveg, ettől jobbra és balra tarka foszlányok.
Csergheő úrnak kitűnő heraldikai érzékére vall azon észrevétele, hogy a Laszai János sírkövén levő czímer-pajzsokban csak egy kézfőt látunk a ruha-ujj végéből előtünni, a magyar heraldikában szokásos egész kar helyett, a mi a pajzsok nálunk szokatlan formájával egyetemben az olasz mester szeszélyének és felületességének tudható be. Iacute;me, az eredeti czímer bizonyítja az észrevétel helyességét.

A levél tartalmából kitűnik, hogy a tulajdonképeni czímer-szerzők Sánkfalvi Antal pozsonyi prépost és Heős Tamás valának; amaz számos követségei alkalmával, emez a hadakban, különösen az István moldvai vajda ellen viselt hadban szerzett érdemei, s azon három nyiltól szenvedett sebei által, melyeknek emlékezetére a nyilakat czímerül kapták. A czímer-pajzs felett álló püspöki süveg, mely a pozsonyi prépost kitüntetésére szolgált, egyház-jogtörténeti szempontból nevezetes adat, a mennyiben – az oklevél szavai szerint is – arra mutat, hogy a pozsonyi társas káptalan prépostja szintén birt a püspöki jelvények viseletének kiváltságával, a mivel ma – ha nem tévedünk – csak a veszprémi és győri székes káptalanok columnaris kanonokjai birnak.
A mi már Laszai Jánost illeti, a ki kétségbe nem vonhatólag ugyanazon egy személy a Rómában 1523. évi aug. 17-én 75 éves korában elhunyt magyar gyóntatóval, felőle a közölt oklevél alapján csak annyit mondhatunk, hogy a czímer-adományra kiválóan érdemesűlt Sánkfalvi Antallal és Heős Tamással rokonságban kellett lennie, s hogy már 1489-ben, tehát 41 éves korában, erdélyi kanonok és főesperes vala. Családi körülményeire vagy származására vonatkozó közelebbi adatokkal nem rendelkezünk, hanem azt valószinűnek tarthatjuk, hogy – erdélyi ember lévén – nevét a mai Hunyad vármegyei Laszó helységtől vette. A sírkövén olvasható felirat némileg hibásan másolt szavai, melyekből az lenne következtethető, hogy János főesperes valahol a Duna mentén született, hihetőleg tágasabb értelemben az elhúnytnak magyar hazáját jelentik.
NAGY GYULA.

Az egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi család nemzedékrendi táblája 1559. évtől.

Az egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi család igen régi nemes család, őseik már az Árpádok korában szerepeltek; régi adománylevelük azonban úgylátszik elveszett, mert a családi iratok között hiteles másolatban egy új királyi adománylevél van (a zalavári konventben levő eredeti után), mely szerint 1559. május 16. Orbanos, másképp egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi Györgyöt, Mátyást és Balázst, Miksa császár, atyja I. Ferdinánd távollétében, már őseiktől birt birtokukban megerősíti és statuáltatja. Eme kir. adománylevélből látszik, hogy a felvett egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi nevet már a család régibb tagjai is használták s hogy ezen kívül voltak még kis-berzsenyi és nagy-berzsenyiek is, kik akkor nem impetráltak, de mint tanuk jelen voltak s úgy látszik, hogy ezek – a különböző előnevek daczára – mind rokonok, sőt ugyanannak a család ivadékai voltak. A törzsbirtok Nagy-Berzsenyben feküdt, melyből még Berzsenyi Dániel gyermekei is birtak mintegy hat hold bekerített földet, melyet azonban, mint rájuk nézve hasznavehetetlent, a főbirtokos gróf Erdődy családnak eladtak; ezen kívül volt még birtokuk Enderszeghi - Chaffordon, Hetyén és másutt is, de hogy ezek, mint appertinentiák oda tartoztak-e, nem tudható.
A nemzedékrendi táblázatot, az új királyi adománylevelet nyert egyházas~nagyberzsenyi Berzsenyi György, Mátyás és Balázstól, 1559-től levezetve, a következőleg állítottam össze.
(Lásd I. táblán.)

I. TÁBLA.; Berzsenyi Orbanos Kálmán.; György, donátiót kaptak 1559.; Mátyás. †; Balázs. †; János.; Mihály.; Ferencz, lakott Nemes-Magasiban.; I. Benedek, † 1710.; Zsigmond.; János.; Boldizsár.; II. Benedek.; János.; Pál.; Rebeka.; III. Benedek, felesége Thülmon Magdolna.; János, ügyvéd. †; Ferencz †; Mihály, felesége vizeki Tallián Krisztina, Tóth-Vázsonyból.; Julia, dukai Takács Ferenczné, 1746.; József.; Zsófi; Zsuzsi; Pál.; Lajos.; Gábor.; Zsigmond.; Teréz.; Eszter.; László.; Erzsébet.; Ludovika.; Miklós.; Lénárd.; Anna.; Eleonóra.; Elek.; Gyula.; István felesége Orozváry Erzsébet.; IV. Benedek, felesége Horváth Zsuszánna, Vrácsikon, Somogyvármegyében.; János. †; Ádám, Sörnyén, Somogyvármegyében, † 1773. február.; Éva, Noszlopy Sándorné, Dukában, Vasvármegyében; Lajos, Hetyén, Vasvármegyében, felesége Thulmon Rozália.; Anna, Thulmon Andrásné.; Teréz, Thulmon Pálné, előbb Mesteriben, utóbb Sörnyén laktak.; Katalin, Sándor Lászlóné.; Dániel, a költő, f. dukai Takács Zsuzsánna.; Lidia, Barcza Károlyné.; Farkas, f. Gyarmatyh Mária.; Andral, f. Lovász Teréz.; László f. Noszlopy Julia.; Ida.; Nelli.; Sándor.; Lajos.; Mária.; István, I. felesége Barcza Anna, II. felesége Biró Anna.; József, felesége Váczy Borbála.; 1-től: István, f. Váczy Borbála.; Lajos.; Károly. †; Fáni. †; II-tól: Jozefa, Bakó Lászlóné.; Julia, Vajda Albertné.; Zsuzsi; Erzsébet.; Pál † nyitrán, 1874.; Juszti, Kosinszky Ferenczné, Szepetnek, Zalavármegye.; Pongrácz, fel. Pázmándy Krisztina.; Lajos, kapitány, felesége br. Alpikos Konstánczia.; Miklós. †; Leó †.; Béla.; Sarolta.; Géza. †; Izabella.; Antónia.; Imre, fel. Némdey Anna, Vrácsikon, Somogyvármegében.; Etel.; József, felesége Váczy Gizella.; Kornélia, Hampek Imréné.; Ilona Hatos Károlyné.; Gyula.; Mihály.; Etel.; Mór, felesége Ágoston Anna.; Milkós †; Kálmán. †; Andor. †; Lujza. †; Sándor, I. fel. Miklós Jolán, II. f. Perlaky Gizella, Lengyeltótiban.; Boldizsár, felesége Adrián Paula. †; Irma.; Gerő, fel. Perlaky áni, Lengyeltótiban.; 1-től: János; István.; Zoltán.; Mariska.; László.

II. TÁBLA.; Dukai Takács Ferencz, felesége Berzsenyi Julia, 1746.; Ádám.; Ferencz, f. Saáry Éva.; József.; István, f. Ghulmon Teréz.; Ferencz. †; Márton.; Zsuzsánna, Berzsenyi Dániel, a költő neje.; Sándor.; Lidi.; Anna.; Eszter.; István.; Károly, f. Thulmon Rozália.; Judit, írónő, I. Gördöcs Ferenczné, 2. Patyi Istvánné.

Miként e táblázatból látható, a család Györgytől származott le. I. Benedek 1710-ben 110 éves korában halt el.
III. Benedek_{1 III. Benedeknek Thulmon Magdolnától született leányát Évát birta nőűl Noszlopy Sándor, a kinek fia volt Noszlopy Antal, dukai ügyvéd, ki utóbb Somogy vármegyébe Vrácsikra költözött s kinek II. unokatestvére volt a költő, Berzsenyi Dániel s vele folytonos összeköttetésben, levelezésben is állott. Sömjénből, Vasvármegyéből 1806-ban lejött a költő Somogyba, nagyatyámhoz Noszlopy Antalhoz s vele mint kérő ment el Német-Apátiba, Tolna vármegyébe s szeniczei Bárány János evang. esperes és Czékus Juliánna leánya Julia kezét meg is kapta nagyatyám. Az itt kiállított móringlevélen 1806. márczius 10-én mint tanú szerepel Berzsenyi Dániel. Valószínű, hogy ekkor határozta el a költő, hogy ő anyai terjedelmes birtokára, Somogy vármegyébe költözik s nem gazdálkodik feleségének a testvérekkel közös birtokán. Ugylátszik, már a következő évben 1807-ben megvalósította eme szándékát, mert Niklán 1808. január 14. már egy adóslevelet írt alá s mert nem képzelhető, hogy oly messziről télidején költözött volna le családjával; inkább hihető, hogy 1807. év őszén vette át a Thulmon Páltól zálogból kiváltott birtokot.}* testvére Mihály, vizeki Tallián Krisztinát (Tótvázsonyból) birta nőűl; gyermekei voltak: Lajos, Anna, Thulmon Andrásné, Teréz, Thulmon Pálné, a ki előbb Mesteriben; utóbb Sörnyén, Somogy vármegyében lakott s kit a költő ifjú korában meglátogatott, és Katalin, férj. Sándor Lászlóné.
Lajosnak Thulmon Rozáliától származott fia Dániel, a költő, a ki dukai Takács Zsuzsánnát, második unokatestvérét birta nőűl. Dukai Takács Ferencz ugyanis, – mint a II. táblázaton látható – Berzsenyi Juliát, a költő nagyatyjának Mihálynak testvérét birta nőűl. E házasságból származott dukai Takács Ferencz és István._{1 Dukai Takács Istvánnak Thulmon Teréztől származott fia Károly Thulmon Rozáliával lépett házasságra, – ennek leánya volt Judit, az ismert irónő.}* Ferencznek Saáry Évától született leánya volt dukai Takács Zsuzsánna.
Berzsenyi Dániel gyermekei voltak: Lidia, egy ritka műveltségű leány, ki német és franczia munkákat fordított magyarra s ő maga is írt. Lidia, nagyalásonyi Barcza Károly neje volt Kalimbán, Zala vármegyében s ott halt el utódok nélkül. Farkas, Antal és László. A költő három fia közül csupán Farkasnak maradtak gyermekei: Ida, Nellim Sándor, Lajos és Mária.
A Berzsenyi családnak két ága telepedett le Somogy vármegyében, az egyik, III. Benedek fia István, a ki anyja Thulmon Magdolna után maradt birtokára költözött s utódai Sándor, orvos és Gerő, ügyvéd Lengyeltótiban. A másik, Dániel, kinek anyja szintén Thulmon leány volt Somogyból s a költő anyjának Thulmon Rozáliának birtokrészére költözött Niklára, ezenkívül volt még anyai birtoka Somogy vármegyében Gombán és Vrácsikon is. Unokái: Sándor és Lajos, – mindketten Niklán ősi birtokaikon élnek.
NOSZLOPY TIVADAR.

Bács-Bodrogh vármegye czímere.

Bár a vármegyék institutióját a nyugati minták után szt. István király létesítette, mindazáltal bizonyos, hogy az első vármegyék, melyek sorába Bács és Bodrogh is tartoztak, első királyainktól épen oly kevéssé nyertek czímert, mint a nemesség. A czímereknek s czímeres leveleknek adományozása nálunk csak a vegyes házból származott királyok idejében jött divatba, a mi nagyon is érthető, ha tudjuk, hogy a heraldika csak a keresztes háborúk kora után, tehát a XIII. század végén kezd virágzani.
Az utókornak azonban sajnálattal kell constatálnia, hogy e vármegyéknek nemcsak az Árpádok korából, nemcsak a mohácsi vész előtti korból,_{1 Bodrogh vármegye 1351-ben Háj-Szt-Lőrinczen tartott közgyűléséből kifolyólag a királyhoz intézett egyik fölterjesztésében az ottani káptalan pecsétjét használta, még pedig ezen indokolással «quia notorio sigillo utenti caremus.» (Zichy okmtr. II. 447.)}* hanem még csak a török hódoltság korából sem maradt fenn czímere. Iacute;gy aztán épen nem lehet tudni, mikor kezdtek e vármegyék czímert használni, s ha használtak, mi volt legrégibb czímerük? E kérdésekre csak úgy lehetne feleletet adni, ha akár az országos czímergyűjteményekben, akár pedig a régi oklevelekben maradt volna fenn nyoma a vármegyei czímernek, vagy legalább irott feljegyzések lennének felmutathatók, a melyek alapján a czímer-részleteket megállapítani lehetne.
Ezek hiányában Bács- és Bodrogh vármegyék régi czímereiről kellő positivitással épen nem szólhatunk, s mindaz, a mit azokról mondhatnánk, nem lenne egyéb problematikus találgatásnál. A helyett tehát, hogy az egykor létezett czímerek jellegét meghatározni törekednénk, helyesebbnek véljük Bács és Bodrogh vármegyék azon czímereiről szólni, a melyek maig ismeretesek.
E vármegyék, mint tudva van, a mohácsi vész után elvesztették önnállásukat, s nem is nyerték vissza mindaddig, míg e területről a törökök ki nem üzettek. Az 1698-ik évben felujíttatván az alsó Tisza-Dunaköz vármegyei szervezete, most Bács és Bodrogh vármegyék is ujjászülettek. A vármegyék megalakulása után természetesen első dolog volt önálló czímert, pecsétet készíttetni, a mi minden valószinűség szerint az I. Lipót királytól nyert visszaállítási diploma által részletesen meg volt állapítva. Minthogy azonban e diploma a XVII. század elején bekövetkezett zavarok s a Rákóczy-féle szabadságküzdelmekből folyó pusztítások áldozata lett, így ma már azt nem tanulmányozhatjuk.
De bár az ezen vármegyéket visszaállító oklevelek idő folytán veszendőbe mentek, mindazáltal maradt fenn oly adalék, a melynek nyomán a vármegyei czímereket ismerhetjük. Ez az adalék pedig nem más, mint a különböző időkben készült pecsétek gyűjteménye, vagy a pecséteknek egykorú lenyomata. Számos, maig létező oklevélen találkozhatunk Bács vármegyének 1699-ben készült pecsétjével, mely vármegyei czímerrel ékeskedik._{1 E pecsét ma a vármegyei levéltárban (Zomborban) őriztetik.}*
Bodrogh vármegye 1698-ban szintén visszaállíttatván, ez alkalommal új czímert is nyert. E czímer az egykorú lenyomatok szerint két egymásba szakadó folyót «Duna és Tisza» ábrázol, melyek egyikén kacsa uszik. Ugyane folyó «a Duna» bal partján egy tornyos erőd «állítólag Bodrogh vára» látszik. E czímert, miután a vármegye pecsétje a Rákóczy-féle mozgalmak zivatarai között szintén elveszett, 1715-ben lett megújítva, de mivel Bodrogh vármegye már 1729-ben megszűnt önállóan működni, e pecsét a következő évben felsőbb rendeletre a kir. kancelláriához küldetett fel.
Bács vámegyének fentebb említett 1699-ben készült pecsétje egy ovális alaku fémlap, melyen «Sigillum Comitatus Bachiensis. 1699.» felirat között szt. Pálnak álló, jobb felé néző, jobbjában hegyével lefelé fordított kardot tartó, baljával pedig égfelé mutató alakja látható. E pecsét állandóan alkalmazásban volt egész 1837-ig, a midőn magyar vésetű új pecsét készült. Ezen újabb pecsét a czímeren semmi változtatást nem mutat, kivéve azt, a mit a ma is használatban levő vármegyei czímeren is láthatni, t. i. hogy szt. Pál nem jobbra hanem előre néz. A pecsét körirata azonban az 1699-ikivel szemben eltérést mutat, a mennyiben latin helyett magyar nyelven szól és a két vármegye «1802-ben történt» egyesülésére is vonatkozással van. A felirat teljes szövege ez: «Bács Bodrogh Vármegye Petsétje. 1699. Meg-Ujitatott 1837.»_{1 Nem rég a zombori határban egy pecsétet találtak, melyen Magyarország czímere szerepel ezen felirattal: «Comitatus Bachiensis. 1786.» E pecsét, úgy látszik, csak II. József korában lehetett rövid ideig használatban. L. Bács B. várm. tört. társ. évkönyve 1890. évf. 16. l.}*
E pecsét egészen 1848-ig volt használatban, s az azóta készült újabb pecsétek sem heraldikai, sem sphragistikai szempontból nem különös érdekűek.
DUDÁS GYULA.

Wesselényi Ferencz pecsétgyűrűje.
(Egy rajzzal.)

Csergheő Géza, folyóiratunk ez évi folyamában (86. 1.) «Az Apaffyak, Rhédeyek és Wesselényiek legrégibb ismert czímerei» czímű czikkében foglalkozik a Wesselényiek érdekes czímerváltozataival s e közben azon czímer hitelessége tekintetében, a melyben egy halfarkú kutya nyakánál fogva egy fatörzshöz van lánczolva; hivatkozik Tarnóczy Gusztávné gyűrű-gyűjteményére, hol egy hasonló czímerrel ellátott pecsétgyűrű van.
Miután e gyűjtemény rendezésével én foglalkozom, mintegy fölhíva érzem magamat, hogy a kérdéses pecsétgyűrű rajzát e helyt szaktársainkkal közöljem.
A gyűrűt több mással együtt a múlt évi ötvösmű-kiállítás alkalmával Bécsben hozták hozzánk eladásra, midőn ott épen a gyűjtemény felállításával foglalkoztunk. Provenientiájára nézve azt adták elő, hogy az Lengyelországból származik. Az eladó kereskedő nagy becset tulajdonított neki, s így drágára is tartotta; de magam is fölismerve annak történelmi becsét, kérésemre a gyűjtemény tulajdonosa, habár magas áron is, megvásárlotta azt.
A gyűrű tömör aranyból készült, a fejnél két oldalt öntött és vésett műben növényi ornamentika díszlik. Az egész mű stilja a XVII. századra vall. A nyolczszögletű fej lapjának két oldalán egy-egy gyémánt van befoglalva. A fejet zárt foglalatban ragyogó ceyloni zaphir képezi, melybe nyolczszögletű vonalkörbe igen szépen van az itt természetes nagyságában bemutatott czímer bevésve. A gyűrű karikájának átmérője 2.03 cm., a zaphir átmérője 1.07 cm., súlya pedig 20 gramm.
A czímer pajzsában jobb felé fordúlt koronás s felfelé kunkorodó halfarkú kutya nyakánál fogva egy három levelű és gyökeres fatörzshöz van kötve. A sisakdísz három strucztoll.

Fent két oldalt F. W. betűk láthatók, világos jeléül, hogy gyűrűnk a lengyel indigena Wesselényi Ferencz pecsétlő czímeres gyűrűje volt.
Mint látjuk, a hal itt hiányzik a pajzs lábából, a mint az az ismert lengyel czímerkönyvben előfordul.
Pecsétgyűrűnk tehát a mellett, hogy a Wesselényiek lengyel ágának ezen czímer használatát igazolja, a mellett annak egy új variansát is adja.
Egyuttal azonban van még e kérdéshez egy észrevételem: A magyar nemzetségi zsebkönyv leírása szerint a magyarországi Wesselényiek czímerében egy halfarkú koronás syrén jobbjában zöld száron három vörös rózsát tart.
A XVII. század elejétől kezdve azután feltűnik a Wesselényieknek egy czímere, hol a syrén feje már kutyafejjé változott, de a három rózsa még lábai között van.
Egyszer csak azután feltűnik a lengyel indigenák czímere, hol a halfarkú kutya a két lábával kapaszkodik egy fatörzshöz, de már hozzá is van kötve. Világos, hogy ez a fatörzs a hármas rózsaszálból lett, mit az is bizonyít, hogy most bemutatott pecsétgyűrűnkön a fatörzsnek három kihajtott levele van.
Nézetem ezek következtében az, hogy számos tagból álló s szétágazó levén a család, a czímer biztos ismerete folyton vesztett, az eredeti armálist nem volt mindig mindegyiknek módjában látni, s így ha új czímert vésettek, azt pecsétlenyomatról tették. Egy töredezett pecsét azután könnyen megmagyarázza, hogy miként lehetett a syrén fejét kutyának nézni s hogy lett a hármas rózsaszálból fatörzs.
Véleményem szerint tehát a Wesselényieknek csak egy czímere volt, a többi csak az eredetinek elrajzolt utánzata.
Dr. SZENDREI JÁNOS

A Divék-nemzetség leszármazási és czímerkérdéséhez.

A bacskafalusi Bacskády, Besznák, Bossányi, Csermendy, Divéky, zomorfalusi Jókuthy, Majthényi, Motesiczky, Rudnay, Rudnyánszky, divékujfalusi Ujfalussy és tőkésujfalusi Újfalussy családoknak a Divék-nemzetség férfisarjából való egyenes leszármazását okleveles genealogiai adatok kétségen kivül helyezik; mihez csak azt jegyezzük meg, hogy a Motesiczkyek csak később jönnek elő e néven: előbb a Majthényi nevet viselték._{1 V. ö. Siebmacherrel s a többi idevágó családtani, és heraldikai munkával.}*
A Divék nemzetség leszármazóinak közös czímeréhez főalakjában teljesen hasonló czímert viseltek (illetőleg viselnek ma is) a nemes és báró Kosztolányi, a Prileszky, turcsányi Turcsányi és a csoltészi és váli Vály családok._{2 A Kosztolányi, Turcsányi és Vály néven több más család létezett, melyek egész más czímerrel élnek.}* A Turcsányakról már tudjuk, hogy leányágon a Divék-nemzetségből származnak;_{3 Turul, 1887. évf 114. l.}* a Divék-nemzetség czímeralakja tehát itt átment az előkelő leányági leszármazókra is; – oly modus procedendi, melylyel úgy a hazai, mint a külföldi Heraldikában nem először találkozunk. Fenmarad azonban a kérdés, hogy jutottak a Kosztolányi, Prileszky és Vály családok a Divék-nemzetség czímeralakjához?
A nyitra-zsámbokréti Zsámbokréthy család Nagy Ivánnál s egyebütt szintén a Divék-nemzetség leszármazójául van feltüntetve. A család mindazonáltal a medvés czímertől tökéletesen eltérő motívumokat visel czímerében, úgymint két élével egymás felé forduló keresztbetett ekevasat, melyeket jobb felől fogyó félhold, balról hatágú csillag kisér. E czímerre már Nagy Iván felhívja a figyelmet s hasonló czímert: egymás felett két lefelé fordított teljes ekét találunk Fejérváry Károly ismert kézirati munkájában._{1 A Magyar Nem. Múzeum kézirattárában.}* Kétségtelen családi czímerűl azonban csak attól kezdve fogadhatjuk el azt, mióta egy Zsámbokréten 1576. évben kelt oklevelen Zsámbokréthy György aláirása mellett e czímert és az ő kezdőbetűit feltüntető pecsétet ismerünk, melyen a czímer a fentebbivel egyezőleg van blasonálva. Az egész típus igen korai keletkezési időre enged következtetni, csak a hold és csillag tekinthetők későbbi – valószinűleg a XV. század végéről vagy a XVI. elejéről származó – járuléknak, a mi a magyarországi czímereknél gyakori jelenség.
Miután a Divék-nemzetség összes eddig ismert kétségtelen leszármazói kivétel nélkül a természetes fa tövében álló medvét viselik czímerükben, s így e család-csoport azokhoz tartozik, melyek – mint már egyebütt is kiemeltük – az ősi czímeralakhoz változatlan hűséggel ragaszkodtak, a Zsámbokréthyek czímerkérdése kettőzött mértékben felhívja a heraldikus figyelmét, ez lévén az egyedüli család, a mely – ha csakugyan a Divék-nemzetségből vált ki – nemzetségének e jellemvonása alól már a XVI. százádban kivételt tesz.
Ez a Zsámbokréthy család már kihalt. A most e néven élő család nyíltól talált fölugró szarvast visel czímerében, ha jól vagyok értesülve, Trencsén vármegyében virágzik s néhány év előtt nyerte czímerének s nemességének megújítását, illetőleg megerősítését uralkodó királyunktól.
HGD.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1890. november hó 27-én Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen Majláth Béla vál. tag felolvasta a Tornallyai-családról szóló értekezését; felolvasása kapcsán a családra vonatkozó több eredeti oklevelet mutatván be, köztük Kis-Károly királynak még magyar királylyá tétele előtt Erzsébet királynőhöz Tornallyai Miklós zárai várnagy érdekében intézett 1383. évi nagyérdekű levelének eredetijét, és a Palugyay családnak Mátyás királytól 1476. évben nyert czímeres-levelét. A dolgozat folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
Ezután Bánó József vál. tag egyérdekes XVI. századi ötvös művet (ezüst palaczkot) mutatott be, melyen négy czímer látható, ú. m. a Dessewffy, Horváth-Stansits, Holligans családoké és egy ismeretlené. Egyúttal jelentést tett a demétei (Sárosmegyei) kastélyban egy ajtó fölött látható czímeres faragványról.
A folyóügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenti a következő tag-ajánlásokat. Alapító tagúl 100 forint alapítványnyal: Gr Cziráky Antal Lovas-Berényben (eddig évdíjas tag); pártoló tagokúl: Szent-Ivány-Nagy Margit úrnő Budapesten, Koronghy Henrik Budapesten (ajánlja Szent-Ivány Zoltán), Eötvös Jenő Vásáros-Náményban (aj. Csergheő Géza), Malobiczky Ignácz plébános Csesztén (aj. Ipolyi György); évdíjas tagokúl: Hodinka Antal Bécsben, Tóth Kálmán Sopronban, Kilián Frigyes könyvkereskedése Budapesten (aj. a titkár), Malobiczky János Budapesten (aj. Ipolyi György), Gr. Pongrácz Frigyes Bécsben (aj. Thallóczy Lajos), Dr. Konkolyi Balázs Komáromban (aj. Nagy Imre.) Az ajánlottak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
A pénztári ügyrend kidolgozásával az április 24-én tartott vál. ülés által megbizott, Majláth Béla vál. tagból, a titkárból és a pénztárnokból álló bizottság előterjeszté javaslatát, mely némi változtatásokkal elfogadtatván, a választmány a társaság pénztári ügyrendjét a következőkép állapítja meg:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság pénztári ügyrendje.
I. Pénztári könyvek.
1. §. A pénztárnok a következő könyveket vezeti: a) Pénztári napló. b) Törzs- vagy tagdíj-könyv. c) Alapítványok könyve. d) Esetleges külön kiadványokról (mint a Nemz. Zsebkönyv) vezetett pénztári könyvek.
a) A pénztári naplóba minden bevétel és kiadás megtörténte után legkésőbb 48 órával időrendben bejegyzendő. A pénztári napló minden év végével lezárandó.
b) A törzs- vagy tagdíj-könyv betűrendben magában foglalja a társaság összes tagjait. Ebbe az évi tagdíj- vagy alapítványi kamat-befizetések, utalással a pénztári napló illető lapjára, bejegyzendők. A törzskönyvben a tagokat illető minden változások körülményei, mint halálozás, kilépés stb. pontos bejegyzés által feltüntetendők.
c) Az alapítványok könyve magában foglalja az alapító tagok névsorát, az alapítványi összegeket, az alaptőkét képező értékpapirok számait és névleges értékét. Az újabb alapítványok abba beérkezésük sorrendjében (utalással a pénztári naplóra) bevezetendők. Az alapítványi kötelezvények, lejáratuk kitüntetésével, külön beirandók. A társulat évi pénztári maradványából tőkésített összegek és egyéb adományok, melyek az alapítványok természetével nem bírnak (Alapsz. 41.), külön nyilvánlatban tartandók.
d) A külön kiadványokról vezetett könyvek berendezését azok természete, esetleg a választmány által adandó utasítás határozza meg.
II. Alapítványok.
2. §. A társaság alapítványait mint kezelési letétet az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél helyezi el. Az erről szóló letéti jegyet a pénztárnok biztos helyen őrzi. Az értékpapirok kamatait a fizetés napján a nevezett intézettől nyugta mellett felveszi, és a pénztári naplóban számadásba teszi.
3. §. A társulatot mint letét-tulajdonost az alaptőke letételénél és esetleges tőke-kivételnél az elnökök egyike, a titkár és a pénztárnok együtt képviselik.
4. §. Új alapítványoknál, ha azok készpénzben fizettetnek be, valamint a társaság évi pénztári maradványából a választmány által tőkésíttetni rendelt összegeknél a választmány által meghatározandó értékpapirt a pénztárnok megszerzi, és azt a nevezett intézethez juttatja. Az értékpapirokban befizetett alapítványokat szintén ott helyezi el. Az ezekről szóló letéti jegyeket az elnök vagy másodelnök láttamozásával ellátva megőrzi; és erről a választmánynak jelentést tesz.
5. §. A nevezett pénzintézetnek az alapítványokról szóló értesítései, kimutatásai stb. az elnöknek és a választmánynak bemutatandók.
6. §. Az alapítványi kötelezvényeket biztos helyen a pénztárnok őrzi.
III. Bevételek.
7. §. A bevételi rovat minden egyes tétele melléklettel igazolandó, mely a pénztári napló illető folyó számával látandó el. Ily mellékletek:
a) póstán érkező pénzküldeményeknél a pénzutalványok szelvényei, pénzes levelek borítékai stb.
b) a tagoktól nyugta mellett beszedett tagdíjaknál, vagy a pénztárnoknál személyesen teljesített tagdíjfizetéseknél a rendes tagdíj-nyugtatványnak szelvénye, mely kitöltve és a fizetést teljesítő fél által aláirva, a történt fizetés igazolásáúl szolgál.
c) Rendkívüli bevételeknél, mint egyes füzetek eladásánál, adományoknál stb. kitöltött és a fizető fél által aláirt nyomtatott ellennyugtatvány-lapok szolgálnak bizonyítékúl.
8. §. A pénztárnok a Budapesten lakó tagoktól a tagdíjakat minden év első felében a társaság megbizható alkalmazottja által szedeti be. A tagdíjukkal hátralékos vidéki tagoknak a folyóirat évi III. füzetét utánvétellel küldi meg, vagy póstai megbízás útján hajtja be a tagdíjat.
9. §. A befolyó pénzekből, hacsak a társaságnak nagyobb kiadásai nincsenek közeli kilátásban, a 300 frton túl menő összeget a társaság nevén takarékpénztárban helyezi el, ott kamatoztatja és a kamatokat a pénztári naplóban bevételezi.
IV. Kiadások.
10. §. A kiadások minden egyes tétele nyugtázott számlákkal, nyugtatványokkal igazolandó, melyek pénztári napló illető folyó számával látandók el. Pénzt a pénztárnok csak az elnök vagy másodelnök és a titkár által aláirt utalványokra szolgáltat ki. (Alapsz. 13. §.)
V. Számadások.
11. §. A pénztárnok minden vál. ülés elé összegezett kimutatást terjeszt a bevételek, kiadások és alaptőke állapotáról. A nagygyűlés elé és a év végén a költségvetés rovatainak megfelelő részletes számadást készít, melynek megvizsgálásáról a választmány intézkedik (Alapsz. 21. §.)
12. §. Az év végén az évi számadással egyidejűleg összeállítja a tagdíjukkal hátralékos tagok névsorát s azt a választmány, illetőleg a számadás-vizsgáló bizottság elé terjeszti.
13. §. A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek rendkívüli pénztárvizsgálati szándékát mindenkor tartozik teljesíteni (Alapsz. 10. és 12. §.)
14. §. A jelen ügyrend 1891. január 1-én lép életbe. A pénztári ügyrenddel kapcsolatban határoztatott, hogy az esetleges tőke-kivételek felől a választmány esetről-esetre külön fog intézkedni.
Ugyancsak a pénztári ügyrend kidolgozására kiküldött bizottság előterjeszté véleményét a társulati tagdíj-hátrálékok tárgyában, melynek következtében határoztatott, hogy választmány ezúttal a hátralékok behajtása tekintetében külön intézkedések tételét nem látja szükségesnek; azonban a társulat fővárosi tagjai nyugtáik előmutatása mellett a pénztárnok által tartozásaik részletes törlesztésére fel fognak szólíttatni; a vidéki tagok részére a Turul f. évi III-ik füzetének utánvétellel történt szétküldését egyelőre elégséges intézkedésnek tartja; s egyúttal hosszabb idő óta tartozásban lévő tíz tagnak nevén kiknek holléte tudva nincs, a törzskönyvből törültetni rendeli és tartozásukat törlésbe hozza.
A pénztárnok kimutatása szerint november 26-áig volt

Bevétel	3798	frt	59	kr.
Kiadás	2542	«	76	«
Készpénz maradvány	1255	frt	83	kr.

Ezután felbontattak az ig. választmányi tagságra beérkezett ajánlatok, mely szerint vél. tagoknak ajánltattak: Pór Antal pozsonyi kanonok, évdíjas tag (ajánlják Csánki Dezső, Tagányi Károly, Szinnyei József és Fejérpataky László vél. tagok) és Dr. Karácsonyi János nagyváradi theol. tanár és évdíjas tag (ajánlják Csánki Dezső és Tagányi Károly vél. tagok). A bekövetkezett titkos szavazás által mindketten a társaság igazgató választmányi tagjaivá választattak.
A pénztárnok évi számadásainak és a pénztári állapotnak megvizsgálására Csontosi János, Nagy Gyula és Szennyei József vál. tagokból álló bizottság küldetett ki.
A titkár előterjesztésére a választmány felhatalmazást adott a szerkesztőnek arra, hogy a Turul f. évi III. és IV-ik füzete 1-2 nyomtatott ívvel bővíttessék.
Ugyancsak a titkár javaslatára a választmány a társulati ügyrend 1. és 2. szakaszát a gyakorlatnak megfelelőleg következőképen módosítja:
1. A társaság egyelőre évenként négy igazgató választmányi ülést és egy közgyűlést tart. A választmányi ülések január, ápril, szeptember és november hónapok utolsó csütörtökén tartatnak. A választmányi üléseken egy-egy felolvasás fél óránál hosszabb ideig nem tarthat. A közgyűlés napját és tárgyait a szeptemberi választmányi ülés határozza meg.
2. A «Turul» czímű folyóirat terjedelme egyelőre évenként huszonnégy ívben, s alakja negyed rétben állapíttatik meg. Márcziús, június, október és deczember hónapokban jelenik meg egy-egy füzet.
A Nemzetségi Zsebkönyv folytatásának módozatai és az e tárgyban teendők megbeszélése a jövő választmányi ülésre halasztattak.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Majláth Béla és Széll Farkas vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

* * *

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1890. deczember 6-án Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt tartotta nyolczadik nagygyűlését, melynek főtárgya Pór Antal vál. tagnak «Az Osl nemzetség története a XIII. és XIV. században» czímű értekezése volt. A dr. Schönherr Gyula által felolvasott terjedelmes dolgozatot folyóiratunk jelen füzete tartalmazza.
Ezután a titkár olvasta föl jelentését a társaság elmúlt évi működéséről, mely egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Nagygyűlés!
Nyolczad ízben számolván be a t. nagygyűlés előtt társulatunk évi működéséről, miként eddig is tettem, vázolmi szándékozom társulatunk működésének elmúlt esztendejét, röviden felemlíteni a társulat életében előfordult nevezetesebb mozzanatokat, ismertetni az eredményeket, melyeket a működése czéljául kitűzött szaktudományok terén úgy felolvasó ülésein mint rendes időközökben megjelenő folyóirata hasábjain elért; e mellett felemlítem a társulat anyagi életében előfordult nevezetesebb eseményeket, remélve, hogy ezeknek hű elmondása által való képet nyujtok a t. nagygyűlés birálata alá, melynek figyelmét pár perczre az elmondandók meghallgatására igénybe venni bátorkodom.
Mindenek előtt örömmel constatálhatom, hogy az érdeklődés a nagy- és kivált a szakközönség körében társulatunk működése iránt az elmúlt évben sem csappant meg; kivált azon körülmény, hogy a heraldikai és genealogiai tudományok terén társulatunk élénk irodalmi mozgalmat teremtett, mely évről évre növekvőben van, úgy, hogy a társulat folyóiratának szűkre szabott hasábjai az új virágzásnak indult szaktudományokban elért eredmények közzétételére hovatovább elégtelennek bizonyulnak: eléggé fényesen igazolja azt, hogy társulatunk megalakulására a szaktudománynak szüksége volt s hogy az valósággal hézagot tölt be. Míg más társulatoknál az illető szaktudománynak már meglévő virágzása tette szükségessé az egy czélra való egyesülést: nálunk, mondhatjuk, megfordítva áll a viszony. Az alkalom hiányában csak csöndben, elvonultságban, sok helyt amateur-szerűleg művelt disciplináknak organumra volt szükségük, hogy virágzásnak induljanak, hogy szakszerűleg, a tudomány szabályainak megfelelőleg műveltessenek.
E szaktudományok művelésére társulatunk hetedik (1889. nov. 9-én tartott) nagygyűlése óta öt ig.-választmányi ülésben (1889. nov. 28., 1890. jan. 30., ápr. 24. szept. 25. és nov. 27-én) a kisebb-nagyobb fontosságú folyó ügyeken kívül tizenkét tagtársunk összesen 13 felolvasást, előadást tartott, s ezek kapcsán a hazai heraldikának számos becses emléke került bemutatásra.
Iacute;gy Szendrei János vál. tag a kapivári Kapyaknak azóta a N. Muzeumba került levéltárából öt nagybecsű czímeres levelet mutatott be, melyek közül koránál fogva legérdekesebb a Tétényi és Haraszty családoké, a Kapyak őseié, kik 1405-ben Zsigmond királytól nemességet, és külön oklevélben czímert is nyertek. Korra nézve a legrégibb armális ez, melyen az adományozott czímer kifestve látható (mert a Semseyek 1401. évi czímeres leveléről nincs biztos tudomásunk). A minden tekintetben érdekes armális abban is eltér Zsigmond király hasonló kiadványaitól, hogy az adományozott czímer képe nem a szöveg élén, hanem annak közepén foglal helyet. Iacute;ly elrendezéssel, mely Zsigmond királynak a német birodalom részére adott czímeres leveleiben gyakori, hazánkban csak néhányszor, így pl. Csapi András czímeres levelében találkozunk. – A bemutatott oklevelek közt kiváló figyelemre méltó a Zárai családé, melyet 1533. évben János királytól nyert; ez az adományozó személyénél fogva a ritkább emlékek közé tartozik.
Szádeczky Lajos vál. tag szintén az eredetiek bemutatásával a gr. Teleki-család marosvásárhelyi levéltárából négy czímer-adományozó oklevéllel ismertetett meg minket. Ezek között legnevezetesebb a Somkúthi családé, melyet Zsigmond királytól 1415. évben nyert. A festése által is kiváló emléknek legnagyobb érdekessége az, hogy azt a német birodalmi kanczellária állította ki magyar nemes részére, jelezve azzal, hogy ez időben még a két kanczellária szoros határokkal egymástól elkülönítve nem volt.
A titkár bemutatta a Komjáthy-családnak 1415. évből való, és Komjáthy Béla orsz. képviselő birtokában levő eredeti czímeres levelét és ezzel kapcsolatban részletes jelentést tett a néhai Paur István tagtársunk hagyatékából a választmány jóváhagyásával megszerzett kilencz darab mohácsi vész előtti czímerképről. E czímerek: az Eresztvényi család 1414., a Szecsődy cs. 1418, a László-karchai Török cs. 1418, a Jersay cs. 1431, a Bászna cs. 1434, a Pryber cs. 1476, a Tapprai Spissich cs. II. Ulászló korabeli, a Mesthery cs. 1500, és az Imreffy cs. 1523. évi czímerei. E hű czímer-másolatok megszerzésével folyóiratunknak hosszú időre becses anyagot biztosítottunk.
Egyéb bemutatott tárgyak közűl ki kell emelnem a Nagy Imre másodelnök által ismertetett Kis-Károly-féle oklevelet, mely oklevéltani ritkaságot folyóiratunk később a bemutató magyarázó soraival hasonmásban tette közzé. Mint ötvösmű, figyelmet gerjesztett a Bánó József vál. tag által bemutatott XVI. századi ezüst-palaczk, melyen három nevezetes felvidéki családi, a Dessewffy, Horváth-Stansits, Holligans és egy ismeretlen czímer látható.
Az üléseinken tartott felolvasások tárgyaikat leginkább a genealogia köréből merítették. Rövid ismertetésöket a következőben adom.
A legelső magyar királyi család, az Árpádház régibb kori nemzedékrendével foglalkozott Dr. Karácsonyi János vál. tag «Az Árpádház második elágazása» czímű értekezésében, melyben kritika alá vetvén az eddig minden történelmi munkában elfogadott nemzedék-rendet, egykorú források adatai alapján azon új eredményre jut, hogy I. Endre és I. Béla királyok atyja nem Szár László, hanem ezek testvére Vazul (szerinte Vászoly), kiknek atyja Gyula, keresztény nevén Mihály, Géjza (szerinte Gecse) fejedelem testvére volt. Az új genealogiai combinatio, ha föltevés számba jönne is, mindenesetre alapos kritikai vizsgálat és tanulmányok eredménye.
Fejedelmi családnak, a történelmünkben nagy szerepet játszott Brankovicsoknak nemzedék-rendét a XIV. század derekán élt Mladen vajdától, az 1516-ban elhalt utolsó sarjig, György metropolitáig, Dr. Wertner Mór tagtársunk állította össze, egyik ülésünkön felolvasott és folyóiratunkban közzé tett dolgozatában, melylyel e családnak okiratos alapon álló első teljes genealogiáját nyújtotta.
Hazánk egyik legrégibb, bár idegen eredetű, de e földön korán meghonosodott és rendkívül szétágazott nemzetségének, a Hunt-Pázmánoknak eddig merőben ismeretlen leszármazású ugocsai ágazatával foglalkozik Dr. Komáromy András vál.tagnak a múlt nagygyűlésen felolvasott terjedelmes dolgozata, melyben eddig érintetlen családi levéltárnak adatai alapján a XIII. század elején élt Hunt-Pázmán nembeli Feliczián comestől a Fancsikay- és fancsikai Lázár, a vele egykorú Marczellus comestől pedig a wédi Újhelyi, tisza-ujhelyi Újhelyi és Zovárdffy családok tagjait mutatja ki ez előkelő nemzetség ivadékaiúl.
Ugyanezen nemzetség egy másik, abaujmegyei elágazásának, a Jánoki és Vajdai családoknak a XIII. század első évtizedeiben élt Hunt-tól való leszármazását állította össze Csoma József vál. tag «Vajday György czímerlevele és a Hunt-Pázmán nemzetség czímere» czímű, új eredményeket nyujtó dolgozatában, melyben Zsigmond király egy 1431. évi czímer-adománya kapcsán kiterjeszkedik a Hunt-Pázmán nemzetség czímerének kérdésére. Heraldikai és sphragistikai kétségbe vonhatatlan hitelű bizonyítékok alapján kimutatja, hogy a nagy nemzetségnek, melynek ivadékai közt az említetteken kívül a Szentgyörgyi és Bazini grófokat, a Forgáchokat, a Korláthkőieket stb. látjuk, Ősi jelvénye nem a képes krónika által vallott kutyafej, hanem a Héder nemzetségnek tulajdonított hatágú csillag és holdsarló.
Egy, folyóiratunkban közölt czikk nyujtott alkalmat Dr. Karácsonyi János vál. tagnak «Mese-e vagy valóság?» czímű értekezésére, melyben a Miczbántól állítólag eredett hét családnak regéjét tudományos és első sorban okirati alapon tarthatatlannak bizonyítja be.
A felsővidéknek egy ősrégi, az 1283 táján élt Serefeltől a Pongráczokkal együtt eredő családjáról a Tornallyayakról Majláth Béla vál. tag értekezett, kiemelvén különösen a család egy tagjának, Miklósnak, ki Zára várnagya volt, a XIV. század 80-as éveiben vitt politikai szereplését. Értekezése kapcsán több oklevél eredetijét is bemutatta; ezek közt Kis-Károlynak még királylyá tétele előtt Erzsébet királynőhöz az említett zárai várnagy érdekében intézett levelét, és a Palugyay családnak Mátyás királytól 1476. évben nyert armálisát.
Újabb, jobbára a XVI-XVII. századokban szerepelt család multjával foglalkozott – eredeti oklevelek bemutatásával – Széll Fakas vál. tag «Kihalt-e a telekesi Török család?» czímű értekezésében, alapvető nagy genealogiai munkánk egy téves állítását rectifikálván. Míg dr. Szombathy Ignácz tagtársunk egy általa talált régi családfa és egyéb okiratok alapján a nagyemőkei és győri Török család leszármazását és történetét állította össze.
Felolvasó üléseinket, t. nagygyűlés, e tárgyak foglalkodtatták. Ugyanezen értekezések és bemutatások folyóiratunk hasábjain – kevés kivétellel – szintén megjelenvén, szak-irodalmunkat gyarapították. Ezeken kívül azonban igen gazdag az az anyag, melylyel folyóiratunk az általunk felölelt tudományos disciplinák irodalmának gazdagításához járult.
A heraldika terén társulatunk, miként eddig is, a lefolyt évben szintén kiváló figyelmet fordított a mohácsi vész előtt kelt czímeradományozó oklevelek, a magyar heraldika legbecsesebb forrásának felkutatására és kiadására. Miként az elmúlt években, utolsó évfolyamunknak is minden egyes füzete egy-egy színes czímer-mellékletet adott, melynek rajza az eredeti oklevélről vétetett. A társulat nem kimélt költséget, sem fáradságot, hogy e nemcsak czímertani, hanem műtörténelmi szempontból is nagybecsű emlékeket közkincscsé tegye. Hogy e tekintetben mennyit tett a társulat, álljanak itt a szám-adatok, hogy nyolcz éves fennállása óta folyóiratában összesen 29 ily czímerképet tett közzé, melyekből 19 Zsigmond király, 2 Hunyadi János kormányzó, 2 V. László, 5 Mátyás király korára esik; 1 pedig XII. Lajos franczia királytól való. E számban az elmúlt év füzetei a következőkkel vannak képviselve: A Nagymihályi nemzetség 1418. évből való czímerét Dr. Komáromy András vál.tag a Gr. Sztáray-család oklevéltára második kötetének megjelente alkalmából ismertette; míg egy másik Zsigmond-kori czímer, Vajday Györgyé, 1431. évből, Csoma József vál.tag említett dolgozatában akadt szakavatott ismertetőre. Berekszói Péternek 1448. évben Hunyadi János kormányzótól kapott czímerét az Erdélyi Múzeum-egylet tulajdonában levő eredeti után a szerkesztő tette közzé; ezzel ismeretessé tevén a kormányzónak második ilynemű kiadványát. Végre Sváby Frigyes tagtársunk a gr. Csáky család lőcsei levéltárából Telegdy Istvánnak XII. Lajos franczia királytól 1502. évben kapott czímerével ismertetett meg, melylyel az előkelő magyar főúri család idegen uralkodótól, követségben szerzett érdemeiért egészen új czímert nyert jutalmúl.
A választmány határozata következtében e czímerképekről díszes kiállítású különnyomatok készültek; s jelenleg egy nem sokára kiadandó czímertani publicatio czéljaira már 16 ily kép-melléklet áll rendelkezésre, mely hivatva lesz e nembeli emlékeinket hazánk határain kívül a külfölddel is megismertetni s azokra a szakférfiak figyelmét felhívni.
Az ország különböző levéltáraiban még legnagyobb részt felhasználatlanúl rejlő czímertani anyag ismertetése és legalább lajstromos felsorolása a folyóiratnak kezdettől fogva egyik kitűzött czélja lévén, a már közölt gazdag anyagú jegyzékekhez legutóbb hármat csatoltunk: a Máramaros vármegye levéltárában és Nagybánya sz. kir. városában lévő czímeres levelek sorozatait, melyek Dr. Schönherr Gyula tagtársunk, és a Borsodmegye levéltárában őrzöttekét, melyek Dr. Szendrei János vál. tag közlésében jelentek meg.
A magyar heraldika egyik legérdekesebb és legkevésbbé megoldott kérdésével, a régi nemzetségek czímer jelvényének meghatározásával, Csoma József említett dolgozatán kívül Csergheő Géza tagtársunk foglalkozott, ki a lefolyt évben ismét egy genusnak, a Rathold nemnek czímerét heraldikai és sphragistikai bizonyossággal állapította meg, vizsgálata körébe vonván az e nemzetségből eredett családok czímereit. Ugyancsak ő adalékúl az erdélyi családok heraldikájához, az Apaffy, Rhédey és Wesselényi családok ősi czímeréhez érdekes megjegyzéseket közölt.
A czímerek egy különös és nálunk igen gyéren előforduló csoportjára, a gúnyczímerekre nézve példát nyújtott Csoma József vál. tag a Guthay családnak Rudolf királytól nyert 1582-évi czímerében, melylyel kimutatta, hogy a czímer-adományozás eredeti jellegével teljes ellentétben lévő gúnyczímerekre hazai heraldikánkban is van példa.
A heraldika kőbe vésett emlékei, a czímeres sírkövek közűl, folyóiratunk a megelőző évfolyamokban közzétett gazdag anyaghoz, újabban hárommal járult. Csoma József vál. tag Tarczay Tamásnak 1493, Csergheő Géza vál. tag Lazói Jánosnak 1523, és Szerémi Tapolcsányi Jánosnak 1598. évi sírköveit közölték. Mindezen emlékeknek heraldikai és genealogiai vonatkozásai a közlők ismertetésében kellő kifejezést nyertek.
A városok heraldikája köréből vette tárgyát Dudás Gyula tagtársunk egy közleménye, mely Szeged czímereivel foglalkozik.
A czímertan körébe vágó dolgozatok mellett úgy mennyiség mind eredmények tekintetében méltó helyet foglalnak el azok, melyek a hazai genealogia terén vitték előbbre tudásunkat.
Első nemzeti uralkodóházunk családi összeköttetéseit világítják meg Dr. Wertner Mór tagtársunknak «Álmos királyfi és családja» és «Sz. László király orosz veje» czímű dolgozatai. Az elsőnek legfőbb eredménye az, hogy a szerző kimutatni igyekszik az Álmos és Ingeborg svéd királyleány közt kötött házasság tarthatatlanságát és Álmos nejéül az orosz Predszlávát tartja, kit íróink Kálmán király nejének mondanak. Utóbbi dolgozatában kimutatja, hogy sz. László király egyik leányának Jaroszlav orosz herczeg volt férje. – Szintén e szerző a régi magyar nemzetség-nevek tekintetében oklevéltáraink két hibájára figyelmeztet, és kimutatja, hogy az azokban előforduló «genus Sol» és «genus Bouch bani» elnevezések alatt az Osl nemzetséget és Borich bán nemzetségét kell értenünk.
Ismeretlen családi levéltárak adatai nyomán egészen új világot derítenek Majláth Béla vál. tagnak terjedelmes dolgozatai hazánk egyik éjszaki megyéjének, Liptómegyének családtani bonyodalmaira. A megye benépesítésének korszakától, a XIII. század első évitől kezdve nyomról-nyomra kimutatja a családi kapcsot egy közös őstől leszármazó családok közt, és feleleveníti a közös törzsi összetartozás tudatát számos oly családnál, hol az már veszendőbe ment. Dolgozatai világos fogalmat nyújtanak a megyének nemcsak családtani, hanem középkori topographiai képéről, a birtokviszonyokról, melyeknek zűrzavarba biztos kézzel belenyúlva, hosszú évek tanulmányainak eredményét nyújtja «Liptómegyei törzsökös-családok 1526. évig» czímű czikksorozatában. E tanulmányok eddigelé a Seperétől eredő Rásztokay és Szalay, a Bogomér nemzetségből származó Szmrecsányi, Szent-Ivány és Baán, a Hauk Polkutól kiágazó Dettrich, Luby, Horánszky és Andreánszky, Zalók ivadékairól: a Podhorányi., és végre Serefel leszármazottairól: a Pongrácz és Pottornyai (Tornallyay) családok legrégibb nemzedékrendéről nyújtanak felvilágosítást. A még be nem fejezett sorozat következő részei által Liptómegye középkori családtani viszonyairól oly teljes képet fogunk nyerni, minőt az ország egy megyéjéről sem bírunk.
Soós Elemér lev. tag dolgozata Miczbán eredetéről a családregék ködös homályába vezet vissza, és a családi hagyománynak igazolását keresi egyes történeti és mondai motivumokban.
Genealogiai munkákba becsúszott hibákra, apróbb tévedésekre figyelmeztet Doby Antal lev. tag a Perényi család nemzedék-rendét illetőleg; míg Bay Ilona tagtársunk a ludányi Bay család leszármazásához, egyes tagjai szerepléséhez érdekes adatokat közölt, melyekhez később Bay István tagtársunk néhány kiegészítéssel járult. Ily adatokkal gazdagították ismereteinket: Br. Radvánszky Béla, társ. elnök, ki a Teleky Mihály leányának, Annának, Apafi Miklóssal 1676-ban költött házassága alkalmából kiadott nyomtatott házasság jelentést közölte; a bibliographiailag is nagyérdekű egy leveles kolozsvári magyar nyomtatványt folyóiratunk hasonmásban is közé tette, Thaly Kálmán vál. tag gr. Bercsényi család nemzetségfáját bővítette két – bár tovább nem ágazó – kihajtással; s egy rövid ideig virágzott főúri családot – a br. Heölgyieket – emelte ki az ismeretlenség homályából.
Meg kell még emlékeznem Csergheő Géza tagtársunk rövid közleményéről, melylyel hazánk nagy költője Petőfi Sándor leszármazásának, nemesi voltának és czímerének kérdését a pozsonymegyei levéltár néhány adata alapján új világításba tette.
Ezek azon tárgyak és tudományos kutatások, t. nagygyűlés, melyeket társulatunk elmúlt évi működése eredményeül felmutathat. Ehhez járulnak még a folyóiratunkban nagy számmal közzétett apróbb közlemények, a szakirodalom termékeinek ismertetései, és az általunk művelésre kitűzött dísciplinák körébe vágó hírek, melyekkel annak haladását figyelemmel kisérni és azokat az érdeklődők tudomására juttatni igyekeztünk.
A tudományos részről szóló jelentésemet – hogy teljessé váljék – ki kell egészítenem a társulat anyagi gyarapodásáról, tagjai számának állapotáról, annak körében beállott változásokról szóló adatokkal, melyek habár nem is tanuskodnak társulatunk rohamos növekédéséről – hisz zajtalan, a tudomány szolgálatában álló, és minden feltűnést kerülő működésünk inkább a belső virágzást mozdítja elő – de feltüntetik azt, hogy az egyensúly társulatunk működésében annak anyagi ereje és a nyújtott eredmény közt megmaradt, s hogy nem terjeszkedtünk tovább, csak addig, a meddig ez egyensúly veszélyeztetése nélkül terjeszkednünk lehetett.
Alaptőkénk a tavalyi nagygyűlésen kimutatott 11.200 frtról 11.800 frtra emelkedett; ennek biztosítására, valamint a társaság pénztári kezelésének rendezésére az újonnan alkotott pénztári ügyrend által elkövetett a választmány minden lehetőt. Erélyes eljárásának eredménye az, hogy az alapítvány összegből csak 700 frt olyan, melyet eddig többszörös felszólítások daczára alapító kötlevelekkel vagy tényleges befizetésekkel biztosítani nem sikerült. – Évi bevételeink tekintetében megmaradtunk a tavaly elért keretben, úgy hogy most 3000 frtnál többet fordíthatunk évenként arra, hogy folyóiratunk a modern követelményeknek teljesen megfelelő belső és külső kiállításban lásson napvilágot.
Múlt nagygyűlésünk óta tagjaink száma 1 kétszázforintos, és 4 száz forintos alapító, 12 pártoló és 34 évdíjas taggal növekedett. Tekintve azonban, hogy néhány évdíjas tagunk az alapítók sorába lépett, továbbá hogy a lefolyt évben szokatlanúl pusztító halál többeket kitörült tagjaink sorából s hogy mintegy tizen az alapszabályokban minden öt év elmultával érvényesíthető kilépési jogukat igénybe vették, valamint hogy egyéb okok is közreműködtek tagjaink számának apasztásában: a növekedéssel szemben csaknem ugyanannyi veszteség áll; úgy hogy jelentésem szorosan véve csak a status quo fentartásáról szólhat.
A társulat által az alapszabályok értelmében közzétett vállalatnak a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. kötetének anyagi dolgait még véglegesen rendezni – a nagy áldozatokkal közre bocsájtott kötet iránt nem az óhajtott mértékben nyilvánuló érdeklődés miatt – eddigelé nem sikerült. Mindenesetre megfontolást érdemel a vállalatnak a közeli jövőben leendő folytatása, mert a társulatnak amúgy is nagyon igénybe vett szellemi és anyagi erejét túlcsigázni a jelen körülmények közt még nem látszik tanácsosnak.
Választmányunk halálozás által nagyérdemű tagját, a feledhetetlen Pesty Frigyest vesztette el; habár e veszteség sokáig pótolhatatlan marad, választmányunk új erőket nyert Pór Antal és Dr. Karácsonvi János évdíjas tagok személyében; kiknek társulatunk iránt tanusított élénk érdeklődését némileg viszonozni és folyóiratunkban közzétett számos becses dolgozataik iránt érzett elismerését óhajtotta a választmány kifejezésre juttatni azzal, hogy őket november 27-én tartott ülésében tagjai sorába iktatta.
Ime, t. nagygyűlés, rövid kivonatban egy év története társulatunk életéből. Ha megnyugtató az érzés, mely valakit a kötelesség teljesítésekor elfog; ha kellemes a visszaemlékezés, melyet valaki elvállalt tiszte betöltésekor érez: úgy társulatunk is megnyugvással gondolhat vissza a munkában eltöltött évre, mely szaktudományainkat számos új, eddig nem is sejtett eredménynyel gazdagította.
Kérem a t. nagygyűlést, hogy jelentésemet tudomásúl venni méltóztassék.

* * *

A nagygyűlés e jelentést tudomásúl vévén, a titkár előterjeszti a pénztárnok részletes kimutatását a társulati pénztár állapotáról. E szerint deczember 3-án az következő képet nyújtott:
Bevétel.

Pénztármaradvány 1889. évről	873	frt	09	kr.
Értékpapírok kamatai	384	«	–	«
Alapítványok befizetése	300	«	–	«
Alapítványi kamatok	100	«	–	«
Pártoló tagdíjak	1610	«	–	«
Évdíjak	875	«	37	«
Egyes füzetek eladásából	27	«	–	«
Összesen	4169	frt	46	kr.

Kiadás.

Személyi, irodai stb. kiadások	657	frt	82	kr.
Nyomtatás	1183	«	45	«
Metszetek, rajzok, festések	435	«	80	«
Expediálás	24	«	54	«
Iacute;rói tiszteletdíjak	707	«	50	«
Tőkésítés	302	«	82	«
A Nemz. Zsebkönyv nyomdai számlájának törlesztésére	300	«	–	«
Összesen	3611	frt	93	kr.
Készpénz	557	«	53	«

Vagyonállás.

Értékpapirokban	7800	frt	–	kr.
Alapító kötelezvényekben	3300	«	–	«
Alapító kötelezvények nélküli alapítványok összege:	700	«	–	«
Összesen	800	frt	–	kr.

Minthogy a választmány a számadások megvizsgálásáról már intézkedett, a pénztári kimutatás ideiglenesen tudomásúl vétetett.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Cserghe Géza és Csoma József vál. tagok kéretvén meg, a nagygyűlés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Régi magyar sírkövek.

Folyóiratunk olvasói gyakran találkoztak Csergheő Géza és Csorna József neveivel magvas czikkek alatt, melyek a középkori magyar sírkövek egyes példányainak ismertetésével foglalkoztak. A tudományos világ régtől fogva kiváló figyelemmel kísérte e két jeles szakférfiú működését, a kik midőn kiváló archaeologusunk Hampel József kezdeményezésére s az Archaeologiai Értesítő és folyóiratunk támogatása mellett középkori műtörténetünk e nembeli emlékeinek felkutatására vállalkoztak, a szakirodalomnak egy valóban régen érzett, feltünő hiányán kívántak segíteni. A kezdetet gyors és határozott siker követte; negyedfél év alatt húsznál több régi sírkő lett ismertetve a két folyóirat hasábjain, melyek legnagyobb része félreeső falusi templomok magányából lőn ekkép a szaktudomány számára megmentve. A munka természetesen még nincs befejezve; az eddigi közlések az anyagnak csak nagyon kis részét merítik ki. A szerzőknek azonban időközben az a jó eszméjük támadt, hogy az eddigi eredményeket a Magyar Tud. Akadémia német folyóiratának közvetítéséve a külföld számára is hozzáférhetővé teszik, ami felett már volt alkalmunk mult évi folyamunkban elismerésünket kifejezni. Az Ungarische Revue-benmegkezdett – s részben még közlésre váró – czikksorozat első része most Alte Grabdenkmäler aus Ungarn czímmel önálló kötetben jelent meg, nyolczadfél íven 25 régi síremléknek tartalmazva korrendben haladó és sikerült illusztrácziókkal kísért ismertetését. Ez ismertetésekről már annak idejében elmondottuk, hogy egészen átdolgozva kerültek az új közlés alá. Most azonfelül még oly sirkövekkel is találkozunk soraik közt, melyek még eddig nem voltak ismertetve, a már ismertekhez fűzött magyarázatok pedig úgy műtörténeti, mint genealogiai, de főleg heraldikai szempontból annyi új adalékot tartalmaznak, hogy a kötetet bízvást egész új, önálló dolgozatnak kell tekintenünk. Ez nemcsak okadatolja, de szükségessé is teszi a bővebb ismertetést, annál is inkábbi mert Ipolyi ismert műve óta úgy szólván most van először alkalmunk középkori szobrászatunk ez érdekes emlékeit nagyobb csoportban együtt láthatni, róluk áttekintést szerezni s némi általános szempontok felállítását megkísérteni.
A középkori sírkövek ismerete nemcsak műtörténetünknek képezi egyik legérdekesebb fejezetét és sokoldalu tanulmányainak kimeríthetetlen forrását, de heraldikai tekintetben is kiváló tanulmányi forrásul szolgál. Az ornamentika különböző fázisainak fejlődésében a családi czímereknek mind nagyobb és nagyobb szerep jut a sírköveken. Az úgynevezett czímeres sírköveknél jelentkezik nem egyszer a nemzetség czímere a maga őseredeti alakjában. A későbbi sírköveknél pedig, melyek az elhunyt alakját tüntetik fel, a czímeres pajzsnak és sisaknak díszül való felhasználása a legelső érintkezési pontokat jelzi a heraldika szimbolikus jellege és gyakorlati alkalmazása közt. Német- és Francziaországban, a lovagkor klasszikus földjén a sírkövek díszítésében határozott elvek nyilvánultak; a czímer s a fegyverzet főbb részei elhelyezésének, az alak helyzetének mind meg volt a maga jelentősége, s a kísérő motívumul fellépő állat-alakok alkalmazásában a lovagkori szimbolikának egy sajátságos ága fejlődött ki.
Mindezeket az alapvonásokat – ha nem is oly határozottan, mint a külföldön – hazai sírköveinknél is feltaláljuk, mint a melyek a külföldi befolyást talán még sokkal erősebb mértékben tüntetik fel, mint azt egyéb műemlékeinkről mondhatjuk.
A Csergheő és Csoma könyvében ismertetett 25 sírkő ez irányban igen tanulságos megfigyelésekre adhat alkalmat. Valamint külföldön az egyenes és görbe vonalokból összerótt díszítés volt az a motivum, mely a legrégibb sírfedő kőlapokat jellemezte, így e gyűjtemény első és legrégibb síremlékének, a zségrai sírkőnek is ily Keresztmotivum képezi egyedüli diszítését. Az ily fajta sírkövek hazáját a műtörténet a IX–X. századbeli Elsassban keresi, honnan Szászországon keresztül jutottak Ausztriába, Kölnben hagyván hátra legszebb példányaikat. Minő útvonalon került ez a sajátságos sírkőalak a szomszédból hazánkba, fel a Szepességig, műtörténetünknek bizonyára hálás kérdése volna, ha e tudományág mai apparátusai mellett nem kellene előre lemondanunk a feleletről. A családi czímer már itt is fellép, de csak mint az ornamentika kiegészítő része. Fődíszítésül való felhasználása a sírkövek fejlődésének második fázisát jelzi. Ennek legrégibb példánya a törökök elleni harczban elesett Gagyi László sírköve 1332. évszámmal, mely felül csonkított gúlában végződve, alakjánál fogva is a ritkább exemplárisok közé tartozik. (A törökök emlitése e sírkő feliratán anachronismusnak látszik, de a sírkő stílusa a XIV. századra vall. A fenforgó ellenmondás megoldását a szerzők a történetbuvárokra bízzák, mely feladatnál talán a halálozás dátuma: «die dominico post festum sancti Jacobi apostoli» is némi támpontul szolgálhatna.) Bebek György és László 1371-iki és Tornay János 1406-iki síremlékei e genrehez tartoznak, valamint a Berzeviczy család sírköve a XV. század első feléből, Perényi Istváné 1437-ből, Perényi Jánosé 1458-ból – az évszámok természetesen a halálozás évét jelzik – végül a XVI. századból Telegdy István, Lardi Tádé, Thurzó Zsigmond, Jurisich Ádám és Anna, Telekessy István és Máriássy Krisztina síremlékei. Az elhunyt alakjával vannak díszítve Scolari András váradi püspök és Sirokay László neopolisi püspök sírkövei. (E két díszes főpapi síremlék Thurzó Zsigmond sírkövével együtt új közlés e kötetben, valamint egészen új dolgozat a Berzeviczy család síremlékével foglalkozó czikk is, melynek rajzát pár év előtt Rómer Flóris nagyon rövid ismertetés mellett közölte az Archaeologiai Értesítőben.) Továbbá a szürthei síremlék, Márrássy István 1516-iki, Pálóczy Antal és Mihály 1519-iki sírkövei, Perényi Imre nádor díszes síremléke, s az újabbak közül Warkócz Kristóf Illenfeld András, Pribék László és Csetneky István sírkövei. A síremlékek legdíszesebb alakját, a tumbát ezuttal sajnálatunkra csak egy későbbi és töredékes példány képviseli: Dobó István síremléke, melynek 4 oldalfala a dobóruszkai templom oltárainak alkatrészei gyanánt maradt meg, míg a felső lapot a hős alakjával Pyrker László patriarcha érsek az egri vár falában helyeztette el.
Ekkép e 25 darabból álló gyűjteményben e nembeli műemlékeink egész fejlődésének képét szemlélhetjük, az egyszerű kereszttel megjelölt sírkőtől kezdve addig a pontig, míg a sírtábla a díszesebb sarcophagnak ad helyet. S ez már magában foglalja a tervszerűségnek dicséretét, melylyel a szerzők az anyag kiválasztása és csoportosítása körül eljártak. A mi a feldolgozást illeti, teljes elismeréssel emlékezhetünk meg a szakavatottságról, melyet a tárgynak minden oldalról való megvilágításában érvényesülve látunk. Az általános szempontok kifejtésében ugyan sok ismétléssel találkozunk, s a fejtegetésekben sincs mindig megtartva a tárgyi sorrend; de ez oly hiányosság, a mit időszakonkint, külön közlések alakjában megjelent czikkeknél nagyon nehéz kikerülni. Az új adatok közűl, mik főleg czímertani és családtörténeti szempontból emelik a kötet becsét, kiemeljük a Petényi János sírkövéhez fűzött megjegyzéseket a sárkányrendről, melyek heraldikánk e rendkívül érdekes kérdését különösen az összehasonlító czímertan szempontjából világítják meg. A Telegdy-féle czikk tetemesen bővült a sírkő pendantjának ismertetésével, mely vörös márványból kifaragva Telegdy István alakját ábrázolja és sajátságos magyar sisakjával a régi fegyverzet szempontjából igényel különös figyelmet. Családtörténeti új adatokat a zségrai sírkőnél, Bebek György és Tornay János sírköveinél találunk – utóbbinál a családfa Csánki Dézső okleveles adatai szerint két nemzedékkel bővült, – újak még a Szürtheiekről közölt adatok, és a Pribék család XVI. századbeli elágazását feltüntető táblázat.
Ezekben végezve a kötet ismertetésével, buzdítással kell végeznünk sorainkat. Nem a szerzőkhöz, kiknek arra nincs szükségök, – a mint tudjuk, művöknek már második kötetéhez is együtt van az anyag – hanem (mint már régebben is tettük) hazánk művelt közönségéhez, mely az emlékeink összegyűjtésében a szerzőknek tájékoztató közléseivel segítséget nyújtva, nagy mértékben hozzájárulhat vállalkozásuk sikeréhez.
– RR.

A Deutscher Herold

egyik legközelebbi száma L. v. Beckh-Widmanstetter tollából beható kritikai ismertetést közöl Dr. Szendrei János-nak, Dürer Albert származásáról és művészetéről írott s német nyelven is megjelent tanulmányáról.
A német tudósok, úgymond, hallani sem akartak eddig arról, hogy Dürer még egyébnek is volna tartható, mint németnek. Most azonban két nemzet között harcz keletkezik belőle és e harczban Szendrei a védelmet általában tárgyilagosan és nagy ügyességgel viszi.
A többek közt megjegyzi a biráló, hogy Dürer naplójának azon kifejezése, melyben azt mondja, hogy «Albert Dürer der aeltere ist seinem Geschlechte nach geboren im Königreich Ungarn» etc., azt jelenti, hogy született nemes ember volt, mert a német birodalmi városokban azon időben a városi nemességet «die Geschlechter»-nek nevezték. Az, hogy csak ötvös mester volt, nem bizonyít semmit ez ellen, mert hiszen úgymond ki volna képes összeszámlálni Németországban s talán úgymond Magyarországon is a műiparosokat, kik nemesi családból származtak és származnak.
Szendrei azon föltevésére vonatkozólag, hogy a Dürer nemesi czímerének pajzs lábában látható hármas halom annak magyar eredetét mutatja, a Deutscher Herold ismertetője azt tartja, hogy az nem szükségképpeni bizonyíték annak magyar származása mellett, miután az minden más nemzet heraldikájában előfordul. A ki ismeri heraldikai gyakorlatunkat, tudja ennek ellenében, hogy valóban mennyire jellemző a hármas halom alkalmazása hazai heraldikánkban.
Ezenkívül azonban osztja azon föltevést és kapcsolatba hozatalt, hogy Dürer atyjának a florenczi Uffizi-galeriában levő arczképe a legjobb magyar typuszt mutatja, elfogadja s beigazoltnak tartja, hogy Budának a Schedel-féle nürnbergi krónika 1494-ik évi kiadásában megjelent látképe a Dürerektől származhatik, s hogy geniális ornamentikájában a nagy német mester a magyar vitézkötések mintáit dolgozta fel.
Végül pedig azzal fejezi be: «Ezeken felül pedig helyezzük vissza a magyarokat miden irigység nélkül jogos tulajdonukba: Dürer Albert a legnagyobb német festő és rézmetsző édes atyja a született magyar Ajtósy Albert volt, ki hazáját elhagyva, a mint 1455-ben Niirnbergben megtelepedett, előbb Thürernek, később pedig Dürernek neveztetett, élettársáúl pedig ott német nőt vett vala el.»
Ez első rangú német szaklaptól bizonyára fontos nyilatkozatok a Dürer-kérdésben s műtörténetünk és irodalmunk szempontjából egyaránt örvendhetünk az elért eredménynek.
O.

A Siebmacher-féle magyar czímergyűjtemény 20. és 21-ik füzete is előttünk fekszik.

A nagy vállalatnak huszadik füzete az Ordódy-Peres családokat foglalja magában. A nagy szorgalommal összeállított sorozatban a családi czímereken kívül két nemzetségi czímer pontos meghatározásával is találkozunk; úgymint az Osl és a Pecz (Peech) nemzetségével. Az elsőnél a színeket is meghatározza (arany mezőben vörös lábú fekete sasszárny); az utóbbinál csak az alak határozható meg: keskeny haránt-gerenda. Mindkettőnél felsorolva találjuk azon családokat, melyek az illető nemből vették eredetöket; így az Osl nemből a Kanizsay, Ostffy, Viczay, Lósy, Csornay, Tardy, Agyagossy, Ebergőczy, Pathy, Herbortyai és Pinnyei családok, melyek közül csak az Ostffyak élnek ma is. A Pecz nemből valók a Móriczhidai, Péczy, Berzenczey, Marczali, Gusztányi és a ma is virágzó Apponyi és Csúzy családok. A sorozatban előforduló nevezetesebb és bővebben tárgyalt családok: Orsich, gúthi Országh, Ottlik,. Ozorai, Palásthy, Pálffy, Palóczy, Palugyay, Pásztóhi, Pázmány, Péchy, Pejácsevich, Petényi stb. Mohácsi vész előtt kelt czímereslevelekről a következő családoknál találunk említést: a Palásthyak czímereslevele 1421-ből Zsigmond királytól való; 1431-bői a paczali Peres családé, melyet folyóiratunk színes másban közölt; 1437-ben kelt a Patróhy-czímer,melyet br. Nyáry Albert tett közzé Heraldikájában. Ezeken kívül állítólag Zsigmond királytól nyert czímert a Csicseri Orosz és minden valószínűség szerint a Petényi család is. – A 21. füzet a Pereszlényi-Rácsay családokat öleli föl. Az érdekes sorozatban bővebb genealogikus és történelmi kitéréseket találunk a Pergen, hetesi Pethe, gersei Petheő, Petneházy, zsegrai Pócs, Pongrácz (szentmiklósi és dengelegi), villei Pribék, Pulszky stb. családoknál. 1526. év előtti czímereslevelekkel sokszor találkozunk a sorban, így a nagymihályi Pongráczoknál, kik a Nagymihályiakkal együtt 1418-ban nyertek czímert Zsigmond királytól. Úgy ezen czímer, valamint a Petneházyaknak Zsigmond királytól 1417-ben és Mátyástól 1462-ben kapott czímerei folyóiratunk olvasói előtt ismeretesek; úgyszintén közölve volt a Pogány családnak Hunyadi János kormányzótól 1447-ben kapott czímere. Ellenben új a mérai Pethő-féle1432. évi czímer, melynek eredetijét a jászói convent levéltárában őrzik. A gersei Petheő családnak is említtetik egy 1507. évi czímer-újítása.

Glossen zur bosnischen Genealogie

czím alatt dr. Wertner Mór tagtársunktól igen érdekes füzet jelent meg a bécsi «Adler» heraldikai társaság kiadásában, mely Bosznia fejedelmi családainak genealogiájával foglalkozik. E dolgozatában Wertner, ki hosszabb idő óta sikerrel tanulmányozza a középkori uralkodóházak genealogiai viszonyait s azoknak hazai történelmünkkel való érintkezéseiről folyóiratunkban is több magvas tanulmányt tett közzé, a délszláv fejedelmek eddig kevéssé ismert csoportjára fordítja figyelmét, a külömböző diplomatariumokban elszórva található gazdag forrásanyag alapján. A dolgozat a Bosznia legelső ismert uraira: Borics, Kulin és Ninoszláv Máté bánokra vonatkozó adatok összeállítása után a Kotromanics dinasztia, Hervoja spalatói herczeg, Szent Száva herczegei és a XIV. század végén rövid ideig szerepelt Szankovics bosnyák főuri család leszármazásainak szentel külön fejezeteket. E családoknak a magyar történelemben nem egyszer kiváló szerep jutott, s vérségi összeköttetéseik magyarországi főrangú családokkal – fel egészen a királyi házig – hozzák azokat többszörös kapocsba; ekkép leszármazásuk tanulmánya a hazai genealogiai viszonyok buváraira is kiváló érdekkel bír. Függelékül a Szubicsok történetéhez találunk adatokat, terjedelmes családfa kiséretében, mely a brebiri grófok törzsének összes elágazásait felöleli, egész a Zrinyi nevet viselő legifjabb ágnak Zrinyi Jánosban (1703.) bekövetkezett kihaltáig. Bárha a dolgozat a magyarországi családi kapcsok megvilágítására nem terjeszkedik ki oly mértékben, mint például a Kotromanicsoknak a szomszéd stájer főuri családokkal való összeköttetésénél teszi, mindazonáltal elismeréssel kell arról megemlékeznünk, mint úttörőről oly téren, mely genealogusaink figyelmét egészen elhanyagolt talajra vezeti, a honnan sok új eredmény reménye kecsegtetheti a hazai szakirodalmat.

A Cillei grófok birodalmi fejedelemsége

felől Zsigmond királynak egy eddig ismeretlen eredeti oklevele került napvilágra nemrég a Hardegg grófok seelfeldi levéltárából. Az oklevél, melyet megtalálója, Kadicch Henrik a «Monatsblatt der k. k. heraldischen Gesellschaft Adler» czímű czímertani folyóirat ez évi augusztusi füzetében tett közzé, Pozsonyban 1435. szeptember 25-én kelt s Cillei Hermann grófnak, Zsigmond király apósának, valamint fiainak Frigyes és Ulrik grófoknak a római szent birodalom fejedelmeivé, s a cillei grófságnak önálló fejedelemséggé való emeléséről szól. Beck-Widmanstetter Lipót, a stájer történelem buzgó művelője, ez oklevelet a «Marburger Zeitung» f. évi aug. 14. számában beható fejtegetések kíséretében ismertette, s tanulmányát különlenyomatban is kiadta. E fejtegetései folyamán összehasonlítva a most feltalált oklevelet a Prágában 1436. november 30-án kelt hasontárgyu császári oklevél szövegével, melyet a Cillei krónikának Krones által szerkesztett kiadásából ismert, ez utóbbi oklevél hitelét erősen megtámadja, abban későbbi betoldások és elferdítések nyomát fedezi fel, s a most napvilágra került 1435-iki oklevelet tartja az egyedüli, hiteles szövegű eredeti példánynak. A dolog azonban máskép áll. A nélkül hogy e körünkön kívül eső théma beható tárgyalásába kivánnánk bocsátkozni, konstatáljuk, hogy a gyanusított 1436-iki oklevél eredeti példánya megvan a bécsi állami levéltárban, hártyán, a honnan Chmel (Materialien zur österr. Gesch. I. k. 164. sz.) rövid kivonatban közölte; de megvan Zsigmond királynak ugyancsak a bécsi állami levéltárban őrzött birodalmi iktató-könyvei L. jelzetű kötetében is, az 55. lapon. Ez oklevél hiteléhez tehát semmi kétség nem fér. De ismerünk egy előbbi herczegesítő oklevelet is, melyet Cillei Hermann gróf Pozsonyban, 1430. május 1-én nyert Zsigmond királytól, s mely a J. jelzetű iktatókönyv 133. lapjára van bevezetve. (Szinte megfoghatatlan, hogy zavarhatta össze Krones acillei krónikáról írt fejtegetéseiben az oklevél tárgyát a magyar zászlósuri méltóságra való emeléssel, holott bizonyára módjában volt annak szövegével megismerkedhetni.) A Cillei grófok herczegesítése ügyében tehát három külömböző kiadványt ismerünk: az 1430-ikit, az 1436-ikit, és közbe a most felfedezett 1435-ikit, melynek eddigelé nyoma sem volt ismeretes. Mindhárom oklevél egyaránt hiteles; így a seefeldi levéltár lelete nem tekinthető egyedüli expeditiónak, s csak mint az ugyanazon ügyre vonatkozó három külömböző császári elhatározás egyikének dokumentuma bír jelentőséggel.
– RR.